Drakulics elvtárs

Egyetemi feladatként néztem meg a Drakulics elvtársat. A Bodzsár Márk által rendezett film egyszerre idézi meg a magyar, Kádár-korszakbeli szocialista múltat, és a hollywoodibb, akciódús cselekményvezetést. Ebből egy olyan hibrid keletkezik, szerintem, ami elsőre kicsit nehezen emészthető, de sajnos újranézni nem érdemes, maximum a vámpír fanatikusoknak.

A főszereplő Drakulics (Fábián) elvtárs (Nagy Zsolt), egy a kubai forradalmat is megjárt veterán, aki Kádár Jánossal együtt röplapdázott, izé, röplapozott az illegális kommunista mozgalomban. A film történéseinek idején éppen vért gyűjt a vietnámi háborúban megsérült kisgyerekek számára. Sajnos ebbéli tevékenységében kissé korrumpálja magát, mivel literszámra dézsmálja a vérkészletet. Egy ügynökpárocska, Magyar Mária (Walters Lili) és Kun László (Nagy Ervin) kapja feladatául, hogy megfigyeljék, és figyeljék magyarországi tartózkodása közbeni tevékenységét.

Lassan kezdenek csak arra gyanakodni, hogy megfigyeltjük vámpír, ami a nézőnek valószínűleg az első perctől világos, azt a szereplők csak bravúros nyomozás által képesek feltárni. A film egy pontján valószínűleg gyanakodni kezdünk, hogy jobb lenne, ha mégsem lenne vámpír, de spoiler: sajnos mégis vámpír. Igaz, a valamennyire jámborabb fajta, aki általában beéri a konzervvérrel, és a vámpírsorssal együtt járó örökléttel, amit nem is osztogat úton-útfélen.

A filmben egymás után, gyorsan pörögnek az események, ami sajnos néhol átmegy fárasztóba, és vagy lehetetlenné teszi a koncentrálást, vagy pedig nagyon feszült figyelmet igényel. A korhűségre nem lehet panasz, a cigarettafüst konstansan lengi be a film atmoszféráját, adja meg a miliőt, csak Fábián elvtárs piros Ford Mustangja üt el a korabeli környezettől, és vámpírképességei hatnak idegenül a szocialista környezetben, kissé alkonyatos színezetet kölcsönözve a történetnek.

A film kétharmada körül előkerül egy vérszívó-hasonlat, ami itt az állam vérszívó vámpírtermészetére utalhat, ekkor szív először Fábián elvtárs élőben vért Magyar elvtársnő kezéből, ami eléggé önmegtartóztató természetre utal, tekintve, hogy nagy nőfaló hírében áll. Kádár elvtárs révén Brezsnyev elvtárs is szeretne részesülni az örök életből, és ez végül olyan bonyodalmak láncolatát indítja el, amikor mindenki mindenkivel és mindenki ellen konspirálva csak magára számíthat. A végén újra csak egy olyan egymásra találás zárja a filmet, ami kissé giccsessé teszi a befejezést. Az elején nehezen rázódtam bele, de végül is megérte azt a rászánt másfél órát.

TheC64 Mini – első kör – vásárlás, beüzemelés

Idei első kiadásaim egyike egy TheC64 Mini konzol volt (már 20000 forintért hozzá lehet jutni egy eredeti példányhoz, alaposabb kutatás után az ÁrGépen), amit idáig még nem sikerült kimerítőbb tesztnek alávetnem, a vizsgaidőszak miatt, aminek csak most tettem le a lantját. Azért végigböngésztem az előre telepített 64 db játékot, és egyet találtam, ami a játékosi profilomba vág, a Skool Daze címűt, a leírás szerint akció-kaland és a sandbox játékok őse (ez mind együtt). Két vizsga között végig is toltam, összesen talán egy napot vett igénybe, egy csomó bénázással együtt. Ezt a blitzkrieg-szerű röpke, egy napos tesztet szeretném az alábbiakban röviden vázolni.

A vásárolt hardverről csak annyit szeretnék elmondani, hogy kisebb problémát okozott mind az árammal való ellátása, mind a képernyőhöz való csatlakoztatása, mert a gyári dobozban ezek nincsenek benne, úgyhogy a tabletemtől erre az időre megvontam az energiaellátást, az egyik Raspberry Pimtől pedig a monitorhoz csatlakoztatható video-átalakító kábelt, és így a három eszköz szerencsés találkozásával „a boncasztalon”, sikerült működésre bírni a TheC64 Minit. Balszerencsémre se LED TV, se hangot képző monitor nem található a háztartásomban, így is csak hang nélkül sikerült életre kelteni a masinát, ami C64 esetében, ugye, nagy érvágás, a művészi minőségű és kivitelezésű játékzenék nélkülözése miatt. Mindegy, a Skool Daze pont azon ritka C64-es játékok közé tartozik, ami nem sok hangot adott ki eredetiben sem (de azt is minek?).

Érdekessége még a történetnek, hogy mindent a géphez kapott joystickkal irányítunk (igen, a billentyűzetet is), minden beépített funkciót a joy alján található 4 funkciógomb segítségével tudunk megoldani, ami az eredetiben, ugye, nem volt. A gyártó idén ígéri a C64 eredeti méretben való utángyártását – működő billentyűzettel, pontos időpontot még nem adtak meg. Azért hadd adjak hangot némi szkepticizmusnak ezzel kapcsolatban: ez, hogy „idén lesz, de nem tudni mikor”, már a Zalalövői Nyina Vasziljevna MgTSZ-ben is némi aggodalomra adott volna okot a megboldogult Commodore Világ-os időkben is. Bár, ne legyen igazam, a reményt sosem szabad feladni. Akkor ennyit a hardveres körülmények fennforgásáról, most térjünk ki röviden a Skool Daze játékra.

Annyit elöljáróban elmondanék, hogy abban az időben, amikor a Skool Daze-t és a többi előretelepített játékot kiadták (az 1980-as években) a játékokkal szembeni követelmény teljesen más volt, mint manapság. Például elvárás volt, hogy hetekre is lekösse a játékost egy-egy új szerzeménye, de ezt nem változatos pályákkal és túlbonyolított MI-vel oldották meg, hanem – szépen magyarul, szépen emberül szólva – hülyére sz*patták a játékost a nehézségi fokkal. Például én a Skool Daze-t az életben nem játszottam volna végig, ha nincs játékállás-mentési lehetőség. Hamarabb befejeztem volna, mint ahogy végigcsinálom, mint pl. a magyar szak esetében.

A Skool Daze (ami szerintem annyit tesz eredetileg, hogy School Days) története és univerzuma mindössze egyetlen iskolaépületre korlátozódik, ahol található: 4 db tanterem, 4 db tanár, és egy csomó nebuló, nevesítve ezekből is 4 van, a játékos, Eric, aztán Angel Face, Wonder Boy és Einstein. A feladatunk mindössze annyi, hogy eloltsuk az összes lámpát az intézmény területén, kiverjük a tanárokból a 4 jegyű kód 1-1 betűjét, amit majd felírunk a táblára, kinyitjuk a tanáriban található széfet (onnan ellopjuk a naplót?), és visszakapcsolgatjuk a villanyokat. És máris felsőbb osztályba léptünk, azaz vége a játéknak. (Ha a valóságban is minden ilyen egyszerű lenne!) A játékban 10000 hibapontunk (lines) lehet, különben a tanárokkal való találkozás végzetesnek bizonyul, hazaküldéssel, és a játék újrakezdésével végződik. A játékban tanórákat kell látogatnunk, szünetben kötelező játék van, ebédidőben kötelező ebéd. Némileg kötött tehát a napirendünk. A rendelkezésünkre álló eszközök pedig, csúzli, krétával a táblára írás, ugrálás és társaink leütögetése (amihez nem sikerült különösebb funkciót, vagyis inkább magasabb célt rendelni a játékban).

Összességében tehát nagyon nem bántam meg a TheC64 Minit, még ha nem is annyira idillikus a működésre bírása, mint ahogy az előzetes beharangozókból tűnik. A játék(ok) irányítása is eléggé macerás, amíg bele nem jövünk, különösen, ha a billentyű funkciót kell hirtelen működésre bírnunk. A joy-rongáló sport játékoktól való tartózkodást javasolnám, hosszú távon nem kifizetődő, kezdetben javasolnám a puzzle, vagy a labirintusos, kalandosabb jellegű játékok kipróbálását, majd később, ha már kellőképpen uraljuk a josystickot, az akciódús(abb) arcade/platform/shoot ’em up játékokét. A következő lépés, amit ebben a tesztben hanyagoltam (idő és eszközök híján): a TheC64 Minire pendrive-ról játékok beolvasása (bár a képernyőfunkciót megtaláltam) és a hang előcsalogatásának a kérdése maradt még problematikus. Szerintem most már lesz időm belekezdeni egy mindenre kiterjedő, ultimate tesztbe, és összegezni a teljes körű tapasztalatokat, ha máskor nem, a következő vizsgaidőszakban. Addig is: „Byez!”