A Szcientológiai Egyház penetráns gumifiúja

A 14-es buszon délután láttam 2 Sea Org-os hölgyet. 😛 Az egyiknek el is nyaltam rendesen a mentális térben, mint a bélyeget. De csak azért, mert nem volt rajta sapka… 🙂 Valami “Varecsa” nevű kifejezést nyikkantott…
Jó estét! Megmondom, hol hibázza el a mai pszichológia: az alapoknál. A Maslow-i piramisnál, ami körülbelül akár a feje tetejére állítható. Viktor E. Frankl elmondja a hal**táborok tanulságát: a munkához és az élethez egyáltalán nem szükséges a szexualitás, pláne a perverzió.
A pszichológiában sem kőbe vésett szentírás semmi, az egyik lépcsőfok nem vezet egyik szükségletből a másikba, valaki egyszer csinált egy szép, színes ábrát, passzióból, ami jól néz ki, és az emberek hajlamosak túl komolyan venni. Magasabb szintek érhetők el alacsonyabbak nélkül.
A Maslow-féle szüségletpiramist úgy lehetne elképzelni, mint egy svédasztalt, összeválogatott (t)ételekkel. A csalás már rögtön az első szinten van: A szexulitás szükséglete időlegesen sokáig (akár évekig) kikapcsolható, fizikai vagy szellemi munkával (vagy a kettő ötvözetével).
Ez a ii. világháborús k*ncentrációs táborok egyik tanulsága. Persze, az élet nem k*ncentrációs tábor, de nem is arra való, hogy elakadjunk a piramisban a szexualitásnál, mert az sok minden betegség, baj forrása lehet (pl. rák, skizofrénia). Időleges elakadásokat lehet képezni,
de szükségszerű utána visszatérni az élet normális állapotába, körforgásába, eszo, rosszul értelmezett tantrikus szex, nemi eltévelyedések, perverziók egy több központú, totálisan megfigyelt világban rosszra vezetnek, az elakadást világszinten a transzneműség okozza és a Mátrix.

A David Cooperezésről

David Cooperezni akkor kell, ha valami turbó táp antipszichiátriai protokollra van szükség. 2 nagy David Cooperezési korszakom volt: Az egyik a nagymamám halálát megelőző időszakban, a másik a Világgép kezdetén, tehát lényegében a 2 egybeesett. Sokan lényegében képtelenek többet felfogni az antipszichiátriából, mint a davidcooperezés, és tantrikus gonosz protokollal folyamatosan David Coopereztetik a fő ottoni influencert. A legtöbb antipszichiáter és pszichiátriakritikus elborul, és sohasem hajlandó eltávolodni a fő otthoni influencerétől, aki egy antinővér, és állandóan “lesimogatja magát róla” és “felsimogatja magát rá”, és azt gondolják, ennyiben kimerüt az antipszichiátria. Csak Kinyregyházán 3 antinővérről beszélgethetünk, csak az én vonzáskörzetemben. Az antinővérség kritériuma az, hogy végzett szakápoló legyen az ember lánya. A fő beugró az első tétel, ami a skizofrének ellátásáról szól, és jó, ha saját poénokkal készülnek a szomnolencia, szopor és kóma témaköréből. Ennyit az antinővérekről. Természetesen lehetnek olyan pillanatok, amikor annyira nyerésre áll az antipszichiátria, hogy szinte minden nővér antinővérnek érzi magát, kivéve Lábadi Magdolnát, aki Isten büntetését kéri a KaoTiKus jó(ra törekvő, de azt soha el nem érő) Galaxis császárára (aki állandó konfrontációban áll a Galaxis összes Elnöknőivel) vagy Békési Krisztinát, akinek az a pervője, hogy rendesnek próbál hatni 1-2 táposabb beteg előtt, bár leginkább meg se ismeri őket, az ápolókat viszont folyamatosan ellenük hergeli. Már a Száll a kakukk a fészkére című műből kikövetkeztethető lehetett volna, hogy a pszichiátria sarkalatos pontja a főnővér, vagyis a “Főnéni”, ha a főnénit leszeded, a pszichiátria is leszedhető, megborul. Szerepet játszanak még a takarítók, a “seprékelők”, akik mindenhol ott sertepertélnek, funkciójuknál fogva bejáratosak ápolói, orvosi körökbe is, magánlakásokba is, ők is az antipszichiátria főbb sarkalatos pontjai. A száll a kakukk a fészkére a főnéni és a takarítószemélyzet által kialakult szellemi erőntérre utal, ami játékba hozható antipszichiátriai szempontból. A seprékelő indián alakja megjelenik még Wally Lamb Ez minden, amit tudok című filmjében is, ahol a takarító indián helyét pont egy “mindenes”, egy gondnokféle veszi át. Talán eljön az idő, amikor lesz olyan TMK-s is, aki meg mer majd mukkanni a témában érdemben, nem pedig csak szájhősködésre képes, és macáknak való ostoba viccek gyártására. Ha eljön az idő, amikor a kidobó végre hajlamos komolyan venni azt a Sziámi által is megénekelt sort, hogy “biztos, hogy benyomok egy kirakatot megint, vagy bedobok rajta mégegy kidobó embert, csak hozzanak vissza Hozzád, szokás szerint”… Ennyi lenne szűkszavú székfoglalóm az antipszichiátria élén, aki ismer, tudja, hogy “nem a szavak embere” vagyok… Vagy pont hogy igen? Vagy igen vagy nem… Ki tudja? Talán inkább a gondolatoké? Talán inkább olyan filozófus-alkat vagyok, aki többre értékel némi pszichoanalízist és néhány szci* technikát és néhány pszi* technikát, mint a gyógyszert. Talán az is előfordulhat, ha az ember minden nap tisztázza az etikáját/önvizsgálatot tart/helyre teszi a lelkiismeretét, nem is kell gyógyszer? Vagy csak minimális? Nagyon rövid ez székfoglalónak, de mivel “csempítettem” egy madinhungary.org domaint, valahogy úgy éreztem, szinte morális kötelességem ennyit elmondani az embereknek, főleg Nyíregyházán, Szabol-Szatmár-Bereg megyében, vagyis Almaország fővárosában, ahol jelenleg tartózkodom, zonázom, avagy terezek. Vagyishogy ingázom a valós térben NYíregyháza és Debrecen között, a szellemi térben pedig Nyíregyháza és Miskolc között Böcsi rátartással és Mályi-i rátartással. Azért néha fel szoktam tűnni Miskolcon is, ha van valami, szóval azon se lepődjön meg senki. Szóval tehát ennyi, Csaosz! :-ĐDĐ

U.i.: Nyilván minden főnéninek megvan a taktikája vagyis protokollja (ebben az értelemben), amivel életben tartja magát, és ez a pénzesebb betegek “kimenekítése”, a pszichiátria anyagi lehetőségeit pedig inkább nem is firtatnám, mert az olyan bonyolult “szisztéma”, ami még nekem is magas… nyilván, hiszen nem szerencsejátékozom, blablabla, satöbbi…

U.i. 2: Természetesen több galaxis van és több univerzum, ez csak egy sablon, példaoldal… volt… van… lesz?

U.i. 3: Az Úgynevezett Valós tér, vagyis az IRL valóság is szerepjátékok (számítógépes, és papír alapú és PBM) mintájára “terezik”… Csak esetleg mások a “kasztok”…”fajok”… stb…

Feldmár András: Credo

Önéletrajzi ihletettségű könyv, de nem teljesen önéletrajz. Az eslő részben, szakadásokon keresztül ismerhetjük meg Feldmár András gyerekkorát, szüleihez fűződő, ambivalens viszonyát, kis, szűkre szabott családtörténettel egybekötve, eszmélkedésétől, 3 éves korától kezdve, amikor a családtagjait elhurcolták a nyilasok (ez a második szakadás, az első a születése volt), egészen az 1956-os forradalom utánig, amikor Feldmár elhagyja az országot, és Kanadába emigrál/disszidál.

Majd Kanadában is folytatódnak a szakadások, információkat szerezhetünk a szerző matematikusi, programozói pályakezdéséről, és arról, hogyan került kapcsolatba a “pszichobiznisszel”, pszicholingvisztikai programot kellett írnia egy intézet felkérésére. Megtudhatjuk, hogyan vált belőle pszichológus, pszichoterapeuta, az utolsó állomás, az utolsó szakadás, R. D. Laingnél töltött tanulóévét jelenti. R. D. Laing skót pszichiáter, aki létrhezott pár dolgot a gyógyszermentes menedékházaktól kezdve a Philadelphia Association-ig, ami egy laza pszicho-szervezet.

A könyv gerincét a Londonban, Laing közelében töltött idő alatt keletkezett naplójegyzetek teszik ki, leírja a Philadelphia Association és szakemberei életét, a menedékházakban folyó életet, ahol nem gyógyszereznek, hanem egyes tanítványok és páciensek szabadon megélik a személyiség, az épelméjűség széthullását, majd újra felépülését. Annak ellenére, hogy Laing nem használt gyógyszert, nem tiltotta meg másnak, hogy használjon. Személyisége bűverőként hatott korában, jót, rosszat egyaránt tudni róla, a keleti jógát és a nyugati orvoslás eredményeit egyaránt alkalmazta.

Ahogy Feldmár András leírja a korban, a ‘70-es években zajló életet, a bulikat, a fogadásokat, a menedékházakat, az emberben az a képzet támad, hogy egy kommunáról hall tudósítást, annak szexuális szabadossága nélkül (a pácienseivel viszonyt folytató Coopert ki is vetették köreikből). Francis Huxley, antropológus a sámánisztikus kultúrákhoz hasonlítja az akkoriban Londonban történteket. Sámánizmus és antipszichiátria? R. D. Laing és Thomas Szasz a legnagyobb két máig ható antipszichiáter. Kérdés: Csak pszichiáter lehet antipszichiáter? Vagy pszichoterapeuta is lehet antipszichiáter? Netán Feldmár is nevezhető antipszichiáternek? Talán Szendi Gábor is?

Azt hiszem, a magyar antipszichiátriai mozgalom sosem volt szervezett egész, de mindig voltak a világban elég erős, befolyásos képviselői. Magyarországon a Feldmár Intézet munkája és a menedékházak mai napig meglévő terve lát el olyan funkciót, ami a pszcichiátria hegemóniájának ellentételezésére hivatott. Kikerülhető manapság a gyógyszeres paradigma csapdája? A menedékházakban az ember addig tartózkodik, ameddig szükséges, és onnan felépülve távozik. Vajon kap-e esélyt a mai Magyarországon a humanisztikus, emberi méltóságot figyelembe vevő Laing-i, Feldmár-i irány, vagy teljes egészében győz a gyógyszeres paradigma, a pszichiátriai erőszak, és a gyógyszeripar? Ezek az érdekes, aktuális kérdések merültek fel bennem.

De elkanyarodtam a témától: A könyv központjában R. D. Laing és Feldmár András kapcsolata áll, fókuszban Laing különös személyiségével, még egy interjú is szerepel vele, amiben a terápiája kardinális kérdéseiről, fogalmairól kérdezi Feldmár. A könyv különösen jól szerkesztett, az elejétől a végéig olvasva alkot egészet, de legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akit vonzanak a vagány naplójegyzetek, az 1970-es évek hippis, kommunisztikus légköre, és az antipszichiátriai mozgalom ekkoriban történő kibontakozása. Vajon a 70-es években már tényleg minden készen állt? Vagy van új a nap alatt? Vagy tényleg az ókortól kezdve minden ugyanaz, újra artikulálva, új köntösben?

Paroles, paroles!

Welcome!

Have a beautiful night!

I feel myself stronger than ever! My soul is in silence, harmony and peace.

I am just waiting for an oppurtunity to finally settle down.

I am at my best hope that finally (before the deadline) I found my goal in life.

Please everybody, be with more attention to the other people near you!

Please be more respectfull to the feelings and the sollutions of other people!

Nobody ever knows whats behind an other soulmates behavior and appearance and what could be the background, the motivation to do thing that occasionally someone find strange or disturbing.

AND FINAL CLOSURE:

(Again …)

Please everyone! BE MORE RESPECTFULL TO OTHER MEMBERS OF HUMANITY / (MANKIND)!

Peace and respect,

Krisztián GÁCSI

Mályi, 2021. september 02.

Csajok a buszin, puszi a nyuszin

Ki irányítja a világot? Az efebofilok vagy a pederaszták?

Egyszer három napig ittam, és három karácsonyi borral kizsarolta belőlem az igazságot ez a két átjátszó állomás, és azután erjesztett szőlőlevet, avagy mustot ittam, és előkerült valami tokajinak mondott pancs is, és kibaszott sok szenvedés és hányás után kihánytam a 2-3 liter tokaji bort, már ha beszélhetünk a mai közállapotok között egyáltalán borról, és felültem a 14-es buszra a zöld ételes szatyrommal, és odajött két kislány, és elkezdett az egyik hozzámbújni, a combikájával simulgatva irányította a micsodám mozgását, és a másik kis hölgy meg megfogta a buszon azt a rúd kapaszkodót, és elkezdtek a zuhanyzási dolgaikról beszélgetni, meg hogy hogy fognak fürödni, meg pincs-pancsikolni, és akkor hazamentem, és néztem a semmibe, és hazamentem az akkori élettársamhoz, és olyan jót dugtunk/keféltünk 2x is, és nem gondoltam akkor a lányokra, de azóta is ülök a zöld ételes táskámmal a buszon, és várom azt a 2 lányt, hogy hátha visszajönnek, mert ott szálltak le a mellettem ülő kislány a buszon, és jött érte egy bácsi vagy néni és elivtte az orrom elől, és aztán sohasem láttam többet, és azóta is csak buszozok, és hordom az ételes zacskókat, és soha nem jön össze semmi, és én ezt már nem bírom tovább, és akkor is csak ragaszkodom az ételes szatyromhoz, amiért az a Douglas Adams bácsi, aki csak rázta az orrom előtt a szatyrát, és nem tudom, mit akart vele, de szerintem azt, hogy én örökre szatyrokkal üljek a buszon, és várjam azt a kislányt, és hogy leüljön mellém, és megint ugyanúgy a zuhanyzásról beszéljenek, és most már nem félnék vele beszállni abba az autóba, még akkor se, ha Dominant Bárány Security lenne ráírva.

És ennyi a történet, avagy a sztori.

Dr. Csernus Imre: A kiút

Sokáig kerülgettem Csernus Imre A kiút című könyvét, amíg végül sort kerítettem rá. Nem vagyok nagy Csernus-fan, hallani róla ezt is, azt is, nem sok jót, de ez a könyve elég jól meg van írva. Nem csak azért, mert az X és Y generációk közti feszültséget boncolgatja, hanem azért is, mert Dante Isteni színjátékából a Pokol részt felhasználva fejtette ki mondanivalóját, ezt alkalmazta rendezőelvként, és azon kívül, hogy ez olyan kis posztmodern, mederbe is terelte a mondanivalót, tematizálta társadalmi bűneinket.

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe vesszük a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

12 olvasmány Feldmár Andrással

Rájöttem, hogy mostanában keveset olvasok. Keveset programozok, keveset szidom a pszichiátriát? Hát, mit csinálok? Nevezzük tanulásnak… Ilyen még nem volt, kérem, ebben a vizsgaidőszakban már csak 3 vizsgám maradt, és 5 hetem van rá… Minden reményem megvan, hogy összejön a félév, úgy, hogy mindent teljesítek (ráadásul idő előtt).

Mivel hogy keveset olvasok, pont kapóra jött Feldmár András legújabb YouTube-os alkotása, a 12 olvasmány Feldmár Andrással, amit Krámli Andrással, aki a Feldmár Intézet munkatársa, közösen csinálnak. A műsor apropója egy R. D. Laing ihlette (vagy róla szóló) sztori, amiben Laing egy filozófussal beszélgetve mindössze pár hallgató előtt, egyszer szégyenbe hozta Feldmár Andrást, hogy nem tudta követni a beszélgetést. Erre Laing felírt neki 12 könyvcímet, hogy hát ebben nincs sok vaszizdasz, ha ezt a 12 könyvet elolvasta volna, pontosan tudta volna, miről beszélnek.

Nemrégen vettem észre ezt a sorozatot, én a Haldokló angyal című, 4. résznél csatlakoztam be a történetbe, ami William Blake költészete mentén értekezett az angyalokról, és a más tudatállapotokról, és kapott egy-két keresetlen szót benne a pszichiátria. Szóba került Aldous Huxley egy novellája, amiben egy férfi vak emberek társadalmába, beleszeret egy vak nőbe, de a helyi szabályok szerint csak úgy vehetné feleségül, ha előbb végrehajtanak rajta egy műtétet…

Mindenesetre érdekes párhuzam a skizofréniával, vagy azzal a többlettel, amivel néhány ember rendelkezik… Szóval ezen felbuzdulva sikerült megnéznem a 3 régebbi adást is, az elsőben Szókratészről van szó, és arról, hogy vajon a szerelem egy őrület-e, és hogy akkor inkább már jobb a szeretet, Platón Phaidrosz című dialógusa alapján. A másodikban Hérakleitosz töredékeiről, és hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba (vagy páciensbe) lépni. A folyó is változik, mi is, a következő találkozáskor a páciens se lesz már ugyanaz. A harmadikban Kierkegaard kerül terítékre, és az ő különös élete.

Például híres „eksztatikus előadás”-ában a Vagy-vagy címűben így kezdi okfejtéseit: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz vagy sem, mindkettőt megbánod.” Kierkegaard a maga részéről egy olyan megoldást választott, hogy amikor már hozzáment volna a nő, visszakozott, amikor viszont már készen állt volna a házasságra, a nőnek már más férje volt, és ő csak vágyakozhatott rá reménytelen reménykedéssel. Valahogy így kerülte el a házasság unalmát.

Ennél a 4 olvasmánynál tart egyelőre ez a Feldmár-féle előadássorozat, mindössze tíz-tizenegy perc körüli egy-egy előadás, érdemes ráhangolódni a mondanivalóra és az olvasmányokra is. Szerintem én is előbányászom a Williem Blake és a Kierkegaard könyveimet az újabb előadásokig. Megosztom itt az eddig elkészült epizódokat, mindannyiunk okulására… Szerintem nagyon megérik a rájuk fordított időt, ami nem sok, összesen krülbelül 40-45 perc…

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

Ruben Brandt, a gyűjtő

Tegnap egy online vetítésen volt alkalmam megnézni a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmet. Szokatlan, szürreális figurákkal és volt tele, nehezemre esett ezért sokszor rákoncentrálni. Leginkább Picasso stílusában készült rajzokhoz hasonlítottak a karakterek. Ennek ellenére nagyon érdekes alkotás, szinte kiköveteli az embertől az újranézést, mert elsőre az ember nem is biztos, hogy felfog mindent. Szerencsétlenségemre online vetítésen láttam, ahol nincs alkalom a visszajátszásra. Ami kimarad, lemarad. Mindenesetre jól lefárasztott a film.

Milorad Krstić, szlovén származású, 30 éve Magyarországon élő képzőművész ötlete a film, a magyar hangja a karaktereknek Ruben Brandt, a főszereplő pszichoterapeuta szerepében Kamarás Iván, Kowalski, a magánnyomozó Makranczi Zalán, és Mimit, a történet femme fatale-ját Hámori Gabriella szólaltatja meg. A film elsősorban tisztelgés a művészettörténeti ritkaságok előtt, másodsorban krimi, thriller és film noir elemeket ötvöz a már említett szürrealista, néhol dadaista, de mindenképpen avantgard elemekkel.

A történet szerint Ruben Brandt kényszerbetegségben szenvedő bűnözőknek tart művészetterápiás kezeléseket, alapelve, fő jelszava, hogy a gyógyulás útja a birtokláson át vezet, vagy valami ilyesmi. Közben maga is kezelésre szorulna, mert visszatérő rémálmok gyötrik, amelyek mind valamiféle híres műalkotással kapcsolatosak. Ruben Brandt, az ártatlan bűnöző, mert Miminek, a kleptomániás tolvajlánynak jut eszébe, hogy a terapeutát a saját módszerével gyógyítsák meg, és lopják el neki a rémálmaiban szereplő műalkotásokat, hogy megnyugvást leljen.

A világ különböző múzeumaiból tulajdonítanak el műtárgyakat, mint a Louvre, a Tate, a New York-i Guggenheim, a MoMA vagy az Uffizi. A tolvajok egyre híresebbek lesznek, és csakhamar nyomravezetői jutalmat ajánlanak fel rájuk, aminek nyomán a nyomukba szegődik a teljes nemzetközi alvilág, mivel nagyon csábító a végén már 100 milliós díj, ami rájuk van kitűzve. Egy Mike Kowalski nevű, washingtoni magánnyomozó jut a legközelebb a rejtélyhez, de az alvilággal neki is ugyanúgy meg kell küzdenie. Közben fura rokonszenv alakul Mimi és közte, és a film egy pontján kiderül, hogy Ruben Brandthoz is igen erős rokoni szálak fűzik.

Autós üldözések, vérre menő összecsapások, és különféle akciójelenetek során eljutunk a végkifejletig, egy Tokiói aukcióig, ahol Andy Warhol Két Elvis-ről szóló alkotását szeretné a banda eltulajdonítani, és ehhez performansz művészeknek álcázzák magukat. Mike Kowalsky elmélete szerint a gyűjtő és csapata egy idő után leállnak, mert egy gyűjtő nem értékesíti a műalkotásokat, és csak véges számú képre van szüksége. Minden jel arra mutat, hogy a tokiói lesz az utolsó akció. Itt a teljes nemzetközi alvilág felvonul, hogy megállítsák őket, de érdekes, hogy Kowalsky távol marad az utolsó akciótól, aki egy vadabb elképzelés szerint Ruben Brandt alteregója igazából.

A filmet olyan képi világ és párbeszédek szövik át, ami miatt nagyfokú koncentrálást igényel(ne), ennek hiányában újranézést, például az olyan párbeszédekkel, amikor az egyik bűnöző azzal a kérdéssel bombázza a másikat, hogy az anyja háromdimenziós volt-e, az apja pedig egydimenziós, valójában pont vagy vonal, igazából nem nagyon lehet mit kezdeni, a történetet nem viszik előrébb. Nyilvánvalóan az összes magas-, és popkulturális utalást sem sikerült megértenem (a töredékét sem), a fáma szerint 300 körüli műalkotásra való utalás jelenik meg így vagy úgy a filmben, a populáris utalások pedig inkább csak sejthetőek a filmtörténeti elődök tekintetében. A Ruben Brandt is a Rubens és Rembrandt nevű festők neveinekö sszerántásából keletkezett, ami nem tudom mennyire szerencsés itt, mindenesetre ez van.

Feldmár András: Személyes és személytelen

Most egy egészen friss Feldmár Andás könyv kerül terítékre: a 2020-as Személyes és személytelen. Elgondolkodtam, hogy azért szeretem a Feldmár könyveket, mert olyanok, mint egy tudatfolyam-regény, ami mindig egy-egy címben megadott témát jár körül. Sőt, jobbak, mert az én dokumentarista ízlésemnek megfelelően inkább a valóságra reflektálnak.

A könyv látszólag messziről indít, de jobban belegondolva nem annyira, mert személyes és személytelen fogalmához megkerülhetetlen tisztázni a szépség és a szeretet fogalmakat. Elkerülhetetlenül tárgyiasítunk bizonyos helyzetekben, és ez elszemélytelenedéshez vezethet. Azért tárgyiasítunk, mert a tárgy pótolható, a személy nem. Ha egyszer csak megszűnik létezni, a vágyunk tárgyai áttolhatóak másra, amíg ha a viszony túl személyes, a hiányba bele is pusztulhatunk.

Különösen tetszett az arról szóló fejtegetés, hogy a mai pszichológia és pszichiátria hogyan próbálja utánozni a tudományt, és hogyan tárgyiasítja azt, amivel dolgozik. Nincs a kezelési módszeri között a „mi” fogalma, de még a „te” sem, a másik ember. Feldmár szerint az emberek csak társas interakcióikban vizsgálhatók, a pszichiátria és pszichológia viszont csak elvonja, absztrahálja az emberből a problémát (nevezzük betegségnek) és azt kezeli. Csak semmi személyesség!

Elmond egy történetet, amelyben egy pszichiáter megfejt egy álmot, amelyben egy szakadék egyik szélén előjön egy kakukkos óra, és kakukkol, majd eltűnik, a másik szélén előjön egy másik kakukkos óra, és az kakukkol. A pszichiáter az álmot úgy fejtette meg, hogy a szakadék jelenti a problémát, a súlyos skizofréniát, Laing viszont, Feldmár mestere rákérdezett, hogy nem az van, hogy a páciens kakukkol az egyik oldalon, és a pszichiáter meg csak visszakakukkol neki?

Több részlet foglalkozik Alphonso Lignis filozófussal, aki szerint a lust (vágy) és a trust (bizalom) egyfajta elemi erőként ugyanúgy működik. „Ha választanom kell valakit, akiben bíznom kell, akkor tudok választani, anélkül, hogy ismerném az illetőt. Az, hogy kihez vonzódom, hasonlóan működik.” Lignis például kitapasztalta, hogy a nőnek öltözött thai fiúkhoz vonzódik a leginkább, ami egy sor kortársat felháborított, legalább annyira, mint egy prózaverse egy angoltanárt.

Egyébként megtörténhet, hogy szépnek látunk valakit, de a leginkább abban találjuk meg a szépséget, ami már a megszokott, vagy már a miénk (mármint olyan értelemben, hogy velünk van). Biztos mindenkivel előfordult már az ilyesmi, a „nekem a legszebb” érzés, amikor valamit vagy valakit az tesz széppé, hogy az ember birtokolja. Feldmár szerint össze van kötve az, amit szeretünk, és az, ami igaz. Egyenlőségjel van az igaz, szeretet és szépség között.

Ezzel a szép és igaz és szeretnivaló gondolattal búcsúzom összegzésképpen ettől a könyvtől, megint egy olyan élménnyel lettem gazdagabb általa, ami manapság ritkaságszámba megy. Méltó darabja azoknak az alkotásoknak, amik a hvg könyvek sorozatban jelentek meg a szerzőtől, mindenképpen megéri megszerezni az otthoni könyvtárba.