A Hobbit – Váratlan utazás

Hajnalban váratlanul (de nem vágatlanul), megnéztem a Hobbit első részét, a Váratlan utazást. Csak előre szólok, hogy aki valamilyen tanulságot keres a filmben, az másol keresse, mert az nem sok van benne. Ha, jól tudom, előzményfilmként készült A Gyűrűk Ura trilógiához, amire én még nem érzem teljesen késznek magamat. De azért igyekszem lassanként bepótolni ezeket az epikus fantasy műalkotásokat, amint van egy kis időm, vagyis aktuálisan nem tudok mit kezdeni magammal.

Aki nem tudná, A Hobbit, J. R. R. Tolkien azonos című művén alapul, kibővítve a Gyűrűk Urának egy csomó függelékével, Peter Jackson rendezte, új-zélandi-brit-amerikai fantasy kalandfilm-sorozat első része, amelynek egésze mintegy 8 órát felölelő fantasy filmeposz, Középföldén játszódik. A film, azzal együtt, hogy nem sok tanulságot hordoz, eleinte lassan hömpölyög, ami megnyugtatólag hathat az idegekre, de lehet hogy valaki pedig pont unalmasnak találja. A szereplők időnként dalra is fakadnak, valamivel ki kell tölteni azt a majdnem három órát, ameddig a film tart. Ebből ki lehet találni, hogy a bővített verzióhoz volt szerencsém. A vége felé besűrűsödnek az események, egyre ádázabb ellenfelek támadásainak a képében, de tanulság ebben sincs.

Jó, ha letettünk arról, hogy különösebb mondanivalót keressünk a filmben, a történetén kívül, nézzük inkább azt. Zsákos Bilbó (Martin Freeman) magányosan éldegél, gondolom valahol a Megyében, egy földbe vájt hobbit lakban. Gyerekkorában szerette a kalandokat, de mostanába már minta hobbit vált belőle, azaz az otthon kényelmét szerető nyárspolgár. Hirtelen megjelenik neki Gandalf (Ian McKellen), akire már alig emlékszik gyerekkorából, és gyűlést hív össze Zsákos Bilbó saját házába, törpök részére, Bilbó tudta nélkül, természetesen. A törpök derekasan meglakomáznak, jó néhányszor dalra is fakadnak, majd meghívják Bilbót egy kalandra, amit először visszautasít, majd másnap már elfogad.

Mondjuk, szerintem eddig tart az a rész, amiért szeretni lehet Tolkient, és a Hobbitot, de mindegy. Bilbo aláír egy szerződést, amiben vállalja, hogy betörőként tart a csapattal, amit 13 törp alkot, élükön Tölgypajzsos Thorinnal (Richard Armitage), de mindegyik egyedi figura, és természetesen Gandalf, a mágus. A 13 törp eredetileg a Magyányos Hegy királyságának visszahódítására készül, és Gandalf tanácsára szerződtették Zsákos Bilbót betörőként, mondván, hogy őt a szörnyek nem annyira tudják kiszagolni, és hangtalanul lopakodási, és egyéb tolvaj képességeire is szükség van, amikről Bilbó nem tud, vagy már elfelejtette őket, de érdekes módon a hobbitokban ott szunnyad ez az ösztön. (Annak ellenére, hogy általában tisztes polgári életet élnek, és nagyon is kényelemszeretők.)

Innentől kezdve, azt hiszem, nincs mit ragoznom a kalandon, egyik ork támadás éri a másikat, koboldokkal is összetalálkozik a csapat, sőt, egymást agyonverő kőóriásokkal is, ja a trollokat el ne felejtsük, velük gyűlik meg a bajuk a leghamarabb, mert pónilovakat rabolnak a csapattól, később pedig törpcsemegére vágynak. Egyetlen barátságos találkozásuk a tündékkel van, akikkel viszont ellentmondásos a viszonyuk egy régi sérelem miatt, amikor nem álltak ki mellettük a sárkánytámadáskor, ami miatt elvesztették a Magányos Hegy királyságát, és hontalanok lettek.

A Smaug nevű sárkány végig a kaland során alszik, Ereborban, a törpök régi királyságának városában aludta eddig 60 éves álmát, amit azért foglalt el, mert Thorin nagyapja túl sok kincset és aranyat halmozott össze, a sárkány ezt megszagolta, a várost és a királyságot feldúlta, és elfoglalta a helyét a kincsek között. A kapzsiság okozta tehát 60 éve a királyság pusztulását, ami egyfajta elmebetegségként jelenik meg a filmben. Szintén feltűnik még Gollam is, aki magában beszél, valószínűleg több személyisége beszél egymással, szóval ő sem teljesen 100-as. Tőle szerzi meg Bilbo a láthatatlanná tevő gyűrűt. A kaland végére a törpök elérnek a Magányos Hegy lábához, Smaug, a sárkány pedig kinyitja a szemét. Ezzel ér véget a Hobbit első része.

Összefoglalva nem nagyon tudok mit mondani erről a majdnem 3 órás „kalandról”, ha ezért fizetnének, talán foglalkoznék többet az üggyel, de így vizsgaidőszak előtt egy héttel nem hiszem, hogy belevetném magam jobban Középfölde fantasy birodalmainak rejtelmeibe, nem azt mondom, hogy rossz, csak azt, hogy 3 órába azért több mondanivalót is bele lehetett volna sűríteni, de a fantasy műfajt szerintem eredetileg nem azért találták ki, hanem hogy kikapcsoljon, hogy elterelje az ember figyelmét a valóságról. „Nem egy csúcsszuper munka, de a célnak megfelel.” Feledhető.

Drakulics elvtárs

Egyetemi feladatként néztem meg a Drakulics elvtársat. A Bodzsár Márk által rendezett film egyszerre idézi meg a magyar, Kádár-korszakbeli szocialista múltat, és a hollywoodibb, akciódús cselekményvezetést. Ebből egy olyan hibrid keletkezik, szerintem, ami elsőre kicsit nehezen emészthető, de sajnos újranézni nem érdemes, maximum a vámpír fanatikusoknak.

A főszereplő Drakulics (Fábián) elvtárs (Nagy Zsolt), egy a kubai forradalmat is megjárt veterán, aki Kádár Jánossal együtt röplapdázott, izé, röplapozott az illegális kommunista mozgalomban. A film történéseinek idején éppen vért gyűjt a vietnámi háborúban megsérült kisgyerekek számára. Sajnos ebbéli tevékenységében kissé korrumpálja magát, mivel literszámra dézsmálja a vérkészletet. Egy ügynökpárocska, Magyar Mária (Walters Lili) és Kun László (Nagy Ervin) kapja feladatául, hogy megfigyeljék, és figyeljék magyarországi tartózkodása közbeni tevékenységét.

Lassan kezdenek csak arra gyanakodni, hogy megfigyeltjük vámpír, ami a nézőnek valószínűleg az első perctől világos, azt a szereplők csak bravúros nyomozás által képesek feltárni. A film egy pontján valószínűleg gyanakodni kezdünk, hogy jobb lenne, ha mégsem lenne vámpír, de spoiler: sajnos mégis vámpír. Igaz, a valamennyire jámborabb fajta, aki általában beéri a konzervvérrel, és a vámpírsorssal együtt járó örökléttel, amit nem is osztogat úton-útfélen.

A filmben egymás után, gyorsan pörögnek az események, ami sajnos néhol átmegy fárasztóba, és vagy lehetetlenné teszi a koncentrálást, vagy pedig nagyon feszült figyelmet igényel. A korhűségre nem lehet panasz, a cigarettafüst konstansan lengi be a film atmoszféráját, adja meg a miliőt, csak Fábián elvtárs piros Ford Mustangja üt el a korabeli környezettől, és vámpírképességei hatnak idegenül a szocialista környezetben, kissé alkonyatos színezetet kölcsönözve a történetnek.

A film kétharmada körül előkerül egy vérszívó-hasonlat, ami itt az állam vérszívó vámpírtermészetére utalhat, ekkor szív először Fábián elvtárs élőben vért Magyar elvtársnő kezéből, ami eléggé önmegtartóztató természetre utal, tekintve, hogy nagy nőfaló hírében áll. Kádár elvtárs révén Brezsnyev elvtárs is szeretne részesülni az örök életből, és ez végül olyan bonyodalmak láncolatát indítja el, amikor mindenki mindenkivel és mindenki ellen konspirálva csak magára számíthat. A végén újra csak egy olyan egymásra találás zárja a filmet, ami kissé giccsessé teszi a befejezést. Az elején nehezen rázódtam bele, de végül is megérte azt a rászánt másfél órát.

MÁTRIX 4, AVAGY AZ INTERNET ÚJRATÖLTVE!

Nem is olyan régen írtam le interneten viccesnek szánva, hogy már csak ennyit és annyit kell aludni, és itt a Mátrix 4! Na, de álljunk csak meg! Van annak már több éve is! Kint vannak már a werk videók, lassan írhatom újra, hogy jön a Mátrix 6!

 

 

Hogy miért 6-ot írtam, és nem 5-öt? Ez érdekességekre vezethető vissza. Informatikában a verzió számozással is mint sok egyébbel, gyakran poénkodnak. Vagy éppen babonából, vagy sikertelen project okán kimaradnak verziószámok. Angolul tudók előnyben, lásd a Windows 7, Windows 8 után jött a Windows 10. (Seven ate Nine.)

Nos így lett ez az internet protokollal is. A 4-es verzió futott évtizedekig, majd megjelent a köztudatban a 6-os verziójú protokol. A kidolgozott 5-ös verzió már az elméleti résznél elbukott, ha jól emlékszem.

 

 

Egy szó, mint száz – itt a szuper „új” internet! Tele mindenféle új funkcióval, jöhet az összeesküvéselmélet! A „megfigyelések”, a „nyomkövetések”. De hisz ez nem is olyan titkos dolog hiszen ki használhatja manapság a weboldalakat, az internetes felületeket, a közösségi médiákat, a kereső szolgáltatásokat, – hogy csak a nagyobb „fejezeteket” említsem – hogy ne fogadná el előtte a – persze sok-sok apróbetűs részből, lábjegyzetekből, és kiegészítő megjegyzésektől hemzsegő gyakorlatilag szakzsargon – jogszabályi beleegyezést, miszerint adatainkat rögzítik felhasználják, évekig megőrzik! És ebbe mi szépen beleegyezünk, hiszen e nélkül nem tudjuk használni az adott projectet.

És akkor miért is vagyunk olyan messze a Mátrixtól? Legyen az 4 es vagy 6 os!?

Csak annyira, mint 1984-től!

 

 

Zárszó: aki nem érti, szaladjon könyvtárba (lehet neten is) és kérdezze meg a recepcióst (vagy üsse be az online katalógus keresőjébe) hogy ugyan már szeretne többet megtudni George Orwellről.

Kellemes, összeesküvésmentes hétvégét kívánok!

Ragadozó madarak

Általában nem jeleskedem a szuperhősös filmek megnézésében, a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) című filmet olyan próbálkozások után láttam, mint a Wonder Woman (amit nem bírtam végignézni), és a Joker, amit egy kicsit nyögve nyelősen, de igen. Ez a film érzésem szerint mind a kettőnél jobb, de azért csak módjával dicsérném. Sajnos az Öngyilkos osztagot sem láttam, ami talán még valamennyire előzményfilm. Ez a DC “moziverzum” nyolcadik filmje, amelyet Cathy Yan rendezett Christina Hodson forgatókönyve alapján.

Először is, ami számomra negatívumként hat, a töménytelen és értelmetlen erőszak, amit Harley Quinn narrációja igyekszik valamennyire súlytalanná tenni és tompítani, körülbelül a történet feléig vagy talán valamivel tovább, onnantól kezdve viszont, ahogy összeáll a női főszereplőkből verbuválódott csapat, nem sokban különbözik egy Bud Spencer filmtől, azzal a különbséggel, hogy ebben a filmben női karakterek verik mozgásképtelenné a férfiakból álló gonosztevőket.

A történet ott kezdődik, hogy Harley Quinn (Margot Robbie) és Joker útjai különválnak, a filmben 1-2 utaláson kívül nem jelenik meg se Joker, se Batman, akik a DC univerzum ikonikus figurái Akik viszont megjelennek, Roman Sionis/Fekete Maszk (Ewan McGregor) maffiafőnök és Victor Zasz (Chris Messina) nevű sorozatgyilkos bérence, akik a gothami alvilág egyeduralkodói kívánnak lenni egy gyémánt megszerzésével.

A gyémánt utáni hajszához csatlakozik még Fekete Kanári (Jurnee Smollett-Bell), Vadásznő (Mary Elizabeth Winstead), Renee Montoya, a gothami rendőrség (ex)nyomozója (Rosie Perez), és természetesen Harley Quinn is belekeveredik az ügybe. Egy Cassandra Cain (Ella Jay Basco) nevű piti zsebtolvaj lenyeli a maffia által hőn áhított gyémántot, ami azt eredményezi, hogy 500000 dollár vérdíjat tűznek ki a fejére, és utána ered Gotham teljes alvilága.

Hőseink dolga megvédeni a kis tolvajt és a gyémántot, és nem utolsósorban a saját életüket, össze kell tehát fogniuk annak érdekében, hogy túléljék a kalandot. A karakterek megalkotása kezdetleges formában, de tartalmaz humoros elemeket, Renee Motoya például állandóan úgy viselkedik, mint egy 90-es évekbeli zsarufilm főszereplője, a Vadásznő képtelen bemutatkozni, és mindenki csak a nyílpuskásnak nevezi, Harley Quinn, a pszichopata pszichológusnő figurájában is nem kevés komikum rejlik, annak ellenére, hogy erőszakos, igyekszik megjavulni, és a semlegességig viszi.

Ami a film megnézésére rávett, az leginkább Harley Quinn karaktere volt, és a film hülye címe, érdekes koncepciónak találtam a női szuperhős csapat ötletét, ebben talán történelmet is ír, ráadásul úgy, hogy nem dörgöli mindenáron a feminizmust a néző orra alá. Összességében egy jól sikerült alkotás, túl sok mély gondolatot ne várjunk tőle, de annál több elbagatellizált brutalitást és erőszakot, némi óvatos poénkodással fűszerezve, néhányszor éppen az áldozatok rovására.

Halálos igézet / Boszorkányüldözés

Miközben vártam egy jegybeírásra, újranéztem a Halálos igézet és a Boszorkányüldözés című filmeket. Nem írtam újra róluk, hanem előkerestem egy régi adatbázist, ahol ezzel a témával foglalkozom. Érdekes, mennyire eltérő volt a 2 filmről a véleményem. Azóta ez már nagyjából kiegyenlítődött / a második részt is megszerettem.

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Nem akarok a filmszakértő szerepében feltűnni, nem állítom, hogy az vagyok, sőt. Bár nem ártana egy kicsit elmélyedni a témában, tekintve, hogy az egyetemen médiaszövegek elemzése órára valamit össze kellene hozni. Van egy csomó elemzési stílus és szempont, majd utánanézek, én most itt csak egyet tudok prezentálni: a sajátomat. A Halálos igézet (Cast a Deadly Spell) komédia, horror, krimi és noir elemeket ötvöz (vagy a noir már eleve benne van valamelyikben? mit tudom én). A mostanában önként megnézett filmek közül leginkább ez a limonádéhorror műfaj jött be, mert ez kapcsol ki a leginkább. Vagy mondjuk úgy, hogy szórakoztat?

A film erőssége az atmoszférateremtés, kissé furcsán használja fel a lovecrafti örökséget, de ez is egy látásmód. Azt szokták mondani, hogy H. P. Lovecraft írót kevesen ismerik. Én is csak futólag találkoztam Lovecraft-tel, pár könyvét elolvastam, de manapság már megint nem beszerezhetőek a művei, azon kívül, ha az összeset megrendeled a kiadótól, ugye. (Amit én valószínűleg meg fogok tenni, ha összejön annyi pénzem.) Erre a filmre is szokták mondani, hogy ezt is jobban meg lehetett volna csinálni, meg azt is, szerintem csak a rendező így adapálta a világot és kész. Nekem tetszik. Igaz, hogy a történet elég egyszerű, hogy azt ne mondjam, bugyutácska, a nyomozós atmoszféra és a párbeszédeket átszövő irónia és humor kárpótol ezért.

Halálos igézet

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Azért röviden mesélnék még a film háttésztorijáról. 1948-at írunk, Hoolywoodban, ahol mindent átsző a mágia és a varázslathasználat. Az egész mágia toposz a technikai fejlődésre rímel, azaz a film azt a kérdést teszi fel rejtetten, mi lett volna, ha a társadalmi fejlődés egy ilyen misztikus úton kezd el haladni a jelenlegi helyett. H. P. Lovecraft magánnyomozó egy boszorkánnyal együtt bérli az irodáját, habár ő maga ódzkodik a varázslat minden formájától, ezért a többi szereplő szemében maradi ember benyomását kelti. A filmben rábízott ügy sem tűnik bonyolultnak: egy eltűnt könyv után kell nyomoznia. Bár mindjárt nagyobb horderejűvé válik a kérdés, amikor kiderül, hogy a könyv mennyire értékes: ez a könyv maga a Nekronomikon, ami illetéktelen kezekbe kerülve a világ végét jelentheti.

Bár a történetben nem sok szereplő tűnik fel, minden együtt van egy jó kis nyomozáshoz: elkövető, megbízó, vetélytárs, szerelem, és ezeknek a szerepeknek néhány kombinációja is előfordul, azaz többszörösen is van átjárás a szereplőkhőz rendelhető funkciók között. A filmben hajsza kezdődik a könyvért, amibe a túlvilág teremtményei is beszállnak, és a történet egy meglepő fordulattal zárul. Bár szerintem erre az ötletre épül az egész sztori, de mindegy. A befejezés keserédes, mondhatni tragikomikus, de természetesen az, vagyis nem akar mindenáron annak hatni.

Körülbelül ez a legéletszerűbb a filmben. Mivel nem vártam el tőle, hogy éjszaka berosáljak a félelemtől, vagy igazából fény derüljön belőle az élet nagy rejtélyeinek problémájára, csak kikapcsolódni akartam, és arra tökéletesen megfelelt, így számomra 10 pontot érne egy film egy 10-es skálán, bár jóval ez alá szokták pontozni, mint mondtam, nem vagyok kifejezetten komolyan veendő filmkritikus. A Halálos igézet folytatása a Boszorkányüldözés, most már biztosra veszem, hogy azt is meg fogom nézni. Majd arról is be fogok számolni.

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

1958-at írunk, 10 évvel az előző esete után H. P. Lovecraft újabb kalandjait csak azoknak ajánlom, akik nagyon szerették az előző részt, esetleg Lovecraft mániások. A mágia már a filmiparba is begyűrűzött, a filmnek volt egy kiszólása: “Miért jó a filmekben minden poén? Mágia!” Sajnos ebben a filmben egy jó poén sincsen, az előző rész néhány poénját próbálják meg újra elsütni. Mivel a horror jellege is megszűnt az egésznek, a krimi szálat erősítették meg benne. Így ez egy elég gyengécske bűnügyi film lett. Nagyon jó példája annak, hogy lehet egy jó atmoszférájú, szerethető B-filmből szinte nézhetetlen B-filmet csinálni. A filmben elhangzott a C kategória is, lehet hogy a film már titokban oda sorolja magát, ezzel alkotva maradandót.

Bár a cselekmény itt bonyolultabbnak tűnik. Egy hollywoodi színésznő arra fogadja fel Lovecraft-et, hogy nyomozzon a férje után, sajnos a férj közben meghal, mágia által. Az asszonyt gyanúsítják. Közben egy szenátor mágiaellenes kirohanásokkal akarja megszerezni az elnöki pozíciót, és néhány hős ellen így boszorkányüldözés kezdődik. Lovecraft továbbra is idegenkedik a mágiától, és nem hajlandó azt használni, holott kiderül, hogy tehetséges lenne benne. A film végén választás elé kerül, vagy használja a mágiát, vagy egy ártatlan ember meghal… Természetesen minden rendeződik. Nagyjából. Végül is nem lett annyira rossz ez sem, hogy ne lehetne megnézni.

A Halálos igézet és a Boszorkányüldözés című filmek megtekinthetők az HBOGO-n. (Az első a YouTube-on is…)

Joker

Nemrégen érkezett meg a HBO GO-ra Joker története, aki Gotham City városában Batman legádázabb ellenfelének számít. Todd Phillps rendezte, és Joaquin Phoenix játssza a főszerepet. Műfaja szerint pszichológiai thriller, szerintem ebben nem túl kiemelkedő. A történet azt hivatott elmesélni, hogyan lett egy Arthur Fleck nevű bohócból szupergonosz szuperbűnöző. A filmben egy idő után Joker erőszakossá válik, amit lényegében az vált ki belőle, hogy bosszút áll a bántalmazóin (úgy, hogy megöli őket), és mindennek hatására sem érez semmit. Sőt, tömegmozgalom indul Joker éltetésére, hogy leszámolt a szemétládákkal, és ettől a ponttól kezdve érezhető, hogy mesében vagyunk, a filmet nem lehet komolyan venni, ugyanis ami a képregénybeli Gotham City-ben megtörténik, az ott is marad.

Joker film

Ennélfogva mélyebb pszichológiai jellemzést sem kell várnunk a hősről, vagy antihősről, ahogy tetszik, a társdalom ábrázolás képe is elnagyolt, „a gazdagok” és „a szegények” ellentéte éleződik ki, de csak ilyen, nem túl körülhatárolt, homályos formában. Lényegében Arthur tettét egy Gotham szerte kiterjedő proletárforradalom követi, az emberek bohócálarcban tüntetnek, majd később lázonganak, fosztogatnak. Ezen a ponton lépünk be a képregényes fantáziavilágba, ahol Joker minden brutális gonosztette súlytalanná válik, ismerve a film főszereplőjének további sorsát, és sikerkarrierjét, hogy időről időre az elmegyógyintézetből megszökve világuralomra törjön.

Valójában ez a társadalom egy kétdimenziós képregénytársadalom, amit a film elénk tár, de csak így lehetett széles körben behozni egyáltalán a moziba, és fogyaszthatóvá tenni egy valós problémát, és Joker karaktere kellett hozzá, hogy a nézők egyáltalán kíváncsivá legyenek a filmre. Értesülünk belőle, hogy Gotham társadalma egy rossz társadalom, ahol az utcák veszélyesek, és ezt hozzáilletsztjük a DC-Batman mítoszához, már aki hajlandó rá, és nem tekinti a filmet egy nem a szorosan a témához kapcsolódó spin-offnak. Az aktuális, jelen társadalmunkra vonatkozó áthallások is erőtlenek, értelmüket vesztik mindennek fényében, minduntalan szembesülünk vele, hogy ez egy valóságtól elrugaszkodott fantáziavalóság, ahol a tömeg egy sorozatgyilkost éltet.

Ami erőssége a filmnek, hogy annak kapcsán, hogy mi hallucináció és mi nem, mindig a hatalmon lévők formálhatnak jogot a valóság hivatalos verziójának alakítására, ez érződik a gyerekét egyedül nevelő anya történetében, aki Arthurt neveli, illetve Joker sem lehet biztos a saját valóságában. Mert mi történik, ha a hatalmon levők valóságinterpretációja eltér egy elnyomott rétegbe tartozóétól? Nem lehet kérdés, hivatalosan jegyzőkönyvbe veszik, diagnosztizálják, megbélyegzik az embert, írásba foglalják társadalmilag megbecsült személyek, hogy ő nemkívánatos az ő társadalmukban, és ajánlást adnak arra, hogy lehetőleg rekesszék ki, és pusztuljon el életképtelenként. Képmutatóbb társadalmakban a biztonság kedvéért hozzáteszik, hogy mindezt a saját érdekében teszik.

Joker szuperbűnözői karrierje is csak egy ilyen világban lehetséges, ahol elnyomott társadalmi rétegek egy gyilkost emelnek piedesztálra. A film valahol ennek a fantáziavilágnak és a valóságnak a határán próbálna egyensúlyozni, de a képregényvilág minduntalan visszaköszön, és végül erősebbnek bizonyul, ahol Joker rémtettei végül is súlytalanná válnak, hozzátartozónak tekintjük a szupergonosz imidzséhez, és amely fantáziavilágban ez nem a vég, hanem egy szuperbűnözői karrier kezdete, amely karrier egyáltalán lehetségessé tette, hogy kíváncsiak legyünk a filmre. Nem teljesen tudok azonosulni egy olyan trenddel, ami egy képregényvilágban játszódó fantasy-be burkolja a mondanivalóját, nekem a szuperhősös történetek a gyerekkoromat idézik, és nem jut eszembe más párhuzam, minthogy a szuperhősös történetekkel a mai társadalmat valahová a gyerekkorba próbálják visszavezetni, némileg elnagyolt, gyerekes társadalomszemléletet próbálnak meg benne elültetni.

Kicsoda igazából Vörös Szonja?

Vörös Szonja, Brigitte Nielsen, Arnold Schwarzenegger

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok:

– Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

 

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Vörös Szinja, Brigitte Nielsen

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

Én, Frankenstein

A közelmúlt dramatikus (traumatikus?) eseményeit feledve sikerült magam annyira elengedni, hogy megnézzem az Én. Frankenstein című filmet. Az alkotást semmi komolyabb kritika nem említi, viszont ahol igen, ott nem zengenek dicshimnuszokat róla, megjegyezve, hogy a színészeket (Aaron Eckhart, Billy Nighy, Yvonne Strahovski, stb. „nem az A listáról válogatták”. Egyébként azon kívül, hogy egy Frankenstein spin-off (remélem, jól használom a szót, maradjunk a feldolgozásnál), némi áthallást is vélnek felfedezni az Én, Frankenstein és az Underworld története között, csak itt nem vámpírok és vérfarkasok harcolnak egymással, hanem vízköpők és démonok. A harc a háttérben zajlik, az emberek tudomása nélkül, esetleg akkor figyelhetnek fel rá, ha néha szétverik a várost.

A történetbe beágyazódik, szerintem logikusan Frankenstein (másik nevén Adam) karaktere, akinek hirtelen jelentős szerepe lesz a vízköpők és démonok harcában. A történet végig kiszámíthatóan folyik, szerintem, sokszor borítékolható az ellenfelek következő lépése. Annak ellenére, hogy horror (esetleg: fantasy), és sokat ütik-verik egymást, szerintem a lájtosabb fajtából való, nem törekedtek arra, hogy csak nyugtatóval/altatóval lehessen utána elaludni. Igazából meglepetést nem okoz a film, engem kikapcsolt maximálisan, nem nézegettem közben, hogy mennyi van még hátra belőle, mint szoktam. Apró logikátlanságok (vagy inkább következetlenségeknek mondanám) feltűnnek a filmben, de végül is szerintem minden megnyugtatóan meg van benne magyarázva, mi miért történik. Frankenstein szörnyét 200 éve üldözik jók és rosszak, mert a mesterséges ember előállításának a titka mindig aktuális egy globális, de rejtett háborúban. 200 év alatt természetesen a környezet is sokat változott, ám a főhős mit sem vesztett mogorvaságából és magának valóságából. Egyetlen vágya, hogy társra leljen, talán sikerül neki.

A kritikák a látványelemekre szoktak még panaszkodni, hogy nem a legjobban sikerültek, szerintem pedig az, hogy mennyire pixeles a rémpofák ábrázata, amikor a következő pillanatban úgyis darabokra hullanak, annyira nem oszt, nem szoroz. A harc sok benne, több másik filmben látványosabban/izgalmasabban van megoldva, elismerem, itt hamar halálra csapkodják egymást, a démonok lelke vörös sugárral lefelé utazik a pokolba, a vízköpőkké kékkel felfelé a mennyországba. Végül is egy horrormese, Frankenstein szörnyének történetét tovább gondolva, egy átváltozást mutat be, mely során a gonosz, bosszúálló teremtmény a jó oldalra áll (részben a körülmények hatására), így némi jellemfejlődésnek is tanúi lehetünk. Mindenkinek ajánlom, aki ismeri az eredeti Frankenstein történetet, és mindenkinek, aki egy könnyen követhető, másfél órás kikapcsolódást nyújtó, és a horrorelemek dacára mégsem undorító vagy paráztató történetre vágyik. Eszem ágában sincs lehúzni, annak ellenére, hogy kategóriájában esélyesebb, ha a B-filmek között indul, de mit tegyek, vonzódom a másodvonalbeli alkotásokhoz. Talán média szakos létemre ez takargatni való lenne, de egyre inkább ragaszkodom az életben a látásmódomhoz, több témában is.

*Annyit fűznék még hozzá, hogy a kedvelt irodalomtörténeti toposz, mi szerint a tudóst, aki létrehozta a teremtményt, Victor Frankensteinnek hívják; a szörnynek nincs neve. Ezt a filmben egyszerűen úgy hidalják át, hogy vagy Adamnek hívják, vagy a teremtőjéről Frankensteinnek, vagy egyszerűen csak szörnynek, teremtménynek. A cím furán hathat, de mivel többször utalnak Frankensteinre, mint apára, evidens, hogy a főszereplő is megkapja a nevet. A film során érdemes lehet figyelni, hogy játszanak a főszereplőre való hivatkozással, már ha valakit leköt az ilyesmi.