Ami nem öl meg, az megerősít

“Miért vagyok én olyan okos? Miért vagyok én olyan bölcs? Miért írok én olyan jó könyveket?” – Friedrich Nietzsche

Jó reggelt! Nekem már minden nap egy ajándék, egy cukorkabonbon ezen a munkahelyen. Egyszer a foglalkoztatóban ülök, egyszer a konyhában, egyszer a műhelyben. A hajléktalanvécében még nem voltam. Mint a régi szép időkben. Ha bárkinek az útjában vagyok, már elküldhet a francba. Mert hogy ő értéket termel. Ne zavarjon senkit, hogy egy webshop létrehozásáért alsó hangon 200000 forintot szoktak elkérni. Az immateriális javak is értékek, és az egyesület tulajdonába mennek át. Bocs, nem akarok bunkóbbnak látszani, mint amilyen vagyok, szóval ezekről elég is ennyi. Tudom, hogy vezetőségváltás, meg minden, és nem várhatom már el, hogy a régi kis Edita álljon a sportcipőjében az udvaron, a dolgok brutálisan megváltoztak előre, csak én haladtam visszafelé, amikor újra egyetemistává váltam skizofrén létemre. Ez számos problémát felvetett, nyilván, amiket most nem fejtenék ki bővebben, mert akkor itt ülnénk este 6-ig, ahogy szokás mondani.

Mert mi történt? Visszaszereztem az életem fölött a kontrollt, kibaszott teljes értékű ember lettem, nem igazán érdekel a kibaszott megvett bíróság, meg a hamisan esküdöző elmeorvosi szakértő, aki körülbelül hasonló aljasságot követett el ellenem, mint Amerikában Britney Spears-szel csinálták. Korrupt bíróságok, pszichiátria és dagadtság viszonylatában már elértük Amerikát, egyébként. Államokat tesz zsebre a gyógyszeripar és a pszichiátria, aljas módon befurakodva az orvostudományba. Visszaálmodtam magam az egyetemre, igaz nem a miskolcira, hanem a debrecenire, minden ugyanúgy történt, körülbelül, ahogy álmomban megterveztem. Nem tudom, hányszor járkáltam végig álmomban a különböző egyetemek folyosóit, örök elutasításaban volt részem, néha már abban is kételkedtem, hogy megvan-e az érettségim. Álmomban. 😊

Szóval, letettem az emelt szintűt magyarból, kibaszott sokadnaposan, ötösre, az érettségi átvételekor szinte lezúgtam az emelvényről, a Twitteren rajtam röhögtek, és én is magamon. Az egyetemet nem így képzeltem, hogy végighallucinálom, ahogy ezek a rohadékok mondják, akik 2x bebasztak a pszichiátriára közben. Én ezt nem hallucinációnak nevezném. Nincs hallucináció. A lelkek hangját hallom. Akár hazudhatnak is a hangok, és sokszor meg is teszik. Ha így jobban tetszik, nevezhetjük gondolatolvasásnak. Na, az se úgy működik, ahogy elképzelik, vagy reklámozzák. Meg az ufó se. És a skizofrénia se. És a gyógyszer se. Minden másképpen van lekommunikálva, mint ahogy a valóságban van. A pszichiátria egy tükörtudomány, tükörvilágban élünk, belehipnotizálva a ránk szuggerált valóságba.

Az egészet súlyosbította, amikor az Origón írtam a szervezett zaklatásról. Na, azok is egyből rám szálltak, még azon a napon elkezdődött a kampány a kikészítésemre. A tévéfelvétel óta követtek, és nem szálltak le rólam. De mindettől csak egyre erősebb lettem. Ami nem öl meg, az megerősít – írta Nietzsche bácsi. A skizofréniát kutattam, annak minden formáját vizsgáltam, a sámánisztikus megközelítéstől, a Jézus-programon át a szervezett zaklatásig. Aztán szépen lassan mindnek a részese lettem. Mindet kimaxoltam. A gyógyszert, a szcientológiát, a piálást, a részegeskedést, a skizofréniát (a piálás, a kábszi, a skizofrénia mind tudattágító dolgok), és most itt vagyok az egyetemi BA utolsó félévében, 42 évesen 21 éveseknek való dolgokat tanulok. És azzal is csak fejlődtem, hogy nem ragadtam bele a magyar nyelv és irodalom posványába. Magyarul már megtanultam, köszönöm. Kommunikálni is. És a nem kommunikáció is kommunikáció. Minek kommunikálnom, ha bizonyos helyekről már olvassák az elmémet? És informatikus is vagyok. Abból érettségiztem, b+. És azt is évekig gyakoroltam kitartóan, amíg tisztába jöttem a webes dolgokkal. Így lettem cybersámán, és bölcsészeti paradigma-relativizáló egy személyben, még a főiskolai, azaz BA diploma előtt. Mindig olyasmibe ártottam bele magam, ami a kor színvonalán a legkorszerűbb technológiai tudást adta a kezembe. És hogy ez véletlen? Hát, persze. Véletlenül voltam magyaros, véletlenül voltam szoftverfejlesztő és webprogramozó, véletlenül tanultam fél évig a szcientológusok között, és most véletlenül éppen komm. szakos vagyok, és ebből már diplomát is szeretnék. Olyan nagy kérés ez?

Bevallom, hogy csak a könnyű „nyári pénz” reményében álltam munkába, de basszus, nehezebb a dolgom, mint egy 8 órás kommos vagy infós állással lenne, amit ugye nem kaphatok meg, mert a kibaszott pszichiátria jó előre gyámság alá tett, hogy ne végezhessek felelősségteljes munkát. Egyébként a pszichiátria mindenkivel azt csinálja, aki letesz valamit az asztalra skizofrén létére. Sorolhatnék neveket, de nem teszem. Elég csak Britney Spears példájára gondolni. A pszichiátria olyan pofátlan, hogy még a világcirkuszt is vállalja, amikor közszemlére teszik, hogy hogyan nyomorították meg Britney-t. Azzal, hogy demens. Meg a lítiumtól nem tud beszélni. Ahelyett, hogy fű alatt elsikamikálták volna az ügyet. Britney ügye fontosabb, mint sokan gondolják. A pszichiátria maga a gonosz, a 4. Reich, legújabban posztkovidban utaznak, mindegy nekik, csak mérgezhessenek, szuggerálhassanak, és hipnotizálhassák a lakosságot tovább. És akkor a kovidról még nem is beszéltem. Amúgy meg nem is fogok, mert kb. 5 percre van a rendőrség, és még elő találnak állítani rémhírterjesztésért.

Pszichiátriai kalandozásaim

Szoros kontroll. Online hajléktalanszálló, online pszichiátria. Egyelőre apám tölti be az ápoló szerepét, általában a városban mászkálok, vagy tanulok, vagy valamit csinálok, amikor jön, reggel és este, átvedlek átlagemberré, beveszem a dilibogyót (amúgy tök mindegy), valamit tompít, de nem sokat, belül ugyanúgy őrjöngenek a hangok, hol jobban, hol kevésbé. Leginkább a Kancsi hangját hallom, vagy a rendőrségét, vagy 1-1 színész, celeb (na, az pont nem), vagy közéleti szereplő jelentkezik be. Tulajdonképpen ennyiből áll a skizofréniám.

Debrecenbe járok hetente beszélgetős kontrollra a Nappali Kórházba, ahol ilyen jámbornak tűnő skizofrének grasszálnak, ebédelgetnek, no de semmi gond, végül is én is azt csinálom csak itthon. Ebédelgetek. Reggeli, vacsora, tüdőtorna (na, az rendesen), kávézgatok (néha koffeinmentes, néha koffeines). Kólázgatok (Pepsi, Dr. Pepper, Kinley gyömbér, stb). Azért a Piroska szörpöt is nyomatom itthon. Kakukkfű, kamilla, mit tudom én. Nem én készítem el, hanem apám megcsinálja, mint egy igazi ápolóhoz illik, én meg úgy viselkedem, mint egy igazi beteg. Csendben vagyok, mint aki le van szedálva. Néha játszom egy kis fáradtságszimulátort, néha egy kis Lapcsiföldet (ilyenkor irány az ágy). De végül is úgyis lehet fogalmazni, hogy egy-egy ebéd utáni szunyát nyomok.

Ma a 14-es buszon 2x indultam el, és még így sem értem haza, hanem apámnak kellett értem jönni. Valami „meghatározatlan szorongás” mindig letérített az útról. Azt gondoltam, minden tervszerűen történik, aztán rájöttünk Edittel, hogy nincs is terv, táncoltunk egy kicsit a piacnál „az a terv ,hogy nincs terv”, aztán az 1A busszal egy csomó piacoló között elvegyülve a paraszteloszótónál búcsút vettünk egymástól (tök mindegy, én is paraszt származású vagyok, de vehetjük úgy is, hogy igazi dzsentrimen, mert a sörgyáron és a gumigyáron kívül az életemben nem dolgoztam, azt is csak 8 és 12 órában, suli mellett. Legutóbb a Kelet-Magyarországot hordtam a repülőtérig, egyetem mellett, aztán informatikuskodtam egy egyesületben. Lassanként mind a kettőt szüneteltettem, maradt az egyetem. Nem csoda, hogy egyetem mellett nem bírtam 2 munkahelyen dolgozni.

Közben interjúkat adni, egyet le is kellett mondanom a Jakupcsek Show-ban, végül is egyetlen összefüggő szövegem a Spektrum Tévének adtam, ami egy napomat mutatja be nagyjából, meg az akkori véleményemet a skizofréniáról. A Tabukról tabuk nélkül 2 című sorozatban voltam utoljára látható. Lehet, hogy adok még interjút, lehet, hogy nem, de én nem tartom valószínűnek. Marad a séta, a városozás, a Twitter, az egyetem, a blogolás, az olvasgatás (remélhetőleg). Irány a diploma. 🙂 Terveim: Lehet, hogy Debrecenben folytatom a kontrollt és a terápiát, Szatmári Éva doktornővel, de lehet, hogy megyek majd Budapestre Harangozó Judit főorvosnőhöz Budapestre. Lehet, úgyis az lesz a vége, de egyelőre úgy látható, megoldható Debrecennel a kontroll is, az egyetem is. Kellemes tavaszt! Boldog Andrea napot. Fura, hogy olyan kevés Andi ismerősöm van, de ők legalább emlékezetesek a számomra. (Bolond Andi a legemlékezetesebb.)

A normalitás relatív

A társadalmi “normalitás” és a pszichiátria egy skizofrén szemszögéből

Kezdek mostanában azon a véleményen lenni, hogy a mentális egészség egy egészen relatív fogalom. Egy beteg társadalomba beilleszkedni igyekvés vajon helyénvaló-e vagy pont a betegség része? Kezdem azt gondolni, hogy paradox módon az érzékeli helyesen a világot, akinek van valamilyen fogyatékossága (most ezt nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében értem, a mai világban akár a pénztelenség is lehet az), ami miatt nem tud részt venni abban a kollektív őrületben, amit manapság társadalomnak nevezünk. Nincs belekényszeríteni a trendekbe, nem elvárás, hogy előrendelje a Cyberpunk 2077-et, előfizetője és ismerője legyen a Netflix és az HBO Go kínálatának, meglegyenek neki a legújabb bestseller írók könyvei. Szóval jut is ideje magán és a világ viszonyán elgondolkozni, nem hajtja ennek a web 2-es művi világnak a kényszere, nem kell pózolognia az Instagramon, Facebookon, nem kell feltétlenül poénosnak lennie a Twitteren, és nem kell a YouTube-ra ragadva órákig megmondó embereket bámulnia, hogy „képben legyen”.

Einstein, relativitás, könyvek

Szóval a „normalitás” fogalma egészen viszonylagos, mindig is az volt, és aki ezzel operál, az mindig gyanút kelt, mert pont ő maga a kirekesztő, és pont ő válik nem normálissá a normalitás állandó hangsúlyozásával, mint például a kedves kormányunk vagy a pszichiátria. A valóságra éppen azt szokták mondani, hogy a sokszínűség a jellemző, amíg ha ki kell jelölnünk a „normalitás” sávját, akkor óhatatlanul kirekesztünk belőle embereket, az is lehet, hogy pont a többséget. Aztán ezt az egészet jól hangzó kommunikációval és megfélemlítéssel, dezinformációval ellensúlyozzák. Az embernek lassan már mindenhol szerepet kell játszania, a közösségi oldalakon, megszólalni csak pszichológiai, irodalmi, újságírói szempontból lehet, a valódi élet nem kap szót sehol.

Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy ezen kellene változtatni. Nem vagyunk már az Origón, nem muszáj újságírói pózba vágni magát az embernek, lehet saját élete, saját gondolatai, amit úgy fogalmaz meg, ahogy akar, éppen ezért gondoltam, hogy a jövőben valamennyit lazítani fogok az újságírós stíluson és témán, lesz biztosan több személyesebb hangvételű bejegyzés is, szóval előre szólok, hogy fel lehet készülni az ilyen tartalomra is. Az embernek ideje felvállalni magát, ha nem akarja, hogy egy-egy mondat legyen egy kommentszekcióban vagy a Twitteren, ha mégoly humoros vagy jópofa is. A normalitásról még annyit akarok mondani, hogy újabban kezdem úgy látni, hogy nem biztos, hogy az a normális, aki trendi, és én pont a normalitás őreit tartom gyanúsnak, meg a sok szakértőt, aki mindig megpróbálja eldönteni, persze pénzért, sok pénzért, mi a helyes és a normális. És ha megkérdezném hogy hol az igazság a társadalomban? Ahol a pénz. Ahol a seft, a biznisz. Ha, mondjuk, halállal kereskedsz, az is pénzmozgással jár, mégpedig nem kevéssel, akkor is több vagy, mint a csóró, akit megfosztottál a jogától, hogy akár eladja magát.

Az én szemszögemből pl. a pszichiátrián dolgozók a súlyos betegek, a gyógyulás minden reménye nélkül. Olyan jogosítványokkal rendelkeznek, amilyenekkel egy épeszű társadalomban nem ruháznak fel embereket. Ha nem lennének eredetileg is rohadtak (amit kétlek), a hatalom súlyosan megfertőzi őket, és leginkább csak visszaéléseket szül. Pláne, hogy a tudományuk is eléggé ingatag, ráadásul annak se állnak sokszor a magaslatán. Az önmagukba, a „tudományukba” és a világba vetett kételyeiket erőszakoskodással és agresszióval ellensúlyozzák. A legjobban eltévedve természetesen az úgynevezett elmeorvosi szakértők vannak. Azt képzelik magukról, hogy jogukban áll megítélni a másik embert a saját, felsőbbrendűnek gondolt nézeteik alapján, és szerintem el is hiszik magukról, hogy nekik az a „szakmájuk”, hogy más embereket megnyomorítsanak, és ezért mindenkinek hálásnak kellene lennie nekik, a társadalomtól kezdve az áldozatig.

Egy társadalom, ami már kezdi teljesen elveszíteni a morális iránytűjét, csak véleménybuborékokban él, és nem a valóságban, megbízást ad néhány fehérköpenyes bűnözőnek, hogy emelje ki a társadalomból, aki nem oda való, és hallgattassa el. Csak akkor van gondban, ha pont őt emeli ki, és hallgattatja el, ez pech, de mivel többé már nem lesz érvényes szava, így járt. De mindenki reméli, hogy erre úgysem kerül sor, és ennek reményében tovább pénzeli a fehérköpenyes maffiát, hogy őrizze a normalitást tovább a szadizmus fegyverével, ami ugyan nem normális, jelen helyzetben mégis kivétel, a normalitás őreinek megengedhető, hogy a szent cél érdekében szadisták legyenek, hogy megőrizzék a szadizmustól a társadalmat. Hogy ez az egész zavaros, és semmi értelme? Nem én találtam ki, hanem még a múlt század elején kezdték el ehhez a rendszerhez idomítani a társadalmat, amikor a fajnemesítő eszmék fogantak.

5 gáz félév (félévkezdet)

Az ötödik félévemet kezdtem nem régen az egyetemen, van 1-2 elmaradt tantárgyam, sebaj, a jövő félévben még több lesz. Ez a 2020-as év elég fura is volt, szar is volt a maga módján, de mostanra sikerült belátnom, hogy nem megy tovább a meló is, meg az egyetem is, valamelyiktől el kellett búcsúzni. Néhányszor hangoztattam, hogy nem vagyok se a munka hőse, se Sztahanov elvtárs, nem én vagyok az, aki halmozza az állásokat, és közben egy csomó helyen tanul. Biztos olyan is van, csak az nem én vagyok. Eddig is voltak nehézségek abban, hogy összeegyeztessem őket.

egyetem, tanulás, könyvek

Mivel elméletileg végzős volnék, mármint az egyetemen, ez amúgy is egy csomó plusz feladatot ró rám. Kétszer kerülgetett a közelmúltban idegbaj az egyetem miatt, egyszer a záródolgozat témaválasztásának a környékén, másodszor a szakmai gyakorlat miatt. Most egyelőre úgy néz ki, mind a kettőhöz le vannak adva a papírok, a záródolgozat valami hosszú című akármi, mint egy normális záródolgozat, és a címe szerint valamiféle retorikai, szemantikai és egyéb alakzatokat fogok keresni néhány self-help (önsegítő) műben, például Csíkszentmihályi Mihály Flow, Szigeti Ildikó PszichoBiznisz és Oravecz Nóra van egy ötletem című könyveiben.

Szerintem a téma kimeríti a szakon a Jolly Joker fogalmát, mert meg lehet vele kerülni azt, hogy állást foglaljak a média aktuális kérdéseiben, inkább a kommunikációhoz van köze. Írtam már ilyen szövegelemzést, épphogy megkaptam rá a négyest, szóval eddig ok. Végül nem teljesen az lett, amit akartam, az egyik témám, amit magamnak kitaláltam, a Thomas Szasz nevével fémjelzett kommunikációs vonal a pszichoterápiában (és az antipszichiátria), a másik Tim Berners-Lee és Ted Nelson koncepcióinak a különbsége az internetről, a harmadik „valami interactive fiction”. Szerencsére mindegyik olyan téma, ami keveseket érdekel, és valószínűnek tartom, hogy a tanáraim biztos, hogy nem tartoznak közéjük, valószínűleg ezeket a témákat nekem magamnak, egyedül kellene feldolgoznom, ha továbbra is érdekelnek. Bár, eddig nem számítottam tudományos kutatónak, és attól, mert lesz egy BA diplomám (ha lesz), még mindig nem fogok annak számítani.

A szakmai gyakorlatra a Pszichiátria Érdekvédelmi Fórumhoz megyek remélhetőleg, ez is olyasvalami, ami valamennyire mutatja az érdeklődési körömet (annak egy részét), azzal egybe vág, másrészt pedig az utóbbi időben sikerült annyira stigmatizálnom magam különböző fórumokon, hogy, amint a Twitteren írtam, „utoljára ilyen stigmái Jézusnak voltak”, ami egyébként kifejeződik a pszichiátria hozzám való viszonyulásában is, de azt hiszem, nekem is megvan a magam véleménye róluk. Ennek ellenére igyekszem ezt nem túlságosan hangoztatni, a pszichiátriáról kialakult bennem egy kép, ami annyira lesújtó, amennyire csak lehet, de ezzel a képpel nincs mit kezdeni. Velem szemben már energiát sem fektetnek abba régóta, hogy palástolják az irántam való rosszindulatot.

Egyébként az, hogy a pszichiátria jól van így, ahogy van, meg „főorvos úr”, meg nyalifali, ahhoz vagy nagyon hülyének kell lenni, és akkor tényleg korrekt is a „kezelés”, vagy nagyon meggyötörtnek és megalázottnak, de általában mindkettőnek. Általában, akinek van egy kis esze, mögélát ezeknek a folyamatoknak, és felismeri a rendszer (minimum) kétarcúságát, de inkább kétélűségét, ahol csak idő kérdése, mikor fordul ellened az egész folyamat. Ha okot adsz rá, biztosan, de esetleg akkor is, ha csak szimplán nem vagy szimpatikus valakinek. A pszichiátriatörténet érdekes dolgokra világít rá: nem véletlen, hogy a pszichiáterek igyekeznek eltitkolni, elhazudni az egészet, mert nem sok dicsekedni való akad benne. Fajnemesítő, fasiszta múlt, sterilizáció, eutanázia, lobotómia programok, és mindenféle egyéb nyalánkság. Feltételezem, a fajnemesítő eszmék, és a szadizmus ma sem áll távol tőlük, persze, amikor ezt kezdem feszegetni, az aljas rágalom, ami ellen mindenféle fórumon készek tiltakozni, és reményeik szerint sikerrel, mivel a saját szemükben ők a társadalom megbecsült tagja, én pedig csak egy „skizó”.

Mindegy (ez a) téma (is) lezárva. Legalábbis egyelőre. A félév során lesz egy csomó órám, eredetileg örültem volna a bejárásoknak, de most már kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy jobb lenne valami „hibrid” megoldással, online letudni az órákat valahogy. Legalábbis egy részüket. Nem akarok nagyon jövőjós lenni, de mostanában valahogy arrafelé haladnak a folyamatot. Ahogy Szókratész mondja, csak egyetlen dolgot tudunk biztosan, azt, hogy semmit nem tudunk. Én is csak ezzel tudok biztatni mindenkit (beleértve magamat is) így a félév kezdetén.