Szendi Gábor elmélete a skizofrénia kapcsán

Mivel a Szendi Gábor a skizofrénia kapcsán felmerülő gondolatait több helyen publikálta már, köztük a saját honlapján is, úgy gondolom, nem árt, ha írok róla egy összefoglalót. Legutóbb az Amiről az orvos nem mindig beszél című lapban találkoztam vele, amit a What Doctors Don’t Tell You című amerikai kiadvány mintájára hoztak létre, és amitől az orvosok annyira kiütést kapnak. És úgy gyűlölik, mint a bika, amikor (vörös) posztót lebegtetnek előtte folyamatosan.

Szendi Gábor skizofrénia

A pszichiátria története

Nem csodálom, a tavaly novemberi részben például Szendi Gábor arról is írt, hogy amíg az orvostudomány nagy része fejlődésnek indult, addig a pszichiátria megmaradt a 18.-19. század színvonalán. Ez elsősorban a pszichiátereknek (lenne) ciki, ha egyáltalán felfognák, miről van szó. A pszichiátria sohasem tagadta meg történelmét, maximum letagadta. De még mindig a zavaros elméleteik fogságában tengődnek, ami agyi folyamatokról szól. És aminek létezésére semmilyen bizonyíték nincs a mai napig. És ezt megpróbálják rávetíteni a hozzájuk betévedő áldozatokra.

Nem találtak például, és egyre inkább nem találnak bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a skizofréniának bármiféle genetikai meghatározottsága lenne. Amit olyan előszeretettel szeretnek szajkózni. Sajnos ez olyan tudományos blöffnek és kacsának bizonyul, ami tudományosan hangzik ugyan, de mégis minden tudományos alapot nélkülöz. Azt is valószínűleg valamelyik nagy pszichiátriai mesemondó találta ki, hogy „a skizofrénia egyidős az emberiséggel”. Erről szó sincs.

A skizofrénia története

A skizofrénia a 19. században bukkant fel először, és vált egyre gyakoribbá, amit Szendi civilizációs hatásoknak tulajdonít. Már csak azért sem lehet genetikailag meghatározó, mert attól fogva, hogy a bürokratikus állam begyűjtötte őket a 17.-18. századtól. Állandó, élethosszig tartó intézeti elhelyezésben részesültek az elmebetegek, egészen 1950-ig. Így aligha lett volna módjuk vagy túl sok lehetőségük átörökíteni a hibás génjeiket. Helyette a skizofrénia mindig újratermelődik, és nem a gének mentén. „A »skizofréniagén« felfedezése – a genetikusok minden lelkesedése ellenére – leginkább abba a nehézségbe ütközik, hogy nincs ilyen. A génkeresés kudarca azt mutatja, hogy a valóságot nem lehet megerőszakolni, az elméleti alapon megkonstruált skizofrénia »dimenziónak« nincs közös génje.”

Szendi inkább a civilizációs hatásokkal magyarázza a skizofrénia kialakulását, például a magzati korban elszenvedett D-vitamin hiány 44%-kal növelte a kialakulásának kockázatát. Párhuzamot von a cukorbetegség kifejlődésével (de nem abban az értelemben, ahogy a drága pszichiáterek). Ahogy a cukorbetegségben is egy alig ismert betegségből civilizációs hatásokra a népesség 12%-át érintő problémát sikerült generálni. A D-vitamin a skizofrénia fennállása alatt is összefüggésben lehet a tünetek súlyosságával. Szintén fontos lehet a gluténmentes étrend, ami a gabonafélék kerülését jelenti elsősorban. Erre ír is egy példát Szendi, hogy Finnországban és Svédországban a II. világháború alatt a kenyérfogyasztás visszaszorulásával jelentősen lecsökkent a pszichiátrián kezeltek száma, majd az újbóli megemelkedésével megint visszaállt az eredeti szintre.

A végső konklúzió az, hogy Szendi szerint a skizofrénia sok esetben sokkal inkább tekinthető emésztőrendszeri- vagy autoimmun betegségnek, mint „elmebetegségnek”, ugye. Nem tudom, mennyi lehet a cikk jelentősége számomra, de sokkal jobban szeretem azt, ha valaki elgondolkodik az összefüggéseken, mint az agyatlan pszichiáter- és ápolóautomatákat.

https://www.tenyek-tevhitek.hu/skizofrenia_mas_megvilagitasban.htm

Szendi Gábor és a pszichofarmakonok kritikája

Eredetileg nem szerettem volna Szendivel foglalkozni, mivel a múlt századi pszichiátriakritikus gondolkodást szerettem volna bemutatni, de ahogy belemélyedtem a témába, egyre több jel mutatott arra, hogy ennek a szerzőnek az ismerete megkerülhetetlen ma Magyarországon. Be kell látnom, hogy a pszichiátriakritikus gondolkodáshoz nem szükséges (vélt vagy valós) antipszichiáternek lenni, Szendi maga is hangsúlyozza könyvében, hogy az nem “a pszichiátria ellen, hanem egy jobb pszichiátriáért íródik”. Falra hányt borsó. Szavai süket fülekre találtak a pszichiátereknél, ehelyett megpróbálták kizárni olyan társaságokból, amiknek nem is volt tagja. Eredetileg a depresszió sem lett volna téma, annak ellenére, hogy engem is érintett életem egy szakaszában. Pontosabban azután, hogy skizofréniával diagnosztizáltak. Szép szakzsargonbeli neve is van a jelenségnek: skizofrénia utáni depresszió. Azt már elfelejtik hozzátenni, hogy ez a depressziófajta sem organikusan alakul ki, hanem azért, mert a skizofrénia diagnózisa lehetetlenné teszi az embert a további normális működésben a társadalomban: ezután elmebetegként tekint rá a környezete. Így lettem én is egy tollvonással elmebeteg 2006 márciusában, és ehhez a státuszhoz megváltozott funkció is társult a társadalomban: így csatlakoztam a nem-értelem embereihez, a hallucináló, skizofrén bolondok táborához, akiknek létezéséről addig fogalmam sem volt. Hogy nem az orvosi protokoll szerint jártak el? Mit számít az ma már? Az egyik pszichiáter által felállított diagnózist egy másik pszichiáter szinte sohasem változtatja meg, még ha amúgy nem is szívelik egymást túlságosan. Egyik kutya nem harapja meg a másikat, ha szakmai dolgokról van szó.

Mikor kezdődött a mai, “modern” pszichiátria, ami minden tünetre gyógyszerfelírással válaszol? Nehéz lenne megmondani. Valamikor a múlt század 50-es éveiben találtak rá mind a skizofrénia, mind a depresszió elleni “végső megoldás”-ra, a skizofrénia ellen az RP4560 (klórprozamin, Hibernál) volt az első “csodaszer, a depresszió ellen a G22355 nevű kísérleti szer. Ez a gyógyszeres kezelési mód annyira megtetszett a pszichiátereknek, hogy azóta sem csinálnak mást, mint várják a gyógyszergyárak leküldött legújabb mintáit, és azokat próbálgatják az úgynevezett betegeken. Carl Rogers próbálkozott még Amerikában az úgynevezett “személyiségközpontú pszichoterápiával”, de elméleteit nem fogadták el a kollégái, sőt, üldözték érte. A mai pszichiáterek viszont szeretik Rogers örökösének tekinteni magukat, átvéve a terminológiáját és elméletét, a gyakorlatban viszont semmit sem ültetnek át belőle, csak az RP4560 és a G22355 útódait próbálgatják a pácienseiken. Szendi Gábor így foglalja össze azt a folyamatot, ami a “pszichofarmakonok” végső győzelméhez vezetett:

“Az igazi harc azonban az ötvenes években kezdődött. Kibontakoztak a pszichoanalízissel szakító, modern szemléletű pszichoterápiás mozgalmak, és egyre több nem orvosi képzettségű terapeuta jelent meg a betegségpiacon. Jellemző módon sok modern terápiás irányzatot a pszichoanalízisben csalódott analitikusok hoztak létre. Akkoriban jelentek meg az első, a mentális működéseket drámai módon befolyásoló pszichofarmakonok is, megteremtve a pszichiátria új csodafegyverét és egyben új korszakát. De ezt sok minden készítette elő, többek közt a fejlődő tudomány fényében egyre nyomasztóbb pszichoanalitikus spekulációözön, melyhez képest üdítő racionalizmusnak tűnt a mentális betegségek biológiai felfogása. A pszichofarmakológia diadalmenete tudománytörténetileg azzal is magyarázható, hogy orvosok és betegek egyaránt csömört kaptak a hajmeresztő és terápiásan igen gyenge hatásfokú pszichoanalitikus gondolati terrortól.”

A depresszió a hozzá feltalált gyógyszerek megjelenése előtt Szendi szerint egy nagyon ritka kórkép volt, körülbelül 50 beteg jutott egymillió főre. Viszont ahogy kitalálták a gyógyszert, piacot kellett neki csinálni, ebben élen jártak a pszichiáterek. Mára már eljutottunk odáig, hogy a depresszió a pszichés megbetegedések “náthája”, népbetegségként beszélnek róla. Szóval a reklám annyira túlsikerült társadalmi szempontból, hogy ma már minden rossz hangulatot, kisebb-nagyobb boldogtalanságot depresszióra vagyunk hajlamosak visszavezetni, még akkor is, ha az oka egyébként ismert. A pszichiátria ráadásul hajlamos minden depressziót endogénnak, azaz szervi eredetűnek nyilvánítani, és úgy kezelni, tehát gyógyszerekkel, mintha más megoldás nem lenne.

Ezt a jelenséget így foglalja össze Szendi: “Minél többet tudunk a depresszióról, annál kevésbé tűnik egységes dolognak. Ennek oka az, hogy a korai kutatások szűkíteni és körülhatárolni akarták, hogy tudományosan megragadhatóvá tegyék, a mai piaci szemlélet viszont fogyasztót lát a depressziósban, és ezért minél több embert be akar vonni a depresszió ernyője alá. Ennek következtében egy rendkívül heterogén populációt tekintenek ma depressziósnak, és senkinek nem áll érdekében tisztázni a valódi alcsoportokat. Ez része a betegségkereskedésnek, melynek célja újabb és újabb kórok felfedezése, hogy aztán kezelni lehessen őket.”

A köztudatban élénken él a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok révén előadott magyarázat, a legtöbb pszichiáter ugyanis úgy gondolja, hogy egy átlagember körülbelül ennyit képes felfogni egy olyan nagy és súlyos tudománybból, mint a pszichiátria. Ezt Szendi szerotoninmítosznak nevezi. A szerotonin az a neurotranszmitter, ami szerepet játszik a depresszió kialakulásában. És erre kezelésként olyan készítményeket írnak fel, amelyek a szerotonint és a noradrenalint lebontó enzimek gátlásán keresztül növelik a az úgynevezett katekolaminoknak (szerotonin, noredranalin, dopamin) szintjét. A tézis annyira népszerű, hogy a témában érdeklődő mentális betegeknek szinte kötlező ezt megtanulni, és ezt kívülről fújni, és ettől tudományos színezetet adni a betegségüknek, bár én bevallom töredelmesen, csak ennek az írásnak a kedvéért néztem utána és értettem meg, mivel érzésem szerint ez egyike azoknak a tudományosan hangzó, de semmit nem mondó elméleteknek, amivel a pszichiátria szeret előrukkolni az érdeklődők felé. Az elmélet szerint csak meg kell növelni a katekolaminoknak a szintjét, és máris jó kedvünk lesz. Ez az egész Szendi szerint arra a mosószerreklámra hasonlít, ahol a kisfiú összecsokizza magát, majd szurokban és tollban hempergőzik, de az édesanyja mosolyogva nézi. Ami alatt én azt értem, hogy bárki nyugodtan felelőtlenül leamortizálhatja magát, mert beszedi az antidepreszánst, és vidáman fog mosolyogni. Ezt az elméletet, hogy a depressziósóknak alacsonyabb lenne ez a szintje, negyven év alatt sem nyert megnyugtató igazolást.

A könyvben olvashatunk még placebokísérletekről, eltitkolt mellékhatásokról, az antidepresszánsok összefüggéseiről az öngyilkossággal, még Albert Györgyiről is, akinek Miért én? című könyvét én is olvastam annak idején, nagyszerűen beilleszkedik azoknak a könyveknek a sorába, amit a depressziójukról írtak az emberek, vergődve a gyógyszeres és a gyógyszer nélküli terápiás megoldások között (mivel hogy a depressziósokat egyelőre még nem kötelezi törvény kényszergyógykezelésre). Albert Györgyi dilemmájának végül a halál vetett véget. Bennem mégsem hagyott akkora nyomot az a könyv, a depresszió szemléltetésére William Styron Látható sötét című esszékönyvét választanám, mert el tud határolódni benne az antidepresszánsoktól.

Bár állapotomból és társadalmi (beteg)státuszomból adódóan én is élek meg hosszabb-rövidebb, kisebb-nagyobb depresszív epizódokat, ezzel a betegséggel eddig (szerencsére) soha nem kezeltek. Mint ahogy nem kezeltek (szerencsére) alkohol abúzussal sem, holott régebben eléggé nagymértékben fogyasztottam. A skizofrénia jellemzően egy Jolly Joker diagnózis, azaz “mindent visz”, a skizofrénia fogalmába szinte minden beletartozik, és ha úgy hozza a sors, annak ellenkezője is, sokszor úgy érzem, aki megkapta a diagnózist, a pszichiáterek lemondanak róla, feleslegesnek éreznek minden további kezelést, csak erre az egy tünetcsoportra koncentrálnak. Kezdek arra (is) gyanakodni, hogy a skizofrénia egy olyan büntető jellegű diagnózis, amibe a pszichiáterek a nekik unszimpatikus egyéneket rakják önkényesen. Előfordulhat azonban bizonyos esetekben, hogy a pszichiáter “kegyet gyakorol”, és átsorolja a beteget egy másik diagnózisba, ami út lehet egy élhetőbb élet felé (ha ők megengedik). Gyakran úgy érzem magam már, mint az oviban. Az egyik népszerű pszichiáternő nem vállalt, mert “problémás skizofrénnek” gondol, a pszichiátria szemében tehát súlyos problémaként jelentkezik, ha valaki elgondolkodik a betegsége természetén, mert ők az egyedüli szakértőként tekintenek magukra a témában, viszont problémás skizofréneket nem vállalnak, ezek szerint. A skizofréneknek jellemzően szeretik is visszautasítani a kezelését, például magánpraxisban, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a diagnózissal, amit ők maguk ragasztottak rá az emberre, és ezzel mintegy a társadalmi téren kívülre helyezték.