A poszthumanizmus

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

ember, gép, mesterséges intelligencia, poszthumanizmus

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

poszthumanizmus

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

Népszerűtlen elmélkedések a koronavírusról

Klímaváltozás vs koronavírus vs pszichiátria

Posztmodern utáni világot élünk. Olyan témák kerülnek terítékre a digitális kor, az információs társadalom mellett, (ami már lassan lejárt lemez, lejátszott meccs,) mint a globális felmelegedés, üvegházhatás, és idén berobbant a koronavírus is. Nagyobb távlatokba helyezve a dolgot, csupán az történik, hogy egy vírusfaj megtámadta a másikat. A koronavírus kb. ugyanazt csinálja mikroszinten az emberrel, mint az emberek a Földdel. Találgatások láttak napvilágot a vírus eredetére vonatkozóan. Olvastam olyan véleményt, miszerint a koronavírus kísérleti faj, mégpedig virológus tudóstól, mások szerint a vuhani piacon étkezési céllal kínált denevérekből származik, de valaki pedig úgy gondolja, simán csak a Föld reakciója az emberi tevékenységre.

Greta Thunberg hiába sírta ki a szemét, hiába könyörgött a világ vezetőinek, érdemei elismerése mellett folyt minden tovább. A világjárványnak kellett kitörni ahhoz, hogy mérséklődjön a szén-dioxid kibocsájtás, a légszennyezés mértéke, a repülőgépforgalom, és mindenféle más közlekedés drasztikus visszaesésével. Ezt még nem sok helyen láttam megemlíteni, hogy ha nem jelenik meg hirtelen a koronavírus, az ember menthetetlenül kiirtja önmagát a környezete szennyezésével. Egyfajta felfogás szerint a koronavírus a Föld immunválasza az emberre. Nem vagyok virológus, ezt a párhuzamot nem tudom kellőképpen alátámasztani, de végül is csak egy hasonlat. Ahogyan az iparosodás keretében egyre nagyobb területeket épít be az ember, déli fajok húzódnak északra, soha nem látott állat-ember találkozások jönnek létre, eddig ismeretlen járványok ütik fel a fejüket. Ami Thunberg és társai víziója volt, most hirtelen itt van, a spájzban. Szó szerint. Konzervek formájában.

A koronavírusnak másfajta hozadéka is lehet. Kiderülhet például, hogy a mentális betegségek és a pszichiátria koncepciója mára már tarthatatlanná vált. A Facebookon láttam, hogy a pszichiáter már távgyógyítást javasol a “betegeknek”, vagyis sima gyógyszerfelírást, a koronavírusra való tekintettel. A gyógyulásban eddig olyan fontos szerepet játszó pszichoterápiás faktor tehát már le van ejtve. Semmi baj, úgysem ér egyik sem semmit, se a terápia, se a gyógyszer. A mentális betegségeknek csak társadalmi relációkban van értelmük. Egy akadozó, széteső, izolálódó világban, ahol az emberi kapcsolatok fellazulnak, és az online jelenlét irányába indul el az ügyintézés, semmiféle létjogosultságuk sincs. A koronavírus miatt hirtelen úgy látszik, hogy egy csomó minden otthonról is elvégezhető. Ügyintézés, vásárlás, egyetemi tanulmányok, de még a munka is. És, mint kiderült a, a távdiagnosztika is. (Hiszen a pszichiátriai betegséggel szemben a koronavírus mégiscsak kimutatható.)

Ha nem kell emberek közé menni, nemcsak a szociális fóbia veszíti el az értelmét, hanem a szorongás is, és szerintem a többi pszichiátriai kórkép is megmagyarázhatóan mehet a levesbe, most nem kezdeném el hosszasan taglalni, hogy miért, de van egy ilyen meglátásom. A pszichiátria, vagyis a pszichoterápia nem áll másból, mint a hatástalan gyógyszerre való pszichiátriai ráolvasás, a kettő igazából csak együtt hatásos (vagy inkább hatástalan). Ha itt véletlenül karantén lenne (ne feledjük, „önkéntes karantén” már van), az világosan meg fogja mutatni, hogy az eddig olyan fontosnak ítélt pszichiátriai kérdés kb. huszadrangú probléma, amikor „a lét a tét”, hogy a régi, bugyutácska szlogennel éljek. A pszichiáter maga is tisztában tudománya ingatag voltával, szerintem ezért a határozott, sokszor erőszakos fellépés a részükről, mert olyan mértékű látens bizonytalanságot rejteget, ami maximum még a skizofrénekben van meg. És, sajnos, ehhez is a koronavírusnak kellett eljönni, hogy világosan bebizonyosodjon: a pszichiáter nem fogja az életét kockáztatni olyasmiért, ami nem halálos, még csak nem is veszélyes, és amiben ő maga sem hisz igazán. Borzasztó ugyan a koronavírus, de néhány dologra rávilágít a kialakulása.

Forrongó jég (2019)

Leonardo Di Caprionak ez a harmadik filmje a témában, az előző kettőt még nem láttam (Utolsó óra, Özönvíz előtt), de azt hiszem, ezzel is elég pontos képet lehet magunknak alkotni a bolygónkon történő klímaváltozásról, aminek mi is tanúi vagyunk. Valójában a klímaváltozás annyira gyorsan zajlik, hogy azt mondják, hogy mi vagyunk az első generáció, akinek az életében megjelent, és mi vagyunk az utolsó is, aki még tehetünk ellene valamit. Klímakatasztrófák és kihalások (részleges vagy teljes) sújtották már eddig is a Földet, de azok évmilliárdok alatt alakultak ki, ezek pedig, ha az ipari forradalomtól számítjuk, szinte egy földtörténeti pillanat alatt. A film még visszafordíthatónak látja a klímaváltozást, szerintem eléggé optimista hangot ütött meg.

Alapvetően nem nekem kell megállítani a klímaváltozást, a témával is csak egy iskolai dolgozat miatt kezdtem el foglalkozni, nem is feladatom felvilágosítást nyújtani a klímaváltozásról, csak úgy vagyok vele, mégis jó tudni, hányadán állunk a témával kapcsolatosan. A film közben nagyon oda kellett figyelnem, mert az abban használatos fogalmak igen nagy százalékáról fogalmam sem volt, eredetileg nem klímaszakembernek készültem, és most sem érzem úgy, hogy annak kellene lennem. Ennek ellenére felsorolnék néhány adatot, amivel esetleg jobban megvilágíthatom a témát. A föld szén-dioxid-szintjét 1956-ban kezdték el mérni. A fosszilis tüzelőanyagok (szén, benzin, stb.) használata miatt az elmúlt 50 évben a szén-dioxid koncentrációja 322 ppm-es szintről 410 ppm-re emelkedett, ami azért aggasztó, mert míg az utolsó jégkorszak idején nagyjából 6 ezer év kellett hozzá, hogy a 80 ppm-es szintről 200 fölé emelkedjen, addig az ipari forradalom óta évi 2 ppm-el növekszik a légkör szén-dioxid szintje, ami példa nélkül áll a Föld eddigi történelmében. Ez nagyjából mintegy 1,5 fok körüli hőmérséklet-emelkedést jelent, amire persze legyinthetne az ember, csakhogy 2 fok fölött már elolvad a sarki jégtakaró, és láncreakció-szerű folyamatok indulnak be, aminek az lesz a vége, hogy egy csomó terület víz alá kerül, időjárási szélsőségek jelennek meg, főleg az élelemterelő vidékeken, és ezért éhezés is fenyegeti a Föld lakosságát.

De akkor mitől optimista a film? Bemutattak egy csomó módszert, amivel a szén-dioxidot visszavezetik a földbe vagy a tengerbe, és ott újra megkötik. 2050-re nemhogy a kibocsátást próbálják megszüntetni, hanem ezeknek a módszereknek a segítségével „negatív kibocsátást” szeretnének elérni. Ennek érdekében létrejött 2015-ben a Párizsi Klímaegyezmény, amit bizonyos országok időnként szeretnek felrúgni (itt elsősorban az USA-ra kell gondolni), ami ezt a globális felmelegedést és klímaváltozást hivatott megállítani, sőt, visszafordítani, amennyiben lehetséges. Erre a filmben bemutattak néhány módszert, elsősorban a megújuló energiaforrásokra helyezték a hangsúlyt, mint a szél-, víz-, napenergia, erdőtelepítéssel, bizonyos hínárfajták termesztésével, mesterséges növényekkel és szén-dioxid megkötő szerkezetekkel próbálják felvenni az emberek a harcot a klímaváltozással.

Mindig el szokták mondani, hogy vannak klímaváltozást ellenzők, és szkeptikusok, de úgy gondolom, ennek a filmnek a láttán, hogy a szkeptikusság nem helyén való, a filmben többször elhangzott, hogy esetleg büntetni is lehetne. Tudom, hogy a cikk a hozzáértőknek nem sokat mond, de talán még van olyan, aki – velem együtt – nem volt képben a témával kapcsolatban, és nekik talán figyelemfelkeltőként hat a bejegyzés. A téma nagyon is aktuális, most is zajló folyamatról van szó, amivel nekem is csak egy iskolai dolgozat kapcsán sikerült jobban megismerkednem. Ez a cikk elsősorban nekem volt segítségemre, mert talán sikerült összeszedni kissé a gondolataimat.