Pro-skizo suttogvány

 

Első posztom mint skizofrén motivációs tréner és női önbizalomedző

Rájöttem, hogy az ilyen rendeld meg az univerzumot, stb. könyveknek igazuk van az író szemszögéből. Egy ponton túl a skizofrénia is átfordul egy csak kérjetek és megadatik állapotba. Ilyenkor már találkozások tényleg sorsszerűek, szinte bármi elérhető, amit igazán akarunk, és ami ép ésszel még felfogható.

Ezen a szinten gondolkodva gondolataink már nem hozzáférhetők kívülállók számára, elménk nem behatolható sem természetes, sem mesterséges intelligenciával, illetve, ha meg is lehetne próbálni, nem lenne semmi értelme. Ez a teljes gyógyulás a skizofréniából, ami egy ilyen dupla vagy semmi állapot, ha teljesen őszinték akarunk lenni. Bár a semmit nem lehet megduplázni, azért kell előbb valamit elérni az életben, a világban. Ilyenkor a hatalmad már nem duplán, hanem hatvnyozottan nő az anyagi világ felett minden egyes eltelt pillanattal. Ha van valami célod, vagy vannak céljaid, azokat ilyenkor érdemes felállítani, illetve megerősíteni, mert innentől már a világ is arrafelé törekszik, amerre te is. Ha kívánhatnék valamit most, nyilvánvalóan egy hullócsillagot kívánnék.

Csak egy kérdés maradt. Hogy lehet erről a buszról leszállni? Nekem már sehogy. Csak előre szólok annak, aki netalán követni szeretne ebbe az állapotba, inkűbb gondolja meg 2x, mert nem ígérhetek mást, csak kaját, piát és nőket. Egy biztos: unatkozni nem fogunk, de spekulálni és agyalni annál többet, ha az élet olyan kihívások elé állít, ahol dönteni kel, és esetleg hirtelen, ne valljunk szégyent magunkkal. Bár ezen a ponton ez talán már kizárható. De ezt nektek is akarni kell, mint abban a villanykörtés viccben, ami így szó: Hány pszichológus kell egy villanykörte kicseréléséhez. Csak egy, de a villanykörtének is akarnia kell. A pszichiátriát pedig felejtsd el, kerüld el, haver, nagy ívben, mert  rossz lóra teszel. Mert nemcsak a skizofrén nem azonos a DID-del, a pszichológia sem azonos a pszichiátriával, annak llenére, hogy tudunk fekete pszichológiáról is, meg fordított pszichológiáról is, meg minden pszichológiáról Valami azt súgja, a szcientológiát sem kell még leírnunk, mert ahhoz képest, hogy viszonylag új vallás, viszonylag virulens és életképes. És van egy olyan sejtésem, hogy a szcientológia több, mint maga az egyház. Tehát várunk a jobb időkre. Kukuirikú, csókolom.

Ui.: Egyébként minél többet szórakoznak ezek a buszok a városban, variálnak a számozással és a kimaradt járatokkal, annál tovább írom ezt a bejegyzést. Hangfegyvert már nyilván nem használnak , nem használhatnak ellenem közben. Annak is van egy protokollja, amit félő, hogy immár teljesen felfednék. Ha Szájer József egy IC-n írta az alkotmányt, én a nyíregyházi buszokon írtam ezt a pro-skizo suttogványt, amit most kiteszek ide, az antipszichiátria mellé, mintegy kiegészítve, ellensúlyozva azt. Még hogy nem vagyok konstruktív, nincsenek pozitív posztjaim. De igenis, hogy vannak, csakhogy ritkán, de remélem, ezen túl több okom lesz rá.Üdvözlöm Puzsér Róbertet, Csernus imrét, meg az összes ilyen nyilvánosan kiabáló embert, mi ilyen csendesek vagyunk, csak írunk, egyelőre. A pszichiátria is hallgat nyilvánosan, de ők más miatt. Ennyit mára.

 

Nyíregyháza-Sóstóhegy, 2021. október 6.

Antipszichiátriai suttogvány

Először kiáltványt akartam írni, de rájöttem, hogy ma éjszaka tőlem már csak suttogvány telik. Először is, mivel már 10 óra elmúlt, és ez a honi pszichiátriákon már a villanyoltást vetíti előre, suttogva teszem fel a kérdést, hogy vajon mi volt az oka az 1960-70-es években az antipszichiátriai mozgalom sikertelenségének és kifulladásának? Egyébként annyira sikertelen nem volt, amennyiben fennmaradtak ebből a korszakból könyvek feljegyzések, sőt néhány ezek közül magyarul is olvasható. Vajon R. D. Laing és David Cooper eltávolodása vezetett végül a mozgalom széthullásához, pl. Angliában, illetve Thomas S. Szasz kitartó magánya Amerikában?

Laing és Cooper az első időkben közösen is publikáltak könyvet, például Sarte-ról, majd Cooper vezette be a fogalmat 1967-es könyvében, a Pszichiátria és antipszichiátriában, hogy elválásukig (és azután is) kísérje őket ez a zűrös fogalom: Laing hol a gyógyszerező pszichiáterek többségét nevezte antipszichiáternek, hol azok őt, és mivel többen voltak, előbb-utóbb rajta ragadt.

Egyébként Laing és Cooper is máshogy próbálta megoldani a kérdést: Laing a skizofréniában látta meg a pszichiátria gondjainak a gyökerét, Cooper a hegeli dialektika mintájára eljutott egész forradalmi eszmékig, ami szerint a pszichiátria – antipszichiátria ellentétpár szintézise a non-pszichiátriátria, vagyis mindenféle tekintély -és hatalomnélküliség a mentális egészségügyben. Aminek óhatatlanul társadalmi és tudományos forradalom a következménye, többet mondok: paradigmaváltás lenne akár az antipszichiátria, akár a non-pszichiátria győzelme.

Aztán Thomas Szasz gondolkodik még egy sort, hogy az anti- előtag nem mindenesetre pejoratív jelző, például egy antifasisztának kifejezetten örülni szoktak olyan országokban, ahol nem dívik a szalonnáciság, és nem kacérkodnak konkrétan a fasizmussal. Majd ő is megemlíti Schizophrenia – The Sacred Symbol of Psychiatry című könyvében, hogy a skizofrénia a pszichiátria sarakaltos pontja, sok minden ezen áll vagy bukik, mert ha nem lenne skizofrénia, a pszichiátria sem működhetne a jelenlegi formájában. Hogy tudománynak, sőt, orvoslásnak tartja magát, közben meg ott sínylődnek a börtöneikben, avagy a pszichiátriákon, akikről szó van, maguk a skizofrének.

Kísérleti egerek vagyunk a minket halálra ítélő “tudomány” laboratóriumában, ami a “normalitás”, a “méretre vágás” jegyében futószalagon állítja elő az abnormálisokat, akiket aztán ugyanúgy nem tud beilleszteni a társadalomba. Legszembeszökőbb, hogy a pszichiátriai szer negatív drogként, anti-drogként van jelen és funkciónál, olyan szerként, amitől a páciens nem érzi magát jobban. Valamiféle retorikának kell lennie, amivel meggyőzik, hogy ez a “normális”, ez a “kívánt hatás”, és hogy egy életet kell így leélnie. Akik ezt nem látják be, azokkal előfordulhat, hogy karhatalommal, vagy állami erőszakkal kényszerítenek erre. Az eljárás önmagában való problematikkus volta mellett számtalan visszaélésre ad alkalmat és lehetőséget. Érdekes, hogy addig egészen nem is szúr szemet, ameddig a lakosság megfelelően kis százalékán alkalmazzák (1 % alatt).

Az 1960-as évek antipszichiáterei, valóságos, végzett pszichiáterek voltak, sőt, a későbbiek is, kérdés, hogy valójában végezhet-e antipszichiátriát egy nem pszichiáter végzettségű személy? Tekintve, hogy ma már a könyvekből, internetről és tapasztalati úton minden megtanulható? Végezhet-e pszichoterapeuta, mint például Feldmár András? Végezhet-e klinikai szakpszichológus, mint például Szendi Gábor? Végezhet-e egy olyan “élet iskolájában végzett” tapasztalati szakértő-féle, mint például én? Szeretném azt hinni, hogy végezhet, és szomorú lennék, ha nem így lenne.

Ami bizakodásra ad okot az antipszichiátria felélesztésével és újbóli beindításával kapcsolatban, hogy nemcsak nagyszerű pszichiátriakritikai cikkek írhatóak pl. általam (A pszichiátria a 20. század bűvésztrükkje, A skizofrénia egy kacsa, egy hoax, egy beugratás), hanem a történetbe más regiszterek is bekapcsolhatók, hogy mást ne is említsek, a “szervezett zaklatás” témája. Ha nem is létezne olyan mértékben, mint egyesek állítják, mégis nagyon súlyos probléma. Az egész pszichiátria – antipszichiátria vita már nem is elméleti, hanem társadalmi szinten zajlik. A pszichiátria államilag bőkezűen támogatva jórészt terméketlen marad, örökké várva a “nagy áttörés”-re, ami soha nem következik be, mindenféle kritikát vagy reformot elutasít, zárványként létezik a társadalom testében. Tehát mostantól vége nálam a radikális pszichiátriakritikának, aminek a helyét átveszi a gondolkodásomban az antipszichiátria, aminek a célja az én olvasatomban a pszichiátria felszámolása. Felmerül bennem a kérdés, hogy skizofrének szoktak-e antipszichiátriával foglalkozni, de azt látom, hogy általában még kritizálni sem mernek. Ebből a szemszögből teszem fel a kérdést, hogy akkor én valójában skizofrén vagyok-e, valójában gondnokság alá való vagyok-e, vagy ez csak a pszichiátria újabb próbálkozása arra, hogy ne elméleti szinten cáfoljon meg egy ellene szólót, hanem társadalmi szinten lehetetleníse el? Talán közhelyes lehet, amit mondok, de eljöhet az a pont egy gondolkodó ember életében, ahonnan már nincs hova hátrálni. És hála istennek, gondolkodni még tudok.

George Orwell, aki szerint igazán jókat írni csak az elnyomás, és a diktatúra árnyékában lehet, szerintem megnyalná mind a 10 ujját a helyzetemet látva: Egy központosított, fasizálódó országban elnyom és stigmatizál a szűkebb és tágabb környezetem, durván és agresszíven kritizál a családom, nyomasztón telepszik rám a pszichiátria, a rendőrség, a mentők és egyéb zaklatók. És én mégis bele merek fogni valami újba, a pszichiátria kritizálása helyett szemléletmódot váltok némileg, szempontjaimat átváltoztatom antipszichiátriaivá: tehát nem a jobb pszichiátriáért küzdök ezek után, hanem a mérgezés, az erőszak és az önkényeskedés, a visszaélések leállításáért. Nem mondom, hogy csak antipszichiátriai írásaim lesznek ezek után, lehet, hogy kiscicákról írok (nem, mégsem, az nem valószínű), vagy mit tudom én, könyvekről, de antipszichiátriai nézőponból. Remélem, kezdő megszólalásomban eléggé kulturált voltam. Nem biztos, hogy minden ezutáni írásomban fogom tudni hozni ezt a szintet.