Szelfi park, majális

A kép a mostanában készült legelőnytelenebb fotó rólam; Ez is én vagyok
A kép a mostanában készült legelőnytelenebb fotó rólam; Ez is én vagyok

Történeti és pszichológiai kutatások azt állítják, hogy az enyhe fokú depresszió az ember normális tudatállapota, és evolúciós szempontból hasznos volt, segítette a faj túlélését. Hallom a rádióban a sok hurráoptimista nyugdíjas klub létesülését, és figyelem már egy ideje a kis zseniképzősökbe való “karolást”, tehetséggondozást. A baj mindig a hurráoptimuzmussal van, és a menedzer-piár-marketing szemlélettel, ami a kereskedelmi műsorok hiánya. Ha valamit megértünk, az mindig izgalommal jár, de utána jön a másnap, a kiégés, a devalválódás, a deklasszálódás. Én is, eléggé hurráoptimista módon már tegnap megvettem a virágot, lévén hogy ma anyák napja – májusfaállítás – munka ünnepe egybeesés nap volt. Sajnos, csukva volt a Korzó, de zárva is, úgyhogy nem tudtam bemenni, voltam viszont egy olyan majális-félének a perifériáján, ami valamennyire idézte a munka ünnepét. Tessék-lássék ünneplés volt, a tegnapi ballagások után, és bár az ember ünneplő állat, ekkora dömpingre lehet, hogy nincs kapacitás. Éppen azon gondolkodtam, hogy Nyíregyháza mennyire hasonlít Kajaani-ra és Szatmárnémetire, amikor gondolatmenetemben megzavart a szelfi pont látványa, ki is próbáltam, milyen a Nyíregyháza felirat előtt feszengeni. Talán egyeseknek aggodalomra adhat okot régi-új neoarchaikus világlátásom is, amikor “lelkes állat”-nak tekintem a szekrényt is, a biciklit is, de ez, gondolom, magából a sámánisztikus szemléletből fakad. A tárgyaknak lelke van, és kötődnek hozzánk. Ezért nem tanácsos már idős korban kifesteni, felújítani a lakást, mert esetleg már tudat alatt az új lakónak készítjük elő, olyan idősen az ember már nem biztos, hogy kibírja a sok herce-hurcát, ami költözéssel, lakásfelújítással jár (neoarchaikus sámán-megfigyelés, amúgy nem is annyira az, mindenki megteheti, aki eleget élt). Kérdezhetik sokan, miért védem annyira az időseket, talán mert sorstársaknak tekintem őket, talán mert minden életet védeni igyekszem (szerencsére a káposzta sikítását még nem hallom). Úgyhogy mindenkinek kellemes, borongós vasárnapot kívánok, az előttünk álló út (remélhetőleg) még hosszú, néhány madár szerint jobb vagyok, mint egy rakéta, hát lehet… Nem olyan sűrűn, de néha hallom őket… Már egy ideje gondolkozom egy papagájon… A blogon megújultak a menüpontok, május 10 körül működőképes állapotba tudom hozni a webshopot annyira, hogy letölthetővé váljon egy kiadvány, amit régóta (nem) vár mindenki, és 2000 forint körül lesz… Egyelőre csak e-könyv van kilátásban, később lehet, hogy egyéb cuccok is lesznek a webshopba, de ehhez tovább kellene még önállósodni (főként) gazdasági értelemben… Na, ennyi volt a “másnapos” bejegyzés, a világ vége után 1 nappal… Persze minden világ vége csak részleges világ vége, minden megváltás csak egy folyamat (a paradigmaváltás is), és egyéb okosságokkal tele lehet(ne) most a padlás… Következőleg valószínűleg az egyik beadandómnak fogok nekiülni, ami a Mad In Hungary arculatával fogna foglalkozni… Egy 10-es skálán most 5-ös kedvem van tanulni, ami néhány mandarin is megerősít jelképileg a konyhában… Nem kellene ennyire a számok bűvöletében élni… vagy igen? “Talán igen, talán nem”, stb. Szóval a munka ünnepe, sosem értettem, hogy a munkát miért bezárással és otthon maradással ünnepeljük, de “jó ez így, jó ez így”, stb, stb, stb… Találtam egy elég jó jelképet erre az alkalomra, ezzel búcsúzom mára:

Újévi terveim (ha már a pszichiátria nem válaszol)

A legszívesebben kulturális témában készítenék interjút, mégpedig leginkább egy-egy
könyvmegjelenés kapcsán, tehát ez adná az interjúm aktualitását. Első interjúalanyomnak Babarczy
Eszter kultúrtörténészt, publicistát és írót választanám, és A mérgezett nő című könyvéről
kérdezném, mivel futólag néhányszor találkoztunk személyesen is, és szeretném megismerni a
gondolatait irodalomról, írásról, művészetről, amire rövid személyes találkozásaink alkalmával nem
volt lehetőségem. A beszélgetést úgy szervezném meg, hogy valamelyik online elérhetőségén
megkeresném, és kérnék tőle egy időpontot, amikor személyesen vagy (a helyzet miatt) élőben,
online megkérdezhetném az engem érdeklő dolgokról. A témából adódóan tematikus interjút
készítenék vele, amelybe szerintem belefér egy-két személyesebb kérdés, az aktuális könyvére
vonatkozó kérdés, és az általánosabb, művészetre és írásra vonatkozó gondolatok kifejtése is. A
kérdéseim a következőek lennének: Milyen emberekről mintázta a könyvében szereplő irodalmi
alakokat? Mi az, ami sajátosan csak rá jellemző az irodalommal való viszonyában? Miért gondolta,
hogy meg kell szólalnia irodalmi alkotásokban? Hogy látja a mai világban az irodalmi művek szerepét?
Hogyan látja a jövőjét az irodalmi élettel kapcsolatosan? Ezek lennének a fő kérdéseim hozzá, de
természetesen a beszélgetés alakulása valószínűleg további kérdéseket vethetne még fel.

To be continued…

Anderas Lubitz és a repülés depressziója

Vettem egy IPM Pszichológiát, mert unatkoztam. Érdekes előjelnek tartottam, hogy a címlapon az empátiával papolnak, a 25 oldal körüli kiemelt helyen pedig megint másvalaki (vagy ugyanaz a valaki) sorozat- és tömeggyilkosságot taglal. Egyébként egy elég gyenge, szakmailag felkészületlen és pongyola cikkecskében, amihez még a képecskék sem igazán passzolnak. Igazából egy sok-sok évvel ezelőtti történetet taglal benne a hölgy, Jakabffy Éva, amikor egy Andreas Lubitz nevű, állítólag depressziós másodpilóta nekivezetett egy utasszállító repülőgépet egy hegynek.

Magáról az esetről a cikk nem sok adatot közöl, mintha az emberiség tudattalanjába beégetett információról lenne szó, hogy állítólag valaki valahogy belevezetett volna valamit valahova, aki ráadásul depressziós volt, a cikk még ezt is csak sejteti, pszichológusi, és “neuropszichiáteri” szakvéleményekkel dobálózik, stb. Én még aznap hallottam az esetről egy rádiós összefoglalót, vagy kommentárt, és az is kurva régen volt, azóta repülőgépek és helikopterek tömegei tűnhettek el vagy semmisülhettek meg, kaphattak találatot harci cselekményekben, a drónokról nem is szólva.

Arról is szó van még benne, hogy vannak a nárcisztikusok és a pszichopaták, egyébként pszichiátriai kategória mind a kettő, és ezeknek a keverékéből alakul ki valahogy a sorozat- illetve tömeggyilkos karakter, ami a mai világban szerintem már nem túl elképzelhető, illetve én a fantasztikum témakörébe utalnám. Viszont ha megvizsgáljuk drága, kedves pszichiáter uramék kategorizálását a témában, rájövünk, hogy a depresszió súlyos betegség, amit betegségként kell diagnosztizálni a DSM-V szerint, a pszichopata és nárcisztikus diagnózis pedig csak személyiségzavar, ami nem jelent betegséget, tehát valahol a megtűrt és a támogatott jellemzők között motorcsónakázik a pszichiátria diagnosztikai kritériumai között.

Tehát jelen viszonyok között el lehet ítélni, diagnosztizálni lehet valakit azért mert depressziós (és nem vezethet repzajt sem), azért viszont még gyógyszerezni sem kell, ha pszichopata (időről időre eltűnő és feltűnő fogalom a DSM-ben, mint személyiségzavar, de a fő pszichopaták már 1980 körül ezt is “kivásárolták” a diagnsztikai kritériumok köréből, 1980 körül, mint a “melegek” a homoszexualitást. Maradna a nárcizmus, amit bizonyos feminista csoportok, gondolom, büntetnének, pszichológusokat presszionálva arra, hogy ők majd ráhatnak a pszichiáterekre, hogy személyiségzavarból tegyék inkább betegség alcsoportba, de mivel a nárcizmusnak túl sok köze van a nácizmushoz, illetve egy kicsit sok az “áthallás”, ez valószínűleg sohasem fog megtörténni.

Andeas Lubitz
Andeas Lubitz

Ami a pilótánakat illeti, akit a cikkíró nő megvetően csak “Lubitz”-ként emleget sokszor, annyi derül ki róla, hogy problémái voltak a terhes menyasszonyával, aki elhagyta, stewardess szeretőjénél zavaros rémálmai voltak repüléseiről, amikben “zuhanunk” kijelentésekkel, felkiáltásokkal ébredt, és egy kis gyerekkori sztori is elhangzik, miszerint úgy lett pilóta, hogy egy gyerekkori elhatározása nyomán “követte az álmait”, miszerint “megöli magát, ha nem lehet pilóta”. Ehhez depressziós diagnózis társult, szedett vagy nem szedett gyógyszerekkel. Ennyi probléma, természetesen nem tűnt fel sem a másodpilóta pszichológusának, sem pszichiáterének, gondolom, fellőtték a gyógyszerét a “felhőbe”, oszt jó napot kívánok. A nárcizmus és pszichopátia gyanú már csak nyalánkság volt, hab a törtán, amivel nem is érte meg Andeas Lubitz kapcsán foglalkozni.

És vajon miért alakult ez így, hogy a repülés mumusa pont egy depressziós pilóta szimbolikájában ölt testet? Talán mert a depresszió diagnosztikai kritérium? És különben is, a pszichiáterek miért
foglalkoznak annyit a nárcisztikus és pszichopata emberekkel? Miért a sorozatgyilkosokkal és tömeggyilkosokkal? Talán mert a “nagy fogást” várják ,hogy egyszer kikapnak egy sorozat- vagy tömeggyilkost, és addig szerencsétlen Andreas Lubitz-cal helyettesítik az így támadt űrt? Csak azt nem veszik észre, hogy minden nézőpont kérdése. Bizonyos pszichiátriakritikai és antipszichiátriai nézőpontból pont maguk a pszichiáterek a betegek, a tömeggyilkosok, a sorozatgyilkosok, már eleve azzal a töménytelen mennyiségű méreggel, amit depressziósoknak és skizofréneknek felaírnak. Talán azért csak személyiségzavar a nárcisztikusság és a pszichopátia (ami hol létezik, hol nem), mert a saját kategóriarendszerük alapján önmagukat is vagy 1. betegnek, perverznek kellene bélyegezniük, 2. vagy a vádlottak padjára kellene ültetniük, ha mondjuk egy képzeletbeli elmeháború Nürnbergjéről lenne szó, és így nem vállalják ezekknek a diagnosztikai kategóriáknak, kritériumoknak sem a betegséggé nyilvánítását, sem a kriminalizálását, hogy a szokásos “ravaszságukkal”, amin manapság mindenki átlát, és röhög rajta, megússzák a felelősségre vonást?

Az esetről 2016 márciusában több beszámoló, cikk jelent meg, pl. a hvg-n:

https://hvg.hu/vilag/20160307_vaksagtol_rettegett_es_nem_tudott_aludni_a_germanwings_halalpilotaja

“Az már korábban is kiderült, hogy a 27 éves másodpilóta depresszióban szenvedett, és a tragédia idején is nagyon rossz pszichés állapotban volt. A németországi Montabaurban lévő lakásában több bizonyítékot is találtak a nyomozók arra, hogy beteg volt, és nem lett volna szabad dolgoznia.”

“Megtalálták a számítógépén az utolsó levelét, amelyet orvosának küldött két héttel a katasztrófa előtt. Ebben a férfi arról írt: attól fél, hogy megvakul, és elveszíti a munkáját. Szerinte ha nem lett volna gond a szemével, minden rendben lett volna körülötte.

Álmatlanságban is szenvedett, állítólag napi két óránál többet nem tudott aludni az utolsó időszakban.”

“Úgy tudni, a legmagasabb megengedhető dózist szedte az egyik antidepresszánsból, amelyet a depressziós tünetek mérséklése mellett azért is adnak a betegeknek, hogy segítsék az alvásukat. Szenvedett azonban a gyógyszer mellékhatásaitól, egyebek mellett nyugtalan volt tőle. Orvosának azt írta: a nehézségek ellenére tisztában van azzal, hogy szednie kell a gyógyszert az alvás hosszabbítása és a stressz csökkentése érdekében.”

“A gépén más bizonyítékot is találtak arra, hogy nagyon rossz állapotban volt. Skydevil néven öngyilkossági módszereket után kutatott az interneten.”

Nyári depi – Reagila Blues

A félévet letudva, visszaléptem a régi melóhelyemre. Egyelőre 1,5 hetet dolgoztam, napi 3 órát (a hőség miatt ennyit, amúgy 4 lenne), és most meg kitört 2 hét home office a nyári leállás miatt. Úgy érzem, csak a cigi miatt kellett megint munkát vállalnom, mert ez egy rohadt adó, egy második megnyomorodás az első rokkantság mellé. A cigi már elvileg nem lenne olyannak való, aki egyébként csóró. Az ember mit meg nem tesz a függőségéért. A napjaim kisebb-nagyobb depressziós időtartamokkal megszakítva telnek. Szerintem a gyógyszer, a meleg és a rossz alvás mindezért a felelős. Természetesen a gyógyszert tartom a legnagyobb gondnak, pedig már tényleg elég minimális adagban szedem. Naponta többször jön rám rossz hangulat, impoduktív vagyok, napi 1x-2x beájulok. Az ismerősökkel beszélgetve velük is ugyanez a helyzet, nem meglepően mind gyógyszert szed, ők is hasonló dolgokra. Az egyik kollegám mondta, hogy milyen jó délután aludni, hát én valahogy nem így fogom fel, sokszor szarabbul kelek, mint ahogy lefeküdtem. A napjaim 70-90%-a kuka, van, hogy 100%. Sokat reméltem a gyógyszercsökkentéstől, de fel van sorolva a (nem is olyan ritka) mellékhatások között a “depresszió”, “aluszékonyság, nagyfokú levertség, cselekvésre képtelen állapot”, plusz egy kis “szemirritáció, a szem benyomásának fokozódása, látásromlás”, “fókuszálási problémák távolra vagy közelre nézéskor”. Ezeket én mind felfedezni vélem magamon. Hozzátenném, hogy távol áll tőlem a hipochondia, de hosszabb távon ezeket tapasztaltam. Lehet, hogy csak a meleg és a szar alvás hozta ki, de kijöttek. Ja, a reagiláról van szó, a magyar csodaszerről, ami egyre inkább úgy tűnik, ugyanolyan szar, mint a többi, csak máshogy. Gondolkozom azon, hogy visszakérjem az abilify-t. Nem akarom a csökkent életminőséget, a gondolkodásra való képtelenséget, a szellemi impotenciát, a depressziót. Szerintem nekem nincs erre több időm az életemben, már megint vagy 2 évet elbasztak tőlem a szar gyógyszerekkel összeszámolva. Hogy összesen mennyit, már rég nem számolom. Lassan már ott tartok, hogy ez az arány már elég jelentős a felnőtt életem folyamán, ahhoz hogy felemlegetésre érdemes legyen. Megható a pszichiátriának az az igyekezete, hogy a mellékhatásokat összemossa az úgynevezett betegséggel, és hogy megint csak ne vállaljon felelősséget semmiért, persze, ez már fel sem merül, de az egész szerintem szépen különválasztható, tetten érhető, dokumentálható.

Amikor nem dolgozom, olvasok, játszok, néha filmezek, ill. ezekről blogolok, készülök a záródolgozatomra. Már ha a fent leírt mellékhatások engednék. Valamivel jobb lett, hogy csökkentettem, de azt mondanám, hogy nem jelentősen. Amikor bekerülök a szar állapotba, olyan, mintha nem is csökkentettem volna. Csökkentéssel együtt is napi 1-2 órát vagyok jobban pluszban. Vagy annyit sem. Szerintem a meleggel együtt durvábban ki is jönnek ezek a mellékhatások. Talán, ha enyhülne a hőmérséklet, akkor tudnék nyilatkozni, mennyit ért a csökkentés. Nem tudom, képes vagyok-e ezzel kihúzni a diplomáig vagy váltani kellene abilify-ra. Mert ebbe az állapotba beleőszülök, belesavanyodok. Az ember nem lesz fiatalabb, és tartósan ezzel az életminőséggel élni az éveit, nyomot hagy rajta. A szemem alatt állandósult egy olyan barnás-lilás folt pl. ami arról árulkodik, hogy eléggé elgyötört vagyok mostanában. Amúgy minden percet kihasználnék saját magam fejlesztésére, mindenre sajnálom az időt, pláne arra, hogy a nap nagyrészét végigdepressziózzam. Mint látható, a blogra is kevesebbet írok, szinte alig. Ez nem véletlenül van így. Mostanában olvastam pár Mad In America cikket, gondoltam, legalább fordítok valamit Britney-ről, de abból sem biztos, hogy lesz valami. Idén nyáron valószínűleg megint nem fogok eljutni sehová, de minek is mennék? Azért nem akarom elvenni senki kedvét, de ha lesz kedvem, írtam, ha nem, nem. Szeretnék ezzel a számmal mindenkinek jó nyarat kívánni, küldeném “mindenkinek, aki szereti”.

KÓMA – avagy járvány idején

 

Attól féltünk a millennium idején, hogy a műholdak nem bírják a rosszul megírt kód miatt az átváltást és itt lesz a világvége … Nem is gondolta volna senki, hogy nem az 1999-ről 2000-re „váltás”, hanem rá 20 évre, a 2019-ről 2020-ra „váltás” idején lesz újabb „holocaust”.

 

Írom soraimat úgy, hogy lassan átlépjük a „lélektani” milliós nagyságrendet a fertőzöttek számát tekintve, a 2020-as év nagy járványa idején. Több országban már gyakorolják, mi lesz, ha úgy „igazán durván” elhatalmasodik a járvány, például rohamosztagosok rángatják ki, és fedik el védőcsukjával a vélhetően fertőzött „egyént”. Vannak országok, ahol lepedőkön húzzák ki az elhunytakat az utcára, és ott elégetik őket. Nálunk egyelőre „kijárási korlátozás” van érvényben. Ami nem egyenlő a tilalommal, hiszen azt már majd egyenruhások ellenőrzik, ahogy teszik már egyes országokban. Úgyhogy mi még nem is panaszkodhatunk úgy „igazán”.

 

Több helyen is láttam megosztva, hogy fókuszáljunk inkább arra, hogy már több százezres a „kórból” kigyógyultak száma, és inkább ilyesmi információkat osszunk meg. Való igaz! – a statisztikai diagramokat elemezve 1-2 hónapos lecsengési görbe látszik körvonalazódni. Több országban is, ahol korábban „tetőzött” az érintettek száma, mintegy 30 nap után kezd visszaesni a napi megbetegedések száma.

 

Szó mi szó, senki nem lehet jelen helyzetben a „tuti megmondóember”, senki nem tudhatja biztosra, hogyan alakulnak majd a dolgok – mondjuk jövő ilyenkor – de a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján elég valószínűnek tűnik, hogy belátható időn belül le fog „csengeni” ez a járvány is, mint megannyi járvány már az emberiség történelme során … ám az már most érzékelhető, hogy ez a „kórság” sem fog eltűnni nyomtalanul az emlékezetekből.

 

Egy példaidézettel zárnám röpke soraimat:

 

„Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég.” – Euripidész

Szendi Gábor és a pszichofarmakonok kritikája

Eredetileg nem szerettem volna Szendivel foglalkozni, mivel a múlt századi pszichiátriakritikus gondolkodást szerettem volna bemutatni, de ahogy belemélyedtem a témába, egyre több jel mutatott arra, hogy ennek a szerzőnek az ismerete megkerülhetetlen ma Magyarországon. Be kell látnom, hogy a pszichiátriakritikus gondolkodáshoz nem szükséges (vélt vagy valós) antipszichiáternek lenni, Szendi maga is hangsúlyozza könyvében, hogy az nem “a pszichiátria ellen, hanem egy jobb pszichiátriáért íródik”. Falra hányt borsó. Szavai süket fülekre találtak a pszichiátereknél, ehelyett megpróbálták kizárni olyan társaságokból, amiknek nem is volt tagja. Eredetileg a depresszió sem lett volna téma, annak ellenére, hogy engem is érintett életem egy szakaszában. Pontosabban azután, hogy skizofréniával diagnosztizáltak. Szép szakzsargonbeli neve is van a jelenségnek: skizofrénia utáni depresszió. Azt már elfelejtik hozzátenni, hogy ez a depressziófajta sem organikusan alakul ki, hanem azért, mert a skizofrénia diagnózisa lehetetlenné teszi az embert a további normális működésben a társadalomban: ezután elmebetegként tekint rá a környezete. Így lettem én is egy tollvonással elmebeteg 2006 márciusában, és ehhez a státuszhoz megváltozott funkció is társult a társadalomban: így csatlakoztam a nem-értelem embereihez, a hallucináló, skizofrén bolondok táborához, akiknek létezéséről addig fogalmam sem volt. Hogy nem az orvosi protokoll szerint jártak el? Mit számít az ma már? Az egyik pszichiáter által felállított diagnózist egy másik pszichiáter szinte sohasem változtatja meg, még ha amúgy nem is szívelik egymást túlságosan. Egyik kutya nem harapja meg a másikat, ha szakmai dolgokról van szó.

Mikor kezdődött a mai, “modern” pszichiátria, ami minden tünetre gyógyszerfelírással válaszol? Nehéz lenne megmondani. Valamikor a múlt század 50-es éveiben találtak rá mind a skizofrénia, mind a depresszió elleni “végső megoldás”-ra, a skizofrénia ellen az RP4560 (klórprozamin, Hibernál) volt az első “csodaszer, a depresszió ellen a G22355 nevű kísérleti szer. Ez a gyógyszeres kezelési mód annyira megtetszett a pszichiátereknek, hogy azóta sem csinálnak mást, mint várják a gyógyszergyárak leküldött legújabb mintáit, és azokat próbálgatják az úgynevezett betegeken. Carl Rogers próbálkozott még Amerikában az úgynevezett “személyiségközpontú pszichoterápiával”, de elméleteit nem fogadták el a kollégái, sőt, üldözték érte. A mai pszichiáterek viszont szeretik Rogers örökösének tekinteni magukat, átvéve a terminológiáját és elméletét, a gyakorlatban viszont semmit sem ültetnek át belőle, csak az RP4560 és a G22355 útódait próbálgatják a pácienseiken. Szendi Gábor így foglalja össze azt a folyamatot, ami a “pszichofarmakonok” végső győzelméhez vezetett:

“Az igazi harc azonban az ötvenes években kezdődött. Kibontakoztak a pszichoanalízissel szakító, modern szemléletű pszichoterápiás mozgalmak, és egyre több nem orvosi képzettségű terapeuta jelent meg a betegségpiacon. Jellemző módon sok modern terápiás irányzatot a pszichoanalízisben csalódott analitikusok hoztak létre. Akkoriban jelentek meg az első, a mentális működéseket drámai módon befolyásoló pszichofarmakonok is, megteremtve a pszichiátria új csodafegyverét és egyben új korszakát. De ezt sok minden készítette elő, többek közt a fejlődő tudomány fényében egyre nyomasztóbb pszichoanalitikus spekulációözön, melyhez képest üdítő racionalizmusnak tűnt a mentális betegségek biológiai felfogása. A pszichofarmakológia diadalmenete tudománytörténetileg azzal is magyarázható, hogy orvosok és betegek egyaránt csömört kaptak a hajmeresztő és terápiásan igen gyenge hatásfokú pszichoanalitikus gondolati terrortól.”

A depresszió a hozzá feltalált gyógyszerek megjelenése előtt Szendi szerint egy nagyon ritka kórkép volt, körülbelül 50 beteg jutott egymillió főre. Viszont ahogy kitalálták a gyógyszert, piacot kellett neki csinálni, ebben élen jártak a pszichiáterek. Mára már eljutottunk odáig, hogy a depresszió a pszichés megbetegedések “náthája”, népbetegségként beszélnek róla. Szóval a reklám annyira túlsikerült társadalmi szempontból, hogy ma már minden rossz hangulatot, kisebb-nagyobb boldogtalanságot depresszióra vagyunk hajlamosak visszavezetni, még akkor is, ha az oka egyébként ismert. A pszichiátria ráadásul hajlamos minden depressziót endogénnak, azaz szervi eredetűnek nyilvánítani, és úgy kezelni, tehát gyógyszerekkel, mintha más megoldás nem lenne.

Ezt a jelenséget így foglalja össze Szendi: “Minél többet tudunk a depresszióról, annál kevésbé tűnik egységes dolognak. Ennek oka az, hogy a korai kutatások szűkíteni és körülhatárolni akarták, hogy tudományosan megragadhatóvá tegyék, a mai piaci szemlélet viszont fogyasztót lát a depressziósban, és ezért minél több embert be akar vonni a depresszió ernyője alá. Ennek következtében egy rendkívül heterogén populációt tekintenek ma depressziósnak, és senkinek nem áll érdekében tisztázni a valódi alcsoportokat. Ez része a betegségkereskedésnek, melynek célja újabb és újabb kórok felfedezése, hogy aztán kezelni lehessen őket.”

A köztudatban élénken él a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok révén előadott magyarázat, a legtöbb pszichiáter ugyanis úgy gondolja, hogy egy átlagember körülbelül ennyit képes felfogni egy olyan nagy és súlyos tudománybból, mint a pszichiátria. Ezt Szendi szerotoninmítosznak nevezi. A szerotonin az a neurotranszmitter, ami szerepet játszik a depresszió kialakulásában. És erre kezelésként olyan készítményeket írnak fel, amelyek a szerotonint és a noradrenalint lebontó enzimek gátlásán keresztül növelik a az úgynevezett katekolaminoknak (szerotonin, noredranalin, dopamin) szintjét. A tézis annyira népszerű, hogy a témában érdeklődő mentális betegeknek szinte kötlező ezt megtanulni, és ezt kívülről fújni, és ettől tudományos színezetet adni a betegségüknek, bár én bevallom töredelmesen, csak ennek az írásnak a kedvéért néztem utána és értettem meg, mivel érzésem szerint ez egyike azoknak a tudományosan hangzó, de semmit nem mondó elméleteknek, amivel a pszichiátria szeret előrukkolni az érdeklődők felé. Az elmélet szerint csak meg kell növelni a katekolaminoknak a szintjét, és máris jó kedvünk lesz. Ez az egész Szendi szerint arra a mosószerreklámra hasonlít, ahol a kisfiú összecsokizza magát, majd szurokban és tollban hempergőzik, de az édesanyja mosolyogva nézi. Ami alatt én azt értem, hogy bárki nyugodtan felelőtlenül leamortizálhatja magát, mert beszedi az antidepreszánst, és vidáman fog mosolyogni. Ezt az elméletet, hogy a depressziósóknak alacsonyabb lenne ez a szintje, negyven év alatt sem nyert megnyugtató igazolást.

A könyvben olvashatunk még placebokísérletekről, eltitkolt mellékhatásokról, az antidepresszánsok összefüggéseiről az öngyilkossággal, még Albert Györgyiről is, akinek Miért én? című könyvét én is olvastam annak idején, nagyszerűen beilleszkedik azoknak a könyveknek a sorába, amit a depressziójukról írtak az emberek, vergődve a gyógyszeres és a gyógyszer nélküli terápiás megoldások között (mivel hogy a depressziósokat egyelőre még nem kötelezi törvény kényszergyógykezelésre). Albert Györgyi dilemmájának végül a halál vetett véget. Bennem mégsem hagyott akkora nyomot az a könyv, a depresszió szemléltetésére William Styron Látható sötét című esszékönyvét választanám, mert el tud határolódni benne az antidepresszánsoktól.

Bár állapotomból és társadalmi (beteg)státuszomból adódóan én is élek meg hosszabb-rövidebb, kisebb-nagyobb depresszív epizódokat, ezzel a betegséggel eddig (szerencsére) soha nem kezeltek. Mint ahogy nem kezeltek (szerencsére) alkohol abúzussal sem, holott régebben eléggé nagymértékben fogyasztottam. A skizofrénia jellemzően egy Jolly Joker diagnózis, azaz “mindent visz”, a skizofrénia fogalmába szinte minden beletartozik, és ha úgy hozza a sors, annak ellenkezője is, sokszor úgy érzem, aki megkapta a diagnózist, a pszichiáterek lemondanak róla, feleslegesnek éreznek minden további kezelést, csak erre az egy tünetcsoportra koncentrálnak. Kezdek arra (is) gyanakodni, hogy a skizofrénia egy olyan büntető jellegű diagnózis, amibe a pszichiáterek a nekik unszimpatikus egyéneket rakják önkényesen. Előfordulhat azonban bizonyos esetekben, hogy a pszichiáter “kegyet gyakorol”, és átsorolja a beteget egy másik diagnózisba, ami út lehet egy élhetőbb élet felé (ha ők megengedik). Gyakran úgy érzem magam már, mint az oviban. Az egyik népszerű pszichiáternő nem vállalt, mert “problémás skizofrénnek” gondol, a pszichiátria szemében tehát súlyos problémaként jelentkezik, ha valaki elgondolkodik a betegsége természetén, mert ők az egyedüli szakértőként tekintenek magukra a témában, viszont problémás skizofréneket nem vállalnak, ezek szerint. A skizofréneknek jellemzően szeretik is visszautasítani a kezelését, például magánpraxisban, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a diagnózissal, amit ők maguk ragasztottak rá az emberre, és ezzel mintegy a társadalmi téren kívülre helyezték.

Depresszé – William Styron: Látható sötét

Annak idején nagy felbolydulást keltett az amerikai pszichiátriai körökben is William Styron Látható sötét című emlékirat-esszéje. Mindig is szoktam mondogatni, hogy Amerikában előrébb járnak, mint mi. Legalábbis akik tudnak a sorok között olvasni. És értelmezni a mentális betegségek természetét. Érhetne az a vád minket, hogy nem vagyunk konstruktívak, hogy csak kritizálni tudunk. Most azok leszünk. Az a helyzet, hogy úgy leszünk konstruktívak, hogy destruktívak vagyunk. Mindent le kell rombolni, hogy felépülhessen valami új? Lehet… Most pedig következzenek azok a gondolatok, amelyek William Styron esszéjének nyomán fogantak meg bennem. Esszé az esszéről. Álom az álomban. Stb. De komolyan. Ezeregyszáz szavas esszé.
William Styron: Látható sötét

Az esszé egy párizsi út leírásával kezdődik, amiben a híre amerikai író egy hírneves franciaországi díjat vesz át, és éppen depressziója súlyosabbra fordulásával egy időben történik mindez. Nyugat-Európa messze van, az Egyesült Államok még inkább… Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, irodalmi díjak, Franciaország, az amerikai írók Hemingway utáni nemzedéke, Albert Camus és az egzisztencializmus… távoli dolgok, sokunk számára…

Viszont maga a téma nagyon közeli és egyre elterjedtebb: a leselkedő mentális betegség, a leselkedő rém, a leselkedő borzalom… most enyhén szólva spoileres leszek, már ha egy életrajzi esszé esetében lehet ilyesmiről szó… egy alkoholelvonás, egy fel nem dolgozott szülői tragédia, vagy egyéb problémák? Mi okozta az író esetében a klinikai depressziót? És más írók esetében? És amikor még nem voltak klinikák, már akkor is létezett vajon a klinikai depresszió? Válasz: igen, és nem. Nyilván létezett, de nem ilyen névvel, és nem ennyire súlyos formában, véleményem szerint. Igazából van egy elméletem, de egy depresszióról szóló könyvet is el kellett olvasnom, ahhoz, hogy némileg igazolást nyerjen. Ebből a szempontból szerencsés választás volt a könyv. A pszichiáterek kötelező olvasmánya ez, bizonyos vidékeken, és a pszichiátria trójai falova, ezen a vidéken, ha értően olvassuk.

A könyv elsősorban lebilincselő stílusával fogott meg, és úgy gondoltam, nem lehet rossz dolog egy ún. “híres ember”, egy “íróember” véleményét elolvasni a dologról, már csak azért is, mert véleményem szerint a mentális betegségek megoldása nem az amúgy is jól prospreráló orvosok feladata, hanem a bölcsészet XXI. századi ügye, ha jól csináljuk, az lehet, akiknek viszont már hagyományosan évszázadok (ezredek) óta kilóg a s*ggük a gatyából, egyetlen dolgot őriznek még rendületlenül, a mai napig, az emberséget, és ez az, ami meg fogja váltani az emberiséget, semmi más. (Egylényegű vagy hasonló lényegű? Homousion vagy homoiusion? Ma már egy “i” betűn nem szarakodunk.) A mentális betegségeken belül, és az egész társadalomban paradigmaváltás szükséges, mégpedig a reáltudományok oldalára jócskán átbillent egyensúly visszabillentése legalább annyira, hogy valamiféle egyensúly beálljon. De nem is ez a lényeg. Nem célom, hogy felkent bölcsész-papok rohangáljanak az őrület szentélyeiben, és azzal keressék ezentúl a kenyerüket… Vagy igen…? Talán elég lenne a pszichológia és a pszichológus a “kóros”, “pszichiátriai” folyamatok kontrollálására? Talán néha még sok is belőlük?

William Styron maga is csak az élményei leírására szorítkozott… Maradjunk mi is a megfigyelő álláspontján… egyelőre. A szerző minden művészi eszközét felsorolta a depresszió “mint betegség”, “mint kór” leírására, néhol már-már túlzásokba esve, legalábbis a borzalom bugyrainak ecsetelésében, legalábbis látszólag, valójában nem túloz. Csak azt tudja rosszul, hogy a depresszió valamiféle kórság lenne, a kor fogalmai szerint azonban valóban az volt, és még ma is nagyon erőltetnék ezt a vonalat… A bejegyzés végén viszont a szerző saját szavait fogjuk beidézni ennek a cáfolataként… A depresszió, a skizofrénia egy állapot, néha kellemetlenül tartós, ám semmiféleképpen nem betegség, a szó orvosi értelmében. Kurva sok mindent nem értünk még a világból, mi hogyan működik. A természettudományos világkép meg fog dőlni, még ebben a században, annyit mondok. Legalábbis meginog… A saját módszerei fordulnak ellene, és kétségbe kell, hogy vonja önmagát…

A végtelen bonyolítás helyét átveszi a végtelen egyszerűsítés, nemcsak a reáliák világában, hanem a humaniórákéban is (hogy ilyen hülye szavakkal dobálózzam). Az van, hogy minél több fát ültettünk, annál jobban nem vettük észre az erdőt… Ahova azóta egyre mélyebben jutunk… klasszikus értelemben vett bölcsészek segítségével… William Styron esszéjében még nem kezdi ki az orvostudományt, hanem a legnagyobb tisztelet hangján csak rávilágít néhány furcsaságra, anomáliára, például a gyógyszerezés kérdésében… Például, hogy lehet, hogy egyes gyógyszerek inkább gerjesztik a depressziót, mint gyógyítanák… persze, ugyanezt elmondhatnánk a hallucinációkat kiváltó antipszichotikumokról is…

Elmondom, hogy látjuk mi, hogy látom én, William Styron, az éles eszű megfigyelő szemén keresztül… és a saját tapasztalataimat hozzáadva, azokkal kiegészítve. A depresszió és a skizofrénia is “biokémiai egyensúlyzavar” az agyban – mondják az orvosok. De hogy miféle, máig sem tudják. Viszont erősen kezelik, mivel az a dolguk, hogy egyes állapotokat – az ember természetes, a transzcendens határát súroló, vagy éppen már átlépő állapotait kinevezzék betegségeknek, és nesze neked, ezoterikus világkép, holisztikus világkép, és végképp semmi dolgunk a mítosz, a mítikus világkép reneszánszával, amit szerintem ez a kor hoz magával. Hanem kategorizáljuk őket: elnevezzük depressziónak, azokat is csoportokra bontjuk, elnevezzük skizofréniának, azoknak is változatait különböztetjük meg, elnevezzük bipoláris depressziónak pszichotikus epizódokkal, ami meglehetősen kevert forma. Egyébként a DSM-V már az egyszerűsödés útjára lépett, alcsoportok tűntek el, olvadtak be, elkezdődött a pszichiátria lassú felszámolása, mint haszontalan tudományé, csak nem tudják még, hogy fogjanak hozzá. Hogyan mondjuk el, hogy végighazudtunk 1-2 évszázadot? Hogy ez az egész zsákutca? Nem csoda, hogy senkinek nem fűlik hozzá a foga… majd a következő nemzedék elmondja… a következő nemzedék a következőre gondol… ami újra a következőre hárítja. Közben meg szajkózzák, figyelemelterelésként, hogy “az orvostudomány fejlődik”. Na, ja. Lehet, hogy az orvostudomány fejlődik, de ti nem tartoztok oda. Lássuk inkább William Styron konklúzióit lezárásként:

“A legsúlyosabb depresszióba esett emberek túlnyomó többsége megmarad, és boldogan él, amíg meg nem hal, akárcsak azok, akiket elkerül a csapás. Némely iszonyú emléktől eltekintve a depresszió alig hagy maga után maradandó kárt. Sziszifuszi gyötrelem a tudat, hogy nagyszámú érintett – ötven százalékuk! – válik újból áldozatává a kórnak: a depresszió visszajár. A legtöbben azonban ezeket a visszaeséseket is túlélik, s nemegyszer jobban viselik, mert a tapasztalat lelkileg megedzette őket az emberevő óriással való küzdelemre. Rendkívül fontos, hogy azok, akik éppen elszenvedik az ostromot, s talán első ízben, eleget hallják – azaz inkább meggyőződhessenek arról -, hogy a betegség befutja majd szabott pályáját, és ők át fogják vészelni.”

Lényegében ennyi a tanulság. És ez a skizofrénia esetében is igaz. Figyelt mindenki? Esett itt szó gyógyszerről? Nem esett. Miért akar a pszichiátria tevékenyen részt venni egy   (több) olyan állapot lecsengésében, amiről azt sem tudja, micsoda, miért fojtja le, gátolja meg, akasztja meg gyógyszeresen azt, amiről fingja sincs, miért történik, mert nem látja az összefüggéseket, mert nem is láthatja, mert az ő világképe szerint ilyesmi nem is létezik. Összegezve tehát: a gyógymód az, hogy nincs gyógymód, hanem hagyni kell, hogy a folyamatok kiforrják magukat, végigmenjenek az emberen, lecsengjenek, és az ember meggyógyuljon (hiszen nem is volt beteg) abból az állapotból, amibe került az élet és a körülményei hatására.

A The Rasmus sikerreceptje

A befogadás a tengeren innen és túl

A 2000-es években berobbanó The Rasmus videoklipje nagy siker lett Európában és Amerikában, de a sikeres klip receptje más és más volt mindkét piacon az éltérő befogadási mód miatt.


A 2000-es évek elején megfigyelhető volt az a tendencia, hogy több rockzene alapú zenei produkció jutott be a világ zenei élvonalába, főként a népszerű zenei csatornák megnövekedett érdeklődése révén. Így kapott nagyobb figyelmet például a The Rasmus, Nightwish, Evanescence, Linkin Park, Limp Bizkit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ez a figyelemre méltó zenei fordulat az ezredfordulón eléggé rövid ideig tartott, és nemsokára újra visszatért a populárisabb zenei irányzatok egyeduralma. Viszont az is igaz, hogy mostanában ezt már könnyebben megtehetik az emberek az olyan (főként zenei profilú) közösségi oldalakon, mint például a YouTube. Akik főként a hagyományos médiából tájékozódnak, az említett zenekarokat könnyen 1-2 albumos előadóknak gondolhatják, pedig ez általában nem így van.Néhány zenekar ezek közül a mai napig is létezik, és kivétel nélkül mind létezett már a világhírnév előtt is. Így van ez a The Rasmus esetében is. A mai napig is fellépnek koncerteken, bár kétségtelen, hogy a legnagyobb sikerük akkor volt, amikor berobbantak a médiában az In the Shadows című számukkal, amelyből két videoklip is készült, az eredetileg nagyon egyszerű, szinte különösebb téma nélküli, stúdiófelvételt imitáló videoklip után felvették az amerikai zenei piacra szánt változatot, amiben már történet is van az ezúttal koncertfelvételt imitáló videoklipben. Egyik klip képi világa sem használ olyan bonyolult szimbólumrendszert, amit egy egyszerű néző ne tudna megfejteni, különösebb szakmai ismeretek nélkül is akár.

 

Az első klip annyira egyszerű eszközökkel dolgozik, hogy az már önmagában feltűnő lehet, az lehetett a klip készítésének az idején is, 2003-ban. A klipben a zenekar egy egyszerű, minimalista, mégis futurisztikusnak ható helyiségben játszik éppen, felváltva mutatják a zenekart és madarakat repülés közben, aminek szinte lehetetlen nem észre venni az utalását Hitchcock Madarak című filmjére. A klipben is ugyanaz történik, mint a Madarakban, az állatok betőrnek a helyiségbe, ahol a zenekar játszik. Viszont a filmmel ellentétben megjelenésük itt nem félelmet keltő, a zenekar nyugodtan játszik tovább a repkedő tollak között, míg a klip végén maguk is madárrajjá nem változnak. Az énekes-dalszerző (Lauri Ylönen) képeken gyakran van ábrázolva hollótollal a hajában, a klipben is így jelenik meg. A holló utalhat még jó eséllyel Edgar Allan Poe híres, balladisztikus halál-versére, A Holló című költeményre is. Ami magyarázná a dalszöveg hangulati elemeit is. Így már egyből két valószínű utalást lehet találni ebben az egyszerű klipben híres kultúrtörténeti előzmények nyomára. Talán azért is készült olyan ingerszegényre a klip, hogy az utalások világosabbak lehessenek.

A második (amerikai piacra szánt) klip mozgalmasabb, története van, „hollywoodibb”. Talán az amerikai közönség befogadói stratégiáját másnak értékelte a zenekar, mindenesetre némileg jobban kidolgozott történettel állt elő, mint a csak sejtető, hangulatokat átadó, utalásos szimbólum-nyelv. Az újabb klipben a zenekar koncertet ad egy bálteremben, és ezt látjuk, ezzel párhuzamosan pedig egy régifilm-hatást kiváltó technikával készült múltbeli történetet, melynek főszereplője egy szolgálólány, aki éppen megérkezik a munkaadó családjához. A szolgálólány szemmel láthatóan feszeng, nem találja tökéletesen a helyét az új munkájában, és a szemmel látható rossz közérzete kezdődő víziókban, hallucinációkban tetőzik, melynek során a munkájában sem tud kielégítően helyt állni, például elejti az étkészletet, ami összetörik. Hallucinációjában táncoló embereket lát, ami kezdetben ijesztőleg hat a számára, de később a valóság előli alternatívaként, kívánatos, de legalábbis kíváncsiságát felkeltő világként jelenik meg előtte, végül felfedezi, hogy egy tükrön át abba a világba juthat, ahol a The Rasmus zenél a bálteremben, és ő az itt táncoló közönség körvonalát látta vízióiban. A téren és időn átvezető „dimenziókapun” keresztül a szolgálólány eltűnik munkaadó családja otthonából, és abban a világban, amelyikben a The Rasmus és a közönség van, mosolyog, felszabadultnak, boldognak látszik. Ilyen esetekben két dolog szokott történni: vagy az érzékelő személy épelméjűsége kérdőjeleződik meg, mint A Holló című versben, vagy pedig utalhatjuk mint megmagyarázhatatlan jelenséget a transzcendens világába is. Hogy mikor melyik történik, mindig a bizonyítékok döntik el. Mivel a szolgálólányt a befogadó család később a klip végén nem találja a szállásán, valószínűnek tűnik az utóbbi, misztikus magyarázat a megmagyarázhatatlan eltűnésre, mint a megtébolyodás ténye. Ám mivel minderre nem direkt módon a bizonyítékokból, hanem indirekt módon, a bizonyítékok hiányából következtethetünk, a klip szerintem valahol a realitás és a természetfölötti határmezsgyéjén mozog, legalábbis ezt a látszatot próbálja kelteni, ezzel alátámasztva a dalszöveg mondanivalóját.

Összegzésként tehát elmondhatjuk, hogy a The Rasmus és a klipkészítők úgy gondolták, hogy más a befogadási kultúrája az európai közönségnek, mint az amerikainak, mert az eredeti változatban (Crow version) csak szimbólumokkal sejttették a transzcendens világához való kötődést, úgy gondolták az amerikai változatban (US version) komplett kis mozifilmet kell a közönség elé varázsolni, hogy dekódolni tudják a film üzenetét. Ami a műveltebb (vagy, mondjuk így, könyvközelibb) Európában egy-két szimbólumban elintézettnek tartja a hangulat visszaadását, az amerikai fogyasztónak egész kis hollywoodi történetet varázsol a szeme elé, mert így gondolja elmesélhetőnek a szerzői szándék által sugalmazott hangulatot. Amíg az első változat a Gutenberg-galaxis logikáját követi az utalás (allúzió) technikájával, a második verzió a Spielberg-univerzum szabályait követi Hollywoodra jellemző cselekményével.

Sorstársiasság, diszkrimináció

Nemrég kezdődött egy tréning az egyesületben, ami rávilágított arra, hogy nekem mennyire alapvetően változott meg a viszonyom a sorstársakkal és a sorstársi közösségekkel kapcsolatban. Nem tekintem magam lángoszlopnak, sem követendő példának, köszönetet sem várok el semmiért, amit akkor írtam, amikor még komolyan vettem ezt az egész sorstársi viszonyt a többi mentális beteggel, különös tekintettel a skizofrénekre. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy nekem már egyre kevesebb a közöm a sorstársak és segítők nagy, Stockholm-szindrómás játékához, amit összefoglalóan pszichiátriának nevezünk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy egy eléggé visszahúzó játszma részesévé váltam, amikor felvállaltam a sorstársiasságot, és ami ezzel jár. Szép elgondolás volt a sorstársiasság, csak sajnos úgy, ahogy ezt eddig felülről szervezi (vagy szervezte) a pszichiátria, sajnos mára meglehetősen elavulttá, működésképtelenné vált.

Téves sorstársiasság

Ezt az egész sorstársi dolgot a diszkriminációval együtt a pszichiátria találta ki, hogy konzerváljon egy állapotot, és a mentális betegeket megtartsa a státuszukban. Volt egy érdekes beszélgetésem errő a sorstársi dologról egy sorstárssal. Az egész sorstársi tévgondolat onnan jön szerintem, amikor még azt gondolták, hogy a skizofrénia egy olyan „betegség”, ami „negatív tünetekkel” társul, és azonos tulajdonságokkal és személyiségekkel rendelkező klónokat, egyenzombikat csinál az emberekből. Néhányan még mindig ezt gondolják. Szerencsére ma már elég sokan rájöttek, hogy a „negatív tünetek” gyógyszermellékhatások. Az egyik skizofrén beteg semennyire sem hasonlít a másikra, ha ragaszkodunk is a „betegség” meghatározáshoz, akkor is belátható, hogy az egyik influenzás sem lesz ugyanolyan ember, mint a másik, a tüneteik hasonlósága ellenére. Vagy vegyük a cukorbetegséget, magas vérnyomást, amikhez hasonlítani szokták a skizofréniát. Ki hallott már olyat, hogy magas vérnyomásos csak magas vérnyomásossal barátkozzon, hasonló tünetei miatt? Jellemző még egyébként a pszichiátriai módszerekre, hogy ezeket mint a skizofrénia “társbetegségeit” említi. Azért ekkora csúsztatásokat kitalálásához a gyógyszermellékhatások palástolására, amit évtizedekig csináltak, eléggé nagyfokú és pofátlan cinizmus szükséges.

Képzelt diszkrimináció

Diszkriminációt én a legtöbbet az egészségügyi ellátórendszer részéről tapasztaltam, félművelt pszichiáterek és a barbár kiszolgálószemélyzet (pl. ápoló) részéről. A diszkrimináció fellegvára maga a pszichiátria, és ezt nem átallja rávetíteni a társadalomra, holott ő maga gerjeszti, hogy később mint a diszkrimináció ellenes küzdelem élharcosa lépjen fel. Az egyéb egészségügyi osztályok (pl. a sürgősségi) sem a toleranciájáról híres a skizofofrénekkel szemben. Egyébként is jellemző a problémaközpontú megközelítés, miszerint egy skizofrén ember minden egészségügyi problémája csak mentális természetű lehet, ha másféle egészségügyi problémája támadna, úgy veszik, hogy szimulál vagy hipochonder, a betegségéből adódóan. Ez a tudatlanság, félműveltség kiterjed a pszichiátrián túli egészségügyi dolgozókra is, a legrosszabb a félinformációkkal rendelkező egészségügyi személyzet, mert kétféleképpen reagál erre a betegségcsoportra: vagy a hiányos ismeretei alapján rossz döntést hoz, vagy éppen figyelmen kívül hagy minden infót. A társadalomban tapasztalt diszkrimináció a skizofréniával szemben csakis a pszichiátria hatására alakult ki. A múlt század elején a skizofrénia “modern, divatbetegség” volt, mint napjainkban a depresszió, a negatív jelentéstartalom a pszichiátria áldatlan tevékenysége során tapadt hozzá.

Az ellátórendszer vakfoltja

Az információs társadalom egyik áldásos hozadéka a pszichiátria jogköreinek a megnyirbálása lett, azt mondom, szerencsére, a modern eszközöknek köszönhetően hamarabb fény derül a pszichiátria túlkapásaira, visszaéléseire. Ebben a társadalmilag hasznos és jelentős folyamatban, azt hiszem, élen jártam, amikor nyilvánosságra hoztam (és hozom) az ott tapasztalt bánásmódot. Például nincs már kényszerbeszállítás, csak ön-, és közveszélyes állapot esetén. Ezt a helyzetet is képtelenek helyesen kezelni, úgy vannak vele, hogy akkor mostantól mindenki csinál, amit akar. Nem tekintik önveszélyesnek, ha valaki állapotából adódóan kiesik az ellátórendszerből, és ezért pénz nélkül marad, sőt, nem is törekszenek az állapot kezelésére, hanem irány valamelyik pszichiátriai gettó, vagy az illető az utcán végzi. Vagy halottan. Sajnos szaporodnak az ilyen jellegű esetek, amik a tudomásomra jutnak. Hogy, hogy nem, az ügyben én is érintett lettem, szerencsére nem saját személyemben, csak közvetve, egy közeli ismerős által, aki azóta már megfelelően eltávolította magát mindenkitől, a valóságtól is, csak a saját, belső idejében létezik.

Konklúzió – szubkulturális s/m

Mivel mondhatjuk hogy félig-meddig már kint vagyok az ellátórendszerből, időm jó részét egészségesek között töltöm pl. az egyetemen, de vehetjük azt is, hogy a blogot is inkább az egészségeseknek írom, a Twitteren is normális emberekkel társalgok. Nem azért, mert direkt keresném az ilyen jellegű társaságot, dehogy. Sőt, ellenkezőleg, évekig elzárkóztam előle, ami hiba volt. Nem tartom már különbnek a mentális betegeket a pszichiátereknél, ugyanazt a játszmát játsszák, szükségük van egymásra ebben a szubkulturális szado-mazo játékban, mindkét csoportnak a megélhetése függ ettől. A két csoport pénzügyi helyzete között természetesen ég és föld a különbség, de az ellátásukat (nevezzük ellátásnak) mind a két csoport az egészségügyből kapja. A múltkor volt egy beszélgetésem, ahol a beszélgetőtársam felvetette, hogy több pénz kellene a pszichiátriai ellátásra, heti több, 45 perces pszichoterápiára, és egyéb hiábavalóságokra. Én pedig nem látom értelmét, mivel a mai pszichiáterek elvben a Rogers-i módszert követik, a gyakorlatba viszont semmit sem sikerül átültetni, ami nem csoda, mivel, úgy veszem észre, mostanában inkább minden más leköti őket, a munkájukon kívül. Hivatástudat? Szaladjunk! Sem idő, sem energia nem jut már a “páciensekre” vagy “kliensekre”, sem a gyakorlatban, de elméletben sem, minden orvos minél hamarabb szeret kiszabadulni a pszichiátriáról, és elfelejteni mindent, ami ott történik. Ezért nem kárhoztatom őket, én is így vagyok vele, de akkor ne vegye el se a fizetését, se a hálapénzt olyanoktól, akiket semmibe vesz, ráadásul nagyságrendekkel szegényebb nála.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=k84QxVJd0tI]