You, Me and Coffee

Habár interactive fiction dolgokról írtam a záródolgozatomat, már jó ideje nem játszottam semmit. Úgy múlt el az Interactive Fiction Competition (IFComp), hogy bele se szagoltam. Most volt időm ránézni a Spring Thingre. Ez a jubileumi, 20 Spring Thing Festival, 2002 óta, van is felsorolva vagy 47 játék. Én a You, Me and Coffee címűt választottam ki elsőre (na, jó, másodikra), annak ellenére, hogy nem vagyok nagy Bitsy-rajongó. Kellemesen csalódtam. Az egész játék egy kávézás körül zajlik, ami egy társadalmi aktusnak vagy antropológiai rítusnak is megfeleltethető, amikor leülsz a jó öreg barátoddal kávézni. A történet szerint valaki visszaérkezik Brightonba, és leül az ismerősével egy kávéra. Tipikus “Hogy mennek a dolgok mostanában?” stílusú beszélgetés, de a legfontosabb témák természetesen említésre kerülnek a múltból: a kocsma és a könyvtár. Valószínűleg a kulturáltabb fajtából valók a beszélgetőtársak, én Miskolcon a kocsma-könyvtár-egyetem bermuda háromszögben éltem, Nyíregyházán is, Debrecenben, levelezőn is beiratkoztam már a könyvtárba, így a végefelé, a megyeibe, persze már rég be voltam, de már az egyetemibe is sikerült… Viszont kocsmában is voltam… Az Ibolyában… Ott hangzott el a következő beszélgetés: “- Mit kértek? – Van Jägermeister? – Nincs. DE TUDUNK CSINÁLNI.” Szóval, zajlik az élet. Annyira elevenek ezek a társadalmi rítusok, hogy elmentek kávézni, és felelevenítitek az azt megelőző berúgásotokat (ami nem is volt olyan régen…). Nos, én ezeket szinte szóról szóra, pontról pontra eljátszottam Nyíregyházán, Nagy Zsuka költőnővel, úgyhogy ezért tudok ennyire első kézből nyilatkozni róla… Maga a játék meglehetősen lineáris, viszont számít a választásaink sorrendje abban, hogy milyen szöveget kapunk… Egyszer-kétszer végig lehet futni rajta, már csak azért is, hogy emlékeinkben kutassunk azután, hogy ismerős-e nekünk ez a kávézás-veszély érzés (ami az én esetemben kortárslíra-veszély-érzéssel is párosult), vagy pedig nem, mert ha még nem, akkor ez egy olyan élettapasztalat, ami még bizonyosan előttünk áll…

https://www.springthing.net/2022/play.html#YouMeAndCoffee

Egyébiránt április 11-e van, még nem tudom, hogyan ünneplem meg, tavaly ilyentájt vadultam meg a Twitteren, és mostanában csillapodtam le, de még egy évet már nem dühöngenék végig, szerintem, mármint ilyen “ántipszichiátriai” értelemben sem… Elég volt… Mostanában képeket osztok meg, festmények, tájak, városok, graffiti, ilyesmi, a nagy twitteres dühöngések kora is talán leáldozóban van már… A Twitter szerintem amúgy is 15-16 ezer valamennyi tweetig érdekes, utána parttalanná válik, egyre jobban nem lesznek elérendő célok, az ember egy kicsit bele is un, belefásul… aztán vagy folytatja tovább vagy nem… :/

U.i.: A böngészőt lehetőleg Private módban használjuk, amennyiben újra akarjuk kezdeni a játékot (és legalább 1x ezt nem árt megtenni…), különben problémák lesznek a szövegek kiíratásával… Na, ennyi, mindenkinek kellemes “magyar költészet napjá”-t (nem összekeverendő a “magyar kultúra napjá”-val, ami január 22-én van…)!

Juhász Tibor: Amire telik

Juhász Tibor második verseskötetének, az Amire teliknek a témája szinte ugyanaz, mint az elsőé: a szegénység. Nevezhetnénk Ez nem az a környék 2-nek is, ha nem lenne fantáziánk. Ám amíg ott a mottó Kassák Lajostól származik, itt már Oravecz Imrétől, jelezve, hogy új hatások érték a lírai ént (vagyis a szerzőt). Olvastam valahol, hogy az Amire telik már tudatos gyűjtőmunka eredménye (is), az ember benneragad egy témában, ami jelen esetben a szegénység, és a “nyomorpornó” folytatódik. A lírai nyelv vesztett epikus jellegéből, szikárabb lett, valóban “versközelibb”, de ezzel vesztett a szöveg a mennyiségéből is. Igaz, mozgalmasabbak, fordulatosabbak a versek, a csattanók is jobban kidolgozottabbak, az egész könyv gördülékenyebben olvasható, mint az előző (bár, azt sem volt különösebben nehéz végigolvasni)… Már nem jellemzi a szöveget a kassáki avantgard monumentalizmus, megjelennek viszont gyakrabban a munkgépek a gyártelepek mellett, mintha a gépek élettel teli zaja is megelevenedne az emberi sorsok, életek mellett. A szegénység még kézelfoghatóbb, még naturalisztikusabb és brutálisabb, szinte állati sorban vagy félnomád módra tengődő népek életét ábrázolja a költő ebben a könyvében. Összességében a “digitális nomád” ellentételezéseképpen jön létre a “műszaki nomád”, aki kézzelfoghatóbb módra éli a nomád életet, valóban nomádként, és nem csak virtuálisan. A kötetben felbukkan néhány gyerekkori emlék (a szerző biztos vagyok benne, hogy a #honnanindultam-os fajtából való)…

Viszont hiányolom a Kitartó mintájára létrejött új törzshelye(ke)t, egy igazi #honnanindultam-os szerzőnek igenis legyenek fontosak a törzshelyek, bár néha úgy érzem, én is lassan kikopok az Egérből, mint ahogy kikoptam a miskolci Rocky-ból, Komából, Mosó Maciból, és a Nevenincs Bárból a lakótelepen, ami a Haláltorony vonzáskörzetében volt található… Amint már másoknak is megjegyeztem, sajnos nem kedvez a kor a törzshelyeknek, fontos krimók és becsületsüllyesztők süllyednek el a “kasszasírban”, hogy egy képzavarral (is) éljek, talán majd ha kolonizálunk néhány bolygót, akkor megnyithat az Egér a Marson, és néhány pángalaktikus gégepukkasztó mellett megbeszélhetjük a régi dolgainkat, mostanában mindenkinek fontosabb dolgai akadnak az online térben, talán majd a világűrközi világ hozza csak el azt az online detoxot, ahol visszatalálunk a Kitartó-szerű vendéglátó-egységekhez, addig meg csapják hozzá a cehhet az otthoni, hétvégi bevásárlólistáinkhoz, egy pezsgő rendel, hétvége van, fontos választáson vagyunk túl, ami kissé szürreálisan alakult, de manapság mi nem, amikor tanúi lehetünk a 21. században a 20. század remixének, amikor minden esemény, járvány, válság, háború visszaköszön a nagyvilágban, a Mormota naphoz hasonlóan, a Mormota évszázadát éljük… Talán helyrehozhatjuk, amit a múlt század elrontott, aminek a végének szintén a tanúi voltunk, és így rekedtünk itt két világ határán, ki digitális, ki műszaki nomádként… Némi átjárással a kettő között… Talán a mi tisztünk őrizni az átjáró kulcsát, ami összeköti a kétfajta nomád világot… meglátjuk…

Viccet félretéve, vagyis komolyan beszélve: Vajon kötelességünk-e a lecsúszott népréteg életét szociografikusan bemutatni, vagy csak fásultságunkban már nemcsak Stockholm-szindrómásan, hanem Helsinki-szindrómásan újra és újra futjuk ugyanazokat a köröket, hiszen nem mindig mi találunk rá a témánkra, hanem inkább a téma ránk, és könnyebb az árral úszni, mint új mederbe terelni a folyót. Talán valahol mélyen én is hiszek abban (valahol nagyon mélyen), hogy példaadással, szociografikus vagy naplószerű művek létrehozásával megkönnyítjük az utánunk jövő sorsát, ha máshogy nem is egy-egy ráismerésben, ráeszmélésben rájöhet az ember, hogy nincs egyedül a problémáival, és talán van segítség, talán, ha elég kitartóan keresi, maga is megtalálhatja a kifelé vezető utat a gödörből…

Juhász Tibor: Ez nem az a környék

…akkor essen szó a szegénységről is, Juhász Tibor verseskötetei kapcsán… Mivel a szegénység Michel Foucault szerint (is) az a kategória, ami szorosan összefügg az elmebetegséggel, a korábbi századokban a krónikus szegénységet egész egyszerűen elmebajnak tartották, itt a helye Juhász Tibor könyveinek is, amik kicsit úgy hatnak, mintha József Attila (akit be is idéz a szerző a szövegében) formanyelvét nyakon öntötték volna egy csomó Borbély Szilárd-féle Nincstelenek utánérzéssel, és ebből született volna az az epikus (a végefelé sokszor már prózaversbe hajló) költészet, ami az Ez nem az a környék című könyvének a sajátja.

A szerző azért került képbe, mert kreatív írást oktatott nekem az egyetemen, és éppen az Ez nem az a környék és a Salgó Blues után az Amire telik című köteténél tart. Először az Ez nem az a környék igényel figyelmet részemről. A salgótarjáni születésű szerző Miskolcon járt egyetemre, és egészen katartikus hatást tett rám az Ez nem az a környék, talán éppen ebből a miskolciságból fakadóan. A szerző Lyukóbányán tett útjai emlékét is őrzi a kötet, de akár ugyanazt le lehetne írni a számozott utcákról nem tudom, megvannak-e még) vagy a Zsarnai telepről, ami engem is megihletett kissé… Ez Miskolc: Ahol az Egyetemváros lakóit szent tehénként tisztelik a városban, de a város szegénynegyedeiben alámerülhetnek a mélynyomorba is, ahonnan ízlés szerinti “nyomorpornó” műfajű művekkel térnek elő, ki testi, ki lelki szinten.

A könyv ciklusokra van tagolva, a ciklusok élén a kiemelkedő versek címei állnak. Nagyon eltalált cím az Ez nem az a környék, de a további fejezetcímek is érdekesek: A város felé, Egy kisváros lételemei, Városom… Ebből látszik, hogy amíg a Nincstelenek teljesen a vidéi, népies életnek van szentelve, itt a városi, urbánus lét peremvidékéről készül szociografikus elemeket sem nélkülöző műalkotás. Kassák Lajost idézi a mottó “ti már itt vagytok”, és bizony, én is megjártam a magam miskolci útjait, így vagy úgy hatott rám a város, a könyv zárlata szerintem egészen fantasztikus: ahol a Kitartó nevű helyről ír a szerző, ami egyben fejezetcím is, szinte Miskolc külvárosában bárhol történhetett volna a Kitartó sztorija: Nekem a zsarnai telepi Koma kocsma ugyanaz volt, ami a szerzőnek a Kitartó. Teljesen ugyanazok az érzések kavarogtak bennem, felidéződött az egész Koma kocsmai hangulat és a Zsarnai telep a zárlat nyomán. Mintha Miskolc így adna hírt a szegénységéről, hogy egyetemistákat ejt foglyul, zár magába, hogy azok később szociografikus művekkel rukkoljanak elő, így szerezve nevet maguknak az időben és a halhatatlanságban.

Szóval nagyon tudom ajánlani Juhász Tibort, nemcsak mint kreatív írás tanáromat, vagy olyasvalakit, akivel valahol (Miskolcon) keresztezték már útjaink egymást az időben, hanem mert tényleg valós élmények alapján, a hétköznapok rögvalóságából csinál lírát (és prózát), amely valóságot figyelmébe ajánlom a sokszor fikciós művekbe menekülő és abból építkező nemzedékeknek.

Dűne

A Dűne az a film, amiben fél óra alatt nem történik semmi. Majd letelik az egy óra, szintén semmi. Másfél óra elteltével, mintha történne valami, de két óránál kiderül, hogy mégsem történt semmi. Két és fél óránál a főszereplő párbajban megöli a fremenek bajnokát, és vége a filmnek, lehet hazamenni. A fremenek, azok a kék kontaktlencsés sivataglakók (érdekes viselet sivatagban a kék kontaktlencse), az Arrakis nevű bolygón őshonos sivatagi népek. A bolygó irányítása fölött a Harkonnen-ház és az Atreides-ház küzd egymással. A Harkonnenek a gonoszok, akik ki akarják irtani a fremeneket, az Atreidesek a jók, akik a szövetségeseikké akarják tenni őket. A Galaktikus Császár (aki a filmben nem látható), színleg az Atreideseknek adaja a bolgót, de titokban a fremenekkel van. A Dűne első része nem más, mint a Dűne univerzumának a miliőjének a felvázolása, a főszereplő, Paul Atreides bemutatása, aki Leto Atreides fia, és a történtek után fremen segítséggel (miután a fremenek között megjövendölt messiás-félével azonosítják) elérni a galaktikus császári címet.

A filmet Denis Villeneuve rendezte, és a Dűne: Part One után további Dűne-részek is várhatók. Érdekessége még a filmnek, hogy nagy részét Magyarországon forgatták, két magyar vonatkozású Oscar-díjat nyert el, az egyiket Sipos Zsuzsanna, a legjobb produkciós tervezés kategóriában Patrice Vermette látványtervezővel együtt a helyi idő szerint vasárnap este Los Angelesben megrendezett 94. Oscar-díjátadó ceremónián. A másodikat Mac Ruth kapta hangmérnöki munkájáért, aki szintén magyar állampolgár (is). A filmben a meglehetősen fiatal Timothée Chamelet játssza a főszerepet, aki az egyik ház örököseként, anyjától, Lady Jessicától (Rebeca Fergusson) örökölt varázslatos erő birtokában joggal indul a versenyen, ami azok között zajlik, akik esélyesek majdan a galaktikus császári címre. Az apjától örökölt dinasztikus hatalom és az anyjától örökölt varázserő néha megzavarja a fejét, látomásai támadnak gyakran, emiatt apja halálakor ki is fakad az anyjára, hogy miatta lett őrült. Sokszor előre meglát dolgokat, korlátozottan képes érzékelni a jövőt, amin változtatni is képes. Talán Frank Herbert Dűne című filmje (és az esetleges folytatások) lehetne a jövőben az a sci-fi eposz, ami talán jobban lekötné a fiatalság figyelmét, már ha nem lenne ennyire vontatott, néhol? Vagy talán éppen ez a lényeg? Lassan mondjuk, hogy mindenki megértse?

A film története azzal zárul, hogy Paul Atreidest és édesanyját végül egy(-két) törzsi harcos legyőzése árán befogadják a fremenek maguk közé. Végülis jó kiinduló pontja egy új filmes univerzum kiépítésének, Frank Herbert 19 regényből álló könyves világa, amit David Lynch 1984-ben már rövidre zárt egyszer egy félig-meddig komolytalan Dűne filmmel, amit nem szoktak neki jó néven venni, ugyanúgy járt, mint a Mulholland Drive, a maestronak nem volt kedve sorozatot írni, ezért belesűrítette 1-1 moziba a mondanivalót… A mostani Dűne viszont szinte megágyaz a későbbi Dűne-moziknak, az alapok szájba rágós elmagyarázásával, kérdés, így kell-e egy új univerzumot bevezetni, ilyen iskolásan, nem lehetett-e volna valamennyivel izgalmasabb, mint a Csillagok Háborúja első része? Ezek szerint nem, és az Oscar-díjak szerintem kifejezik a szándékot, hogy ez a kijelölt irány a nagy sci-fi eposzok világában.

A David Cooperezésről

David Cooperezni akkor kell, ha valami turbó táp antipszichiátriai protokollra van szükség. 2 nagy David Cooperezési korszakom volt: Az egyik a nagymamám halálát megelőző időszakban, a másik a Világgép kezdetén, tehát lényegében a 2 egybeesett. Sokan lényegében képtelenek többet felfogni az antipszichiátriából, mint a davidcooperezés, és tantrikus gonosz protokollal folyamatosan David Coopereztetik a fő ottoni influencert. A legtöbb antipszichiáter és pszichiátriakritikus elborul, és sohasem hajlandó eltávolodni a fő otthoni influencerétől, aki egy antinővér, és állandóan “lesimogatja magát róla” és “felsimogatja magát rá”, és azt gondolják, ennyiben kimerüt az antipszichiátria. Csak Kinyregyházán 3 antinővérről beszélgethetünk, csak az én vonzáskörzetemben. Az antinővérség kritériuma az, hogy végzett szakápoló legyen az ember lánya. A fő beugró az első tétel, ami a skizofrének ellátásáról szól, és jó, ha saját poénokkal készülnek a szomnolencia, szopor és kóma témaköréből. Ennyit az antinővérekről. Természetesen lehetnek olyan pillanatok, amikor annyira nyerésre áll az antipszichiátria, hogy szinte minden nővér antinővérnek érzi magát, kivéve Lábadi Magdolnát, aki Isten büntetését kéri a KaoTiKus jó(ra törekvő, de azt soha el nem érő) Galaxis császárára (aki állandó konfrontációban áll a Galaxis összes Elnöknőivel) vagy Békési Krisztinát, akinek az a pervője, hogy rendesnek próbál hatni 1-2 táposabb beteg előtt, bár leginkább meg se ismeri őket, az ápolókat viszont folyamatosan ellenük hergeli. Már a Száll a kakukk a fészkére című műből kikövetkeztethető lehetett volna, hogy a pszichiátria sarkalatos pontja a főnővér, vagyis a “Főnéni”, ha a főnénit leszeded, a pszichiátria is leszedhető, megborul. Szerepet játszanak még a takarítók, a “seprékelők”, akik mindenhol ott sertepertélnek, funkciójuknál fogva bejáratosak ápolói, orvosi körökbe is, magánlakásokba is, ők is az antipszichiátria főbb sarkalatos pontjai. A száll a kakukk a fészkére a főnéni és a takarítószemélyzet által kialakult szellemi erőntérre utal, ami játékba hozható antipszichiátriai szempontból. A seprékelő indián alakja megjelenik még Wally Lamb Ez minden, amit tudok című filmjében is, ahol a takarító indián helyét pont egy “mindenes”, egy gondnokféle veszi át. Talán eljön az idő, amikor lesz olyan TMK-s is, aki meg mer majd mukkanni a témában érdemben, nem pedig csak szájhősködésre képes, és macáknak való ostoba viccek gyártására. Ha eljön az idő, amikor a kidobó végre hajlamos komolyan venni azt a Sziámi által is megénekelt sort, hogy “biztos, hogy benyomok egy kirakatot megint, vagy bedobok rajta mégegy kidobó embert, csak hozzanak vissza Hozzád, szokás szerint”… Ennyi lenne szűkszavú székfoglalóm az antipszichiátria élén, aki ismer, tudja, hogy “nem a szavak embere” vagyok… Vagy pont hogy igen? Vagy igen vagy nem… Ki tudja? Talán inkább a gondolatoké? Talán inkább olyan filozófus-alkat vagyok, aki többre értékel némi pszichoanalízist és néhány szci* technikát és néhány pszi* technikát, mint a gyógyszert. Talán az is előfordulhat, ha az ember minden nap tisztázza az etikáját/önvizsgálatot tart/helyre teszi a lelkiismeretét, nem is kell gyógyszer? Vagy csak minimális? Nagyon rövid ez székfoglalónak, de mivel “csempítettem” egy madinhungary.org domaint, valahogy úgy éreztem, szinte morális kötelességem ennyit elmondani az embereknek, főleg Nyíregyházán, Szabol-Szatmár-Bereg megyében, vagyis Almaország fővárosában, ahol jelenleg tartózkodom, zonázom, avagy terezek. Vagyishogy ingázom a valós térben NYíregyháza és Debrecen között, a szellemi térben pedig Nyíregyháza és Miskolc között Böcsi rátartással és Mályi-i rátartással. Azért néha fel szoktam tűnni Miskolcon is, ha van valami, szóval azon se lepődjön meg senki. Szóval tehát ennyi, Csaosz! :-ĐDĐ

U.i.: Nyilván minden főnéninek megvan a taktikája vagyis protokollja (ebben az értelemben), amivel életben tartja magát, és ez a pénzesebb betegek “kimenekítése”, a pszichiátria anyagi lehetőségeit pedig inkább nem is firtatnám, mert az olyan bonyolult “szisztéma”, ami még nekem is magas… nyilván, hiszen nem szerencsejátékozom, blablabla, satöbbi…

U.i. 2: Természetesen több galaxis van és több univerzum, ez csak egy sablon, példaoldal… volt… van… lesz?

U.i. 3: Az Úgynevezett Valós tér, vagyis az IRL valóság is szerepjátékok (számítógépes, és papír alapú és PBM) mintájára “terezik”… Csak esetleg mások a “kasztok”…”fajok”… stb…

A könyvelők öregkora

“Tessék, most is a gép előtt ülök”, hiszen ez a végzettségem is, és a munkaköröm is, “most is számítógéppel játszom”, hiszen ez az egyetemi feladatom a záródolgozatom elkészítéséhez.
Jó reggelt. Amikor Douglas Adams azt írta, hogy egy másik bolygóra való költözéskor a könyvelőket és egyéb csepűrágókat lehetőleg egy külön űrhajón kell utaztatni, és ottfelejteni valahol, tudom, hogy miért írta. Egy könyvelő annyit jelent, mint hogy legális tolvaj.
Egy könyvelő nem tud nem lopni. Egy könyvelőnek elfogynának a gondolatai, ha az esze csak a rutinfeladatok lekönyvelésén járna. Ehelyett mindig azon jár az esze, hogy jár jobban anyagilag. Természetesen ezek megmaradt, sekélyes kapcsolataikra is érvényesek.
Egy könyvelő számára olyan morális és jogi és filozófiai fogalmak, mint etika és erkölcs és humanitás, merőben ismeretlen fogalmak, számukra ezek érthetetlen bűvészkedések a szavakkal, ha valaki, tegyük fel, hatályon kívül helyezné a jogrendet, mindent ellopnának, amit érnének.
A jog egy könyvelő számára egy ellenfél, egy megkerülendő akadály. A jog épületét egy nagyon zegzugos tákolmánynak látják, ahol annyi ki-bejárat, csúszda és hátsó létra és mászókötél és mászórúd van, amiken folyamatosan csüngenek, hogy gyakran nem veszik észre a főbejáratot.
A könyvelők általában nem nagyon értik a könyveket, a könyv nekik naplófőkönyv, amit félelemmel vegyes tisztelettel öveznek, az írástudók árulásának tartják, hogy egyáltalán van olyan hogy könyv, könyvezés (nem könyvelés), irodalom, kommunikáció, médiatudomány.
Egy könyvelő teste fölött idősebb korára, ahogy az elméje homályosul, kezdi átvenni a lopott vagyona az irányítást, még a nemlétező érzésvilága is teljesen elhomályosodik. Nyugdíjas könyvelők maguktól már nem képesek semmit tenni vagy mondani, anyagi javaik kezdik mozgatni őket.
A könyvelők öregkorának veszélyei: hatalmas vagyon, nevetségesen ocsmány módon való elbutulás, aminek tragikomikus, röhögtető folyományai lehetnek, és olyanfajta folyamatokat idézhetnek elő, hogy a környezetük érzésvilága is elsekélyesedik, és aki nem szokott még hozzájuk, esetleg halálra röhögi magát rajtuk. Ismeretlen emberek közé beengedni őket már csak ezért sem javasolt.
Jellemző még: a gazdaságilag gyengébekkel szembeni kiállás, mögötte semmi erkölcsi és morális tartalommal (mi az?), a pénz piedesztálra emelése, faszari zsugoriság a világban a gépiség és a gépiesség elterjesztése, automatikus mozgások, kívülről vezéreltség szeretete, előképük a mechanikus robotoknak. A külvilágtól való védekezés, szeparáció egyetlen lehetséges útja számukra az olyan fokú önhergelés és kötekedés, ami cigányoknak is dícséretére válna. (Emiatt a közelükben tartózkodni, sajnos, szinte lehetetlen, huzamosabb ideig.) Szellemi táplálékaikat leginkább az ingyenes, másolt, lopott tartalmak fogyasztása képezi, amiért feltehetőleg ki vannak átkozva egy-két pénzesebb helyről, a fapados, sufnituning, tolvaj megoldásaik miatt.
Talán a leggazdaságosabb eszköz lenne nekik az utódaikat is gondnokság alá helyezni, hogy az “őrült költekezésüket’ visszafogják, és esetleg még a saját, jogos járandóságukat sem odaadni, hanem helyette ingyencirkuszt csinálni a környéken, hogy az irodába frissen kinevezett könyvelő “gyermekük” (44 évesen, csak 26 évbe telt, mire irodába került) még a saját pénzéhez se jusson hozzá, még önmagától se tudjon kikönyörögni (a saját zsebéből) 0 forintot sem, és így sokkolják le a cigizésről, amivel titokban ők is szoktak “játszani”, mert akárhányszor le akart szokni, ők (vagy azok) mindig újra és újra visszasokkolták vagy visszasokkoltatták vagy visszaédesgették, méghozzá tudatosan. Lényegében kávéval, cigivel és piával irányítottak egész életemben, és most még (44 évesen) azt is ők akarják megszabni, hogy hol, mikor mennyi, miért, stb. fogyjon ezekből általam. “Szép új világ” – Van, aki idézgeti csak a könyvcímet, anélkül, hogy olvasta volna…

A hurkásodó szabolcsi bunkó “klapec” panaszai

Idézet: “tettél te le egyáltalán valamit az asztalra? Mit teszel le az asztalra?”

Akinek php programozásból van papírja (állítólag), miért nem megy el php programozónak, nekem site-build-ből van papírom (az ecdl vizsga részeként), ha ennyire túlképzett valaki, majd szólok neki, ha elakadtam a php részeknél. Szoftverfejlesztésből is megvan minden modulom (OKJ).

Azt meg azért különösen vegyük már hozzá, hogy kommunikáció- és médiatudomány szakos vagyok a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karán (amit néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, ugye), és nem hátráltatni kellene a DE végzős, Bachelor of Arts rangú hallgatóját, hanem segíteni.

Amúgy, most, hogy kiadás előtt van a könyv, hadd magyarázzam meg a “hatalmas” műértőknek a verseim számának jelentőségét: Karinthy Frigyes első, nem mondhatom el senkinek című kötete 23 költeményt tartalmazott, a második, az Üzenet a palackban pedig 20-at, nem írt túl sok verset.

Ráadásul attól vagyok “ilyen okos”, hogy magyar nyelv és irodalom szakon már hülyére tanultam, hülyére ittam, hülyére sámánkodtam magam Miskolcon ez egyetemen (az egyetemi Rockwell Klubban, a Coffe-Inben, és a bölcsészettudományi kar épületében), és ha nagyon megnézzük, kaphattam volna magyar nyelv és irodalom szakos diplomát, tanári képzettség nélkül, minden további nélkül, és akkor én lennék az élő, két lábon járó “magyar nyelv és irodalom”, vagyis annak a tárháza, vagyis annak a teljes lexikona, ugyanis csodák csodájára, “interneten sincs meg minden”, és minden fennmaradó pénzemet a jövedelmemből könyvekre, folyóiratokra, virtuális javakra, szerverekre, robot rendelésre költök, és szeretnék most már a záródolgozatommal foglalkozni a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány szakán, igen a “bőcsész karon”, és nem perverz “pszichiátriai informatikai mágiával”, ‘s boszorkánysággal agyonütni a szabadidőmet, de lehet, hogy a tanulmányaim néha esetleg (mondjuk 5 perc erejéig, 5 forint, 003 fillér erejéig) a munkaidő rovására ha esetleg mennének, nem kukacoskodni azon a 0,003 filléren, hogy abban a fennmaradó nano-milliszekundumban mit csináltam, amikor lenyomtam egy kilincset, és hogy honnan hova vezetett volna az ajtó, és mi járt a fejemben az ajtó kinyitásakor, és miért nem oda mentem, ahova indultam, ráadásul szünetben, lehet, hogy erre a viselkedésre a drága, kedves munkatársak részéről nem vagyok túlságosan kíváncsi.

Antiharcimarci, Kárpátalja, Anti-BDK

Mivel az első emberről annyit már biztosan tudunk, hogy mentőstiszt volt a szakmája (vagy annak készült), már csak arra lennénk kíváncsiak, hogy már eredetileg, már eleve zsidónak született-e, vagy csak felvette a zsidó vallást, avagy betért a zsidó hitbe. Hallom, nem könnyű. 🙁 Pedig igazából nem mindig napi 2000 Ft-ból élek… Van, hogy felmegy 4, sőt, 5-re is… De legalább már október közepe óta most először engednek a dokács bácsik és nénik munkába… Tetszik tudni, nagyon beteg voltam, köhi-köhi, és lejárt a táppénzike.

Kicsit akkor ha adnék egy személyesebb tónust a dolgoknak, elmondanám, hogy a beregszászi, kárpátaljai könyvtár megmentett része a nagy szobámban található. Legyen ez a kis performansz személyes tiltakozás a kárpátaljai magyarok védelmében, a háború ellen.

De az is lehet, hogy munkácsi könyvtár (volt). A könyvek nincsenek, vagy nem voltak Kárpátaljai pontos könyvtári jelzettel ellátva. Ki szeretne egy kis irodalmi játékot? Vajon melyik város könyvtárának a nagy része található a nagyszobámban? Beregszász vagy Munkács?

Csak néhány könyvön van pecsét, valami ilyesféle dolgok láthatók az első, belső oldalakon:

Ma nem voltam a madárlöködébe, mert a múltkor mammutot dobtam, és akkor 2körbőlkimaradok, de ezt találtam az otthoni jósdámban: 5 narancs és 5 mandarin maradt, még 2 só és 2 zacskó cukor.

Ilyen könyvből pedig 3 van most, és 4 pogácsa, de egy könyvet már elővettem Facebookon. 🙂

nagy zsuka: delej

Mi lesz a világgal, ha egyszer elfogynak a szavak? Nagy Zsuka versnyelve Delej című könyvében félelmetesen hasonlít az én világomhoz. Bár, mint nő, még mindig empatikusabb, mint én, férfi létemre. De hát, ilyenek a nők: anyai szív és ösztön lakozik bennük, ilyen értelemben is teremtő képességük van. Lenne, elvileg. De ez mindegy, most hagyjuk.

A könyv, mint a delej szó is, a vonzás érzetét kelti, delejes, annyit tesz, mint mágikus vonzódás. Lassan vonódunk be Nagy Zsuka költészetének a világába, de középtájon valahol megragad a horog, és ha végigolvassuk a verseket, a végére ismerőssé válnak a szavak, kifejezések, érzések.

Naturalisztikusan írja le azokat a jelenségeket, amik a szociális szféra számára is megirigylendő empátiáról tesznek tanúbizonyságot. Tiszteld az időseebbet, haver, hiszen ha eddig sikerült valahogy életben maradnia, valószínűleg tud valamit, amit te még nem, nem muszáj nagyképűnek lenni.

Az otthonok világa, az idősek világa nem gyerekvilág, Zsuka nagymamájára hivatkozik gyakran vissza, idős otthonok mélyén olyan nagy hatalmú emberek, mondthatni, mágusok, varázslók (vagy varázsoltatók) élnek, akiket jobb nem bolygatni, jobb nem zavargatni. Sajnos ez a mai Magyarország, hogy itt tartunk, hogy ezt is magyarázgatni kell.

Mostanában gyakrabban találkoztunk Zsukával, minden egyes újabb könyv egy-egy újabb találkozás ígéretét rejti magában. (Vagy kettőét.) Zsuka versnyelv-koncepciója, és kötetkompozíciós koncepciója mindig megragadta a figyelmem, az is tetszik, hogy 1-2 grafika is képszerűvé teszi a könyvrit, a vodka szimbólum pedig egyszerűen zseniális, a Pigmentben is bejött, itt sem hagyhatta ki. Akit ez a delejes, ám mégis lecsupaszított világ egyszer bevonzott, nehezen engedi el. A könyv könnyen elolvasható, könnyen ki is olvasható, aztán bizonyos érzésekért, hangulatokért újra elővehető.

Feldmár András: Credo

Önéletrajzi ihletettségű könyv, de nem teljesen önéletrajz. Az eslő részben, szakadásokon keresztül ismerhetjük meg Feldmár András gyerekkorát, szüleihez fűződő, ambivalens viszonyát, kis, szűkre szabott családtörténettel egybekötve, eszmélkedésétől, 3 éves korától kezdve, amikor a családtagjait elhurcolták a nyilasok (ez a második szakadás, az első a születése volt), egészen az 1956-os forradalom utánig, amikor Feldmár elhagyja az országot, és Kanadába emigrál/disszidál.

Majd Kanadában is folytatódnak a szakadások, információkat szerezhetünk a szerző matematikusi, programozói pályakezdéséről, és arról, hogyan került kapcsolatba a “pszichobiznisszel”, pszicholingvisztikai programot kellett írnia egy intézet felkérésére. Megtudhatjuk, hogyan vált belőle pszichológus, pszichoterapeuta, az utolsó állomás, az utolsó szakadás, R. D. Laingnél töltött tanulóévét jelenti. R. D. Laing skót pszichiáter, aki létrhezott pár dolgot a gyógyszermentes menedékházaktól kezdve a Philadelphia Association-ig, ami egy laza pszicho-szervezet.

A könyv gerincét a Londonban, Laing közelében töltött idő alatt keletkezett naplójegyzetek teszik ki, leírja a Philadelphia Association és szakemberei életét, a menedékházakban folyó életet, ahol nem gyógyszereznek, hanem egyes tanítványok és páciensek szabadon megélik a személyiség, az épelméjűség széthullását, majd újra felépülését. Annak ellenére, hogy Laing nem használt gyógyszert, nem tiltotta meg másnak, hogy használjon. Személyisége bűverőként hatott korában, jót, rosszat egyaránt tudni róla, a keleti jógát és a nyugati orvoslás eredményeit egyaránt alkalmazta.

Ahogy Feldmár András leírja a korban, a ‘70-es években zajló életet, a bulikat, a fogadásokat, a menedékházakat, az emberben az a képzet támad, hogy egy kommunáról hall tudósítást, annak szexuális szabadossága nélkül (a pácienseivel viszonyt folytató Coopert ki is vetették köreikből). Francis Huxley, antropológus a sámánisztikus kultúrákhoz hasonlítja az akkoriban Londonban történteket. Sámánizmus és antipszichiátria? R. D. Laing és Thomas Szasz a legnagyobb két máig ható antipszichiáter. Kérdés: Csak pszichiáter lehet antipszichiáter? Vagy pszichoterapeuta is lehet antipszichiáter? Netán Feldmár is nevezhető antipszichiáternek? Talán Szendi Gábor is?

Azt hiszem, a magyar antipszichiátriai mozgalom sosem volt szervezett egész, de mindig voltak a világban elég erős, befolyásos képviselői. Magyarországon a Feldmár Intézet munkája és a menedékházak mai napig meglévő terve lát el olyan funkciót, ami a pszcichiátria hegemóniájának ellentételezésére hivatott. Kikerülhető manapság a gyógyszeres paradigma csapdája? A menedékházakban az ember addig tartózkodik, ameddig szükséges, és onnan felépülve távozik. Vajon kap-e esélyt a mai Magyarországon a humanisztikus, emberi méltóságot figyelembe vevő Laing-i, Feldmár-i irány, vagy teljes egészében győz a gyógyszeres paradigma, a pszichiátriai erőszak, és a gyógyszeripar? Ezek az érdekes, aktuális kérdések merültek fel bennem.

De elkanyarodtam a témától: A könyv központjában R. D. Laing és Feldmár András kapcsolata áll, fókuszban Laing különös személyiségével, még egy interjú is szerepel vele, amiben a terápiája kardinális kérdéseiről, fogalmairól kérdezi Feldmár. A könyv különösen jól szerkesztett, az elejétől a végéig olvasva alkot egészet, de legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akit vonzanak a vagány naplójegyzetek, az 1970-es évek hippis, kommunisztikus légköre, és az antipszichiátriai mozgalom ekkoriban történő kibontakozása. Vajon a 70-es években már tényleg minden készen állt? Vagy van új a nap alatt? Vagy tényleg az ókortól kezdve minden ugyanaz, újra artikulálva, új köntösben?