A kedvesség világnapja alkalmából 🧡

Pszichológiai, pszichiátriai területeken – valamint a hétköznapi eszmecserék esetében úgyszintén – már a csapból is … – a COVID-19 mellett – az „erőszakmentes kommunikáció” bűbájszóval jellemzett „harcmodor” … zajlik.

Hozzátenném gyorsan semmiféle erőszak mellett nem vagyok! Sőt aki ismer tudja egy-két rosszemlékű régebbi eseménykor inkább magammal szemben voltam úgymond „rossz”, soha nem bántottam senkit – se szóban, se cselekedetben – és hogy egy jó barátom is eszembe jut – még gondolatban sem (habár tudom ez szinte már-már elképzelhetetlen). Életem mélypontjain is csak az ijesztgetés volt.

Na de hagyjuk a rossz emlékeket! Ébredjünk át a jelenbe!

Erőszakmentes? Kommunikáció? Hm. Ja! Mert ugye ha „valaki” mondjuk – pl. egy férfi ember – uszkve mázsa össztömeg felett van … súlyzózik, ellipszistrénerezik, fát vág, kutyával fut (télen is) – és itt csendben (erőszak nélkül elhelyeznék egy felkiáltójelet), mellette egész nap (úgymond – könnyű) szellemi munkát végez, akkor az attitűdje milyen legyen? Mondjuk rózsaszín, avagy – teljesen mindegy – babakék szvetterben kellene rózsaszín (babakék) nyakkendőben egész nap mosolyogva riszálnia magát a bevásárlóközpontban? 😊 Gondolom nem.

Aki, ha lát egy egészséges erőteljes testalkatot – főleg ha hallja – és egyből az erőszakmentes kommunikációt „Joly Jokernek” gondolt „ütőkártyát” kell előhúznia tarsolyából, sejtem hogy a gondok inkább amott vannak … mondom csak sejtem … nem akarok célozgatni – hiszen kerüljük az erőszakot most is.

Nos akinek az erőszakmentes kommunikáció abból áll hogy „bűbájhangon” beszél. Azt csak sajnálni lehet. (És igyekeztem az erőszakot most is kerülni.) Kissé csípős leszek de muszáj (remélem ez még nem erőszak 😊) Az erőteljes felépítésből adódóan erőteljesebb megjelenés + erőteljesebb hangon való kommunikációm ellenére is képes vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Egyesekben az a sztereotípia, hogy ha az isteni laborban a fizikum kikeverésekor erőteljesebben fogott a ceruza 😉 , akkor vinnyogó hangon tegyük egyértelművé a behódoló szerep bevállalását. A Depresszió nevű kocsmazenekar 😊 megaszonta nagyon jól: „Ne menj le kutyába senkinek!” És így is van. Ahhoz, hogy kifejezzük tiszteletünket az adott kommunikációs szituációban részt vevő másik féllel szemben, még nem kell se vonyítani se „pucsítani” Képzeljétek el (tudjátok mint, ahogy a magyar népmesék kezdődnek) logikus érveléssel, megtörtént eseményekre, száraz tényekre alapozva is lehet erőszakmentesen kommunikálni.

Hirtelen és röviden ennyit erről.

Bocsika, reggel 5 óra. Vége a karanténnak. Újra hirtelen tettekre kész vagyok, és ez valahogy kikivánkozott belőlem.

Legyen ma is egy gyönyörű napotok!

Vigyázzatok a Coviddal! 😉

Vigyázzatok egymásra!

… és hogy mindenkinek is igaza is legyen:

Puszika! 🧡

 

Ui.: Nem jut eszembe hirtelen ilyen idézet, írom magamtól: az ember akkor fél a legjobban ellenfelétől, ha nem tudja kiismerni. És ilyenkor nem az adott ember az erőszakos, hanem a másik fél rendelkezik kevés ismerettel! … Továbbra is Pá! 😎

Külön élés és szabadság

Hol volt, hol nem volt, az erdő mellett volt néhány társasház, egy pszichiátria, meg egy szakkör. Persze nem csak ennyi volt: egy nővérszálló, ahová dugni jártak a pszichiátriai dolgozók, egy Fehér Egér nevű, meg egy Deszkás nevű kocsma, ahová ki-ki látogattak a pszichiátriával közös érdekeltségű addiktokógia lakói. De jöttek a bőrosztályról, tüdőosztályról, és még ki tudja, honnan, kellemesebbé és komfortosabbá téve a kórházi tartózkodást. Plusz ott volt még a nyanya tanya, polgári nevén 3-as számú nyugdíjas klub, ahonnét szintén ki-ki szökdöstek az Egérbe, vagy a Deszkásba. Igazából ez Nyíregyháza legészakibb pontja, leszámítva a hozzákapcsolt részeket, Sóstót, meg ezeket.

Ez az egész vidék annyira belterjes, hogy szinte mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. A környéket egyfelől a volt pszichiátria, másfelől a Pikoló nevű szórakozóhely határolja, ami a zóna bulizó központja (volt, amíg rá nem jöttek, hogy éjfél után nem éri meg nyitva tartani, mert ilyenkor már nem nagyon van fogyasztás, inkább csak a hőbörgés megy, de az nagyon).

Szóval ez egy ilyen rekreációs és rehabilitációs központnak van kialakítva, társasházakkal teletűzdelve, az egyikben töltöttem a múlt hónap nagyrészét, távol a szülőktől, és mondhatom, a tanyasi lét után felüdülés lett volna, ha a társasházi falszomszédaim nem éppen egy furcsa apa-lánya páros, akik, lévén, hogy a társasház eddig üresen állt, kissé sajátos életmódot folytattak eddig, a papa napközben felöntögetett a garasra, persze zugiban, és amikor már rendesen volt benne, járókelőkre vadászott egy kis csevely reményében. Kitűnő társalgónak képzelhette ilyenkor  magát, állapotáról csak az őt körüllengő szeszpára tudósított. Magyarul már méterekről bűzlött a cefrétől.

A kedves lánya egész nap trágárkodott, és káromolta az Istent, felső fokú szinten, mivel még egyetemet is végzett a drága. Hát. istenem, megszokták, hogy egyedül uralják a 4 lakásból álló komplexumot. A bajok nemrég kezdődtek, kiderült, hogy zavarja őket, ha az udvaron ég a villany, vagy porszívózás van, meg egyáltalán, hogy nemcsak ők laknak ott egyedül, és uralják ott a környéket. Ja, és mindezt minősíthetlen, idegbajos stílusban adják az ember tudtára. Arra nem gondolnak viszont, hogy a hang két irányba terjed, én is hallom az állandó veszekedést és kiabálást. Először a leányzó kezdett ordibálni, hogy “átjön és szétver” a villany miatt, meg hogy cirkuszt csinál, meg balhét. Majd a részeg fater szerint vasárnap nem szabad porszívózni, és amikor azt mondtam rá, hogy “jó”, erre valami olyasmit válaszolt, hogy szerinte nekem “igenis”-sel kellene rá felelnem, aztán még valamit bazmegelt, majd bejöttem. Most akkor sötétben kell laptopoznom este, és maximálisan csendben lennem. De talán ők is visszavettek valamit a hangerőből. Hát, igen, a külön élés nehézségei. Ebben a fene nagy szabadságban az első konfrontációk.