A halálösztön és az életösztönök

Túl a pszichoanalízisen

Nem először fordul elő, hogy tanácstalanságomban, hogy mit írjak, Freudhoz fordulok, illetve egy-egy tanulmányához. Jelen esetben A halálösztön és az életösztönök címűhöz (eredetiben Túl az örömelven). Vajon miért olyan népszerű Freud, és miért folytathatatlan a pszichoanalízis, amit elkezdett? A pszichológia és a pszichiátria praktikus tudományával szemben a pszichoanalízis szerintem inkább a filozófiával rokon, illetve még nem tudta magát függetleníteni magát tőle, és most már nem is fogja tudni, mivel hogy nincs, aki művelje. A pszichoanalízis népszerű gyökereit a pszichológia és a pszichiátria is kisajátítja, míg magát a diszciplínát elutasítja, megtagadja.

Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök

Vajon miért nem alakult ki egységes elmetudomány napjainkban? A választ abban látom, hogy a pszichiátria terpeszkedik ezen a területen, károkat okozva nemcsak az egyénnek, hanem magának a tudománynak is, mivel hogy minden rivális irányzatot megfojt. Így tett a pszichoanalízissel is, tudománytalannak, a náci időkben zsidó tudománynak bélyegezve, és kiszorítva belőle a szuszt. Minduntalan kénytelen vagyok visszautalni elmeorvosi szakértőnkhöz, a nagy tudományos fejével, miszerint a skizofrénia csak gyógyszeresen kezelhető kémiai egyensúlyzavar, pszichoterápiát nem igényel. Csak gyámságot, teszem hozzá. Egy időben még ment az a humbug, hogy a gyógyszer csak pszichoterápiával együtt hatékony, de a profibbak kimutatják a foguk fehérjét: nem is kell pszichoterápia. Igaz, mondjuk, hogy amennyit terápia címszóval nyújtani tudnának, egy 4 éves gyereknek is kevés lenne, az óvodában.

Kapcsolódjunk tehát könyvünkhöz A halálösztön és az életösztönökhöz, amely feleleveníti azt a pszichoanalitikus álláspontot, hogy mindent az örömelv vezérel, amit felülírhat a realitás elv, ami megint csak valami olyasmi, mint az örömelv, csak kerülő úton éri el azt, racionálisan háttérbe szorítva a kisebb örömöket azért, hogy teljesíthesse a magában feltett, vágyott célt. Szó esik még neurózisokról, nárcizmusról, kötelezően megemlítődik a szadizmus és mazochizmus, és a pszichoanalízis egyéb, kevéske, de annál hatásosabb szókészlete, amit szakkifejezésként összegyűjtött. A világháború hatására vezetődik be Freudnál a háborús neurózis a kényszerneurózis mellett, és a halálösztön az életösztön duális ellentétpárjaként. Freud szerint minden a halál felé igyekszik, vagyis az élet célja a halál, és az egész herce-hurca értelme a helyesen megválasztott halál elérése, amire minden élőlény törekszik.

Nagy figyelmet szentel még az ismétléseknek is. Leír egy esetet, amikor egy gyermek olyan játékot talál ki, hogy amikor az anyja magára hagyja, tárgyakat dobál a szoba egyik sarkába, és eljátssza, hogy az anya eltávozik, és ez a játék hatalmat ad neki a szituáció fölött, ő maga tudja előidézni, kedve szerint a tárgyak sarokba hajigálásával, és így a feszkó is levezetődik. Az ösztönök függetlenednek az örömelvtől, és ami fölött az örömelv még nem nyert uralmat, azt az ismétlés ösztönös játékával igyekszünk uralmunk alá vonni. Említésre kerül még az Ödipusz-komplexus is, amikor a gyerek olyat játszik, hogy valamit elküld a háborúba, ha mérges rá, és amellyel nem zavartatja magát az apa távolléte miatt a háborúban, mert így egyedül kisajátíthatja az anyát, és képzeletében ő lehet az úr a házban.

Vagy valami ilyesmi. Nehéznek találtam a szöveget, épphogy érzékelhető 100 év távlatából, amit mondani akar, talán azért, mert nem a mai ember praktikus igényeihez alkalmazkodik a szöveg, hanem inkább annak a kornak a filozofikus elvárásaihoz. A vizsgálatának tárgyát sokszor „lelki készülék”-ként határozza meg, tehát távolról sem elme, vagy akár az agy, ez nem tudom, a szerző, vagy a fordító érdeme-e, gyaníthatóan mindkettőé. Amit érdekesnek tartottam, hogy a dementia praecoxot (vagyis a skizofréniát) is visszafordíthatónak tartja. Ami természetesen nem illeszkedik bele a pszichiátria koncepciójába, vagy inkább üzleti modelljébe, ami a szenvedéssel, halállal és fenyegetéssel kereskedik, agyra ható mérgekkel, és magasról tesz a „lelki készülék”-re. A pszichiátriában nincs gyógyulás, ennek esélyét tagadja, ennek lehetőségét elhallgatja, a pszichiátriától maximum megmenekülés van, de ezek is csak rontják a „bizniszt”.

Filozofálás a pszichoanalízisről

Mi történik, ha két olyan népszerűtlen diszciplínát összeeresztünk, mint a filozófia (amit a bölcsészkarok tartanak életben) és a pszichoanalízis (aminek még a létjogosultsága is erősen vitatott)? Az történik, hogy megkapjuk Bánfalvi Attila: A szabadság arcai a pszichoanalízisben című könyvét, ami a Horror Metaphysicae című sorozatban jelent meg 1998-ban, és aminek az aktualitása és érvényessége azóta is rohamosan devalválódik.

Bánfalvi Attila: A szabadság arcai a pszichoanalízisben

Mostanában pár hónapnyi kitérő után újra elkezdtem hasonló dolgokkal foglalkozni, és remek lehetőségnek látszott a polcon porosodó könyvet ebből az apropóból elővenni. A filozófia értelme, mint tudjuk, kérdések feltevése, és a szerző alkalmasnak látta az időt, hogy kérdéseket tegyen fel a pszichoanalízisre vonatkozóan néhány esszé formájában, aminek az első pár darabja érdekesen indul, majd a közepe felé, amikor szó szerint a semmiről értekezik a pszichoanalízisben, kissé gyanússá válik, amit a végén helyre hozni látszik egy Ferenczi Sándorról szóló eszmefuttatásban.

Az esszék szerkezete általában követi a könyvét, az elején gyakran érdekesen indulnak, hogy aztán a szerző elkezdjen csapongani mindenféle irányokban, és a végén igyekszik összekapni magát, hogy adjon valami összetartó erőt az egésznek. Persze, a filozófiának mindig megvan az a mentsége, hogy még mindig meg lehet állapítani, hogy én nem értettem eléggé, vagy rosszul értettem félre a szöveget, mivel – ez a könyvben is szerepel – minden szövegértelmezés egyben félreértelmezés.

A csapongó gondolatok közül azért akad 1-2 értékes is, például amikor felvetődik, hogy az orvosoknak mi közük egyáltalán a humánumhoz, ha humán szaknak még csak a közelében sem jártak soha, vagy mi különbözteti meg őket az állatorvosoktól – lényegében semmi. Továbbá feltehetjük a kérdést, hogy egy beteg társadalomba integrálódni vajon az egészség vagy a betegség jele-e. Ezeket a kérdéseket jórészt magunknak kell megkonstruálnunk, úgy tetszik, az író szórakozottságból hagyott a szövegbe erre utaló útmutatást, önmaga nem foglal állást.

Sem ezek leírása közben, sem akkor, amikor azt sugalmazza, hogy a tudomány szabadságellenes, sőt, pszichotikus és skizoid, a szövegből kiolvasható a beteg és az azt kezelő ellátórendszer polarizációjának megfordítására tett javaslat is. Az őrültet és a filozófust egyaránt Isten teremtményeinek tekint, a társadalom két végpontjaként, amikor magára hagyja az embert, majd később, amikor visszanéz, meglepődve tapasztalja, hogy alig van különbség köztük, sőt az a vád érheti a filozófust, hogy intellektuális szócséplésével csak elleplezi az őrültségét.

Az utolsó fejezetben Ferenczi Sándor kapcsán eljutunk a pszichoanalitikus módszer teljes dekonstruálásáig, amit Wittgenstein létra-hasonlatával világít meg a szerző, ami valami olyasmi, hogyha követjük a szerzőt a lépcsőfokokon, ugyanoda juthatunk gondolkodásban, mint ő, és a folyamat végén a létra mint segédeszköz egyszerűen eldobható, a meghaladott lépcsőfokok később már nem rendelkeznek értékkel, a létra leselejtezendővé válik. Ferenczi is így hagyta maga mögött a pszichoanalízis létráját, amikor kimondta, hogy az analízis alapja a kölcsönösség és a szeretet kellene, hogy legyen, és az utolsó analízisébe a fáma szerint bele is halt. Hát, szomorú.

Egyébként a könyv egyáltalán nem annyira érdekes, mint ahogy most itt előadtam.

Talán bennem is él egyfajta beteges vonzalom az olyan, manapság haszontalannak tűnő dolgok iránt, mint a filozófia és a pszichoanalízis, mert különben legkésőbb körülbelül a felénél félbe hagytam volna. Egy másik lehetséges olvasat a szerző fontolva haladására, hogy egyetemi tanár, a felesége pedig gyakorló pszichiáter, így csak felszínesen kritizálta azt, amit igazából kellett volna. Inkább odamondogatott egy párat, és az olvasóra bízta, hogy „félreértelmezze”.