Feldmár András: Credo

Önéletrajzi ihletettségű könyv, de nem teljesen önéletrajz. Az eslő részben, szakadásokon keresztül ismerhetjük meg Feldmár András gyerekkorát, szüleihez fűződő, ambivalens viszonyát, kis, szűkre szabott családtörténettel egybekötve, eszmélkedésétől, 3 éves korától kezdve, amikor a családtagjait elhurcolták a nyilasok (ez a második szakadás, az első a születése volt), egészen az 1956-os forradalom utánig, amikor Feldmár elhagyja az országot, és Kanadába emigrál/disszidál.

Majd Kanadában is folytatódnak a szakadások, információkat szerezhetünk a szerző matematikusi, programozói pályakezdéséről, és arról, hogyan került kapcsolatba a “pszichobiznisszel”, pszicholingvisztikai programot kellett írnia egy intézet felkérésére. Megtudhatjuk, hogyan vált belőle pszichológus, pszichoterapeuta, az utolsó állomás, az utolsó szakadás, R. D. Laingnél töltött tanulóévét jelenti. R. D. Laing skót pszichiáter, aki létrhezott pár dolgot a gyógyszermentes menedékházaktól kezdve a Philadelphia Association-ig, ami egy laza pszicho-szervezet.

A könyv gerincét a Londonban, Laing közelében töltött idő alatt keletkezett naplójegyzetek teszik ki, leírja a Philadelphia Association és szakemberei életét, a menedékházakban folyó életet, ahol nem gyógyszereznek, hanem egyes tanítványok és páciensek szabadon megélik a személyiség, az épelméjűség széthullását, majd újra felépülését. Annak ellenére, hogy Laing nem használt gyógyszert, nem tiltotta meg másnak, hogy használjon. Személyisége bűverőként hatott korában, jót, rosszat egyaránt tudni róla, a keleti jógát és a nyugati orvoslás eredményeit egyaránt alkalmazta.

Ahogy Feldmár András leírja a korban, a ‘70-es években zajló életet, a bulikat, a fogadásokat, a menedékházakat, az emberben az a képzet támad, hogy egy kommunáról hall tudósítást, annak szexuális szabadossága nélkül (a pácienseivel viszonyt folytató Coopert ki is vetették köreikből). Francis Huxley, antropológus a sámánisztikus kultúrákhoz hasonlítja az akkoriban Londonban történteket. Sámánizmus és antipszichiátria? R. D. Laing és Thomas Szasz a legnagyobb két máig ható antipszichiáter. Kérdés: Csak pszichiáter lehet antipszichiáter? Vagy pszichoterapeuta is lehet antipszichiáter? Netán Feldmár is nevezhető antipszichiáternek? Talán Szendi Gábor is?

Azt hiszem, a magyar antipszichiátriai mozgalom sosem volt szervezett egész, de mindig voltak a világban elég erős, befolyásos képviselői. Magyarországon a Feldmár Intézet munkája és a menedékházak mai napig meglévő terve lát el olyan funkciót, ami a pszcichiátria hegemóniájának ellentételezésére hivatott. Kikerülhető manapság a gyógyszeres paradigma csapdája? A menedékházakban az ember addig tartózkodik, ameddig szükséges, és onnan felépülve távozik. Vajon kap-e esélyt a mai Magyarországon a humanisztikus, emberi méltóságot figyelembe vevő Laing-i, Feldmár-i irány, vagy teljes egészében győz a gyógyszeres paradigma, a pszichiátriai erőszak, és a gyógyszeripar? Ezek az érdekes, aktuális kérdések merültek fel bennem.

De elkanyarodtam a témától: A könyv központjában R. D. Laing és Feldmár András kapcsolata áll, fókuszban Laing különös személyiségével, még egy interjú is szerepel vele, amiben a terápiája kardinális kérdéseiről, fogalmairól kérdezi Feldmár. A könyv különösen jól szerkesztett, az elejétől a végéig olvasva alkot egészet, de legfőképpen mégis azoknak ajánlom, akit vonzanak a vagány naplójegyzetek, az 1970-es évek hippis, kommunisztikus légköre, és az antipszichiátriai mozgalom ekkoriban történő kibontakozása. Vajon a 70-es években már tényleg minden készen állt? Vagy van új a nap alatt? Vagy tényleg az ókortól kezdve minden ugyanaz, újra artikulálva, új köntösben?

12 olvasmány Feldmár Andrással

Rájöttem, hogy mostanában keveset olvasok. Keveset programozok, keveset szidom a pszichiátriát? Hát, mit csinálok? Nevezzük tanulásnak… Ilyen még nem volt, kérem, ebben a vizsgaidőszakban már csak 3 vizsgám maradt, és 5 hetem van rá… Minden reményem megvan, hogy összejön a félév, úgy, hogy mindent teljesítek (ráadásul idő előtt).

Mivel hogy keveset olvasok, pont kapóra jött Feldmár András legújabb YouTube-os alkotása, a 12 olvasmány Feldmár Andrással, amit Krámli Andrással, aki a Feldmár Intézet munkatársa, közösen csinálnak. A műsor apropója egy R. D. Laing ihlette (vagy róla szóló) sztori, amiben Laing egy filozófussal beszélgetve mindössze pár hallgató előtt, egyszer szégyenbe hozta Feldmár Andrást, hogy nem tudta követni a beszélgetést. Erre Laing felírt neki 12 könyvcímet, hogy hát ebben nincs sok vaszizdasz, ha ezt a 12 könyvet elolvasta volna, pontosan tudta volna, miről beszélnek.

Nemrégen vettem észre ezt a sorozatot, én a Haldokló angyal című, 4. résznél csatlakoztam be a történetbe, ami William Blake költészete mentén értekezett az angyalokról, és a más tudatállapotokról, és kapott egy-két keresetlen szót benne a pszichiátria. Szóba került Aldous Huxley egy novellája, amiben egy férfi vak emberek társadalmába, beleszeret egy vak nőbe, de a helyi szabályok szerint csak úgy vehetné feleségül, ha előbb végrehajtanak rajta egy műtétet…

Mindenesetre érdekes párhuzam a skizofréniával, vagy azzal a többlettel, amivel néhány ember rendelkezik… Szóval ezen felbuzdulva sikerült megnéznem a 3 régebbi adást is, az elsőben Szókratészről van szó, és arról, hogy vajon a szerelem egy őrület-e, és hogy akkor inkább már jobb a szeretet, Platón Phaidrosz című dialógusa alapján. A másodikban Hérakleitosz töredékeiről, és hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba (vagy páciensbe) lépni. A folyó is változik, mi is, a következő találkozáskor a páciens se lesz már ugyanaz. A harmadikban Kierkegaard kerül terítékre, és az ő különös élete.

Például híres „eksztatikus előadás”-ában a Vagy-vagy címűben így kezdi okfejtéseit: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz vagy sem, mindkettőt megbánod.” Kierkegaard a maga részéről egy olyan megoldást választott, hogy amikor már hozzáment volna a nő, visszakozott, amikor viszont már készen állt volna a házasságra, a nőnek már más férje volt, és ő csak vágyakozhatott rá reménytelen reménykedéssel. Valahogy így kerülte el a házasság unalmát.

Ennél a 4 olvasmánynál tart egyelőre ez a Feldmár-féle előadássorozat, mindössze tíz-tizenegy perc körüli egy-egy előadás, érdemes ráhangolódni a mondanivalóra és az olvasmányokra is. Szerintem én is előbányászom a Williem Blake és a Kierkegaard könyveimet az újabb előadásokig. Megosztom itt az eddig elkészült epizódokat, mindannyiunk okulására… Szerintem nagyon megérik a rájuk fordított időt, ami nem sok, összesen krülbelül 40-45 perc…

Feldmár András: Személyes és személytelen

Most egy egészen friss Feldmár Andás könyv kerül terítékre: a 2020-as Személyes és személytelen. Elgondolkodtam, hogy azért szeretem a Feldmár könyveket, mert olyanok, mint egy tudatfolyam-regény, ami mindig egy-egy címben megadott témát jár körül. Sőt, jobbak, mert az én dokumentarista ízlésemnek megfelelően inkább a valóságra reflektálnak.

A könyv látszólag messziről indít, de jobban belegondolva nem annyira, mert személyes és személytelen fogalmához megkerülhetetlen tisztázni a szépség és a szeretet fogalmakat. Elkerülhetetlenül tárgyiasítunk bizonyos helyzetekben, és ez elszemélytelenedéshez vezethet. Azért tárgyiasítunk, mert a tárgy pótolható, a személy nem. Ha egyszer csak megszűnik létezni, a vágyunk tárgyai áttolhatóak másra, amíg ha a viszony túl személyes, a hiányba bele is pusztulhatunk.

Különösen tetszett az arról szóló fejtegetés, hogy a mai pszichológia és pszichiátria hogyan próbálja utánozni a tudományt, és hogyan tárgyiasítja azt, amivel dolgozik. Nincs a kezelési módszeri között a „mi” fogalma, de még a „te” sem, a másik ember. Feldmár szerint az emberek csak társas interakcióikban vizsgálhatók, a pszichiátria és pszichológia viszont csak elvonja, absztrahálja az emberből a problémát (nevezzük betegségnek) és azt kezeli. Csak semmi személyesség!

Elmond egy történetet, amelyben egy pszichiáter megfejt egy álmot, amelyben egy szakadék egyik szélén előjön egy kakukkos óra, és kakukkol, majd eltűnik, a másik szélén előjön egy másik kakukkos óra, és az kakukkol. A pszichiáter az álmot úgy fejtette meg, hogy a szakadék jelenti a problémát, a súlyos skizofréniát, Laing viszont, Feldmár mestere rákérdezett, hogy nem az van, hogy a páciens kakukkol az egyik oldalon, és a pszichiáter meg csak visszakakukkol neki?

Több részlet foglalkozik Alphonso Lignis filozófussal, aki szerint a lust (vágy) és a trust (bizalom) egyfajta elemi erőként ugyanúgy működik. „Ha választanom kell valakit, akiben bíznom kell, akkor tudok választani, anélkül, hogy ismerném az illetőt. Az, hogy kihez vonzódom, hasonlóan működik.” Lignis például kitapasztalta, hogy a nőnek öltözött thai fiúkhoz vonzódik a leginkább, ami egy sor kortársat felháborított, legalább annyira, mint egy prózaverse egy angoltanárt.

Egyébként megtörténhet, hogy szépnek látunk valakit, de a leginkább abban találjuk meg a szépséget, ami már a megszokott, vagy már a miénk (mármint olyan értelemben, hogy velünk van). Biztos mindenkivel előfordult már az ilyesmi, a „nekem a legszebb” érzés, amikor valamit vagy valakit az tesz széppé, hogy az ember birtokolja. Feldmár szerint össze van kötve az, amit szeretünk, és az, ami igaz. Egyenlőségjel van az igaz, szeretet és szépség között.

Ezzel a szép és igaz és szeretnivaló gondolattal búcsúzom összegzésképpen ettől a könyvtől, megint egy olyan élménnyel lettem gazdagabb általa, ami manapság ritkaságszámba megy. Méltó darabja azoknak az alkotásoknak, amik a hvg könyvek sorozatban jelentek meg a szerzőtől, mindenképpen megéri megszerezni az otthoni könyvtárba.

Feldmár András: Ellenállás

Számomra Feldmár András Ellenállás című könyve azért hiteles, mert számtalan példával támasztja alá a mondanivalóját. Tehát nem a szuggesztió erejével akar hatni, hanem meggyőz, arról, amit mondani akar. Az Ellenállás is kiváló példája ennek a módszernek. Azt a viselkedésformát, amit ellenállásnak nevez, nem egysíkúan mutatja be, hanem több szemszögből vizsgálva. Egyforma hangsúlyt fektet a gyermekkori és a felnőttkori viselkedés pontos értékelésére és bemutatására. Személyes példákat is hoz egy-egy ellenállásra a pályáján, amivel sok eredményt nem ért el, mégis megkönnyebülés volt, mert a morális véleményalkotáshoz való jogát nem veszítette el.

Van-e értelme az ellenállásnak, és mikor?

Szerinte érdemes megvizsgálni, van-e értelme az ellenállásnak bizonyos helyzetekben, mert esetleg többet árthatunk vele mint használhatunk, ez úgy érzem, számomra megszívlelendő jó tanács, viszont előfordul az is, hogy profitálhatunk a helyzetből. Ha máshogy nem, akkor erkölcsileg. Leír egy esetet, amikor Kanadában, a helyi pszichológus szervezetben egy kolléganőjével hosszú nyílt levelet fogalmaztak, és kiléptek a kamarából, aminek végül is nem érezték sem a pozitív, sem a negatív hatását, de legalább megmaradt a ius murmurandi, a szabad véleménynyilvánítás joga.

Feldmár szerint az olyan bajok, mint az anorexia nervosa vagy a lustaság is az ellenállás egy formáinak tekinthetők. Szerintem is megfigyelhető, hogyan lovalja bele magát egy-egy anorexiás egy pszichiátriai kórképbe, vagy a lustaság is lehet egy előre elgondolt stratégia, esetleg védekezésmód. Nem kell mindent diagnosztizálni, mert azzal csak beskatulyázzák az embert. Az ellenállásról számomra érdekes volt, amit a tízparancsolatról írt a tanítója, Laing kapcsán:

Laing és a tízparancsolat

„Laing azt állította, hogy a tízparancsolat nem parancsolatok sora, csupán rosszul fordították le. Ez valójában tíz pontba szedve a leírása annak a felnőttnek, aki nem csinálja azokat a dolgokat, amikről ott szó van. A felnőtt ez esetben egy tudatállapotot jelent – és abban az állapotban azt a tíz dolgot nem teszi. Tehát felnőtt. Mintha rá lehetne parancsolni egy felnőttre, hogy ne szarjon be! De ha túl korán parancsolod meg valakinek, amikor még pici, úgyis beszarik. Még akkor sem, ha nem tanítják meg külön erre. Nem kell parancsolni, mert egy bizonyos kor után már senki sem szarik be.”

Feldmár András Ellenállás

Freud szerint a tudatalattink tartalmának a hozzáféréséhez ötféle ellenállás létezik. A leghíresebb páciense, akiről Farkasember néven írt esettanulmányt, az elfojtást választotta az ellenállás helyett, hogy megőrizze anyja szeretetét, és egész életében kudarcos maradt. De saját magunkkal szemben is kerülhetünk ellenállásba, például ha valamit eldöntünk, és utána már nem akarjuk. Meg kell vizsgálni, kinek az akarata is ez igazából, és időnként fel kell frissíteni az elhatározásunkat:

Saját akaratunk vagy másoké?

„A saját akaratunkat gyakran összekeverjük mások akaratával. Valaki szabadon, lelkesen elhatározza, hogy valamit meg akar csinálni, de ahogy telik az idő, valahogy átváltozik az érzése, eltűnik a lelkesedése, és úgy érzi most már muszájból kell csinálni. Mintha elfelejtené, hogy ő maga határozta el. Elkezd vonakodni, mintha kötelező lenne megtenni azt, amibe belefogott.”

Ugyanerről Derrida:

„Sokszor az ember lelkesen belevág valamibe, és hamarosan már kötelezőnek érzi. Mintha valahogy eltűnt volna az a személy, aki lelkesedett. Elfelejti, milyen tudatállapotban volt, amikor nekifogott, és az az állapot már nincs meg. Tehát az igazi ígéret – mondja Derrida – nem csak emlék, ami élettelenül szól egy rögzített felvételről. Az igazi, hatékony ígéret él, és frissen, újra és újra el kell döntenünk a megtartását, a betartását, így válik alkotóerővé, és formálja a tetteinket. Az ígéret elsősorban egy döntés, amit én hozok, megbirkózva magammal, és ami kizár minden más lehetőséget, teljesen függetlenül attól, mit érzek, vagy milyen nehéz betartani.”

Ennyi volt, mese volt. Elnézést a sok idézetért, de úgy érzem, ezeket most muszáj volt. Akinek ismétlésként hat, ne búsuljon, és sohase feledje: Az ismétlés a tudás édesanyja. Nem lenne jó megfosztani azokat tőle, akiknek viszont újak lennének, vagy megvilágító erejűek. Akinek meg nem inge, ne tegye gatyába, csak azt tudom mondani.

Feldmár András Ellenállás című könyve a HVG könyvek sorozatban jelent meg 2019-ben, megrendelhető a kiadónál (is).

Feldmár András: Őszinteség

Feldmár András Őszinteség című könyve egy térképkészítő hasonlattal kezdődik. Mi a helyzet, ha útbaigazítást akarok kérni valakitől arról, hogy hol van a városháza, és neki térképet kell rajzolnia róla? Akkor az van, hogy a valóság sokszor bezavar: nem kell lerajzolnia a sok bokrot, növényt, gilisztát, ami útba esik, hanem egy olyan térképet várok tőle, ami alapján elérek a városházára. Ha elértem a városházára, igaz a térkép, ha egy parkolóba értem helyette, a térképkészítő hazug vagy hülye.

Feldmár András Őszinteség térkép

Térkép az őszinteséghez

Ennek a hasonlatnak a mintájára építkezik az egész könyv, Feldmár András megpróbál térképet rajzolni nekünk az őszinteség irányába. A valóság, ami egyrészt közös megegyezésen alapul, esetleg csak metszete a két ember igazságának, ami fel van dúsítva racionalizálással, kisebb-nagyobb újragondolásokkal. És ehhez tapadhatnak még az álmok, esetleges hallucinációk világai, melyek szintén valóságunk részét képezhetik. Jacques Lacan erről azt mondta, hogy a valóság annyira komplex, annyira összetett és sokrétegű, hogy még remélni sem tudjuk, hogy valaha is megismerhetjük.

Freud is gyakran felemlítődik a könyvben, abból az aspektusból is, hogy mivel mindent dokumentált, amit csinált, azért lehet őt ma dicsérni-szidni, kritizálni vagy magasztalni, de mindennek alapja, hogy megpróbált őszinte lenni. Szóba kerül a hisztérikusok kapcsán is, ami egyfajta védekezés volt egykor a férfiak zsarnoksága ellen, az elnyomottak, nők, de férfiak is, hisztérikus tünetekkel védekeztek az őket ért igazságtalanságok ellen, és így álltak ellen a hatalomnak.

Feldmár András Őszinteség

Nincs “mi” és “ők”, csak “mi”

Laing egyik elmélete, miszerint nincs „mi” és „ők”, csak „mi” vagyunk, szintén megvilágító erejű. Leginkább a gazdagság-szegénység párhuzama mentén a könyvben, ami mély nyomot hagyott bennem az olvasás során, és messzire vezetne a kibontása. De nagy vonalakban a következőről van szó: a szegény „mi” élménye különbözik a gazdag „én” és „te” élményétől. Amennyiben „mi”-ről van szó, a pénzünket, vagyonunkat meg kellene osztani. De a gazdag ember ebbe nem nagyon szokott belemenni, ezért a szegény fél „mi” élménye többnyire hallucináció marad.

A könyvben ezen kívül még számtalan példa, személyes praxisban felmerült eset szerepel. Ezek mind az őszinteségről szólnak, nem ritkán szexuális témában. Feldmár András kíméletlen saját magával is, amikor a fiatalkori szexuális éréséről, első házasságáról vagy hasonlókról beszél. Igaza is van, az ember a legőszintébben a saját élményeiről tud beszélni. Végül is felmerül a probléma, hogy nem könnyű sem az őszinteség, sem a hazugság útját járni, választanunk kell.

Aztán olyan témák merülnek még fel, mint a retorika kérdése, ami manapság már egy gyanús tudomány, mások meggyőzésére valamiről, vagy a hazug valóság és őrület kérdése, amikor valaki abba őrül bele, hogy hazug valóságban él, vagy pedig arról, hogy önbecsapás nem lehetséges, ez az ÉN és a MAGAM kettéválasztásával járna. Őrület viszont nagyon is lehetséges, amikor az ember egy hazug világban élve egyszer csak egy alternatív valóságban találja magát…

Feldmár András Őszinteség című könyve a HVG könyvek sorozatban jelent meg 2019-ben, megrendelhető a kiadónál (is).

Feldmár András: Álom és valóság

Álom és valóság viszonyáról, és páciensek álmainak lehetséges megfejtéseiről szól a 2015-ös Feldmár könyv, az Álom és valóság. A szerző előrebocsájtja, hogy az ő álomfejtései csak lehetséges változatok, az álmoknak számtalan megfejtése lehetséges. Vannak érdekes, szemléletes álmok a leírások között, és van pár mondatos emlékfoszlány is. Szerintem a könyv erősebb része mégis az elméleti bevezető, amelyben a szerző az álomról és a valóságról fejti ki a gondolatait.

Feldmár András: Álom és valóság

Mint ahogy az álom sokszínű, és sokféle értelmezése lehetséges, a valóság is az. Minden embernek különböző a valóságérzékelése, egymáséival nem felcserélhetőek az élményeink. A valóságba Feldmár szerint belehipnotizálnak a szüleink, méghozzá a nyelv segítségével, ugyanis ez az egyetlen választásuk van, hogy saját valóságunkat megalapozzák. Aztán, persze, felmerül benne, hogy lehet, hogy mindannyian egyek vagyunk, csak hallucináljuk azt, hogy különbözünk.

Leír például egy érdekes esetet, abból az időszakból, amikor még hipnózissal foglalkozott, vagyis nem egyet, hanem egy általános érvényű leírást ad a hipnózisnak egy fajtájáról, amit tudományos kísérletképpen végzett. Két ember hipnotizálja egymást, amikor az egyik leviszi a másikat a legmélyebb hipnózisba, azt az utasítást adja neki, hogy hipnotizálja őt viszont, szintén a legmélyebb szintre, és Feldmár legnagyobb meglepetésére azt találták, hogy a két ember hipnózisban átélt valósága szóról szóra megegyezik. A kísérletet annyira zavarba ejtőnek találták, hogy végül nem folytatták tovább, de ez az, amiből esetleg azt a következtetést lehet levonni esetleg, hogy valójában nem is vagyunk különálló személyek, legmélyebb valóságunkban valójában egyek vagyunk. (Ez legalább annyira meredek feltételezés, mint Platón barlang hasonlata, vagy a Mátrix valósága vagy a Hologram-elmélet, ha csak nem meredekebb egy fokkal.)

Feldmár András: Álom és valóság

Aztán az álmokról fejti ki a véleményét. Azt mondja, hogy hacsak az álmainkat nem sugározzák valahonnan a fejünkbe, például Houstonból (semmit nem zár ki), akkor végtelenül kreatívak vagyunk az álmok előállításában, van aki például olyan horror mozikat gyárt álmában, amiért Hollywoodban nem kevés pénzt fizetnének, ha ezt ébren is meg tudná valósítani. (Saját élményem, hogy egy időben olyan negatív utópiák játszódtak le álmomban a fejemben, amilyenek igencsak izgalmasak voltak, és valószínűleg megvették volna a forgatókönyvet, ha le tudom írni.) Az álmok megfejtésének egyfajta lehetséges módja, hogy minden álombeli szereplő szemszögéből megmagyarázzuk az eseményeket, hiszen mindegyiket mi teremtettük, és úgy működtetjük. mintha valami igazi filmrendezők lennénk, gondolom.

Feldmár pályafutása során különös figyelmet szentel az álmoknak (és természetesen minden egyéb tudatállapotnak is), kifejti, hogy minden tudatállapotban lehetséges hazudni, egyedül az önhazugságot, önbecsapást nem tartja lehetségesnek hosszú távon. Az álmok szerinte hasznos információt hordoznak az ébrenléti állapotra vonatkozóan is, ezért nem ért egyet azzal az elmélettel, hogy az álmok csak az agyi kompjúterünk tisztulásának melléktermékei. Szimpatikus számomra ez a megközelítés, egy idő óta én is több figyelmet szentelek az álmoknak, de talán nem eleget.

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Feldmár András három előadásból álló könyve a Szabadság, szerelem. A címe az ismert Petőfi-idézetből született. Sokáig vonakodtam elolvasni, a bevezető része eléggé elriasztó is nekem, mindeféle értelmezéseit adja a szerelemnek, nem teljesen köznapi értelemben. Aztán, ha tovább olvasunk, előkerülnek a hétköznapibb szituációk is. A bevezető fejezet szerintem azért van, hogy a könyv megszűrje az olvasóját: Engem elég sokáig megszűrt, mert ebben a témában egyre konzervatívabb állást foglalok el az életben, ellentétben minden más területével az életnek.

Szabadság, párkapcsolat

Az “én” és a “te” halála, a “mi” születése

Az előadásokat úgy kezdi, hogy előrebocsájtja álláspontját, miszerint nőnek lenni jó, és ezt abból vezeti le, hogy a kisgyerek, miután eltávolítják az anyja mellétől, egész életében azt keresi, csakhogy a férfiaknak ez nehezebb, mert a nők egy idő után rendelkeznek saját mellel, a férfiaknak pedig ehhez csak küzdelmes keresgélés után juthatnak hozzá. Felelevenedik a mitikus történet is, amikor Zeusz és Héra felkeresik Teiresziászt, hogy mondja meg, hogy a férfiak vagy a nők élvezik jobban a szexet. amire a jós azt feleli, hogy a nők, mire Héra nyomban meg is vakíttatja.

Példákban és történetekben nincs hiány a könyvben, sokáig úgy tűnik belőle, hogy a párkapcsolat mindig valami hierarchikus dolog: alá-fölérendeltségi viszony. A házasság pedig újjászületés: az addig különálló „én” és „te” halála, megszületése a „mi”-nek. Ha például az asszony mosogat és a férj elkezdi fogdosni, mire a nő elhárítja a közeledést, ott valami baj van a „mi”-vel, mivelhogy mindkettejüknek érzékelnie kellett volna a szex igényét, vagy éppen alkalmatlanságát. A vége az, hogy nekiállnak kielemezni a helyzetet, hogy akkor mi nem működik jól a párkapcsolatukban.

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Lacan, Laing, Derrida, Kafka, Teréz anya

Majd a könyv vége felé szóba kerül, hogy mindenkitől függetlenül élni, szingliként, egy jó választás lehet. Mert az ember megteremtheti az önállóságát, ami pozitívan hat az énképére. Erre terápiát is igénybe lehet venni, mert az ember ragaszkodik a rosszhoz is, és úgy érzi, beledöglik. Jacques Lacan boldogságfogalmát, a jouissance-t idézi meg, ami azt az örömöt jelenti, amit az ember a keserűsége fölött érez, amikor ilyen párkapcsolatokban benne ragad, és nem változtat.

Végül eljut oda a mű (és az előadássorozat), hogy kézzelfoghatóan összehozza a szabadság és szerelem fogalmakat. A megoldást Sartre életéből meríti, aki egész életében tagadta a szeretet fogalom értelmét. Élete végén viszont azt mondta, hogy a szeretet számára egy olyan társ jelenléte, akivel nagyobb szabadságot tud megélni, mint egyedül. A műben egyébként elég sok szakembert felvonultat a szerző, a már említett Sartre-on és Lacanon túl gyakran említi mesterét, R. D. Lainget, előttem ismeretlen filozófusokkal együtt. Derridát, Kafkát, vagy éppen Teréz anyát, belevonja a mitológiai kitekintést, felvonultat szociológiai és antropológiai ismereteket is, távoli, egzotikus tájakról.

Feldmár András Szabadság, szerelem című könyvéről a moly.hu-n.

Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól!

Feldmár Andrásnak ez a könyve nem olyan terjedelmes, mint a Tudatállapotok szivárványa, de talán azért majdnem olyan fontos, illetve bizonyos esetekben megvannak a csírái, hogy túlmutasson rajta, nevezetesen az, hogy beemeli a diskurzusba a Gonoszt (így, nagy G-vel) mint kategóriát. Gondolom, sokaknak megvan a Tudatállapotok szivárványából már ismert karakter, aki istent játszik, azzal, hogy mások élete felett rendelkezik, amikor hobbiból annyi embert gyilkol meg az altatással, amennyit megenged a kvóta neki a hatályos törvények szerint.

Feldmár András: Szabadíts meg a Gonosztól!

Pszichológusok és pszichiáterek is szerepelnek a könyvben, néha pozitív, néha negatív előjellel. Feldmár többnyire nem vállal szoros sorsközösséget velük, élesen elhatárolódik tőlük, legalábbis nyelvtanilag, hogy konkrétan mit gondol róluk, nem fejti ki bővebben, de azért kapnak egy-két keresetlen megjegyzést. Összehozni egy ilyen című könyvben őket, talán mégis jelent valamit, azt már csak én teszem hozzá, hogy a pszichológia és pláne a pszichiátria kétélű fegyver, és amikor ilyen címmel jelennek meg könyvek, hogy Vegyünk rá bármit bármire (a Facebook dobta fel), akkor szerintem már tarthatatlan az az álláspont, ami a segítő szándékú emberekről csupa jót felételez.

Csírájában megvan a könyvben az utalás az ember szadizmusra való hajlamára is, Feldmár szerint a Gonosz nem tudja magáról, hogy ő Gonosz, egyfajta naivitást, ostobaságot, érzéketlenséget, empátia nélküliséget feltételez a Gonoszról, 40 év és 65000 óra tapasztalatával. Talán nem illene neki ellent mondani ennyi terápiás tapasztalattal a háta mögött, de mi van akkor, tenném fel a kérdést, mintegy ártatlanul, ha az Igazi Gonosz nem is jár terápiába, hanem csak annak és akkor fedi fel az igazi arcát, aki fölött hatalma van, és tudja, hogy az már úgysem menekülhet tőle?

Ilyen gondolatokat ébresztett bennem a könyv, szerintem elnagyolt, és a jéghegy csúcsa, amit a Gonosz igazi arcairól, alakváltozatairól kapunk a könyvben, igazából csak az utolsó előadás foglalkozik konkrétan a témával. A többi rész magával a terápiával, a diagnosztizálás problémáival (Feldmár szerint anoreia, bulíma, alkoholizmus, stb nem létezik, ezek kreált dolgok, igazából én is ezt figyeltem meg, inkább valami másnak a tünetei). R. D. Laing (Feldmár mestere) is azt vallja, hogy ő maga is színtere a jó és gonosz összecsapásának, és a feladata, hogy a jó erőit segítse.

Elcsépelt közhelynek hangzik a jó és a rossz harca, az emberen kívül és belül, de igaznak tűnik. És a Gonosz álcázza is a jelenlétét, azzal, hogy nem nyilvánul meg a világban, sokkal könnyebb úgy a dolga, hogy nem hisznek benne. Ezzel egyetértek, és azért sem gondolom a Gonoszt ostobának és naivnak, ha még arra is van esze, hogy álcázza a jelenlétét, vagy kételkedést szítson a létezésében, azért annyira ostoba nem lehet. Persze, a gonoszságnak is több fajtája lehet, Feldmár András tanácsa az, hogy tartsuk távol magunkat tőle, amennyire csak tudjuk, én is ezt teszem az életben, amennyiben minimalizálni próbálom a vele való a találkozást.

Szó esik még a könyvben az ókori görög kultúráról, ahol azt vallották, hogy elmebeteg az, aki nem öli meg magát, amint ráébred a teljes valóságra, meg arról, hogy mennyire távol állunk a társadalmi igazságosságtól még most is, de a szerző abban próbál meg vigaszt találni, ha bármi keveset hozzá tud tenni az egésznek a jobbá tételéhez, akkor már megérte élni és küzdeni. Ha még ő is ilyen kevés esélyt lát erre, mit mondhatnék én? Ez néha elbizonytalanít, ezt be kell vallanom. Még mindig úgy érzem, a társadalmat rejtett erők mozgatják, amik a 21. században még nem vallottak telesen színt, és nem is fognak valószínűleg, mert pontosan a tudatában vannak annak, hogy ők a Gonosz erői, ha felfednék magukat, megszűnne a hatalmuk az emberek fölött (mert az emberek ezt nem fogadnák el).