Vajon valóra válik-e a 12 majom története?

Nem tudom, ki látta a 12 majom című filmet? Terry Gilliam rendezte, Bruce Willis és Brad Pitt játszik a főbb szerepekben. Olvastam, hogy Brad Pittnek elvették a cigijét a forgatás közben, hogy még idegbetegebbnek nézzen ki, mint a filmbéli karaktere, Jeffrey. Azt mondom, kár volt elvenni a cigijét, de mindegy. Nem ez a lényeg. Bruce Willis játssza James Cole-t, akinek az élete keresztül-kasul szövi a filmet. Visszaküldik az időben, hogy állítsa meg a 12 majom hadseregét, ami egy vírus segítségével elpusztítja a Föld lakosságát, és csak 1% marad meg belőlük, föld alatti bunkerekban.

Ám nem akarnak a föld alatti bunkerekban élni, ezért megkérik, hogy akadályozza meg a vírus kitörését, vagy ha az nem sikerül, legalább szerezze meg a vírus legkorábbi változatát, hogy hatástalanítani tudják. Egy nem meghatározott évszámú jelenből visszaküldik eőször 1990-be (eredetileg 1996-ba akarják), és ott viszont elmegyógyintézetbe zárják, ahol először találkozik Jeffrey-vel, a félnótással (akinek az apja egy nagy hatalmú ember, egy virológus, aki megkapja a Nobel-t) “Vajon valóra válik-e a 12 majom története?” bővebben

Légió 3 – A kis macák légiója

A Légió 3 egy nagyon távoli (vagy túlságosan is közeli) jövőben játszódik, pszichiátriáról szó sem esik a skizofrének tekintetében, már csak az erő divíziói hajkurásznak skizofréneket, akik nagy hatalmú mutánsokká vedlettek át (képességeik kifejlődtek, de ilyen ez a Marvel Univerzum, mindent szuperképességek mentén képzel el, ettől fantázia). De már ők sem hajkurásszák, David (azaz Légió) lett a legnagyobb hatalmú mutáns, és félő lesz, hogy elpusztítja a világot. Ezért az eddigi szövetségesei is ellene harcolnak (pl. Sydney, az exe, ő pl. állandóan megpróbálja megölni, azaz meg is öli, de itt jön a képbe Switch, az időutazó lány, aki állandóan megmenti, szóval érdekes játék veszi kezdetét). Itt van még Cary és Kerry a dupla személyiségű mutáns-testvérpár, eredetileg ők is Davidre vadásznak, de néha, hol akaratukon kívül, hol azon belül, segítségére is vannak.

Egyébként meglehetősen rejtélyes, hogyan gondolták, hogy David el akarja pusztínai a világot, amikor csak egy kábítószerélvező kommunát vezet, ami csupa fiatal nőből áll. Igazából veszélyt nem jelentenek, az észjátékos csak David (Légió), és a gyerekkori, leszbikus-kábszeres havernője, akit igazából elfelejtettem, hogy hívnak, de valahogy teherbe ejt egy szűzet, ez fogja majd nyomra vezetni Switchet a szekta vagy kommuna hollétét illetően, amúgy egy idő után kiderül, hogy az egész társaság David körül csak egy díszlet: a fiatal kiscsajok csak késekkel hadonászni tudnak, Cary-hez képest azt is szánalmasan. Szóval David egy légiónyi agyatlan, üresfejű liba vezetője, akik valószínűleg elszívták azt is, ami volt nekik, de végül is Switch-csel együtt majdnem csak sikerül mégis elpusztítaniuk a világot, miközben üldözőik elől menekülnek. Igazából semmi új nincs ebben a részben (a fentebb vázolt furcsaságokon kívül), csak belép az időutazás az eddig is elég zavaros cselekményvezetésbe, és ez bonyolítja tovább a szálakat, meg az időszörnyek, időfalók, vagy mik.

 

Szerintem nem titok, a Légó készítői a 3. résszel elvarrni akarták a szálakat: a sorozatban ennyi volt, mindenkit a helyére tettek végül, és mindenki megbékélt mindenkivel, illetve a saját sorsával, szóval folytatásra nem nagyon kell számítani (legalábbis mostanában). Volt, aki rosszul járt, volt, aki még rosszabbul, igazából lehet, hogy nem is nagyon történt semmi, csak az idő egy kicsit helyre billent, megváltozott, és ettől mindenki megváltozott, hétköznapi történet. David családját ismerjük meg behatóbban, előzményként, hogy egy cigány-skizofrén édesanyától származott, akit a haláltáborból megmenekült, és egy gondolatolvasó édesapától. A Légió üzenete szerintem az, hogy a skizofrénia adomány, és nem elnyomni kell, hanem hagyni kifejlődni, és az én üzenetem is ez, nevetségesnek tartom azt a boszorkányüldözést, ami ma (2020-ban!) pszichiátriai szinten megy a skizofrének ellen. Nyugi, nem fogjuk az okostechnológiátokat megzavarni (nagyon), a skizofrénia végső soron csak „sámánbetegség”, és elég régóta jelen van a Földön ahhoz, hogy ne kelljen állandóan levadászni bennünket, injekcióval szurkálni, és gyógyszerekkel tömni, erőszakoskodni rajtunk, és kényszerrel elvinni és leszedálni.

Ez már nem a vérgőzös XX. század, hanem a valamivel komputerizáltabb, és talán (remélhetőleg) némileg humánusabb XXI. század. Ha valakinek sámánkodhatnéka van, valakit erre hívott el a sors, hadd fussa végig a „subjait”, ahogy „tudományos” nyelven fogalmazunk. Mindegyik utazás egyre rafináltabbá, és bölcsebbé tesz, és ha nem őrli fel közben a társadalom, profitál belőle. Lehet, hogy hasznot nem fognak hajtani, de ezt a filmet megnézve gyökeret vert bennem a gondolat, hogy a bolygónak szüksége van ránk (is).

Kérem, ne csináljuk tovább a boszorkányüldözést!

Ne nyírjuk ki a sámánjainkat (a civilizáció nevében)!

Ez barbárság. Neobarbarizmus.

Gondolataim a Légió kapcsán

A mostani bejegyések sorába eléggé nem illeszkedő módon megint egy ajánló következik. Az ajánló tárgya egy film, pontosabban filmsorozat, ami egy Marvel képregényhős kalandjait dolgozza fel. A képregényhős neve David (Dan Stevens), és a film elején egy pszichiátrián tengeti mindennapjait, valahol Amerikában, és a bonyodalmak ott kezdődnek, amikor barátnőre tesz szert a bájos kis Syd (Rachel Keller) személyében. A Davidet alakító színész olyan meglepő hitelességgel alakítja a fiatal skizofrén férfi szerepét, hogy az az érzésem, mint az egyszeri tréfában, ami úgy szól, hogy: „Kérlek, most nézz egy kicsit hülyén!”, „Köszönöm, elég lesz!” – olcsó poén, de ez ugrott be.

A filmsorozat párhuzamosan játszódik több dimenzióban, úgy mint: pszichiátria, asztrál sík, és valami közelebbről meg nem határozható helyen, ahol a Marvel-hősök mindig győzedelmeskednek. Nem árulok el túl nagy titkot, amikor elmondom, hogy a filmbeli szerelmespár kijut a pszichiátriáról, és eljut abba a bizonyos Marvel univerzumba, annak ellenére, hogy az is lehetséges, hogy közben végig ott vannak a pszichiátrián (is). A kinti világban csatlakoznak egy csoporthoz, ami mutánsokat képez ki (mivel néhány skizofrén valójában nagy erejű mutáns, akiknek a rejtett képességei skizofréniaként van számon tartva (ki gondolná?)). A skizofrénia ezeknek a képességeknek a kibogozatlan, hanghallások formájában, összekeveredve jelentkező “tünetegyüttese”.

Bár hamar kiderül, hogy igazából a többi skizofrén rejtett képességei kártyatrükk Davidéhez képest, és leginkább csak az ő képességei körül kezd forogni minden. Az is kiderül, hogy a Földön háború folyik a mutánsok és a normál emberek között, amit a normik kezdtek, abból az okból kifolyólag, hogy irigyek a mutik szuperképességeire. Mivel Marvel filmről van szó, nem annyira meglepő, hogy a szuperképességeken van a hangsúly. A való világban a helyzet szintén hasonló, szerintem, van néhány szuper (vagy nem annyira szuper) képességgel rendelkező ember, akik a tudásukat pénzért, hatalomért, egyéb előnyökért kamatoztatják a normik javára. Ők nem szólnak bele ebbe a háborúba. A háborúba azok szólnak bele (nevezzük pszichológiai hadviselésnek), akik F2000-es modellként tengetik az életüket, és őket a mutáns faj minden bűnéért pszichiátriákon gyötrik egyfajta társadalmi közmegegyezés szerint. A felbujtó valószínűleg egy mutáns háttérhatalom, amely féltékeny egyesek képességeire, és ezért bízza meg a pszichiátriát ennek az úgynevezett piszkos munkának az elvégzésével, a skizók likvidálásával.

A filmben David volt pszichiátere (illetve annak a hasonmása, a filmben szinte mindenkinek van ilyen-olyan hasonmása, alakváltozata) úgy jellemzi magát, mint a „Világítótórony Őre”. A szókép szimbolikáját aligha kell magyarázni: David a Világítótorony, neki pedig az a feladata, hogy őrizze ezt a tornyot. Eléggé eufemisztikus megfogalmazás a pszichiáterekre a toronyőri funkció kiosztása, a valóságban inkább szadista, hataloméhes, az igazságot elleplező társaságnak gondolnám őket. A hatalom kérdése ezen kívül is szóba kerül az alkotásban: A szadista pszichológusnő és a szadista ápolónő archetípusa itt jelenik meg a legtisztábban a témában eddig fellelhető műalkotások közt. A film 2017-ben került először vetítésre, és úgy gondolom, hogy a pszichiátriai személyzet ordító képmutatása világszinten most kapott olyan nyilvánosságot, amire megérte egy amerikai típusú mozifilmsorozatot alapozni. Szerintem jobb érzésű ember meg sem lepődik ezen. A filmben egyébként nemcsak a skizofrénia jelenik meg, hanem a disszociatív személyiségzavar is markánsan képviselteti magát, illetve az egész komoly demencia a skizók volt vezetőjénél.

Összességében a film mondanivalóját úgy értékelem, hogy a humánum nem az orvostudomány oldalán áll, hanem az úgynevezett betegek, elnyomottak oldalán. Közöttük is van jobb és rosszabb, sőt van, aki egészen gonosz, de a pszichiátriának ilyen negatív médiavisszhangja még nem volt, mint ebben a sorozatban. Maximum Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye közelítette meg valamennyire. Esetleg még én, a magam szerény eszköztárával. De hát, ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások fölött? :/

A viharsziget – skizó szemszögből

Megnéztem a Viharsziget c. filmet, amit mindenki emleget a média szakon. Lehet, hogy filmes szempontból van valami értéke, de amúgy pedig csak egy újabb történet, ami rájátszik a skizofrén=gyilkos sztereotípíára. És nem is mutat túl egy átlagos, hülye felfogáson a skizofréniáról.

A filmet Martin Scorsese rendezte, Dennis Lehane könyvéből, tehát nem szokás neki beszólni annyira, én néhány ponton szerintem mégis azt fogom tenni. Nem életszerű például elmebetegként az, hogy saját múltat hallucinálunk magunkak, mint a filmben szerepel, a hallucinációk világa a jelenre vonatkozik, illetve nézetem szerint határozottabban inkább a jövőre, de hagyjuk ezt most. ​

Tehát 1954-et írunk, és két nyomozó, vagyis szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) utazik egy hajón a Viharszigetre, hogy egy eltűnt páciens, Rachel Solando (Emily Mortimer, Patricia Clarkson) eltűnésének ügyében nyomozzanak. A személyzet, ami egy csomó rendőrből, ápolóból és pár pszichiáterből áll, eléggé hűvösen fogadja őket, a főhős meg is jegyzi a rendőrökre, hogy milyen „idegesnek tűnnek a fiúk”. Aztán még azt is, hogy felismeri, hogy áramot vezettek a kerítésbe, aminek a filmben túl sok szerepe ezek után nem lesz. Amúgy található néhány ilyen félrevezető nyom is a filmben, például amikor a sziget parancsnokában Teddy felismeri az általa a háborúban legyőzött náci tisztet, vagy amikor Rachel a férjeként azonosítja a nyomozót, majd később ellöki magától, és mégsem ismeri fel.

Mindegy, a pszichiáterek hátráltatják a nyomozást, ahogy csak tudják, az ápoló személyzet szintén nem túl segítőkész a rendőrökről (katonákról?) nem is beszélve. A körülmények is aggasztóak: a nagy létszámú fegyveres állomány, a ritkán járó, csak belső utasításra útnak induló komp, és a rendszeres ítéletídő, amiről vélhetően a sziget is a nevét kapta. A „foglyok” (a vezető pszichiáter többször kijavítja a nyomozót: „betegek”) közül a férfiak az A épületben, a nők a B épületben, a legveszélyesebbek pedig az erődszerű „C” épülteben kaptak elhelyezést, ahová az utasítás szerint tilos a nyomozóknak belépniük. Illetve egy idő után csak a nyomozónak, mert Chucknak időközben valahogy nyoma veszik, hogy egy újabb szerepben tűnjön fel újra a történetben. Egyébként a pszichiátriai börtönsziget később több filmes és játékos alkotásban megjelenik a film után, például én a Batman: Arkham Asylum című játékban találkoztam a filmből vett jelenettel.

A filmnek szerintem a legnagyobb érdeme, hogy több értelmezése lehetséges: vagy a főhős egyre zavarosabb, visszaemlékezésekkel és hallucinációkkal tarkított verzióját fogadjuk el, vagy pedig a pszichiáterekét, ami homlokegyenest ellentmond egymásnak, viszont köztes út nem lehetséges. Valamelyik oldalra kell állnunk a film értékelésénél. A film ezért is csalódás számomra: a pszichiátriai verziót valószínűbbnek tünteti fel, mint az összeesküvés-elmélet szerű, a nyomozó által előadott, illetve átélt verziót. Amúgy, ha nagyon paranoidok akarnánk lenni, azt mondhatnánk, a félrevezető nyomok, „red herringek” a filmben a legérdekesebbek, úgyanis vezetnek valahova, a film valódi értelméhez, nem pedig félrevezető szálak, illetve filmkészítés közben elkövetett bakik, logikai egyenetlenségek. A film záróakkordjaként elhangzik egy olyan mondat is, amit sokan sokféleképpen értelmeztek, de számomra egyik sem volt túl megnyugtató. A film szerintem a bíztató kezdet ellenére egy hatalmas blöff, egy csomó red herringgel, és nyitott befejezéssel.

Elismerem, hogy nehéz lehetett a filmet úgy megcsinálni, hogy mindkét értelmezés érvényes legy, amit most itt nevezhetünk pszichiátriai és pszichiátria ellenes értelmezésnek is, mivelhogy köztudott, hogy a végén mindig a befogadó elvárása szerinti módon értékeli a befogadott médiatartalmat, hogy egy kicsit ilyen szakszerű legyek. Ennek ellenére én is hajlok arra, hogy a pszichiáterek igaza jobban alá van támasztva, már csak azzal is, hogy az hangzik el utoljára. Szintén nyitva hagyott kérdés, hogy mennyire gyógyult meg, mennyire esett vissza, illetve mennyire disszimulált (tettette a gyógyulást) a nyomozó, mikor a következő mondat elhangzott tanulságként:

„Nem tudom, hogy melyik a rosszabb… szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?”

Illetve kire vagy kikre értette. Szerintem Chuckra és magára, de ezzel megint egyedül vagyok. Azt mondják, a könyv fényt derítene 1-2 dologra, sajnos nem ígerem, hogy mostanában elolvasom.

Amiért a film mégis megfogott, illetve amire asszociáltam róla a kis anamnézisemből, nyugodtan utalható a konteók világába, de ne mondja senki, hogy nem tettem bele mindent a bejegyzésbe:

A filmben vannak elgondolkodtató részek, például 1954-ben, amikor a film játszódik, egyes szereplők szerint elmekontroll-kísérleteket végeztek pszichés betegeken vagy annak mondott embereken. Erre bizonyítékként a CIA nevű szervezet ARTHICHOKE nevű projekjét szokás példaként felhozni. Én személyesen úgy gondolom, a 2000-es években szintén elmekontroll-kísérleteket végeztek magyarországi zárt osztályokon, csak, ugye, mivel nekünk nem volt szigetünk, kisebb, eldugottabb intézetek szolgáltak erre a célra. Ez megmagyarázna egy pszichiátriai paradigmaváltást a skizfréniával kapcsolatosan, amikor is a skizofrénia altatásos terápiájáról átálltak az aktív pihenés terápiájára, már hazánkban is megindulhattak az elmekontroll-kísérletek. A film azt is helyesen magyarázza meg, ha még ki is derülnek ezek a kísérletek 1. senki nem fog hinni egy kísérleti alanynak, mivelhogy őrült, én még azt tenném hozzá, hogy 2. az egészséges társadalmat mindig is hidegen hagyta ez az egész. Egyébként pedig, teszem fel most okosan a kérdést, nem lehet-e elmekontroll kísérleteket pszichiátriai rutinvizsgálatoknak / kezeléseknek álcázni, illetve, ha már embereket tartunk 24/7-es megfigyelésben, ki mondja meg, mi számít terápiának, és mi kísérleti anyagnak? A határok, érzésem szerint, összemosódnak ebben a kérdésben, és nem ez lenne az első dolog, amivel a honi pszichiátria képes még meglepni minket (illetve már meg is lepett?) Most én is, ahogy a filmben, nyitva hagynám a kérdést, hogy valóban voltak-e elmekontroll kísérletek Magyarországon „az én időmben” a pszichiátriákon, 1. vagy voltak, 2. vagy hallucináltam őket, 3. esetleg álmodtam, de a helyzet az, hogy mivel a memóriám elég jó, még mindig tudok erre utaló jeleket felidézni kórházi tartózkodásom idejéből.