A skizofrénia a betegség vagy nem?

2021-ben a pszichiátra megint a lehető legjobbkor talált meg: Szerettem volna befejezni a félévet, és megkapni a diplomát, ráadásul 2 munkahely között gondolkodtam, hogy váltsak-e. Már meg sem igazán lepődöm azon, hogy a pszichiátrián kötök ki, és minden úszik. Úgyhogy legalább tavaszig-nyárig várni kell, amíg normalizálódik a helyzet.

Hallom-látom, hogy kint a világban közben beindult a covid 4. hulláma, ami félelmetes ugyan, mégsem annyira nyomasztó, mint tehetetlenül várni egy pszichiátrián a csodára, ami soha nem jön el.

Elhangzott a kérdések kérdése, hajlandó vagyok-e belátni, hogy a skizofténia egy betegség. Erre most kapásból azt mondanám, hogy a lényeg nem pont az ebből a szempontból, hogy betegség vagy sem, hanem hogy jelenleg az van sulykolva, hogy gyógyszert kell szedni rá, és ezalól nem húzhatom ki magam, ha nem akarok minden évben itt hawaii-ozni, és valamit haladni akarok az életben.

Jelenleg amúgy nem is a skizofrénia tart már bent a kórházban, hanem a tüdőgyulladás, ami végén majd nem szeretném, ha a gyászjelentésem hosszú, türelemmel viselt betegségről értekezne. Társasági igényemet, hogy úgy mondjam, egy életre kielégítettem most itt bent, a 7 ágyasban, már az sem számít, hogy nem voltam katona, fogok tudni annyit a katonaságról, hogy kitart halálom napjáig.

Negyvenharmadik születésnapomat sikerült a figyelőben megérnem, ami után olyan súlyos fogadkozások és életdöntések következtek, ami alapján már ki kellene tatálni abból a dantei sötét erdőből, amiben évek óta vagyok. Ezeket most nem fogom felsorolni, de ha valaki ennyit se bír megjegyezni az imprinting segítségével, akkor mindegy. Ebben a pszichiátria, a lélek csöndje “segített”, remélem, az idézőjel mindenhonnan jól látható, biztosíthatok mindenkit, nem érzékcsalódás.

Kívánok mindenkinek jobb kedvet, és több életlehetőséget, mint amennyi jelenleg nekem van, és ne tévesszen meg senki az, amikor a napi 3-szori étkezést és a fűtést azonosíják az élettel, biztosíthatok mindenkit, hogy az nem az. Legalábbis nem az az igazi, ami emberhez méltó. Úgyhogy remélhetőleg utoljára jelentkeztem ilyen helyről, viszlát mindenkinek, jobb körülmények között.

Minek lehet örülni? búék

Január elseje van, és nem nézek túl jó év elé. Idén maximum olyan dolgok vannak, amik örömre adnak okot, hogy apám elvállalta a gyámságot, és végre pár nap múlva eljutok egy új orvoshoz. Az állapotom tarthatatlanná vált, az alvásom szétesett, és még mindig le vagyok szedálva, lassan depresszió alakul ki nálam az injekció mellékhatásaként. A tanulásra nem tudok koncentrálni, talán még megcsinálom ebben a félévben, amit tudok, de legszívesebben mindent hagynék már a picsába. Most egy őszinte bejegyzés következik az állapotomról.

Újév 2020/2021

 

Nincsenek terveim nagyon, nincs semmi perspektívám. Ilyen szar évkezdetem talán még soha nem volt. A pszichiátriát szidni sincsen már erőm, pedig megint csak ők löktek ebbe az állapotba. Talán pont ezért, hogy ne legyen kedvem ilyenekhez. Úgy látom, hogy a pszichiátria ahelyett, hogy gyógyítana, vagy valamennyire kezelne, csak saját magát kezeli és menedzseli, azzal, hogy kicsinálja azokat, akiknek maradt még saját gondolata, hogy megvalósítsa rajtuk a saját totális kontrollját, erőszakot tegyen rajtuk a saját túlgyógyszerező, elavult, szadista módszereivel, mert nekik így kényelmesebb. Lassan már azt képzelik, hogy azért van a mentális betegség, hogy nekik legyen miből a nyaralójukat építgetni, nekem kifejtette az idézőjeles kezelőorvosom, hogy ő már nem akar betegekkel foglalkozni, mert fárasztják, ő így is, úgy is megkapja a pénzét, és őt inkább csak az érdekli, hogy a minél kevesebb munkával minél több pénzt kapjon.

Tele van cinikus, kiégett emberekkel az egész úgynevezett szakma, csak az érdekli az úgynevezett orvost, hogy minél kevesebbet kelljen azzal foglalkoznia, ami a munkája lenne, amiért elvileg a fizetését kapja. Szedtem a mellékhatások kiküszöbölésére gyógygombát, annyit segített, hogy a rosszullétek ritkultak vagy megszűntek, de az érdektelenséget, depressziót, memóriazavart, tanulási problémákat, koncentrálási nehézségeket, amiket az injekció okoz, nem tudta megszüntetni vagy kiküszöbölni. Ott tartok, hogy a pszichiáterek jóindulatától vagy rosszindulatától függ az egész életem, egyáltalán nincs a kezemben semmiféle irányítás, kényük-kedvük szerint cuccolhatnak, szadizhatnak. Pesten talán jobb a helyzet, remélhetőleg Debrecenben is, mert ami itt, Sötét Szabolcsban folyik, a Nyíregyháza-Nagykálló vonalon, az a futószalagon gyártott zombik világa, a leszedált, túlgyógyszerezett kósza betegek botladozásainak a helye.

Nemcsak a tanulás a nehéz, hanem a mindennapi élet is, a bejegyzés írása, minden sokszoros energiát igényel. A Twitter talán jó viszonyítási pont az állapotomról: nem csak az beszédes, ha hülyeségeket írok, de az is, ha alig tudok magamból kipréselni 1-1 gondolatot, az is többnyire üres, semmitmondó. Keresem a szavakat, sokszor nem jutnak eszembe, se a szavak, se olyan dolgok, amiket ki tudnék rajtuk fejezni, vagyis értelmes gondolatok, ötletek. Az életben úgy haladok, hogy teszek előre egy lépést és visszacsúszok kettőt. Nem csoda, hogy a pszichiátrián kezelteknek többnyire csak lefelé vezet az út, hogy milyen meredeken, maximum arra lehet egyéni szinten ráhatása az embernek. Volt egy jobb korszakom, voltak terveim, amit a pszichiáterek a maguk részéről 1-1 vállrándítással, cinikus röhögéssel elintéznek, hát igen, nekik már megvan a diplomájuk, ami arra jogosítja fel őket, hogy fejőstehénnek használják az egészségügyet, természetesen miért is kellene nekik a betegekkel foglalkozni? Nem kell. Hiszen őket gúnyos kis humorukért fizetik, meg azért, mert olyan jól ki tudnak vezetni embereket a társadalomból, addig, amíg ezt nem tudják megvalósítani, hazudoznak nekik egy kicsit, hogy ne legyen olyan nyilvánvaló hogy a szemétdombra szánják őket, egy otthonba vagy elfekvőbe. Boldog új évet!

Elbizonytalanodás a korcsolyapályán

Ha egy kommunikáció szakos az elbizonytalanodásról ír, az csak annyit jelenthet, hogy “a tökéletes kommunikáció valószínűsége nulla”, mint ahogy azt kommunikációelméletből tanultuk. Vagy az is lehet, hogy azért ír az elbizonytalanodásról, mert abban is elbizonytalanodott, hogy ő egyáltalán kommunikáció szakos, így már érthető. Amikor nekivágtam, minden biztos volt, kiszámított, és most, hogy hirtelen pszichotikus epizódok, pandémiahullámok “színesítik” az életet, belekóstoltam a rendszerkritikus szemléletbe, a konteózást sem hagytam ki, a pszichiátriáról már valószínűleg mindent elmondtam, amit érdemes volt (és amit nem), hirtelen, úgy érzem, légüres térbe kerültem, egy vákuumba, ami szinte ellenállhatatlanul szív magához, és kényszerít, hogy lassuljak le.

Igaz, hogy a kommunikáción (amit én leginkább egy speciális, gyakorlati magyar szaknak fogok fel) főként azt tanítják, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ha elbizonytalanodtunk, azt ne kommunikáljuk semmiképpen, de mivel most éppen nyári szünet van, talán most egy kicsivel kevésbé vagyok kommunikáció szakos, mint egyébként, és megengedhető jobban az ilyesmi. Annál is inkább, mert szakmai gyakorlatot kell “választani”, ha ez ilyen időszakban könnyű lenne, egy új pszichiátert is kellene keresni, egyébként imádom a pszichiáterek ilyen irányú kérdéseit, hogy “mikor kerestem elsőként segítséget”: soha a büdös életben, “mit szeretnék, mit várok a pszichiátertől, hogy miben segítsen”: semmit, b*zd meg, csak erőszakkal bevisznek, ha nem jelenek meg. Ilyen rózsás kilátások mellett engedtessen meg nekem az elbizonytalanodás, legalább egy pár napra, vagy legalább addig, amíg rendezem a gondolataim.

És a konteó: kérdéses, hogy mennyire konteó, amikor az nem konteó, ami a pszichiátrián zajlik, ennek ellenére az emberek 90%-a hajlamos nem elhinni, hogy ilyenek lehetnek, megtörténhetnek. A konteókat sem hiszik el, mert túl durvák. Az emberekkel elhitették a keresztény (mézes-)mázat, ez a keresztény máz tatja össze jórészt az egész nyugati civilizációt, de ha megkapargatjuk, rájövünk, hogy senki sem hisz benne, úgy igazán. Vagy hisz, de nem úgy, hisz, de a saját értékrendje szerint, aztán kilyukadunk oda, hogy Isten van, mert logikus lenne, hogy legyen, mert különben ez a legnagyobb konteó, amire mégis valahogy egy egész civilizáció épül, és már kényelmetlen lenne ebből a végső konteóból (is) kilépni, mert e nélkül félő, hogy az egész kultúra a darabjaira hull, minden az értelmét veszti, amit eddig felépítettünk a 2020 év alatt.

Aztán legutolsó élményem az ezernyi forrásból hallott ezernyi információ, aminek a töredékeiből rakom össze a magam töredékes világnézetét, aztán elgondolkodom azon, hogy a posztmodern létállapot véget ér-e valaha, vagy hogy mikor, vagy inkább érdemes a fogalmat úgy kitágítani, hogy ezután minden beleférjen, és többé-kevésbé ez a világkép, ami az avantgarde-ot és a szürrealizmust is tartalmazza nyomokban, lesz a maradandó. Szóval, úgy érzem, egyszer elcsúsztam, és évek, évtizedek óta próbálok talpra állni, és amikor már úgy tűnik, hogy majdnem sikerül, észreveszem, hogy egyre sikamlósabb talajon kellene folytatnom ezt a mutatványt, ezt a tápászkodást, és közben csak csúszkálok, kalimpálok, és minden távolivá válik, a zsivaj ezen a korcsolyapályán, a nézők és a többi korcsolyázó kiabálása, a pszichiátria groteszk halálpofává torzul és mégis nevetségessé válik a maga múlt század közepiségével és erőszakosságával, amivel mégis tiszteletet követelne, és egyre kétségbeesettebben keménykedik, hogy komolyan vegyék, de akinek esze van és bátorsága, jelen idő szerint magasról tesz az egészre, inkább a tápászkodásra koncentrál, a talpon maradásra, aztán, persze a végén úgyis csak hanyatt fekszik a földön.

A kérdés mindössze annyi, hogy sikerül-e visszanyernie az illető korcsolyázónak az egyensúlyát, és mennyi időre, az első elcsúszás és a végleges hanyattfekvés között. Vagy sikerül-e egyáltalán. Meglátjuk.