Rehabos panoráma

Hétvégi egotrip a társadalomba való visszailleszkedési kísérleteimről

Mostanában annyi rehab jellegű munkáról tudok Nyíregyházán, hogy csak na. Nem tudom, máshol hogy van, de itt mintha reneszánszát élné ez a foglalkoztatási forma. Bár, ez azt is jelenti, hogy sok a megyében a megváltozott munkaképességű ember, ami nem felétlenül pozitív fejlemény. Sokan ebből akarnak megélni. Ehhez kell egy jó adag szerencse is (mármint a szerencsétlenségben): viszonylag legyen magas az ellátás összege, és akkor lenne igazán buli, ha felemelnék a minimálbért. Ekkor jó esetben lesz elég pénzed, és rengeteg szabadidőd, amit hasznosíthatsz.

Többen hasznossá teszik magukat munkaidőn kívül. Bár, alapból lenézik egy kissé ezt a társaságot, ha van elég pénzed, máris szimpatikusabb vagy. (Mai világba’!) Szóval elég jó színvonalon is el lehetne éldegélni, ha nem lennének az embernek káros szenvedélyei (mint ahogy vannak). Mindenesetre, ha meglesz év végén a diplomám, szeretnék végre dobbantani innen. Ehhez először le kellene vetetni a gyámságot, amit az a ****** pszichiátria másodszor is rám rakott, ezzel idekötözött. Sokan életprogramként tekintenek a rehab munkára, én nem akarok belesavanyodni.

Eddig ami tartotta bennem a lelket, hogy szidtam és kritizáltam a pszichiátriát, amennyire csak erőmből kitelt, kis kalandjátékokkal játszottam, és lassan befejezem a komm. BA szakot (úgy, hogy el is végzem). Most egy kis burn outot érzek, unom az eddigi életem, mást szeretnék. Ebben a környezetben nincs, ami igazi inspirációt adjon, egy-két emberen kívül nincs, akivel igazán meg tudnám érteni magam, van pár haver, de felszínes a viszony, kimerül a gyenge poénok elsütögetésében, és a kocsmázás gyakori emlegetésében, próbálok tőlük is pár lépést tartani

A melót sem hanyagolom el: Valamennyire szerencsém van a munkámmal, programozói végzettségemre való tekintettel informatikusi teendőket látok el. Éppen egy webshop projekten vagyunk. A webshop már képes a tesztfizetések fogadására, üzenetet küld, számlát állít ki, szóval jól haladok. Mindig is érdekelt egy webshop kialakítása, örülök, hogy lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbálhatom élesben, ez is pipa a bakancslistámon.

Annyit még elmondanék így a végére, hogy a skizofrének és az értelmi fogyatékosok egy kicsit ki vannak nézve még a rehabos körből is, bár helyszíne válogatja. Van, ahol a skizót diszkriminálják jobban, van ahol a szefót. Nálunk skizó prioritás lévén nincs helye pl. ért. fogytosnak, bár, ahogy hallottam, ez vica versa is működik. Nekem személy szerint nincs semmi bajom velük, más betegségcsoport, nekem pl. 6 évig volt “ilyen” barátnőm, tehát tudom, mi a helyzet, mire kell odafigyelni velük kapcsolatban (kb. mindenre). Szóval ezek a problémáink jelenleg, a nyílt munkaerőpiac egyelőre még nagy vaszizdasz ilyen tré diagokkal, pláne megfejelve gondnoksággal, pszichiátriai “kedvességből”.

Amint végzek az egyetemen, a terveim között szerepel 1. körben levetetni a gyámságot, mert kezdem már úgy érezni magam, mint Britney Spears 2. valami testhez állóbb, infós vagy kommos állás után nézni, 3. esetleg beiratkozni az MA-ra jövőre egy kedves csoporttársammal, akivel vérszemet kaptunk a tudományos életben elérhető dolgokra.

Ahogy a nagyszüleim mondták mindig: “Tanulj, fiam, azt nem vehetik el tőled!” Bár olyanokat is mondtak, hogy “Egyél, gyermekem!”, “Enni kell…”, “Csúnya a sovány ember!” meg “Fő a pizsama!”. Ilyen tőmondatokban beszéltek. Szóval nem tudom, mi volt igazából tőlük a rám vonatkozó szellemi örökség, csak remélni tudom, hogy nem a pizsamás, mert azt azóta sem hordom. Sajnos, már nem érhették meg, hogy mégis elvégzem valahogy az egyetemet, skizofrén létemre, de biztos büszkék lennének rám.

Kutyaterápia

Álljon már meg a menet!

Van egy jó kis regény ötletem. Arról szólna, hogy a főhős hogyan jut el onnan, hogy skizofrénnek diagnosztizálják, odáig, hogy izolálják, ellehetetlenítik társadalmilag, perrel fenyegetik, másodrendű állampolgárrá teszik gondnokság által. Ja, hogy ez a saját életem története is? Minő véletlen. Néha úgy gondolom, hogy a pszichiáterek és ápolóik titokban Hollywood-i filmeken tanulmányozzák/utánozzák a főgonoszok szerepét, és amikor velem találkoznak, hirtelen kényszerük támad, hogy számot adjanak a tudásukról, és vagy megfenyegetnek, hogy valamelyik elfekvőben „nagyon hamar zombit csinálnak belőlem” vagy arról beszélgetnek előttem, hogy fognak megkínozni valamilyen eldugott helyen vagy a város határában. Természetesen mindezekre nincsen tanú egy tucat orvoson kívül, akiknek akkor hirtelen bogár repült a fülébe, az utóbbit pedig egyszerűen hallucináltam, hogy is lehetne másképp?

kutyaterápia

Arra, hogy a pszichiátria még ennél is többet tehetne értem, a saját érdekemben, még gondolni sem merek. Ennyi gondoskodást, törődést meghálálni egy élet kevés lenne, pláne nem elég egy olyan hitvány skizofrén élet, akik annyira megátalkodottak, hogy gyakran önmaguktól dobják el az életüket, puszta gonoszságból, vagy hogy tovább rontsák az öngyilkos statisztikát. Mindazt a sok szépet és jót, amit a pszichiáter bácsiktól és néniktől kaptam, ha mind beraknám egy vitrinbe, biztosan érne annyit, mint egy batyu fasz. Na, de ne legyünk telhetetlenek, nem mindent megtettek-e értem, ami emberileg lehetséges, amikor kontrollon azt mondták, hogy ne üljek le, hanem inkább 3 eldöntendő kérdésre feleljek igen/nemmel, és kapjam be az injekciót és viszlát. Most döntsem már el, hogy akarok-e pszichoterápiát, vagy nem akarok, ugyanis ha akarnék, én akkor sem kapnék.

Ha azt mondjuk, hogy a gyógyszerezés bűvésztrükk (vagy lehet bűvésztrükk), az úgynevezett pszichoterápia duplán is az. Emlékszem, a drága főorvos úr akkor rágott be először rám, amikor mindenáron kutyaterápiát akart nekem javasolni, és én semmiáron nem akartam kutyát, igazából az van, hogy nincs kedvem utána szedegetni a szarát, de ezt képtelen volt felfogni, mikor a legmodernebb orvosi tanulmány azt javasolja, hogy a skizofrénnek márpedig kutya kell. Igazából az lehet a kutyaterápia mögött, hogy a kutya segít az érzelmek kifejezésében, mondjuk ez is egy botcsinálta módszer arra, hogy megoldást találjanak arra a problémára, hogy gyakorlatilag kivezették a delikvenst a társadalomból, és hogy ne őrüljön meg a magánytól kínjában.

– Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya… – énekelte Hobo a múlt században (és rendszerben) a Kopaszkutyában, igazából nem is volt sokkal több kapcsolatom a kutyákkal soha, mint ez a Hobo szám, azt hiszem, még a filmet is láttam, amikor Deák Bill-lel ott nyomták a blues-t, vagy amit ők annak mondtak, és ezáltal mi is annak hittünk. A kutya nekem mindig olyan szervilisnek tűnt, mint kéznél lévő emberpótlék. Vagy annak, vagy harapós dögnek. Középút nincs. Mint a pszichiátria esetében. Vagy „mintabeteg” leszel, vagy „sikertörténet” (és csak önmagad tudod, mit állsz ki, mennyit szenvedsz a túlgyógyszerezések és megaláz(tat)ások következtében), vagy ha nem működsz együtt, akkor „agresszív”, „pszichopata”, stb. Egyébként egyik sem büntetendő kategória, csak akkor megtorlandó, ha pszichiátriai beteg vagy. Ha pszichiáterként vagy ápolóként vagy agresszív, az természetesen az élet velejárója, a normális emberi ösztönélet kifejeződése.

Még szerencse, hogy a pszichiáterek vállaljak a betegek erkölcse fölötti őrködést, és garanciát a „jól viselkedésükre”, arra, hogy nem isznak alkoholt, este 8-9 körül beveszik a gyógyszert, és lefekszenek aludni, mérséklik és szabályozzák a kávéfogyasztásukat, tehát minden olyasmit megtesznek, amitől egy egészséges embernek égnek állna a haja, de nekik meg pont ez a jó. Ráadásul, ha valamilyen társas interakcióra van igényük, nyugodtan tarthatnak állatot, úgy is ők is annak vannak nézve a pszichiáterek, ápolók, szociális munkások „segítő team”-je, és ezáltal az egész társadalom által. És akkor mitől is keletkezik az a csúnya „stigma”, amiről ezek az izék panaszkodnak, hát, nem tudjuk, hát az csak úgy jön, de az olyasvalami, amit el kell viselni, és ha nem ittál alkoholt, nem dohányoztál, és csak egy kávét ittál, és este 8-kor bevetted a gyógyszered, és végigaludtál 12 órát, akkor már biztos nem lesz kedved rosszul viselkedni, vagy ha igen, akkor rossz vagy, és gyámság alá kell téged rakni. Persze, mi csinálhatjuk mindazt, amit te nem, mert mi egészségesek vagyunk, és nekünk szabad, meg különben is van rá pénzünk, neked meg nincs.

Ui.: Ezúton is köszönöm a Tisztelt Nyíregyházi Pszichiátria lelkes csapatának az elavult injekciót, amire raktak, a rágalmazó, hazug szakvéleményt az ambuláns lapomon és a rosszindulaton, féligazságokon és ferdítéseken alapuló 5 év gyámságot! Hogy gyakorlatilag 0 esélyem legyen a munkaerőpiacon és úgy általában az életben! Örök hála! Ez igen! Ez már nem is “kezelés”, ez már egyszerűen “gyógyítás”! Le a kalappal! Micsoda szakemberek! Egy vízvezeték-szerelő sem csinálná jobban!

Ui2.: És köszönöm, jól éreztem magam a legutóbbi alkalommal is, amikor kamu beutalóval vittek be kényszerrel, “majd utánad küldjük” (azóta is küldik), és utólag kellett azt aláírnom kijövetelkor, hogy felvételemet kérem önként az intézménybe. Köszönöm az előre lejátszott bírósági szemlét és elmeorvosi szakértőt, aki egyben pszichiáter is, és mint tudjuk, valódi tétje nincs ezeknek a látogatásoknak, előre lezajlott forgatókönyv szerint zajlanak, mint ahogy a gondnokság alá helyezési perek is. Ennyike.

A betegeknek miről kell gondolkodniuk?

Legnagyobb problémám a munkarehabilitációval, hogy a másik végén ott a pszichiátria. Nincs maradibb, ósdibb „tudomány” a pszichiátriánál. Különben mi más magyarázná, hogy 2020-ban Nyíregyházán még mindig a múlt század ’60-as évekbeli gyógyszerekkel kezelnek, ha a nyíregyházi pszichiátrián katasztrófaként élik meg, ha nincs haloperidol, nekem pedig cisordinolt, és leponexet(!) írnak fel. Ezek közül a cisordinol kevésbé ismert, az abilify-os fellángolásos időszak után előszeretettel írják fel boldog-boldogtalannak. Az abilifyt csodaszerként ünnepelték egy időben, festékadalékanyagból fedezte fel valamelyik hm… fura érdeklődésű szakember, de aztán rájöttek a pszichiátrián, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy huszáros fordulattal visszatérünk az 1950-es, 60-as évekbe. A leponexet „terápiarezisztens” skizofréneknek írják fel, akiken már – úgymond – semmi nem segít, a klasszikus, nyálcsorgató zombi gyógyszer. Állítólag ezt kellene szednem a cisordinol mellé. A haloperidolnak szintén rossz a sajtója, úgy tudom, a moszkvai iskola és a politikai pszichiátria előszeretettel alkalmazta, de az egész világon rosszul cseng a neve, lejáratta magát. Nem úgy a nyíregyházi pszichiátrián (a világ szívcsakrájában), ahol fontos szerként tartják számon.

A pszichiátria szerint a betegek jobb, ha nem gondolkodnak, vagy nem erről, „bízzák csak a szakemberekre”. Oké, rendben, de a pszichiátria mikor volt hajlandó számot adni arról, hogy mit miért csinál, és nem csak hazudozik a „kémiai egyensúlyzavar”-ról, és randomize gyógyszerez? A pszichológia mennyivel lett kevesebb attól, hogy felfedte a „műhelytitkait”, népszerűsítő és egyéb kiadványokban a laikusok számára is ismertette a folyamatokat, amiknek mentén dolgozik? A pszichiátria miért ragaszkodik tűzzel-vassal a megközelíthetetlenség, varázslóság mágikus mítoszához, hogy azt egyedül ők értik mit miért csinálnak, más földi halandó nem képes ezt a híres „tudományt” ép ésszel felfogni, követni? Talán azért mert nem is varázslóság, hanem csak bűvészség, és nincs mögötte semmilyen biztos tudás. Vagy, amiben én inkább hiszek, még csak nem is bűvészség, igazából ők sem tudják, mit miért csinálnak, hogyan tudnának akkor beszámolni róla? Persze, orvosi titoktartás, meg a betegek személyiségi jogának védelme a fényképezés és a hangfelvétel készítésének tilalma, kérdezem én, akkor miért kell a „beteget” olyan helyzetbe hozni, ami miatt méltatlan helyzetbe kerül, személyiségének nem megfelelő bánásmódban részesül?

Hm, a pszichiátria mindig kivétel. Megközelíthetetlen, rejtélyes, mágikus világ a kívülállónak. Bár nem mindenkinek. Csak mondják, hogy „bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”, illetve nem is lehet, anélkül, hogy nyoma maradjon (a stigma). Némelykor szót emelnek pszichiáterek a stigma ellen, bár inkább ezt szeretik átpasszolni a társadalom egyéb szélmalomharcosainak, akiket aztán „Antistigma-díj”-jal jutalmaznak, ők maguk pedig köszönik, a mindennapi életben nem foglalkoznak ezzel, sőt, maguk is inkább gerjesztik. Mit gondoljunk arról a főorvos úrról, aki az udvaron „skizó kurva”-ként hivatkozik a betegre, pszichiáteri részről megkövetelt a maximális tisztelet, a beteg jogainak semmibe vétele viszont cserébe sokkal jellemzőbb. Így alakul ki az egyenlőtlen, patriarchális viszony a pszichiáter és a páciens között, illetve most már nem is a pszichiáter és a páciens között, hanem a pszichiáter és a hozzátartozó között, a pszichiátria velem szemben taktikát váltott, most már meg sem kísérel velem szót váltani (úgyis leírom), vissza a régi reflexekhez, a páciens háta mögött, lehetőleg csak a „hozzátartozóval” beszélni, de lehetőleg vele se sokat. Egy pszichiáter úgy van csak biztonságban, ha cinkos viszonyt alakíthat ki egy vagy több hozzátartozóval, és megszerezheti az ő vagy az ők szimpátiáját az embertelen terápiájához (vagy legalább a beleegyezését).

A munkarehabilitációt és a közösségi pszichiátriát, mint valamikori „reform” kezdeményezést is igyekszik a pszichiátria a hatókörébe vonni, a legjobb, amit tanácsolhat a betegnek, hogy ne hangoztassa a betegségét, se a társadalomban, se a közösségben, csak bízza rá magát a pszichiáterre, helyezze belé a bizalmát, cserébe a betegnek szemlesütést ajánl, mind a társadalomban, mind a közösségben, ahol dolgozik vagy „pihen”, magáról a „betegségről” (ha ugyan van ilyen) egy szót se, helyette minden más apró-cseprő dologról lehet beszélni, ami egy kis színvonalú életben előfordul. Így kerül szóba folyton az időjárás, a csapvíz minősége, a különféle szörpök és üdítők és kólák, ahelyett, hogy szóba kerülne egyáltalán maga a betegség, az állapot, amiben az illető van. Ideális esetben soha nem kerül szóba, a pszichiátert nem érdekli, illetve idő sincs rá, a közösségben nem ajánlott hangoztatni, a társadalomban pláne katasztrófa. Meg kell mondani azt is, sokszor nem a munkarehabilitáció vagy a közösségi pszichiátria vezetőségén múlik, hogy nincs párbeszéd. Ők gyakran nyitottak az ilyesmire, ami nagyon helyes, funkciójukból adódóan nyitottnak is kell lenniük minden ilyesmire. Valahogy magától elhal az egész párbeszéd a betegségről, illetve ki sem alakul. Nekem valahogy gyanús, hogy visszavezetnek a szálak a pszichiáterhez, aki egy olyan gyóntató pap helyzetében van manapság, akinek nincs ideje meghallgatni a hívek bűneit, de annyit tud tanácsolni nekik, hogy legalább ne terjessze őket a közösségében és a nagyvilágban. Helyette felírja a plusz gyógyszert, az elavult gyógyszert, a kísérleti gyógyszert, mikor melyiken „van támogatás”, aztán szarik az egészre, építi a nyaralóját, egy pszichiáter megfelelő ingatlan nélkül nem is pszichiáter, örülök, hogy legalább a külsőségekre adnak, amíg minket kibasznak a lakásainkból, mert a társadalomban félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és nem is hagynak időt a magyarázkodásra, inkább a „vigyék el”, „tűntessék el” mentalitás hódít, ő nem olyan, mint mi, inkább jöjjön valaki, akinek fáj a lába.

Azt hiszem, a munkarehabiltáción kezdtem, és igyekeztem azon is végezni, most éppen a „gondolkodási időmet” a munkarehabiltációt illetőleg, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, de az adott körülmények között a válaszom nagy valószínűséggel az lesz, hogy: NEM. Most belekezdhetnék ehelyett a terveim és álmaim felsorolásába, amit ezek helyett akarok, de még csak képlékenyen körvonalazódnak, és valószínűleg ettől már mindenki vagy a falnak menne, vagy elaludna, szóval inkább viszlát mára, talán majd legközelebb erről is lesz majd pár szó, ha tisztábban látok. Egyébként az jutott még eszembe, hogy milyen hálás téma ez a pszichiátria. Évek óta szidom, hömpölygésszerű bejegyzésfolyamokban, és még mindig tudok újat mondani. Elképesztő.