Pszichés gyógyszerek “apró” mellékhatása

A történetemet távolról kell kezdenem, volt egy egyetemi csoporttársam, aki állandóan ki volt akadva, hogy minek nekünk nő, időről időre erről lamentált sörözés közben. Aztán persze mindig neki volt a legtöbb csaja, a viszonylag fix barátnője mellett is (akivel azóta össze is házasodtak, gyerekük is született, happy end, stb.) Összetett személyiség volt, na, ebből a szempontból. Én pedig elnéztem neki ezt a kis jellemhibáját, az egyik legjobb barátom volt. Felvetéséhez buzgón bólogattam neki, biztos sok gond volt azzal a rengeteg nővel, tőlem viszont éppen hogy megijedt a legtöbb nő, volt, aki annyira félt tőlem, hogy sírt is, amilyen állapotokban tudtam lenni. Persze a legtöbben, akik ismertek is, tudták, hogy jobbára ártalmatlan vagyok részegen is.

Kis társaságunkban volt egy kamudíler is, aki közben széles körben ismert ember lett, de én akkor még nem éltem az általa kínált kémiai anyagokkal. Semmi extra, egy kis gyógyszeresdoboza volt, mindenféle (legális) pirulákkal, amik fokozták, vagy éppen csak helyettesítették az ital okozta hatásokat. Szóval nem volt szándékomban felcserélni kemikáliára a természetes úton előállított bódító anyagokat (vö.: csapolt sör, egri bor, dzsúzos vodka, gin-tonik, Bloody Mary sok Worchester szósszal, ritkábban egy kis “má-márihuána”). Szóval így telt-múlt az idő, és azt hittem, sosem fogom kipróbálni az agyra ható kémiai vegyületeket, bár már akkor megajánlottak két hetet a miskolci droambulancián, látván, hogy nem nagyon bírok magammal.

Risperdal

A drogambulanciát megúsztam, a pszichés gyógyszereket nem. Kényszerbeszállításom után olyan gyógyszerekkel kezdtek tömni, amire lehetőleg inni sem lehet, vagyis lehet, csak nem érdemes, az ital nem fejti ki a kellemes hatását, viszont ha sokat iszik belőle az ember, ugyanúgy rosszullét lép fel, szédülés, hányinger, stb., csak a kellemes fázis kimaradásával. Ilyen gyógyszer volt a Haloperidol, bár azt nem sokat szedtem, de még inkább a Risperdal (pláne injekcióban). Szóval a Risperdal biztosítja, hogy nehogy már jól érezze magát a dolgozó, még akkor sem, ha esetleg “meginna valamit”. Persze számtalan egyéb, titokzatos, és megfoghatatlan mellékhatása is van a Risperdalnak, amit gyűjtőnéven itt most csak “általános rossz közérzet” néven írnék le, de ami “kézzelfogható”, az a libidócsökkenéstől és egyéb nemi zavaroktól a részleges, vagy teljes impotenciáig terjedő mellékhatás, magyarul, ha képes is az ember vele valahogy eljutni az ún. beteljesülésig, hát abban sem telik túl sok öröme. Miért? Csak. Számtalan fórumon olvastam erről, és sajnos saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az információ teljes mértékben megfelel a valóságnak. Akkor most nézzük legújabb kis kedvencünket, a

Rivotril

-t, ami kétségtelenül hasznos kiegészítője lehet egy antipszichotikumos terápiának, és az ember, ha többet is vesz be, max. kialszom! felkiáltással hamar hajlamos ebből is túlzásokba esni. Valamiért csak 0,5-ös és 2-es változatban kerül forgalomba: középút nincs, persze nekem egyből a 2-est kezdték el adagolni a kórházban, aztán csodálkoztak, hogy milyen jól bírom a 3×2 mg-ot, csak sajnos elfelejtették lecsekkolni a dohányzó ablaka alatti kis részt, mivel minden gyógyszerbevétel után dohányzás ürügyén ott köpködtem kifelé a rácsos ablakon, mivel nem akartam egész nap fel se bírni kelni az ágyból. Viszont a megfelelő adagot beállítva hatásosan csökkenti a szorongást. Amit még csökkent, az természetesen a nemi vágy, és a lehetséges mellékhatás természetesen megintcsak az impotencia. És ilyenkor az embernek el kell döntenie, hogy nyugodt szeretne-e lenni, és hogy mennyire. Bár a hatása rövid távon nem annyira drámai, mint a Risperdal esetében, azért már nagyon is hamar észlelhetőek bizonyos jelek, bele sem merek gondolni, mit tesz azzal, aki évek óta szedi rendszeresen, és esetleg nagyobb adagokban. Ráadásul tény, hogy nagyfokú függőséget okoz. Nem egy embert kezelnek addiktológiákon, drogambulanciákon a Rivotril okozta függőség csökkentésével.

Karácsonyi történet

Most visszakanyarodnék a történet elején tett kijelentésre, miszerint mennyivel jobb lenne nekünk, ha nem lenne szükségünk nőkre. Én megtapasztaltam, mennyire király. A Risperdaltól az embernek élni sincs úgy kedve, nemhogy szexelni. Véletlenül derült ki az egész, amikor kíváncsiságból áthoztam valamelyik karácsonyi Playboy számot a szobámba a két ünnep között Kurt Vonnegut valamelyik novelláját keresve éppen. (Kurt Vonnegut az a sci-fi író, aki nem érti, mi ez a nagy felhajtás a szopás és a golf körül.) A magazin címlapján szereplő nő nem volt rám különösebb hatással, és ahogy beljebb lapoztam, már több nő is szerepelt egy képen, a legvégén pedig nagyon sok pucér nő feküdt egymás hegyén-hátán, és hát… egyik sem tetszett… eléggé… Nem tudom, mit írhatnék még, talán, ha leírom az érzéseimet, az segít. Végtelen düh fogott el, amikor megtapasztaltam egy korábban áhított állapotot, kétségbe estem, szó szerint, egy olyan képesség, amit korábban természetesnek vettem, átsiklottam felette, volt, hogy le is néztem, nem volt többet a birtokomban. Megcsonkítva éreztem magamat, és mélyen megsértve, és csak kíváncsiságból kérdezném, hogy akik a fentebb látott képen látható hűtőtáskával flangálnak (Risperdal tárolására használják), vajon tudják-e, hogy mivel szórakoznak?

Persze, ahogy azt kell, januárban azonnal tablettára váltottam, csökkentettem, majd elhagytam a szedését valahol Brazíliában, de ez már egy másik történet…

Kényszerbeszállítás

A Magyar Pszichiátriai Társaság állásfoglalása a pszichiátriai ellátás helyzetével kapcsolatban című kis szösszenetében olvasható a következő kis részlet:

“A hatályos Egészségügyi Törvény mentális zavarokat érintő fejezetében több rész elavult, de sorozatos jelzéseink ellenére sem történt változás. Önálló „elme-törvény” megalkotására volna szükség! Ebben kellene pontosan szabályozni azokat a jogi kereteket, mint pl. a kötelező gyógykezelés, ezen belül az ambuláns ellátásra való kötelezés kérdése, stb. A jogbizonytalanság okozta félelem az egyik oka a pályaelhagyásnak, a humán erőforrás krízis erősödésének is. A hatályos magyar jogszabályok, sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel.”

Hahaha! Rettenetesen sajnáljuk azokat a szegény egészségügyi dolgozókat, akik a “jogbizonytalanság okozta félelem” hatására kényszerülnek pályaelhagyásra… Én még nem találkoztam konkrétan olyan esettel, amikor a mentős, ápoló, vagy orvos, szemében a jogbizonytalanság okozta páni félelemtől vezérelve közeledett volna felém, hanem inkább ellentmondást nem tűrően léptek fel velem szemben. Képzeljük csak el a következő dialógust:

– Elnézést, kedves uram, nem ismerem pontosan a jogaimat, mivel a hatályos magyar jogszabályok sokszor összeegyeztethetetlenek a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezményekkel, de volna szíves velünk fáradni?

– Ó, természetesen, részemről a megtiszteltetés, hogy Önökkel tarthatok, előre örülök a csodálatos utazásnak, aminek végcélja ismeretlen számomra, pont ezért izgalmas, a jogok miatt pedig ne aggódjanak, velem igazán azt tehetnek, amit csak szeretnének, régóta csak erre vártam. *kacsint*

Amikor a mentősök nem ennyire jó fejek:

Első kényszerbeszállításom 2006. március 5-én volt, élénken emlékszem, egy szép tavaszi napon kiszálltam a fürdőkádból, magamra vettem egy alsónadrágot, és egy pulóvert, és mivel nem éreztem túl jól magam, kimentem a bejárati ajtón, ahol szerettem volna segítséget kérni, de valahogy nem ilyen formában. Történetesen egy pszichiátriai ápoló is lakott a lépcsőházban, és éppen arra ballagott, aztán amikor meglátott, kérdezgetett valamiket szigorúan, közben a kezében játszadozott valamivel, amiről nem tudtam levenni a szememet, majd megkérdezte, hogy kérek-e valamit, erre kértem egy pohár vizet, kérdezte, hogy rosszul érzem-e magam, mondtam, hogy igen, kérdezte, hogy kérek-e segítséget, ismét igennel válaszoltam.

A “segítség” jött is hamarosan, két mentős, és két rendőr képében, annyit mondtak, hogy tartsam ki az ujjam, és valami tűt szerettek volna bele szúrni, aztán amikor ettől meijedtem, és elhúztam az ujjam, se szó, se beszéd, mind a négyen rám csimpaszkodtak, lenyomtak a földre, én pedig próbáltam őket lerázni magukról. A négy kedves látogatóm nyögött, és fújtatott, alig bírták megakadályozni, hogy felálljak, majd egy szúrást éreztem a karomon, gondolom rivotril injekciót kaphattam, körülbelül  egy lónak való adagot, mert éreztem, hogy minden erőm elhagy, másodpercek alatt szétáradt bennem, és TUDTAM, hogy most MEGHALOK, de nem bántam. Szóval ilyen a HALÁL.

A miskolci pszichiátrián tértem magamhoz, mert – mint később megtudtam – kedves kísérőim azt mondták a felvételes nővérnek, hogy pucéron szaladgáltam a lépcsőházban. A kórházban, amikor magamhoz tértem, egy takarítónő kitépte a kezemből a branült, de úgy, hogy spriccelni kezdett a vérem, majd elkezdett rám ordibálni, hogy mindent összevérezek, a mellettem fekvő ágyon fekvő szerencsétlen ekkor adott pár reklámújságot, amivel eúgy-ahogy el tudtam szorítani a vérzést. Orvost, vagy ápolót ott tartózkodásom ideje alatt nem is láttam, hanem szüleim kérésére átvittek a nyíregyházi pszichiátriára, útközben egyszer álltunk meg pisilni, végig fogtak két oldalról az mentősök közben a mező közepén, hogy el ne szökjek.

Aztán kiderült, hogy még rosszabb helyre hoztak:

Ellentétben a miskolci pszichiátrián tapasztalt összevisszasággal, a nyíregyházi kórházban rend, és fegyelem uralkodott: ugyanúgy pelenkát kaptam, mint Miskolcon, és amikor véletlenül magamhoz tértem, jött a következő adag injekció. Egy-másfél hétig tartottak folyamatos altatásban. Az akkori igazgatónőnek az volt a módszere, hogy sok mindenkit ezzel az altásos kúrával próbált kigyógyítani a bajából, ezért nem egyszer jelentették fel a rendőrségen, talán hirtelen nyugdíjazásának is ez lehetett az oka… mindegy, a mostani főigazgató pedig az élethosszig tartó elfekvőre esküszik… mindeddig következmények nélkül. Mindegy, a “kezelésem” egy ún. “családterápiával” zárult, ahol az volt a téma, hogy én mennyit iszok, mennyire vagyok aljas, és hogy ezután már egy kortyot sem szabad inni, hanem szedjem csak a haloperidolt (ami egy első generációs, borzasztó elavult szer), a kemadrint, ami a haloperidol okozta mellékhatásokat hivatott kiküszöbölni, meg a jó öreg rivotrilt. Az orvosi protokollt teljesen mellőzve skizofrénnek diagnosztizált, persze ezzel az eggyel ráhibázott, dicsérték is mindenhol a szaktudását, mondván, hogy minél hamarabb kerül egy skizofrén gyógyszeres kezelés alá, annál jobbak az esélyei a javulásra, ami egy hatalmas közhely, persze.

A gyógyszert 3x hagytam abba, háromszor estem vissza, tehát összesen 4 epizódom volt, amiket női nevekről neveztem el: Adrienne, Júlia, Anikó, Edit. Mindegyiknek kényszerbeszállítás lett a vége, de egyik sem volt olyan durva, mint az első. Még csak nem is ellenzem a kényszerbeszállítást, hanem inkább azt mondom, hogy durva módon csinálják, az első esetben én magam is vártam a mentőket, semmilyen ellenállást nem tanúsítottam, mégis leszúrtak, mint egy disznót. A mentősök, akiket tisztelhetünk azért, hogy életeket mentenek, ilyen esetekben nagyon durván járnak el, sajnos. Pedig a skizofrén is ember, nem pedig leszúrandó kisgömböc, nem a jogi kereteket kellene szabályozni, hanem emberszámba venni minket akkor is, ha betegek vagyunk.