Pár mondat a gondnokságról

Mostanában nem annyira sok, de volt időm gondolkodni a gondnokságon. Britney Spears 2020/21-es ügye nagy port kavart a médiában, szerintem most hagyják egy kicsit leülepedni… Demenciával volt diagnosztizálva az énekesnő, közben meg kiderült, milyen megalázó bánásmód és gyógyszerezés volt az osztályrésze, az apja kamerázta, rátette a kezét a vagyonára, stb. Hát, lehet, hogy a családjában nem Britney “a legélesebb kés a fiókban”, de ez a bánásmód már sokaknál kiverte a biztosítékot. A Twitteren népszerű volt a #freebritney hasthtag, tüntetések, megmozdulások szerveződtek a gondnokság megszüntetését követelve. Sokan tovább mentek a #freebritney mozgalom híve, amikor megkérdőjelezték, hogy EGYÁLTALÁN szükség van-e olyasmire, hogy gondnokság. A gondolatot, hogy ti. gondnokságra nincs szükség Thomas S. Szasz vetette fel komolyabban először, és most Britney ügye kapcsán is felmerült a gondolat. Az én saját gondolataim ennek kapcsán a következők: Vajon jó ember-e, aki gondnokság alá valónak ítél másokat, ezzel tönkretéve az életét? Amikor olyan morális megfontolásokat érvényesít az ítéletében mások felett, amik a saját életére vonatkozóan sem teljesülnek egyáltalán? Nem maga a gonosz eszköze-e a gondnokság, amikor lefokoz, másodrendű, sokadrendű állampolgárrá aláz másokat, az ítélet kimondója pedig éli a világát? Nem fasizmus-e ez egy kicsit? Nem az egészségnácik túlkapása? Amikor abból szerzünk pénzt, hogy a másik életminőségé leküldjük a béka s*gge alá, és ezt még az orra alá is dörgöljük a bíróságon? A gondnokság intézménye nem jó, tehát ebből fakadóan az elmeorvosi szakértők (akármilyen hangzatos cím birtokában is legyenek) nem jó emberek. Orvosfasiszták és egészségnácik, akik törekszenek az igazi nácizmus felé, és a jobboldali kormányokat is erre sarkallják. A saját kezükbe szeretnék venni a dolgok irányítását, amikor orvosfasizmust akarnak. Edit Schaffer az Asperger gyermekei című könyvből a hitleri Németország fasiszta államában történt gyerekgyilkosságoról írt a Spielgrundon és más intézményekben. Hiába nem kérte a fasiszta állam gyerekek kivégzését, az orvosok és ápolók “elébe mentek” a folyamatoknak, amikor saját hatáskörben folytattak gyerekgyilkosságokat. Hiába nem kéri az állom, hogy futószalagon gyámosítsák az embereket a mai kor Magyarországán, néhány orvosszakértőnél egész egyszerűen “elveszett a kontroll”, és a parttalan egészségfasizmus nevében futószalagon gyártják a magyar államnak a másod- és sokadrangú állampolgárokat, nem kevés kárt okozva ezzel a magyar gazdaságnak. Nemsokára interjút készítenek velem, valószínűleg a témában, ott talán megpróbálok árnyaltabban fogalmazni, amennyire lehetséges, és szükség van egyáltalán árnyalatokba öltöztetni az igazságot. Britney-nek sikerült a gondnokság alól (nagy nehezen) kiszabadulni, de sokunk nem ilyen szerencsés: túlgyógyszerezés, megfigyelés modern eszközökkel, gangstalking, gazdasági visszaélésék célpontjaivá, áldozataivá válnak a gondnokság alatt lévő emberek, földi pokollá változik az életük, életminőségük rohamos romlásával, akár kint élnek a társadalomban, akár sikerül őket elsuvasztani egy “szeretet”-otthonba. 2022 írunk, semmi helye az egészségfasizmusnak a világban, az egészségnáciság, egészségfasizmust csak orvosfasizmusra és politikai fasizmusra vezet. Sajnálom, hogy meg kell ismételnem, de még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy az “igazságügy elmeorvosi szakértők” nem jó emberek, mert valamiféle olyan általános emberi értékek, vagyis a humánum alapján ítélnek meg másokat, amiknek ők maguk a minimumával sem rendelkeznek. Felsőbbrendűnek, “Übermensch”-nek tételezik magukat, holott, ha ránézünk az életükre, azt találjuk, hogy sárosabbak és nyomorultabbak, mint mi magunk vagyunk. Mi más lenne ez, mint az egészségnáciság megvalósulása az orvosfasizmusban, ahogy a covid-diktatúra is az.

Itt a “bemásolt” postcovid cikk, Szerbiából, képpel

 

Szerbiában nemcsak a koronavírus és szövődményei, illetve a poszt-Covid okoz súlyos problémákat, különböző mentális kórok, lelki zavarok is megkeserítik egyesek életét. Szakértők szerint egyre több a depressziós, nem kevesen esnek pánikba, s bizony ebben (is) kétségtelenül ludas a Covid–19.

Statisztikai adatok szerint a mentális zavarokkal küzdők száma csaknem 30 százalékkal nőtt mintegy egy év alatt, közölte a Pannon RTV.

Szakemberek úgy látják: a depressziós, aggodalommal teli emberek egyébként kortól független skálájának közepén helyezkedik el Szerbia.

Szörnyű adatra hívták fel a figyelmet: a Földön minden negyedik ember mentális betegséggel küzd.

Párbeszéd a pszichiátriáról és az orvostudományba vetett bizalomról

R: Tényleg attól leszel menő, ha kurvaanyázod és nyomorultazod azt, aki nem oltakozik, mert úgy érzed, hogy erre társadalmi felhatalmazásod van. Nem értem a hiszti tárgyát, miért nem örül mindenki az oltásának, mit foglalkozik azzal, hogy az oltatlanok hogy fertőzik halálra egymást?

Sz: Lassan 1,5 ev utan ideje lenne felfogni, hogy a jarvany es a vedekezes nem maganugy. Kozossegekben elunk, tarsadalmi felelossegvallalasrol van szo. Aki ebben tudatosan nem akar resztvenni, az vallalja a kovetkezmenyeket.

R: Csak azt mondd meg, mit adott nekem a társadalom. Tökre ki vagyok belőle rekesztve. Még gyakorlati helyre se vettek fel a diagnózisom miatt, online sem. Munkahelyre esélyem sincs, bármilyen felületen publikálni, bármilyen társaságba bekerülni 0. Tehettek nekem egy szívességet.

Sz: Sajnalom a veled tortenteket es megertem a duhodet. Tisztaban vagyok vele milyen kirekeszto, itelkezo, igazsagtalan a tarsadalmunk. De ugyanolyan resze vagy te is a rendszernek, ha egyetertesz vele, ha nem.

R: Na, persze, ilyenkor már része vagyok. Vagy van más megoldás is. A pszichiátrián már nem egyszer fel lett ajánlva nekem az endlösung, az elfekvő, ahonnan rövidített az út az örök vadászmezőkre. Most is lényegében az egyetemi státuszom és hallgatói jogviszonyom tart vissza ettől.

Lényegében azért gyámosítottak, hogy ehhez vigyenek közelebb. Nem rendelkezhetek szabadon a vagyonommal, nem hagyhatom el önállóan a tartózkodási helyemet, önállóan nem írhatok alá, stb. Kicsit olyan Britney Spears szindróma. Végig a társadalom szeme előtt zajlott, az meg hagyta.

Mindennek fényében talán megérthető, hogy számomra másodlagos jelentőségű a kérdés, hogy akkor most be vagyok oltva vagy sem…

És most ne nézzünk engem, hanem nézzük például azt, hogy 2021 Magyarországán echte haláltáborok vannak fenntartva skizofréneknek és demenseknek, amit nekem már nem egyszer megajánlottak, és ennek első lépéseként minden ügycsoportban gyámság alá tettek, csak az alkalomra várva.

A környéken Nyírbélteken, Hodászon és Ricsén tudok ilyen táborokról, ott is a lakott területtől több kilométerre, amiről a társadalom mélyen hallgat. A pszichiáter meg azzal menőzik, azt dörgöli az orrod alá, hogy van hatalma bedugni egy ilyen “kihalásos alapon működő” helyre.

Tehát nekem ilyen élményeim vannak az orvostudományról, annak a gyógyításáról. Bevallom, ennek analógiájára nem bízom semmilyen orvostudományi csodában, vagy csak nagyon módjával. Ha nincs túl nagy bajom, ódzkodom attól, hogy orvoshoz járkáljak, inkább megoldom magam valahogy.

Sz: Ertem amiket irsz es nekem is vannak borzalmas tapasztalataim. De alapvetoen az orvostudomany, tudomany. Es a vakcina kapcsan pontosan dokumentalt modszerrol, hatoanyagokrol van szo.

R: Igazából én nem sokat foglalkozom az oltakozással, mert mint mondtam, ez nekem másodlagos kérdés. Ha tájékozódtam, inkább a kritikus véleményt hallgattam meg, érthető okokból. Pl. a PCR teszt nem igazán arra van kitalálva, amire használják, a maszk ér, amennyit ér, nekem nem is&

lenne kötelező a diagnózisom miatt, de hordom. Most, ahogy látom, azon megy a fő vita, hogy a mutáns variánsok az oltottakban fejlődnek jobban vagy az oltatlanokban. Nekem logikusabban hangzik az, hogy az oltottakban, de mindegy. Amíg szabadon dönthetek, nem oltatok, ha muszáj&

lesz, akkor pfizer. Ennyi a történet. Eredetileg én csak annyit tettem szóvá, hogy nem kellene kurvaanyázni meg nyomorultazni, akik egyelőre valamiért bizonytalanok vagy szkeptikusak az oltás kapcsán. Van elég bajuk azzal, hogy sok mindenből kimaradnak a kártya miatt.

Twitteres párbeszéd a skizofrén elfekvőkről

R: És ha valakire sikerül ráhúzni valamilyen mentális betegség diagnózist, netán önként vállalja be, az egész gyorsított ütemben folyik tovább. De mit is várhatunk egy fasizálódó rendszertől a “munkaalapú társadalomban”, hogy majd kesztyűs kézzel bánik a bajba jutottakkal? Hát, nem.

N: Na várj, azért ahhoz, hogy gondnokság alá kerülj, el kell buknod a “tesztet”, nem?

R: Hát, nem. Nincs jó meg rossz válasz. A “teszt” egy komolytalan faszság. Én mindenre meg tudtam felelni, ami konkrét, mégis 5 évet kaptam. Ugyanolyan látszattevékenység a híres “tesz”, mint a lezsírozott bírósági szemle és a kirakatper. Teljesen önkényes az egész. Esélyed sincs.

Hát, nem. Nincs jó meg rossz válasz. A “teszt” egy komolytalan faszság. Én mindenre meg tudtam felelni, ami konkrét, mégis 5 évet kaptam. Ugyanolyan látszattevékenység a híres “tesz”, mint a lezsírozott bírósági szemle és a kirakatper. Teljesen önkényes az egész. Esélyed sincs.

N: Mit írtak a papírodra? Ha nem túl személyes a kérdés. Mi volt az értékelés?

R: Nem tudom, volt vagy 10 oldal, nem voltam hajlandó elolvasni, mert szétvertem volna a házat, csupa mocskolódás, szerintem. Nem akartam sokkolni magam azzal, hogy ezt olvasgatom.

N: Megértem. Én nem tudtam nagyon “leellenőrizni” a dolgot, mert csak foszlányokra emlékszem, de sajnos azokra jól, ahol egyértelműen elbasztam. Pl. hangosan kimondani egy belső kérdést, ilyen hibát ezen a szinten…

R: Úgyis csak hazugság, ha van is valami igazságtartalma, akkor az igazság módszeres, szubjektív kifordítása. Ez folyik “szakértés” címén.

Már a bírósági tárgyalási is egy trauma volt nekem, amennyi mocskot rám rakott az a gyűlölködő szemétláda “szakértő”. Teljesen ki volt kelve magából. A hülye is láthatta volna, hogy semmi “pártatlanság” nincs benne, hanem csak a pszichiáter haverjait védi, azért bosszul.

N: Igen, ez tényleg traumatikus, hogy úgy érzed, összességében úgy bánnak veled, mintha embert öltél volna, és folyik a tárgyalásod, aztán kapsz 5 évet, ami után fellebbezhetsz, de mind tudjuk, hogy úgysem engednek szabadon.

R: Mindenbe belekötött, az öltözködésembe, és arra is magyarázatott tudot adni, hogy jóval 140 fölötti iq-val, miért nem tudok gondot viselni magamra, mert szerinte az időközben “lecsökkent átlagosra”.

Folyton az intelligenciámmal volt baja, szerinte rosszra használom, illetve “nem az intelligenciámnak megfelelően öltözködöm”, “nem produktív az intelligenciám”, és a végső érv, hogy pszichiátriaellenes vagyok, vagy olyan dolgokat írtam. Ezt a bíróság mind elfogadta indoklásként.

Ennyi erővel az esti mese történetét is összefoglalhatta volna indoklásként. Arról egy szó sem esett, hogy el tudom-e látni magam, vagy sem, ebbe már bele sem mentünk.

Ami még volt: kifogásolta az életvitelemet, hogy alkoholizáltam, ezt bizonyítandó, előkotort egy 15+ év előtti detoxos papírt, szóvá tette, hogy nem tetszik neki, hogy “5 percenként blogot írok”. Olyan dolgokat hozott fel indoklásul, amihez semmi köze, és nem is tartozik oda.

Szóval még egy kis gúnyolódásra is futotta a nagy “pártatlanságból”. Arra, hogy el tudom-e látni magam, szerintem nem véletlenül nem tért ki, pedig ez lett volna a lényeg. Szóval a bíróság ezek alapján kimondta minden ügycsoportban a korlátozó gondnokságot, minimum 5 évre.

Ami pl. olyanokat is érint, hogy nem vállalhatok munkát önállóan, nem írhatok alá, nem határozhatom meg önállóan a tartózkodási helyemet, stb. Ezeknek nem tudom, mi köze van ahhoz, hogy konkrétan utálom-e a pszichiátriát vagy sem, de így tudtak velem kibaszni. Hát megtették.

N: Állami gondnokot kaptál vagy családtagot?

R: Családtagot. Legalább amiatt nem kell aggódni, hogy visszatartják a pénzemet, illetve átbasznak vele. Vagy, hogy akaratom ellenére elvitetnek valahová és ott kinyírnak.

Bocsánat, túlgyógyszereznek. Egyébként kinyírnak, de mindegy. Ez csak egy eufemisztikus kifejezés arra, hogy eltesznek láb alól. Az lényegében mindegy nekik, hogy növény szinten vegetálsz-e még, lehet, hogy előbb direkt évekig kínoznak még.

Meg lett ajánlva nekem is direktbe, több pszichiáter előtt, nagyviziten, és ismerek is olyan embert, akivel ezt csinálták. Hónapok alatt lerobbant, “elfelejtett” beszélni, pelenkás lett. Ott van a hodászi elfekvőben. Nem tudom, él-e, hal-e, vagy hogy melyik a jobb neki…

Egyszer találkoztam vele a nagykállói pszichiátrián, onnan tudok az állapotáról. Amúgy az ilyen “elfekvők” a lakott területtől több kilométerre fekszenek, a pusztában, hírek se ki se be, látogatók se nagyon. Tele van szadistákkal, és egymást is basztatják. Igazi lágerek ezek.

Voltam ott egyszer, egyszerű fabarakkokból áll. Használati tárgyaik se nagyon vannak, vagy, ahogy hallom, ha kapnak is, gyakran elveszik egymástól. Ahogy magyarázták, “kihalásos alapon működik”, tehát onnan nem jössz ki élve. Ha bekerültél, ennyi volt.

Amúgy csak skizofréneket és demenseket visznek oda, másokat nem fenyeget ez a veszély. De velük, úgy látszik, joguk van embertelenül bánni. Nyilván, előbb gondnokság alá kell helyezni őket, hogy ne nagyon tudjanak ugrálni, aztán kezdődik, ami kezdődik… Nem ragozom…

N: Szerinted mi ebben az üzlet nekik? A gyógyszereladás?

R: Igen, szerintem a gyógyszer hatalmas üzlet. A skizofréniára felírt havi alap depo adagok százezrekre rúgnak. És ezt szinte soha nem magában adják, 2-3 féle antipszichó, nyugtatók, eszméletlen pénz a gyógyszergyáraknak, akik az orvosoknak a felírást, gondolom, honorálják valahogy.

Az üzleti részéhez nem értek, a pénz hogy oszlik meg, illetve hová tűnik el, de eszméletlen pénz forog benne. Én nem is értem, egy ilyen kis ampulla szarban mi kerül 150000-be, vagy többe, nemesfémeket lőnek be vagy mit, de pofátlanul magasak az áraik, amit valaki megfizet.

Mondhatnám, hogy jól fizet a halál, a skizofrének várható élettartama 20 évvel alacsonyabb, az életminőségük pedig a béka segge alatt sincs ezeknek a készítményeknek köszönhetően. Jellemzően a várható élettartam miatt aggódnak, engem elsősorban az életminőség aggaszt.

Nem szokták reklámozni a gyógyszeres kezelés alternatíváját, a gyógyszermentes hanghalló megközelítést, ami a hangok elemzését, azokkal való párbeszédet preferálja, mert, ugye, az nem egy üzleti modell, abban nem sok haszna van az érintetteknek, szinte semmi pénz nincs benne.

Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban

Kíváncsi voltam, hogyan éli meg egy pszichiáter és neurológus a koncentrációs tábort, és abból milyen tapasztalatokat és következtetéseket von le, ezért olvastam el Viktor E. Frankl Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban című könyvét. A könyvben az az újdonság az ilyen fajt memoárokhoz képest, hogy élményeit pszichológiai szemszögből gyakran kommentálva, amennyire lehet, tárgyilagosan és érzelemmentesen írja le egy tudós vagy orvos szemszögéből.

Először is, ami zavart a könyvben, hogy összekeveredik benne a pszichológus és a pszichiáter fogalma, ehhez még hozzájön az, hogy Frankl lényegében pszichoanalitikus terápiát csinált, szóval ennél jobban már nem lehet összekeverni a fogalmakat. Bár ez valószínűleg nem Frankl hibája, úgy látszik, a második világháború idején ezek a fogalmak még nem kristályosodtak ki teljesen.

A könyv írója a szenvedésben való értelem keresését hangsúlyozza, ezen alapszik módszere, a logoterápia, és a másik pillére, hogy a jövőre koncentrál, az egyén céljait kihangsúlyozva (a logosz fogalmat cél értelemben használva), ezzel egy csapásra szakítva a múltban turkáló Freud-i hagyománnyal. Hiszen a jövő az, amin változtathatunk jelenbeli cselekvésünkkel, a megtörtént cselekedetek eredményei már a múlt biztonságában vannak elraktározva.

A nem feladás fontosságát hangsúlyozza, amikor azt javasolja, hogy (leegyszerűsítve) legyen valami cél, vagy valaki személy, aki miatt érdemes folytatnunk mindig az életet, ez átsegít bennünk a nehézségeken, a szenvedéseken, amit ha lehet büszkén, és emberhez méltóan viseljünk, és találjunk neki értelmet. Fontos fogalom nála az ön-transzcendencia. Az emberi életet magasabb rendű céllal megtöltve az élet könnyebben megélhető, a nehézségek könnyebben legyőzhetőek.

A koncentrációs táborbeli túlélésben is ez volt a segítségére, míg többnyire azok haltak meg, akik feladták, mert nem volt már miért tovább élniük. Egy érdekes példa a könyvből: Például megfigyelték, ha valaki elkezdte elszívni (az amúgy levesre is becserélhető) cigarettáit, onnan lehetett tudni, hogy az illető lélekben már feladta az életért folytatott küzdelmet.

A tábor leírásának utolsó részében kitér a fogva tartói jellemére, leggyakoribb szó a „szadizmus”, amit emleget velük kapcsolatban. Örök rejtély számomra is a fogalom megléte, és a mai napig ható létezése, Frankl szerint is két részre osztható az emberiség, az egyik a becsületes, a másik a becstelen, minden csoportban van belőlük, a foglyok között is volt rossz ember, és a fogva tartók között is akadtak emberségesek, bár a „feladatkörükből” adódóan nyilván kisebb számban.

Kitér még kora egzisztenciális problémájára, a nihilizmusra is, „egzisztenciális vákuum”-nak nevezi, amikor az ember nem hajlandó már hinni semmiben, mert teljes súlyával ránehezedik a materialista világkép, és ez nyomot hagy az életén. Ez kissé hasonlít a mostanában kiégésként azonosított jelenséghez. Ilyen esetekben is segíthet a logoterápia, az ember nézőpontjának átalakításával, életének újbóli célokkal és tartalommal való megtöltésével.

Érdekes volt a foglyok életének leírása is Auschwitz-ban (egy bizonyos szemszögből), de nekem a Logoterápia dióhéjban írás többet adott, a szerző itt megpróbálta egy rövid kivonatba tömöríteni a körülbelül húsz könyvet megtöltő elméletét, és úgy gondolom, vannak érdekes, egyéni meglátásai, amik miatt érdemes elolvasni a könyvet. A pszichózis egy gondolat erejéig szerepel a könyvben, amiben kifejti, hogy a pszichotikusok is emberi bánásmódot igényelnének szerinte.

Skizofrén holokauszt

Élhetetlen mellékhatások, stigmatizáció, traumatizáció, jogfosztottság. jelenleg ennyit kapok “gyógyítás” címén a pszichiátriától. És az ebből eredő állapotomat mind a betegségem számlájára írta a pszichiátriai orvosszakértő a bírósági tárgyaláson. Megható az igyekezetük, ahogy próbálnak egy erőszakszervezetet szentként beállítani, de most komolyan. Aljas hazugságokból, az ember víz alá nyomásából, a pszichiátria mosdatásából nincs hiány a “független” elmeorvosi szakértő szintjén sem. Ez egy ördögi kör, amibe ha az ember belekeveredik, esetleg még rosszabbul járhat.

Az egésznek az a szépsége, hogy az elmeorvosi szakértők is mind kivétel nélkül pszichiáterek, és igyekeznek a pszichiátria hírét minél jobb színben feltüntetni, a páciensre, annak állapotára hárítani az összes felelősséget. Undorítóak a látszatszakértések, lezsírozott bírósági szemlék, az előre megkoreografált koncepciós perek. komolyan mondom, nem értem, mi szükség ezekre, mi szükség a földön fekvő emberbe tovább rúgni, őt tovább gyötörni “gyógyítás” címszóval?

Amit a pszichiátria csinál: skizofrénként diagnosztizál, majd egy látszólagos ellenségképet csinál a létrehozott skizofrénből a társadalom számára, amitől ő majd megvédi a társadalmat a skizofrénnek stigmatizált ember gyötrésével. A saját páciense érdekeit sehol nem nézi, nem képviseli, hanem azon van, hogy minél tehetetlenebb legyen a társadalomban, minél hamarabb megfossza a lehetőségeitől, és intézetbe juttassa minél előbb. Kezdem azt gondolni, hogy ennek az egész procedúrának mélyebb értelme van, hogy ennek a szenvedésnek volt valahol egy kiváltó oka, talán a túlzott társadalomkritika, talán az egyeseknek nem tetsző életmód, ami 1-1 személyt ide juttat, a halálsorra. A skizofrénnek diagnosztizált ember a társadalom számára nem feltűnő módon, de mégiscsak egy “végső megoldás” felé gravitál. Nem véletlen, hogy a holocaustot nem a zsidók ellen, hanem a skizofrének ellen kezdték a náci pszichiáterek, ez a folyamat a mai napig tart, az ellenségkép generálása soha nem ért véget a skizofrének számára. A zsidó áldozatokról megemlékezünk a holocaust kapcsán a skizofrénekről nem, helyette lassabb formában ellenük a procedúra a mai napig tart. Talán azért nem kerül szóba sohasem a skizofrén holokauszt, mert ellenük valahogy a mai napig elfelejtették befejezni.

Gondolom, hogy szörnyen stresszes a pszichiáteri munka, ami abból áll, hogy a sok hülyét végig kell hallgatni, és úgy tenni, mintha bármit is segíteni tudnál rajta, holott nem tudsz, és valakin le kell vezetni a feszkót, de nehogy már mi legyünk azok. Ott van a kutya, cica, családtag, azokon nem lehet, evidens, hogy azon tölti ki a mérgét a pszichiáter, akin tudja. És hogy nem az ujjamból szoptam ki az egészet, hanem pl. a nyíregyházi pszichiátria intézményvezetője már kétszer is megfenyegetett elvitetéssel, nem tudom bizonyítani, és akik tanúsíthatnák, szintén hallgatnak. Még ha hangfelvételem lenne róla, valószínűleg akkor sem történne semmi. Gyógyítás? Ugyan már… Szinten tartás? Felejtsd el… Kezelést, az az, amit maximum kaphatsz… náci módszerekkel… És valószínűleg még hálásnak is kellene lenni, hogy kiirtanak…

Lovecraft Country értékelő

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

Lovecraft Country

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina ,(Abbey Lee) aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

Unikornisok és skizofrének

unikornis, ritkaság, skizofrénia

Nem tudom, hogy diszkrimináltam volna-e skizofréneket a diagnózisuk miatt, mielőtt egy szép napon erőszakkal be nem hurcoltak a pszichiátriára, és ha addig nem volt kémiai egyensúlyzavar az agyamban, hát utána már lett. Valószínűleg nem diszkrimináltam volna. Vagy ki tudja? Egyrészt nem is tudtam a létezésükről, vagy legalábbis a mesebeli unikornishoz hasonlítottam volna őket egy képzeletbeli bestiáriumban. (Az unikornisnak egy szarva van, nekik meg két személyiségük.) Sose láttam őket, nem is nagyon hallottam róluk, pedig végig ott voltak. Vagy elzárva valahova, vagy a saját magányukba burkoltan. Az állatvilágban a megsebesült állatot a többiek “kikezdik”, a sebét addig piszkálják, amíg valahogy megölik és felfalják a fajtársukat. Bármilyen humánusnak is tartják magukat, az emberek között is nagy vonalakban ez játszódik le. Ha kiszagolják, hogy skizofrén vagy, és szabadlábon, rád telepszenek, és addig nem hagynak nyugton, amíg van mire költsd azt a kevés pénzed, van valami, amivel rendelkezel, vagy amíg egyáltalán levegőt veszel. Mert az is az ún. egészségeseknek jár, akiken még nem jelent meg a seb. A seb, az a stigma, amit a pszichiátria rak rád (a stigma szó nagyon találó). Ha nem is lennél totálisan életképtelen, a pszichiátria hivatalos leiratokban (is) szentesíti ezt a folyamatot, hogy téged likvidálni kell a társadalomból, vagy halálra gyötörni, vagy elvinni valahová, ahol túlgyógyszerezéssel tesznek el láb alól. Sajnos arra sokáig nem jöttem rá, hogy a pszichiátria mindezekért hálát is elvárna (akár pénz formájában is), szeret úgy tekinteni magára, mint aki “megmenti” ezeket az embereket a szenvedéstől (engem is csupa szívjóságból akartak barakktáborba küldeni). Egyébként ez a logika a Harmadik Birodalom retorikájából lehet ismerős, hiába, nagyot fejlődött a pszichiátria abban a korszakban. Edith Sheffer idézi fel a gyermekpszichiátereknek írt sok-sok köszönőlevelet, amit azért kaptak, hogy “ne szenvedjen” a kis páciens és pláne a kis család! A pszichiátria nagyon megértő mindig a család “szenvedései” iránt, sőt, a saját pácienséről sem feledkezik meg, hogy neki jobb legyen, ha máskor nem, majd egy másik életben, és kit lassabban, kit expressz ajánlva terelnek egy másik, “jobb” élet felé, ahol nincs megkülönböztetés, nincs kivételezés, ahol minde JÓ (legalábbis a feltételezések szerint), és ahol mindig béke van. Örökkön örökké. Bár az is előfordul, hogy a páciens berzenkedik a sorsa ellen, de csak saját szenvedéseit hosszabbítja meg, szerintem a pszichiáterek máig nem értik, miért ragaszkodnak a páciensek foggal-körömmel a velük ellenséges érzületű társadalommal való együttéléshez, saját szenvedéseiket meghosszabbítva, amikor ők biztosítanák az utat a FÉNY-be, és legalább hasznára is válhatnának a társadalomnak, néhány hasznos gyógyszerkísérlet erejéig. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel! Azám! Minek ahhoz annyira ragaszkodni, ami csak szenvedést okoz? Ha már a személyes vagyonukról olyan könnyen lemondanak, miért nem áldozzák az életüket a tudomány oltárán? Megmondom, miért. Azért mert a pszichiátria nem egy tudomány, mint aminek eladja magát, csak egy diagnosztizáló, fasiszta, fajirtó, kirekesztő blabla, ami a társadalomban, bitorolva az elmetudományok helyét, önmaga dicsfényében fürödve (amit saját maga gerjeszt a tudatlanok között), másokat eltaposva pöffeszkedik. Üdvözlendő, hogy a saját kezelőorvosom, aki egy szót sem szólt hozzám, ameddig bent tartózkodtam a pszichiátrián, a saját luxusvillája dolgában még bentről is serényen intézkedett, egyáltalán hol van az én problémám az övéhez képest, persze. Ég és föld. Ő forgatja a pénzt, élénkítve a gazdaságot, én meg csak tengődöm a mások adóforintjaiból. És akkor még ő törje magát miattam? Vagy egyáltalán bárki miatt? “Így is, úgy is megkapja a fizetését” – idézet tőle, minek törje ő magát bárki miatt – “Őt már csak zavarják a betegek”. Hát, igen, egy igazi humánus tudós hozzáállása, akit bevallottan körülbelül annyira érdekel a munkája, mint egy gyári szalagmunkást, talán még annyira se. Valaha is valaki elhitte egy percig is, hogy a felső tízezer között jelen lévő pszichiátereknek bármi motivációjuk lenne a nincstelenek, mélyszegénységben élők, koldusok problémáival való foglalkozásra? Hacsak nem az, hogy főként miattuk kerültek ilyen sorba, de ki örülne, ha ilyesmire emlékeztetnék? Fontosabb dolguk van, például a minél fiatalabb feleség beszerzése és a luxusvilla felépítése. Mások nyomorából. Ez az igazi szép hivatás.

Az autizmus és Asperger köpönyege

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan “zsidó tudomány”-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a “tudattalan”-t pedig “zsidó találmány”-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.

A hagyományos pszichiátria válsága

A hagyományos pszichiátria jelen állás szerint szadistább, mint valaha. Nem tudok rá jobb szót, szadista. Mikor már védhetetlen az az álláspont, hogy az úgynevezett mentális betegségeket agyi kémiai egyensúlyzavar okozza, amire randomájz gyógyszernek (esetleg kábítószernek) minősülő készítményeket írnak fel, a pszichiátria nem is tud mást csinálni, kétségbeesetten termeli ki a gyilkosabbnál gyilkosabb gyötrő metódusokat, és fogadja be sorai közé az egyetemről frissen kikerült, Freud-on (vagy Bárányok hallgatnakon) felnőtt, sötét lelkű perverzeket, akik még hajlandóak pszichiáternek állni. 2020-ban a pszichiátria éppen annyira anakronisztikus, amennyire csak lehet.

Előbb kalandozzunk el a „felépülés elvű közösségi pszichiátria” világába, amit Harangozó Judit és az Ébredések Alapítvány képvisel, az egyetlen észszerű utat a XXI. században. Ők tapasztalati szakértőkkel erősítenek, és párbeszédbe keverednek a skizofrének hangjaival, ahelyett, hogy a gyógyszeres terápiát választanák. A „tapasztalati szakértő” az a skizofrén, aki nem az egyetemi diplomával lett a terület szakértője, hanem gyógyult skizofrén, aki számtalan „shub” vagy „goáma” során tanulta meg, „tapasztalta ki” a skizofrénia mibenlétét. Én is lehetnék éppen tapasztalati szakértő, ha ugyan érdekelne az ügy, hogy a közösségi pszichiátria oldalán masírozva másokat tanítsak meg a hangjaikkal való kommunikációra, inkább a saját hangjaimat tanítgatom a szabolcsi tájszólásra, mindig is introvertált voltam, kivéve amikor extrovertált, főleg, ha olyan témák kerültek sorra, amihez tapasztalatilag szakértettem, pl. skizofrénia, alkoholizmus, interactive fiction, stb.

Egyébként a közösségi pszichiátria éppen annyira járatta le magát első körben, mint a hagyományos pszichiátria, a közösségi pszichiátria kifejezte saját létét, de szerencsére a hagyományos pszichiátria bűvkörébe került, fura módon, valahogy, és most már „felépülés alapú közösségi pszichiátria” az új szlogen. Kíváncsi vagyok, hány szót kell még a „pszichiátria” kifejezés elé tenni, hogy valóban elfogadható legyen a nagyközönség számára, javaslom a „most már igazán felépülés alapú közösségi pszichiátria” fogalom bevezetését is, sajnos a „pszichiátria” fogalom jelen idő szerint diszkreditálta magát minden jóérzésű ember szemében, a folyamat visszafordíthatatlan. A kérdés, hogy lassú enyészeté lesz ez a rossz emlékű diszciplína, vagy egyszerre pukkan ki a pszichátria dot pont com lufija, én, személy szerint még a fogalmat is törölném, betiltanám, a helyét sóval szántanám be.

A pszichiátria (és a pszichológia) alapgondolata, hogy a problémát mindig magadbban keresd, de a pszichiátriáé biztosan, pontosabban az agyadban, a kémiai egyensúlyzavarodban, amit mi hasraütésszerűen legyógyszerezünk. A legutóbbi osztályos kezelésem alkalmával a kezelőorvosom (írd és mondd) 2-szer szólt hozzám, és mindössze a távozásom időpontját közölte. Majd elbocsájtott egy múlt század közepén felfedezett, 0. generációs injekcióval, meg egy „terápiarezisztens skizofrének” számára kifejlesztett csodaszerrel, a leponex-szel, ami az agy szőnyegbombázását jelenti. Természetesen baszok szedni, elég bajom van a belém fecskendezett mocsokkal, amit a cisordinol jelent. „Betegségem” hajnalán az egyik barátom megkérdezte, hogy történik ez a „kezelés”: „Fognak és visznek?” Akkor furán néztem rá, de mondtam neki, hogy lényegében igen. A keleti régióban ez a divat. Tavaly még rám fogták, hogy „öngyilkos akartam lenni” (nem akartam), idén már ürügy se kellett, erőszakkal bevittek, és utólag aláíratta velem a kezelőorvos, hogy 2 héttel ezelőtt „önként felvételemet kértem az osztályra”. A tinta mindent elbír.

Kimehetsz a pszichiátriáról, de a pszichiátria nem megy ki belőled, amíg élsz.