Michel Foucault: A bolondság története – 1. rész

Miközben egyre mérsékeltebben élvezem az egyetemre járást, egyre inkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy habár előbb-utóbb újságíróvá válok, legalábbis papíron, magához a médiához egyre kevesebb közöm van már. Talán soha nem is volt. A média irányába tett tájékozódásom hamar egy médiakritikus álláspont irányába hajtottak, ma már azt gondolom, Jürgen Habermas és Umberto Eco nyomán, hogy a média a totális elhülyítés rendszere. Persze, ők nem így fogalmaztak, hanem sokkal szofisztikáltabban: „a kritikai nyilvánosság bomlása”, „neotelevíziós fordulat”, a lényeg nagyjából ugyanez. A múlt századi gondolkodók felé fordult akkor is az érdeklődésem, amikor a polcon régóta porosodó Michel Foucault könyvet vettem a kezembe, melynek címe A bolondság története a klasszicizmus korában. Valamennyire igyekszem tehát visszanyúlni egy médiaelőtti korba, vagy legalábbis olyanba, amikor volt már ugyan média, de internet nem, és élesen elkülönült a magas kultúra a tömegkultúrától, és ezek a szerzők megtehették, hogy a tisztánlátás és tisztán gondolkodás érdekében ez utóbbit – magyarul szólva – leokézhassák.

A bolondságról gondolkodott Michel Foucault egy olyan korban, amikor a bolondok még kevésbé voltak gúzsba kötve, illetve feltárja, hogy mikor kezdődött el ez az egész gúzsba kötés, mégpedig a klasszicizmus korában, amikor a hirhedt Salpêtrière kórház is megalapult, ahol Jean-Martin Charcot felfedezte a hisztéria nevű tünetegyüttest, ami valahogy az idők folyamán kikopott a köztudatból (és így a létezésből), helyét átvette Eugen Blauler nyomán a dementia praecox, vagyis a skizofrénia, amit a mai napig az életben tart az orvostudomány, szerintem egy eléggé hathatós külső segítséggel, de mindegy, lényeg, hogy az orvostörténészek belelátták a régi korok bolondjaiba is a saját felállított diagnózisaikat, ezzel is indokolva a pszichiátria létét, ami manapság is él és virul. Egyébként Foucault maga is kételkedésének ad hangot a könyvében, hogy ezek a diagnózisok, mint: “megrögzött kérvényező”, “megállíthatatlanul pereskedő ember”, “rendkívül gonosz és kötekedő ember”, “megrögzött plakátkitűző”, “örökös hazudozó”, “nyutalan, mogorva és marcona szellem” hogyan rokonítható a mai kategóriákkal. Szerintem egyébként sehogy, de mindegy.

A történet a klasszicizmus előtti kor Európájában indul, a középkor és a reneszánsz tájékán, ekkor mégcsak meg sem fordult az emberek fejében, hogy elzárják a bolondokat. Általában a városok gondoskodtak saját bolondjaikról. Jó, előfordult néha, hogy hosszabb utazásra küldték őket, pláne idegen földről nagy számból összecsődult bolondokat, ennek állít emléket Hieronymus Bosch híres Bolondok hajója című festménye is. De vitatkoznék azzal az állásponttal, hogy a paranoid skizofrénia egyidős az emberiséggel, mint ahogy a pszichiáterek szeretnék beállítani. A bolondokat csak a klasszicizmus korában kezdték összegyűjteni, és így számba venni, de őket is csak szegénységük révén, először dologházakban helyezték el őket, amit gyakran az üressé maradt leprakórházak területein rendeztek be. Nemi betegség, erkölcstelenség, nemi eltévelyedés, boszorkányság, istenkáromlás, szegénység és bolondság egyazon megítélés alá tartozott ebben a korban. Tébolyultak, ha voltak is, tízes nagyságrendben egy-egy városban, és nem ezresben, mint manapság. Meglepő volt a klasszicizmus korában Párizsban, amikor a lakosság 1%-át, különböző okokra hivatkozva, egyszerűen bezsuppolták a dologházakba, az 1%-ot azóta is tartják, ez az az embermennyiség, amit egyszerűen a szőnyeg alá lehet söpörni, ezek szerint.

Nem véletlen szerintem, hogy a skizofrénia 1% a világ minden táján. Lassan elmúltak azok a bajok, amik a kényszerítést indokolttá tették, vagy legalábbis nem tartották már indokoltnak az ilyen bajokkal rendelkező embereknek az elzárását. A skizofrénia nevű kitalált betegségprojekt viszont túlságosan is jól sikerült, mert mára már kitölti az egész devianciára szabott keretet, az egész Földön ez maradt az egyetlen úgynevezett betegség, ami indokolja a kifejezett állami erőszak igénybevételét. Van egy mesterségesen felduzzasztott, szerencsétlen népcsoport, akiken kiválóan lehet pszichológia-, pszichiátriai-, gyógyszer-, elmekontroll, és egyéb kísérleteket végezni. Ők lettek a modern kor kontrollcsoportja, akibe pár tízezer forintos ellátásért cserébe bárki beletörölheti a lábát. Elég a médiában bedobni a gumicsontot, hogy skizofrén követett el erőszakos cselekményt, a közvélemény rögtön ellenük fordítható. Igaz, hogy agymosott, megfélemlített emberek a skizofrének, de a média által ugyanolyan agymosást követnek el a lakosság többi részén is, mégpedig egy gombnyomásra. Elnézést, hogy kissé elkanyarodtam Foucault-tól a mai írásomban, itt folytatom legközelebb…

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

 

Csernus Imre

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a tkm, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.