Saját gondolatok a Saját szobáról

A hétvégén bezárkóztam a szobámba, és stílszerűen végigolvastam Virginia Woolf Saját szoba című művét. Én is azon az állásponton vagyok, hogy Ms. Woolf sokkal jobb esszéket ír, mint amilyen regényeket. Mint ahogy én is inkább tartom magam bloggernek, mint hm… könyvernek? Egyébként ismerek költőket, akik csapnivaló blogokat bírnak összehozni, és bloggereket, akik borzasztó verseket. Ha valahova tartozni kell, hát az utóbbi csoportba, viszont, ami a lényeg, hogy nekem általában tetszenek a verseim. A legjobbakat általában elküldöm a Dokk.hu irodalmi portálra, ott rendszeresen jól leb*sznak értük, én jót röhögök rajta, aztán az egész el van felejtve.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

De beszéljünk a saját szobáról egy kicsit. A saját szoba igazából leginkább arra a kérdésre válasz, hogy mi kell egy nőnek ahhoz, hogy alkotni tudjon. Woolf válasza: Saját szoba. A címből jóindulatúan lemaradt az, amit többször is emleget a művében, hogy saját szoba ÉS évi 500 font. Így már mindjárt más megvilágításba kerül a velem kapcsolatban szinte már szállóigévé vált három kívánság: “hagyjanak békén, pénz, hagyjanak békén”, tehát lényegében kettő csak, és ugyanannyit szerettem volna csak, mint Virginia Woolf annak idején.

esszé Virgina Woolf irodalom Saját szoba

A Saját szoba című műve alapjául egy két részes előadás szolgált, amit valamelyik egyetemen kellett tartania az írónőnek, mindezt egy olyan korban, amikor nőket kíséret nélkül be sem engedtek a könyvtárba, képzeljük csak el, micsoda teljesítmény! Ezt egyébként sérelmezi is a műben, ami esszé ugyan, de mégis átdolgozta kissé regényes formába, talán abból a megfontolásból, hogy évszázadok múlva is hasson vele az olvasóra, talán teljesen más miatt. A kortársak, maradjunk annyiban, hogy elnézték neki ezt az esszéjét, betudva egy kis botlásnak, ma pedig talán a legolvasottabb műve.

Az előadás témájaául a nő és az irodalom kapcsolata volt megjelölve, aminek a szerző szerintem maradéktalanul eleget is tett, annyira, hogy már azt is tudom a XIX. századi angol irodalomról, amit eredetileg nem is akartam tudni, kiemelten itt a Brontë nővéreket és Jane Austent. De szó esik benne férfiszerzőkről, rögtön Miltonnal kezdi, Coleridge, Keats meg egy csomó mindenki, korának irodalmi alakjai. Shakespeare-ről például egy sok szó esik, még egy fiktív történetet is kitalál Shakespeare nővéréről, amivel szimbolizálja a nők sorsát az akkori irodalomban. Az előttük álló perspektívák akkoriban: megbolondulnak, meghalnak, netán önkezűleg, mint ahogy Virginia is tette élete végén.

Kedvenc mondatom a műből, amit egy rnd, korabeli nőírótól, Mary Carmichaeltől idéz, a sokat sejtető, Az élet kalandja című művéből, hogy: “Chloe szerette Oliviát. És közösen béreltek egy laboratóriumot…” Bizonyára érdekes lehetett ez a könyv, mert ha mondjuk én szeretek valakit, nem biztos, hogy első gondolatom közösen bérelni vele egy laboratóriumot.

Az esszéregény, vagy hogy mondjam, erényei közé sorolnám még, hogy olyan alkotási folyamatokra világít rá elmélkedései közben az írónő, mint előtte senki, felveti például a kérdést, hogy ha sokáig csak férfi írók voltak, nem torzult-e műveikben véletlenül a nőalakok ábrázolása, vagy leírja például annak az alkotási folyamatnak a lépéseit, amellyel az aktuális esszéjét, a Saját szobát készítette. Na, most ha még ehhez hozzávesszük az Orlando című regényének (amit én a pszichiátrián olvastam) tér-, idő-, nem-, akármi-kezelését is, azt hiszem, jogosan tekinthetjük a posztmodern előfutárának. (Most megpróbálok olyan képet vágni, mintha valami nagyot mondtam volna, a mai világban szerintem úgy alapjáraton sokmindenkit hidegen hagy, hogy posztmodern-e, vagy sem.)  A harmadik erénye, hogy az interneten nem túl nehezen megtalálható. Ja, van még egy: kifejezetten olyan hangulatot áraszt, mint az Italo Calvino: Ha egy téli éjszakán egy utazó című műve, vagy Umberto Eco, vagy Szerb Antal néhány megnyilvánulásához tudnám hasonlítani, csak témájában, persze, nem stílusában, mert az ő stílusa a nagybetűs NŐI stílus.

Marianna-árok

Nem tudom, mikor jösz rá,

Hogy a szemközti kocsmába

Is járhatnék inni,

De én inkább Megveszem a boltba’,

És megiszom az Isten Háta Mögött,

Csakhogy láthassam A Marianna-árkot,

Amit a köpeny alatt

Választ két felé

Két domborulat,

Nem tudok leállni,

Te, én mindig visszamegyek,

Kész, berúgtam,

“Marianna, hozzád jöttek” – szólnak,

Egy újabb doboz Kőbányai,

Nem baj, ha holnap Nem jut már kávéra,

“Iszok, mint a vöcsök,

Csöcsök, csöcsök, csöcsök.”

Wahn-állapot

Szeretek egyedül lenni a buszon,

Minek szálltam le, amikor megláttalak,

Ki hord ma melegítőt reggel 6:27-kor,

Csak a sóstóhegyi Beatricék.

Én csak jobban meg akartalak nézni,

Mert viszonylag keveset látlak,

A nőknek nincsen szájuk,

Csak mellük, meg p*nájuk,

Bocsáss meg, de az én verseimbe

Ritka, ha nem rakok csúnya szavakat,

2000 forintos peep-shoe,

Bocsáss meg, de nem érdekel

A saját korosztályom,

Csak a fiatalok, meg az öregek,

Azt mondtad, hogy

Van még időnk,

Én meg azt, hogy “Hát, igen”,

Rengeteg időnk van,

Szinte végtelen.

Csakhogy azóta minden buszon,

És minden korty sörben Te vagy jelen.

Igen, végtelen, jelen.

letelt a szabadság…

napiegykonyv
még heti egy is

…és nem sokmindent csináltam. Délelőtt elmentem a könyvárba, majd haza, elkölteni a szegényes szociális ebédemet, majd vissza a könyvtárba, különösebb cél nélkül. Illetve célom, az lett volna, írni valamit Benedek István Aranyketrecéről, de persze ebből semmi nem lett, rájöttem, hogy a tervez(get)és nem nekem való, én inkább ilyen ahogy esik, úgy puffan típus vagyok. Azért határozott büszkeséggel tölt el, hogy a szünetben elolvastam két novellás kötetet is, az elsőről írtam is, a másik  a Poe és követői, avagy Rémisztő történetek címet viseli. Abból a tervemből, hogy összehozok egy WordPress sablont, szintén nem lett semmi, és nem is tudom, mikor lesz rá legközelebb időm, hogy ilyesmivel foglalkozzak. A szakkör egy cseppet sem hiányzott, el bírnám viselni, ha többet nem kellene a közelébe se menni, de ez sajnos nem így működik. Amúgy alighogy odaszoktam a könyvtárba, máris bezár három hétre, szóval most megint nem tudom, mit fogok csinálni, kocsmába már nem járok, csak úgy ötletszerűen, kénytelen leszek itthon baszni a rezet, vagyis inkább csavarogni. Különben valamennyire hazudtam, amikor azt mondtam, hogy könyvtárba járok, a konkrét könyvtárba járás csak az időm kis részét teszi ki, az idő elmegy az oda-visszaúttal + céltalan őgyelgéssel. Amúgy megint felötlött bennem, hogy kiíratok egy enyhébb nyugtatót, mert a feszültséglevezetésnek ez a módja eléggé időigényes, és egyáltalán nem pénztakarékos. A múltkor az az alkoholista Újhelyi Zsolt, aki Nagykállóban helyettesített, nem írt ki nyugtatót, mert azt mondta, úgy is ráiszok. Most, hogy már erre nem lehet panasz, nem lehet több kifogás sem.

Csavargásaim közben szerencsére látok jó nőket, a mai nap nőjének kék szeme, és szőkésbarna haja volt középen kettéválasztva, ami lelógott a kis ciciéig. Amúgy egy furcsa trottyos farmenadrág volt rajta, meg ujjatlan kapucnis felső. Szóval öltözködni, azt nem tudott, de kit érdekel?

Falusi szüreális (vér)népmesék

Hogy mégis valahogy hasznossá tegyem magam a szünetben, szétnéztem a MEK-en valami olvasnivaló után. Kutakodásomat siker koronázta: találtam a nemrég feltöltött könyvek között egy 79 oldalas kis elbeszélés-kötetet, a címe is figyelemfelkeltő: Klotyó-Krisztus a kenyér-fülbemászó ellen. Írta Komor Zoltán. Az előszó szerint a szerző angol nyelverületen is publikál, mert az általa képviselt bizarro-fiction az ottani undergreund irodalmi kultúra része. Remek, megint valami olyasmibe botlottam, amit a külföldiek értékelnek igazán. Ennek ellenére a kötetben található elbeszélések ízig-vérig a magyar vidéki valóság talaján állnak, az író sokat merít a magyar folklórból, számomra azért (is) érdekes ez a könyvecske. Persze nem csak a népi folklorból merít, ezt ötvözi egyéb modern kulturális elemekkel, a címadó elbeszélés például már-már egy ilyen robotos animére hajaz, aztán feltűnnek még zombik (Fecskenyál Hajnalka, és a sokat molesztált szappanzombik), megelevenedik a Ctulhu-mítosz (Szemhéj-slambuc, avagy a Lebbencs-Ctulhu), a vámpírhagyomány (Csikós csápok, avagy a vérbetyár), vagy csak az egyszerű altesti humor (Katéter Péter és Piszoár Huszár). Az elbeszélések világa egy egységes világképet jelenít meg, mint Mikszáth Kálmán A tót atyafiak, és A jó palócok című műveiben, azzal a különbséggel, hogy szürreális elemekkel bőven tarkítottak, és akit érdekel az ilyesmi, az egész kötetben bőven ömlik a vér, verejték, vizelet, és az egyéb, itt most meg nem nevezett testnedvek. Ha valakit nem nagyon érdekelnek a kulturális áthallások, meg az intertextualitás, az is megtalálja a számítását, ha csak egy kis horrorra, meg szürreális dolgokra vágyik. Ráadásul a groteszk és bizarr képek sokszor komikumba hajlanak át, úgyhogy olvasás közben a nevetés is garantált. Egyelőre még nem ismerem a szerző további munkásságát, de szerintem egy nagyon jól megkomponált, tematikus kötetről van szó, ahol a történetek világa keresztezi egymást, és szinte minden megtörténik, ami józan ésszel amúgy felfoghatatlan. (Akár egy vérbeli fiktív pszichózisban.)

klotyokisebb

Értékelés: 5 vérbetyár az 5-ből

http://mek.oszk.hu/14300/14358/

A szerzőről: Komor Zoltán 1986-ban született Debrecenben. Jelenleg Nyíregyházán él. Egyéni hangvételével kitűnik mind a magyar, mind az amerikai irodalmi mezőnyből. Magyarul megjelent könyvei: Az Égi istálló, Szúnyogkór, Dögnyugat, és a fentebb említett. Angol nyelvű kötetei: Flamingos in the Ashtray, Tumour-djinn.

rossz közérzet a kultúrában

Mióta megkaptam a diagnózisomat, egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam el, sőt mi több, hány filmet néztem végig. A max. félórás sorozatok most nem számítanak, ezért egy ideje már csak a Comedy Central megy nálam, az is csak kedden és csütörtökön a rajzfilmmaraton miatt. Változó, hogy erre is mennyire tudok odafigyelni, a Cleveland Showt még megnézem, a Bob Burgerfalodájába általában belealszok. Tegnap kivételesen még South Parkot és a Family Guyt is láttam. És érdekes módon még a retro stílusú amatőr kalandjátékok mennek, azokból is a rövidebbek, érdekes módon angolul. Hosszabb blogposztokat, fórumposztokat, pláne cikkeket nem olvasok, vagy csak átfutom őket. Ezen szeretnék változatni. Vajon a koncentráció javítható? Igen, biztosan, valamennyire. Régen egy csomó könyvet olvastam + hozzájuk tartozó tanulmányokat. Hiányzik a minőségi kultúra, de nem teszek lépéseket rá, hogy változtassak ezen, csak megy a Facebook -> Twitter -> Bura nézegetése. Kis internetfüggőség, kis tanácstalanság, kis depresszió.

betegség és paradigmaváltás

halozatMikor kijött rajtam a skizofrénia, éppen egyetemre jártam, nagyban zajlott a digitális átállás, neptun rendszer, egyebek, szóval éppen zajlott valami információs-internetes forradalom-féle. (Kicsit bele is játszott a betegségembe ez az egész). Emlékszem, amikor először kijöttem a kórházból, szembesültem azzal, hogy az IWIW pillanatok alatt felfutott, mindenki rajta volt, és ott üzengettek egymásnak. Aztán jött a Facebook, amit csak azért tartok meg, mert néhány emberrel csak ott tudom (tudnám) tartani a kapcsolatot, de az egész nem nagyon tetszik, ami ott megy. De nem ez a lényeg. Egyszerre szörnyen elavultnak éreztem, amit addig tanultam (irodalom), sőt, feleslegesnek. Nem tudtam már az ósdi, nehéz szövegekre koncentrálni, próbáltam, de nem ment. Dühös voltam, és csalódott, és nagyon beteg. A betegség ráébresztett volna, hogy nem ez az én utam? Azért ez így nem igaz. Ezt az űrt az életemben azóta sem tudta más betölteni. Rátaláltam az amatőr szerepjátékokra, és az interactive fictionre, ez az, ami még le bír kötni. Az irodalmat pedig felváltotta a blogolás, kvázi naplóírás, fórumozás, twitter, stb. De a blogvilág is megváltozott, aki nem tematikus blogot ír, azt szinte kinézik, nekem pedig kiütésem van a gasztro-kult-divat stb. tematikus blogoktól, olyanok, mintha nem is léteznének számomra. Szóval, ami a lényeg, egybeesett a betegségem kezdetével ez az egész internetes szarság, amire aztán jól rá is kattantam. IRL kapcsolatok híján ez nem is meglepő. Most nem akarom az egészet kielemezni, de az a furcsa helyzet állt elő, hogy a betegségemmel mások lettek a preferenciáim, így is beleszólt az életembe. Én már ilyen vagyok, illetve én már ez vagyok. Változik-e valami velem kapcsolatban a jövőben? Nem tudnám megjósolni. Hmpf…

különös szilveszter

Először is úgy volt megbeszélve, hogy Anikó nálunk alszik szilveszterkor. Aztán jött a telefon, hogy inkább én menjek el jozzá Örökösföldre. Mikor odaértem, azzal fogadott, hogy “hagyjuk egymást békén”, elvette, amit hoztam, meg a telefont is, amit kölcsönbe adott, azzal visszament a lakásba. Én meg lementem a Délibábba egy csomó lecsúszott alkesz közé, utána meg a Pálmába, ott ha lehet még borzasztóbb volt a szellemi színvonal. Szóval a szilveszter egy részét elivott eszűek, meg súlyosan értelmi fogyatékosok között töltöttem, úgy látszik, ilyenkor már csak ezek kocsmáznak. Persze egy kicsit berúgtam, amikor hazaértem, egyből ledőltem, majd folytattam a Szovjetszkoje pezsgővel, amit reggel vettem, azt is sikerült meginni. Közben Anikó felhívott az anyám telefonján, és úgy beszélt, mintha semmi sem történt volna, sőt elsején (ma) el akart jönni hozzánk, de nekem már semmi hangulatom nem volt hozzá ezek után. Egyetlen pozitívum, hogy írt a főnököm, hogy lesz munka jövőre is. Én pedig rájöttem, hogy nem bírom már az italt, jövőre 1-2 sörnél tényleg nem fogok már többet inni.

A szünet eddig viszonlag aktívan telt, végigjátszottam egy csomó játékot, és olvastam is: Benedek István Aranyketrec című könyvét, alcím: Egy elmeosztály élete. Egy munkaterápiás elmeosztály igazgatója írja le benne a tapasztalatait a munkaterápia bevezetéséről Magyarországon. Kissé unalmas volt nekem, nem is tudom, mire számítottam, kiemelkedőek voltak a skizofrén költőkről szóló leírások, ezek voltak a leghangulatosabb részek, ezek versei is olvashatók benne. Mindenesetre a maga nemében egyedülálló könyv, folyton hangoztatja, hogy szeretni kell a betegeket, és nem szabad velük durván bánni. Véleményem szerint ez a szemlélet sem vert tartósan gyökeret a hazai pszichiátriában, mint ahogy a munkaterápia sem. Bár mondjuk ez egy kicsit elgondolkodtató: nem tudom, hányan végegznének ma ingyen munkát egy ilyen intézetben, akár terápiás céllal is, én mondjuk nem hiszem, és még sokan nem. Bár a könyv a szocializmus korában íródott, az 50-es években, 56-tal bezárólag, akkor talán még más volt a munkához való hozzáálás, vagy mit tudom én. Azért is megérte elolvasni, mert valószínűleg nem készül hasonló könyvet írni sem Kancsev Alexander, sem Pollák Csaba, így meg leszek fosztva ettől az élménytől, és kénytelen leszek beérni ennyivel.

egy régebbi fordításom


Charles Dickens: Mese a manókról, akik elvittek egy sírásót


Egy régi apátsági városban, az országnak ezen a részén, lent vidéken, sok-sok évvel ezelőtt – olyan régen, hogy ez a történet igaz kell hogy legyen, mert az ős-ősapáink is feltétel nélkül hittek benne – mint sírásó dolgozott a temetőkertben egy bizonyos Gabriel Grub. Ha egy ember sírásó, és folyamatosan körülveszik a múlandóság jelei, abból még egyáltalán nem következik, hogy mogorva és mélabús legyen; például a mi temetkezési vállalkozóink mind olyan vidámak, mint annak a rendje. Egyszer volt szerencsém közelebbi kapcsolatba kerülni egy gyászhuszárral, aki a mindennapi életben és a munkáján kívűl egy nagyon jókedvű, mulatós kis fickó volt, minden duhaj nótát hiba nélkül végig tudott énekelni, és egy hajtásra kiita a legerősebb pohár pálinkát. Jóllehet éppen az ilyen példák ellensúlyozására Gabriel Grub egy rossz természetű, házsártos, goromba fráter volt – mogorva és magányos ember, aki nem törődött senkivel, csak magával, és egy öreg butykossal, ami éppen beleillett nagy és mély mellényzsebébe, és úgy tekintett minden boldog arcra, ahogy elhaladt mellettük, olyan haragos rosszindulattal és ingerlékenyen, hogy nehéz volt vele találkozni anélkül, hogy elrontaná az ember kedvét.


Egy kicsivel éjfél előtt, egy Szentestén, vállára vette az ásóját, meggyújtotta a lámpáját, és az öreg temetőkert felé vette az irányt, mivel volt még egy sír, amit másnap reggelre be kellett fejeznie, és mivel rossz volt a hangulata, úgy gondolta, egy kis sírásás lélekemelő lenne, és egyszersmind a munkájával is haladna. Ahogy ment a dolgára, végig az ősöreg utcán, egy ablakból vidáman égő tűz lángjait látta kiszűrődni, hangos nevetését, és örömteli kiáltásait hallotta azoknak, akik köréje gyűltek. Látta a serény készülődést a másnapi eseményre, és érezte az ebből következő sokféle illatot, ahogy nagy párafelhőkben gőzölögtek a konyhaablakon keresztül. Mindez keserű volt, mint az epe, Gabriel Grub szívének. És mikor egy csapat gyerek ugrált elő a házból, és tipegett keresztül az utcán, találkozott velük, mielőtt bekopogtak volna a szembelévő házba, fél tucat göndör fürtű kis csibész vette körül, ahogy összesereglettek, hogy karácsonyi játékokkal töltsék az estét. Gabriel mogorván elmosolyodott, erősebben markolta az ásója nyelét, miközben kanyaróra, skarlátra, szájpenészre és szamárköhögésre gondolt vigasztalásképpen.

Ebben a boldog kedélyállapotban lépkedett tovább, rövid, barátságtalan morgással viszonozva az időnként mellette elhaladó felebarátai derűs köszöntését, amíg el nem ért abba a sötét sikátorba, ami a temetőbe vezetett. Már nagyon várta, hogy elérje a sikátort, ami általában véve egy kellemes, homályos, gyászos hely volt, és ami iránt a városlakók nem mutattak túl sok érdeklődést, kivéve fényes nappal és napsütésben. Következésképpen egy kissé ingerült lett, amikor meghallotta, hogy egy fiatal lurkó egy vidám dalt harsog a boldog karácsonyról, ebben a szentélyben, amit Temető köznek neveztek az öreg apátság kezdeti napjaitól fogva, és a borotváltfejű szerzetesek idejétől kezdve. Ahogy Gabriel haladt, és a hang közeledett, megtalálta a forrását: egy kisfiút, aki sietett, hogy csatlakozzon a kis csoportokhoz a régi utcán, és részben, hogy társaságot nyújtson saját magának, részben, hogy készüljön az alkalomra, teli tüdőből fújta a dalt. Gabriel várt, amíg a fiú feltűnik, egy sarkon előugrott, és ötször, vagy hatszor a fejére koppintott a lámpájával, csak hogy megtanítsa, hogyan szabályozza a hangját. És mikor a gyerek elszaladt a fejét fogva, egészen másfajta tónusban kornyikálva, Gabriel Grub elégedetten kuncogott magában, belépett a temetőbe, és bezárta maga után a kaput.

Levette a kabátját, lerakta a lámpáját, és bemászott a befejezetlen sírba, és egy órát, vagy még többet dolgozott rajta meglehetős jóindulattal. De a földet megkeményítette a fagy, és nem volt könnyű dolog feltörni és kilapátolni, és bár feljött a hold, még nagyon fiatal volt, és kevés fényt árasztott a sírra, ami a templom árnyékában feküdt. Ezek a nehézségek bármely más alkalommal rosszkedvűvé és szerencsétlenné tették volna, de olyan elégedett volt, amiért abbahagyatta a gyerekkel az éneklést, hogy kevés figyelmet szentelt annak, milyen lassan halad. Mikor végzett éjszakai munkájával, zord megelégedettséggel nézett le a sírba, magában mormogva, miközben összeszedte a dolgait.

Jó szállásra tér, jó szállásra tér, Néhány lábnyi föld, ha az élet véget ér; Egy kő a fejhez, egy kő a lábhoz, Szaftos fogás lesz a féreg-lakomához; Dús fű a fej fölött, nedves agyag körbe, Jó szállásra tér, mind az anyafölbe!

“Ho! ho!” – nevetett Gabriel Grub, és leült egy lapos sírkőre, ami a kedvenc pihenőhelye volt, és előhúzta a butykosát. “Egy koporsó karácsonykor! Egy karácsonyi doboz! Ho! ho! ho!”
03
“Ho! ho! ho!” – ismételte egy hang közvetlenül mögötte.

Gabriel némileg aggodalmasan megállította a butykost félúton a szája felé, és körbenézett. A legrégebbi sír mélye sem lehetett volna csöndesebb és nyugodtabb, mint a temetőkert a sápadt holdfényben. A felgyülemlett hideg zúzmara csilloggott a sírköveken, és gyöngysorként ragogyogott az öreg templom kőfaragványain. A földet kemény és porhanyós hó borította, és szétterült a sűrűn szétszórt buckák fölött, olyan fehéren és egyenletesen borítva be, mintha holttestek feküdnének alatta, és csak egy halotti lepel takarná őket. A leghalványabb zörej sem törte meg a mélységes nyugalmát az ünnepélyes helynek. Úgy tűnt, mintha még a hang is megfagyott volna, minden hideg volt és csendes.

“A visszhang volt az” – mondta Gabriel Grub, és ismét a szájához emelte butykosát.

“NEM az volt” – mondta egy mély hang.

Gabriel felpattant, és a földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől és félelemtől, a szeme egy alakon akadt meg, amitől kirázta a hideg.

Egy közelben lévő sírkövön egy furcsa, földöntúli figura ült, akiről Gabriel egyből megérezte, hogy nem e világ szülötte. Fantasztikusan hosszú lábai voltak, amik elérhették volna a földet, teljesen el voltak méretezve, egészen furcsa és fantasztikus módon tette őket keresztbe. Inas karjai fedetlenek voltak, és összefonta őket maga előtt. Kis, gömbölyű testén hasítékokkal díszített szűk ruhát viselt, rövid köpeny fityegett a hátán, a gallérja különös csúcsosra volt szabva, ami nyakfodorként, vagy sálként szolgált a számára, és a cipője orra hosszan kunkorodott felfelé. A fején széles karimájú cukorsüveg-kalapot viselt, egyszerű tollakkal szegélyezve. A kalapot fehér zúzmara fedte, és a manó úgy nézett ki, mintha nagyon kényelmesen ülne a sírkövön már két-, vagy háromszáz éve. Tökéletesen nyugodtan ült, a nyelvét kidugta, mintha csak gúnyolódna, és úgy vigyorgott Gabriel Grubra, olyan vigyorral, amilyet csak manók tudnak.

“NEM a a visszhang volt” – mondta a manó.

Gabriel Grub kővé dermedt, és nem tudott válaszolni.

“Mit csinálsz itt Szenteste?” – kérdezte a manó szigorúan. “Jöttem sírt ásni, uram” – hebegte Gabriel Grub.

“Milyen ember bolyong sírok között és temetőkben egy ilyen éjszakán?” – kiabált a manó.

“Gabriel Grub! Gabriel Grub!” – visította egy vad kórus, ami úgy tűnt, betöltötte a temetőkertet. Gabriel félve nézett körül – senki mást nem látott.

“Mi van abban az üvegben?” – kérdezte a manó.

“Borókapálinka, uram” – válaszolta a sírásó, jobban reszketve, mint valaha, mivel csempészektől vette, és azt hitte, hogy kérdezője talán a manók adóhivatalához tartozik.

“Ki iszik borókapálinkát egyedül egy temetőben egy ilyen éjszakán?” – kérdezte a manó.

“Gabriel Grub! Gabriel Grub!” – kiáltoztak megint a vad hangok.

A manó gonoszul bandzsított a megrettent sírásóra, és a hangját felemelve kiabálta:

“És kicsoda, ennélfogva, a mi igazságos és jogos jutalmunk?”

Érdeklődésére a láthatatlan kórus olyan hangon válaszolt, mint amikor az öreg templomi orgona erőteljes hangjára számtalan kórista énekel – egy hang, ami vad szélvészként támadt Gabriel fülében, és elhalt, mint ahogy a szél továbbhalad. De a válasz még mindig ugyanaz volt: “Gabriel Grub! Gabriel Grub!”

A manó még szélesebben vigyorgott, mint előzőleg, és azt kérdezte: “Nos, Gabriel, mit mondasz te erre?”

A sírásó levegőért kapkodott.

“Mit gondolsz erről, Gabriel?” – kérdezte a manó, mindkét lábfejével kirúgva a levegőbe a sírkő két oldalán, és olyan elégedettséggel nézve csúcsos végeit, mintha a legdivatosabb Wellington cipőt vizsgálgatná az egész Bond Streeten.

“Ez – ez – nagyon, érdekes, Uram,” – válaszolta a sírásó félhalottan az ijedtségtől – “Nagyon érdekes és nagyon kedves, de most azt hiszem, visszamegyek, és befejezem a munkámat, Uram, ha megbocsájt.”

“Munka!” – mondta a manó – “Milyen munka?”

“A sír, Uram, sírt kell ásnom.”

Megint a titokzatos hangok válaszoltak: “Gabriel Grub! Gabriel Grub!”

“Attól tartok, hogy a barátaink téged akarnak, Gabriel” – mondta a manó, még kijjeb dugva a nyelvét, mint eddig – egészen elképesztő nyelve volt – “Félek, hogy téged akarnak, Gabriel.”

“Engedelmével, Uram,” – válaszolt a félelemtől bénult sírásó – “Nem hiszem én azt, Uram, nem ismernek engem, Uram, nem hiszem, hogy ezek az úriemberek valaha is láttak volna engem, Uram.”

“Ó, pedig igen” – válaszolt a manó – “ismerjük a mogorva arcú és zord tekintetű embert, aki ma este végigment az utcán, gonosz szemeket meresztett a gyerekekre, miközben szorosabban markolta az ásója nyelét. Ismerjük az embert, aki irigységében megverte a kisfiút, mert képes volt a boldogságra, ő pedig nem. Ismerjük, ismerjük.

Itt a manó éles, metsző hangon felnevetett, ami hússzoros visszhangot vetett, lábait a levegőbe dobva fejen állt, vagy inkább cukorsüveg-kalapjának csúcsára állt a sírkő keskeny peremén, ahonnan rendkívüli fürgeséggel bucskázott a sírásó lábai elé, és olyan testtartásban ért földet, amilyen általában a szabók cégtábláján látható.

“Fé-félek, itt kell hagynom, Uram” – mondta a sírásó, téve egy erőfeszítést, hogy megmozduljon.

“Itthagyni minket!” – mondta a manó – “Gabriel Grub itt akar minket hagyni! Ho! ho! ho!”

Ahogy a manó nevetett, egy pillanatra ragyogó fényt pillantott mega templom ablakain belül. mintha az egész épületet kivilágították volna; majd a fény eltűnt, orgona hangja csendült fel, és manók egész serege, nagyon hasonlóak az elsőhöz, özönlött be a temetőkertbe, bakugrást kezdtek játszani a sírköveken, egy pillanatra sem állva meg, hogy levegőt vegyenek, sőt a legmagasabbakat ugrálták át közülük, egyiket a másik után, bámulatraméltó gyorsasággal. Az első manó volt a legelképesztőbb ugró, a többi közül egy sem közelítette meg, a sírásó még a félelem tetőfokán is megfigyelte, hogy amíg a társai átlagos méretű sírköveket ugranak át, az első a családi kriptákat, és vaskerítéseket célozta meg, olyan könnyedén, mintha csak postaládák lennének.

Végül a játék elérkezett a legizgalmasabb részéhez; az orgona egyre gyorsabban játszott, a manók egyre gyorsabban ugráltak, összegömbölyödtek, bukfenceztek a földön, és pattogtak a sírkövek fölött, mint a futballabdák. A sírásó agya beleszédült a szeme elé táruló mozdulatok gyorsaságába, lábai imbolyogtak alatta, szemei előtt árnyékok lebegtek; ekkor a manókirály hirtelen feléje szökkent, megragadta a gallérjánál fogva, és elsüllyedt vele a föld alá.

Mikor Gabrielnek ideje volt lélegzethez jutni – mivel a süllyedés gyorsasága miatt egy pillanatra benne ragadt a szusz – egy barlangszerűségben találta magát, minden oldalról manók tömege vette körül, rondán és nyomasztóan. A terem közepén, egy trónuson helyezkedett el barátja a temetőből, és közvetlenül előtte állt ő maga, Gabriel Grub, egy mozdulatra is képtelenül.
07
“Hideg az éjszaka” – mondta a manók királya – “nagyon hideg. Egy pohár valami meleget ide!”

Erre a parancsra féltucat túlbuzgó manó, folyamatos vigyorral az arcukon, akiket Gabriel Grub udvaroncoknak nézett, gyorsan eltűnt, majd rögtön visszatértek egy kupa folyékony tűzzel, amit átnyújtottak a királynak.

“Ah” – kiáltott a a manó, az arca, és a torka világított, miközben itta a lángokat – “ez melegít, valóban! Egy serleggel ugyanebből, Mr Grubnak!”

Hiába tiltakozott a szerencsétlen sírásó, hogy nem szokása semmiféle meleget inni éjszakára, az egyik manó lefogta, miközben egy másik leöntötte a lángoló folyadékot a torkán. Az egész gyülekezet visongva röhögött, miközben ő köhögött és fuldoklott, és a könnyeét törölgette, ami bőségesen ömlött a szeméből, miután lenyelte a lángoló kortyot.

“És most” – mondta a király, és cukorsüveg-kalapjának hegyes végével a sírásó szemébe bökött, éles fájdalmat okozva ezzel – “mutassunk a szenvedés és bánat emberének néhány képet nagyszerű tárházunkból!”

Ahogy kimondta, a sűrű felhő, ami elfedte a barlang távolabbi végét, lassan tovahömpölygött, és láthatóvá vált a távolban egy kicsi és szegényesen bútorozott, de takaros és tiszta lakás. Kicsi gyerekek gyűltek a tűz köré, édesanyjuk pongyolájába csimpaszkodva ugráltak a széke körül. Az anya időnként felemelkedett, és félrehúzta a függönyt, mintha várna valamire, egyszerű étel volt megterítve az asztalon, és egy karosszék volt a tűz közelébe készítve. Kopogás hallatszott az ajtón, az anya kinyitotta, a gyerekek köré gyűltek, és összeütötték a kezüket örömükben, mikor az apjuk belépett. Ázott volt, és kimerült, a havat rázogatta az öltözékéről, miközben a gyerekei köréje sereglettek, és serény igyekezettel elkapkodták a köpenyét, kalapját, botját és kesztyűjét, majd beszaladtak vele a szobába. Aztán, mikor leült az ételhez, a gyerekek a térdére ültek, az anya mellé ült, mindez boldognak és kényelmesnek látszott.

De változott a kép, szinte alig követhetően. A helyszín átváltozott egy kis hálószobává, ahol a legszebb és legkisebb gyermek feküdt haldokolva, rózsák gyúltak ki az arcán, fények a szemében, még a sírásó is olyan érdeklődéssel nézett rá, amilyet soha azelőtt nem érzett, vagy ismert. Majd a gyermek meghalt. Testvérei körülállták a kis ágyát, megfogták a kis kezét, de hideg volt és nehéz, ezért visszahúzódtak az érintésétől, és áhítatosan néztek a gyermeki arcra. A gyönyörű gyermek nyugodt volt, és békésen aludt, látták, hogy halott, és tudták, hogy angyalként néz le rájuk, és megáldja őket a fényes és boldog Mennyországból.

Egy könnyű felhő suhant el a kép előtt, és a téma megint megváltozott. Az apa és az anya már öreg volt és gyámoltalan, és az őket körülvevők száma több, mint a felére fogyatkozott, de elégedettség és vidámság ült minden arcon, és sugárzott minden szemből, ahogy újra a tűz köré gyűltek, és régi történeteket meséltek és hallgattak az elmúlt időkről. Lassan és békésen az apa is elsüllyedt a sírba, és az összes gondja és aggodalma is megnyugvást talált vele együtt. Akik túlélték, letérdeltek a sírjához, könnyeikkel öntözték a zöld pázsitot, ami takarta, majd felemelkedtek, és elfordultak, szomorúan és gyászosan, de nem keserű sírással, és kétségbeesett panaszkodással, mert tudták, hogy egy nap újra találkoznak, és megint elvegyültek a nyüzsgő világban, és elégedettségük és vidámságuk visszatért. A felhő leszállt a képre, és eltakarta a sírásó szeme elől.

“Mit gondolsz ERRŐL?” – kérdezte a manó, nagy fejét Gabriel Grub felé fordítva.

Gabriel mormogott valamit arról, hogy mindez nagyon szép, és úgy látszott, kissé elszégyelte magát, ahogy a manó ráemelte tüzes tekintetét.

“Te szerencsétlen ember!” – mondta a manó mértéktelen megvetéssel “Te!” – úgy tűnt, van még hozzáfűznivalója, de a felháborodás beléfojtotta a hangot. Ezért felemelte egyik nagyon hajlékony lábát, egy kissé meglengette a feje fölött, hogy biztosabban célozzon, és egy jó hangosat rúgott Gabriel Grubba. Rögtön ezután az összes eddig várakozó manó körülvette a boldogtalan sírásót, és irgalmatlaul rúgdosni kezdték, a kegyencek ősi és változtathatatlan szokása szerint az egész földön, miszerint megrúgják, akit a király megrúg, és megölelik, akit a király megölel.

“Mutassunk még neki!” – mondta a manók királya.

Ezeknél a szavaknál a felhő eloszlott, és csodálatos, termékeny táj tárult elő, ami fél mérföldön belül feküdt az apátsági város mellett, de teljesen más volt, mint a ezen a napon. A nap sütött a kék égen, víz csillant meg sugarai alatt, és a fák még zöldebbnek, a virágok még élénkebbnek látszottak áldásos hatásától. A víz vidáman hangon csobogott, a fák susogtak a leveleik között motozó lágy szélben, madarak énekeltek az ágakon, és a pacsirta fennhangon trillázva üdvözölte a reggelt. Igen, reggel volt, napfényes, balzsamos nyári reggel, a legkisebb falevél, a legkisebb fűszál is tele volt élettel. A hangya sietett a napi munkájára, a pillangó ide-oda röpködött és sütkérezett a meleg napfényben, rovarok miriádjai rajzottak szét átlátszó szárnyaikon, kedvüket lelve rövid, de boldog létezésükben. Az embert magával ragadta a jelenet, mindez ragyogó volt és nagyszerű.

“TE szerencsétlen ember!” – mondta a manók királya, még megvetőbb hangon, mint előzőleg. És a manók királya újból meglendítette a lábát, és az megint a sírásó vállát érte, és a jelen lévő manók megint követték a példáját.

A felhő még sokszor ment és jött, és sok leckét adott még Gabriel Grubnak, és habár vállai sajogtak a manók lábainak gyakori alkalmazásától, figyelmét semmi sem tudta csökkenteni. Látott férfiakat, akik keményen dolgoztak, és örökös munkával keresték meg szegényes kenyerüket, vidáman és boldogan; a Természet édes arca még a legtudatlanbbak számára is soha ki nem apadó forrása volt az vidámságnak és örömnek. Látta azokat, akik elégtelenül táplálkoztak, de szeretetben nőttek fel, nélkülözések közepette is vidáman éltek felülemelkedve a szenvedésen, ami sok keményebb embert is felmorzsolt volna, mert saját szívükben születtek az alapanyagai a boldogságuknak, elégedettségüknek és békéjüknek. Látott nőket, a legérzékenyebbeket és legtörékenyebbeket Isten teremtményei közül, akiknek a leggyakrabban kellet legyőzniük a bánatot, nehézségeket és sorscsapásokat, és látta, hogy mindez azért van, mert saját szívükben születt a kiapadhatatlan forrása a szeretetnek és az önfeláldozásnak, és mindezen felül látott embereket, akik hozzá hasonlatosan morogtak a többiek jókedvén és vidámságán, a legvisszataszítóbb alakokat a föld felszínén, és arra a következtetésre jutott, hogy elég tűrhető, és elfogadható világ ez mégiscsak. Ahogy ez megfogalmazódott benne, a felhő eltakarta az utolsó képet, és rátelepedni látszott érzékeire, nyugalomba ringatva őt. A manók, egyik a másik után, eltűntek a szeme elől, és mikor az utolsó is eltűnt, álomba süllyedt.

Hajnalodott, mikor Gabriel Grub felébredt, és ott találta magát teljes hosszában elnyúlva a lapos sírkövön a temetőkertben, a butykosa üresen feküdt mellette, a kabátját, ásóját és lámpáját fehéren lepte be a tegnap éjszakai fagy, és szét voltak szórva a földön. A kő, ahol a manót először látta ülni, előtte állt meredten, és a sír, amin előző éjszaka dolgozott, nem messze volt tőle. Először kételkedni kezdett kalandjai valódiságában, de az égető fájdalom a vállaiban, amikor megpróbált felemelkedni, meggyőzte, hogy a manók rúgásai biztosan nem voltak képzeletbeliek. Megint elbizonytalanodott, amikor nem látta a lábnyomokat a hóban, ahol a manók bakugrást játszottak a sirköveken, de gyorsan elhessegette a gondolatait erről a körülményről, mikor visszaemlékezett, hogy szellemek lévén nem hagyhattak nyomot maguk után. Ígyhát Gabriel Grub felegyenesedett, amennyire tudott a hátában lévő fájdalomtól, lesöpörte a zúzmarát a kabátjáról, és a város felé fordította az arcát.

De már egy más ember volt, és nem bírta volna elviselni a gondolatot, hogy visszatérjen arra a helyre, ahol megbánása gúny tárgya lenne, és megváltozása hihetetlennek tűnne. Habozott néhány percing, majd megfordult, hogy elinduljon, amerre lát, és máshol keresse meg a kenyerét.
16
A lámpa, az ásó és a butykos ott találtatott, azon a napon, a templomkertben. Először sokféle szóbeszéd járta a sírásó sorsáról, de aztán gyorsan gyorsan eldöntötték, hogy manók vitték el, és nem hiányoztak a hiteles tanúk sem, aki a távolból látták őt keresztülsuhanni az égen egy fél szemére vak pejló hátán, amimek a hátsó fele oroszlán volt, a farka pedig medvefarok. Végülis mindezt jámboran elhitték, és az új sírásó, csekély ellenszolgáltatásért bárkinek megmutatta azt a jókora darabot a templom szélakasából, amit véletlenül rúgott le a fent említett ló égi repülése során, és saját maga találta meg a temetőkertben egy, vagy két évvel később.

Sajnálatos módon, ezek a történetek valamelyest összezavarodtak, mikor újra feltűnt Gabriel Grub személyesen, vagy tíz évvel később, bozontos, reumás öregemberként. Elmesélte a történetét a lelkésznek és a polgármesternek is, és az idők folyamán kezdték történelmi tényként elfogadni, ebben a változatában él a mai napig is. Akik hittek a szélkakas mesében, hogy helyreállítsák az önbecsülésüket, nem voltak könnyen meggyőzhetőek, hogy higgyenek az újabb változatban, hanem olyan bölcsen néztek, amennyire csak tellett tőlük, vállat vontak, a fejüket fogták, és arról mormogtak, hogy Gabriel Grub túl sok borókapálinkát ivott, és elaludt a lapos sírkövön; és ennek hatásával magyarázzák, aminek állítólag tanúja volt a manók barlangjában, mondván, hogy látta a világot, és bölcsebb lett. De ez a vélemény, amely sohasem örvendett túlzott népszerűségnek, fokozatosan elhalt. Bárhogyan is legyenek a dolgok, mivel Gabriel Grub reumától szenvedett élete végén, ennek a történetnek van legalább egy tanulsága, ha több nincs is – és ez az, hogyha az ember duzzog, és leissza magát Karácsonykor, gondolja meg mit csinál, ha nem akar magának bajt: vagy ne engedje ki túlságosan a palack szellemét, vagy legyen bizonyítottan akkora szeszfoka, hogy ugyanazt lássa ő is, mint Gabriel Grub a manók barlangjában.

félelmetes baba – (f)ordítás

Egy városban az erdőben egy hegy tetején, van egy ház, ahol senki sem lakik, szóval odaviszed a nagy zsák nagyvárosi pénzed, és megveszed.

De éjszaka, amikor a ház sötét, és teljesen egyedül vagy, zaj hallatszik fentről. A lépcső tetején van egy ajtó, mély levegőt veszel, és kinyitod.

A zseblámpa fényénél mozgást látsz az ajtó mögött, egy rongyos ruháét, és olyan érzés jön rád, amilyet már éreztél valamikor ezelőtt.

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Romlott szeme
Mindig nyitva

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Csinos szája van
Hogy lenyeljen egybe

Sikítasz, és bezárod az ajtót, és azt mondod magadnak, hogy  ez csak egy álom volt. Reggel a város felé veszed az irányt, és elmész egy régiségkereskedésbe. A boltban egy furcsa öregember van kóbor szemekkel, és remeg a keze, amikor átadja a régi fadobozt, hallod a csontjait csikorogni.

És egyszer csak megtalálod a neved belevésve a homályos ezüstkulcsba.

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Romlott szeme
Mindig nyitva

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Csinos szája van
Hogy lenyeljen egybe

Mikor későn hazaérsz, a baba vár rád, és amikor vacsorázni kezdesz, a baba azt mondja, ő is kér. A baba itt van a házban, és a szobádban, és az ágyadban. A baba a szemedben van, és a karodban, és a fejedben, és őrült vagy.

Már késő van, és lemész a lépcsőn, mert nem tudsz aludni, szóval csinálsz egy kis teát, és a baba rosszallóan kérdezi, hogy tényleg szükség van-e ennyi mézre. Eldöntöd, hogy eleged van, és bezárod a babát a fadobozba. Bedobod a dobozt a kandallóba, a zsák nagyvárosi pénzed mellé.

A füst megtölti a kis szobát, és nem tehetsz semmit. Túl késő, amikor rájössz, hogy az a valaki a dobozban te vagy.

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Romlott szeme
Mindig nyitva

És van egy félelmetes baba
Ami mindig követ
Csinos szája van
Hogy lenyeljen egybe

//platform.twitter.com/widgets.js