Feldmár András: Credo

Önéletrajzi ihletettségű könyv, de nem teljesen önéletrajz. Az eslő részben, szakadásokon keresztül ismerhetjük meg Feldmár András gyerekkorát, szüleihez fűződő, ambivalens viszonyát, kis, szűkre szabott családtörténettel egybekötve, eszmélkedésétől, 3 éves korától kezdve, amikor a családtagjait elhurcolták a nyilasok (ez a második szakadás, az első a születése volt), egészen az 1956-os forradalom utánig, amikor Feldmár elhagyja az országot, és Kanadába emigrál/disszidál.

Majd Kanadában is folytatódnak a szakadások, információkat szerezhetünk a szerző matematikusi, programozói pályakezdéséről, és arról, hogyan került kapcsolatba a “pszichobiznisszel”, pszicholingvisztikai programot kellett írnia egy intézet felkérésére. Megtudhatjuk, hogyan vált belőle pszichológus, pszichoterapeuta, az utolsó állomás, az utolsó szakadás, R. D. Laingnél töltött tanulóévét jelenti. R. D. Laing skót pszichiáter, aki létrhezott pár dolgot a gyógyszermentes menedékházaktól kezdve a Philadelphia Association-ig, ami egy laza pszicho-szervezet.

A könyv gerincét a Londonban, Laing közelében töltött idő alatt keletkezett naplójegyzetek teszik ki, leírja a Philadelphia Association és szakemberei életét, a menedékházakban folyó életet, ahol nem gyógyszereznek, hanem egyes tanítványok és páciensek szabadon megélik a személyiség, az épelméjűség széthullását, majd újra felépülését. Annak ellenére, hogy Laing nem használt gyógyszert, nem tiltotta meg másnak, hogy használjon. Személyisége bűverőként hatott korában, jót, rosszat egyaránt tudni róla, a keleti jógát és a nyugati orvoslás eredményeit egyaránt alkalmazta.

Ahogy Feldmár András leírja a korban, a ‘70-es években zajló életet, a bulikat, a fogadásokat, a menedékházakat, az emberben az a képzet támad, hogy egy kommunáról hall tudósítást, annak szexuális szabadossága nélkül (a pácienseivel viszonyt folytató Coopert ki is vetették köreikből). Francis Huxley, antropológus a sámánisztikus kultúrákhoz hasonlítja az akkoriban Londonban történteket. Sámánizmus és antipszichiátria? R. D. Laing és Thomas Szasz a legnagyobb két máig ható antipszichiáter. Kérdés: Csak pszichiáter lehet antipszichiáter? Vagy pszichoterapeuta is lehet antipszichiáter? Netán Feldmár is nevezhető antipszichiáternek? Talán Szendi Gábor is?

Azt hiszem, a magyar antipszichiátriai mozgalom sosem volt szervezett egész, de mindig voltak a világban elég erős, befolyásos képviselői. Magyarországon a Feldmár Intézet munkája és a menedékházak mai napig meglévő terve lát el olyan funkciót, ami a pszcichiátria hegemóniájának ellentételezésére hivatott. Kikerülhető manapság a gyógyszeres paradigma csapdája? A menedékházakban az ember addig tartózkodik, ameddig szükséges, és onnan felépülve távozik. Vajon kap-e esélyt a mai Magyarországon a humanisztikus, emberi méltóságot figyelembe vevő Laing-i, Feldmár-i irány, vagy teljes egészében győz a gyógyszeres paradigma, a pszichiátriai erőszak, és a gyógyszeripar? Ezek az érdekes, aktuális kérdések merültek fel bennem.

De elkanyarodtam a témától: A könyv központjában R. D. Laing és Feldmár András kapcsolata áll, fókuszban Laing különös személyiségével, még egy interjú is szerepel vele, amiben a terápiája kardinális kérdéseiről, fogalmairól kérdezi Feldmár. A könyv különösen jól szerkesztett, az elejétől a végéig olvasva alkot egészet, de legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akit vonzanak a vagány naplójegyzetek, az 1970-es évek hippis, kommunisztikus légköre, és az antipszichiátriai mozgalom ekkoriban történő kibontakozása. Vajon a 70-es években már tényleg minden készen állt? Vagy van új a nap alatt? Vagy tényleg az ókortól kezdve minden ugyanaz, újra artikulálva, új köntösben?

Dr. Csernus Imre: A kiút

Sokáig kerülgettem Csernus Imre A kiút című könyvét, amíg végül sort kerítettem rá. Nem vagyok nagy Csernus-fan, hallani róla ezt is, azt is, nem sok jót, de ez a könyve elég jól meg van írva. Nem csak azért, mert az X és Y generációk közti feszültséget boncolgatja, hanem azért is, mert Dante Isteni színjátékából a Pokol részt felhasználva fejtette ki mondanivalóját, ezt alkalmazta rendezőelvként, és azon kívül, hogy ez olyan kis posztmodern, mederbe is terelte a mondanivalót, tematizálta társadalmi bűneinket.

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe vesszük a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

Skizofrénia és önmegvalósítás

Bolyongás a Maslow-piramisban

Elmondom, mi a baj a flow-elmélettel a skizofrének életére vetítve. Valahol ott fejeztük be, hogy a buták tévét néznek, és csak a szükségletek kielégítésére fordítanak energiát, és ezt nevezik életnek. A flow nem sok szerepet játszik benne. A skizofréneknek viszont a mai napig direkt úgy van kialakítva az élete, hogy az összes energiájukat lekösse a létfenntartás, hogy ne jusson eszükbe lázongani, vagy ha igen, megfélemlítéssel, traumaokozással tesznek róla, hogy ne legyen. Ám tételezzük fel, vagyis tegyük fel a kérdést, mi történik, ha egy skizofrénnek valami módon mégis ki lennének elégítve a létfeltételei? Egyből ki akarná valahogy elégíteni a többi igényét, egészen az önmegvalósításig, és ennek a társadalomban nem igazán van meg az útja jelenleg.

Nlézzük csak Maslow papa piramisán, mely szükségletek adottak egy skizofrén számára. A legtöbbük, ha nincs éppen valamilyen ellátó helyen (kórház, szeretetotthon, barakktábor) adott a lehetőség arra, hogy megpróbálja kielégíteni a fiziológiai szükségleteit az összes képessége bevetésével. Így a skizofrén flow élményhez jut? Nem valószínű. Nézzük akkor a biztonság és védettség szükségletét. Ez már rögtön problémás, mert a környezetében nem egyen rájátszanak arra, hogy az illető ne érezze magát 100%-ig biztonságban soha, és mindig meglegyen az az alap fenyegetettség-érzése, hogy ő a társadalomból bármikor eltávolítható, és a környezete lépéseket is tehet ennek megvalósítására. De mondjuk, hogy ez is megvan. Menjünk tovább: szeretet és valahová tartozás, elismerés és megbecsülés. Na, ez nincs meg, ezt létre kell hozni. Hozzunk tehát létre olyan közösségeket, védett munkahelyet, nappali foglalkoztatót vagy akármit, ahol ezek az emberek egymás között ezt megtehetik. Itt egy csapásra modellezhetjük ezeknek a szükségeknek a kielégítését, és lehet, hogy a nagy modellezésben valóban ki is elégülnének. Régebben az volt az alapelvem: „tegyél úgy, mintha élnél, és élni fogsz!”. De valóban így van? A munkarehabilitáció nem inkább munkaimitáció, és valóban megtörténhet az, hogy valakit évek múltán már nem elégít ki a közeg?

Persze, problémás, mert az ilyen embernek kognitív szükségletei és esztétikai szükségletei lesznek, és nem az, hogy „Roseberg megérdemelte, hogy leelőzze Hamiltont”, hanem valószínűleg tevőlegesen részt akar venni a társadalomban, meg akarja valósítani önmagát, kérdés, hogy ezt hogyan teszi. Nem húzhatja magával az összes skizofrént, pláne, ha azok nem is akarják, és ő se akarja igazán, nem mehet neki fejjel folyton a pszichiátriának, rajta kérve számon azt, hogy miért csak ígérgeti a „teljes élet” jogát, de sohasem teljesíti, sőt, inkább gyámságot javasol „a saját érdekében”. A pszichiátria annyit tehet meg, ha látja, hogy nagyon durva a diagnózis, hogy elkezdi relativizálgatni a diagnózist. Bipoláris depresszió? Borderline II.? Skizoaffektív zavar?

Bár biztos vagyok, hogy az én esetemben ilyesmi sohasem fog megtörténni. Derék pszichiátereink ragaszkodnak a stigmatizáló diagnózishoz, a gyámsághoz, és ahhoz, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Ha nagyon ugrálsz, továbbra is címkézni fognak, gondnokság alá tesznek, ellehetetlenítenek, de a legdurvábban. Neked meg maximum abból lehet flow élményed, hogy minél változatosabban szidod a fajtájukat, végül is a magyar nyelv mérhetetlenül kreatív a szidalmak kitalálásában, például egy olyan nyelvhez képest, mint az angol. Nem leszel ugyan világhírű, de a saját szinteden, valahol megrekedve a Maslow-i 2-es és 3-as között, változatosan elküldhetsz mindenkit a jó k. anyjába. Ettől persze lehet, hogy megkapja az „agresszív”, „szociopata”, „pszichopata” jelzőket az olyan félművelt köröktől, akik nem tudják, hogy ezek még csak nem is pszichiátriai kategóriák. Akkor most valahol itt tartunk jelenleg, a társadalom ennyire van „felkészítve”, ennyire van „érzékenyítve”, jelenleg ennyi a tűréshatár. Most nem fogom részletezni, de egy egyetemi „feladat” vagy „feladvány” kapcsán kezdem erősen érezni a stigmát a társadalomban, és ez letör. Hogy nekem is részem lenne a stigmában, mert miért nem kussoltam, amíg lehetett? Nem tudom. Így alakult. Könnyű lenne, ha mindent előre tudnánk. Jelenleg a legjobb taktika elhallgatni a diagnózist. Bár úgyis kiderül. És nevetséges módon. De mi a reakció?

„Legalább szégyelli.”

Az is valami.

Az úgynevezett disszociatív személyiségzavarról

Elég az hozzá, hogy minden másképp van. A disszociatív személyiségzavarocska sem úgy van, ahogy gondolták. Amit sorozatosan összemostak a skizofréniával, hogy még ezzel is összekeverjék a díszes társaságot. A disszociatív személyiségzavaros filmeket sorozatosan szeretnék letiltani pl. a Netflixről, meg mindenhonnan, mert, úgymond negatívan tünteti fel a disszociatív személyiségzavart. Persze, hogy negatívan tünteti el, hiszen – mint ahogy a skizofrénia sem létezik, disszociatív zavar sem létezik. Volt egyszer egy szocializmus és egy kapitalizmus, egy dologban egyeztek csak meg, abban mind a két világrend egyet értett, hogy kell az agymosás, és kell a nácik által kitalált pszichiátria. Szóval, hogy milyen kísérletek folytak itt, és milyenek nem, én nem tudom (lol! Azért egy kis sejtésem van…), de Drábik János egy könyvet szentelt ennek és egy YouTube videót, már 2004-ben, amikor még Amerikában is csak pedzegették ezt a dolgot. A történet arról szól, hogy Amerikában a politikai szférától kezdve mindenhol biorobotokat kezdtek előállítani. Mégpedig oly módon, hogy már gyerekkorukban kondícionálták az embereket pszichológiai módszerekkel arra, hogy felosztották az agyukat partíciókra, mondjuk, és ezzel több személyiséget állítottak elő. Azóta ez közismert dolog lett, a Family Guy is feldolgozta a témát. Arról is van szó, hogy az Amerikai szenátus akkori tagjait egy könyvben megvádolták sorozatos istentelenkedésekkel, amire ők nemes egyszerűséggel basztak reagálni, hátha így elsikkad a téma. Tévedés történt, a könyv rövidesen már 10 kiadást ért meg, a sztori szétterjedt, akkoriban még így mentek a dolgok. De a tisztelt béketábor sem volt sokkal lemaradva a módszer alkalmazásával.

Trance Formation of America

Szóval Cathy O Brien és Mark Phillips 195-ben megírta a Trance Formation of America című könyvet. Nevekkel, adatokkal, fényképekkel megvádolták a szenátus több tagját pedofíliával, fajtalankodással, okkult dolgokkal, szó szerint sátáinimussal (baphometizmussal), és elmesélték, hogyan tették őket biorobotokká. A szenátorok szó szerint figyelmen kívül hagyták ezeket a dolgokat, és lapítottak tovább a funkciójukban, sőt, ment minden tovább az útján, mintha mi se történt volna (se fekete mise, ma mise, holnap semmise). Drábik János Tudatmódosítás című 2004-es könyvében utána járt ezeknek a dolgoknak, és elmagyarázta, hogy szó szerint Magyarországon is így történtek a dolgok, ahogy a Trance Formation of Americaban. Drábik János akkor többször hangsúlyozta, hogy az általa talált anyagok 4/5-ét nem hozhatja nyilvánosságra, mert félti magát, mert van olyan, amit még ő sem mer leírni. A biorobot gyártás metódusa a következő volt, pl. a náci Németországban: pl. Mengele a gyereket úgy sokkolta, hogy „feláldozható” és „nem feláldozható” kategóriákra osztotta őket, a feláldozhatókat agyonlőtte a nem feláldozhatók előtt, és így próbálta őket engedelmességre bírni. Így olyan tudatállapotba kerültek, amikor már szeletelhetővé vált a tudatuk, és külön-külön személyiségeket programozhattak beléjük. Ezek a tudatcellák egymástól elzártan működtek, és létezett 1-2 hipnotikus szöveg, vagy parancs, amivel elő lehetett hívni egyiket vagy másikat, és szexrobotoktól kezdve tökéletes gyilkológépekig bármire lehetett őket használni, titkárnő funkciókat is elláttak, bármit meg tudtak jegyezni, amit egy parancsszóra elő lehetett hívni egy rejtett személyiségrészből, ezeket a biorobotokat országok között is küldözgették. (Nem maradt írásos nyoma az adatoknak, utasításoknak.) Ezekből hirtelen kurva sokat legyártottak, és csak akkor keletkezett a bibi, amikor valamilyen baleset vagy trauma hatására a személyiségrészek közti fal megsérült, és szivárogni kezdett, és ezek a társadalom felszínén a pszichiátria számára mint „disszociatív személyiségzavaros esetek” jelentkeztek. Állítólag ritka, jóval ritkább, mint a skizofrénia, de elő-elő fordul, Magyarországon is van, én is láttam ilyet. Sőt, olyat is láttam gyerekkoromban, a telkünk előtt, amikor az egyik személyiség beszélget a diófa alatt üldögélvee a másik személyiséggel, bevallom nem éreztem magam jól ettől. Egy vén tróger egyszer durva férfihangon kötekedett magával, amire sipítózó női hanggal válaszolt. Nem nagyon tudtam hova tenni, de ilyenek előfordultak még anno falun, eldugott zártkertekben, össze-vissza. A nyolcvanas évek végén történt, de aztán vége lett a szocializmusnak, felbomlott a rendszer, és ezek eltűntek.

A Twitteren hosszasan veszekedtem egy csajjal egyszer a skizofréniáról és a disszociatívról, ő váltig állította, hogy disszociatív zavar van, amíg én kételkedtem ebben. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, meg hogy neki ez a hobbija, meg szereti videókon nézni az ilyen embereket. Ő tudja. Innen üzenném neki, hogy amiket látott, azok nem disszociatív személyiségzavaros emberek, hanem tönkrement biorobotok. Persze, emberek, de… szerintem ezt az állapotot megjavítani már nem nagyon lehet. Vagy igen? Vagy nem? Mit tudom én. Kérdezzenek meg 1 pszichiátert! 🙂

Freud és a nárcizmus

Ma esti mesének Sigmund Freud a nárcizmus bevezetéséről írott tanulmányát olvastam el. Mivel népszerű fogalomról van szó, habár ugyanolyan spekuláció, mint az összes többi pszicho-izé, fogadjuk el valóságosnak. Első leírását Freud szerint P. Näcke adta, 1899-ben, és arra az állapotra értette, amikor valaki saját magát szexuális tetszéssel szemléli, és ebben hm… kéjeleg. A kifejezés eredetije a mondabeli Narcisszusról származik, aki szerelmes lett a saját tükörképébe.

Freudot szokás nagyszerű gondolkodónak tartani, de egyszerű faszkalapnak is, igazság szerint talán valahol a kettő között helyezkedik el, érzésem szerint közelebb áll az utóbbihoz. Tény, hogy mindent megpróbált a szexualitásból levezetni, híres libidóelmélete kapcsán. Eredetileg a nárcizmus fogalmat is annak érdekében vezette be, hogy közelebb kerüljön a skizofrénia, dementia praecox, vagy saját szavával élve: parafrénia bevezetéséhez, csak aztán szokás szerint elkalandozott, és belekeverte a homoszexualitás nevű betegség (ekkor még betegség!) szerepét, ennek vagy ezeknek az állapotoknak a kialakulásába. Freud maga sem tudta, hogy fejtegetéseit a biológiához, vagy a pszichológiához kapcsolja inkább, igyekezett a biológia felé gravitálni, attól való félelmében, hogy a pszichológia szart se ér (félelme nem volt alaptalan!). Az az érzésem, Freud igyekezett tudományát az orvostudomány felé terelni, szerencsére a gyógyszerezésben ártatlan, vagyis a gyógyulást nem a gyógyszerezésben látta, nem is láthatta, mert csak az 50-es évektől kezdtek cuccolni. Viszont volt egy olyan megjegyzése, hogy pszichoanalízissel sem kezelhető.

Pszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, pszichiáter, mind különböző (szak)embert takar, teljes a zavar a tekintetben nagy általánosságban, melyiknek mi a szerepe, nem is óhajtok felvilágosítani senkit, maradjunk annyiban, hogy nekem mind sarlatánnak tűnik, akik mélyen az emberi erkölcsi és etikai normák alatt állnak, amikor pénzért kezdenek el hülyeségeket pofázni a páciensnek, illetve az áldozatnak. Egyik sem tudományos igényű rendszer, mégis akkora népszerűségnek örvendenek, mintha lenne egyáltalán valami sejtésük az emberi elméről. Korunk varázslói ők, de inkább kuruzslói. Talán a pszichológiának lenne esetben némely esetben, ebből fakadóan még talán a terapeutának, az analitikus és a pszichiáter már régen lejárt lemez. Amire azért felteszik újra és újra ugyanazt a tűt, és verkliszerűen mondják ugyanazt a pár begyakorolt, sematikus mondatot, mint a papagáj, a pszichiáter ráadásul még le is töm mérgekkel. Egyébként mostanában volt a kormánynak egy olyan rendelkezése, hogy mindenki csak olyan praxist folytathat, amire képesítése van, ebből volt egy kis felhördülés, de csak vihar a biliben.

Mindenesetre voltak bizonyos korszakok, amikor Freudot tekintették az origónak, és így libidóelméletével keresztül-kasul hatotta az egész pszichobizniszt, csak az utóbbi időben kezdték csendesen elsunnyogni a minduntalan való emlegetését. Egy időben Jungot próbálták helyette felkapni, amíg rá nem jöttek, hogy az egész haszontalan szócséplés, és le nem dugtak mindenkit gyógyszerrel, hogy inkább kussoljon, ami csúnya dolog volt, de manapság még az állami erőszakszervezeteket is igénybe veszik ehhez, holott európai uniós jogszabály tiltaná, elvileg. Mindegy, ameddig ki nem halnak a szocialista politikai pszichiátrián nevelkedett „szakemberek”, nem is számíthatunk semmi jóra. Versenyfutás az idővel: ki hal ki hamarabb? Én remélem, hogy ők, ők remélik, hogy én. Meglátjuk.

Freud tanulmányának a lényege egyébként nagy vonalakban annyi, hogy vitatkozik Junggal, miszerint a parafréniás állapotok létrejöttében szerepe van a nárcizmusnak, valamint a társadalmi szorongásból eredő homoszexualitásnak is. Utal arra, hogy ezek az emberek megfigyeltetési tébolyban szenvednek, és E/3 hangok szólnak a fejükben, és kommentálják a cselekedeteiket. Érdekes volt ezt olvasni, mert ez egy adalék, manapság a hallucinációkban szó sincs E/3-ról, inkább utasításos, E/2-es hangok a jellemzők. A skizofréniában a libidó visszavonódik a külvilág tárgyairól, tehát az ilyen személynek nincsenek szexuális késztetései, és önmagába tér vissza, nagyzási hóbortjában, megalomániájában. Ennyiben talán igaza lehet, de ezt önmagában csekélyke eredménynek látom. Mindenesetre dicséretes volt Freud részéről az igyekezet, ahogy a skizofréniáról gondolkodott, bár cikkének nem volt más eredménye, minthogy rászabadítsa a világra a nárcisztikus, nárcizmus fogalmat, ami manapság diadalmenetét járja, főleg párkapcsolatokban vádolják egymást ezzel pro- és kontra, a pszichiátria egyelőre nem vette fel a betegségek közé, de személyiségzavarnak igen. A közbeszédben olyan nagy népszerűségnek örvend, egyébként több, pszichiátriából kikopott fogalommal együtt, mint hisztéria, hipochondria, pszichopata. Jó éjszakát!

Szendi Gábor: Isten az agyban

Most pedig egy újabb könyvre szeretném felhívni a figyelmet Szendi Gábortól, mégpedig az Isten az agyban címűre, ami a külföldi neutoteológiai kutatásokat foglalja össze, vagyis a hitélmények elmebeli pontosabban agyi megélésére vonatkoznak. Maga a téma mérsékelten érdekelt, mivel a mentális difik közül főleg az epilepszia és a hisztéria van a középpontban. Most lehet, hogy lelőttem a poént, de itt a lényeg sokszor nem is a témán van, engem például a pszichiátriának szánt kiszólások és a bratyizós hangvétel lendített sokszor tovább. A fő témámról, a skizofréniáról is vannak elszórtan benne utalások, a szerző (bölcsen) nem vette be a témába a problémát.

A könyv hangvétele szerintem azért lett ilyen laza, hogy ne tekintse senki szentírásnak a benne leírtakat, de egyfajta magyarázatot kíván adni az emberi vallásosság eredetére, és a maga nézőpontjából sikerül is neki. Szerinte a vallásosság evolúciós haszonnal járt, bár nem rejti véka alá, hogy ő maga ateista, és ilyen szemlélettel közelít a témájához. Szerintem ez egy fokkal szerencsésebb, mintha vallásos lenne, de így eljuthatunk olyan komolytalanságba fulladó fejezetekhez is, mint az ima hatásosságának a vizsgálata a különböző kontrollcsoportokon. Vagy csak nekem hat a téma komolytalannak? Nem hiszem, mert tudományos folyóiratokban paródiaírásokat is közöltek a jelenségről, mondjuk ezzel szét is trollkodták az egészet.

A könyv többi része még komolyan is vehető a haverkodó hangnem ellenére, tudományos hipotézist, megfelelő magyarázatot találunk az olyan jelenségekre, mint a szentek stigmái (hogy hátulról kezdjem), a vallásalapítók, vallásújítók élete, a keleti szerzetesek és jógik tudatállapota, sőt, eljutunk egészen az ufóhívők és kísértetvadászok lelkivilágának megértésééig. Engem egyedül a halálközeli élmények vizsgálatának fejezete nem győzött meg, szerintem nem arra a következtetésre jutott, amiből a szövegnek következnie kellett volna, hanem ráerőltette a saját világnézetét a lezáró részre. A reinkarnációról szintén mint kimondott téveszméről nyilatkozik egy helyen, itt valószínűleg nem kötötte az az udvariasság, ami a kereszténységgel szemben, bár kimondatlanul szerintem itt is kifejezésre juttatta véleményét, még ha nyíltan nem is téveszmézte le ezt a vallást.

Nagyrészt viszont inkább egyetérteni tudok vele, mint nem, sőt el tudom fogadni egy nagyon valószínű hipotézisnek is a feltevéseit, de fent is tartotta a lehetőségét annak is, hogy újabb magyarázatokat találnak egy napon az általa vizsgált jelenségekre. Összességében jól szórakoztam a könyv olvasása közben, szerintem több ilyen szöveg kellene, ami nem szakzsargonban és érthetetlenül van írva, bár erre már van is valós piaci igény, elég, ha csak a különböző népszerűsítő pszichológiai folyóiratokra gondolunk, amik manapság kifejezetten népszerűek, én viszont sajnos eltolódást látok itt is a pszichiátriai szemlélet javára, ami kifejezetten szereti a sajtóban népszerűsíteni magát, mivel megújulni nem képes, ugyanazokat biflázzák és szajkózzák, mint Charcot, Kraepelin, Bleuler és Freud idejében (azaz 100 éve).

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fennsőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyuszik”, „lecsendesedik”, a baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az egyetemen, ahova járok, szintén van gyermekpszichiátriai program, vagy projekt, ahová be lehetne kapcsolódni, ajánlották is figyelmembe, mikor említettem, hogy mentális betegségekkel foglalkozom. Természetesen bólogattam, amikor szóba jött, de magamban megvolt a véleményem. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel. No komment.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktuálitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” Itt valószínűleg pszichológiai végzettségeire és gyakorlatára gondol a szerző, aki ezek után jobban tekinthető újságírónak.

A skizofrénia és a pszichológia beadandó

Próbáltam a pszichológia beadandóhoz tájékozódni skizofrénia témában, de rájöttem, hogy a skizofréniának csak orvosi (pszichiátriai) megközelítése van, pszichológiai nem nagyon. Úgy néz ki, segítséget kell kérnem egy pszichológus szakembertől, hogy ajánljon valami szakirodalmat, ami mégis valamennyire érinti a témát. Na, most ez a helyzet, nézetem szerint arra vezethető vissza, hogy a skizofrénia terápiája inkább hasonlít egy kéztöréséhez, mint mentális rendellenességéhez. Ez azért érdekes, mert az orvostudomány mindent egy kaptafára szeretne gyógyítani lehetőleg: tablettákkal. Ez az új, modern varázsszer, ami univerzálisan alkalmazható. A pszichiátria nem tudja közvetlenül kezelni a skizofréniát, csak a tünetek erőszakos elnyomása után fellépő depressziót vagy szorongást, magát a skizofréniát sem kezelni, sem megérteni az orvostudomány nem képes.

Most vagy nagyon nagy luxust követ el mind a pszichológia mind a pszichiátria, amikor hülyének tetteti magát, és nemtudja/nem akarja felfogni, mi az a skizofrénia, és úgy gondolja, hogy az egész kérdés pusztán agyi folyamatokkal leírható, és a főszerepben egy neurotranszmisszió nevű, az 1950-es években felfedezett folyamat áll, ami a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok (dopamin, szerotonin) szintjébe való beavatkozást tartja az egyedüli megoldásnak a kérdésben. A kérdést, hogy mi okozza a skizofréniát, a múlt század 50-es évei óta nem szokás feltenni, hanem a kérdés szönyeg alá söprésével a skizofréniára vonatkozó összes tevékenység az agyi folyamatokba minél hatékonyabban beavatkozó tabletták minél újabb generációjának kifejlesztésére és piacra dobására korlátozódik. Szóval a lényegi kérdések helyét átvette ezen a területen is a gyógyszeripar, a futószalagon gyártott, tökéletlen megoldásaival.

És ha nem csak azt a kérdést tennénk fel, hogy mi okozza a skizofréniát, hanem azt is, hogy mi a franc is egyáltalán az a skizofrénia, hümmögő, kitérő válaszokat kaphatunk: téveszmék, hallucnációk. De ezek csak a tünetek, könyörgöm, másnak is lehetnek ilyen tünetei. Akkor a válasz az, hogy agyi kémiai egyensúlyzavar. És ebbe mindenki belenyugszik, mert olyan tudományosan hangzik, hogy ebbe csak belenyugodni lehet. Az igazság az, hogy az orvosok sem azt nem tudják, mi váltja ki, sem pedig azt nem tudják, mivel lehet megszüntetni, csak olyan gyógyszereik vannak, amit több száz (ezer, tízezer?) szerencsétlenen kipróbálva körülbelül sejtik, hogy melyik neurotranszmittert gátolják, illetve serkentik. De hogy a neurotranszmitterek mellett még milyen testi folyamatokba avatkoznak bele ezek a gyógyszerek, azt sajnos nem tudják, és ezek a mellékhatások, amik hagyományosan számosabbak, mint a pozitív hatások, úgyhogy a kis betegek kétszer is meggondolják, hogy beszedjék-e ezeket a készítményeket, vagy sem.

Illetve még az sem tisztázott, hogy ha nem szedjük a gyógyszert, az újra fellépő hallucinációk valójában a skizofrénia tünetei-e, vagy pedig csak a kedves neurotranszmitterek működésébe beavatkozó úgynevezett gyógyszerek elvonásának a mellékhatásai. Láttam ugyanis olyan tanulmányt, ami azt részletezi, hogy aki gyógyszert kezd szedni, később jóval nagyobb eséllyel “esik vissza” (lesz gyógyszerelvonási tünete), mint aki nem kezdi el szedni egyáltalán. Csak ezt nem szokták híresztelni. Tehát összegezve: arra a kérdésre, hogy mi is valójában a skizofrénia, még mindig (2019. április 18.) nyitott a kérdés, és érzésem szerint én ugyanolyan módon versenyben vagyok a kérdés megválaszolásában, mint a pszichológia vagy a pszichiátria, annál is inkább, mert én legalább szoktam vele érdemben foglalkozni. Szóval most ott tartok, hogy valahogy el kellene indulni pszichológiai irányba a beadandóhoz, holott tudom, hogy a pszichológia is gyerekcipőben jár a skizofrénia kérdés tudományos megközelítésében, mivel az egyetlen pszichológiai módszert pont rajtunk próbálgatták, és jelenleg az utókövetéses folyamatok zajlanak.

Nem tudom, mennyire gyakori eset, amikor egy tudományos módszer tesztalanya egyetemi dolgozatot ír arról a témáról, amiben ő volt a kísérleti alany, de úgy látszik, most éppen ez a helyzet áll fent, még szerencse, hogy – elméletileg – tudok segítséget kérni Facebookon attól a pszichológustól, aki ezt az egész kísérleti módszert végezte rajtunk, mert különben nem jutnék semmire. Pszichológia órára nem jó a pszichiátriai megközelítés, bármennyire is leírnám, mégha nem is értek vele egyet, pszichológiai megközelítés pedig nem, illeteve alig létezik, és attól, hogy én előadjam a saját elméletemet, isten óvjon mindenkit egyetemi körökben. Legalábbis egyelőre.

Rend és rendetlenség

A környezetem megítélése rólam az első sikeres vizsgaidőszak után

Furi nap mint nap bejárkálni a melóba a vizsgaidőszak után. A főnökség ragaszkodik hozzám, annak ellenére, hogy finoman szólva se vagyok a munka hőse, a munkatársaim körében megosztó vagyok, de inkább a “kanál víz”-effektus működik, a szüleim szerint is ők az értelmesek és én sokkal ostobább vagyok a műhelyben dolgozó kollégáimtól, csak tanulhatnék tőlük. Bizonyos értelemben igen. De inkább nókommentes a téma részemről. Az egyetemen a tanáraim és a csopitársaim eléggé bírnak, ahogy meg tudom ítélni. Azt hiszem, ezt fogadom el mérvadónak ezután. Való igaz, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Mostanában sokat beszélgettem a szoc munkással egy közös érdekeltségünkben álló ügyről. Azt mondta, hogy örül mindannak, amit elértem, ezt én megköszöntem, csak azt felejtettem el elmondani neki, hogy az egyetlen út ahhoz, hogy valaki eljusson idáig, a magafajta “segítőkön” való keresztülgázoláson át vezet, de legalábbis az ignorálásán keresztül mindannak, amit összehordanak. Eszembe jutnak a pszichiáterek sorra, az utolsó azt találta mondani, hogy már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán megjelentem az érettségin. Aztán, persze, kiderült, hogy az is 5-ös lett, azóta meg majdnem minden. Apám szerint szerencsém van. Eszembe jut Douglas Adams egyik regényéből (Viszlát, és kösz a halakat!) az Esőisten, aki civilben kamionsofőr, és mindig ott esik az eső, ahol ő jár, és száztizenvalahány esőfajtát különböztetett már meg. Ez is valami ilyesmi lehet, ez a vakszerncse. Egyébként, akinek fingja sincs a bölcsészetről, csak a Mekis viccet ismeri rólu(n)k, azt veszi észre, hogy a bölcsészek “tudnak mondatot szerkeszteni”, amit persze mindenki tud, csak valahogy sohasem akar. “Átmentem volna a Grand kanyaron, csak nem akartam.” – Boborján is valahogy így volt vele.

“Hogy van? Jól? Megyünk tovább…” – Dr. K., Nypszch, vizit

De a lényeg, amiről beszélni akartam, a rendrakás. Komolyan mondom, az egész pszichiátriának közös tömegpszichózisa ez a rendrakási mánia. Nekem például erre hivatkozva kérték a gyámság fenntartását, aki igazán sz@r állapotban van, meg azzal takarózik, hogy mennyire rendet tart. Minden csak a felszín, ugye. Ahogy olvasom a témában a múlt_század_közepi (szak)irodalmat, azt kell, hogy mondjam, hogy a pszichiátria fejlődik, legalábbis gyógyszerek tekintetében, vagyis annyiban, hogy gyarapszik a gyógyszerek száma. Mondjuk, ezeknek az alkalmazása már más kérdés. Valakinek már évtizedek óta “nem találják el” a gyógyszerét. Célzóvíz? A módszerek tekintetében pedig az orvostudomány (vagyis a pszichiátria “tudománya”) kamikázerepülésben tart a mínusz végtelen felé. Rendet raksz vagy nem? Ennyi a titok? Ettől talán még Blauer is megfordul 1x-2x a sírjában. Ez a lózung, hogy “nem tudja ellátni magát”, erre harapnak, erre vérben forgó szemmel ugranak. Mi az, hogy nem tudja ellátni magát? Be vele a kóterba! Édes f@szom, te, aki ellátod magad, meg mindenre gondot viselsz, családod van, intézményt vezetsz, csak éppen a munkádat nem vagy képes normálisan ellátni, rólad mit mondjak? A lóvét meg felmarkolod, azért, mert életekkel játszol? Szememben ez érdemli ki igazán a söpredék nevet. Ha létezik fehérgalléros bűnözés, akkor fehérköpenyes is, és ez az. Foglalkozás körében gondatlanságból (vagy inkább nemtörődömségből?) elkövetett népirtás. Ha lenne kedvetek és időtök egyszer, ajánlanám Polcz Alaine Rend és rendetlenség című könyvét, amelyben a pszichológus-írónő leszögezi, hogy ép lelkületű ember lakása is lehet rendezetlen, ha az illetőek nincs kedve vagy ideje a környezetével foglalkozni. A rend és a rendetlenség szerinte meglehetősen viszonylagos fogalmak. Van lényegi és van formai (látszat) rend – ideális esetben a kettő egyensúlya érvényesül. Azt is elfogadhatnánk, hogy létezik belső és külső rend, és a kettőnek (esetemben) semmi köze egymáshoz.

Konklúzió, a véleményem a témáról, szerintem eléggé közérthető formában

Szerintem, aki rendet tart, attól még lehet totálisan depressziós, a rendrakásával a személy kompenzál, és összességében disszimulál (a betegségének nemlétezését játssza el). Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor egyszer a legsúlyosabb depresszióra való következtetést vonta le nálam valaki, abból, hogy sör volt a kezemben, és elmondásom szerint nincs nálam rend. Én pedig őt láttam végtelenül depressziós állapotban, annak ellenére, hogy pedáns rendet tartott. Kinek volt tehát akkor igaza? Valószínűleg bizonyos mértékig mindkettőnkenek és egyikőnknek sem igazán. Az egyetlen, amit szeretnék elérni ezzel az írással, hogy szakadjunk már le végre erről a rend és rendetlenség szembeállításról, mert az egész annyira sekélyes és felszínes, hogy el sem tudom már mondani. Ennyit lehet kérni már 10+ év pszichiátriai sz*patás után? Nagyon köszönöm, előre is, tisztelettel… A témában remélhetőleg utoljrára kellett felszólalnom, ez már nekem égő. Mi is? Hát, ez a melankólikus csökönyösséggel végbevitt, ugyanazt mantrázó, sehova sem vezető inkompetens, szellemi impotens hozzáálás. A közelmúlt történései nem igazolják őket, így hát, sajnos, azt kell, hogy mondjam, a nagy okosságukat, amivel eddig gyötörtek, kitehetik a vitrinbe a diplomájuk mellé, másra úgysem használható. Be is lehet keretezni. Aztán meg letakarni a fenébe.