A kontrollra csavargó skizó celeb

Ma megpróbálok egyedül eljutni A-ból B-be. Mindig bírom, amikor ismeretlenek felteszik a kérdést: “Hogy mentél el Nagykállóba? Hogy jutottál el Debrecenbe?” Megvettem a jegyet, oszt kész. Egy skizofrén általában nem azért nem utazik, mert teljesen debil, hanem mert nincs pénze. Hát, Nagykállóba eljutni sokszor nem nagy kunszt, de visszajutni onnan már érdekes, ugye van az a skizó poén, ami szinte bármelyik pszichiátriára vég nélkül alkalmazható: “bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”. Talán Debrecenből könnyebb kikerülni, a “Nappali Hospital”-ból, heti egyszer kell járnom, amíg nem dolgozom, ha dolgozom, akkor havi egyszer. De legalább megkínálnak ebéddel, amit általában kedvesen visszautasítok, de néha nem tudok ellenállni a csábításnak. “Mindennek ellen tudok állni, kivéve a csábítást.”

Ma Debrecenben kétszer is rossz irányba indultam gyalog, vagyis eltévedtem egy kicsit. Közben egy embert hallottam, aki éppen azt ecsetelte valakinek, hogy 20 éve lakik Debrecenben, mégis eltéved. Miskolcon is, Nyíregyházán is jóval könnyebben lehet tájékozódni, mint Debrecenben. Először, persze az egyetemre mentem el, éppen valami állásbörze volt, kis ajándékpakkokat osztogattak, rutinosan elhúzódtam az ajándékok elől, még itt fognak, és megkínálnak valami munkával, holott nem állásbörzére mentem, hanem kontrollra.

Ez a kettősség még mindig megfigyelhető, ahogy az egyetemen kezelnek, és ahogy a kontrollon, de lassan kezd eltűnni az a marakáns különbség. Sajnos, elfelejtettem az injekciót vinni, de a chippendale show nem maradhatott el. Kérdezte a nővér, hogy vállba szoktam kapni vagy seggbe, természetesen csakis seggbe, bal vagy jobb oldalra parancsolom, nyilván mindig a jobb, és azért nem váltogatom, mert nem göbösödik annyira az injekció helye. Megjött a záródogámról a szakvélemény: kicsit esszéisztikus, kicsit kevés a hivatkozás, kicsit nem annyira elemző, kicsit ilyen, meg olyan, de ami a lényeg: leadható. Vagyis elfogadható, gondolom, ezt jelenti magyarul.

Jó, lapozzunk. Éjfélkor léptem ki az utcára, amikor hüvelyért indultam: kapásból vámpírnak néztek. Eddig haragudtam az utcai kommentelésért, de már kezdem megérteni, mi véd meg az elmagányosodástól: az utcai kommentelők társasága. Azért, ha nem muszáj, nem kell mindig erőltetni sem, de már nem zavar annyira. A debreceni tágas, de kihalt utcák után jó újra itt lenni, Nyíregyházán. Ami érdekes volt, és fura is egyben: Debrecenben nem, vagy alig váltottam ki érdeklődést, hiszen csak egy kontrollra csavargó nyíregyházi skizó celebet láttak bennem. 🙂 Mondjuk, itt is az látnak, de legalább itt nem csavargok kontrollra. Ehhez a városhoz jóval erősebb a kötődésem, az embereknek is ismerősebb vagyok, otthonosabban érzem magam itt. A debreceni utcák valahogy túlságosan nagy léptékűek nekem.

Annyira hihetetlennek tűnik nekem, hogy elfogadható záródolgozatot írtam (már szoftverfejlesztőre is megírtam, csak nem fogadták el, kis jóindulat, az, ami hiányzott Budapesten a Soter-Line-nál…), úgyhogy 25 év után valószínűleg már meg fogom kapni az első iskolai végbizonyítványomat a programozó-képesített könyvelő + érettségi után, ez pedig ez lesz: kommunikáció- és médiatudomány szak, újságíró szakirány, rövidebben és emberi nyelven fogalmazva, újságíró diplomám lesz (BA). Persze, valaki egyszer azt mondta nekem, hogy “a diploma annyit érsz, amit beleteszel”, hát ebben jó sok magyar van, némi programozás, CMS-ekkel való viaskodás, egy kis média, úgyhogy online felületre publikáló újságírónak tudnám elképzelni magam a legkönnyebben, de ha nagyon szigorúan vesszük, a Mad In Hungary is ilyen felület.

#amimégmostanábantörtént: Megjött a munkaügyi felülvizsgálat eredménye. Már csak 50%-os rokkant vagyok. Megint gyógyultam 10%-ot, hálistennek. Először 7-et, most meg 10-et. Remélem, nemsokára meggyógyulok. :/

U.i.: De h#lye vagyok! Azért az állásbörzére bemehettem volna (már csak poénból is). I was not in the mood…

A szöveges kalandjátékok eredete és története dióhéjban

Az első szöveges kalandjátékot Will Crowther hozta létre 1975-ben, aki az ARPANET egyik fejlesztőjeként dolgozott. A Massachusets Institute of Technology-ban folytatott tanulmányai során ismerte meg Pat Crowthert, akitől két lánya született, Sandy és Laura. Válásuk után kezdett el dolgozni egy szöveges kalandjátékon, hogy a lányoknak legyen mivel szórakozni, ha látogatóba jönnek hozzá. A játék a Colossal Cave Adventure  (röviden Adventure, vagy Advent, ahogy a fájl nevlben szerepelt) nevet kapta, és olyan hatások érhették a szerzőt akkoriban, a műfaj megalkotásakor, mint Gary Gygax Dungeons and Dragons nevű táblás harci játéka, 1974-ből, a MIT-en megismert Eliza nevű program, ami egy mesterséges intelligencia szimulátor, vagy még inkább paródia volt, a harmadik említésre méltó körülmény, hogy Crowther maga is szenvedélyes barlangász volt, és előző munkája a Kentucky-ban lévő Mammoth barlangrendszer feltérképezése volt vektorgrafikus eszközökkel. Esetleg értesülhetett még Edward Packard ’70-es évekbeli próbálkozásairól, aki először hozott kereskedelmi forgalomba interaktív történeteket, kezdetben szintén gyerekeknek szánva, erre Don Woods, Crowther későbbi szerzőtársa utal egy könyvhöz írt előszóban. A D & D révén kerülhetett bele a programba a fantasy-jelleg, ami az egészet áthatotta, így hosszú évekre meghatározva a szöveges kalandjátékok jellemző zsánerét. A D & D-ben feltételezik J. R. R. Tolkien hatását, de még inkább az ebben az időszakban meghatározóbb, divatos szerzőkét, mint Robert E. Howard, Fritz Leiber, Michael Moorcock, stb. A szöveges kalandjátékkal kapcsolatba hozható még Roland Barthes irodalomelméleti posztstrukturalista irodalomelmélete (A szöveg öröme, S/Z), amiben sokak szerint a modern interaktív, számítógépes szövegek elméletét előlegezte meg, vagy megemlíthető még a korban szintén divatos Raymond Queneau, a francia nyelvű kísérleti irodalom képviselője és ennek intézménye az OuLiPo, aki maga is írt interaktív regényt, 1967-ben, Egy történet, ahogy szeretnéd címmel. Bár, az utóbbi szerzőket, Barthes-ot és Queneau-t Crowther aligha ismerte, egyrészt mert franciák voltak, másrészt pedig nem hiszem, hogy túlságosan járatos lehetett a klasszikus bölcsészettudományok terén, legalábbis erre nem utal semmi.

A szöveges kalandjáték még ezután sokáig az Adventure nyomdokain haladt, Don Woods, aki megtalálta az ARPANETen Will Crowther programját, és a neve alapján kinyomozta az emailcímét (nem sok emailcím volt használatban akkoriban), továbbfejlesztette az Adventure-t, újabb és újabb verziókat adva ki, amíg végre egy kereskedelmi játékokat gyártó cég, az Infocom is fantáziát látott benne, és elkészítette a saját verzióját Adventureland címmel, majd saját sorozatba kezdett Zork címmel. A kezdeményezéshez több játékgyártó cég is csatlakozott (Adventure International, Level 9, Sierra On-Line, stb), és a szöveges kalandjáték kereskedelmi forgalmazása virágzásnak indult. Ez a korszak nagyjából 10 évet ölel fel, az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek elejéig, amikor a legtöbb kalandjáték gyártó szoftvercég csődöt jelentett. Körülbelül erre a 10 évre tehető az, ameddig a kalandjátékok lehetőségei összhangban álltak a számítógépek hardverei által nyújtott lehetőségekkel, és képesek voltak maximálisan ki is használni őket, egyre fejlettebb felhasználói felületet hoztak létre. A végén már áttértek a point’n’click technológiára, már csak egér -és menüvezérelt játékokat gyártottak, de nem tudtak lépést tartani a hardver fejlődésével beállt újabb igényekre a játékosok részéről, és a kalandjátékok kereskedelmi forgalomban történő tömeges árusítása itt véget ért.

Ezután, az 1990-es évektől napjainkig következik a független játékfejlesztők kora. 1993-ban Graham Nelson, az Oxfordi Egyetem tanára bejelentette egy új kalandjáték-leíró nyelv, az Inform kidolgozását, ami az Infocom által kiadott játékok formátumát is kezelni tudta, és ennek nyomán új játékok írására is képes volt, amit ezután független játékfejlesztők kezdtek használni és birtokba venni. 2005-ben készült el az Inform 7-es verziója, ami természetes angol nyelvet használ a szöveges kalandjátékok leírására (kódolására, implementálására). Bár létezett más programnyelv is ilyen játékok kódolására (például a szintaxisában C nyelvre hasonlító TADS), az Inform játékok maradtak a legnépszerűbbek, egészen 2009-ig, amikor megjelent Chris Klimas a Twine rendszerrel, amivel a hiperlinkes hagyományokat felelevenítve, egyszerű HTML kóddá alakított játékokat lehetett könnyen létrehozni, ami lényegében a lapozgatós könyvek logikáját idézte, és a netre bárhova feltöltve a kimeneti fájlt, azonnal játszható volt, csak a fájl linkje kellett hozzá. Napjainkra körülbelül egyenlő arányban képviseltetik magukat a szövegbegépelős (parser based) és a feleletválasztós (choice based) szöveges kalandjátékok a szöveges kalandjátékok adatbázisaiban és az évenkénti különböző megmérettetéseken, ahol a legtöbb szöveges kalandjáték bemutatására és díjazására sor kerül. A legnépszerűbb ilyen megmérettetések a tavasszal a Spring Thing, ősszel az IFComp és az ECTOComp, amihez az utóbbi években csatlakozott például az InkJam, és idén a Parser Comp is. Ezeken a versenyeken és eseményeken általában novella hosszúságú alkotásokat mutatnak be, aminek pár perctől kezdve 1-2 óra a végigjátszása, de az is előfordul, nem is ritkán, hogy ezeknél jóval hosszabb hosszabb művek kerülnek a közönség elé, így mindenki válogathat a neki megfelelő típusú játékok között, de ha nem válogatós, akár az összeset is letöltheti egyben általában, és végigjátszhatja

Nem (én) vagyok (a) szörny

Van ez a videó, Cecilia McGough: I Am Not A Monster (Nem vagyok szörny) című beszéde, amiben arról értekezik, hogy skizofrénként ugyanolyan embernek érzi magát, mint azok, akik a közönség soraiban ülnek, és hogy létrehozott egy olyan nonprofit szervezetet, ami a skizofréniával élők felsőoktatási tanulmányait hivatott támogatni, vagyis bebizonyítani, hogy lehetnek egyszerre skizofrének és sikeresek a szakmájukban, annak ellenére, hogy a társadalom stigmatizálja őket.

De hogy akkor ez vajon mekkora befektetés? Egyébként kezdem megszokni, hogy skizofrénként diagnosztizált személyként körülbelül sokszoros energiabefektetés szükségeltetik ugyanannak a célnak az elérésére, mint amire az “egészséges” társaimnak szüksége van. Amúgy nem érzem magam különösen betegnek, nem látom be, hogy miért nem létezik olyan szóösszetétel, hogy “egészséges skizofrén”, mintha mindig meg lennék fázva, vagy állandó fájdalmaim lennének.

Szóval a skizofrének felsőoktatásának a támogatása. Milyen érdekesnek tartom, hogy magamon kívül nem ismerek olyan skizofrén embert, aki akár csak kísérletet tenne a felsőoktatásban való részvételre, és ezt mivel támogatja a pszichiátria? Egy-két, csak rájuk jellemző gúnyolódó, cinikus hangvételű beszólással, a nevem többé-kevésbé nyilvános bemocskolásával, traumaokozással, ellehetetlenítéssel gondnokság alá vétel, összes állampolgári jogomtól való megfosztás útján.

Ennyit szerettem volna még leírni a mai magyar mentális egészségügy viszonyairól, egyébként a videó pont ellenkező hatást váltott ki belőlem, mint kellett volna: Nem akarok kiállni a betegek jogaiért, nem akarom a témára ráirányítani a figyelmet, nem akarok többé influenszerkedni olyanoknak, akiktől a maximum, amit kaphatok az influenszerkedésért az, hogy lerángatnak a maguk szintjére, sőt, lejjebb, ha alkalmuk nyílik rá, esetleg. Ennek ellenére eléggé lesújtó a véleményem mind a pszichiátriáról, mind az abban résztvevőkről (hogy ne mondjam, dolgozókról).

Az eddig leírtakat nem másítom meg, de igyekszem más témát keresni, a pszichiáterek jó hasznot hajtó “fizetett hallgatás falát”, amit a társadalom felé mutatnak, megtörni egyedül, vagy jórészt egyedül szinte lehetetlennek tartom. És hogy ők azért kapnak csillagászati összegeket, hogy embereket traumatizáljanak és kínozzanak kedvükre, a társadalom felé pedig lehetőleg ne nagyon szivárogtassanak ki erről információt, és lehetőleg másokat is akadályozzanak meg ebben, lelkük rajta. Valakinek a piszkos munkát is el kell végezni, fehérgallérós, sőt fehérköpenyes bűnözőkre is szükség van.

Szerintem jobban promózhatnák a felsőoktatási tájékoztatóban, miről szól ez a “szakma” (nem tudom, hány idézőjelbe tenném legszívesebben), aztán lehetne alkalmassági vizsgálat, összekötve némi hajlandósági vizsgálattal, egy kis gerincvizsgálattal, ahol azt vizsgálnak, az illető mennyire tud össze-vissza, az egyéb érdekeknek megfelelően hazudozni, mennyire szadista, és mennyire elvtelenül gerinctelen, mennyire hajlandó ordas rezsimeket kiszolgálni, és mennyire teszi magáévá a “van az a pénz” jelszavát, ami pszichiáter körökben hatalmas népszerűségnek örvend.

Aztán ehhez nem árt, ha megfelelően konzervatív és maradi másrészről, csak a saját (egyébként eléggé kifacsart és perverz) értékrendjét képviseli, aminek a központi elemei a pénz, a hatalom, az ahhoz való törleszkedés, és valószínűsíthetően néhány kifacsart Freud-i gondolat a szexről. Szóval ezektől a jóemberektől búcsúzom témailag a jövőben remélhetőleg, és tartózkodom a véleménynyilvánításról róluk, szerintem bőven elég, ha magamban tisztázom. Egyébként figyelemre méltó a videó, aminek a kapcsán ezeket írtam, de itt és most, sajnos, nem érvényes.

Ui.: Egyébként a járványhelyzet egy dolgot mutatott meg nagyon szépen, világosan: Semmi szükség a pszichiátriára, mint olyanra. Természetesen, mint igazi élősködő a társadalom nyakán, amire mostanára vált, a gyógyszeriparral karöltve, sohasem fogja magát lerázni az emberek nyakáról, sőt, inkább mindenáron igazolni akarja majd a létét: ha kell marketinggel, ha kell erőszakkal, meg ki tudja, még mivel. Elég amúgy felütni a pszichiátria történetét, hogy világossá váljon, micsoda is valójában… Ja, nincs is ilyen? Vajon miért? Akkor ezt a Wikipédia cikket… Vagy rákeresni a YouTube-on a “pszichiátria” szóra… Elég siralmas az összkép… De hogy nálunk mikor fog eljutni a társadalom arra a pontra, ahol a skandináv államok tartanak? Ha így haladunk, soha… a magyar társadalom ezen az úton is visszafelé halad jelenleg, a menetiránnyal szemben, mint olyan sok mindenben, hiába a technológiai fejlődés, az okos eszközök és az informatika nálunk nem a gondolkodást fejlesztik, hanem annak szerepét veszik át, a társadalmi viszonyok meg konzerválódtak a múlt században.

Bevezetés: Aki tud, az tudós

A szöveges kalandjáték egy olyan szöveges szoftveres környezetet jelent, ahol szöveg beírásával vagy linkek segítségével haladhatunk tovább a történetben. Bizonyos szöveges kalandjátékokhoz tartozik grafikus felület is, vagy esetleg zene vagy egyéb hangfájlok, de szöveges kalandjátéknak itt most azokat fogom nevezni, amiknek a szövege alapján is kikövetkeztethető a cselekménye, tehát maga történet nem szorul rá feltétlenül a kép -illetve hangalapú segítségre a megértéshez vagy befogadáshoz. Habár a hiperlinkes játékoknál ma már tendencia a szövegformázás (szövegtípus, szövegszín, szövegméret, stb. kialakítása, főként CSS segítségével), a grafikus felület, és a zene, illetve hangok (amik általában kikapcsolhatók), a fő hangsúly a szövegen van, ennek értelmezését segíthetik, de nem befolyásolják jelentősen. A szövegbeviteli mezőt használó kalandjátékok általában erre nem fektetnek akkora hangsúlyt, ott a lényeg a parancsértelmező rutin (parser) bonyolultságán (vagy éppen felhasználóbarát voltán) van, a külsőségek kevésbé számítanak. Nem számítom szöveges kalandjátéknak a point and click felülettel rendelkező grafikus kalandjátékokat, vagy a teljesen grafikus felülettel megvalósítottakat, de a japánban divatos visual novel stílust sem. Azért nem, mert ott a grafikai elemek koherens részei a játéknak, attól nem elválaszthatók.

Ennek a lehatárolásnak a célja kettős: egyrészt keretet szabni annak a területnek, amin belül az írásom érvényes megállapításokat tartalmazhat, másrészt megpróbálni (jobban) integrálni ezeket az interaktív szövegeket az irodalom területére, és azt vizsgálni, milyen jelentéstöbbletet ad hozzá a szövegekhez az interakció, az interaktív játék, illetve ez milyen eszközökkel valósul meg. Feltételezésem szerint az interakció olyan többlettel ruházta fel ezeket a szövegeket, amivel meghaladják a lineárisan építkező prózát, viszont érzésem szerint sokszor veszt is ezáltal a szöveg a művészi igényességéből, ennek cserébe viszont azt az illúziót kelti, hogy 1. az ember szabadon azt tesz, amit akar (az adott keretek között), 2. jobban részt vesz a szöveg világának a megkonstruálásában, holott csak a programba kódolt (sokszor elrejtett) lehetőségeket használja ki. Talán ez az illúzió adja a varázsát ezeknek a szövegeknek, talán a szerzővel való játék, hogy a programban elrejtett feladatokat (puzzle) megoldja, mindenesetre a műfaj népszerűségére valahol errefelé kereshető a magyarázat. A másik oka lehet a vonzerejének, hogy viszonylag egyszerű kódokkal előállított szövegekről van szó, amibe a felhasználó maga is könnyen beleírhat, javíthat, tanulmányozhatja a szerkezetét, és maga is könnyűszerrel előállíthat ilyen típusú szöveget.

Megpróbálhatjuk elhelyezni a szöveges kalandjátékot az irodalom területén, valahol az elektronikus irodalomban kapna helyet, a kombinatorikus költészet, a hiperszöveges fikció és a kinetikus és interaktív költészet között. Ilyen besorolás létezik, legalábbis Scott Redberg szerint, aki a Bergeni Egyetem digitális kultúra professzora és az Electronic Literature Organization társalapítója. A legtöbb interaktív fikció egyúttal játék is, abban az értelemben, hogy „megnyerhető”, „megoldható”. Nick Monfort szerint ezeknek a játékoknak a legfőbb esztétikai minőségük a rejtélyesség, közvetlen irodalmi előzményük pedig a talány, a találós kérdés. Erről az egy ágáról az elektronikus irodalomnak biztosan tudjuk, hogy a személyi számítógépek korszakában a szöveges kalandjátékokból fejlődtek ki, tehát joggal tarthatja számon a műfaj ezeket az előzményei között, olyannyira, hogy külön sem választhatók, lényegében akár egymás szinonimájaként alkalmazhatók. Magyar nyelven elterjedtebb a szöveges kalandjáték megnevezés, szóval igyekszem többnyire ezt a formát használni. A műfaj magyarországi megjelenése tiszavirág-életű volt, az 1990-es évek elején jelent meg kereskedelmi forgalomban, nem sokkal azelőtt, hogy a nagy nemzetközi kalandjátékgyártó ipar összeomlott, így itt sem túl sok alkotás született a műfajban.

Úgy látszik, hazánkban csak az él meg, ami eladható, ezután a rövid fellángolás után nem is születtek magyar nyelven újabb szöveges kalandjátékok, néhány ritka és kevésbé ismert kivételtől eltekintve. Angol nyelvterületen szerencsére az interaktív fikció kereskedelmi forgalomból való kivonulása (és a legnagyobb kalandjáték-fejlesztő cég, az Infocom megszűnése) után azonnal független fejlesztők vették kezükbe az irányítást, megszervezve a saját fejlesztői és kiadói platformjaikat, évenként versenyeiket, publikációs lehetőségeiket és adatbázisaikat, távol az akadémiai diskurzusoktól és formálisan szervezett csoportoktól, mint az Electronic Literatre Organization. Ez nem jelenti azt, hogy ne figyeltek volna fel az évek során a műfajra. PhD értekezések sora választotta témájául ezeknek az alkotásoknak a területét, az elsőt már 1985-ben megírta Mary Ann Buckles Interactive Fiction: The Computer Storygame “Adventure” címmel. Néhány összefoglaló mű, ami az az új médiának erről a területéről szól, szintén foglalkozik a kérdéssel: például Espen Aarseth Cybertext című könyve 1997-ből vagy Nick Monfort Twisty Little Passages című, 2003-as munkája, ami az elmélet mellett történeti áttekintést is nyújt.

A magyar kormány válságkezelése a koronavírus-járvány kapcsán

A feltételezések szerint az eredetileg csak állatok közt terjedő (SARS-COV2 nevű) vírus valahogyan átlépte a fajok közti korlátokat és emberre is átterjedt. A vírus tényleges eredete jelenleg ismeretlen, de a 2019. decemberi esetek megjelenése óta úgy tűnik, főként csak emberről emberre terjed. Tehát a vírus terjesztésében úgy tűnik, hogy állati közvetítők nem vesznek részt.  Az első tanulmányt, amelyben 41 igazoltan COVID-19-ben szenvedő beteg esetéről számoltak be, 2020 januárjában publikálták a The Lancet folyóiratban. E tanulmányban a betegség megjelenésének időpontját 2019 decembereként jelölték meg. A WHO hivatalos publikációjában a betegség legelső megjelenésének dátumát 2019. december 8-ra tette. Később megjelent tanulmányokban az elsőként Kínában észlelt esetek dátumai közt a 2019. november 17-i dátum is megjelent, miután a szakértők úgy vélték, hogy utólag megtalálták a feltételezett „első” fertőzött egyént.

Mostanában több hírportál foglalkozott vele (pl. 444.hu, hvg.hu), hogy a vírus mesterséges eredetű is lehet. Marton Péter, kül- és biztonságpolitikai szakértő Covid-19 Az egészségtelen politikák ragálya című, idén januárban kiadott könyvében olvastam, hogy fura véletlen, hogy a Wuhan Institute of Virology éppen kiemelten foglalkozott a denevér-koronavírus kutatással, és az izolált vírusokat rendszeresen manipulálták “funkciófokozó” kutatások részeként, ami egyébként az ilyen kutatásokban megszokottnak mondható. A manipuláció azért történik, hogy azt vizsgálják, milyen változások tehetnek egy ilyen kórokozót még veszélyesebbé.

A könyv megemlít egy korábbi tanulmányt is: „Tipikus példa ilyen kutatásra a wuhani Shi Zheng-Linek és nemzetközi kollégáinak 2015-ös tanulmánya, melyben egy természetben talált koronavírus (SHC014) tüskéjét „szerelték rá” a 2003-ból ismert SARS vírusnak egy módosított változatára, és megállapították, hogy az ennek eredményeként kapott szintetikus vírus veszélyes lehet az emberre.” Lehet, hogy mindezt azért csinálták, mert nagyon aggódtak a „zoonózis” miatt, ami az állatról emberre terjedést jelent, de az is lehet, hogy pont ezzel idézték elő a bajt. Egy hasonlattal is él a könyv szerzője: „Olyasmi ez, mintha a SpaceX központjába csapódna be egy meteorit, azzal a különbséggel, hogy a SpaceX nem próbál meg meteoritokat oda aktívan bevonzani.”

A vírusfertőzés közvetlenül a tüdőhólyagocskákba (alveolus) jut és kétoldali szövetközi tüdőgyulladást okoz (NCIP – novel coronavirus-infected pneumonia) így a tüdő nem képes ellátni funkcióját, a légzést. Az ebből adódó légzési elégtelenség gyakran olyan súlyos, hogy néhány napos kórházi ápolás után a lélegeztető gép oxigénje nem elég az életfunkciókhoz. A fertőzöttek 6 százaléka kerül kritikus állapotba. A tüdőgyulladás általában nagyon súlyos, sokan kórházi kezelésre is szorulnak miatta, és esetenként halálos kimenetelű betegség. A szisztémás gyulladásos válaszreakció és a következményes kórfolyamatok okozzák a legtöbb halálesetet az általános intenzív betegellátás során.

A vírus első hulláma Európába 2019 végén, 2020 elején jutott, rendkívül súlyos helyzetet idézve elő Észak-Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban. A kórházak megteltek, betegek feküdtek a folyosókon, és drámai videókat tettek közzé az orvosok, akik arról értekeztek, hogy súlyos erkölcsi, etikai dilemmákat okoz számukra, hogy dönteniük kell a betegek között, ki kerüljön a nagyobb eséllyel életet jelentő lélegeztetőgépre. A COVID-19-járvány nem csak egészségügyi problémát jelentett innentől, hanem politikai lépések megtételét is szükségessé tette. A WHO 2020 március 11-én bejelentette a világjárványt. Ezt követően részlegesen leállt a világban a termelés, munkahelyek kerültek veszélybe, az iskolák átálltak a távolléti, digitális oktatásra.

A társadalmi távolságtartás mellett a kötelező maszkviselés elrendelésének is lehetett és lehet a járvány terjedésének lassításában. Egyes országok gyorsan léptek a maszkviselés ügyében, mások csak hosszabb tétovázást követően. Csehország volt az első Európában, ahol elrendelték a kötelező maszkhasználatot (március 19-én). Majd a WHO maszkviselésre vonatkozó április 6-i ajánlását követve lassan minden országban bevezették a kötelező maszkviselést (nálunk május 15-én).

Ez a rendkívüli helyzet óriási anyagi erőforrásokat, azok átcsoportosítását kívánja az egészségügyi rendszer megerősítésére, illetve a válság nyomán itthon és világszerte ismert „leállás” gazdasági hatásainak kompenzálására. A járvány nyomán a magyar kormány és parlament rendkívüli állapotot vezetett be. A rendkívüli helyzetben a kormány rendkívüli felhatalmazást kapott, ami nem pusztán alkotmányossági kérdéseket jelent, hanem az állami hatalom és az egyén szabadsága közti „egyensúly”-nak az egyéni szabadság rovására történő eltolódását is. Dolgozatomban a magyar kormány válságkezelési stratégiáját igyekszem körüljárni, amellyel igyekezett a veszélyt elhárítani.

A kormányzati válságkommunikációnak központi jelentősége volt az állampolgárok tájékoztatásában, melyet az Operatív Törzs napi sajtótájékoztatói és online felületei, a hagyományos és közösségi médiafelületeket elárasztó tájékoztató hirdetések és a kormányzati politikusok biztosítottak. A hivatalos tájékoztatás minőségével kapcsolatban politikai oldalak szerint megoszlottak a vélemények.

A védekezéssel kapcsolatos infrastruktúra elérhetősége és biztosítása szintén kiemelt figyelmet kapott a kormányzati kommunikációban. Míg a válság hazai megjelenése előtt a kormányzati megszólalók elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a magyar egészségügy megfelelően felkészült a járvány kezelésére, a vírus betörését követően a védekezéshez szükséges eszközök biztosítása vált központi témává. A kormányzati megszólalók rendre kiemelték, hogy a védekezésnek nincsenek anyagi korlátai, felülről nyitott keret áll rendelkezésre. A főként keleti irányból, elsősorban Kínából való eszközbeszerzés a kormányzati válságkezelés egyik fő sikereként lett bemutatva, melynek arcává Szíjjártó Péter külügyminiszter vált. Szintén hozzá kötődött a határon kívül rekedt magyar állampolgárok hazaszállítása, illetve a határon túli magyaroknak és a szomszédos országoknak juttatott segítségnyújtás koordinálása is.

A válságkommunikáció fontos vizuális elemeként említhető még a rend biztosításának üzenetét hordozó rendőri és katonai egyenruhák markáns jelenléte. Az Operatív Törzs sajtótájékoztatóin a rendvédelmi szervek vezetői állandó résztvevők voltak, a kórházak kórházparancsnokok irányítása alá kerültek, a kiemeltnek minősített vállalatoknál megjelentek a hadsereg képviselői. A válság korai szakaszában a biztonságérzetet erősítendő katonákat rendeltek ki a közterületekre, és a kórházlátogatásokra is tisztek kísérték Orbán Viktort. A miniszterelnök gyakran hangsúlyozta is, hogy „katonai harcászati akcióterv” szerint működik az ország, és előszeretettel írta le a helyzetet háborús és harci metaforák alkalmazásával.

A politikai vezetés egyik fontos megnyilvánulása, hogy a miniszterelnök kommunikációjával a válság diszkurzív környezetét egyértelműen dominálni tudta. Kommunikációjának három fő felülete volt, az ezeken megjelenített információk, érvek és vélemények a válság körüli diskurzus kiemelt hivatkozási pontjaivá váltak.

Orbán Viktor kommunikációjának legfontosabb platformja a Facebook-oldala volt, ahol folyamatosan tudósított, sok esetben élőben, a legfontosabb intézkedésekről, információkról, és a válságkezelés során végzett napi munkájáról. Az állampolgárok innen kaphattak információt az első halálos áldozatról, az iskolák bezárásáról, az első gazdaságvédelmi intézkedésekről, és a korlátozások feloldásáról is. Ezeket személyesen, gyakran íróasztala mellett ülve jelentette be a miniszterelnök, és magyarázta el a döntések mögött meghúzódó indokokat. Az oldal a válság első számú információforrásává vált, amit az is jelzett, hogy a járvány első heteiben százezres nagyságrendben jelentek meg új követők a miniszterelnök oldalán.

Orbán Viktor másik kiemelt kommunikációs platformja a már évek óta megszokottá váló, péntek reggeli hosszabb rádiós interjúi voltak. Itt rendszerint a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos döntések átfogóbb értékelését végezte el, az itt elhangzó érvek pedig a kormányzati válságkezelés elsődleges magyarázataiként épültek be a kormánypárti és ellenzéki nyilvánosság diskurzusaiba.

A harmadik platform a parlamenti ülésterem volt, ahol a miniszterelnök időről időre reagált az ellenzéki képviselők bírálataira, ezek a megszólalások pedig szintén nagy visszhangot kaptak a közéletben.

Ezeken a platformokon keresztül Orbán Viktor a válságkezelés elsődleges információforrásává vált, minden fontosabb döntést, eseményt személyesen jelentett be, a kormányzati politika és a válságkezelés igazolását is elsődlegesen ő végezte el a nyilvánosság előtt. Ennek fényében nem meglepő, hogy a kormányzati hirdetési kampányok és a válságkezelés során használt szlogenek is az ő megszólalásai köré épültek.

Az ellenzék szerepe sem egyszerű a válságok idején. A túlzott kritikák visszatetszést kelthetnek a szavazókban, míg a túlzott együttműködés a kormányzattal erősítheti a szavazókban azt a nézetet, miszerint nincs valódi különbség a hatalmon levők és az ellenzék között, ezért nem kínálnak valódi alternatívát. Lássuk, milyen vélemények fogalmazódhatnak meg ellenzéki oldalról, vagy egyáltalán milyen veszélyek fenyegetik a válságok idején a kormányzat politikájának alakulását:

 

  1. A kormány politikájának depolitizálása: A szakértői kormányzás igen gyakori érve, hogy „nincs más alternatíva. Ezt gyakran nevezik „TINA szindrómának” (There Is No Alternative).

 

  1. A válságkezelés átpolitizálása és a politikai verseny polarizálása: A vezetők a felelősség áthárítására, vagy politikai előny szerzés érdekében könnyen felerősíthetik a járvány kezdetén elcsendesülő konfliktusokat azért, hogy az „együttműködésre képtelen” ellenzéket negatív színben tüntessék fel.

 

  1. Az alkotmányosság, az alkotmányos rend károsítása: Például a végrehajtó hatalom és törvényhozás kapcsolatának, vagy a rosszul előkészített törvényjavaslatok elfogadásának kapcsán.

 

  1. A normális és a rendkívüli politika közötti különbség elhomályosítása: A permanens válságkezelés egyaránt gyökeret verhet a kormány politikájában és kommunikációjában a veszélyhelyzet elmúlta után is.

Véleményem szerint ezeket a buktatókat bizonyos pontokban sikerült elkerülni, másokban nem, viszont az is igaz, hogy az ellenzéknek „nem sok lapot osztottak” a járvány kezelésének idején. Az ellenzék tehát különösen nehéz helyzetben volt, ha kritizálni akarta a kormányt, mert hamar rásütötték a képviselőikre, hogy „a vírus pártján vannak”, „vírustagadók”, „vírusszkeptikusok”, ha bírálni vagy kritizálni akarták a kormány intézkedéseit. A kormánypártiak is, az ellenzék is a halálos áldozatok számával példálóztak, egymás nyakába varrták volna az áldozatokat, egymás felelősségét keresték az ügyek mögött. Előfordult az is, hogy a kormány felülírta az ellenzék döntését: amikor a kormánypárti oldal a főpolgármestertől követelte az ingyenes parkolás bevezetését, az azt meglépni nem kívánó Karácsony Gergely helyett Orbán Viktor saját jogkörben maga rendelte el azt országosan. Később egy interjúban arról beszélt, hogy Karácsony Gergely egy elméleti típusú polgármester, aki bizonyára nagyszerű tanulmányokat tudna írni a válságról, válsághelyzetben viszont gyakorlatias vezetőkre van szükség, akik az előbbiekkel szemben képesek a hatékony döntések meghozatalára, illetve a felelősség teljes vállalására. A Pesti úti idősek otthonában történt halálesetek miatt a felek szintén egymást hibáztatták, aztán később, persze, elfelejtődött a dolog.

A vírus elleni védekezésről szóló informálódás lényegében az Operatív Törzsre, és Orbán Viktor személyes kommunikációjára szorítkozott. Érdemes tehát a miniszterelnök kommunikációjára jobban odafigyelni, és jobban megvizsgálni, mert meghatározó a magyar válságkezelés szempontjából. A kormány, és kimondottan Orbán Viktor válságkezelésére a következők voltak jellemzők, amiket bárki megfigyelhetett, aki kapcsolatba került a miniszterelnök kommunikációjával valamilyen csatornán: igyekezett a járványt exogén (külső forrásból eredő) sokként jelentkező válságát endogenizálni, azaz politikai (külső és belső ellenségek elleni) harc terepévé tenni, és ezt általában erőteljes háborús retorika használatával sikerült elérnie. A szimbolikus pozíciónak köszönhetően a vezető – ha csak időszakosan is – egyedüli véleményvezérré válik, aki képes érdemben kialakítani a politikai napirendet. Éppen ezért a következőkben a válsághelyzet endogenezálási (belsővé tételi) eljárásait szeretném ismertetni, majd szót ejteni a válsághelyzetben jelentkező miniszterelnöki háborús retorikáról is.

A nemzetközi elitek elleni harc

Ebben a történetben a hős és a gonosz is kettős: egyfelől a miniszterelnök és a nép, másfelől a nagyhatalmú külső elitek és feltételezett hazai kiszolgálóik. A nemzetközi elitek elleni harc járvány alatti konstrukcióiban jól ismert alakokkal találkozhatunk: mindenekelőtt a „brüsszeli bürokratákkal” és Soros Györggyel. Előbbiek a „felhatalmazási törvény” javaslatával kapcsolatos kritikáik kapcsán kerülnek említésre, mint a helyzet súlyosságát nem értő „kekeckedők”: „ha már segíteni nem tudnak – mert nem tudnak –, akkor legalább ne akadályozzák a magyarokat a védekezésben” (ORBÁN-interjú, 2020. május 22.) Soros az általa javasolt örökkötvények miatt kerül célkeresztbe, amelynek célja Orbán Viktor értelmezésében az európai államok eladósítása, kamatszedés tőlük, amíg fennállnak (ORBÁN-interjú, 2020. április 24.).

Az árulók megnevezése

Orbán Viktor válság alatti kommunikációban az ellenzék játszotta a nagyhatalmú külső gonoszt segítő belső árulók szerepét, és akikre Orbán Viktor ki is mondja az erkölcsi ítéletet: „hogy a saját hazádat támadd meg, amikor egyébként mindenki azzal foglalkozik, hogyan védekezzünk, és hogyan mentsük az életet, erre nehéz szavakat találni” (ORBÁN-interjú, 2020. május 1.)

A vezető heroizálása

A politikai küzdelem heroizmusa megmutatkozott már a „kettes számú Soros terv” elutasításában: a miniszterelnök saját narratívája szerint az Európát behálózó Soros-hálózat ellen harcol (ORBÁN-interjú, 2020. július 3.) A heroizmus kiemelkedő példája az uniós költségvetés tárgyalása, amely az európai helyreállítási terv révén közvetlenül kapcsolódott a koronavírus-válsághoz, annak gazdasági hatását szándékozott kezelni. Figyelemre méltó Orbán Viktor összefoglalása a tárgyalásokról: „a magyar és lengyel erők Brüsszelnél megállították a liberális nemzetközi brigádok támadását” (ORBÁN-interjú, 2020. július 24.). Ugyanitt az ellenség karakterizálása is jellegzetes: a katonaságot és az edzőtáborokat emeli ki saját múltjából, míg ellenfelei „migrációpárti miniszterelnökök”, vagy egyenesen „libernyákok”, akiket „elvisz a hátán”.

Háborús narratíva

A metaforikus megfelelésekben a koronavírus háborús ellenségként ábrázolódott. A vírus konkrétabb, háborús ellenségként való megjelenítését magyarázhatja maga a vírus jellemző tulajdonsága, azaz – ahogy például egy miniszterelnöki interjúban elhangzott – a tény, hogy „természeténél fogva is egy kicsi dolog ez a vírus, ráadásul nehéz is elképzelni és elgondolni, hogy hogyan is nézhet ez ki”.  A koronavírus elvontabb fogalmát az egyrészt jobban megragadható ellenségkép segítségével jelenítette meg a politikai kommunikáció, másfelől pedig az ellenségkép lehetőséget adhat arra is, hogy a vírus fenyegető és veszélyes mivolta hangsúlyossá váljon. Ezt a megállapítást alátámasztják azok a példák, amelyek a koronavírust agresszív és aktívan támadó ellenfélként írták le: „azt nem támadta meg a koronavírus, de nem tudjuk, hogy nem fogja-e megtámadni”, „nem akadályozta meg, hogy betörjön a vírus Magyarországra”, „illetve a koronavírus-járvány első helyen az emberi életet fenyegeti”.

A vírustól, mint „ellenséges személytől” a beszélők jobban félhetnek, haragudhatnak rá vagy akár utálhatják. A háborús metafora kiterjesztését mutatja, hogy a koronavírus mellett a járvány terjedése ellen tett intézkedések is a háború fogalmain keresztül jelentek meg a miniszterelnök kommunikációjában, és ezek keretében a vírus terjedése elleni lépések, ideértve a megbetegedett emberek gyógyítását is, maguk a háború során vívott harcok, például „mi úgy döntöttünk, a várakozás helyett felvesszük a harcot”. „Kétségkívül kétfrontos háborúban vagyunk. Egyfelől van a migráció nevű frontvonal, és van a koronavírus-járványé”, „harcolnunk kell minden egyes magyar ember életéért, megpróbálunk megmenteni minden bajba került magyart, megharcolunk értük”.

Ezekkel a kommunikációs folyamatokkal jellemezhető leginkább a kormány válságkezelési politikája, melyben kiemelkedő szerepet játszottak a miniszterelnök facebookos, rádiós megszólalásai. Feltehető a kérdés, hogy a rövid távú, nemzetet összekovácsoló tulajdonsága egy ilyen járványkezelési folyamatnak kitart-e a következő, 2022-es választásokig, vagy csak rövid távú hatás marad, és a járvány lecsengésével hamarosan elmúlik. A kormány válságkezelési stratégiája végeredményben működött, a járvány harmadik hullámán is túl vagyunk mostanra. A kérdésre, hogy a hatékony járvány- és válságkezelés hogyan oldható meg jobban, egy karizmatikus, „szimbolikus véleményvezér” miniszterelnök irányítása mellett, vagy konszenzusosabb, demokratikus módon, még mindig nem tisztázott, valószínűleg mindkét megoldás célravezető lehet. Mindkettőnek létezhetnek csapdái és buktatói, de kemény munkával a siker is elérhető. A jövő attól is függ, hogy lesz-e negyedik hullám, mert a koronavírus valószínűleg velünk marad, és egy esetleges újabb vírus felbukkanása sem kizárt az előrejelzések szerint. Ezekre nem árt a kormányzatnak felkészülni, legalább elméleti síkon. A kormány és a miniszterelnök modellje első körben összességében jól vizsgázott, de ez nem jelenti azt, hogy ez a megoldás minden helyzetben alkalmazható lenne. A kommunikáció megfigyelése és újragondolása azért is időszerű lenne, mert szerintem nem lehet a végtelenségig ugyanazokkal a jelszavakkal és megoldásokkal kormányozni. Az, hogy most sikeres volt a kommunikáció, és az azt követő védekezés, nem jelenti azt, hogy hátradőlhet a kormány vagy a miniszterelnök, az esetlegesen jelentkező újabb válságok és komolyabb helyzetek már nem biztos, hogy ugyanarra a kaptafára ráhúzhatók.

Beadandó + Szolg. közl.

Beadandó napló
Beadandó napló

Már napok óta húzódik egy bizonyos politikatudomány beadandó. Igaz, hogy közben Roland Barthes irodalomelméleti tanulmányait olvasgattam a záródolgozatomhoz, és egy Sigmund Freudról és a pszichoanalízisről szóló értekezést fordítottam, de amikor már láttam, hogy baj van, mert közeledik az a homályos határidő, amit kijelöltek a beadandó elkészítésére, elkezdtem gőzerővel politikatudományi tanulmányokat olvasgatni, és leírni, ami közben megfogalmazódott bennem. Be kell vallanom, hogy nagyon keservesen megy a dolog, Ma plédául + 2 oldalt írtam a beadandóba, a tegnapi másfélhez. Eddig akinek megmutattam, azt mondta, jó. Nem nagyon szoktam félkész írásokat mutogatni, ez lesz eddig szerintem a leghosszabb egybefüggő írásom. Szerintem amúgy (állat)kínzás 8-10 oldalas, meg 20000 karakteres beadandókat kérni, pláne úgy, hogy előtte az ember azt se tudja, hogy az adott tudományterületet eszik-e vagy isszák.

A permanens szenvedés jobb, mint a langyos állóvíz

Mindegy, nem én vagyok a főnök. Néha úgy érzem, permanens szenvedés az egyetem, de ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy még a permanens szenvedés is jobb, mint az a langyos állóvíz, ami anélkül lenne az életem. És úgy is érzem, hogy kifogás az egyetem az életbeli feladatok elvégzésére, de hát mindig is az volt. Egy kis tettetett tudományoskodás, néha egy kis gyenge művészkedés, egy csomó blogolás és honlapozás. Mi szeretnék lenni, ha elvégzem az egyetemet? Semmi. Csak kellett egy diploma, amit kommunikációból lehet a legkönnyebben és legolcsóbban megúszni (fél év 150000).

Van-e élet az egyetem után?

Az egyetem után szeretnék programozni és informatikázni többet, nem feltétlenül szervezett keretek között. Az újságírást meg megtartom hobbinak (meg a hanyatló nyugat ópiumának). Blogolási szinten, mert hogy sehol nem alkalmaznak, abban biztos vagyok (még gyakorlatra sem kellettem 5 hely közül sehova). Ennyit szerettem volna elmondani ma este. Azért a sok bosszúság meg h#lye tantárgy között van olyan is, amit szeretek, végül is, megérte csinálni. Nagyon közel állok már a diplomához, jövő félévben zéródolgozat + állatvizsga, de én innen is képes vagyok elbaszni. Habár felvételire is úgy mentem be, hogy több, mint egy hetes részegség után, halál sokadnaposan valahogy beestem, aztán mégis 5-ös lett. Az egyetemet meg úgy csináltam, hogy a mostani félév kivételével az utóbbi időben minden félévben a diliházban kötöttem ki. Mindegy, reméljük a legjobbakat…

Búcsúzom, időm lejárt…

Ha valaki figyel, láthatja, hogy mától reklámok mennek az oldalon, ezen is, és az interactivefiction.hu-n is, szerintem nagyjából sikerült őket tűrhetően beintegrálni. Ez a bejegyzés a személyes gondolatok kedvelőinek íródott, ami kendőzetlenül feltárja az igazságot, ami mindig meglepőbb, mintha idealizálnánk. Nem ígérem, hogy sok ilyen lesz a közeljövőben, most is csak összefoglaltam nagy vonalakban, hogy mi is a helyzet pontosan velem, személyes, mondhatni baráti hangnemben, ahogy a kezdeti blogjaimban tettem. Ami újdonság még, hogy terveim szerint a fórumban fogok közzé tenni néhány személyes gondolatot esténként, hogy tudjam mire használva azt is, amíg jobb helyet nem találok az esti, napi gondolataim közlésére (pl. Kossuth Rádió 🙂 ). Na, jó vége a napnak, vége a naplónak, vége a poénkodásnak.

Roland Barthes: A szöveg öröme

Azt hiszem, időről időre nekiállok Barthes-t olvasni, már ami A szöveg öröme című könyvet illeti, valamint később szándékozom az S/Z-t is, de meg kell, hogy mondjam, egyre gyanúsabb nekem ez az irodalomelmélet. Akar-e ez valamit egyáltalán? Vajon vannak (még) érvényes megállapításai?

A könyv összesen öt esszét tartalmaz, amiből hosszúságuk okán kiemelkedik Az írás nulla foka és A szöveg öröme, valamint fontossága okán A Szerző halála. A maradék két esszé is viszonylag tisztességes munka, Az olvasásról című olvasáselmélettel foglalkozik, A műtől a szöveg felé szintén pedzegetne valami olyasmit, mint a A Szerző halála, csak máshonnan közelítené meg a dolgot.

Legújabb Barthes újraolvasásom oka, hogy találok valami elméletet az interaktív fikció elméletéhez kötődően, első körben A Szerző halála és A szöveg öröme kínált fel olyan szöveghelyet, amit érdemes továbbgondolni. Az írás nulla foka francia irodalomtörténettel foglalkozik némi elméleti színezettel, gondolom, érdekesnek találtam volna, ha behatóbban ismerném a francia irodalmat, ezen is végigrágtam magam (50 oldal), de nem hozott találatot a témám szempontjából.

Elsőként akkor A Szerző halála szöveghelyét említeném meg, amit Babarczy Eszter az Utószóban párhuzamba állított Foucault Mi a szerző? című tanulmányával, és az irodalomelmélet nagy kiáltványának nevezett. Persze, az a baj a kiáltványokkal, hogy rendre nem jönnek be – tehetnénk hozzá csendesen, vagy csak sporadikusan, hogy Barthes egyik kedvenc szavával éljek ezzel a témával kapcsolatban.

Barthes a szerzőt pozitivista, kapitalista fejleménynek tartja, és elmeséli, hogy „az etnografikus társadalmakban az elbeszélést sohasem egy személy vállalja magára, hanem mindig egy közvetítő, a sámán vagy az énekmondó, akit kellőképpen megcsodálhatunk az „előadásért” (azaz a narratív mód mesteri használatáért), de nem csodálhatjuk benne a „zsenit”.” A szerző modern szereplő, aki kilépve a középkor homályából az angol empirizmussal, a francia racionalizmussal és a reformáció személyes hitével felfegyverkezve követelte ki magának a jogot, hogy személyében tiszteljék.

Ezt az interaktív fikcióra adaptálva, a szerző visszaköveteli magának az ismeretlenséget, már az internetes közegből, a presztízsvesztésből, és a kapitalista tőke ennek a terepről a visszavonulásából fakadóan is, sokan álnév alatt publikálnak, vagy éppen nicknevet használnak, illetve többszerzős műveknél csak társszerzőként vannak jelen, így bekövetkezik tehát a szerző részleges halála, persze mint látjuk, a jóslat sohasem egyetemes érvényű, pláne ezen a területen.

A szöveg öröme, bevallom, kisebb mértékben csalódást okozott, Barthes megpróbálja benne, sokszor töredékesen, az olvasást áterotizálni, szerintem sikertelenül, de mentségére legyen mondva, hogy A szöveg öröme inkább csak ilyen személyes, magán használatra írt műve volt. Viszont egy eléggé központi, hangsúlyos helyen olyan gondolatokra bukkantam ebben is, ami az interaktív fikcióra egy az egyben ráhúzható, még sokkal jobban is, mint a lineáris szövegekre:

„Nem az-e egy test legerotikusabb helye, ahol az öltözék szétnyílik? A perverzióban (amely a textuális öröm szabályozója) nincsenek erogén zónák (a kifejezés ráadásul meglehetősen suta és zavaró is); a folytonossághiány erotikus, mint ahogy azt a pszichoanalízis helyesen mondja: a két ruhadarab (a nadrág és a trikó), a két perem (a félig nyitott ing, a kesztyű és a ruhaujj) közül kivillanó bőr; maga ez a kivillanás csábít , vagy még inkább: az eltűnés-előtűnés színjátéka.

Ez nem testi lemeztelenedés vagy az elbeszélésbeli elodázás öröme. Egyik esetben sincs sem szakadás, sem perem: fokozatos feltárulás van: az izgalom abban a reményben sűrűsödik, hogy megpillantjuk a nemi szervet (a kollégista álma) vagy megismerjük a történet végét (regényes kielégülés).”

Jó éjszakát!

(Még nem biztos, hogy végeztem a szövegekkel, de talán az S/Z nagyobb sikert hoz.)

Colossal Cave Adventure (350)

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a ’70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a ’80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a “majd csak jó lesz valamire” elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

  1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
  2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
  3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az “interactive fiction” kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel.

  • Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

Ez vitán felül egy kolosszális jó cikk volt annak idején a Skizofrénia undergroundon, mintha előre sejtettem volna, hogy kommunikáció szakra, újságíró szakirányra adom a fejem éveken belül, és ebből fogom írni a záródolgozatomat… Azóta sikerült pár éjszakát eltöltenem az Adventure című, műfajalkotó játékkal, és elmondhatom, hogy eléggé unfair néha, talán ha könnyebbre sikerül az első kaland, nem kezdik el tömegtermelésben gyártani a kitalálhatatlan, megfejthetetlen feladványokkal teli játékokat, de hát abban az időben lassabb volt az élet, 1-1 ilyen játékkal hetekig elvolt az ember, mert nem is volt másik, és hozzátartozott az egészhez, hogy jól megizassza a játékost a program, annál nagyobb volt a katarzis.

De miért unfair? Hát, először is, leírás nélkül ne kezdjünk bele, a jelenleg online elérhető változatot szintén felejtsük el, mert szerintem eléggé bugos, inkább a saját gépünkre keressünk egy megfelelő változatot, én az ubuntust használtam, eléggé puritán, még képeket se ad be, és ezt se mondanám 100%-ig biztosnak. De mi is van benne? Vannak össze-vissza kanyargó utak, amik még véletlenül se oda vezetnek sokszor vissza, ahonnan eljöttünk, ha eltérünk a leírástól, esetleg menthetetlenül elkeveredve bolyonguk, amíg ki nem fogy a lámpánkból a nafta, és akkor viszlát. Vagy elfelejtjük visszavenni a fejszével agyondobált törpékből a fegyvert, ami szintén letéríthet az utunkról (és nem biztos, hogy visszatalálunk). Ami unfair még, hogy néha az istennek se jön a kalóz kirabolni minket, a fee, fie, foe, foo után nem kapjuk meg a tojást, és a végén, amikor reményvesztetten kóborolunk, csak nem akar bezárulni a barlang… Bár, lehet, hogy ezek közül a bugok (hibák) közül sok az implementáció (megvalósítás, programozás) eredménye.

Ami fair, hogy a képen látható sárkányt egyből, puszta kézzel kinyírjuk (bár ez inkább afféle poén akar lenni inkább, szerintem), a madárral elzavarhatjuk a kígyót, a tojással a trollt, a medvével is haverkodhatunk egy darabig, ha megetetjük, növényt locsolgathatunk, amire utána felmászunk á la égig érő paszuly (C) by magyar népmesék, illetve kelet-európai folklór. Szóval leginkább úgy foglalnám össze a játékot, mint irodalom órán szokták értékelni Jókai Mór 1-2 művét, és a még régebbi irodalmat, hogy finoman szólva se a mai kor emberének való, és a játékokra is áll ez a megállapítás. Nincs idő hetekig bolyongani a labirintusban (ami amúgy is unfair), és álmunkból fel-felriadva kipróbálgatni az ötleteinket, hogy vajon működnek-e? Ott van walkthrough (a leírás, végigjátszás), és az alapján haladjunk szépen végig, mintha valami tárlatvezetésen lennénk egy történelem előtti dinókiállításon. Azért, valljuk be, elsőre nem egy rossz teljesítmény a játék, és van egyfajta hangulata, de aki leírás nélkül végigcsinálja, garantáltan megőrül, és/vagy idegroncs lesz a végére, szóval használjuk csak a leírást bátran, és úgy ép ésszel megússzuk a kalandot, és fogalmat alkothatunk arról magunknak, körülbelül milyen volt a hangulata a történelem első, műfajteremtő kalandjátékának. Másra nem hiszem, hogy jó, de ennek a célnak éppen megfelel. Amúgy leírásból is több van, én talán ezt a megoldást választanám (azért Adventure350 a neve, mert az első változatban ennyi pontot lehetett elérni maximum): http://advent.jenandcal.familyds.org/Universal350.html

Irodalomelmélet, játéktörténet

Az irodalomban, különösképpen a posztmodern dekonstrukciós és posztstrukturalisza irányzataiban a szövegstruktúra felbomlásának az igénye fogalmazódik meg. Jacques Derrida, Roland Barthes és más posztmodern szerzők olyan új tendenciákat vizionálnak, amelyek demokratizálják az irodalmat, a szerző halálát vetítik előre, a struktúrának és a középpontnak a felbomlását jósolják meg. Látnoki módon gondolták ki, mi történne akkor, ha az irodalom médiumot váltana, ha akkoriban ennek a médiumváltásnak nem is voltak a tudatában. Theodore Nelson hiperszöveg elképzeléseiben és a Xanadu projektjében meg is jelent ennek a víziónak vagy kívánságnak a megvalósulási lehetősége, de a globális hálózatra végül Timothy Berners-Lee koncepcióját fogadták el, amivel kiküszöbölték egy időre a tudományos szövegek és az irodalom demokratizálásának az elképzelését, és most ott tartunk, hogy azon gondolkodunk, hogy vége van-e a posztmodernnek, vagy hogy véget kellene-e inkább neki vetni, és továbbra is maradjunk meg az irodalom eddig bevált (jórészt strukturalista) modelljénél. A mai kortárs írók természetesen ezt a modellt részesítik előnyben, véleményem szerint elegük lett a posztmodern eszmékből, nem kívánják az olvasást és az írást tovább demokratizálni, nem akarnak médiumot váltani, és a szerző fontosságát és tekintélyét influenszerkedéssel igyekeznek visszaállítani a jórészt web 2 által uralt médiában. Az irodalom terepe továbbra sem az új média, vagy ha igen, megpróbálják abban a régi, strukturalista elveket érvényesíteni, a saját túlélésük érdekében, mindeddig sikerrel. A web 2 a felülről irányított trendek terepe, és úgy látom, hogy felhasználható arra, hogy gátat szabjon a demokratizálódási folyamatoknak mind a tudományban, mind az irodalomban, mind pedig a társadalomban. Az irodalmi és tudományos szövegek minden posztmodern elképzelés ellenére megmaradtak kínosan lineárisnak, győzött a szerző, győzött a szerzői jog, a szerző, ha meg is halt, mégsem halt meg. A mai irodalmi szövegeken kívül maradtak az informatikai újdonságok: a hiperszöveg, az interakció.

A hiperszövegekkel és az interakcióval való kísérletezés megmaradt játéknak, eredményeit a videojáték-ipar használja fel előszeretettel, és azok a szöveges kalandjátékok, az interaktív fikciók, amik mára már jórészt kikerültek a kereskedelmi játékiparból, és kiszorultak az irodalom területéről is, kereskedelmi modell szempontjából a senkiföldjén találhatóak. Önfinanszírozó modellben működnek, adományokból szervezett évenkénti eseményeken jelennek meg, vagy lelkesedésből készítik őket, ingyenesen, minőségileg is nagyon vegyes képet alkotnak, együtt szerepelnek a nagyon amatőr és a tapasztaltabb szerzők művei az évenkénti alkalmakon, versenyeken. Nem volt ez mindig így: volt a személyi számítógépeknek és a játékprogramoknak egy olyan fejlődési korszaka, amikor komoly bevételi forrást jelentett, például olyan cégeknek, mint az Infocom, Sierra On-line, Level 9, stb. Ez a korszak körülbelül 1978-tól az 1990-es évek elejéig tartott. Onnantól kezdve a független fejlesztők korszakáról beszélhetünk, egészen a mai napig, és ennek a gyakorlatnak a megváltozására nem is nagyon van esély. Volt ugyan olyan elképzelés, hogy a kereskedelmi játékokat felváltják idővel a független fejlesztők játékai, de ez nem egészen így történt, hanem pont fordítva, az elmúlt időszak a kereskedelmi játékok térnyerését hozta. Az interaktív fikció megmaradt „irodalmi játéknak”, „játékos irodalomnak”, ami sem a komoly irodalom, sem a komoly játék kategóriájába nem fér bele, és mostanában már nem is nagyon törekszik bekerülni egyik kategóriába sem, egy megtűrt jelenség a kettő határmezsgyéjén. Az interaktív fikció gyűjtőfogalom alá mostanában két jól elkülöníthető működési elvű program tartozik, melyek egyre inkább online formában kerülnek a közönség elé: az egyik fajta, ami parser alapú (parser based), azaz szövegértelmező rutint használ, a másik a hiperhivatkozásokból felépülő szöveg, ami gyakran a HTML és CSS, valamint a JavaScript elemeivel is kiegészül, díszítő funkcióval. Ezeknek a hiperlinkes, választás alapú (choice based) szövegeknek komoly többlet értéket ad a hiperszöveges jelölőnyelvekben való jártasság, és ennek a tudásnak az alkalmazása. Természetesen interaktív fikciót létrehozhatunk csak hiperszöveges leírónyelven, de bármilyen más szkriptnyelven, programnyelven is, mégis a leggyakoribb ezeknél a segédprogramok használata. A szövegértelmező alapú programoknál ilyen az Inform 7, a választás alapúaknál a Twine és az Ink. Ezekre még szeretnék visszatérni a későbbiekben, először az egész interaktív fikció koncepciójának a kialakulásának történetével szeretném kezdeni a műfaj alakulásának az ismertetését.

Korai műveletek szövegekkel

Mindig is élénken élt az irodalomban a szöveggel való játék igénye, a szöveggel való műveletek végzése, a szövegek automatizálásának a vágya. Ezeknek a megvalósulását a történelem folyamán mindig is egy irodalmi gépként képzelték el. A 13. században élt katolikus alkimista, misztikus és filozófus Raimundus Lullus találmánya az első szöveg-gép, amely sajátos mechanikus módszerével képes volt igaz és hamis állításokat produkálni. Az érvelések középpontjában Arisztotelész munkái álltak, és kiterjedtek a görög filozófus mögött álló muzulmán hagyomány ellenében a katolikus egyház által felvetett összes vitás kérdésre. „A kombináció egészen gépiesen történik és Lullus külön gépet is konstruált módszerének alkalmazására, egy nemét a számológépnek, csakhogy itt a számok helyett a gondolatok jelei állanak. A gép egymáshoz tűzött, egyre nagyobb korongokból áll. Lullus szerint a korongok peremére írt fogalmakat a korongok elforgatásával más-más kombinációban kaphatjuk meg, és így biztosan rábukkanunk isteni igazságokra is. Az alapfeltevés, a praeambulum fidei (bevezetés a hitbe), hogy Isten a természetes ész segítségével megismerhető.”

400 évvel később Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) német filozófus a lullusi kombinációs módszert a saját módján hasznosította. „Kiterjedt munkássága során az összes elképzelését, tervét átjárta a matematika. Leibniz nem csak a híres számológépet szerkesztette meg, amelyben egy teljesen újfajta hengert alkalmazott a tízeseknek a következő helyi értékbe való átvitelére — egy karral működtethető, mind a négy alapvető matematikai művelet elvégzésére alkalmas gépet —, hanem az első volt, aki felismerte a kettes számrendszer jelentőségét.” Leibniz élete végefelé írt visszatekintésében fontosnak tartotta egy olyan összefüggő „nyelv” vagy „írásrendszer” megalkotását, ami az összes különböző nemzet kommunikációs eszköze lehetne. A 17. századra azonban az egész európai helyzet megváltozott. Különösen a különböző tudományágak szervezése történt más típusú párbeszéd alapján: a Gutenberg-galaxis nagy korszaka kezdődött meg.

A könyvnyomtatás aztán egy időre véget is vetett a szövegekkel való kísérletező kedvnek, ami a 20. századi avantgarddal tér vissza, különösen említésre méltóak Tristan Tzara dadaista kísérletei és kiáltványai. Tzara perspektívája a nyelvről nem áll messze a 13. században élt Lullus-étól, hogy véletlenszerűen vallási és filozófiai igazságokat állítson elő a nyelvből. Említésre méltó még az 1960-ban megalakult francia OuLiPo csoport, melynek alapítói a francia író és költő Raymond Queneau és honfitársa, a matematikus Francois Le Lionnais. Az OuLiPo egy francia akroníma, ami a OUvroir de LIttérature POtentielle kifejezésből ered, ami magyarul a „Lehetséges Irodalom Műhelye” formában adható vissza. Az irodalmi gép, mint egy formája a lehetséges irodalomnak természetesen középponti kérdése volt az OuLiPo tevékenységének. Raymond Queneau-t matematikai képzettsége és érdeklődése olyan sajátos művek megalkotására is késztette, amelyek a számítástechnika felé mutattak előre (az 1961-es Százezer milliárd költeményCent mille milliards de poémes – tíz szonett egyenként tizennégy sorának kombinációi, elvileg az összes variációt tartalmazó nyelvi-matematikai játék – végtelen vers). Queneau számítása szerint művét több, mint 190 millió évbe telne elolvasni. Ugyancsak Queneau találta ki az első Choose Your Own Adventure stílusú történetet, 1967-ben, a címe Un conte a votre facon, magyarul Egy történet, ahogy szeretnéd. Az igazi áttörést a szövegekkel való kísérletezés során a személyi számítógépek használata hozta.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.