Pár mondat a gondnokságról

Mostanában nem annyira sok, de volt időm gondolkodni a gondnokságon. Britney Spears 2020/21-es ügye nagy port kavart a médiában, szerintem most hagyják egy kicsit leülepedni… Demenciával volt diagnosztizálva az énekesnő, közben meg kiderült, milyen megalázó bánásmód és gyógyszerezés volt az osztályrésze, az apja kamerázta, rátette a kezét a vagyonára, stb. Hát, lehet, hogy a családjában nem Britney “a legélesebb kés a fiókban”, de ez a bánásmód már sokaknál kiverte a biztosítékot. A Twitteren népszerű volt a #freebritney hasthtag, tüntetések, megmozdulások szerveződtek a gondnokság megszüntetését követelve. Sokan tovább mentek a #freebritney mozgalom híve, amikor megkérdőjelezték, hogy EGYÁLTALÁN szükség van-e olyasmire, hogy gondnokság. A gondolatot, hogy ti. gondnokságra nincs szükség Thomas S. Szasz vetette fel komolyabban először, és most Britney ügye kapcsán is felmerült a gondolat. Az én saját gondolataim ennek kapcsán a következők: Vajon jó ember-e, aki gondnokság alá valónak ítél másokat, ezzel tönkretéve az életét? Amikor olyan morális megfontolásokat érvényesít az ítéletében mások felett, amik a saját életére vonatkozóan sem teljesülnek egyáltalán? Nem maga a gonosz eszköze-e a gondnokság, amikor lefokoz, másodrendű, sokadrendű állampolgárrá aláz másokat, az ítélet kimondója pedig éli a világát? Nem fasizmus-e ez egy kicsit? Nem az egészségnácik túlkapása? Amikor abból szerzünk pénzt, hogy a másik életminőségé leküldjük a béka s*gge alá, és ezt még az orra alá is dörgöljük a bíróságon? A gondnokság intézménye nem jó, tehát ebből fakadóan az elmeorvosi szakértők (akármilyen hangzatos cím birtokában is legyenek) nem jó emberek. Orvosfasiszták és egészségnácik, akik törekszenek az igazi nácizmus felé, és a jobboldali kormányokat is erre sarkallják. A saját kezükbe szeretnék venni a dolgok irányítását, amikor orvosfasizmust akarnak. Edit Schaffer az Asperger gyermekei című könyvből a hitleri Németország fasiszta államában történt gyerekgyilkosságoról írt a Spielgrundon és más intézményekben. Hiába nem kérte a fasiszta állam gyerekek kivégzését, az orvosok és ápolók “elébe mentek” a folyamatoknak, amikor saját hatáskörben folytattak gyerekgyilkosságokat. Hiába nem kéri az állom, hogy futószalagon gyámosítsák az embereket a mai kor Magyarországán, néhány orvosszakértőnél egész egyszerűen “elveszett a kontroll”, és a parttalan egészségfasizmus nevében futószalagon gyártják a magyar államnak a másod- és sokadrangú állampolgárokat, nem kevés kárt okozva ezzel a magyar gazdaságnak. Nemsokára interjút készítenek velem, valószínűleg a témában, ott talán megpróbálok árnyaltabban fogalmazni, amennyire lehetséges, és szükség van egyáltalán árnyalatokba öltöztetni az igazságot. Britney-nek sikerült a gondnokság alól (nagy nehezen) kiszabadulni, de sokunk nem ilyen szerencsés: túlgyógyszerezés, megfigyelés modern eszközökkel, gangstalking, gazdasági visszaélésék célpontjaivá, áldozataivá válnak a gondnokság alatt lévő emberek, földi pokollá változik az életük, életminőségük rohamos romlásával, akár kint élnek a társadalomban, akár sikerül őket elsuvasztani egy “szeretet”-otthonba. 2022 írunk, semmi helye az egészségfasizmusnak a világban, az egészségnáciság, egészségfasizmust csak orvosfasizmusra és politikai fasizmusra vezet. Sajnálom, hogy meg kell ismételnem, de még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy az “igazságügy elmeorvosi szakértők” nem jó emberek, mert valamiféle olyan általános emberi értékek, vagyis a humánum alapján ítélnek meg másokat, amiknek ők maguk a minimumával sem rendelkeznek. Felsőbbrendűnek, “Übermensch”-nek tételezik magukat, holott, ha ránézünk az életükre, azt találjuk, hogy sárosabbak és nyomorultabbak, mint mi magunk vagyunk. Mi más lenne ez, mint az egészségnáciság megvalósulása az orvosfasizmusban, ahogy a covid-diktatúra is az.

A skizofrén sakk és az autizmus dominó

A szociális és pszichiátriai megsegítésben egy kicsit túl sok a fekete anyag (de amúgy szinte mindenhol)

A skizofrénia az idők során a mentális betegségek egyik kiindulópontja, sarkköve volt, egész mentális kórképeket vezettek le belőle. Demencia? Nem probléma, időskori skizofrénia! Autizmus, kész a válasz: fiatalkori skizofrénia! Kis képzeletbeli utazásunkon a mentális betegségek világában lassan búcsút is mondhatunk a skizofréniának, és megjelölhetjük időleges úticélként mondjuk az autizmus spektrumot. Feltehetjük a kérdést, hogy mi közöm nekem az autizmushoz? Azt hiszem, kevesen tudják, hogy jó ideig három értelmi fogyatékos autista munkatárssal dolgoztam együtt egy foglalkoztatóban. A dolgozni, illetve munka szavak erős túlzást jelentenek ebben az esetben, mondhatni inkább, hogy rehabilitálódtunk, bár esetükben inkább a szinten tartás, a hanyatlás megelőzése volt a cél.

Válaszolhatnék már az elején a cikk végefelé feltett kérdése, hogy lehet-e szeretni az autistákat, hogy természetesen lehet, ha úgy vesszük, ők ebben a világi mágikus térben az észt és a varázslatot, mágiát testesítik meg, a szakralitást,  de mi, skizók sem vagyunk csak durva ütőgépek a szellemi térben, pláne, ha aspie vonásaink is vannak, és hát végeredményben leszűrhető az a konklúzió, hogy a családtagjaik természetesen életben tartják a magunkfajtákat, méghozzá olyan életszínvonalon, amilyet kiharcoltunk magunknak, ha hasznot bírnak húzni a létezésünkből. Véleményem szerint ameddig az egészséges társadalom azzal van elfoglalva, hogy a skizoid vagy a neurotikus koordináta-rendszerben hol helyezkedik el a Jacqes Lacan-i felosztás alapján, addig az én véleményem szerint a lényeg ne ez, hanem a pszichotikus-pszichopata felosztás. A skizofrének a pszichotikusok, a pszichiáterek a pszichopaták az én felfogásomban. Természetesen ez sem irányadó, a skizofrének között is vannak pszichopaták, a pszichiáterek között is vannak beépített skizofrének, hogy árnyaltabb legyen a kép. A depresszióról most nem szólnék túl sokat, véleményem szerint az unipoláris, felszálló ágban lévő depresszió van túlsúlyban bizonyos körökben, kérdés ez hová vezet, illetve megtalálja-e a helyét ebben a felosztásban (ezekben a felosztásokban…). Nem könnyű, ugyanis a fogalmi keretek is újragondolásra szorulnak.

És ha az autistáknak, akiket a változatosság kedvéért tekinthetünk kívülállóknak, a dissziciatív személyiségzavarosokkal együtt, választaniuk kellene a pszichotikus és a pszichopata spektrum között, szerintem jobban jár(ná)nak, ha a pszichotikushoz húznának, mert mi nem ver(et)nénk agyon őket mindenféle vidéki elfekvőkben, mint a fókákat…

Leginkább ilyen Ki miben tudós? játékot játszattak ott velünk, én sztár voltam a gyöngyfűzésben (jó időnek kellett eltelni, hogy a háromkettesről ne a boroskóla, hanem a keresztszemes gyöngyfűzés jusson az eszembe), az egyik autista számolgatott magában, hogy adjunk az köz elvárásának is megnyugtató választ, a másik autista tornyot épített fakockákból, a harmadik pedig legszívesebben állandóan a 700-as klubot nézte volna a tévében, és olyan mondásai voltak véletlenszerűen, hogy “Megpecsételem a sorsotokat!”, meg hogy ő megy a buszmegállóba aludni. Ő néha kiült a portára is, úgynevezett portaszolgálatot ellátni, és állandóan arra figyelt, hogy a ‘apu be legyen zárva. Egyébként meg, azt hiszem, színezett, meg ábrákat másolt. Valahogy rám is egy túlfejlett autistaként tekinthettek akkoriban a gondozóim, hiszen nemigen szólaltam meg, érzelmeket nem fejeztem ki.

A legnagyobb probléma ami felmerül az autistákkal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a szeretet kérdése. Egyesek talán aranyosnak találhatják egyik-másik megnyilvánulásukat, de a következő pillanatban ezt az érzést szétzúzza egy-egy antiszociális megnyilvánulás, nem helyénvaló viselkedés. Régebben feltettem a kérdést, hogy lehet-e egy skizofrént szeretni, egy autistára a kérdés ugynúgy vonatkozik. Persze, lehet, szóban, meg cselekedettel is, de lehet-e igazán szeretni egy öntörvényű, bezárkózott illetőt, aki nem, vagy alig kommunkikál a külvilággal? Persze, persze, a szülők mindent megtesznek, a legjobb fejlesztő iskolákba íratják, meg szociális foglalkoztatásba adják, hazakísérik, kalauzolják őket az utcán, meg az életben, de hogy az egészet hogy rendezik le magukban, arról már nem szól a fáma. A példámban szereplő srácok egyébként 30-as, 40-es éveikben jártak, és vagy értelmi fogyatékosok is voltak, vagy autizmusuk ért el egy ilyen súlyos szintet.

Az autizmus figyelmeztető jelei gyerekkorban:

– a társas kapcsolatokban: pl. társaktól való elkülönülés vagy szokatlan közeledés, egyoldalú interakció, a kommunikációban (beszéd, gesztus, mimika): pl. a beszéd hiánya, a beszéd
– szintjéhez képest gyenge beszédhasználat, kommunikáció, vagy a nyelv szó szerinti értelmezése, furcsa tartalma, szokatlan hanghordozása
– az érdeklődés, aktivitás és játék területén: pl. szokatlan, sztereotip, repetitív tevékenységek, hobbik
– a gondolkodásban, a tanulásban és a mindennapi alkalmazkodásban, pl.: ragaszkodás az állandósághoz, a megszokotthoz
– a mozgás területén: pl. repkedő kézmozgás, lábujjhegyen járás
– az érzékelés-észlelés területén. pl. csökkent fájdalomérzés                  (forrás: Autista Segítő központ)

Az autizmus spektrum egyébként azt jelenti, hogy a betegnek hanyatlanak a szociális, verbális, kognitív, stb. funkciói, de nem mindegy, milyen szinten. A spektrum széles. Autista ember funkcionálhat teljesen a társadalomban, és érdekes, hogy nagyságrendekkel elfogadottabb módon, mint egy skizofrén. Érdekes még az Asperger-szindrómások esete, ami az autizmusnak egy nagyon enyhe fajtája, csak kisebb fokú beilleszkedési zavar jellemző rájuk, vita van arról, hogy ez autizmus-e, vagy sem. Az “aspie”-k, ahogy sokszor magukat nevezik, gyakran büszkén vállalják az Asperger-szindrómájukat, ha azok, vagy szerintük azok, vagy kijárnak egy ilyen diagnózist. Szerintem azért, mert megmagyarázható, ha szociálisan alulműködnek, az intelligenciájuk viszont általában valamivel az átlag fölött szokott lenni. Amúgy, amennyire én tudom, az Aspergenek egyéb tünete nincs, emlékszem, egyszer én is eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha Asperger-szindrómás lennék, de nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, nem, nem valószínű, hogy az vagyok, még magát a diagnózist is gyanakvással figyelem. Különben, még ha az is lennék, egy olyan semmiséggel, mint egy kis Asperger-szindróma, nem igazán foglalkoznak az orvosok, amikor sokkal érdekesebb betegségem van.

(Viu-Viu.)

Budacanta – Autista projekt

Az idei interactive fiction versengésekről lemaradva, eléggé késve néztem meg a Sping Thing Festivalt, annak is a Back Garden (Hátsó kert) nevű részét, ahol általában a furcsábbnál furcsább ifek nőnek, amikből gyakran merítek ötleteket, ha nem is saját felhasználásra, de későbbi átgondolásra elraktározom őket. Igazából ezek gyakran lehetséges irodalmi irányokat vázolnak fel, mármint az elektromos irodalom területén, természetesen, a magyar magas kultúrában nem.

A Budacanta nem pont irodalmi újdonságot, hanem gondolkodásbeli másságot jelenít meg. Amikor elsőre végigvittem, természetesen azt gondoltam, hogy „jó az anyag”, és egy jót nevettem (legalább jobb kedvem lett), másodszorra végigjátszva azonban döbbenetes gondolatokat fedeztem fel benne, amik annyira nem is voltak konkrétan elrejtve, csak elsőre nem lettem figyelmes rájuk.

A játék autista írójának utazásáról szól, műfaja szerint slice of life, tehát autobiografikus mű, az utazás, amit megelevenít, az angliai Nowhere-ből, konkrétabban Derbyshire-ből történik a magyarországi Budapest városába, Szilvia nevű ismerőséhez (penfriend), akivel együtt közösen motorsport versenyt néznek, és az utazás nehézségeit ecseteli az autista szerző a repülőgépen.

Konkrétumokról is szó esik, ami a neurotipikusságot és a neurodiverzitást illeti, szerinte egy autista egy neurotipukus emulátort futtat a neurodiverzitív elméjén, amikor normálisan viselkedik a külvilág számára. Egy autista látószögéből, pontosabban a szerzőéből, úgy tűnik, hogy a neurotipikus emberek, akik a társadalom 95%-át teszik ki, gondolatolvasók. Ezért mondtam, hogy elsőre úgy tűnt, „jó az anyag”, de jobban belegondolva mostanában lehet ebben némi igazság.

A neurodiverzitás a normálistól való eltérést jelent, nem is tudom, pontosan mi tartozik ide, olyasmik talán, mint az ADHD, autizmus és a skizofrénia, nem tudom. Amit tudok, hogy a társadalom 5%-a tartozik ide, és hogy ezek nem is annyira betegségek mint állapotok, és nekem nem tetszik az a hozzáállás, ahogy a pszichiátria gyógyszerezo őket. Csak ennyit akartam mondani ezekről a dolgokról, meg azt, hogy az autizmust is inkább megérteni kellene, mint cuccolni.

A játéknak van egy sajátos grafikája, talán ahhoz áll közel, ahogy a szerző érzékeli a világot, vagy ábrázolni képes, főleg vonalakból és körökből áll, végig a repülőút alatt, Budapestre érkezve azonban kitisztul a grafika, és nomál (neurotipikus) szemlélő által is követhetővé válik. A Budacantát egy másik program helyett választottam ma estére, és nem bántam meg végül.

https://www.springthing.net/2021/play.html#Budacanta

Az autizmus és Asperger köpönyege

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan “zsidó tudomány”-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a “tudattalan”-t pedig “zsidó találmány”-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.