Nyári depi – Reagila Blues

A félévet letudva, visszaléptem a régi melóhelyemre. Egyelőre 1,5 hetet dolgoztam, napi 3 órát (a hőség miatt ennyit, amúgy 4 lenne), és most meg kitört 2 hét home office a nyári leállás miatt. Úgy érzem, csak a cigi miatt kellett megint munkát vállalnom, mert ez egy rohadt adó, egy második megnyomorodás az első rokkantság mellé. A cigi már elvileg nem lenne olyannak való, aki egyébként csóró. Az ember mit meg nem tesz a függőségéért. A napjaim kisebb-nagyobb depressziós időtartamokkal megszakítva telnek. Szerintem a gyógyszer, a meleg és a rossz alvás mindezért a felelős. Természetesen a gyógyszert tartom a legnagyobb gondnak, pedig már tényleg elég minimális adagban szedem. Naponta többször jön rám rossz hangulat, impoduktív vagyok, napi 1x-2x beájulok. Az ismerősökkel beszélgetve velük is ugyanez a helyzet, nem meglepően mind gyógyszert szed, ők is hasonló dolgokra. Az egyik kollegám mondta, hogy milyen jó délután aludni, hát én valahogy nem így fogom fel, sokszor szarabbul kelek, mint ahogy lefeküdtem. A napjaim 70-90%-a kuka, van, hogy 100%. Sokat reméltem a gyógyszercsökkentéstől, de fel van sorolva a (nem is olyan ritka) mellékhatások között a “depresszió”, “aluszékonyság, nagyfokú levertség, cselekvésre képtelen állapot”, plusz egy kis “szemirritáció, a szem benyomásának fokozódása, látásromlás”, “fókuszálási problémák távolra vagy közelre nézéskor”. Ezeket én mind felfedezni vélem magamon. Hozzátenném, hogy távol áll tőlem a hipochondia, de hosszabb távon ezeket tapasztaltam. Lehet, hogy csak a meleg és a szar alvás hozta ki, de kijöttek. Ja, a reagiláról van szó, a magyar csodaszerről, ami egyre inkább úgy tűnik, ugyanolyan szar, mint a többi, csak máshogy. Gondolkozom azon, hogy visszakérjem az abilify-t. Nem akarom a csökkent életminőséget, a gondolkodásra való képtelenséget, a szellemi impotenciát, a depressziót. Szerintem nekem nincs erre több időm az életemben, már megint vagy 2 évet elbasztak tőlem a szar gyógyszerekkel összeszámolva. Hogy összesen mennyit, már rég nem számolom. Lassan már ott tartok, hogy ez az arány már elég jelentős a felnőtt életem folyamán, ahhoz hogy felemlegetésre érdemes legyen. Megható a pszichiátriának az az igyekezete, hogy a mellékhatásokat összemossa az úgynevezett betegséggel, és hogy megint csak ne vállaljon felelősséget semmiért, persze, ez már fel sem merül, de az egész szerintem szépen különválasztható, tetten érhető, dokumentálható.

Amikor nem dolgozom, olvasok, játszok, néha filmezek, ill. ezekről blogolok, készülök a záródolgozatomra. Már ha a fent leírt mellékhatások engednék. Valamivel jobb lett, hogy csökkentettem, de azt mondanám, hogy nem jelentősen. Amikor bekerülök a szar állapotba, olyan, mintha nem is csökkentettem volna. Csökkentéssel együtt is napi 1-2 órát vagyok jobban pluszban. Vagy annyit sem. Szerintem a meleggel együtt durvábban ki is jönnek ezek a mellékhatások. Talán, ha enyhülne a hőmérséklet, akkor tudnék nyilatkozni, mennyit ért a csökkentés. Nem tudom, képes vagyok-e ezzel kihúzni a diplomáig vagy váltani kellene abilify-ra. Mert ebbe az állapotba beleőszülök, belesavanyodok. Az ember nem lesz fiatalabb, és tartósan ezzel az életminőséggel élni az éveit, nyomot hagy rajta. A szemem alatt állandósult egy olyan barnás-lilás folt pl. ami arról árulkodik, hogy eléggé elgyötört vagyok mostanában. Amúgy minden percet kihasználnék saját magam fejlesztésére, mindenre sajnálom az időt, pláne arra, hogy a nap nagyrészét végigdepressziózzam. Mint látható, a blogra is kevesebbet írok, szinte alig. Ez nem véletlenül van így. Mostanában olvastam pár Mad In America cikket, gondoltam, legalább fordítok valamit Britney-ről, de abból sem biztos, hogy lesz valami. Idén nyáron valószínűleg megint nem fogok eljutni sehová, de minek is mennék? Azért nem akarom elvenni senki kedvét, de ha lesz kedvem, írtam, ha nem, nem. Szeretnék ezzel a számmal mindenkinek jó nyarat kívánni, küldeném “mindenkinek, aki szereti”.

Szendi Gábor és a pszichofarmakonok kritikája

Eredetileg nem szerettem volna Szendivel foglalkozni, mivel a múlt századi pszichiátriakritikus gondolkodást szerettem volna bemutatni, de ahogy belemélyedtem a témába, egyre több jel mutatott arra, hogy ennek a szerzőnek az ismerete megkerülhetetlen ma Magyarországon. Be kell látnom, hogy a pszichiátriakritikus gondolkodáshoz nem szükséges (vélt vagy valós) antipszichiáternek lenni, Szendi maga is hangsúlyozza könyvében, hogy az nem “a pszichiátria ellen, hanem egy jobb pszichiátriáért íródik”. Falra hányt borsó. Szavai süket fülekre találtak a pszichiátereknél, ehelyett megpróbálták kizárni olyan társaságokból, amiknek nem is volt tagja. Eredetileg a depresszió sem lett volna téma, annak ellenére, hogy engem is érintett életem egy szakaszában. Pontosabban azután, hogy skizofréniával diagnosztizáltak. Szép szakzsargonbeli neve is van a jelenségnek: skizofrénia utáni depresszió. Azt már elfelejtik hozzátenni, hogy ez a depressziófajta sem organikusan alakul ki, hanem azért, mert a skizofrénia diagnózisa lehetetlenné teszi az embert a további normális működésben a társadalomban: ezután elmebetegként tekint rá a környezete. Így lettem én is egy tollvonással elmebeteg 2006 márciusában, és ehhez a státuszhoz megváltozott funkció is társult a társadalomban: így csatlakoztam a nem-értelem embereihez, a hallucináló, skizofrén bolondok táborához, akiknek létezéséről addig fogalmam sem volt. Hogy nem az orvosi protokoll szerint jártak el? Mit számít az ma már? Az egyik pszichiáter által felállított diagnózist egy másik pszichiáter szinte sohasem változtatja meg, még ha amúgy nem is szívelik egymást túlságosan. Egyik kutya nem harapja meg a másikat, ha szakmai dolgokról van szó.

Mikor kezdődött a mai, “modern” pszichiátria, ami minden tünetre gyógyszerfelírással válaszol? Nehéz lenne megmondani. Valamikor a múlt század 50-es éveiben találtak rá mind a skizofrénia, mind a depresszió elleni “végső megoldás”-ra, a skizofrénia ellen az RP4560 (klórprozamin, Hibernál) volt az első “csodaszer, a depresszió ellen a G22355 nevű kísérleti szer. Ez a gyógyszeres kezelési mód annyira megtetszett a pszichiátereknek, hogy azóta sem csinálnak mást, mint várják a gyógyszergyárak leküldött legújabb mintáit, és azokat próbálgatják az úgynevezett betegeken. Carl Rogers próbálkozott még Amerikában az úgynevezett “személyiségközpontú pszichoterápiával”, de elméleteit nem fogadták el a kollégái, sőt, üldözték érte. A mai pszichiáterek viszont szeretik Rogers örökösének tekinteni magukat, átvéve a terminológiáját és elméletét, a gyakorlatban viszont semmit sem ültetnek át belőle, csak az RP4560 és a G22355 útódait próbálgatják a pácienseiken. Szendi Gábor így foglalja össze azt a folyamatot, ami a “pszichofarmakonok” végső győzelméhez vezetett:

“Az igazi harc azonban az ötvenes években kezdődött. Kibontakoztak a pszichoanalízissel szakító, modern szemléletű pszichoterápiás mozgalmak, és egyre több nem orvosi képzettségű terapeuta jelent meg a betegségpiacon. Jellemző módon sok modern terápiás irányzatot a pszichoanalízisben csalódott analitikusok hoztak létre. Akkoriban jelentek meg az első, a mentális működéseket drámai módon befolyásoló pszichofarmakonok is, megteremtve a pszichiátria új csodafegyverét és egyben új korszakát. De ezt sok minden készítette elő, többek közt a fejlődő tudomány fényében egyre nyomasztóbb pszichoanalitikus spekulációözön, melyhez képest üdítő racionalizmusnak tűnt a mentális betegségek biológiai felfogása. A pszichofarmakológia diadalmenete tudománytörténetileg azzal is magyarázható, hogy orvosok és betegek egyaránt csömört kaptak a hajmeresztő és terápiásan igen gyenge hatásfokú pszichoanalitikus gondolati terrortól.”

A depresszió a hozzá feltalált gyógyszerek megjelenése előtt Szendi szerint egy nagyon ritka kórkép volt, körülbelül 50 beteg jutott egymillió főre. Viszont ahogy kitalálták a gyógyszert, piacot kellett neki csinálni, ebben élen jártak a pszichiáterek. Mára már eljutottunk odáig, hogy a depresszió a pszichés megbetegedések “náthája”, népbetegségként beszélnek róla. Szóval a reklám annyira túlsikerült társadalmi szempontból, hogy ma már minden rossz hangulatot, kisebb-nagyobb boldogtalanságot depresszióra vagyunk hajlamosak visszavezetni, még akkor is, ha az oka egyébként ismert. A pszichiátria ráadásul hajlamos minden depressziót endogénnak, azaz szervi eredetűnek nyilvánítani, és úgy kezelni, tehát gyógyszerekkel, mintha más megoldás nem lenne.

Ezt a jelenséget így foglalja össze Szendi: “Minél többet tudunk a depresszióról, annál kevésbé tűnik egységes dolognak. Ennek oka az, hogy a korai kutatások szűkíteni és körülhatárolni akarták, hogy tudományosan megragadhatóvá tegyék, a mai piaci szemlélet viszont fogyasztót lát a depressziósban, és ezért minél több embert be akar vonni a depresszió ernyője alá. Ennek következtében egy rendkívül heterogén populációt tekintenek ma depressziósnak, és senkinek nem áll érdekében tisztázni a valódi alcsoportokat. Ez része a betegségkereskedésnek, melynek célja újabb és újabb kórok felfedezése, hogy aztán kezelni lehessen őket.”

A köztudatban élénken él a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok révén előadott magyarázat, a legtöbb pszichiáter ugyanis úgy gondolja, hogy egy átlagember körülbelül ennyit képes felfogni egy olyan nagy és súlyos tudománybból, mint a pszichiátria. Ezt Szendi szerotoninmítosznak nevezi. A szerotonin az a neurotranszmitter, ami szerepet játszik a depresszió kialakulásában. És erre kezelésként olyan készítményeket írnak fel, amelyek a szerotonint és a noradrenalint lebontó enzimek gátlásán keresztül növelik a az úgynevezett katekolaminoknak (szerotonin, noredranalin, dopamin) szintjét. A tézis annyira népszerű, hogy a témában érdeklődő mentális betegeknek szinte kötlező ezt megtanulni, és ezt kívülről fújni, és ettől tudományos színezetet adni a betegségüknek, bár én bevallom töredelmesen, csak ennek az írásnak a kedvéért néztem utána és értettem meg, mivel érzésem szerint ez egyike azoknak a tudományosan hangzó, de semmit nem mondó elméleteknek, amivel a pszichiátria szeret előrukkolni az érdeklődők felé. Az elmélet szerint csak meg kell növelni a katekolaminoknak a szintjét, és máris jó kedvünk lesz. Ez az egész Szendi szerint arra a mosószerreklámra hasonlít, ahol a kisfiú összecsokizza magát, majd szurokban és tollban hempergőzik, de az édesanyja mosolyogva nézi. Ami alatt én azt értem, hogy bárki nyugodtan felelőtlenül leamortizálhatja magát, mert beszedi az antidepreszánst, és vidáman fog mosolyogni. Ezt az elméletet, hogy a depressziósóknak alacsonyabb lenne ez a szintje, negyven év alatt sem nyert megnyugtató igazolást.

A könyvben olvashatunk még placebokísérletekről, eltitkolt mellékhatásokról, az antidepresszánsok összefüggéseiről az öngyilkossággal, még Albert Györgyiről is, akinek Miért én? című könyvét én is olvastam annak idején, nagyszerűen beilleszkedik azoknak a könyveknek a sorába, amit a depressziójukról írtak az emberek, vergődve a gyógyszeres és a gyógyszer nélküli terápiás megoldások között (mivel hogy a depressziósokat egyelőre még nem kötelezi törvény kényszergyógykezelésre). Albert Györgyi dilemmájának végül a halál vetett véget. Bennem mégsem hagyott akkora nyomot az a könyv, a depresszió szemléltetésére William Styron Látható sötét című esszékönyvét választanám, mert el tud határolódni benne az antidepresszánsoktól.

Bár állapotomból és társadalmi (beteg)státuszomból adódóan én is élek meg hosszabb-rövidebb, kisebb-nagyobb depresszív epizódokat, ezzel a betegséggel eddig (szerencsére) soha nem kezeltek. Mint ahogy nem kezeltek (szerencsére) alkohol abúzussal sem, holott régebben eléggé nagymértékben fogyasztottam. A skizofrénia jellemzően egy Jolly Joker diagnózis, azaz “mindent visz”, a skizofrénia fogalmába szinte minden beletartozik, és ha úgy hozza a sors, annak ellenkezője is, sokszor úgy érzem, aki megkapta a diagnózist, a pszichiáterek lemondanak róla, feleslegesnek éreznek minden további kezelést, csak erre az egy tünetcsoportra koncentrálnak. Kezdek arra (is) gyanakodni, hogy a skizofrénia egy olyan büntető jellegű diagnózis, amibe a pszichiáterek a nekik unszimpatikus egyéneket rakják önkényesen. Előfordulhat azonban bizonyos esetekben, hogy a pszichiáter “kegyet gyakorol”, és átsorolja a beteget egy másik diagnózisba, ami út lehet egy élhetőbb élet felé (ha ők megengedik). Gyakran úgy érzem magam már, mint az oviban. Az egyik népszerű pszichiáternő nem vállalt, mert “problémás skizofrénnek” gondol, a pszichiátria szemében tehát súlyos problémaként jelentkezik, ha valaki elgondolkodik a betegsége természetén, mert ők az egyedüli szakértőként tekintenek magukra a témában, viszont problémás skizofréneket nem vállalnak, ezek szerint. A skizofréneknek jellemzően szeretik is visszautasítani a kezelését, például magánpraxisban, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a diagnózissal, amit ők maguk ragasztottak rá az emberre, és ezzel mintegy a társadalmi téren kívülre helyezték.

Sorstársiasság, diszkrimináció

Nemrég kezdődött egy tréning az egyesületben, ami rávilágított arra, hogy nekem mennyire alapvetően változott meg a viszonyom a sorstársakkal és a sorstársi közösségekkel kapcsolatban. Nem tekintem magam lángoszlopnak, sem követendő példának, köszönetet sem várok el semmiért, amit akkor írtam, amikor még komolyan vettem ezt az egész sorstársi viszonyt a többi mentális beteggel, különös tekintettel a skizofrénekre. Sajnos rá kellett döbbennem, hogy nekem már egyre kevesebb a közöm a sorstársak és segítők nagy, Stockholm-szindrómás játékához, amit összefoglalóan pszichiátriának nevezünk. Egyre inkább úgy gondolom, hogy egy eléggé visszahúzó játszma részesévé váltam, amikor felvállaltam a sorstársiasságot, és ami ezzel jár. Szép elgondolás volt a sorstársiasság, csak sajnos úgy, ahogy ezt eddig felülről szervezi (vagy szervezte) a pszichiátria, sajnos mára meglehetősen elavulttá, működésképtelenné vált.

Téves sorstársiasság

Ezt az egész sorstársi dolgot a diszkriminációval együtt a pszichiátria találta ki, hogy konzerváljon egy állapotot, és a mentális betegeket megtartsa a státuszukban. Volt egy érdekes beszélgetésem errő a sorstársi dologról egy sorstárssal. Az egész sorstársi tévgondolat onnan jön szerintem, amikor még azt gondolták, hogy a skizofrénia egy olyan „betegség”, ami „negatív tünetekkel” társul, és azonos tulajdonságokkal és személyiségekkel rendelkező klónokat, egyenzombikat csinál az emberekből. Néhányan még mindig ezt gondolják. Szerencsére ma már elég sokan rájöttek, hogy a „negatív tünetek” gyógyszermellékhatások. Az egyik skizofrén beteg semennyire sem hasonlít a másikra, ha ragaszkodunk is a „betegség” meghatározáshoz, akkor is belátható, hogy az egyik influenzás sem lesz ugyanolyan ember, mint a másik, a tüneteik hasonlósága ellenére. Vagy vegyük a cukorbetegséget, magas vérnyomást, amikhez hasonlítani szokták a skizofréniát. Ki hallott már olyat, hogy magas vérnyomásos csak magas vérnyomásossal barátkozzon, hasonló tünetei miatt? Jellemző még egyébként a pszichiátriai módszerekre, hogy ezeket mint a skizofrénia “társbetegségeit” említi. Azért ekkora csúsztatásokat kitalálásához a gyógyszermellékhatások palástolására, amit évtizedekig csináltak, eléggé nagyfokú és pofátlan cinizmus szükséges.

Képzelt diszkrimináció

Diszkriminációt én a legtöbbet az egészségügyi ellátórendszer részéről tapasztaltam, félművelt pszichiáterek és a barbár kiszolgálószemélyzet (pl. ápoló) részéről. A diszkrimináció fellegvára maga a pszichiátria, és ezt nem átallja rávetíteni a társadalomra, holott ő maga gerjeszti, hogy később mint a diszkrimináció ellenes küzdelem élharcosa lépjen fel. Az egyéb egészségügyi osztályok (pl. a sürgősségi) sem a toleranciájáról híres a skizofofrénekkel szemben. Egyébként is jellemző a problémaközpontú megközelítés, miszerint egy skizofrén ember minden egészségügyi problémája csak mentális természetű lehet, ha másféle egészségügyi problémája támadna, úgy veszik, hogy szimulál vagy hipochonder, a betegségéből adódóan. Ez a tudatlanság, félműveltség kiterjed a pszichiátrián túli egészségügyi dolgozókra is, a legrosszabb a félinformációkkal rendelkező egészségügyi személyzet, mert kétféleképpen reagál erre a betegségcsoportra: vagy a hiányos ismeretei alapján rossz döntést hoz, vagy éppen figyelmen kívül hagy minden infót. A társadalomban tapasztalt diszkrimináció a skizofréniával szemben csakis a pszichiátria hatására alakult ki. A múlt század elején a skizofrénia “modern, divatbetegség” volt, mint napjainkban a depresszió, a negatív jelentéstartalom a pszichiátria áldatlan tevékenysége során tapadt hozzá.

Az ellátórendszer vakfoltja

Az információs társadalom egyik áldásos hozadéka a pszichiátria jogköreinek a megnyirbálása lett, azt mondom, szerencsére, a modern eszközöknek köszönhetően hamarabb fény derül a pszichiátria túlkapásaira, visszaéléseire. Ebben a társadalmilag hasznos és jelentős folyamatban, azt hiszem, élen jártam, amikor nyilvánosságra hoztam (és hozom) az ott tapasztalt bánásmódot. Például nincs már kényszerbeszállítás, csak ön-, és közveszélyes állapot esetén. Ezt a helyzetet is képtelenek helyesen kezelni, úgy vannak vele, hogy akkor mostantól mindenki csinál, amit akar. Nem tekintik önveszélyesnek, ha valaki állapotából adódóan kiesik az ellátórendszerből, és ezért pénz nélkül marad, sőt, nem is törekszenek az állapot kezelésére, hanem irány valamelyik pszichiátriai gettó, vagy az illető az utcán végzi. Vagy halottan. Sajnos szaporodnak az ilyen jellegű esetek, amik a tudomásomra jutnak. Hogy, hogy nem, az ügyben én is érintett lettem, szerencsére nem saját személyemben, csak közvetve, egy közeli ismerős által, aki azóta már megfelelően eltávolította magát mindenkitől, a valóságtól is, csak a saját, belső idejében létezik.

Konklúzió – szubkulturális s/m

Mivel mondhatjuk hogy félig-meddig már kint vagyok az ellátórendszerből, időm jó részét egészségesek között töltöm pl. az egyetemen, de vehetjük azt is, hogy a blogot is inkább az egészségeseknek írom, a Twitteren is normális emberekkel társalgok. Nem azért, mert direkt keresném az ilyen jellegű társaságot, dehogy. Sőt, ellenkezőleg, évekig elzárkóztam előle, ami hiba volt. Nem tartom már különbnek a mentális betegeket a pszichiátereknél, ugyanazt a játszmát játsszák, szükségük van egymásra ebben a szubkulturális szado-mazo játékban, mindkét csoportnak a megélhetése függ ettől. A két csoport pénzügyi helyzete között természetesen ég és föld a különbség, de az ellátásukat (nevezzük ellátásnak) mind a két csoport az egészségügyből kapja. A múltkor volt egy beszélgetésem, ahol a beszélgetőtársam felvetette, hogy több pénz kellene a pszichiátriai ellátásra, heti több, 45 perces pszichoterápiára, és egyéb hiábavalóságokra. Én pedig nem látom értelmét, mivel a mai pszichiáterek elvben a Rogers-i módszert követik, a gyakorlatba viszont semmit sem sikerül átültetni, ami nem csoda, mivel, úgy veszem észre, mostanában inkább minden más leköti őket, a munkájukon kívül. Hivatástudat? Szaladjunk! Sem idő, sem energia nem jut már a “páciensekre” vagy “kliensekre”, sem a gyakorlatban, de elméletben sem, minden orvos minél hamarabb szeret kiszabadulni a pszichiátriáról, és elfelejteni mindent, ami ott történik. Ezért nem kárhoztatom őket, én is így vagyok vele, de akkor ne vegye el se a fizetését, se a hálapénzt olyanoktól, akiket semmibe vesz, ráadásul nagyságrendekkel szegényebb nála.

[youtube https://www.youtube.com/watch?v=k84QxVJd0tI]