Vajon valóra válik-e a 12 majom története?

Nem tudom, ki látta a 12 majom című filmet? Terry Gilliam rendezte, Bruce Willis és Brad Pitt játszik a főbb szerepekben. Olvastam, hogy Brad Pittnek elvették a cigijét a forgatás közben, hogy még idegbetegebbnek nézzen ki, mint a filmbéli karaktere, Jeffrey. Azt mondom, kár volt elvenni a cigijét, de mindegy. Nem ez a lényeg. Bruce Willis játssza James Cole-t, akinek az élete keresztül-kasul szövi a filmet. Visszaküldik az időben, hogy állítsa meg a 12 majom hadseregét, ami egy vírus segítségével elpusztítja a Föld lakosságát, és csak 1% marad meg belőlük, föld alatti bunkerekban.

Ám nem akarnak a föld alatti bunkerekban élni, ezért megkérik, hogy akadályozza meg a vírus kitörését, vagy ha az nem sikerül, legalább szerezze meg a vírus legkorábbi változatát, hogy hatástalanítani tudják. Egy nem meghatározott évszámú jelenből visszaküldik eőször 1990-be (eredetileg 1996-ba akarják), és ott viszont elmegyógyintézetbe zárják, ahol először találkozik Jeffrey-vel, a félnótással (akinek az apja egy nagy hatalmú ember, egy virológus, aki megkapja a Nobel-t) “Vajon valóra válik-e a 12 majom története?” bővebben

Ami nem öl meg, az megerősít

“Miért vagyok én olyan okos? Miért vagyok én olyan bölcs? Miért írok én olyan jó könyveket?” – Friedrich Nietzsche

Jó reggelt! Nekem már minden nap egy ajándék, egy cukorkabonbon ezen a munkahelyen. Egyszer a foglalkoztatóban ülök, egyszer a konyhában, egyszer a műhelyben. A hajléktalanvécében még nem voltam. Mint a régi szép időkben. Ha bárkinek az útjában vagyok, már elküldhet a francba. Mert hogy ő értéket termel. Ne zavarjon senkit, hogy egy webshop létrehozásáért alsó hangon 200000 forintot szoktak elkérni. Az immateriális javak is értékek, és az egyesület tulajdonába mennek át. Bocs, nem akarok bunkóbbnak látszani, mint amilyen vagyok, szóval ezekről elég is ennyi. Tudom, hogy vezetőségváltás, meg minden, és nem várhatom már el, hogy a régi kis Edita álljon a sportcipőjében az udvaron, a dolgok brutálisan megváltoztak előre, csak én haladtam visszafelé, amikor újra egyetemistává váltam skizofrén létemre. Ez számos problémát felvetett, nyilván, amiket most nem fejtenék ki bővebben, mert akkor itt ülnénk este 6-ig, ahogy szokás mondani.

Mert mi történt? Visszaszereztem az életem fölött a kontrollt, kibaszott teljes értékű ember lettem, nem igazán érdekel a kibaszott megvett bíróság, meg a hamisan esküdöző elmeorvosi szakértő, aki körülbelül hasonló aljasságot követett el ellenem, mint Amerikában Britney Spears-szel csinálták. Korrupt bíróságok, pszichiátria és dagadtság viszonylatában már elértük Amerikát, egyébként. Államokat tesz zsebre a gyógyszeripar és a pszichiátria, aljas módon befurakodva az orvostudományba. Visszaálmodtam magam az egyetemre, igaz nem a miskolcira, hanem a debrecenire, minden ugyanúgy történt, körülbelül, ahogy álmomban megterveztem. Nem tudom, hányszor járkáltam végig álmomban a különböző egyetemek folyosóit, örök elutasításaban volt részem, néha már abban is kételkedtem, hogy megvan-e az érettségim. Álmomban. 😊

Szóval, letettem az emelt szintűt magyarból, kibaszott sokadnaposan, ötösre, az érettségi átvételekor szinte lezúgtam az emelvényről, a Twitteren rajtam röhögtek, és én is magamon. Az egyetemet nem így képzeltem, hogy végighallucinálom, ahogy ezek a rohadékok mondják, akik 2x bebasztak a pszichiátriára közben. Én ezt nem hallucinációnak nevezném. Nincs hallucináció. A lelkek hangját hallom. Akár hazudhatnak is a hangok, és sokszor meg is teszik. Ha így jobban tetszik, nevezhetjük gondolatolvasásnak. Na, az se úgy működik, ahogy elképzelik, vagy reklámozzák. Meg az ufó se. És a skizofrénia se. És a gyógyszer se. Minden másképpen van lekommunikálva, mint ahogy a valóságban van. A pszichiátria egy tükörtudomány, tükörvilágban élünk, belehipnotizálva a ránk szuggerált valóságba.

Az egészet súlyosbította, amikor az Origón írtam a szervezett zaklatásról. Na, azok is egyből rám szálltak, még azon a napon elkezdődött a kampány a kikészítésemre. A tévéfelvétel óta követtek, és nem szálltak le rólam. De mindettől csak egyre erősebb lettem. Ami nem öl meg, az megerősít – írta Nietzsche bácsi. A skizofréniát kutattam, annak minden formáját vizsgáltam, a sámánisztikus megközelítéstől, a Jézus-programon át a szervezett zaklatásig. Aztán szépen lassan mindnek a részese lettem. Mindet kimaxoltam. A gyógyszert, a szcientológiát, a piálást, a részegeskedést, a skizofréniát (a piálás, a kábszi, a skizofrénia mind tudattágító dolgok), és most itt vagyok az egyetemi BA utolsó félévében, 42 évesen 21 éveseknek való dolgokat tanulok. És azzal is csak fejlődtem, hogy nem ragadtam bele a magyar nyelv és irodalom posványába. Magyarul már megtanultam, köszönöm. Kommunikálni is. És a nem kommunikáció is kommunikáció. Minek kommunikálnom, ha bizonyos helyekről már olvassák az elmémet? És informatikus is vagyok. Abból érettségiztem, b+. És azt is évekig gyakoroltam kitartóan, amíg tisztába jöttem a webes dolgokkal. Így lettem cybersámán, és bölcsészeti paradigma-relativizáló egy személyben, még a főiskolai, azaz BA diploma előtt. Mindig olyasmibe ártottam bele magam, ami a kor színvonalán a legkorszerűbb technológiai tudást adta a kezembe. És hogy ez véletlen? Hát, persze. Véletlenül voltam magyaros, véletlenül voltam szoftverfejlesztő és webprogramozó, véletlenül tanultam fél évig a szcientológusok között, és most véletlenül éppen komm. szakos vagyok, és ebből már diplomát is szeretnék. Olyan nagy kérés ez?

Bevallom, hogy csak a könnyű „nyári pénz” reményében álltam munkába, de basszus, nehezebb a dolgom, mint egy 8 órás kommos vagy infós állással lenne, amit ugye nem kaphatok meg, mert a kibaszott pszichiátria jó előre gyámság alá tett, hogy ne végezhessek felelősségteljes munkát. Egyébként a pszichiátria mindenkivel azt csinálja, aki letesz valamit az asztalra skizofrén létére. Sorolhatnék neveket, de nem teszem. Elég csak Britney Spears példájára gondolni. A pszichiátria olyan pofátlan, hogy még a világcirkuszt is vállalja, amikor közszemlére teszik, hogy hogyan nyomorították meg Britney-t. Azzal, hogy demens. Meg a lítiumtól nem tud beszélni. Ahelyett, hogy fű alatt elsikamikálták volna az ügyet. Britney ügye fontosabb, mint sokan gondolják. A pszichiátria maga a gonosz, a 4. Reich, legújabban posztkovidban utaznak, mindegy nekik, csak mérgezhessenek, szuggerálhassanak, és hipnotizálhassák a lakosságot tovább. És akkor a kovidról még nem is beszéltem. Amúgy meg nem is fogok, mert kb. 5 percre van a rendőrség, és még elő találnak állítani rémhírterjesztésért.

Nyári depi – Reagila Blues

A félévet letudva, visszaléptem a régi melóhelyemre. Egyelőre 1,5 hetet dolgoztam, napi 3 órát (a hőség miatt ennyit, amúgy 4 lenne), és most meg kitört 2 hét home office a nyári leállás miatt. Úgy érzem, csak a cigi miatt kellett megint munkát vállalnom, mert ez egy rohadt adó, egy második megnyomorodás az első rokkantság mellé. A cigi már elvileg nem lenne olyannak való, aki egyébként csóró. Az ember mit meg nem tesz a függőségéért. A napjaim kisebb-nagyobb depressziós időtartamokkal megszakítva telnek. Szerintem a gyógyszer, a meleg és a rossz alvás mindezért a felelős. Természetesen a gyógyszert tartom a legnagyobb gondnak, pedig már tényleg elég minimális adagban szedem. Naponta többször jön rám rossz hangulat, impoduktív vagyok, napi 1x-2x beájulok. Az ismerősökkel beszélgetve velük is ugyanez a helyzet, nem meglepően mind gyógyszert szed, ők is hasonló dolgokra. Az egyik kollegám mondta, hogy milyen jó délután aludni, hát én valahogy nem így fogom fel, sokszor szarabbul kelek, mint ahogy lefeküdtem. A napjaim 70-90%-a kuka, van, hogy 100%. Sokat reméltem a gyógyszercsökkentéstől, de fel van sorolva a (nem is olyan ritka) mellékhatások között a “depresszió”, “aluszékonyság, nagyfokú levertség, cselekvésre képtelen állapot”, plusz egy kis “szemirritáció, a szem benyomásának fokozódása, látásromlás”, “fókuszálási problémák távolra vagy közelre nézéskor”. Ezeket én mind felfedezni vélem magamon. Hozzátenném, hogy távol áll tőlem a hipochondia, de hosszabb távon ezeket tapasztaltam. Lehet, hogy csak a meleg és a szar alvás hozta ki, de kijöttek. Ja, a reagiláról van szó, a magyar csodaszerről, ami egyre inkább úgy tűnik, ugyanolyan szar, mint a többi, csak máshogy. Gondolkozom azon, hogy visszakérjem az abilify-t. Nem akarom a csökkent életminőséget, a gondolkodásra való képtelenséget, a szellemi impotenciát, a depressziót. Szerintem nekem nincs erre több időm az életemben, már megint vagy 2 évet elbasztak tőlem a szar gyógyszerekkel összeszámolva. Hogy összesen mennyit, már rég nem számolom. Lassan már ott tartok, hogy ez az arány már elég jelentős a felnőtt életem folyamán, ahhoz hogy felemlegetésre érdemes legyen. Megható a pszichiátriának az az igyekezete, hogy a mellékhatásokat összemossa az úgynevezett betegséggel, és hogy megint csak ne vállaljon felelősséget semmiért, persze, ez már fel sem merül, de az egész szerintem szépen különválasztható, tetten érhető, dokumentálható.

Amikor nem dolgozom, olvasok, játszok, néha filmezek, ill. ezekről blogolok, készülök a záródolgozatomra. Már ha a fent leírt mellékhatások engednék. Valamivel jobb lett, hogy csökkentettem, de azt mondanám, hogy nem jelentősen. Amikor bekerülök a szar állapotba, olyan, mintha nem is csökkentettem volna. Csökkentéssel együtt is napi 1-2 órát vagyok jobban pluszban. Vagy annyit sem. Szerintem a meleggel együtt durvábban ki is jönnek ezek a mellékhatások. Talán, ha enyhülne a hőmérséklet, akkor tudnék nyilatkozni, mennyit ért a csökkentés. Nem tudom, képes vagyok-e ezzel kihúzni a diplomáig vagy váltani kellene abilify-ra. Mert ebbe az állapotba beleőszülök, belesavanyodok. Az ember nem lesz fiatalabb, és tartósan ezzel az életminőséggel élni az éveit, nyomot hagy rajta. A szemem alatt állandósult egy olyan barnás-lilás folt pl. ami arról árulkodik, hogy eléggé elgyötört vagyok mostanában. Amúgy minden percet kihasználnék saját magam fejlesztésére, mindenre sajnálom az időt, pláne arra, hogy a nap nagyrészét végigdepressziózzam. Mint látható, a blogra is kevesebbet írok, szinte alig. Ez nem véletlenül van így. Mostanában olvastam pár Mad In America cikket, gondoltam, legalább fordítok valamit Britney-ről, de abból sem biztos, hogy lesz valami. Idén nyáron valószínűleg megint nem fogok eljutni sehová, de minek is mennék? Azért nem akarom elvenni senki kedvét, de ha lesz kedvem, írtam, ha nem, nem. Szeretnék ezzel a számmal mindenkinek jó nyarat kívánni, küldeném “mindenkinek, aki szereti”.

Nem (én) vagyok (a) szörny

Van ez a videó, Cecilia McGough: I Am Not A Monster (Nem vagyok szörny) című beszéde, amiben arról értekezik, hogy skizofrénként ugyanolyan embernek érzi magát, mint azok, akik a közönség soraiban ülnek, és hogy létrehozott egy olyan nonprofit szervezetet, ami a skizofréniával élők felsőoktatási tanulmányait hivatott támogatni, vagyis bebizonyítani, hogy lehetnek egyszerre skizofrének és sikeresek a szakmájukban, annak ellenére, hogy a társadalom stigmatizálja őket.

De hogy akkor ez vajon mekkora befektetés? Egyébként kezdem megszokni, hogy skizofrénként diagnosztizált személyként körülbelül sokszoros energiabefektetés szükségeltetik ugyanannak a célnak az elérésére, mint amire az “egészséges” társaimnak szüksége van. Amúgy nem érzem magam különösen betegnek, nem látom be, hogy miért nem létezik olyan szóösszetétel, hogy “egészséges skizofrén”, mintha mindig meg lennék fázva, vagy állandó fájdalmaim lennének.

Szóval a skizofrének felsőoktatásának a támogatása. Milyen érdekesnek tartom, hogy magamon kívül nem ismerek olyan skizofrén embert, aki akár csak kísérletet tenne a felsőoktatásban való részvételre, és ezt mivel támogatja a pszichiátria? Egy-két, csak rájuk jellemző gúnyolódó, cinikus hangvételű beszólással, a nevem többé-kevésbé nyilvános bemocskolásával, traumaokozással, ellehetetlenítéssel gondnokság alá vétel, összes állampolgári jogomtól való megfosztás útján.

Ennyit szerettem volna még leírni a mai magyar mentális egészségügy viszonyairól, egyébként a videó pont ellenkező hatást váltott ki belőlem, mint kellett volna: Nem akarok kiállni a betegek jogaiért, nem akarom a témára ráirányítani a figyelmet, nem akarok többé influenszerkedni olyanoknak, akiktől a maximum, amit kaphatok az influenszerkedésért az, hogy lerángatnak a maguk szintjére, sőt, lejjebb, ha alkalmuk nyílik rá, esetleg. Ennek ellenére eléggé lesújtó a véleményem mind a pszichiátriáról, mind az abban résztvevőkről (hogy ne mondjam, dolgozókról).

Az eddig leírtakat nem másítom meg, de igyekszem más témát keresni, a pszichiáterek jó hasznot hajtó “fizetett hallgatás falát”, amit a társadalom felé mutatnak, megtörni egyedül, vagy jórészt egyedül szinte lehetetlennek tartom. És hogy ők azért kapnak csillagászati összegeket, hogy embereket traumatizáljanak és kínozzanak kedvükre, a társadalom felé pedig lehetőleg ne nagyon szivárogtassanak ki erről információt, és lehetőleg másokat is akadályozzanak meg ebben, lelkük rajta. Valakinek a piszkos munkát is el kell végezni, fehérgallérós, sőt fehérköpenyes bűnözőkre is szükség van.

Szerintem jobban promózhatnák a felsőoktatási tájékoztatóban, miről szól ez a “szakma” (nem tudom, hány idézőjelbe tenném legszívesebben), aztán lehetne alkalmassági vizsgálat, összekötve némi hajlandósági vizsgálattal, egy kis gerincvizsgálattal, ahol azt vizsgálnak, az illető mennyire tud össze-vissza, az egyéb érdekeknek megfelelően hazudozni, mennyire szadista, és mennyire elvtelenül gerinctelen, mennyire hajlandó ordas rezsimeket kiszolgálni, és mennyire teszi magáévá a “van az a pénz” jelszavát, ami pszichiáter körökben hatalmas népszerűségnek örvend.

Aztán ehhez nem árt, ha megfelelően konzervatív és maradi másrészről, csak a saját (egyébként eléggé kifacsart és perverz) értékrendjét képviseli, aminek a központi elemei a pénz, a hatalom, az ahhoz való törleszkedés, és valószínűsíthetően néhány kifacsart Freud-i gondolat a szexről. Szóval ezektől a jóemberektől búcsúzom témailag a jövőben remélhetőleg, és tartózkodom a véleménynyilvánításról róluk, szerintem bőven elég, ha magamban tisztázom. Egyébként figyelemre méltó a videó, aminek a kapcsán ezeket írtam, de itt és most, sajnos, nem érvényes.

Ui.: Egyébként a járványhelyzet egy dolgot mutatott meg nagyon szépen, világosan: Semmi szükség a pszichiátriára, mint olyanra. Természetesen, mint igazi élősködő a társadalom nyakán, amire mostanára vált, a gyógyszeriparral karöltve, sohasem fogja magát lerázni az emberek nyakáról, sőt, inkább mindenáron igazolni akarja majd a létét: ha kell marketinggel, ha kell erőszakkal, meg ki tudja, még mivel. Elég amúgy felütni a pszichiátria történetét, hogy világossá váljon, micsoda is valójában… Ja, nincs is ilyen? Vajon miért? Akkor ezt a Wikipédia cikket… Vagy rákeresni a YouTube-on a “pszichiátria” szóra… Elég siralmas az összkép… De hogy nálunk mikor fog eljutni a társadalom arra a pontra, ahol a skandináv államok tartanak? Ha így haladunk, soha… a magyar társadalom ezen az úton is visszafelé halad jelenleg, a menetiránnyal szemben, mint olyan sok mindenben, hiába a technológiai fejlődés, az okos eszközök és az informatika nálunk nem a gondolkodást fejlesztik, hanem annak szerepét veszik át, a társadalmi viszonyok meg konzerválódtak a múlt században.

Fordított nap: Egy skizofrén szakvéleménye egy pszichiáterről

Néha nézem a külföldi sikersztorikat a skizofréniáról. Holnap valószínűleg meglesz a félévem 13 tantárggyal. De ez itt Magyarország, itt néhány görény egymást túllicitálva rugdos, tesz gyámság alá mindenkit, aki tanulni, fejlődni akar. Néha azt hiszem, inkább ők a betegek, perverzek, nem azok, akiket „kezelnek”. Talán azt gondolják, hogy ezzel benyalják magukat az állampártot adó maffiánál. Mindig is akkor voltak elemükben, ha diktatúra volt, akár balról, akár jobbról. Jó néhányan kiszolgálták a már komcsi érát, és most ugyanolyan elánnal okoznak kárt az embereknek a jelenlegi politikai berendezkedés alatt. Csak az eszme változott, az eszközök nem. Ami állandó náluk, az elvtelenség, puhatestűség, gerinctelenség. Ez a modern kori elmetudomány, az úgynevezett pszichiátria, Isten hozott a 21. században. Épeszű ember inkább elkerüli őket messzire. De meddig mehet még az elkerülés, a struccpolitika? Mert „én nem kerülhetek oda”. Sokan gondolták ezt, sőt, minden pszichiátriai kezelt így kezdi. Aztán szép lassan betörnek, meghasonlanak, először kétségeik támadnak, aztán megutálják önmagukat, csak a „doktorurat” szeretik, meg a „miniszterurat”, meg Mészáros Lőrinc szépségversenyt nyer. Ez a menetrend, ez Magyarország. Egy alapvetően mazochista, önöstorozásra hajlamos, betörhető társaság, úgy a nagy politika oldaláról, mint magánéleti szinten. „Ami fent, az van lent.” Vagyis ott, ahová lerángattak, erőszakkal, mert nem feleltél meg valamiért a fennálló társadalmi rendnek, vagy a politikai berendezkedésnek. Dívik az urambátyám rendszer, egymás hátát csapkodják nyihogva a „doktorurak”, gratulálnak egymásnak a kertipartikon, hogy „ma is milyen jó voltam”, „mennyi embert nyomorítottam meg”, körülbelül ez a mérce. Nézheted magad a tükörben, te hájas patkány, de nem, mert a patkány ezekhez képest haszonállat, akik ilyen aljasul bánnak egy emberrel, akiknek egy skizofrén nem ember, hanem állatszámba megy, hát mondok valamit, te mész állatszámba, te görény, hiába öltözöl az „intelligenciádnak megfelelően”, gratulálok, hogy ennyi pénzből, a mi zsírunkon képes vagy bemenni egy boltba ruhát venni, ennyi az intelligenciád, de lefogadom, hogy azt se te veszed, ha annyi iq-d sincs, hogy hogy kiszámold, mármint matematikailag, érted, hogy annyi pénzből, amit nekem löktök, nem fogok tudni az „intelligenciámnak megfelelően öltözni”, te nyomorult, elhízott zsírdisznó szemű szívinfarktusos féreg, hogy akadna meg a torkodon az a patkánykarmonádli, amitől folyamatosan dülöngélsz a hájasságtól, annyi közöd van az „igazságügyi elmeszakértéshez”, mint a nyomorult maffiának, amit kiszolgálsz, az államigazgatáshoz. Amilyen aljas az ember, amilyen rohadt a rendszer, amilyen gerinctelenek ti is vagytok, nyilvánvalóan azt is el tudom rólatok képzelni, hogy ti nyúltok utánam az oktatásba, hogy soha ne végezhessek el semmit, ez nektek a gyógyítás, bocsánat, „kezelés”, mert orvos létedre csak két pofára zabálni tudsz, és csüngetni a hasadat a szívinfarktusig, de gyógyítani azt nem tudsz, sose tudtál, se magadat, se mást, és ezt nem is titkolod. „Kémiai egyensúlyzavar” az a hülye fejed, egyensúlyzavarod, az neked van, mégpedig a hájasságtól, de szerintem már az agyad helyén is zsír van, és az iq-d időről időre „visszacsökken” ettől, mert nagyokos pszichiáter létedre annyit tudhatnál, hogy az nem szokott „visszacsökkenni”, bár neked lehet, hogy szokott, mert annyit tudsz mondani, mint a papagáj, hogy „kémiai egyensúlyzavar”, de hogy mi okozza, ahhoz állítólagos orvos létedre hülye vagy, mint a seggem, és mindig is az maradsz, mert csak elismételni tudod, amit valamelyik nyomorult előtted kitalált, minden alap nélkül, de nincs egy önálló gondolatod, se matematikailag, se igazságügyileg, és még a csücsöri kis malacpofáddal röhejesen beszédzavaros is vagy ráadásul, ami nyilvánvalóan az elmebetegség jele, csak selypegsz meg csüccsögsz, meg leppegsz, meg mit tudom én mit csinálsz, legalább beszélni tanultál volna meg normálisan, vagy legalább röfögni. De, persze, most örülhetsz, mert megint felbasztad az agyam ma is, mint általában, ha eszembe jut az pipiskedő látens homoszexuális malac pofád, de szerintem az úgy fair, ha te jellemezhetsz engem, én is jellemezhetlek téged, és amúgy körülbelül ennyi a véleményem rólad. Ha azt hitted, hogy csak egy pszichiáter személyeskedhet kéretlenül elmeorvosi szakértés címén, akkor rájöhetsz, hogy én is megtehetem bármikor, és meg is teszem, mindaddig, amíg meg nem döglesz. Egyébként tudom, körülbelül hogy beszéltek rólunk, mit gondoltok rólunk, ez az egész közelítőben sincs ahhoz, csak ti nem írjátok le, mert ahhoz is faszariak vagytok.

Dr. Csernus Imre: A kiút

Sokáig kerülgettem Csernus Imre A kiút című könyvét, amíg végül sort kerítettem rá. Nem vagyok nagy Csernus-fan, hallani róla ezt is, azt is, nem sok jót, de ez a könyve elég jól meg van írva. Nem csak azért, mert az X és Y generációk közti feszültséget boncolgatja, hanem azért is, mert Dante Isteni színjátékából a Pokol részt felhasználva fejtette ki mondanivalóját, ezt alkalmazta rendezőelvként, és azon kívül, hogy ez olyan kis posztmodern, mederbe is terelte a mondanivalót, tematizálta társadalmi bűneinket.

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe vesszük a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

Párbeszéd a pszichiátriáról és az orvostudományba vetett bizalomról

R: Tényleg attól leszel menő, ha kurvaanyázod és nyomorultazod azt, aki nem oltakozik, mert úgy érzed, hogy erre társadalmi felhatalmazásod van. Nem értem a hiszti tárgyát, miért nem örül mindenki az oltásának, mit foglalkozik azzal, hogy az oltatlanok hogy fertőzik halálra egymást?

Sz: Lassan 1,5 ev utan ideje lenne felfogni, hogy a jarvany es a vedekezes nem maganugy. Kozossegekben elunk, tarsadalmi felelossegvallalasrol van szo. Aki ebben tudatosan nem akar resztvenni, az vallalja a kovetkezmenyeket.

R: Csak azt mondd meg, mit adott nekem a társadalom. Tökre ki vagyok belőle rekesztve. Még gyakorlati helyre se vettek fel a diagnózisom miatt, online sem. Munkahelyre esélyem sincs, bármilyen felületen publikálni, bármilyen társaságba bekerülni 0. Tehettek nekem egy szívességet.

Sz: Sajnalom a veled tortenteket es megertem a duhodet. Tisztaban vagyok vele milyen kirekeszto, itelkezo, igazsagtalan a tarsadalmunk. De ugyanolyan resze vagy te is a rendszernek, ha egyetertesz vele, ha nem.

R: Na, persze, ilyenkor már része vagyok. Vagy van más megoldás is. A pszichiátrián már nem egyszer fel lett ajánlva nekem az endlösung, az elfekvő, ahonnan rövidített az út az örök vadászmezőkre. Most is lényegében az egyetemi státuszom és hallgatói jogviszonyom tart vissza ettől.

Lényegében azért gyámosítottak, hogy ehhez vigyenek közelebb. Nem rendelkezhetek szabadon a vagyonommal, nem hagyhatom el önállóan a tartózkodási helyemet, önállóan nem írhatok alá, stb. Kicsit olyan Britney Spears szindróma. Végig a társadalom szeme előtt zajlott, az meg hagyta.

Mindennek fényében talán megérthető, hogy számomra másodlagos jelentőségű a kérdés, hogy akkor most be vagyok oltva vagy sem…

És most ne nézzünk engem, hanem nézzük például azt, hogy 2021 Magyarországán echte haláltáborok vannak fenntartva skizofréneknek és demenseknek, amit nekem már nem egyszer megajánlottak, és ennek első lépéseként minden ügycsoportban gyámság alá tettek, csak az alkalomra várva.

A környéken Nyírbélteken, Hodászon és Ricsén tudok ilyen táborokról, ott is a lakott területtől több kilométerre, amiről a társadalom mélyen hallgat. A pszichiáter meg azzal menőzik, azt dörgöli az orrod alá, hogy van hatalma bedugni egy ilyen “kihalásos alapon működő” helyre.

Tehát nekem ilyen élményeim vannak az orvostudományról, annak a gyógyításáról. Bevallom, ennek analógiájára nem bízom semmilyen orvostudományi csodában, vagy csak nagyon módjával. Ha nincs túl nagy bajom, ódzkodom attól, hogy orvoshoz járkáljak, inkább megoldom magam valahogy.

Sz: Ertem amiket irsz es nekem is vannak borzalmas tapasztalataim. De alapvetoen az orvostudomany, tudomany. Es a vakcina kapcsan pontosan dokumentalt modszerrol, hatoanyagokrol van szo.

R: Igazából én nem sokat foglalkozom az oltakozással, mert mint mondtam, ez nekem másodlagos kérdés. Ha tájékozódtam, inkább a kritikus véleményt hallgattam meg, érthető okokból. Pl. a PCR teszt nem igazán arra van kitalálva, amire használják, a maszk ér, amennyit ér, nekem nem is&

lenne kötelező a diagnózisom miatt, de hordom. Most, ahogy látom, azon megy a fő vita, hogy a mutáns variánsok az oltottakban fejlődnek jobban vagy az oltatlanokban. Nekem logikusabban hangzik az, hogy az oltottakban, de mindegy. Amíg szabadon dönthetek, nem oltatok, ha muszáj&

lesz, akkor pfizer. Ennyi a történet. Eredetileg én csak annyit tettem szóvá, hogy nem kellene kurvaanyázni meg nyomorultazni, akik egyelőre valamiért bizonytalanok vagy szkeptikusak az oltás kapcsán. Van elég bajuk azzal, hogy sok mindenből kimaradnak a kártya miatt.

Sokkoló – Játék mix :-)

Most pedig következzen ez a kis mászkálós kalandjáték, ami egy disztópia, vagyis negatív utópia, ahol egy egész várost a pszichiátria irányít. Annak ellenére, hogy mennyit dolgoztam vele, eléggé csúnyácska lett. Ez egy kalandjáték, nincs benne igazán harc, persze egy kis erőszak van a végén. Mentségemre legyen mondva, hogy a grafika nem az én “érdemem”, hanem egy Moritz Geremus nevű úriemberé, akinek többé-kevésbé egy játéka ismert, és szabadon felhasználhatóvá tette annak grafikai elemeit, ami rendes volt tőle, annak ellenére, hogy nem egy nagy durranás, de ha egy kubista műalkotásnak szánta, akkor annak megteszi. Egyébként egy negatív utópiát felvázolni is éppen megfelel. Sőt, még talán illik is hozzá valamennyire.

A sztori röviden:

“A történetben a Főfőorvos Úr irányítja Tirpákia városát a Sokkoló Intézettel, és a Gyógyszerelosztó Központtal. Jocónak elege lesz a tanácsi lakásában való semmittevésből, és szinte véletlenül keveredik egyre jobban bele a Főfőorvos elleni összeesküvésbe.”

Ennyit bevezetésnek, mert mikor már századszorra írtam át az ismertetőjét, elegem lett. Nem egy stabil verzióval dolgoztam, szóval állandóan elszállt a programba írt ismertetőm, márpedig azt szokták mondani, hogy az ilyen programozó-félék utálnak dokumentációt írni; ez nálam is így van.

Igazából ez egy régi androidos játékom (én magam portoltam Androidra, olyan is lett), most egy pár instrukciót írnék a kezeléséhez. Ha valahogy felszenvedtük a játékot a mobilunkra (tablet előnyben), a játék egy szép kis hibaüzenettel indít. A rafkó: Lépjünk vissza, és a játék elindul. Az irányításról: A bal alsó sarokban van egy nagy kör, ez igazából egy iránytűt akarna szimbolizálni, csak hülyén van megoldva, ha észak felé tapizzuk a kört, északra mozdul, ha dél felé, délre, stb.

A jobb alsó sarokban van két kisebb kör, az első a menüt hozza be, a másik gomb (a jobb oldali) a dolgok, események, történések leokézására való, lényegében egy ENTER funkciójú valami.

A végigjátszásról: A játék 3 vagy 4 napból áll. Ha a napi feladatot teljesítettük, a játék jelzi, és mehetünk vissza a tanácsi lakásunkba csucsulni. Ilyenkor új nap kezdődik, amikor mindent érdemes újra lecsekkolni, vagy ha van ötletünk, merre menjünk, arrafelé mászkálni. Az egyik kulcsfigura a piacon a könyvárus, azt hiszem, Norbertnek hívják, érdemes őt is, az áruját is többször csekkolni. A kezdő szobánkban, a tánácsi lakásban van egy TAJ kártya, ezt magunkhoz kell vennünk, mert enélkül nem teljesíthető a játék. A főbb buktatókat elmondtam, szerintem így már nem annyira nehéz. Jó, mondjuk elég nyomasztó a zene is, meg a grafika is, de hát eredetileg is egy negatív utópia volt ez a játék Anica címen, csak én írtam át Sokkolóra pszichiátriai antiutópiává.

A mobilos Android verzió tesztelve lett, de szerintem a windowsos is, mind a kettőt felrakom. A windowsos, azt hiszem, valamivel játszhatóbb, ott az irányítás sima nyilak + Enter. Ennyit mára. Akinek mindez nem elég, itt van a Halál a pszichiátrián androidos verziója. Eredetileg a Google Playen volt elérhető, de leszedették túlzott indiszkréció miatt. Lehet, hogy erről is írok majd valamit, de szerintem önmagát magyarázza. Sajnos, a nevek benne túlságosan indiszkrétek. 🙁

Mivel médiajogból hamarosan levizsgázom, mi baj lehet? Hiszen gondnokság alatt vagyok minden ügycsoportban, ami azt jelenti, hogy h#lye vagyok, egy h#lyétől pedig ez szép teljesítmény. 🙂 Sajnálom, hogy szenvedni kell az APK fájlokkal, mire feltelepülnek, de mivel kilőtték a Google fejlesztői felületemet, gondolom, pszichiátriai intenzív ráhatásra, ezért ezeket a játékokat csak így tudtam megmenteni az utókor számára.

Facebook vs. zárt osztály

A facebook egy tökéletes ember képző intézmény. Itt megtudhatod, hogyan legyél igazi férfi vagy igazi nő. A világ minden jó tanácsa, bölcsessége és igazsága itt összpontosul. Megtanulod, hogyan kell petrezselyemmel és foghagymával gyógyítani. Kiképzést kapsz sminkelésből, horgászásból, politikai eszmerendszerekből. Megtudod mi a jó zene és az igazán finom pizza, lekváros bukta vagy csoki torta. Mindig tudod, kinek van név- születés- és évfordulós napja. Fejlődik a humorérzéked és a kétdimenziós térlátásod. Zseni és elméleti fizikus lehetsz pár feladvány megoldástól. Tudhatod mikor lesz a világvége és mi fog addig történni veled és a szeretteiddel. Magadévá teheted mások gondolatait és érzéseit egy megosztással. Most már mindenki tudja rólad, hogy nem szereted ha becsapnak és utálod a hamis barátokat. Megtanulod, hogy a világon egy fontos dolog létezik, a te boldogságod, de sajnos ezt mindenki irigyli tőled, ezért magányosnak kell lenned. Nyilvánvalóvá válik, hogy a facebook nem egy közösségi oldal, hanem az a valóság, amibe egy rossz munkahelyi rémálom után felébredsz. Rájössz, hogy nem kell igazából sírnod, mosolyognod, vagy szeretned, mert ezt megteszik helyetted a különböző szimbólumok. Tudod, a szív szerelmet jelent, a hüvelykujj kedvelést. Megtanulod, hogyan frissítsd az életed, anélkül, hogy bármit megváltoztatnál, a profilképeden kívül. Lehetőséget kapsz munka felelősség és kockázat nélkül, hogy sikeres, sztár, vagy népszerű legyél. Élhetsz szerelmi életet az egész ellenkező nemű emberiséggel. Tudod, hogy elektromosság és térerő működteti a világot. Te magad vagy a világ és működteted az eszközeidet: Barát, ellenség, rajongótábor, követő. Ez az élet. Ez az élet rendje. Ez a cél az értelem és a végkifejlet. Megérkeztél a kánaánba…

Több embertől hallottam, hogy a zárt osztály rosszabb mint a börtön. Nem csak azért, mert ilyen esetben se tárgyalás, se védőügyvéd, se bűn, hanem azért is, mert amíg egy egészséges idegrendszerű elítélt fel tudja magát találni a börtönben, addig a zárt osztályokon mindenféle tudatmódosító drogokkal “kiütik” az embert. Magatehetetlenné válik. Senkivel és semmivel szemben nem tudja megvédeni magát. Ráadásul, ha valakinek a gondolkodását ilyen-olyan tudatmódosító szerekkel megzavarják, akkor a bírósági szemlén is minimum feszült, ingerült lesz. Ami egy kívül álló ember számára úgy fog tűnni, hogy az illető pszichésen beteg. Sajnos még a hozzátartozók számára is. Még egy dolog miatt rosszabb. Amíg egy bűncselekményt alaposan bizonyítani kell, addig a pszichiátereknek semmit nem kell bizonyítani. Elég ha úgy döntenek, hogy valaki közveszélyes, és már is vihetik, akár karhatalommal is a pszichiátriára. Mindenkit megillet az ún. ártatlanság vélelme. Tehát nem a vádlottnak kell bizonyítani, hogy ártatlan, hanem az ügyészségnek, ha bűnös. Ugyanennek az elvnek kellene működnie a pszichiátriákon is és mindenhol. Nem a betegnek kell bizonyítania, hogy nincs szűkség kezelésre, hanem a pszichiátereknek kellene bizonyítania az ellenkezőjét. Jelenleg egy pszichiáter önhatalmúlag bezárathat egy lelki beteget. Nem kell bizonyítania ennek a szükségességét. Elég egy szubjektív vélemény, amit szakvéleménynek is lehet aztán nevezni és le van tudva a dolog. Az, hogy egy szakvéleményt megkérdőjelezhetetlen ténynek fogad el mindenki, az elég dilemmás. Megfoszthatják az embert hónapokig a szabadságától egy szubjektív feltételezés miatt és nincs másodfok, meg feljebbviteli tárgyalás. A döntéshozói és a végrehajtói hatalom ugyan azoknál van. Ez nem túl szerencsés. Gondolom senki nem szeretne olyan társadalomban élni, ahol csak rámutatnak bárkire, hogy “agresszív” és már viszik is… A törvények mindenkire vonatkoznak. Egy pszichés beteg is ugyan olyan értékes mit egy pszichiáter, vagy bárki más. A különbözőség pedig nem betegség, hanem az emberi természet szépsége..