Nem (én) vagyok (a) szörny

Van ez a videó, Cecilia McGough: I Am Not A Monster (Nem vagyok szörny) című beszéde, amiben arról értekezik, hogy skizofrénként ugyanolyan embernek érzi magát, mint azok, akik a közönség soraiban ülnek, és hogy létrehozott egy olyan nonprofit szervezetet, ami a skizofréniával élők felsőoktatási tanulmányait hivatott támogatni, vagyis bebizonyítani, hogy lehetnek egyszerre skizofrének és sikeresek a szakmájukban, annak ellenére, hogy a társadalom stigmatizálja őket.

De hogy akkor ez vajon mekkora befektetés? Egyébként kezdem megszokni, hogy skizofrénként diagnosztizált személyként körülbelül sokszoros energiabefektetés szükségeltetik ugyanannak a célnak az elérésére, mint amire az “egészséges” társaimnak szüksége van. Amúgy nem érzem magam különösen betegnek, nem látom be, hogy miért nem létezik olyan szóösszetétel, hogy “egészséges skizofrén”, mintha mindig meg lennék fázva, vagy állandó fájdalmaim lennének.

Szóval a skizofrének felsőoktatásának a támogatása. Milyen érdekesnek tartom, hogy magamon kívül nem ismerek olyan skizofrén embert, aki akár csak kísérletet tenne a felsőoktatásban való részvételre, és ezt mivel támogatja a pszichiátria? Egy-két, csak rájuk jellemző gúnyolódó, cinikus hangvételű beszólással, a nevem többé-kevésbé nyilvános bemocskolásával, traumaokozással, ellehetetlenítéssel gondnokság alá vétel, összes állampolgári jogomtól való megfosztás útján.

Ennyit szerettem volna még leírni a mai magyar mentális egészségügy viszonyairól, egyébként a videó pont ellenkező hatást váltott ki belőlem, mint kellett volna: Nem akarok kiállni a betegek jogaiért, nem akarom a témára ráirányítani a figyelmet, nem akarok többé influenszerkedni olyanoknak, akiktől a maximum, amit kaphatok az influenszerkedésért az, hogy lerángatnak a maguk szintjére, sőt, lejjebb, ha alkalmuk nyílik rá, esetleg. Ennek ellenére eléggé lesújtó a véleményem mind a pszichiátriáról, mind az abban résztvevőkről (hogy ne mondjam, dolgozókról).

Az eddig leírtakat nem másítom meg, de igyekszem más témát keresni, a pszichiáterek jó hasznot hajtó “fizetett hallgatás falát”, amit a társadalom felé mutatnak, megtörni egyedül, vagy jórészt egyedül szinte lehetetlennek tartom. És hogy ők azért kapnak csillagászati összegeket, hogy embereket traumatizáljanak és kínozzanak kedvükre, a társadalom felé pedig lehetőleg ne nagyon szivárogtassanak ki erről információt, és lehetőleg másokat is akadályozzanak meg ebben, lelkük rajta. Valakinek a piszkos munkát is el kell végezni, fehérgallérós, sőt fehérköpenyes bűnözőkre is szükség van.

Szerintem jobban promózhatnák a felsőoktatási tájékoztatóban, miről szól ez a “szakma” (nem tudom, hány idézőjelbe tenném legszívesebben), aztán lehetne alkalmassági vizsgálat, összekötve némi hajlandósági vizsgálattal, egy kis gerincvizsgálattal, ahol azt vizsgálnak, az illető mennyire tud össze-vissza, az egyéb érdekeknek megfelelően hazudozni, mennyire szadista, és mennyire elvtelenül gerinctelen, mennyire hajlandó ordas rezsimeket kiszolgálni, és mennyire teszi magáévá a “van az a pénz” jelszavát, ami pszichiáter körökben hatalmas népszerűségnek örvend.

Aztán ehhez nem árt, ha megfelelően konzervatív és maradi másrészről, csak a saját (egyébként eléggé kifacsart és perverz) értékrendjét képviseli, aminek a központi elemei a pénz, a hatalom, az ahhoz való törleszkedés, és valószínűsíthetően néhány kifacsart Freud-i gondolat a szexről. Szóval ezektől a jóemberektől búcsúzom témailag a jövőben remélhetőleg, és tartózkodom a véleménynyilvánításról róluk, szerintem bőven elég, ha magamban tisztázom. Egyébként figyelemre méltó a videó, aminek a kapcsán ezeket írtam, de itt és most, sajnos, nem érvényes.

Ui.: Egyébként a járványhelyzet egy dolgot mutatott meg nagyon szépen, világosan: Semmi szükség a pszichiátriára, mint olyanra. Természetesen, mint igazi élősködő a társadalom nyakán, amire mostanára vált, a gyógyszeriparral karöltve, sohasem fogja magát lerázni az emberek nyakáról, sőt, inkább mindenáron igazolni akarja majd a létét: ha kell marketinggel, ha kell erőszakkal, meg ki tudja, még mivel. Elég amúgy felütni a pszichiátria történetét, hogy világossá váljon, micsoda is valójában… Ja, nincs is ilyen? Vajon miért? Akkor ezt a Wikipédia cikket… Vagy rákeresni a YouTube-on a “pszichiátria” szóra… Elég siralmas az összkép… De hogy nálunk mikor fog eljutni a társadalom arra a pontra, ahol a skandináv államok tartanak? Ha így haladunk, soha… a magyar társadalom ezen az úton is visszafelé halad jelenleg, a menetiránnyal szemben, mint olyan sok mindenben, hiába a technológiai fejlődés, az okos eszközök és az informatika nálunk nem a gondolkodást fejlesztik, hanem annak szerepét veszik át, a társadalmi viszonyok meg konzerválódtak a múlt században.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

5 gáz félév (félévkezdet)

Az ötödik félévemet kezdtem nem régen az egyetemen, van 1-2 elmaradt tantárgyam, sebaj, a jövő félévben még több lesz. Ez a 2020-as év elég fura is volt, szar is volt a maga módján, de mostanra sikerült belátnom, hogy nem megy tovább a meló is, meg az egyetem is, valamelyiktől el kellett búcsúzni. Néhányszor hangoztattam, hogy nem vagyok se a munka hőse, se Sztahanov elvtárs, nem én vagyok az, aki halmozza az állásokat, és közben egy csomó helyen tanul. Biztos olyan is van, csak az nem én vagyok. Eddig is voltak nehézségek abban, hogy összeegyeztessem őket.

egyetem, tanulás, könyvek

Mivel elméletileg végzős volnék, mármint az egyetemen, ez amúgy is egy csomó plusz feladatot ró rám. Kétszer kerülgetett a közelmúltban idegbaj az egyetem miatt, egyszer a záródolgozat témaválasztásának a környékén, másodszor a szakmai gyakorlat miatt. Most egyelőre úgy néz ki, mind a kettőhöz le vannak adva a papírok, a záródolgozat valami hosszú című akármi, mint egy normális záródolgozat, és a címe szerint valamiféle retorikai, szemantikai és egyéb alakzatokat fogok keresni néhány self-help (önsegítő) műben, például Csíkszentmihályi Mihály Flow, Szigeti Ildikó PszichoBiznisz és Oravecz Nóra van egy ötletem című könyveiben.

Szerintem a téma kimeríti a szakon a Jolly Joker fogalmát, mert meg lehet vele kerülni azt, hogy állást foglaljak a média aktuális kérdéseiben, inkább a kommunikációhoz van köze. Írtam már ilyen szövegelemzést, épphogy megkaptam rá a négyest, szóval eddig ok. Végül nem teljesen az lett, amit akartam, az egyik témám, amit magamnak kitaláltam, a Thomas Szasz nevével fémjelzett kommunikációs vonal a pszichoterápiában (és az antipszichiátria), a másik Tim Berners-Lee és Ted Nelson koncepcióinak a különbsége az internetről, a harmadik „valami interactive fiction”. Szerencsére mindegyik olyan téma, ami keveseket érdekel, és valószínűnek tartom, hogy a tanáraim biztos, hogy nem tartoznak közéjük, valószínűleg ezeket a témákat nekem magamnak, egyedül kellene feldolgoznom, ha továbbra is érdekelnek. Bár, eddig nem számítottam tudományos kutatónak, és attól, mert lesz egy BA diplomám (ha lesz), még mindig nem fogok annak számítani.

A szakmai gyakorlatra a Pszichiátria Érdekvédelmi Fórumhoz megyek remélhetőleg, ez is olyasvalami, ami valamennyire mutatja az érdeklődési körömet (annak egy részét), azzal egybe vág, másrészt pedig az utóbbi időben sikerült annyira stigmatizálnom magam különböző fórumokon, hogy, amint a Twitteren írtam, „utoljára ilyen stigmái Jézusnak voltak”, ami egyébként kifejeződik a pszichiátria hozzám való viszonyulásában is, de azt hiszem, nekem is megvan a magam véleménye róluk. Ennek ellenére igyekszem ezt nem túlságosan hangoztatni, a pszichiátriáról kialakult bennem egy kép, ami annyira lesújtó, amennyire csak lehet, de ezzel a képpel nincs mit kezdeni. Velem szemben már energiát sem fektetnek abba régóta, hogy palástolják az irántam való rosszindulatot.

Egyébként az, hogy a pszichiátria jól van így, ahogy van, meg „főorvos úr”, meg nyalifali, ahhoz vagy nagyon hülyének kell lenni, és akkor tényleg korrekt is a „kezelés”, vagy nagyon meggyötörtnek és megalázottnak, de általában mindkettőnek. Általában, akinek van egy kis esze, mögélát ezeknek a folyamatoknak, és felismeri a rendszer (minimum) kétarcúságát, de inkább kétélűségét, ahol csak idő kérdése, mikor fordul ellened az egész folyamat. Ha okot adsz rá, biztosan, de esetleg akkor is, ha csak szimplán nem vagy szimpatikus valakinek. A pszichiátriatörténet érdekes dolgokra világít rá: nem véletlen, hogy a pszichiáterek igyekeznek eltitkolni, elhazudni az egészet, mert nem sok dicsekedni való akad benne. Fajnemesítő, fasiszta múlt, sterilizáció, eutanázia, lobotómia programok, és mindenféle egyéb nyalánkság. Feltételezem, a fajnemesítő eszmék, és a szadizmus ma sem áll távol tőlük, persze, amikor ezt kezdem feszegetni, az aljas rágalom, ami ellen mindenféle fórumon készek tiltakozni, és reményeik szerint sikerrel, mivel a saját szemükben ők a társadalom megbecsült tagja, én pedig csak egy „skizó”.

Mindegy (ez a) téma (is) lezárva. Legalábbis egyelőre. A félév során lesz egy csomó órám, eredetileg örültem volna a bejárásoknak, de most már kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy jobb lenne valami „hibrid” megoldással, online letudni az órákat valahogy. Legalábbis egy részüket. Nem akarok nagyon jövőjós lenni, de mostanában valahogy arrafelé haladnak a folyamatot. Ahogy Szókratész mondja, csak egyetlen dolgot tudunk biztosan, azt, hogy semmit nem tudunk. Én is csak ezzel tudok biztatni mindenkit (beleértve magamat is) így a félév kezdetén.