Koda oldal és a koda oldal koda oldala

Jó reggelt kívánok! Az új Vörös postakocsi lapszámbemutatót Budapesten tartják 2022. február 18-án pénteken 19 órakor a Mersz Klubban (Budapest, Csobánc u. 10.) Tényleg nagyon “merészek” az író és költő urak és hölgyek, hogy Budapestig mennek, csak hogy nehogy megjelenjek rajta. Remélem, a következő lapszámbemutató már 5 év múlva a Holdon lesz Mark Zuckerbergéknél, az azutáni pedig 20 év múlva a Marson, Elon Musk-éknál…

Ki lehetne köreinkből egyházi emberiességességességre alkalmas vezető(nő)?

Koda oldal koda oldala:

Újévi terveim (ha már a pszichiátria nem válaszol)

A legszívesebben kulturális témában készítenék interjút, mégpedig leginkább egy-egy
könyvmegjelenés kapcsán, tehát ez adná az interjúm aktualitását. Első interjúalanyomnak Babarczy
Eszter kultúrtörténészt, publicistát és írót választanám, és A mérgezett nő című könyvéről
kérdezném, mivel futólag néhányszor találkoztunk személyesen is, és szeretném megismerni a
gondolatait irodalomról, írásról, művészetről, amire rövid személyes találkozásaink alkalmával nem
volt lehetőségem. A beszélgetést úgy szervezném meg, hogy valamelyik online elérhetőségén
megkeresném, és kérnék tőle egy időpontot, amikor személyesen vagy (a helyzet miatt) élőben,
online megkérdezhetném az engem érdeklő dolgokról. A témából adódóan tematikus interjút
készítenék vele, amelybe szerintem belefér egy-két személyesebb kérdés, az aktuális könyvére
vonatkozó kérdés, és az általánosabb, művészetre és írásra vonatkozó gondolatok kifejtése is. A
kérdéseim a következőek lennének: Milyen emberekről mintázta a könyvében szereplő irodalmi
alakokat? Mi az, ami sajátosan csak rá jellemző az irodalommal való viszonyában? Miért gondolta,
hogy meg kell szólalnia irodalmi alkotásokban? Hogy látja a mai világban az irodalmi művek szerepét?
Hogyan látja a jövőjét az irodalmi élettel kapcsolatosan? Ezek lennének a fő kérdéseim hozzá, de
természetesen a beszélgetés alakulása valószínűleg további kérdéseket vethetne még fel.

To be continued…

Egy skizofrén szexualitása

Mostanában úgy érzem, hogy kiveséztem a pszichiátriát, mindig azt mondom, hogy nem lehet róla többet írni, de aztán mégis lehet, de egyszer csak eljön az a pont, amikor az ember, úgymond, “átlát a szitán”, és rájön, hogy az egész rendszer rohadt, és szadistákat foglalkoztat. Ám most kevésbé óhajtok a szadizmussal foglalkozni, annál is inkább, mert ezen a ponton az ember felteszi a kezét, és csak annyit kíván nekik csendesen, hogy: “Jó, akkor toljátok el a bringát minél hamarabb.” De aztán rájön, hogy elferdült perverzekből és szadistákból mindig lesz utánpótlás, így tehát pszichiátria is lesz, persze, “gyógyítás”-nak beállítva a tevékenységet, amit végeznek.

Most inkább beszéljünk egy ember útjáról a nemi érést illetően. A melegeket nem tartottam mindig problémásaknak, próbáltam őket mindig, ha nem is megérteni, de elfogadni. Fiatalabb koromban, és elméletben, nem zártam ki azt sem, hogy az ember szexualitása ilyen – pszichiátriai szóval – spektrumon mozog, a hetero- illetve a homoszexualitás között. Meg hogy születési dolog. Aztán, persze, rájöttem, hogy a meleglobbi szedette ki egyáltalán a pszichiátriai betegségek közül, amit éppen jól tett, de nem csak ezt kellene kiszedetni, hanem kb. mindent. Csak nincs mindenkinek külön lobbija. Skizofréneknek pláne nincs. Skizofréneknek kuss van. És bűnözőként kezelés, és erőszakos beszállítás és fogvatartás, ami – mint Thomas S. Szász óta tudjuk, emberiség elleni bűncselekmény. De nem csak ez, hanem kb. minden, amit csinálnak, de ebbe most ne menjünk bele, mert most nem ez a fő téma, kivételesen.

Aztán írtam egy szép cikket a sapioszexualitásról, meg ilyesmi, de most már szinte biztos nem én leszek az, aki – mint például egy melegeket átnevelő tábor vezetője – maga is rájön, hogy meleg, és új életet kezd egy férfival. A biszexszeket sem tudom hová tenni, eddig azt hittem, hogy neki mindegy, hogy férfival/nővel él együtt, ám utólag kiderült, hogy ha nővel él is együtt, idővel egyre kevésbé tudja nélkülözni a kirándulásokat a Farbatosz-szigetekre. 40 éves korom után, amikor a “pszichiátriát meg nem járt” emberek sokan az újrakezdésen, 2. családon gondolkodnak (ez genetikailag vagy társadalmilag kódolva lehet), nekem egy dolog kezd világossá lenni: egyre kevésbé tartom jófejségnek a transzneműséget, a “melegséget”, a biszexualitást, de ide tartozik a puhapöcsség is. Mondjuk, ez talán bocsánatos bűn, tekintve az aszexuális korszakaimat, amiről többet és szívesebben beszélek, mint ameddig valóban tartanak. Sajnálatos, hogy a pszichiátria abba is beleszól, hogy a nem túlságosan aktív párválasztási hajlandóságom mégjobban be legyen korlátozva. Akkor tehát milyen nővel képzelem el a jövőt? Azt hiszem, a Wahn-állapot című versemben írtam le a legjobban:

“Bocsáss meg, de nem érdekel

A saját korosztályom,

Csak a fiatalok, meg az öregek”

Úgy gondolom, egyre inkább így érzek. Kicsi vagy nagy “csont”, sovány vagy kövér, majdnem mindegy, körülbelül annyi a feltétel, hogy lehetőleg ne az én korosztályom legyen, pláne nem ugyanannyi idős (esetleg 1-2 év ráhagyással), mert az rohadtul unalmas, és felettébb kispolgári (és leginkább olyan gazdasági társulás színezete van, legalábbis nekem). Ez talán még nem számít perverziónak, vagy pszichiátriai kategóriának, de nemrég volt erről egy filmsorozat, ami most nekem nem jut eszembe, de már az internetnek se… Szóval annyira talán nem is fontos az egész, hogy most elkezdjem még tovább ragozni a témát… Talán majd 20 év múlva, ha addig nem irtottak ki…

Szóval életem derekán visszataláltam a klasszikus, ha úgy tetszik, konzervatív értékrendhez a kérdésben, bár, ha jól meggondoljuk, sosem távolodtam el tőle igazán, talán ezért is van, hogy mind a mai napig képes vagyok tükörbe nézni, ha úgy alakul… Egyébként az is van, hogy skizofrének számára a “melegség” ellenjavalt. (Nem általam.) A szakirodalomból és a való életből is tudnék példát mondani, hogy őket jobban “megpurgálják” a pszichiátrián, mondván, “nem tudják, hogy mit cselekszenek”. Bár, szerintem, nagyon is tudják. De ennyiféle társadalmi hátránnyal már még bajosabb együtt élni.

KÓMA – avagy járvány idején

 

Attól féltünk a millennium idején, hogy a műholdak nem bírják a rosszul megírt kód miatt az átváltást és itt lesz a világvége … Nem is gondolta volna senki, hogy nem az 1999-ről 2000-re „váltás”, hanem rá 20 évre, a 2019-ről 2020-ra „váltás” idején lesz újabb „holocaust”.

 

Írom soraimat úgy, hogy lassan átlépjük a „lélektani” milliós nagyságrendet a fertőzöttek számát tekintve, a 2020-as év nagy járványa idején. Több országban már gyakorolják, mi lesz, ha úgy „igazán durván” elhatalmasodik a járvány, például rohamosztagosok rángatják ki, és fedik el védőcsukjával a vélhetően fertőzött „egyént”. Vannak országok, ahol lepedőkön húzzák ki az elhunytakat az utcára, és ott elégetik őket. Nálunk egyelőre „kijárási korlátozás” van érvényben. Ami nem egyenlő a tilalommal, hiszen azt már majd egyenruhások ellenőrzik, ahogy teszik már egyes országokban. Úgyhogy mi még nem is panaszkodhatunk úgy „igazán”.

 

Több helyen is láttam megosztva, hogy fókuszáljunk inkább arra, hogy már több százezres a „kórból” kigyógyultak száma, és inkább ilyesmi információkat osszunk meg. Való igaz! – a statisztikai diagramokat elemezve 1-2 hónapos lecsengési görbe látszik körvonalazódni. Több országban is, ahol korábban „tetőzött” az érintettek száma, mintegy 30 nap után kezd visszaesni a napi megbetegedések száma.

 

Szó mi szó, senki nem lehet jelen helyzetben a „tuti megmondóember”, senki nem tudhatja biztosra, hogyan alakulnak majd a dolgok – mondjuk jövő ilyenkor – de a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján elég valószínűnek tűnik, hogy belátható időn belül le fog „csengeni” ez a járvány is, mint megannyi járvány már az emberiség történelme során … ám az már most érzékelhető, hogy ez a „kórság” sem fog eltűnni nyomtalanul az emlékezetekből.

 

Egy példaidézettel zárnám röpke soraimat:

 

„Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég.” – Euripidész

Thomas S. Szasz: Az elmebetegség mítosza

Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.

Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiéle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású “szakemberek”. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású “szakemberek”. A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.

Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.

A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része a Személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.

Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik, valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.

A pszichiátria (egyik) melléfogása: hisztéria

“Hisztis némber!” – Mondhatnák valamely hölgyre, aki éppen nagy patáliát csap valahol, és mondhatják is, mivel 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Intézet kimondta, hogy a hisztéria nem betegség. És amit egyszer ez a nagytiszteletű társaság kimond, az szentírásnak látszik. Hiszen ők állítják össze a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) nevű varázskönyvet, ami jelenleg az 5. résznél tart, és ami abba bekerül az betegség, ami onnan kikerül, az nem az. A hisztéria, ami évszázadokon, sőt évezredeken át komolyan veendőnek számított, ma csak egy vicc, de olyan vicc, amely egyáltalán nem kedves kifigurázása valakinek, hanem elég komoly sértés. Létezik ugyan a “hisztike” alak is, de a fogalom ezzel sem tehető sokkal szalonképesebbé.

Szendi Gábor egy korai tanulmánya bevezetőjében írja a következőket éppen a hisztéria kapcsán: “Minden tudományos korszaknak megvannak a maga paradigmái és a maga tudományos anomáliái, vagyis a paradigma által nem értelmezhető jelenségei. Amikor az anomáliák többé már meg nem kerülhetők, a versengő magyarázatok közül azok kerülnek ki győztesen, és válnak új paradigmává, melyek nem csupán az anomáliákat tudják értelmezni, hanem a korábbi paradigma által értelmezett ismeretanyagot is integrálni tudják magukba. Vannak azonban renitens jelenségek, melyek mintha túlélnék a paradigmaváltásokat, és örök anomáliák maradnak. Ilyen a hipnotikus jelenségek, a hisztéria jelenségköre, vagy a parapszichológiai jelenségek.”

Ebben a tanulmányában még bírálóan nyilatkozik Thomas Szasz “hisztéria ellen folytatott “hadjáratáról””, későbbi írásaiban inkább egyetérteni látszik vele abban, hogy a hisztéria nevében jónéhány szélhámosságot elkövettek, és Jean-Martin Charcot csak az első volt a sorban, Sigmund Freud és Joseph Brauer pedig folytatták, Tanulmányok a hisztériáról című közös művükkel, ami a pszichoanalízis komoly megalapozójának látszik (vagyis inkább csak látszott akkoriban). Magát a jelenséget, egyébként, amire a fogalom eredetileg vonatkozott, már 3-4000 éves egyiptomi orvosi papiruszokon leírták, majd később a görögök (Gelenus, Ephesosi Soranus), vagy a római Hippokratész is említette. Későbbi korokban is végig jelen volt, nagy szerepére várva, amit a pszichiátria keletkezése kapcsán kellett majd a maga idejében eljátszania a történelemben.

A hisztériát az ókortól kezdve a női méhnek tulajdonították, egyesek annak vándorlásával magyarázták, ami valójában képtelenség, mert be vannak ágyazódva a szövetekbe. Az 1800-as évek végén élénk vita bontakozott ki arról, hogy a hisztéria szimulálás, vagy tényleges betegség eredménye. Charcot hipnózissal hisztériás bénulásokat tudott hipnózisban előidézni és megszüntetni, és ezeket nyilvános előadásokon demonstrálta. Végül a Francia Tudományos Akadémia elfogadta Charcot 1882 február 13-án benyújtott dolgozatát, amely a hisztériások idegi állapotait taglalja, és a hisztéria így hivatalosan is elismert betegséggé vált, egészen 1952-ig.

Természetesen Freudot, aki lelkesen hallgatta Charcot előadásait, magával ragadta a hisztériában rejlő lehetőség, és amikor Charcot egy beszélgetésben arra utalt, hogy a hisztéria talán a szexualitással van összefüggésben, azonnal felismerte a kisajátítandó elméleti és gyakorlati területet, és a magánpraxisban rejlő lehetőséget. Freudot élénken foglalkoztatta a híressé válás és az anyagi haszonszerzés gondolata, minthogy édesanyja és felesége is erre sarkallták, előbbre valók voltak nála a tudománynál ezek a szempontok. Freud tudományos melléfogásai nem tántorították el az utókort attól, hogy piedesztálra emelje, és ha pszichológiáról vagy pszichiátriáról volt szó, ne idézgessék őt folyton (holott valójában pszichoanalitikus volt). Freud valójában mindent a szexualitásra vezet vissza, és ez a kis kitérő a hisztéria világába szintén csak ezt erősíti nála.

Tévedni emberi dolog. Érdekes, hogy az utókor számára mind Charcot, mind Freud tévedései csak ezt a tételt látszanak megerősíteni, tevékenységek híressé tette a nevüket, a névtelen, félrekezelt betegek többnyire ismeretlenek maradtak. Azért volt 1-2 híresebb sztárbeteg mind Charcot, mind Freud praxisában, pl. Charcotnál Blanche Whitman, Freud és Breuer esetében Anna O. De persze ma már mindenki csak az orvosok neveit ismeri, pácienseik, akiken kísérleteztek, és rávették őket a módszereik alkalmazására az elméleteik bizonyítása érdekében, ma már lényegtelenek. Pedig nem egyszer összejátszottak az orvosaikkal, cinkosaik voltak annak érdekében, hogy hamis tanaikat a széles közönség elé tárhassák. Szendi Gábor így ír Freudról a Zsiga, te kis hazudós! című írásában:

“Közeleg az idő, amikor Freud nevét már csak kis betűvel fogjuk írni, és a freudizmus valami sértő lesz; olyasmit fog jelenteni, hogy “gátlástalan nagyravágyás” vagy “a tények feláldozása a siker oltárán”. Ehhez persze még ki kell halnia azoknak, akik a pszichoanalízisnek nevezett fikcióhalmazból élnek, s érthető okokból – freudi terminológiával – elfojtják magukban azokat a kínos gondolatokat, hogy az egész freudi életmű, kezdve az alapoktól, nem szól másról, mint Freud dús fantáziájáról és önmaga nagysága iránt érzett leplezetlen csodálatáról. Freud terminológiáját használva saját magára, kimondhatjuk, hogy súlyosan nárcisztikus személyiség volt, aki önhitt módon tetszelgett önmagában. Innen eredt a “magányos hős mítosza”, amit szorgos munkával épített fel, ebből fakadt diktatórikus személyisége, amely nem tűrt ellentmondást, sem a rendelőjében, sem a pszichoanalitikus mozgalomban.”

Végül szeretnék utalni a 2011-es Hisztéria című filmre, melynek cselekménye a vibrátor feltalálása körül forog, amit hisztéria elleni gyógyászati segédeszközként alkalmaztak. A feltalálása annak tudható be, hogy egy fiatal orvos nem bírta már a saját kezével “paskolgatni” a női nemiszerveket, hogy “paroxizmust” érjen el általa a nőknél, ezért elektronizálta a folyamatot. A súlyos hisztériás esetekben viszont a film szerint bevett szokás volt az intézetbe zárás és a méh eltávolítása. A filmnek ezen a pontján ötlött eszembe a gondolat, hogy a pszichiátria a mai napig alkalmaz kényszerítő intézkedéseket bizonyos betegségnek diagnosztizált állapotra, nevesül a skizofréniára vonatkozóan, aminek a jogát makacsul igyekszik magának fenntartani, annak érdekében, hogy jobban menjen az üzletmenet. A pszichiátria kezéből egyébként úgy kellett hatalmi szóval kicsavarni a méheltávolítást, lobotómiát, kényszerzubbonyokat, hálós ágyakat, elektrosokkot, melyekre bizonyos pszichiáterek még mindig nosztalgiával gondolnak. Nem akarom magam a filmben szereplő szüfrazsetthez hasonlítani, de én is valami hasonlóra akarom felhívni a figyelmet a skizofrének elzárásának ügyében, csak ebben a történetben aligha várható egyelőre happy end, nincs már semmiféle vibrátor, amit feltalálhatnánk ebben az ügyben, hogy jót nevessünk rajta. Vagy igen?