Dr. Csernus Imre: A kiút

Sokáig kerülgettem Csernus Imre A kiút című könyvét, amíg végül sort kerítettem rá. Nem vagyok nagy Csernus-fan, hallani róla ezt is, azt is, nem sok jót, de ez a könyve elég jól meg van írva. Nem csak azért, mert az X és Y generációk közti feszültséget boncolgatja, hanem azért is, mert Dante Isteni színjátékából a Pokol részt felhasználva fejtette ki mondanivalóját, ezt alkalmazta rendezőelvként, és azon kívül, hogy ez olyan kis posztmodern, mederbe is terelte a mondanivalót, tematizálta társadalmi bűneinket.

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe vesszük a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

 

Csernus Imre

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a tkm, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.

Skizofrénia, internet, Csernus*

“Egy dologra kell nagyon odafigyelned, amikor a szüleidtől tanácsot kapsz: nehogy megjegyezz valamit véletlenül abból a sok sületlenségből, amit összehordanak.”

Ez a mondás hatványozottan igaz az interneten, és mindenféle hivatalos pszichiátriai anyagban megjelent írásra, ami a skizofréniáról szól. Emlékszünk, hogy a pszichiátria tankönyve mindenekelőtt leszögezi, hogy a skizofréneknek cigi-. kávé-, és gyógyszerszaguk van. A gyakorló orvosok, de még a pszichiáterek is lényegében ezzel a tudásmennyiséggel látnak neki a “gyógyító munká”-nak. Gyakran találkozni olyan orvosokkal, és egyéb egészségügyi alkalmazottakkal, akiket a témában való hiányos ismereteik miatt én nem is engednék emberek közelébe, mármint a “hivatásukat” gyakorlandó.

Én 2006-ban egy csapásra lettem skizofrén, tehát februárban még nem voltam az, márciusban már igen. A témáról nem tudtam semmit, nem szinte semmit, hanem egyáltalán semmit, a főorvosnő csak annyit tartott szükségesnek megjegyezni jó tanácsként, hogy mostantól nem ihatok egy korty alkoholt sem. Nem tudom, miért olyan fontos a magyar egészségügynek, hogy a skizofrének (vagy akit mi annak nevezünk) ne igyanak egy korty alkoholt sem, de neki akkor ez volt a legfontosabb. Még jó, hogy megengedi, hogy cigi- kávé-, és gyógyszerszagom legyen, hoppá, az sem, bocsánat, valamelyik nagyokos kitalálta, hogy a cigi és a kávé csökkenti a gyógyszer hatékonyságát – ez a mendemonda mind a mai napig tartja magát az orvosok körében – lehetőleg akkor ez se legyen, a gyógyszerszag maradhat, de ha lehet, az sem.

Egy jó körzeti orvosnak amúgy is általában annyi a feladata, hogy gyógyszert írjon fel, ha megfázunk, és eltiltson minket a cigitől, a kávétól és az alkoholtól, annak ellenére, hogy ő esetleg ugyanúgy csinálja. Fokozottan igaz ez a pszichiáterekre, mivel még mindig sötétben tapogatóznak abban a tekintetben, hogy 1. mi ez, 2. mi okozza, legegyszerűbb a beteget (vagy az annak kinevezett személyt) mindentől eltiltani. Még jó hogy nem ír fel a gyógyszer mellé néhány fohászt is, mert ez is lutri: vagy hat a cucca, és lesz valami hatása a mellékhatások mellett, vagy nem. A világon a legpofátlanabb és legcinikusabb szlenget egyébként a pszichiáterek találták ki ennek jelenségnek a leírására, tudniilik azt, hogy “valakinek eltalálják a gyógyszerét”. Ennek nagyon szokás örülni, ha beteg vagy, és ostoba képpel szokás hangoztatni a többi beteg előtt, hogy “eltalálták a gyógyszerem”, ez annyit jelent különben magyarra lefordítva, hogy nincsenek kibírhatatlan mellékhatásaid.

Vissza az internethez: jobban szétnézve, semmi támpontunk nincs, ha egyszer már skizónak lettünk diagnosztizálva, csak a szokásos szöveg a skizofrénia fajtáiról, a pszichózis tüneteiről, meg külön kiemelve a “negatív tüneteket”, amik a valóságban nem léteznek, vagy ha léteznek is, a gyógyszermellékhatások számlájára írandók. Ami még feltűnik az a mérhetetlen közöny és hallgatás a pszichiáterek részéről, amivel azokat illetik, akiknek a bőrére a legzsírosabb gyógyszerüzleteket kötik, és akiket az életük végéig szándékoznak a pszichiátriához láncolni. (Még mindig a skizofrénekről van szó.) Ahogy hallgatnak, ha elmész hozzájuk, ugyanúgy nem képesek az interneten sem megszólalni a témában. Vagy inkább nem akarnak, hisz ingoványos terep ez nekik, bár, mondom, a fizetésük jórésze + kenőpénz tőlünk származik.

Egyedül Csernus Imre mer felszólalni a témában, most találtam meg néhány videóját a videoklinika oldalon. Ő is mindig szokatlanul óvatosan fogalmaz a témában, mindig mindenhez hozzáteszi, hogy az “orvostudomány jelenlegi állása szerint”. Egyébként nagyjából ő is a hivatalos álláspontot közvetíti, hozzátéve néhány dolgot, hogy Magyarország néhány vidékén a skizofréneket állatként kezelik (amivel kiállítják a saját szegénységi bizonyítványukat is, ezt már csak én teszem hozzá), meg hangsúlyozza, hogy egy skizofrén egyáltalán nem alacsonyabb rendű ember, sőt nagyon is élhet teljes életet, majd egy példát is hoz a praxisából. Bár nem mindenben értek egyet az elhangzottakkal, a videókat most itt megosztom (a megjelenésük dátumának sorrendjében), lévén, hogy ez az egyetlen interneten fellelhető megnyilatkozás magyar nyelven a skizofréniáról, és kifújt, nincs tovább.

Mondjuk ez így nem teljesen igaz, mert most látom, hogy a videoklinikán még felszólal 1-2 pszichiáter (igazság szerint nem az a fő elfoglaltságom, hogy ezügyben bújom az interenetet), de mondjuk tőlük sem nagyon hallani olyat, hogy attól, mert én skizofrén vagyok, én “alacsonyabb szinten működnék”, ahogy nem egy volt pszichiáterem kedvesen megfogalmazta, sőt a mostani is utalt rá… mivel sajnos az a helyzet pszichiáteréknél, hogy szép, hangzatos szavakat tudnak mondani, de az elmélet a legritkább esetben találkozik a gyakorlattal… egyfelől van a “teljes értékű élet” negédes ígérete, másfelől a rideg valóság: gondnokság alá helyezés, és az ember jogainak elvételével a másodrendű állampolgári lét jogerőre emelkedése…

  • Ez a bejegyzés eredetileg a másik blogom számára készült, de itt is közzé teszem, mert nem akarom, hogy százfelé járjanak az emberek. Mellesleg itt normálisan hozzá is lehet szólni, már ha valaki akar egyáltalán… Végülis ez a főblogom, vagy mi. Azt hiszem, ezért nem kell senkitől sem bocsánatot kérnem, a postr-től meg végképp nem, viszont a postr-ről jut eszembe: csodák csodájára ebben a blogban már engedi az exportálást…