Mit üzennek a hangok?

A pszichózisban átélt dolgok megfejtése – A városi sámán útja

Az első mondanivalóm ezzel kapcsolatban az, hogy a pszichózisban tapasztalt hanghallások, szövegérzékelések sohasem szó szerint értendők, hanem átvitt értelemben. Ha egy hang például azt sulykolja neked, hogy szokj le a dohányzásról, különben ekkor meg akkor meg fogsz halni, nyugodtan dohányozhatsz tovább, mivel fölöttébb valószínű, hogy akkor és úgy semmiképpen nem fogsz meghalni, ahogy sugalmazzák neked. Pl.: Többeknél észrevettem a hallucinációik visszatérő elemeként, hogy „Nyíregyháza területén tilos a dohányzás”, azt hallucinálják, holott nem tilos, vagy azt, hogy ½ év, ill. ¾ év múlva meg fogsz halni rákban, ha nem szoksz le a dohányzásról. Volt, aki abbahagyta, volt, aki nem, de hadd mondjam el, senki nem halt bele a hangok által megjövendölt borzasztó módon. Én azt mondom, a hangok emberek, csak borzasztó fantáziátlanok, ha viszont entitások, démonok, MI-k, akkor viszont tudhatnának jobban magyarul, mert ez így hülyeség. Annyira borzasztó nyelvi hibák nem jöhetnének elő, amikről nem is hallottam, és azt sem lehet mondani, hogy „a szellem tájszólásban beszélt”, mert olyan szarvashibákat vétenek a hangok aközben, miközben beszélnek hozzád, hogy nem nehéz őket elkapni. Sose kezdj egy nyelvtannáci skizofrénnel, mert annál nincs rosszabb, mint amikor elkezdi korrigálni a hangok nyelvtani hibáit.

Mit üzennek a hangok?

De nem erről van szó. A hangok végül is sokszor igazat mondanak – a maguk módján. A skizofrénia egyik keveset tárgyalt szimptómája az, hogy elkezdünk kételkedni valakinek a valódiságában, abban, hogy az illető él-e egyáltalán, vagy helyettesíti egy másik ember (esetleg alakváltó) . Nos, ez a tünet a gyakorlatba átültetve annyit tesz: vigyázz, az ember SZÁMODRA meghalhat, veszélyben a kapcsolatod vele, jobb minél előbb rendezni a viszonyt, mert esetleg elhidegültök egymástól. Például ha a gyerekedről képzeled azt, hogy meghalt, és ha látod is, azt gondolod, hogy helyettesítik, vagy apádról azt, hogy egy ufó vagy robot, akinek „kivásárolták a lelkét”, jobb megvárni, ameddig elmúlik ez az állapot, és esetleg egy tapasztalati szakértővel vagy hanghalló csoportban feldobni a témát, mint egyből jönni a szöveggel, hogy xy=ufó, én sámán vagyok és jézusi képességekkel bíró táltos, mert lehet, hogy igaz, de ezért nekünk pszichiátria jár. Persze, vannak, akik ezt okosan és pénzért művelik, de aki F2000-es, paranoid skizofrén, annak nem lehet.

Vagy például: Pszichózisban azt láttam, hogy a nyíregyházi pszichiátria területére haláltábor készül, rám csak mint „33-as számú fogoly”-ra hivatkoztak, a képzeletbeli koncentrációs tábor szabályai szerint. Ennek a megfejtése sem túl nehéz: 33. voltam ugyanis abban a névsorban, aki 2013 március 1-jén elkezdte a munkarehabilitációt, de most a pszichiátria és az addiktológia elvándorlásával a tervek szerint egy elfekvő és egy gerontopszichiátria mellé hospice is kerül a telephelyre. Tehát az én fogalmaim szerint ez többé nem a „viccosztályok gyűjteménye”, hanem igenis egy olyan létesítmény készül itt megvalósulni, ahol finoman szólva is „lélekelengedés” történik, magyarul egy olyan gettósított Tajgetosz készül itt felépülni, ahol nincs helye többé a Pulmó büfének, sem a Rádió büfének, mert ugyan sem a bolondok, sem az alkoholisták nem fizettek megfelelően a Rádióban, a halottaknak vagy haldoklóknak ennyi szükségletük sincsen, és bemondatni sem akarnak semmit.

Vagy például 2: bocsánat a stíluson aluli kifejezésekért, de ha például valaki beleszarik valakinek a valamijébe, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy mélyaltatás közben ezt valóban megtette, ám jelentheti mégis azt, hogy rommá kúrta a karrierjét, miközben a negyedik évét végezte volna a Miskolci Egyetemen magyar szakon. Hazug indokkal tartotta bent, három hétig altatásban tartotta, aztán elengedte egy olyan elavult gyógyszerrel vissza az egyetemre, mint a Haloperidol, hogy még véletlenül se tudja elvégezni, illetve nem is javasolta az egyetemre járást, sőt, inkább ellenezte. Véletlenül ismerem az illetőt, évek teltek el, mire újból egyetemre került, de már csak levelezőre, kommunikáció szakra, de bizonyos köröknek majdnem sikerült ebbe is beleszarniuk, csak egy kicsit túlságosan kilógott a lóláb, és ezúttal minden óvintézkedést megtettünk, hogy ez ne következzen be.

Mi a véleményem minderről: Nos, én valóban azt képzelem, hogy sámán vagyok, és valóban az alsó világ szellemei közt járok ilyenkor, akik ráadásul hús-vér emberek (vagy azok lelkei), valóban sámánbetegség tört ki rajtam 27 éves koromban, és valóban félrekezelték. Csakhogy az útjaim alkalmával, ameddig a transzban „a szellemekkel expressz hadakozom”, addig nekem nem lehet elvonulni a pusztába, mint Jézusnak, ameddig kísérti a Sátán, nekem ugyanúgy részt kell vennem a mindennapokban, ezért mondom azt, hogy a városi sámánnak a legnehezebb lenni az összes sámánok közül, mert itt, a városi dzsungelben hamar bent találja magát az ember a kóterban, ha h*lyeségeket beszél. Ezért kell inkább titokzatos módon viselkedni, fél lábbal a valóság, fél lábbal a hallucinációk világában élni meg a helyzetet, és mondhatom hogy ez nem könnyű. Annál is inkább, mert a sámánság korántsem vidám dolog. Nemcsak az alsó világ miatt. Hanem a téma miatt is. Skizofréniáról „vidáman hallucinálni” nem lehet. Ennyi a véleményem.

Gondolataim a Légió kapcsán

A mostani bejegyések sorába eléggé nem illeszkedő módon megint egy ajánló következik. Az ajánló tárgya egy film, pontosabban filmsorozat, ami egy Marvel képregényhős kalandjait dolgozza fel. A képregényhős neve David (Dan Stevens), és a film elején egy pszichiátrián tengeti mindennapjait, valahol Amerikában, és a bonyodalmak ott kezdődnek, amikor barátnőre tesz szert a bájos kis Syd (Rachel Keller) személyében. A Davidet alakító színész olyan meglepő hitelességgel alakítja a fiatal skizofrén férfi szerepét, hogy az az érzésem, mint az egyszeri tréfában, ami úgy szól, hogy: „Kérlek, most nézz egy kicsit hülyén!”, „Köszönöm, elég lesz!” – olcsó poén, de ez ugrott be.

A filmsorozat párhuzamosan játszódik több dimenzióban, úgy mint: pszichiátria, asztrál sík, és valami közelebbről meg nem határozható helyen, ahol a Marvel-hősök mindig győzedelmeskednek. Nem árulok el túl nagy titkot, amikor elmondom, hogy a filmbeli szerelmespár kijut a pszichiátriáról, és eljut abba a bizonyos Marvel univerzumba, annak ellenére, hogy az is lehetséges, hogy közben végig ott vannak a pszichiátrián (is). A kinti világban csatlakoznak egy csoporthoz, ami mutánsokat képez ki (mivel néhány skizofrén valójában nagy erejű mutáns, akiknek a rejtett képességei skizofréniaként van számon tartva (ki gondolná?)). A skizofrénia ezeknek a képességeknek a kibogozatlan, hanghallások formájában, összekeveredve jelentkező “tünetegyüttese”.

Bár hamar kiderül, hogy igazából a többi skizofrén rejtett képességei kártyatrükk Davidéhez képest, és leginkább csak az ő képességei körül kezd forogni minden. Az is kiderül, hogy a Földön háború folyik a mutánsok és a normál emberek között, amit a normik kezdtek, abból az okból kifolyólag, hogy irigyek a mutik szuperképességeire. Mivel Marvel filmről van szó, nem annyira meglepő, hogy a szuperképességeken van a hangsúly. A való világban a helyzet szintén hasonló, szerintem, van néhány szuper (vagy nem annyira szuper) képességgel rendelkező ember, akik a tudásukat pénzért, hatalomért, egyéb előnyökért kamatoztatják a normik javára. Ők nem szólnak bele ebbe a háborúba. A háborúba azok szólnak bele (nevezzük pszichológiai hadviselésnek), akik F2000-es modellként tengetik az életüket, és őket a mutáns faj minden bűnéért pszichiátriákon gyötrik egyfajta társadalmi közmegegyezés szerint. A felbujtó valószínűleg egy mutáns háttérhatalom, amely féltékeny egyesek képességeire, és ezért bízza meg a pszichiátriát ennek az úgynevezett piszkos munkának az elvégzésével, a skizók likvidálásával.

A filmben David volt pszichiátere (illetve annak a hasonmása, a filmben szinte mindenkinek van ilyen-olyan hasonmása, alakváltozata) úgy jellemzi magát, mint a „Világítótórony Őre”. A szókép szimbolikáját aligha kell magyarázni: David a Világítótorony, neki pedig az a feladata, hogy őrizze ezt a tornyot. Eléggé eufemisztikus megfogalmazás a pszichiáterekre a toronyőri funkció kiosztása, a valóságban inkább szadista, hataloméhes, az igazságot elleplező társaságnak gondolnám őket. A hatalom kérdése ezen kívül is szóba kerül az alkotásban: A szadista pszichológusnő és a szadista ápolónő archetípusa itt jelenik meg a legtisztábban a témában eddig fellelhető műalkotások közt. A film 2017-ben került először vetítésre, és úgy gondolom, hogy a pszichiátriai személyzet ordító képmutatása világszinten most kapott olyan nyilvánosságot, amire megérte egy amerikai típusú mozifilmsorozatot alapozni. Szerintem jobb érzésű ember meg sem lepődik ezen. A filmben egyébként nemcsak a skizofrénia jelenik meg, hanem a disszociatív személyiségzavar is markánsan képviselteti magát, illetve az egész komoly demencia a skizók volt vezetőjénél.

Összességében a film mondanivalóját úgy értékelem, hogy a humánum nem az orvostudomány oldalán áll, hanem az úgynevezett betegek, elnyomottak oldalán. Közöttük is van jobb és rosszabb, sőt van, aki egészen gonosz, de a pszichiátriának ilyen negatív médiavisszhangja még nem volt, mint ebben a sorozatban. Maximum Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye közelítette meg valamennyire. Esetleg még én, a magam szerény eszköztárával. De hát, ki vagyok én, hogy ítélkezzem mások fölött? :/

DIY: Pszichózis túlélése házilag

Hello. Először is kell hozzá egy ház. Ha bármit házilag akarsz túlélni, elengedhetetlen hozzá egy ház. Kell még 1 db ember, akiben tökéletesen megbízol, aki nem hívja a yardot, sem a mentőket, tűzoltókat, katasztrófavédelmet, TEK-et, bárakárkit. Jó, ha van ápolónői végzettsége. Legjobb a szakápoló. 🙂 Az ilyesmit nyáron túlélni a legkönnyebb, úgyis szabadságolások vannak. Fontos lenne, hogy NE menj be a munkahelyedre sem. Ha mégis bemész, olyan munkaköröd legyen, ahol megengedhető az, hogy csak meredsz magad elé bambán, illetve a hangokkal társalogsz. Ameddig te szépen, csendben hallucinálgatsz, az ápolónőd betegmegfigyelést végez, rendet rak körülötted, és vigyáz, hogy flottul menjenek körülötted a dolgok. Ha nem tudsz aludni, a Rivotril ajánlott, akkor is, ha már régen leszoktál róla. Ilyenkor másnap kábultabb vagy, de legalább alszol eleget.

Plusz pont, ha több lakóhelyed is van, amiket gyakran tudsz váltogatni. Ha a lakók megneszelik, hogy valami nincs rendben, könnyen áll a cirkusz. Családtagjaiddal is minimalizáld a kontaktot. A szomszédok, rokonok nem szeretik az ilyesmit. Könnyen rád hívják a mentőt, illetve beforgatnak annyira, hogy te hívod ki magadra, esetleg. Soha ne kiabálj ilyenkor. Ne cirkuszolj, ne hívd fel magadra a figyelmet. Ha kapod a gyógyszeredet, ne változtass a dózison. El fog múlni magától. Elengedhetetlenül fontos tudatosítani, hogy mindig elmúlik, ez csak egy átmeneti állapot.

Nem maradsz örökre h*lye.

Ne feledd, nem vagy skizofrén, nem vagy hanghalló, sem semmi ilyen f@szság, valószínűleg valaki kiszúrt veled, megviccelt, ha más nem, a természet. Olvastam történeteket a varázsgombáról, olvastam az LSD-ről, ott hasonló a helyzet. Feldmár azt írja, hogy az LSD terápiához kell egy tapasztalt szakember (aki maga is drogos, lehetőleg), a varázsgombához kell egy felvigyázó, aki őrködik, ameddig a delikvens halluzgat. Csakhogy: amíg a varázsgomba és az LSD hatása átmegy egy nap alatt, a skizofrénia esetében körülbelül 1 hónapig kell kitartanod. Az élmény talán nem olyan intenzív (ezeket a drogokat sohasem próbáltam), de a hallucinációk időtartama elnyújtott.

Miért írom ezeket, miért jó ez a módszer? Azért írom ezeket, és azért jó a módszer, mert egy végig lezajlott skizofrén epizódból sokat profitál az ember. Rájön a világ működéséből dolgokra, még ha hamar el is felejti azokat, a tapasztalatok interiorizálódnak, helyes irányba kezdi az illető utána élni az életét. (Mármint, ha a shub lezajlott.) Ezzel a módszerrel nincs szedálás, nincs kínzás, nincs bűntudat, nincs skizofrénia utáni depresszió, sem reziduális skizofrénia, csak egy kicsit közelebb kerülünk Istenhez, a természethez, a társadalomhoz, ki hogyan nevezi. Ez a lelki folyamat egy megtisztulás, egy gyónás Isten felé, amelyben levezekeljük a társadalommal szemben elkövetett bűnöket, legalábbis azokat a bűnöket, amiket mi annak érzünk lelkiismeretünk, erkölcsiségünk alapján. Testi-lelki tüneteink olyan változatosak lehetnek, hogy nem sorolom fel. Egyszer magadba roskadsz, másszor parttalanul röhögsz (ez a ritkább). De a legfontosabb: ez az egész iszonyú fárasztó. Többször bealudhatsz nap közben, csoroghat a nyálad szedálás nélkül is, és egyéb nyalánkságok előfordulhatnak. Fontos, hogy vigyázód ne veszítse el a türelmét, és veled legyen a nehéz helyzetek közben (vagy amit annak érzel).

Nagyjából ennyi volt a B-J shub krónikája, testvéri jótanácsokká áttranszformálva. Én most egy kicsit ünnepeltem a Balatonon, de már kezdem unni a banánt, illetve a sört és a likőröket (ezek borzasztó fontosak ünnepléskor, az ember ünneplő állat, nem győzöm hangsúlyozni). Ideje lenne lassan hazamenni és munkához látni. Mindig borzasztó kíváncsi voltam, hogy az emberen átmegy-e egy ilyen hallucinációs ciklus orvosi beavatkozás nélkül is. Most már tudom: átmegy.

Nem lettem feltétlenül boldogabb, de egy dolgot kihúzhattam a bakancslistámról. Egy hónap alatt a hangok és a téveszmék fokozatosan elhalványultak (ha ugyan azok voltak, erről lehetne vitázni). Szerintem a hangok emberi lények hangjai, nem pedig entitásoké, ahogy korábban gondoltam.

„A páncélosoké a pázsit, és a világ 1:0-ra vezet.”

https://www.youtube.com/embed/CRdM4QwwTGM

Mentális betegség és megelőzés

“Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.” /Pilinszky János: Szabadulás/

Isten malmai lassan őrölnek. Ahogy az informatikában fontos az innováció és a felhasználói élmény, úgy gondolom, hogy a mentális tudományok területén is az. Eddig a pszichiátria vezérletével utána kullogtunk az eseményeknek: megvártuk a mentális betegség kialakulását, utána csendben szenvedtünk, és már csak a kialakult krónikus problémával jutottunk el valamiféle kezelésig. A fiatalok számára tabuként kezeltük a kérdést: „ha nem tudom, nem fáj” alapon.

Mi lenne, ha hirtelen megfordítanának a dolgot, és a megelőzésre helyeznénk a hangsúlyt? Mentális betegség és megelőzés? Sokan úgy vannak vele, hogy minek terhelni azokat az iskolás korú gyerekeket a mentális betegség puszta létével is, akiknek úgyiscsak pár százaléka fog beleesni. Tehát úgysem fog mindenkit érinteni. Igen, a többséget nem, ez kisebbségi kérdés. De, ha tekintetbe vesszük, hogy nem fáj tudni arról a pár fontos betegségcsoportról, ami fiatalkorban fenyeget, viszont konkrétan életeket menthet meg az erről való tudás, úgy érzem, helye van az oktatásban.

Úgy gondoljuk a jelenlegi ismereteinkre támaszkodva, hogy a mentális betegség „csak úgy megjelenik”, „nem lehet semmit tenni ellene”, és széttárjuk a kezünket. De mi van, ha lehet? Ha csak feltennénk a kérdést, hogy mi lenne, ha nem lenne menő a depresszió, nem lenne tabu a skizofrénia? Hanem törzsanyag lenne az iskolákban. Ennek mi értelme lenne? Mondom. A depressziónak a fiatalkori „divatos” változatát és a felnőtt kori „komoly” változatán is keresztülmentem. Más-más okból kifolyólag. És itt fontos az ok, a veszélyeztetettség. Sokan azért nem fordulnak vele orvoshoz, mert legyógyszerezik őket. Ez érthető. Viszont kellene lenni egy nem gyógyszeres alternatívának, legalábbis az enyhébb esetekre. Mikortól számít valódi betegségnek a depresszió és meddig nyavalygás? Szerintem komolyan kellene venni minden esetet. “Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a paraszt.”

A skizofréniában az első shub a legveszélyesebb. Amikor nem tudja a versenyző, honnan jönnek a hangok. Amikor még komolyan veszi, hogy Isten parancsára cselekszik, vagy éppen a Sátán szól hozzá. Én már csak röhögök az egészen. De fiatalon az ember még nem tapasztalt. Fél a hangoktól, fél nem engedelmeskedni nekik. Hát, ebből még tragédia is történhet! Ha nincs a megelőzés, nincs a mentális betegségekről felhomályosítás, fiatalkori felkészítés, akkor újra és újra ugyanabba a csapdába esünk. Viszont én hiszek abban, hogy az erőszakos cselekmények megelőzhetők, ha például iskolai tananyag szintjén megfelelő segítséget nyújtunk. Ennyit szerettem volna mondani. Remélem, javaslatom értő fülekre talál, ott fent, az égi Origón is.

 

A következő részek tartalmából: Egy hét balatoni üdülés (vagy nyaralás, vagy mi a tök, errről talán lesz egy vlog, esetleg a rejtélyes munkatársammal (aki nemcsak egy hang)), majd pedig következik témailag az Ébredések hanghalló tanfolyamán tapasztalati szakértővé való átavanzsáltatás. (De ez csak később.)

Magánember, vesszőfutás

Tudod, milyen ez, haverom? Mint a Jézus-történet, a Jézus-program. Ami végigmegy az emberekben. Nemcsak a skizofrénekben, akik végigmennek a stációkon, hanem a csőcseléken is, akik vért akarnak látni. Mindegy, milyen áron. Panem et circenses. Minél ártatlanabb valaki, annál édesebb a szenvedése. Erről szól a Biblia. Vagyis a második rész.

Pö-lö: Amikor bemész a boltba, és a kassírsza beléd rúg, mint a hárommlábú kutyába, ami valahogy beoldalgott a helyiségbe. Ez mind csak stresszlevezetés. Nem dugta meg a férje? Egy ütés. Lelépett a szeretője? Egy rúgás. Végigzavarni a stációkon a pácienst. Mert az emberek vért akarnak. És onnantól olyan ez, mint a vesszőfutás. Ütött rajtad a kassírsza, üt rajtad a dohányboltos, mész a százasba, ott már köpnek utánad. Ilyen egy bevásárlás skizóéknál.

Magánember, vesszőfutás

Valaki beszól a kütyüjén, hogy “Két személyiségzavaros szereplő itt és itt”, és a hajsza folytatódik. Soha nincs megállás. Ilyen a játék. Ez már nem a Dzsumandzsi, ez a Valóságjáték. A valóság mindent visz. Ettől áll a pisztoly, ettől bizsereg a nuni. Vannak sima hajtók. De vannak kincsvadászok is. Leszednek, és mint a piranhák, érted, viszik, ami vihető. Viszik a telót, viszik a lóvét, de a lakás az, ami mindent visz. Ebben a játékban kiemelt szereplők a mentősök és az ápolók. Mert ilyen az egészségügy. Ezért megy tönkre. Mert hiányzik a humánum. Nem a pénz miatt. Mert abból van elég. Az ápoló megkapja a pelenkát az államtól, megkapja a pelenkát a hozzátartozótól, és a beteg mégis pelenka nélkül haldoklik az otthonban, mert még azt is eladja.

A mentősök, á azt hagyjuk. Úgy hívják, hogy “zenés mulatság”. Vagy “táncos mulatság”. Vagy “zenés-táncos mulatság”. Azt jelenti, hogy addig bőszítik a beteget, amíg az kikel magából. Nem eheti meg az utolsó vacsorát. Hanem leköpik a mentőben. A múltkor a Tetkós Csajtól, pedig csak alkoholista volt, elvették 10000 forintját. Ő is Jézus a maga módján. Aztán rohangálhat össze-vissza az osztályok között (már ha engednék). Örül, hogy nem verik meg a detoxban. Engem is megvertek. Hírlik, hogy Papp Robi veri a betegeket. Ez nem én vagyok, hanem egy másik Papp Robi, volt is ebből egy kis félreértés.

Folytassam az orvosokkal? Akiknek fizetünk a rokkantosításért, de még abból is szedik a sápot a kontrollokon? Akik rajtunk próbálják ki a kísérleti gyógyszereket, és bennünk keltenek tumort ingyen? Amit a rákosztályon gyógyítanak? Ott is folyik valami, amiről én nem tudok, de egyelőre ne is akarom megtudni. Az onkológián. De előbb-utóbb az is sorra kerül. Maradva a pszichiátriánál: én most holnap bemegyek, de szeretnék ép bőrrel távozni. Nem érdekel a megváltás, nem érdekel a Jézus-program. Arról nem nyitok vitát, hogy a volt kezelőorvosom helyett az asszisztens rendelt le, akár a Főnöktől leküldött fecskendővel a hátam mögött. Bemegyek, de nincs trükközés az adagokkal, nincs koktélozás, nincs semmi, csak a tiszta szeretet, ok? 😉

És azt pedig én döntöm el, hova. Szabad orvosválasztás van, nemde? Csak azt szeretném megmutatni, hogy előbb-utóbb mindenhol el fognak havaztatni, de akkor tovább kell állni. Mindig tovább. Mert amikor már a hálójukba kerülsz, emelik az adagot. Vagy éppen csökkentik. Más gyógyszert írnak fel. Kísérletezgetnek. De nem azért, hogy “beálljon a gyógyszer”. Hanem hogy a “tudomány” nevében kicsináljanak. Vagyis azt ők döntik el. Átírják a valóságot. Kísérleteznek, paráztatnak és túráztatnak. A tudomány nevében. Ezért rövidebb a skizofrének élettartama. Meg az öngyilkosság miatt. Mert amikor már nincs rájuk szükség, “ki lehet őket vezetni a társadalomból”. Folytassam még? Majd. Később. Egyelőre elég ennyi. De én itt leszek. Mindig itt leszek. Legalábbis sokáig. Itt leszek és figyelek. Ez a dolgom. “I am here to help you.” Stimi?

https://www.youtube.com/embed/PUzhrzeFsP4

Minden shubnak vége van?

Minden shubnak vége van?

Figy. Minden shubnak vége van egyszer. Emlékszem, amikor egyszer a Főnöknek arról beszéltem, hogy Amerikában már előrébb járnak a skizofrénia kezelésében, és hogy mindent tudnak már róla, csak titkolják, akkor hülyének nézett. De egy dolgot figyelemreméltónak talált a mondanivalómban:

Azt jegyezte meg, mikor feltettem a kérdést, hogy miért jobb gyógyszeresen elnyomni a hangokat, mint két lábbal a Földön járni. És akkor még nem tudtam, hogy nekem már nem az az utam többé, hogy gyógyszeresen elnyomják a hangjaimat, hanem az, hogy intézményi hallucinátori állást keressek magamnak Nyíregyházán, Debrecenben vagy Székesfehérváron, mert Budapestet már kimaxoltam. Az én szintem kb. Harangozó Judit lenne. De.

Én már nem akarok többé kommunikáció szakon kívül máshova menni. Egy BA diploma, vagy oklevél, vagy istenfasza, úgy gondolom, kijár nekem. A Kenézyben, úgy hallottam, van egy hanghalló csoport (hehe). Mondták a hangok. Mindegy. Szóval csak annyit szeretnék mondani, akár volt hangfegyver, akár nem, a Debreceni Egyetem kórházában ki lehetne kezelni még a kis beteget. A Kenézyben. Oda szeretnék járni terápiába. Egyszerű, mint az 1×1:

Debreceni Egyetem, Kenézy kórház, hanghalló csoport. Debrecenben úgyis vannak mindenféle népek: feketék, fehérek, mindenféle színben. A szivárvány mindenféle színe képviselteti magát a Debreceni Egyetemen. A Nyíregyházi Egyetemen annyi van kiírva: hogy “Belépés csak saját felelősségre”. Rossz ómen. Rossz aura. Oda szerintem már csak a FŐHE miatt járnak be, van, aki ott látja először a csopitársait. Én a csopitársaimat elég gyakran láttam, habár nagy volt ott is a jövés-menés, seprékelés. A vizsgaidőszak végét szégyen-nem szégyen, széthalluztam. Annyira készen voltam, hogy még egy e-mailt sem voltam képes megírni, se a tanulmányi osztálynak, se a tanszékvezetőnek, se senkinek.

Mindegy, volt, ami volt. Arra szeretném megkérni a Kedves Olvasókat, hogy (mivel azt sem tudom, ki kivel van a debreceni kórházban), nem-e lehetne-e, hogy kommentben valaki ajánljon valakit számomra, mert Nyígyházán már a fejemet követelik, mind az addikton, mind a pszichiátrián. Nagykálló non coronat. Nincs az a pszichiátria a környéken, ami szívesen látna.

Már a városban is büdös vagyok. A Twitteren sexy-manre kellett változtatnom a nevemet, mert azt nem tudják kimondani a hangok. Tehát sexy-man alias doxasma alias kávés szájú fiú azzal a kéréssel fordul a tisztelt tanulmányi osztályhoz, az egyetemi kórházhoz, és mindenkihez, akit illet, hogy … tudjátok, csak a szokásos…

Küldjetek könyveket. 😀

A sámánnő lelke

A sámánnő lelke

Útra kelt a sirály –
Mondta Ványa bácsi,
Három nővér várta
A 6-os szobába’.

A sirály egy szimbólum
A lélekre, ha repül,
A szoba egy kalitka
A testnek, ha bekerül.

Múlék régi, nagy rögös út,
De hirtelen bealkonyult,
És már nem található
Csillagösvény, fellegajtó.

Madarak jönnek,
A párkányra leszállnak,
A madarak hírvivők,
Üzenetre várnak.

Madarak éneke
Messzire hallatszik,
Amazonas torkolattól
El Szibériáig.

Dobpergés és füstjel
Arról szól a fáma:
Elindult a sámánnő
Utolsó útjára.

A skizofrénia igazi természete

Az utóbbi napokban egy kicsit eltűntem, hogy a mélyére nézzek ennek a skizofrénia kérdésnek. Értsd: hallucináltam egy kicsit (de csak egy kicsit). Ez volt az 5. shubom, az a neve, hogy Bogi-Judit shub. Érdekes volt és szinte hihetetlen. És talán egy kicsit még mindig benne vagyok. Benne volt mindenki, aki számít: Kancsev, Ius murmurandi és a Stadioni Dzsumandzsik. Félre a tréfával. De ezekről inkább csak szóban. Inkább szorítkozzunk a lényegre: skizofrénia nincs.

Messziről kell kezdenem: Azt mondják, a skizofrénia hallucinációkból és téveszmékből tevődik össze. Ez tévedés. Elmondom, mit jelentenek a hallucinációk: hanghallások, és ennyi. Az ember hangokat hall, amiknek nem tudja az eredetét. A hangok nem az agyunkból jönnek, nem ufók okozzák őket, nem szellemlények és nem entitások és nem isten és nem doxazma.

A hangokat emberek okozzák. Olyan emberek hangjait halljuk, akik képesek gondolatátvitelre. Nem tudom, hogy kik, nem tudom, hogy miért, és nem tudom, hogy hogyan. Képzeljük el magunkat egy lakótelepen. Képzeljük el, hogy az egész lakótelep hangjait halljuk egy szép májusi estén. Sorban a lakókét, plusz még egy-két hangadó mindig van. Ezek folyamatosan lármáznak a fejünkben, és olyanokat ordibálnak, hogy „skizofrén”, meg ilyen nyalánkságok. Egy percre se gondolta senki, hogy ezek a hangok – meglepő – de tényleg valódiak. Valódi emberek hangjai.

A téveszmék eredete: Nincsenek téveszmék sem. A téveszméket valójában azért gondoljuk tévesnek, mert nem tudjuk a hangok eredetét beazonosítani. Egy történetet találunk ki, csak hogy a hangok eredetét megmagyarázzuk. Ezt nevezzük téveszmének, de ez nem téveszme, csak az ember vergődése akkor, amikor megpróbálja beazonosítani a hangok forrását.

Ezt nevezzük skizofréniának. Nem a dezorganizált viselkedés, nem pozitív tünetek, pláne nem negatív tünetek. Ez hazugság. A pszichiátria hazugsága. Az orvostudomány hazugsága. Én az orvosok helyében sürgősen elhatárolódnék a pszichiátriától. A hangok a társadalom hangjai, az emberek hangjai, a nép hangja. Olyan ez, mint amikor kifognak valakit az oviban, vagy a suliban, és elkezdődik az egymásra mutogatás, hogy „beárullak az óvónéninél”, „hívom a rendőrséget”, „elvitetlek a pszichiátriára”, és egyéb hasonló dolgok. Tehát a skizofrénia a társadalom ellen elkövetett bűnökért való faszolás, tehát a többségi akarat érvényesülése.

A pszichiátria egyfajta börtön, ahol gyógyszerkísérleteket végeznek embereken, embertelen körülmények között. A pszichiátria karrierlehetőség feltörekvő orvosoknak, ápolóknak, szociális munkásoknak arra, hogy karriert csináljanak, és hogy hízzanak a mi zsírunkon. A pszichiátria lehetőség az orvosoknak arra, hogy ebédelgessenek, sétálgassanak az ágyaink körül, hallgassák a hangjainkat, miközben azt hazudják, hogy csak a mi fejünkben léteznek. Egyszóval hazudozzanak. Pénzért, ellátásért, karrierért. Mind tudják az igazságot, de nekünk csak hazudnak. A könyveikben és az interneten is. Én sem tudtam eddig az igazságot. A gyógyszerekről is. Hogy használnak. A gyógyszerek szart se használnak, csak a társadalom így nyugszik meg, hogyha minket lenyugtatnak. Tehát a mi nyugtatóink őket nyugtatják meg leginkább. És csak így múlnak el a hangjaink.

És a társadalom mutánsai, a skizóirtó skizók ilyenkor leszállnak rólunk, és abbahagyják a hangokkal való gyötrését az embereknek, akiket skizofréneknek szántak. Én nem ellenzem, hogy ezek az emberek skizofréniát csináljanak nekünk, hanem csak azt ellenzem, hogy a világ börtönőreinek a szerepében tetszelegjenek. A gondolatbűn tehát létezik, van erre büntetési szisztéma is, de nem a legjobb: az út végén az embert egy olyan gyötrő intézmény várja, ahol azt hazudják, hogy meggyógyítják a skizofréniát a Hippokratészi esküt tett orvosok, holott az az igazság, hogy a skizofrénia itt a megtorlási szakaszba lép. A gyógyszerek brutálisan hatnak a páciensekre, de ugyanakkor üdvösen hatnak a gyógyszerkísérletek megszervezőire és kivitelezőire.

Ez üdvös a társadalomnak? Semmi közöm hozzá. Én csak leírtam a tényeket. Ítéljen mindenki maga. Na, így van vége.

Összeesküvés-elmélet, cucc,viszlát

Most nem fogok jó hírt közölni. Gyorsan essünk is túl rajta: nincs olyan, hogy skizofrénia. Vagy, ha van is, jóval kisebb számban, mint ahogy azt beállítják. A skizofrénia valójában annyira ritka, hogy még a pszichiátrián is meglepődnek, ha valódi skizofrénnel találkoznak. Társadalom van, és beilleszkedési zavarokkal küzdő egyének vannak, akik nem illenek bele a társadalomba, és ezért a társadalom kiveti magából őket, eltünteti őket. Egy folyamattal. Aminek a skizofrénia nevet adták. Igazából cuccoltatás van, elhavaztatás van a társadalomban, ami folklór szinten megy. Nincs ez leírva sehol, hogy ez hogy megy. Nincsen erre recept vagy módszer. Egy dolog van rá: gyógyszer. De az szarásig. Ugyanúgy gyógyszer van a tünetek kiváltására, mint a kezelésére. Ez az igazi homeopátia: amitől rosszul leszel, attól gyógyulsz is. És ez a mérhetetlen sok “orvosság”, amiből a pszichiátriákon túlkínálat van, a társadalomban viszont felhalmozódott, és a kezelése annyira brutális, hogy az inkább már kínhalállal egyenlő értékű. És igen, vannak az elméletek. Orvosiak főleg, dopamin-túlműködés, szerotonin-alulműködés. De igazából a skizofréniát nem tudják, mitől van. Szerintem főként a cuccoktól. Hallucinogén antipszichotikumoktól, beadagolt nyugtatóktól, esetleg egy kis elfekvő marihuánától vagy LSD-től. De igazából nem tudom én sem. Én meg nem mondom, hogy a skizofréniának hány százalékát teszik ki az ilyen esetek, de szerintem igen-igen nagy százalékát. Egy kellemetlenné vált lakó a lépcsőházban? Szakmai féltékenység az egyetemen, pláne végzés előtt. Beüt a skizofrénia. A skizofrénia kezelése úgy van kitalálva, hogy abból ne lehessen megmenekülni. Életre szóló diagnózis. A gyógyszerek elnyomják ugyan a tüneteket, de ennek az az ára, hogy ha elhegyjuk őket, hatványozottabban térjenek vissza. Én nem tudom, milyen konszenzus van, avagy hallgatólagos megegyezés orvosok, ápolók és a társadalom között. A feleslegessé vált versenyző eltűnik az ellátórendszerben, és kész. A skizofrénia kiváltására meglévő eszközök számosak, és mindenki számára elérhetőek. Én sem ismerem őket. Viszont, akit gyanítok, hogy ismeri, az alvilág, a szegény réteg, a tisztes polgárok. Ez egy kis titok. Valakit beparáztatni nem nagy teljesítmény. Tudnunk kell, hogy az emberek agyának a tűrőképessége véges. Ha ezzel tisztában vagyunk, elég egy kis hókusz-pókusz, egy kis trükk, és az emberünk máris vidáman hallucinál. A pletyka faktor sem elhanyagolható. Ha valaki egy közösségben a leggyengébb láncszem, akkor viszlát. Mi áll a háttérben? Egy féltékeny férj? Egy buzi barát? A lényeget tekintve már mindegy is. Nem tudom, de a társadalom valahogy mentálisan is ráhatást gyakorol a betegre. A skizofrénia genetikailag örökölhető. Tényleg? Mondja a genetikus. Persze, mert a kirekesztettség, a magány és a rosszindulat is örökölhető. Ez most egyébként pont olyan, mint amikor egy újságíró beleássa magát egy témába, és lassan-lassan kiderül, hogy nagy szarba nyúlt. Na, most ilyenkor vagy befejezi vagy tovább kutakodik az okok, indítékok, cselekmények hálójában, és akkor könnyen rajta veszt. Mert kivel megyek én most szembe? Az orvostársadalommal, a gyógyszeriparral, és az összes sulykolt információval, ami a témával kapcsolatban él az emberek fejében. Szóval ezen a szinten én most egyelőre befejezem. Ezt egy kis gondolatébresztőnek szántam, aminek szinte senki nem fog örülni, az illetékesek a végsőkig tagadni fogják, hogy ilyen van, sőt ilyenek vannak, viszont számomra nem ez a kérdés, hanem az, hogy milyen százalékát teszik ki ezek az esetek a skizofréniának? 50%-ot? 70%-ot? 100%-ot? Azt hiszem, most ezért rám is fogják fogni, hogy paranoid vagyok, illetve nem hiszik el mindezt. A társadalom nagyon kis része fogja ezt elhinni, én magam is alig hiszem. De akik érzik az események mögött a dinamikát, tudják, miről beszélek. Isten óvjon mindannyiunkat. És mégegyszer, egy darabig, viszlát.

Sokan mondják, hogy az ember alapvetően jó. Hogy a lelke jó. Én már ebben régen nem hiszek. Az ember képmutató, aljas és hazug. És gonosz. Azt fogják mondani, hogy tételezhetek fel ilyet a többi emberről. Csak úgy. Simán. És az indok: szerelem, de főleg pénz és hatalom. A hatalom akarása.

“Az ember önző, falékony húsdarab,

Mikép a hernyő telhetetlen,

Mindig előre mász – s harap.”

Arany János: Kertben

Ezzel búcsúzom. Abban a korban még nem volt skizofrénia. Ágnes asszony volt, meg a Radványi sötét erdő (Tetemrehívás). Lélektani balladák. De mennyire voltak lélektaniak, a lélek megbomlása mennyire volt már akkor is realitás, és mennyire rásegített? Fogós kérdés. Azt hiszem, a válasz már másra tartozik.

Párbeszéd a szkizofréniáról

A múltkor az egyetemen, úgy a 7. ötös vizsgám körül (most már úgy tűnik, ez a félév is ilyen magas átlaggal fog sikerülni, kopp-kopp), belefutottam valamiféle konferenciába, a hirdető plakátjára néhány szó volt felírva: pszichiátria, pszichológia, rehabilitáció, stb., tehát valami ilyesféle konferencia lehetett, csodálkozom, hogy nem fogtak ott szemléltető eszköznek, mint kósza beteget. A mai napig kissé furcsállom, hogy konferenciákat szerveznek a pszichiátria berkein belül mentális betegekről – mentális betegek nélkül. A mentális betegek kérdésében általában mindenki felszólalhat, leginkább pszichiáter és pszichológus, de mentálhigiénés szakember, szoc. munkás, ápoló is – bár ők már ritkábban ártják bele magukat – de a mentális betegek képviselői valahogy mindig hiányoznak az ilyenfajta konferenciákról. Így aztán olyan az egész, mintha például a határon túli magyarokról akarnánk konferenciát szervezni, szigorúan kikötve, hogy csak magyar anyaországi magyar állampolgárok vehetnek részt rajta. Lehet, hogy nem a legjobb hasonlat, de szerintem igen.

Szóval, ennek a konferenciának az előterében volt egy ilyen könyves stand, ahol volt egy pár pszichiátriai kiadvány, vettem is egy párat, köztük a Párbeszéd a szkizofréniáról címűt, ami egy elég igényes, „színes-szagos” kiadvány, az Oriold és Társai kiadó adta ki, Campos Jiménez Mária szerkesztésében. A könyvnek valójában lehetne az is a címe, hogy „Pár beszéd a szkizofréniáról”, ugyanis ez egy interjúkötet, és az interjúk inkább az „egymás mellett elbeszélés” hatását keltik, mint egymásra reflektáló írásokét. Volt, persze olyan, hogy „beteg” és „hozzátartozó” is megszólalt 1-1 konkrét eset kapcsán. A skizofréniát a mai napig úgy képzelik el, mint a „hozzátartozókat próbára tevő betegség”-et, ahol feltétlenül jó pont, ha meghallgatjuk a hozzátartozókat is, mivel így holisztikusabb, teljes körű képet kapunk a konkrét esetről – vagy nem – ez meg az én meglátásom. Betegek leginkább eddig csak interjúalanyként szólaltak meg a skizofrénia kérdésében, olyan még nem nagyon volt, aki ennyit hablatyolt a témáról, mint én. Igazából erről azt gondolom, hogy a skizofrénia akkor is az egyik kedvenc témám lenne, ha nem lennék érintett, így meg pláne.

A Párbeszéd a szkizofréniáról kötet újdonsága annyiban áll, hogy az interjúalanyok fényképpel együtt szerepelnek a könyvben, tehát könnyen rájuk lehet ismerni, 3 pszichiáter és 10 érintett (vagy beteg, vagy hozzátartozó) szólal meg a könyvben, mindegyikük fényképpel, ami a pszichiáterek esetében még úgy-ahogy megszokott dolog, betegek viszont ezt ritkán vállalják fel. Gondolkoztam is 1-2 esetben, hogy nem ismerős-e valamelyik sztori vagy fénykép nekem valahonnan, de aztán úgy találtam, hogy valószínűleg nem, de ha az is lenne, úgysem ismernék rá egy interjú alapján. Az ismerősség érzése a skizofrénia történetek hasonlósága miatt kísérthetett meg. A kötetben szereplő illusztrációk között megtalálhatóak még a Moravcsik Alapítvány alkotóinak a grafikái is, ami tovább színesíti az amúgy is elég színes kiadványt. Nekem az interjúkötet kapcsán első körben az jutott eszembe, hogy minél többet olvasok a skizofréniáról, minél több tudományos(nak ható) leírást és ismertetést, annál erősebbé válik a gyanúm, hogy olyan, hogy „skizofrénia” nem létezik, soha nem is létezett, az egész az orvosok és a társadalom szuggesztiója a pszichózist elszenvedő emberen. 

Párbeszéd a szkizofréniáról

Miből gondolom ezt? Abból, hogy a skizofrénia fogalom igazából nem egy betegség, mégcsak nem is egy állapot leírása, hanem egy diagnózis, de valójában leginkább egy jóslat, arra vonatkozóan, hogy X vagy Y hogyan fog viselkedni, egy – divatos szóval – életpálya-modell, egy prognózis, amit hivatalosan megállapítanak, és attól kezdve predesztinálják (de inkább kondicionálják) az embert arra, hogy alacsonyabb kvalitású életpályát fusson be a társadalomban. A skizofréniáról szóló információk mára már a neten azonnal hozzáférhetők, és azonnal taglalják a „betegség” (valós vagy vélt) tüneteit, kezelési módját, sőt, az egész kórlefolyást, negatív, önbeteljesítő jóslatokkal bőven megtámogatva. Az, hogy a skizofréniával alacsonyabb életminőség érhető el, egyszerűen nem igaz, vagy csak azért igaz, mert a társadalom elvárása ez, az élet minden területén tapasztalható enyhe gyanakvás, ami körülvesz minket, skizofréneket, egy idő után összeadódik, és nagyon megterhel bennünket. Ennek ellenére én sem skizofrén egyetemre járok, hanem normál egyetemre, „normi”-k közé, és azt hiszem – legalábbis egyelőre – a legjobbak között van az átlagom, ha nem éppen a legjobb.

A könyvre visszatérve, a pszichiáterek megszólalása nagyon szakmai, nagyon szabatos, csak egyvalami hiányzik mögüle, mégpedig tapasztalat. Hiányolom a „tapasztalati szakértők” megnyilatkozásait a témában. A fogalom azokat a személyeket takarja, akiknek első kézből származó a tudásuk a skizofrénia, illetve egyéb mentális betegségek témakörében, ilyen személyt én is ismerek. A skizofrénia tanulmányozásában eddig úgy jártunk el, hogy a pszichiáter (jobb esetben) meghallgatta a beteget, majd felállított vele kapcsolatban valamiféle diagnózist, illetve spekulációkat. A skizofrénia diagnózis több, mint 100 éves fennállása kapcsán egy egészséges emberek spekulációit, elképzeléseit hallhattuk egy állapotról, amiről csak másodkézből szereztek tudomást. Ez a „second hand” tudás ezen a könyvön is érződik, de néhány beteggel készített interjúnál felmerül már annak a kérdésnek is a lehetősége, hogy a betegek valamelyest maguk is rálátást nyernek a bennük zajló folyamatokra és képesek valamiféle általánosan is érvényes visszacsatolást produkálni az állapotukkal kapcsolatban. Ilyen például Tamara esete, aki maga is az idősgondozásban dolgozott, tehát segítő munkakörben, betegstátusza ellenére, és ezért nem kevés rálátása volt a benne zajló folyamatokra. De felmerül a többféle paradigma nyugtalanító kérdése, együttes jelenléte, például a paranoid religiózus skizofrénia esetében, amikor a pszichiátriai szemlélet és a vallásos élmény (pl. az Isten jelekkel kommunikál, vagy az ördög suttog a füledbe) együttesen van jelen, kérdés hogy az ilyen esetek hogyan kezelendők? Pszichiátriai esetként-e, vagy pedig a vallásos élmények valós megtapasztalásaként, mert sokszor csak egy hajszál választja el a szentet és a prófétát az őrülttől, vagy még annyi sem. Korunk szentjei az őrültek közt keresendők, annak ellenére, hogy a pszichiátria is szeretné őket „kezelés alá vonni”, ahogy egy pszichiáter fogalmaz. Talán a mai kor prófétáinak a legnagyobb próbatételük a pszichiátriai körből való kiszabadulás lenne? Nagyon is elképzelhető.

G+, B+! – Apokalipszis most

“This is it boys, this is WAR”

Google barátunk bemondta az unalmast. A viszony sosem volt felhőtlen, de tegnaptól a helyzet végképp elromlott. Az elhallgattatás első lépése megkezdődött: az eltüntetés a keresőkből. Később esetleg jön a szoc. média. Végül ki tudja. Mondanom sem kell, ez hova vezet. Talán sötétben tapogatózom, de vak tyúk is talál szemet alapon megpróbálom felvázolni a helyzetet.

Úgy gondolom, nem kell messzire menni, ha a valóságból való kiszakadást akarjuk tanulmányozni. Nyilvánvalóan most a szakom ellen is fogok beszélni, az egész információs társadalom ellen, és minden ellen, ami eltántorít a valóságtól. Azt mondják, a drogok azoknak valók, akik nem bírják a valóságot. De ma már nem csak a drogok ilyenek. Olyan fikcionális, virtuális valóságok léptek a helyükbe, amikkel még a drogok sem versenyezhetnek. Nem kell magunkat „bedrótozni”, mint az egykor méltán népszerű cyberpunk világokban, mint például a Neurománc William Gibbsontól. Abszolút technikai kérdés, hogy az embernek az agyában van-e a csatlakozó, amivel csatlakozik a hálóra, vagy minden cyborg technológia nélkül teszi ezt meg. Sőt, az utóbbi talán még veszélyesebb, látva a menet közben mobiliozó, és majdnem nekem jövő fiatalok példáját.

Szokatlan dolog tőlem, hogy éppen én védem a valóságot, aki ma is hiszem és vallom, hogy olyan spirituális utazásokon vettem részt, ami sokszorosan kitágította a világról alkotott elképzeléseim horizontját. Milyen utazás? Hogy? A hallucináció utazás? A téveszme utazás? Nos, nem, nem utazás, de az abban az állapotban megtett jelképes út a fantasztikus csodák birodalmába vezetett, ami itt a Földön valósult meg? Csoda volt, hogy értettem a madarak énekét? Csoda hát. Viszont az egész csak attrakció: Assisi Szent Ferenc már megtette ugyanezt. Csak, mondjuk, nem zárták érte diliházba. És aztán a csodás dolgok mint folytatódtak: a passió a Sóstóhegyi templomban, ahol majdnem szívrohamot kaptam a szertartás kezdetén, a lélek zarándokútja a házunk mellett fekvő sóstóhegyi temetőben, ahol a halottak érthetően kiabálták, hogy fel akarnak támadni. Lehet, mindez az ördög műve, mert ahol Isten van, ott szükségképpen ördög is van, szerintem egyik sincs, de mindegy. De hogy ezeket nem az agyam csinálta, arra már most meg merném inni a mérget.

És, kár lenne elhallgatni: a pszichiátria is a beavatási rítus egy része, állomása, talán minden állomás közül a legveszélyesebb, legrosszab esetben van az azonnali halál mellékhatásként feltüntetve bizonyos készítményeken, de ha szerencséd van, csak a lelkedet ölik meg. Nekem – jobb híján – a lelkemet ölték és ölik a mai napig gyógyszerrel. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy be vagyunk csatlakozva a hálóba, igaz, drótok nélkül, és ez talán megadja a hamis szabadság látszatát, de elveszettebbek vagyunk benne, mintha élesen külön lehetne választani az egész cirkuszt a valóságtól, a divatjátékokkal, a divatfilmekkel, a divatrogokkal, ha van pénzed, nem kell, hogy közöd legyen a valósághoz, lehetsz akár hikikomori is. Talán vissza kell térni a valóságba pénzért, meg kajáért, a Ready Player One film legnagyobb tanulsága is az volt, hogy a valóságban milyen jót lehet kajálni, ellentétben a játékvilággal. Hát, igen, ízlés dolga. Ha jól megnézzük, ezernyi dologban megtalálhatod, vagy inkább elvesztheted magad: lehetsz Marvel rajongó (ha megjelenik a rajongás, szerintem már régen rossz), Trónok Harca fan, stb. Egyébként érdemes megfigyelni a fantasy-t, az én fiatalkoromban kizárólag sátánista szeánszokkal hozták összefüggésbe a sajtóban a fantasy szerepjátékokat, és minden módon elítélték társadalmilag (a memóriám még jó), ma viszont aki nem rajong a fantasy valamelyik formájáért, legalább a Harry Potterért, vagy a legódivatúabbak a Gyűrűk Uráért, netán le meri szólni, valakitől biztos megkapja, hogy egy f*kalap.

Az a helyzet, hogy a fikciót előtérbe helyezzük a valósággal szemben: a fikcionális Facebook falon szembesülhetünk ismerőseink álboldogságával, a Twitteren mindenki humoros, ultra laza, jó fej, egyesek a helyzet függvényében még váltogatni is képesek ezeket a szerepeket, mint a kaméleon. A valóság egyes rétegei úgy rakódnak egymásra, mint egy-egy téveszmés világ hallucinációs rétegei. Én, aki megjártam a fent említett dolgokat, nyugodtan mondhatom, hogy nem sokban különbözik a saját szabályokkal, saját világgal és törvényekkel rendelkező filmes világtól, játékvilágoktól vagy a szociális média világától. És a másik dolog, amiért ma írok (ez sem túl kedves), az, hogy a realitás néha betör az internetre is, például egy jó nagy pofon formájában. A Google a mai naptól nem hoz látogatókat az oldalamra a számláló szerint. Eddig azt hittem, hogy azért jön annyiszor a Googlebot az oldalra, hogy majd megnövelje a keresőkben elért rangot és a látogatottságot.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az ellenkezője miatt. Ez valami olyasmi, mint amikor valakit a várt kitüntetés vagy dicséret helyett jól bokán rúgnak. Nem ismerem a Google algoritmusát, sem pedig az irányelveit, de gondolom, biztos bűnösnek találtak néhány pontban, ami miatt lejjebb rangsoroltak. Nyilvánvalóan rossz színben tüntetek fel bizonyos embercsoportot, és konteónak (mondjuk az ilyen tartalmat jelzem), vagy dezinformációnak nyilvánítanak néhány dolgot. Nem mondom, hogy bizonyos érdekcsoportok presszionálják őket erre, csak sejtem. Csak annyi a baj, hogy ezzel a szabad véleménynyilvánításhoz való jogom sérül. Ha valamelyik pszichiáternek, vagy ápolónak, vagy bárkinek gondja van velem, alászolgája, beszéljük meg, a bíróságon, akár. Tudom, erre nem vagyok méltó, szerintük. Nekem meg, mondjuk, róluk van meg a véleményem. Elmondanám, hogy évek óta tudom, hogy jóval lejjebb rangsorol a Google, de hogy mától 0 találatot kapok, az annyira konkrét, hogy nem állhattam meg szó nélkül. Ne legyünk naivak, mára az internet keresőkből és a szociális médiából tevődik össze. Ebből a keresők kilőve, akkora szoc. média hálóval pedig nem rendelkezem, hogy megérje. Lehet, hogy ez a vég? Lehet, de akik ezért a felelősek, nem tudják még, hogy a sikertelenség nekem sohasem kudarc, a negatív stresszt sokkal jobban élem meg, mint a pozitívat, ez inspirál, mindig is ez sarkallt tettekre.

Akkor most jön a kérdés, hogy a valóság jó, vagy rossz?

Ahogy vesszük. Valakinek méreg.

B+, G+; G+, B+! 😛

Ui.: Amúgy még azt csodálom, hogy eddig még írhattam és megjelenhettem relatíve nagyobb közönség előtt. De ilyenkor mindig jönnek az okosak, a pénzesek, a szépek, és megtalálják a módját, hogy megszüntessék, elnyomják, letapossák a nekik nem tetszőket. Lehet, hogy a Google konkrétan nem ezekért diszkriminál, hanem egészen másért. Mindegy, a lényeg ugyanaz. Ki tudja? Talán tényleg kezdenem kellene egy blogot, amiben őzikék puszilkodnak nyuszikkal a mezőn, az talán nem zavarna senkit, de már ebben sem vagyok biztos. És még az utolsó szó jogán szeretnék visszakapcsolódni a bejegyzés elején elhangzottakhoz: Az, hogy a neten a Google írja a valóságot, szinte már ténykérdés. És hogy az én valóságom ennyi év után nem fér ebbe bele, sajnálatos.