A normalitás relatív

A társadalmi “normalitás” és a pszichiátria egy skizofrén szemszögéből

Kezdek mostanában azon a véleményen lenni, hogy a mentális egészség egy egészen relatív fogalom. Egy beteg társadalomba beilleszkedni igyekvés vajon helyénvaló-e vagy pont a betegség része? Kezdem azt gondolni, hogy paradox módon az érzékeli helyesen a világot, akinek van valamilyen fogyatékossága (most ezt nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében értem, a mai világban akár a pénztelenség is lehet az), ami miatt nem tud részt venni abban a kollektív őrületben, amit manapság társadalomnak nevezünk. Nincs belekényszeríteni a trendekbe, nem elvárás, hogy előrendelje a Cyberpunk 2077-et, előfizetője és ismerője legyen a Netflix és az HBO Go kínálatának, meglegyenek neki a legújabb bestseller írók könyvei. Szóval jut is ideje magán és a világ viszonyán elgondolkozni, nem hajtja ennek a web 2-es művi világnak a kényszere, nem kell pózolognia az Instagramon, Facebookon, nem kell feltétlenül poénosnak lennie a Twitteren, és nem kell a YouTube-ra ragadva órákig megmondó embereket bámulnia, hogy „képben legyen”.

Einstein, relativitás, könyvek

Szóval a „normalitás” fogalma egészen viszonylagos, mindig is az volt, és aki ezzel operál, az mindig gyanút kelt, mert pont ő maga a kirekesztő, és pont ő válik nem normálissá a normalitás állandó hangsúlyozásával, mint például a kedves kormányunk vagy a pszichiátria. A valóságra éppen azt szokták mondani, hogy a sokszínűség a jellemző, amíg ha ki kell jelölnünk a „normalitás” sávját, akkor óhatatlanul kirekesztünk belőle embereket, az is lehet, hogy pont a többséget. Aztán ezt az egészet jól hangzó kommunikációval és megfélemlítéssel, dezinformációval ellensúlyozzák. Az embernek lassan már mindenhol szerepet kell játszania, a közösségi oldalakon, megszólalni csak pszichológiai, irodalmi, újságírói szempontból lehet, a valódi élet nem kap szót sehol.

Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy ezen kellene változtatni. Nem vagyunk már az Origón, nem muszáj újságírói pózba vágni magát az embernek, lehet saját élete, saját gondolatai, amit úgy fogalmaz meg, ahogy akar, éppen ezért gondoltam, hogy a jövőben valamennyit lazítani fogok az újságírós stíluson és témán, lesz biztosan több személyesebb hangvételű bejegyzés is, szóval előre szólok, hogy fel lehet készülni az ilyen tartalomra is. Az embernek ideje felvállalni magát, ha nem akarja, hogy egy-egy mondat legyen egy kommentszekcióban vagy a Twitteren, ha mégoly humoros vagy jópofa is. A normalitásról még annyit akarok mondani, hogy újabban kezdem úgy látni, hogy nem biztos, hogy az a normális, aki trendi, és én pont a normalitás őreit tartom gyanúsnak, meg a sok szakértőt, aki mindig megpróbálja eldönteni, persze pénzért, sok pénzért, mi a helyes és a normális. És ha megkérdezném hogy hol az igazság a társadalomban? Ahol a pénz. Ahol a seft, a biznisz. Ha, mondjuk, halállal kereskedsz, az is pénzmozgással jár, mégpedig nem kevéssel, akkor is több vagy, mint a csóró, akit megfosztottál a jogától, hogy akár eladja magát.

Az én szemszögemből pl. a pszichiátrián dolgozók a súlyos betegek, a gyógyulás minden reménye nélkül. Olyan jogosítványokkal rendelkeznek, amilyenekkel egy épeszű társadalomban nem ruháznak fel embereket. Ha nem lennének eredetileg is rohadtak (amit kétlek), a hatalom súlyosan megfertőzi őket, és leginkább csak visszaéléseket szül. Pláne, hogy a tudományuk is eléggé ingatag, ráadásul annak se állnak sokszor a magaslatán. Az önmagukba, a „tudományukba” és a világba vetett kételyeiket erőszakoskodással és agresszióval ellensúlyozzák. A legjobban eltévedve természetesen az úgynevezett elmeorvosi szakértők vannak. Azt képzelik magukról, hogy jogukban áll megítélni a másik embert a saját, felsőbbrendűnek gondolt nézeteik alapján, és szerintem el is hiszik magukról, hogy nekik az a „szakmájuk”, hogy más embereket megnyomorítsanak, és ezért mindenkinek hálásnak kellene lennie nekik, a társadalomtól kezdve az áldozatig.

Egy társadalom, ami már kezdi teljesen elveszíteni a morális iránytűjét, csak véleménybuborékokban él, és nem a valóságban, megbízást ad néhány fehérköpenyes bűnözőnek, hogy emelje ki a társadalomból, aki nem oda való, és hallgattassa el. Csak akkor van gondban, ha pont őt emeli ki, és hallgattatja el, ez pech, de mivel többé már nem lesz érvényes szava, így járt. De mindenki reméli, hogy erre úgysem kerül sor, és ennek reményében tovább pénzeli a fehérköpenyes maffiát, hogy őrizze a normalitást tovább a szadizmus fegyverével, ami ugyan nem normális, jelen helyzetben mégis kivétel, a normalitás őreinek megengedhető, hogy a szent cél érdekében szadisták legyenek, hogy megőrizzék a szadizmustól a társadalmat. Hogy ez az egész zavaros, és semmi értelme? Nem én találtam ki, hanem még a múlt század elején kezdték el ehhez a rendszerhez idomítani a társadalmat, amikor a fajnemesítő eszmék fogantak.

Szájer József leereszkedése

Az Fidesz adventi készülődése

A mostani állandó szar kedvemen javított az, hogy Fidesz erősen feldobta az adventi hangulatot, jó keresztényekhez méltóan. Nagyon igyekeztek a fiúk: kezdte Demeter Szilárd a gázkamrázással, Szájer a csatornaszámával, Deutsch Tomi a gestapózással… És hol van még karácsony? 🙂

Vagy lehet, hogy ez már az előszilveszter? Régen szórakoztam ennyire jól, ha ez így megy tovább, lemondom az HBO Go-t. Persze, nyilván, Szájer sztorija mindent vitt, ha az iPades akció nem volt elég, hogy megjegyezzék a nevét a magyar politikában, hát most gondoskodott róla…

Szájer József

Nem szoktam politikáról írni, csak nagyon ritkán, és most, hogy a Fidesz rázza Brüsszelben meg mindenhol a pofonfát, talán felcsillanhat a remény, hogy meggyengül a hatalmuk… Mondom, talán… Párhuzamot vélek felfedezni aközött, ahogy a pszichiátria véglegesen a fejünkre nőtt, és az országban uralkodó paternális, uram-bátyám rezsim között. A pszichiátria mindig diktatúraközeli állapotban érzi elemében magát, és akkor követnek el a legtöbb visszaélést is.

Most megmutatkozott a rendszer másik arca is. Az ország polgáraira rákényszerített véleményt és szemléletet semmibe lehet venni, ha meglógunk előle Brüsszelbe, és ha kijön a rendőrség, egyszerűen leereszkedünk az ereszcsatornán, pucéron, egy csomó extasy-val. Az országban egy csomó mindenkinek nincs rendezve a helyzete, kezdve a melegektől, a cigányokon át a pszichiátriai károsultakig, ők meg yachton kurváznak, pedofilgyképgyűjtményt tartanak, melegorgiákra járnak drogozni. Persze, a magánélet, az szent, de mégiscsak visszás, hogy az ország nyomorog, ők pedig jó dolgukban, karantén idején, már nem tudják mibe verjék, már bocsánat, a faszukat.

Orbán Viktorról nem szép dolog megjegyezni a származását és a pszichiátriai diagnózisát, az ő helyzete ugyanolyan, mint a Szájeré, a hatalom mindent felülír: származást, szexuális orientációt, mentális problémákat. Természetesen nem várható el tőlük, hogy szolidaritást vállaljanak valamiféle közösséghez tartozás révén, ugyanis ők nem tartoznak semmilyen közösséghez, ők a közösségen felül állnak, jobb pillanataikban magukat azonosítják a közösséggel.

A végére jöjjön egy párhuzam az országban uralkodó állapotok és a pszichiátria között: a kezükbe kapott hatalmuknál fogva végtelenül cinikusan teszik tönkre a tömegek életét. Az ország vezetői például az alacsonyan tartott munkabérekkel, a pszichiátria például a gyámság intézményével való pofátlan visszaéléssel. Eddig ebben az országban egyeseknek mindent szabad volt, közéjük tartoztak többek között a politikusok és a pszichiáterek. Sajnos, jelenleg a magyar emberek természetesnek veszik ezeknek a jelenlétét, Demeter Szilárdra is többen gyámságot és kényszergyógykezelést ajánlottak első körben, mert az itt ilyen könnyen megy. Évszázados beidegződése a magyar népnek, ha valaki nem tetszik, vitessük el. Mert mi a „normálisok országa vagyunk”.

Naivság lenne azt gondolni, hogy Szájer József „aláereszkedésével” ez egycsapásra meg fog változni. Az eddigi gyakorlat alapján valószínűleg minden marad a régiben. Hadházy László, a humorista mondott egy történetet, hogy amikor Borkai Zsolt yachtos gruppenéről kérdezte a rokonát, az volt a válasza: „legalább nem velünk csinálja”.

Láthatóan Brüsszelben viszont kezdik megelégelni, amit csinálnak, kezdeményezték a Fidesz kizárását az Európai Néppártból. A magyarnak meg marad az, ami mindig, hogy vár Európára, vár Amerikára, hogy hátha valaki megsegíti, mert saját erejéből képtelen kikeveredni az állapotából. Mint ahogy a pszichiátrián is cinikus … emberek teszi tönkre röhögve az emberek életét, és köszönik, jól vannak. A saját pácienseiket nyomorítják meg, ahogyan az ország a saját állampolgárait. És ehhez még elvárják, hogy tapsikoljál, elvárják, hogy jó képet vágjál, és nyeld tovább a szart…

cisordinol kúra és szadizmus

Most megint a cisordinolról fogok írni, valószínűleg utoljára, mert remélhetőleg hamarosan lecserélik azt a mocskot, ami jelenleg is kering a véremben. El szeretnék menni magánorvoshoz, ha a vírushelyzet engedi, mert ezzel a szarral egyre nehezebb együtt élni. Különösen azokra kártékony, akik valamilyen szellemi munkát szeretnének végezni, de amúgy mindenkire. A cisordinol kúra végpontja állítólag a demencia, de rövid távon is okoz gondolkodási zavarokat, amint megfigyelhettük. Lehet, hogy a pszichiáter úgyis ráfogja az emberre, hogy alapból debil, és gyámság alá való, de arról is van információ, hogy a gyógyszerek is segítenek a folyamatban, amit mélyen szeret elhallgatni a kedves orvostudomány, akarom mondani, a pszichiátria. A cisordinal még az is a baj, hogy annyira sunyi, hogy lecsökkenti a motivációidat annyira, hogy úgy gondolod, valahogy elnavigálsz az egyre szaporodó rosszullétekkel is az életben, leszedál, lealtat, tudod, hogy probléma ez a szar, de aztán mégis valahogy azt gondolod, hogy nem. Pedig de.

gyilkos injekció

Nem először vagyok cisordinol kúrán, de az első alkalommal észre sem vettem magaon a lecsúszást és a szellemi hanyatlást, a termelésben dolgoztam a munkahelyemen, annyira nem erőltettem meg magam agyilag, valójában itt csak a legegyszerűbb munkafolyamatokra voltam képes, lévén, hogy kézügyességem nem nagyon van, olyan jellegű kreativitásom és fantáziám, ami ehhez a munkához kell, még kevésbé, és kedvem és elhivatottságom pedig a legkevésbé. Szóval ott dolgozgattam, délután megittam a közeli kocsmában azt a 3-4 sört, este bambultam egy kicsit, majd bezuhantam az ágyba. Aztán reggel kezdődött minden elölről. Mókuskerék. Volt, hogy írkáltam ezt-azt az akkori blogomba, csupa érdektelenséget, skizofrén dumákat, például Anikóról és a Hello Kitty-s pénztárcáról. Fényévekre voltam a normális élettől, a normális gondolkodástól, de ezt még csak észre sem vettem.

Aztán jött egy újabb abilify-os, origós korszak, amikor helyt kellett állni a „normálisak” között, igaz, csak blogszinten, és amint leváltották nálam a cisordinolt, egyből megnyertem a blogversenyt, aztán még évekig publikáltam az egyre konzervatívabb, végül a kormánypropaganda szócsövévé változtatott Origón. Igaz, hogy ezzel le kellett nyelnem egy csomó magánvéleményt, de örültem, mint majom a farkának, hogy valahol publikálhattam. Aztán jött a második cisordinolos korszak, és az Origón egyre bedurvuló kormánypropaganda, és a kattintásvadász, színvonaltalan cikkek és kritikátlan hazudozás. A portál nézettsége is meredeken csökkent. És nem is az a közönség járt oda, akinek érdemes ilyen témában publikálni. Erőm sem volt már ebben részt venni és kedvem sem.

A fő poén az, hogy az egyetemen kell ezzel a a szarral helyt állni, ahova alapból be se adtam volna a felvételimet, ha tudom, hogy ilyen kúrán vagyok. Ám ez a pszichiátriát egy cseppet sem szokta érdekelni. Annak idején is ők cseszték szét az egyetememet, ha rajtuk múlna, már most is rég megszűnt volna a jogviszonyom, és úgy általában mindent megtesznek, hogy betartsanak nekem és ellehetetlenítsenek. Nem tudom, hogy gondolták, hogy úgy írok majd újságcikket, hogy a gyámom írja majd alá helyettem, vagy mellettem. Tehát a pszichiátria úgy segít, hogy kicsinál. Mindig is ők tették tönkre az életemet, és most is, nem pedig az úgynevezett betegség. És a legjobban azt utálom, hogy úgy kell tennem, mintha szentek lennének, pedig az utóbbi időben számos olyan emberi tulajdonságot fedeztem fel bennük, mint a nemtörődömség, a káröröm, a bosszúvágy, és valljuk be őszintén, egy kis(?) szadizmus is… Nem csoda ha valaki, aki mások bezárásával, kínzásával és gyötrésével foglalkozik hivatásszerűen, ilyen lesz… szakmai ártalom… Mindegy, nem hiszem, hogy nekem foglalkozni kellene többet ezzel*, ez a téma nem vezet sehova, ha valaki szadista, akkor az, ez társadalmilag oké. Nekem inkább irány a magánorvos és a gyógyszerváltás.

  • Egyébként ma jöttem végleg rá, hogy a társadalom nem vevő erre a témára. Inkább hazugnak nevezi, aki ilyeneket mond, a saját lelki nyugalma érdekében. A téma komolyabban nem jelenik meg a médiában, amennyire meg igen, kis hír a legújabb játékok, filmek és iphone mellett… A felszín a csillogás-villogás, a technikai fejlődés, a szociálisan érzékeny újságírás nem egy piacképes valami. Szóval amíg otthon ülünk a karanténban, és játszunk a legmenőbb, legújabb horrorjátékunkkal, nézzük a horrorfilmet, ami a legújabb tanulmányok szerint elengedhetetlen a mai tizenévesek lelki éréséhez, közben 1-1 eldugottabb helyen valakit így vagy úgy halálra kínoznak IRL, de ez nem publikus, nem is médiaképes, és legfőképpen semmiképp nem rentábilis. Tajgetosz Reloaded.

Újságírás, JavaScript, ügyvédnő

Úgy látszik, végleg magam mögött hagyom a Skizofrénia underground projektet. Nem tervezek többé ilyen nagy formátumú blogprojektbe a közeljövőben, azt hiszem. Pláne a témában. Mindabból, amit leírtam, szerintem én tanultam a legtöbbet, szerintem mindent, amit ma a pszichiátriáról tudni érdemes. Még a konteós részekről se vagyok teljesen meggyőződve, hogy nincs egy csomó valóságalapjuk, de a mai magyarországi helyzet nem teszi lehetővé az ennek való utánajárást. Bizonyos elemei nagyon is valóságosnak tűnnek. Hogy erőszakkal nem engedik az utánajárást – ez is gyanús. Legutóbb volt a Twitteren egy párbeszédem egy hölggyel, nem hitte el, amiket állítok a Szabolcs megyei ellátóhelyekről, egyébként ez általános, hogy sokan nem hiszik el, amit mondok, mert annyira hihetetlen, és minden erkölcsiségnek gyakran ellent mond, amiket elkövetnek, mégis elkövetik. (És a többség tudtával, asszisztálásával, félrenézésével.) Itt a kérdés már csak az, hogy helyi szinten ilyen durva a helyzet, de én gyanítom, hogy országosan is.

programozás, JavaScript, terv

A közélet eufemisztikus szóval mondva jobbra tolódásával, nyíltan kimondva fasizálódásával egyidőben én balra tolódtam. Ha jobban belegondolok, az volt az egyetlen logikus lépés egyébként. Mentális betegként bármilyen jól tudok is fogalmazni időnként, az nem visz el a balhét egy jobboldali portálon. Olyan, mintha egy néger blogolna. Vagy egy leszbikus. Egyébiránt a továbbiakban nem fogok törekedni mindig annak a kedélyeskedő hangnemnek a fenntartására, ami a Reblogon jellemzett, bár néhány eleme bizonyára megmarad az ott használt stílusnak. Igazából, amennyit ott összeírkáltam, kevesebbet számított, mint gondoltam. Belekezdtem a kommunikáció szakba, mert úgy gondoltam, remekül kiegészíti majd a munkámat, és az Origón végzett tevékenységemet. “De hol a tavalyi hó?” – kérdezné Villon, munkába már több, mint 1 hónapja nem járok (addig se sokat az utóbbi időben), a blogolást a Reblogon is körülbelül nem sokkal utána befejeztem. Viszont suliba még mindig járok, legalábbis szeretnék, ha kegyes lenne hozzám az Elearning rendszer is, és engedne felkészülni az óráimra.

Hogy ne kezdjem itt el az ömlengést, most már csak címszavakban: belekezdtem a JavaScript gyakorlásába, főként 1-2 jövendőbeli projekt megvalósításának a reményében, például szöveges kalandjáték, majd chat, mud fejlesztése. Angolból sem ártana valamit fejlődni. A pszichiátriával az a helyzet, hogy nem nagyon akarok róla beszélni, de muszáj. A legutóbbi akcióikból süt a rosszindulat irányomban: túlgyógyszerezés, hazugságok az ambuláns lapon, gondnokság alá helyezési javaslát (vagyis inkább feljelentés) szerepel a listán. Nehéz elhinni, hogy mindez az én érdekemben történik (akkor lennék hülye, ha elhinnném). Mindenki vonja le a tanulságot. A gondnoksági ügyben pedig a kirendelt ügyvédnő javaslatai vitték előrébb az ügyet, meg is lepődtem, hogy komolyan képviselni akar engem, nem csak annyit tesz, mint az általános hozzáállás, hogy hadd csináljanak a pszichiáterek velem azt, amit akarnak, úgyis megérdemlem, és úgyis nekik van igazuk. (Mert nemtudom hány évig jártak iskolába.) Közlöm velük, hogy én is addig jártam, és csak miattuk nem tudtam elvégezni, úgyhogy ugrott az egész befektetett energia. De a tudás nem. Vagyis nem teljesen. Most kommon vagyok, BA-n, remélhetőleg az idén végzek, bár megint mindent megtettek, hogy ez ne sikerüljön. Nem mennék most bele a részletekbe. Kívánok mindenkinek kellemes hetet!

Luxuspszichiátria, luxuscirkusz

A gyámhivatalt nem szokta zavarni a realitás? #FreeBritney

Britney Spears-t, azt hiszem, nem kell bemutatni, valamennyire mindenki ismeri az egykori tinibálványt, aki 2007-ben azzal sokkolta a közönségét, hogy leborotválta a haját, Kevin Federline-nal, férjével való szakítása után többször pszichiátriára került, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy problémái vannak. Az emberek kissé szörnyülködtek, de viszonylag hamar napirendre tértek fölötte. Ami nem kapott szélesebb nyilvánosságot hazánkban, esetleg talán említés szintjén, hogy ugyanabban az évben „ideiglenes gondnokság” alá is helyezték, apját, Jamie Spears-t nevezve ki gondnokának, aki később kérte a a gondnokság véglegessé történő meghosszabbítását.

Az „ideiglenes gondnokság” körüli viták 2019-ben lángoltak fel újra, amikor Britney Spears hosszú szünet után ismét bevonult egy szanatóriumba, csakhogy, mint mondják, már nem egészen önszántából. Tehát lényegében erre utal az interneten mostanában minduntalan felbukkanó #FreeBritney hashtag, A #FreeBritney mozgalom támogatói a Los Angeles-i bíróság épületénél is tüntettek az énekesnőért, ahol a 38 éves Britney Spears meghallgatásai zajlottak, gondnoksági ügyben. Később a rajongók odáig mentek, hogy a Fehér Háznál kérték a gondnokság megszüntetését, a mozgalom által indított petíció már 125 ezer aláírásnál tart. Britney nem kommentálta a miatta indult mozgalmat, igazából nem is nagyon tehette, mert a gondnoka jóváhagyása nélkül nem posztolhat semmit, így aztán érthető, hogy ehelyett többször is hangsúlyozta a rajongóinak, hogy remekül van, bár állítólag naplót ír a helyzetről, amit könyv formájában tervez megjelentetni.

A gondnokság jelenleg azt jelenti Britney számára, hogy nem hagyhatja el a lakhelyét, nem vezethet, nem költheti a saját pénzét (hetente kap “zsebpénzt” a legfontosabb életszükségletek fedezésére), nem kérhet saját magának ügyvédet, és nem nyilatkozhat a médiának, csak előre egyeztetett formában. Időközben (mialatt gyámság alatt volt) Britney több lemezt kiadott, és világkörüli turnéra ment a 6. stúdióalbumával, a Circus-szal (milyen találó név!), ami 131,8 millió bevételt hozott, zsűritag volt az X-Faktorban, ezek pont nem azt bizonyítják, hogy Britney Spears cselekvőképtelen vagy beszámíthatatlan lenne. Mindezek a körülmények láthatólag a pszichiátriát és a gyámhatóságot egy cseppet sem zavarják: Hogy lesz-e változás a popdíva életkörülményeiben, 2021. február elsejéig kérdés marad. Az idei, augusztus 22-i tárgyaláson Jamie Spears újra megkapta a gondoki jogokat, annak ellenére, hogy Britney menedzserét, Jodi Montgomery-t szeretné gyámnak, a bíróság egyelőre elutasította Britney Spears erre vonatkozó keresetét/kérvényét.

 

Emelett pénzügyi problémákról is szólnak a híradások, ugyanis számítások, spekulációk kaptak szárnyra arról is, hogy az is elég fura, hogy Britney Spears 672 millió dolláros vagyonából, amit karrierje során keresett, hogy lett egy 2018-as gondnoksági bevallásban 56 millió dollár. Így érthető is talán, hogy az édesapa miért ragaszkodik foggal-körömmel a gondnokság jogához, életében lánya valószínűleg egy jogilag és ellehetetlenített rózsaszín malacpersely szerepét tölti be. A sztár édesapja viszont „összeesküvés-elméletnek” nevezi a #FreeBritney-s tüntetők állítását, miszerint lenyúlta a pénzt. A pszichiátria környékén mostanában egy kicsit kezdenek feltorlódni az „összeesküvés-elméletek”, én viszont nagyon úgy veszem észre, mindent ezzel próbálnak elintézni (még azt is, amire igazából nem ráhúzható a fogalom, mint a jelen példabeli esetben). Bár Britney hallgat ezekről, sokan arra gondolnak, hogy a fura instagramos bejegyzései titkos üzenetek, és az Overprotected, a Piece of Me és a Circus dalszövegeiben is ilyen utalásokat vélnek felfedezni, ami egyébként nem lenne túl meglepő (végül is mi másról szólhatnának, mint az életéről?). Britney menedzsmentje kikapcsoltatta a #FreeBritney hashtaget Twitteren, biztosan ők is elemi erővel irtóznak és tiltakoznak mindenféle összeesküvés-elmélet ellen (a pénz viszont jól jön).

Miért írok a pszichiátriáról a médiában?

“A valódi orvoslás tehát segíti az igazi orvosokat a valódi betegek kezelésében vagy gyógyításában; a hamis orvoslás (pszichiátria) segít a hamis orvosoknak (pszichiáterek) a hamis betegek (szellemi betegek) befolyásolásában vagy ellenőrzésében.”- Thomas Szasz

Lehet, hogy valakinek már a könyökén jön ki, de a pszichiátria megint feljelentett, miután egyszer már kijelentette, hogy nincs szükségem gondnokságra, most hirtelen rájött, hogy mégis van. Nem, ez nem a csimbum cirkusz legújabb adása, ez a valóság. Mi alapján jelentett fel megint a pszichiátria? Az alapján, hogy a pszichiátriára behívtak egy elmeorvosi szakértőt (ami olyan, mintha a kocsmába rendőrt hívnának szondáztatni), és az elmeorvosi szakértő ez alapján az egy kérdés alapján alkotott ítéletet:

– Miért ír a pszichiátriáról a médiában?

Valami olyasmit válaszoltam, hogy mert úgy tartom jónak, vagy valami hasonló. Az elmeorvosi szakértő (aki, érdekes módon csak pszichiáter lehet), persze, azonnal beszámíthatatlannak nyilvánított. Még valami olyasmit mondott, hogy ennek nem ez a módja. Természetesen, ők tudják a módját, ők majd mindent megoldanak, azt sem tudták még eddig megoldani, hogy egyetlen gyógyult esetet felmutassanak az évtizedek óta tartó praxisukban, és minderre a töketlenkedésre és inkompetenciára világszerte 330 billió dollár megy el évente, ha jól tudom. Adjanak nekem 330 billió dollárt, és én is megígérem cserébe, hogy én sem fogok meggyógyítani soha senkit sem.

Kitalált betegségekből tényleg nem lehet meggyógyítani senkit. Én kitalálom, hogy neked ilyen betegséged van, járj el hozzám kezelésekre, és a sohasem fog meggyógyulni, mert nincs is ilyen, hanem én találtam ki. De azért szépen szinten tartalak közben, precízen tájékoztatlak, hogy éppen milyen fázisban tart a nem létező betegséged, te pedig perkálsz nekem. És, persze, akkor gyógyulsz ki belőle, amikor én akarom, vagyis SOHA, mert nekem mindig kell a pénz. Közben meg végignézem, ahogy elfonnyadsz az általam felírt idegmérgetől, aminek egyetlen pozitív hatása az a placebohatás, amit te tulajdonítasz neki. Ehhez kell a gyomor. És a gerinc is kell(ene). De mivel a képzésükbe annyi évet és pénzt fektettek, inkább erőszakosan félresöprik az ellenük szólókat, hogy élvezhessék a hazugságokon megvett társadalmi megbecsülést és a PÉNZT.

Mivel az elhangzott elmeszakértői vizsgálatot sem tudom bizonyítani, sem azt, hogy megfenyegettek az orvosok(?) (többször is) a pszichiátrián, mármint olyan értelemben, hogy elfekvőbe kerülök, meg utasítottak, hogy “fejezzem be a blogozgatást”, szóval ezután csak egyetlen dolgot tehetek: MINDEN EGYES alkalommal, ha pszichiáterrel beszélek, bekapcsolt állapotban lévő diktafonnal megyek. Bár, már hamarabb kapcsoltam volna, volt egy ismerősöm, aki ezt tette, sajnos már nincs közöttünk (rontotta a skizofrének öngyilkos statisztikáját). Neki is állítólag érdekes felvételek kerültek a birtokába, sajnos már nem tudta őket használni. És bár az üres fenyegetőzések nem tudnak megtörni engem, ez megtámogatva az indokolatlanul erős és elavult és szar injekciók felírásával, a skizofrén stigma rámrakásával és ezzel a társadalomból való izolálásommal, tudnak néhány kellemetlen percet okozni. Hogy mennyire ellehetetleníti egy ilyen stigma az embert a mindennapokban, arról csak egy felmérés, amit a követőim körében végeztem, akik állítólag elfogadnak:

Ez az eredmény született, még a rögtön közzé tett segítség ellenére is:

Mindezek alapján a társadalomba való reintegrálódás esélye gyakorlatilag 0.

A gondnoksági perről egyébként annyit érdemes még tudni, hogy 2016 óta (érdekes egybeesés az én nyilvánosan zajló gondnoksági eljárásommal) van, vagyis létezik ellenkérvény benyújtására lehetőség, de abban sincs sok köszönet, mert egy olyan formanyomtatványon kell benyújtani, ami egy általános nyomtatvány, és sok leszedált skizofrén nem fogja az ötvenvalahány pontba szedett kitöltési útmutatót és jogi szöveget silabizálni, hanem hagyja az egészet a francba, ahogy eddig tette volna. Amire még felfigyeltem, hogy minden pszichiáter külön kiemeli nekem, hogy én nem számítok, rám nem figyel senki, de azért megfelelően fel vannak háborodva az írásaimon (amiket, persze, nem olvastak). Szóval valóban létezik ilyen ellenkérvény, csak nem nagyon van megfelelő rubrikája arra, amire használni kellene, persze, mindenre azért nem gondolhatott a jogalkotó sem.

Az ellenkérvényen van lehetőség bizonyítékok benyújtására, tanúk idézésére, új elmeorvosi szakértő kérésére, ha jól értelmeztem, tehát új pszichiáteri vizsgálatra, magyarul. Én muszájból belemegyek velük ebbe a játékba, de kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből ebben a koronavírusos időszakban, amikor a pszichiáterek is inkább már a távgyógyítás mellett teszik le a voksot, vagyis ha egy átlagos kórházat nézünk, az elsők között voltak, akik otthagyták a hajót. Bár ezt egy bizonyos állatfajra szokták mondani, ezt most itt nem teszem.

Amúgy sem szokott jelen lenni egyetlen felperes sem, végig a procedúra során, de beperelni van eszük, aztán hagynak mindent az automatizmusra. A hátad mögött beperelnek, megindítják az eljárást, de a bíróságon a szemedbe nézni – azt már nem. Csak nincs valami takargatnivalójuk a bíróság előtt? A pszichiáterek nagyon szófukar emberek – ritkán mutatkoznak nyilvánosság előtt – azt is pénzért. Igazi lételemük az emberek gyötrése, az ápolók takarásában.

Ítélkezési szünet is van, tehát várjuk a jobb időket, hogy kiderülhessen, hányszor lehet valakit gondnokság alá venni, majd levenni róla a gondnokságot, anélkül, hogy közröhej tárgyává válna az egész procedúra.

Így torzít a média skizofrénügyben

A médiapesszimista média szakos skizofrén sirámai

Mostanában a legfontosabb, amikre rájöttem a pszichiátriával kapcsolatban, hogy nincs kutatási irányuk, múlt század eleji elméletek alapján dolgoznak, az egész “szakma” egy üzleti modell alapján üzemel, és szakkönyvek helyett már csak a médiát használják fel hangulatkeltésre. Nyilván, én csak egy hiteltelenített, skizofrénnek diagnosztizált senki vagyok, kegyelemkenyéren, amíg a pszichiáterek élet és halál urai, milliárdokon osztoznak, és megfélemlítik a pácienseket, a lakosság pedig szuggerálva és hipnotizálva van általuk, úgyhogy sokan biztos úgy veszik, hogy megint nem mondtam semmit.

Minden orgánumban és felületen a pszichiáterek igazságai vannak elterjesztve, beleivódtak a köztudatba, az érintetteket soha sem kérdezte meg senki, mindig a fejük fölött döntöttek a sorsukról, és ez folyik mind a mai napig, az érintettek nézőpontjai soha, sehol nem jelennek meg. Amit sulykolnak nekünk, a “megkéselte, megtámadta, kiugrott”. Viszont amit a pszichiáterek is muszáj, hogy fogat összeszorítva, de elismerjenek, hogy számarányukban sem okoznak a skizofrének több tragédiát, mint az átlag populáció. Hacsak nem az önsértést vesszük alapul, mert 15-20 százalékos öngyilkossági arány azért testvérek között is egy pöttyet magas. Egyébként a skizofrének jellemzően nem a hallucinációik miatt lesznek öngyilkosok, hanem a stigma és az élethelyzet miatt, amibe lökték őket. Vagyis a “negatív tünetek”, vagyis a gyógyszermellékhatások időszakában. Ezt kellene még elismernie a pszichiátriának, és fel is oszlathatná magát. Ehelyett a pszichiátria megint csak csal, trükközik: csak a pszichózisban elkövetett öngyilkossági kísérlet kap nyilvánosságot, a “kezelt” esetek öngyilkosságai említetlenek maradnak.

Hogy torzít a média? Például nemrégen olvastam egy cikket, amit a Google jó helyen hoz, a nem kezelt, skizofrén esetekről. Első olvasásra még igazat is adhatunk a cikkírónak, az újságírónak éppen ez a dolga, hogy meggyőzzön valamiről, mivel az ember gyorsan továbblapoz/görget, csakhogy ezt már az újságíró véleményével a fejében teszi. Viszont, ha jobban elgondolkozna, egy-egy cikk tartalmán, esetleg rájöhetne, hogy most egy kicsit meg lett vezetve. Lássuk a cikket. Valóban döbbenetes. Egy kísérletet mutat be, amelyet 2100 részt vevő bevonásával végeztek, ahol nem kezeltek skizofréneket, és egy tragédia miatt leállítottak. Hogy a tragédia előidézésében volt-e “segítsége” az áldozatnak, az már mára kideríthetetlen, de kizuhant egy egyetemi koli 9. emeletéről. Valóban borzasztó tragédia, minden részvétem az érintetteknek, de mi is történt akkor valójában? Mi nekünk a cikk valódi üzenete?

2100 kezeletlen skizofrén eset közül kiemel, dramatizál, felfúj 2 esetet (1 ezreléket), ami nem volt sikereres. A média el tudja adni a 0,5 ezrelékes öngyilkossági arányt balsikernek, amikor a kezeltek között az arány 15-20% (három-négyszázszorosa), mivel, hogy nem hagynak kezeletlen esetet a jelenlegi protokoll szerint, ez az arány a kezeltekből tevődik össze. Nem tudom, ki hogy van vele, és ez lehet, hogy gonoszul is hangzik, de hagyjuk nyugodni a halottakat, én igazából arra a 2098 esetre lettem voltam kíváncsi, ahol nem történt tragédia. Persze, ezekről már nem szól a fáma.

A skizofrénnek bélyegzett embereket meg produkáltatják, az egyedüli, amit bemutatnak róluk, a fura, groteszk rajzaik és festményeik, amiket csináltatnak velük, és azt hitetik el a médiával és a nyilvánossággal, hogy ennyit tudnak, és így látják a világot, ami egy eléggé torz kép. Ezzel is roadshow-znak a szenzációhajhász cikkek, ilyen szörnyűségek képeivel van tele az internet:

Általában így, közvetve, képeken „üzennek” nekünk a skizofrén emberek, mert nyilvános fórumokon nem igazán halljuk őket felszólalni. Pszichiáterek szokták még sugalmazni, hogy „nem is tudom, milyen komoly, felelősségteljes besosztásokat töltenek be” elmebetegek, ám ez szerintem csak porhintés, a skizofrén és az egyéb mentális diagnózisok összemosásából fakad. Szerintem szükséges lenne már legalább valamiféle párbeszéd megindulására a “szakma” és az érintettek között, és ideje lenne az érintett pszichiátereknek is leszállni az Olümposzi magasságokból az emberek közé. Ja, hogy ez strapás, ez melóval járna? Inkább belefásulnak, és kiégnek a melójukban, minthogy egy jottányit is engednének abból a magas lovon való ülésről, ahová felkapaszkodtak.

Sohasem történik semmi

“Azért szültek, hogy azt csináld, amire szültek.” – wtf. Tegnap megnéztem a Mátrix Reloaded – Újratöltve, stb. című filmet, és ezt vontam le tanulságként. Akkor ezek szerint én egy pszichiátriának szánt homlokbomba vagyok. “Ez nekem magas labda volt, amit én a lórúgás erejével basztam vissza.” – újabb idézet, ezúttal Varecza Lászlótól, amit szintén igaznak tartok az én és a pszichiátria viszonylatában. Mert mi is történt valójában? Elhurcoltak az egyetemről, majd különféle módokon gyötörtek, végül kiszuperáltak egy központba, ahol autisták között, gyöngyfűzőként végeztem volna, egyre kevesebbet beszélve, hacsak… nem akartak volna még onnan is tovább transzportálni egy skizofrének és demensek számára fenntartott koncentrációs táborba. Addig csak javítottam a skizofrénekről felállított emléleteket, elképzeléseket, statisztikákat. De ekkor borult minden. Ekkor szakadt el nálam a cérna, és körülbelül akkor jöttem rá, hogy ezek a jóemberek már nem nyugszanak addig, ameddig engem hidegre nem tesznek végleg. Ekkor váltam időzített bombává, egy olyan késleltetett számítógépes vírussá, ami csak egy időponthoz/eseményhez kötődve aktiviálja magát… Valójában, a felszínen nem is történt semmi, én is maradtam rehab munkahelyen, a pszichiátrián is maradt mindenki a pozíciójában. Senki nem ismert be semmit, de nem is tagadott, de én ott rúgdoshattam őket, ahol akartam, évekig az volt a helyzet, hogy semmit nem kommentáltak, hogy majd csak kifáradok, illetve visszakerülök a szisztémába valahogy. Azt hiszem, minden még megmaradt eszközüket bevetették erre. De a kezük már meg volt kötve. Nem tudtam nem észre venni, hogy miattam kap kontrollt az addiktológia, az Ébredésekkel nem tudom mi lett, de ott is látványosan vettek semmibe, negligálták, aki/ami vagyok, a pszichiáternő fel sem fogta, kit kezel, vagy nem akarta, vagy hülyének tetette magát direkt. Ez volt a taktika, az elhallgatás, relativizálgatás, bagatellizálás. A jelenlegi pszichiáternőnek már nincs több eszköz a kezében, mint hogy az intézményen kívül látványosan nem köszön, és körülbelül úgy néz rám, mintha fel akarna nyársalni a szemével. De “a konvencionális formákat megtartja”, amikor bemegyek kontrollra, nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, amíg a többi beteg megfigyelés alatt van, én szabadon jövök-megyek a havi fél injekció kivételével, amikor mindenki úgy csinál, mintha minden rendben lenne, csak éppen néma lennék, és ők is némák lennének. Ami elhangzik, körülbelül ennyi: “Ef-két-ezer, státuszban, státusz marad.” Ami annyit jelent, hogy skizofrén vagyok, és maradok is mindaddig, amíg rajtuk múlik. Én pedig közben csinálom a dolgomat, újra egyetemen vagyok, jövő héten tudom le az utolsó vizsgáimat Médiaelméletből, és azon igyekszem, hogy megtartsam a majdnem színjeles átlagomat, amire eddig sikerült szert tennem. És hogy mi a célom azzal, hogy újságírást, kommunikációt és médiatudományt tanulok az egyetemen? Hármat lehet találgtni… Annyit elárulok, hogy nem a Dörmögő Dömötör szerkesztői pozijára pályázom… Tegnap nem voltam kontrollon, mert egyetemen voltam, úgyhogy ma megyek be, és próbálok majd úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, mintha semmit sem írtam volna soha le senkiről, mint ahogy ők is úgy tesznek, mint ahogy évekig történt minden kontroll és minden munkanap, ahogy gyakran belső remegéssel megyek be az ambuláns ellátásra, vagy a rehabilitációs munkahelyre. De sohasem történik semmi. Talán majd most? Nem, nem hiszem, hogy bármi történne ma…

Végezetül egy aranyos tweet a helyi pszichiátria szakmai kompetenciájáról (2018. december 20.):

Ui.: Egyébként meg egyszerűen az sem igaz, hogy nem történt semmi. Valójában a szisztéma azóta már humánusabb lett, hogy nekem ebben mennyi szerepem van, sosem derül ki számomra, ugyanis már aligha kerülök vissza… Igazából én nem kaptam ezért konkrétan semmit, de talán ott vagyok egy-egy nővérke huncut kacsintásában, egy-egy emberségesebb gesztusban, az ebédhez kapott mosolygós almában, és ennek a valószínűségének a tudata nekem talán elég is.

Nos, egyelőre…