MÁTRIX 4, AVAGY AZ INTERNET ÚJRATÖLTVE!

Nem is olyan régen írtam le interneten viccesnek szánva, hogy már csak ennyit és annyit kell aludni, és itt a Mátrix 4! Na, de álljunk csak meg! Van annak már több éve is! Kint vannak már a werk videók, lassan írhatom újra, hogy jön a Mátrix 6!

 

 

Hogy miért 6-ot írtam, és nem 5-öt? Ez érdekességekre vezethető vissza. Informatikában a verzió számozással is mint sok egyébbel, gyakran poénkodnak. Vagy éppen babonából, vagy sikertelen project okán kimaradnak verziószámok. Angolul tudók előnyben, lásd a Windows 7, Windows 8 után jött a Windows 10. (Seven ate Nine.)

Nos így lett ez az internet protokollal is. A 4-es verzió futott évtizedekig, majd megjelent a köztudatban a 6-os verziójú protokol. A kidolgozott 5-ös verzió már az elméleti résznél elbukott, ha jól emlékszem.

 

 

Egy szó, mint száz – itt a szuper „új” internet! Tele mindenféle új funkcióval, jöhet az összeesküvéselmélet! A „megfigyelések”, a „nyomkövetések”. De hisz ez nem is olyan titkos dolog hiszen ki használhatja manapság a weboldalakat, az internetes felületeket, a közösségi médiákat, a kereső szolgáltatásokat, – hogy csak a nagyobb „fejezeteket” említsem – hogy ne fogadná el előtte a – persze sok-sok apróbetűs részből, lábjegyzetekből, és kiegészítő megjegyzésektől hemzsegő gyakorlatilag szakzsargon – jogszabályi beleegyezést, miszerint adatainkat rögzítik felhasználják, évekig megőrzik! És ebbe mi szépen beleegyezünk, hiszen e nélkül nem tudjuk használni az adott projectet.

És akkor miért is vagyunk olyan messze a Mátrixtól? Legyen az 4 es vagy 6 os!?

Csak annyira, mint 1984-től!

 

 

Zárszó: aki nem érti, szaladjon könyvtárba (lehet neten is) és kérdezze meg a recepcióst (vagy üsse be az online katalógus keresőjébe) hogy ugyan már szeretne többet megtudni George Orwellről.

Kellemes, összeesküvésmentes hétvégét kívánok!

A kedvesség világnapja alkalmából 🧡

Pszichológiai, pszichiátriai területeken – valamint a hétköznapi eszmecserék esetében úgyszintén – már a csapból is … – a COVID-19 mellett – az „erőszakmentes kommunikáció” bűbájszóval jellemzett „harcmodor” … zajlik.

Hozzátenném gyorsan semmiféle erőszak mellett nem vagyok! Sőt aki ismer tudja egy-két rosszemlékű régebbi eseménykor inkább magammal szemben voltam úgymond „rossz”, soha nem bántottam senkit – se szóban, se cselekedetben – és hogy egy jó barátom is eszembe jut – még gondolatban sem (habár tudom ez szinte már-már elképzelhetetlen). Életem mélypontjain is csak az ijesztgetés volt.

Na de hagyjuk a rossz emlékeket! Ébredjünk át a jelenbe!

Erőszakmentes? Kommunikáció? Hm. Ja! Mert ugye ha „valaki” mondjuk – pl. egy férfi ember – uszkve mázsa össztömeg felett van … súlyzózik, ellipszistrénerezik, fát vág, kutyával fut (télen is) – és itt csendben (erőszak nélkül elhelyeznék egy felkiáltójelet), mellette egész nap (úgymond – könnyű) szellemi munkát végez, akkor az attitűdje milyen legyen? Mondjuk rózsaszín, avagy – teljesen mindegy – babakék szvetterben kellene rózsaszín (babakék) nyakkendőben egész nap mosolyogva riszálnia magát a bevásárlóközpontban? 😊 Gondolom nem.

Aki, ha lát egy egészséges erőteljes testalkatot – főleg ha hallja – és egyből az erőszakmentes kommunikációt „Joly Jokernek” gondolt „ütőkártyát” kell előhúznia tarsolyából, sejtem hogy a gondok inkább amott vannak … mondom csak sejtem … nem akarok célozgatni – hiszen kerüljük az erőszakot most is.

Nos akinek az erőszakmentes kommunikáció abból áll hogy „bűbájhangon” beszél. Azt csak sajnálni lehet. (És igyekeztem az erőszakot most is kerülni.) Kissé csípős leszek de muszáj (remélem ez még nem erőszak 😊) Az erőteljes felépítésből adódóan erőteljesebb megjelenés + erőteljesebb hangon való kommunikációm ellenére is képes vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Egyesekben az a sztereotípia, hogy ha az isteni laborban a fizikum kikeverésekor erőteljesebben fogott a ceruza 😉 , akkor vinnyogó hangon tegyük egyértelművé a behódoló szerep bevállalását. A Depresszió nevű kocsmazenekar 😊 megaszonta nagyon jól: „Ne menj le kutyába senkinek!” És így is van. Ahhoz, hogy kifejezzük tiszteletünket az adott kommunikációs szituációban részt vevő másik féllel szemben, még nem kell se vonyítani se „pucsítani” Képzeljétek el (tudjátok mint, ahogy a magyar népmesék kezdődnek) logikus érveléssel, megtörtént eseményekre, száraz tényekre alapozva is lehet erőszakmentesen kommunikálni.

Hirtelen és röviden ennyit erről.

Bocsika, reggel 5 óra. Vége a karanténnak. Újra hirtelen tettekre kész vagyok, és ez valahogy kikivánkozott belőlem.

Legyen ma is egy gyönyörű napotok!

Vigyázzatok a Coviddal! 😉

Vigyázzatok egymásra!

… és hogy mindenkinek is igaza is legyen:

Puszika! 🧡

 

Ui.: Nem jut eszembe hirtelen ilyen idézet, írom magamtól: az ember akkor fél a legjobban ellenfelétől, ha nem tudja kiismerni. És ilyenkor nem az adott ember az erőszakos, hanem a másik fél rendelkezik kevés ismerettel! … Továbbra is Pá! 😎

Janet, a Hírnév és az Alkohol … avagy, hogyan NE legyünk Híresek

Janet Devlin egy rendkívül tehetséges fiatal. Írországból származik. Részt vett egy Európai Ki-Mit Tud-on is. (X FACTOR vagy valami ilyesmi.)

 

Egyedi énekhangjának köszönheti sikerét.

 

Számos albuma is megjelent már.

 

A YouTubeon több felvétele is visszahallgatható.

 

Íme az egyik kedvencem:

 

 

Az ír származású Janetocska 16 évesen lett „sztár” a Brit X Factorban. 18 évesen jelent meg első Single albuma. 20 évesen pedig egy napon az AA klubban köszönt a többieknek, ilyen módon: „Sziasztok! Janet vagyok alkoholista.” Ma már a 25. életévében jár és ahogy mondja „rehabilitáció alatt”.

 

Ahogy – önvallomásos videójában – meséli a többiek is csak kerekítették a szemüket: „Hogyan lehet valaki 20 évesen alkoholista?

 

 

Angolul értők most előnyben, hiszen Ő maga számol be a YouTubeon (idén márciusban feltöltött videójában – amiben rögtön az elején meg is említi, hogy egyesek csak mint „ClickBait” fogják értelmezni), milyen utakat járt be, hogy így alakultak a dolgok.

 

Itt nézhetitek meg a videót (melyet azóta 40 millióan láttak), melyben Sztár lett az X-Factorban:

 

 

 

 

Itt pedig a 9 évvel későbbi önvallomásos Videója. Hallgassátok meg Ti is! És tanuljatok belőle!

 

 

 

Béke legyen veletek! Tisztelet!

 

 

KÓMA – avagy járvány idején

 

Attól féltünk a millennium idején, hogy a műholdak nem bírják a rosszul megírt kód miatt az átváltást és itt lesz a világvége … Nem is gondolta volna senki, hogy nem az 1999-ről 2000-re „váltás”, hanem rá 20 évre, a 2019-ről 2020-ra „váltás” idején lesz újabb „holocaust”.

 

Írom soraimat úgy, hogy lassan átlépjük a „lélektani” milliós nagyságrendet a fertőzöttek számát tekintve, a 2020-as év nagy járványa idején. Több országban már gyakorolják, mi lesz, ha úgy „igazán durván” elhatalmasodik a járvány, például rohamosztagosok rángatják ki, és fedik el védőcsukjával a vélhetően fertőzött „egyént”. Vannak országok, ahol lepedőkön húzzák ki az elhunytakat az utcára, és ott elégetik őket. Nálunk egyelőre „kijárási korlátozás” van érvényben. Ami nem egyenlő a tilalommal, hiszen azt már majd egyenruhások ellenőrzik, ahogy teszik már egyes országokban. Úgyhogy mi még nem is panaszkodhatunk úgy „igazán”.

 

Több helyen is láttam megosztva, hogy fókuszáljunk inkább arra, hogy már több százezres a „kórból” kigyógyultak száma, és inkább ilyesmi információkat osszunk meg. Való igaz! – a statisztikai diagramokat elemezve 1-2 hónapos lecsengési görbe látszik körvonalazódni. Több országban is, ahol korábban „tetőzött” az érintettek száma, mintegy 30 nap után kezd visszaesni a napi megbetegedések száma.

 

Szó mi szó, senki nem lehet jelen helyzetben a „tuti megmondóember”, senki nem tudhatja biztosra, hogyan alakulnak majd a dolgok – mondjuk jövő ilyenkor – de a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján elég valószínűnek tűnik, hogy belátható időn belül le fog „csengeni” ez a járvány is, mint megannyi járvány már az emberiség történelme során … ám az már most érzékelhető, hogy ez a „kórság” sem fog eltűnni nyomtalanul az emlékezetekből.

 

Egy példaidézettel zárnám röpke soraimat:

 

„Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég.” – Euripidész

A beteljesületlen sötét jövő

A 2019. év végére beharangozott Terminátor filmet már nagyon vártam. Mielőtt a szokásos popcornt bekészítettem volna a mozizáshoz, még elolvastam egy-két mozirajongó véleményét, ugyan mire is számíthatok. A „gondolati papírforma” bejött. Mivel sokadik része ez már a franchise-nak, vagyis a „sokadik bőrt nyúzzák le” ugyan arról a témáról: akik csak úgy beülnek mozizni – és nem túl nagy rajongói a Terminátor filmeknek – szinte mindenki átlagos akció filmnek írja le. Aki azonban megátalkodott Terminátor rajongó – mint jómagam – nem győzi a fellegekbe magasztosítani a filmet.

A Terminátor filmeknek ugyanis meg van a maguk atmoszférája. Egy egyedi érzés, ami áthatja a filmeket. A kapcsolat a távoli jövő és a jelen között, a jövő történéseinek megváltoztatása a jelenben, mind-mind olyan dolgok, amiket az ember – ha ad abszurdum elutasít – valóban nem tudja élvezettel nézni a filmet hiszen ezek a film alappillérei. Ezeknek a dolgoknak legalább alap szinten való elfogadása – hogy most egy jó fantázia sztorit nézünk – sem megy, akkor valóban csak végig nyűglődjük azt a két órát.

Azonban, ha átadjuk magunk a történet fonalának, és hagyjuk magunk „megvezetni”, egy gyönyörű, valódi emberi erényeket felmutató sztori rajzolódik ki. Az emberi bajtársiasság; a közös, jó ügyért történő önfeláldozás; az egymás megsegítése; lehajolni az „elesethez”, és felsegíteni azt; valamint az „együtt egymásért – jótettekkel egy jobb világért” eszmék rajzolódnak ki a mozivásznon.

 

Történik mindez egy nagyon kitalált futurisztikus vízió közepette. A különlegesebbnél különlegesebb robotok világában, amibe – valljuk be – nem is olyan nehéz beleképzelni magunkat, hiszen ma is rengeteg üzemben dolgoznak már robotok különféle célfeladatokra, a még szélesebb réteg által ismert személygépjárművek automatizált fedélzeti számítógépéről már nem is beszélve.

 

Ami még nagyon megragadott, hogy a sztoriban újra főszerep jutott Linda Hamilton és természetesen – hogy is maradhatott volna ki – Arnold részére. Új „történeti darabnak” mondható a Terminátor filmekben a „felturbózott” ember, aki nem robot „csak félig”.

 

A kisebb-nagyobb tragédiákat sem nélkülöző filmben természetesen újra a világot mentjük meg. Akik nem szeretik az amerikai világmegmentős filmeket azok is előszeretettel írják „le” a filmet, úgyhogy olyanoknak ajánlom, akik be tudnak fogadni ilyetén filmeket is.

 

Aki szereti a tudományos fantasztikumok világát, és nem irtózik a „mentsük meg a világot” eszmétől, arra a film megtekintésével garantált kétórás kikapcsolódás vár.

 

“A bizalom köre” – szubjektív látomás az “Élősködők”, Bong Joon-Ho filmjéről

Lajos ül a luxusautó volánja mögött. Gyönyörű, legújabb modell. Na nem Lajos, ő a saját megfogalmazása szerint is a “cigánysoron” nőtt fel, ők csak úgy hívják “Párizs”, és ahogy meséli, bármikor visszakerülhet oda. Ez még csak a „flash schub” kezdete, az autóban ekkor ugyanis felcsendül az „Annyi mindent kéne még elmondanom, S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom, Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk, S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk”, mely – ahogy Lajos mondja: „A külföldön élő magyarok tartják ezt magyar identitású zenének … hatalmas zene” … ekkor szemem apró villanásokkal jelez, enyhe szorítás a homloklebenyben.

 

Ez egy gondolat-kivonat egy aprócska magyar reality trash-szösszenetből a neten, melyre csaknem egy év múlva leltem rá, nem sokkal azután, hogy megnéztük a Parasite című koreai – szigorúan felnőtt nézőknek ajánlott – pszicho-trash tragikomédiát.

 

 

A gondolatrohanás után a filmek között egy korábbi kedvenc hidegrázós filmélményem főszereplője után kutakodva vettem észre, hogy a nemrégiben megnézett filmet – melyről már megnézése közben megjegyeztem, hogy erről írni fogok – a 2019-es esztendő filmjének kiáltották ki.

 

A filmet végig cidriztem. Sokáig csengett még bennem a film zárulta után is a hatása. Ahogy csendesült a mámor, úgy kerültek előtérbe a kritikai gondolatok, hogy talán „túl ázsiai” a befejezése, talán „nemzetközileg” nem fogják annyi átéléssel nézni, mint ahogy én végig izgultam a filmet.

 

A kis magyar gondolatébresztő videó és a film hype-ja után jutottam arra az elhatározásra, hogy ajánlom ezt a filmet is megnézésre.

 

Bátorságot volt muszáj merítenem hiszen különleges film. Már a film első kockáiban ugyanis a legmélyebb nyomorba csöppenünk egyből, és nem a háború utáni nélkülözés évei ezek, ez a 21. század legmodernebb nyomora. Okostelefonokkal lopják a wifi jelet és netes üzenő alkalmazásokkal kommunikálnak, nézik a videókat, hogyan kell pizzásdobozt hatékonyan hajtogatni. Legmélyebb nyomor szó szerint is: a föld alatt két méterrel vagyunk egy pincében, büdösbogarak közt.

 

Egyetlen ország, egyetlen városán belül tárja fel a film jelenünk rendkívüli mód kiélezett szélsőséges társadalmi különbségeit. Teszi ezt olyan elementáris erővel, hogy már magunk se tudjuk, hogy hogyan, de a vizeletszagú csatornák után, egy valóságos oázisban leljük magunk, ahol külön lakosztálya van minden ott élőnek, festmények a falon, s ezek mentén még a legmodernebb technológia is felvonultatja magát, internetre kötött automatizáció minden szegletben és persze személyzet.

 

A film a rendező különleges látásmódjával, a film egyedi hangulatával köti össze ezeket a két egymásnak brutálisan ellentét létkörülményeit. Egy 21. századi görbe tükör társadalmunkról. Némi ázsiai absztraktcióval.

 

„Különleges-félelemkeltő” film. Olyanok számára ajánlott, akik szeretik az ilyen élményeket, és nem rohannak ki a vetítőteremből az első különc-durva, esetleg bántó-megalázó, megbotránkoztató jelenet láttán. Mégis, hogy ennyire felkapott lett Ázsián kívül is, köszönheti ezt annak, hogy a szokottnál furcsább dramaturgia ellenére, valós problémákra világít rá, mely a mai társadalom anyagi-, erkölcsi-, gondolkodásmódbeli szélsőségeire irányítja a figyelmet, mely extrém végletek jelenkorunk Glóbuszán elterülő minden sokmilliós lélekszámú nagyvárosában megvannak.

 

Már-már hihetetlen erővel tört be a filmiparba az alkotás, eddig megnyerte a Golden Globe-ot, 134 egyéb díjat nyert, és kilenc kategóriában jelölték az 92. Oscar-gálán.

 

Kellemes borzongást – és nem utolsó sorban – egy jó kikapcsolódást kívánok a filmhez. A film után garantáltan a hatása alatt lesztek szótlanul … legalábbis egy ideig.

 

Jó szórakozást!

 

„FELHŐTLENÜL A FELHŐK FELETT” – GONDOLATOK A FELHŐATLASZ CÍMŰ FILMRŐL

 

„Szerkesztői tapasztalataim odáig vezettek, hogy megvetéssel tekintek az események előre-, illetve visszapergetésére – de hiszem – hogy Te kedves olvasó meg tudod még őrizni a nyugalmad csupán egy pillanatra – hogy rájöjj – van rendszer ebben az őrült történetben.” – veti papírra írógépével a film egyik kezdő jelenetében Timothy Cavendish.

Veszem a bátorságot és a film látszólagos idősík eltolódásait alapul véve magam is csapongok a film, és a filmmel kapcsolatos élményeim idővonalán – remélve – hogy így is összeáll egy kép az alkotásról az írás végére.

 

 

Nem is ott kezdem mikor legelőször láttam, hanem talán ott mikor baráti társaságban – sokadik alkalommal került elő a film a képernyőre – a többiek rákérdeztek hányszor láttam már, mennyi alkalommal néztem meg újra és újra a filmet, a dialógusokat már előre mondva.
Költői volt a kérdés, hiszen magam sem tudom pontosan összeszámolni hány alkalommal, mennyi féle már-már szertartásos jelleggel néztem meg a filmet, mint például volt, hogy a sparhelt parazsa mellett – egy hidegebb éjszakán begyújtva – ágyból néztem egy kis hordozható készüléken, közben – hiába sokadjára láttam – az ámulattól még akkor is (szinte extatikus állapotban) követtem figyelemmel az eseményeket, elejétől a végéig, csaknem három órán keresztül.

Mikor legelőször láttam akkor szinte schubszerű állapotba kerültem. Akkor is éjszaka volt, kint a vak sötét, bent égtek a nappaliban a fények, én az izgalomtól néha felpattantam és kirohantam a teraszra, és onnan tekintettem be a nappaliba az üvegen keresztül, ahol a benti tükörben láttam magam ahogyan kint állok a teraszon. Nem tudom sikerül-e eléggé érzékeltetni ezt a sokkoló hatású film közben bekövetkező sokkoló valós élményt.

Ilyen valós élmények sorozatai vittek közelebb, ehhez a különleges atmoszférájú filmhez. Hiszen vagy szereti valaki ezt a filmet, vagy élből elutasítja azt, mint érthetetlen, zavaros, hatásvadász film. De mi lehet ez a különlegesség, mi az, ami annyira megfogott benne, hogy se adatlapokat, se kritikákat nem olvastam róla, csak az évek során újra, és újra megnéztem. Nemrég esett csak le, hogy ez a film is a Wachowski testvérekhez köthető, mint annak idején az akkoriban szintén óriási kultusznak örvendő Mátrix című film.

A film látszólag több idősíkon, több korban játszódik, de nem úgy, mint a valaha a televízióban vetített Szomszédok című szappanopera, hogy „snitt egy, snitt kettő, snitt három”, és megvolt a három különböző sztori, hanem a film a legelején úgy indít, hogy a fogyasztó csak néz ki a fejéből, hogy: „Tessék?”, meg a tátott száj, kerek szem: „Na, és ezt így, hogy?”. Ugyanis már nyitásként, olyan tempóban peregnek a különböző korokban játszódó – szánt szándékkal – nagyon jól elkülöníthetően megkomponált filmkockák, hogy a vászon, vagy tévé előtt ülő személyre komolyan sokkolóan hat, amennyiben megpróbálja az értelmetlennek tűnő képturmixot elsőre értelmezni. Egyik pillanatban úgy tűnik egy ősember melegszik egy tűznél, majd nemsokkal később a már említett írógép koppan, aztán valahol a hippikorszakban vagyunk, majd a 19. században hajókázunk, aztán gyors vágással a távoli jövőbe kalauzolja szinte másodpercek alatt a nézőt a film.

A film azonban nem lassít! Nyolc perc híján, három óra hosszan keresztül száguldunk, hol valami őskori jellegű tájon kanibálok közt, hol a 20. század derekán a hippi életérzésben, hol a távoli jövőben, ahol lebegő, hangtalanul suhanó járműveken közlekednek, látszólag minden logikát, minden kontinuitást nélkülözve követik egymást ezen képsorok. Azonban az időnként flashszerűen bevillanó jelenetek annyira látványosak, annyira érdekesek, hogy az ember tovább nézi a filmet, egyfolytában azon agyalva, hogy is van ez, hogy fog összeállni a kép a film végére.

Talán pont ez a feszültség, ezt az állandóan újabb, és újabb apróságokat észrevétető szemlélet, teszi a filmet olyanná, hogy sokadjára is élvezettel lehet nézni. Értelmezésében talán Az ember tragédiájához tudnám hasonlítani, hiszen a lét kérdéseit feszegeti mindkét mű. Az emberi jóság csatázik az emberi gonoszsággal. Nem lövök túl nagy spoilert, ha megemlítem, hogy több különböző karaktert is ugyanazok a színészek játszanak, a filmben tulajdonképpen ezzel is érzékeltetve, hogy minden emberben ott lakozik a közönyösség, a félsz, az akarat, a tettre készség, a jó és a rossz is. A környezet, az adott szituáció hozza, hogy melyik „fegyverét”, melyik tulajdonságát veszi elő az egyén.

Úgy érzem pont itt lehet megemlíteni Márai egyik művéből egy szösszenetet: „ … Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak … „

Visszatérve Timothy Cavendishez, így zárja azt a bizonyos indító jelenetet: „Én Dermot Hoggins kiadója voltam, nem az orvosa, vagy asztrológusa, és az istenverte igazság az, hogy fogalmam sem volt róla mire készül aznap este.”

Én – ünnepek lévén – egy kiadós bejglire készülök. És kívánom nektek is kellemesen teljenek az ünnepek, akár a kandalló melegénél a Cloud Atlast nézve legyen az az alkalom akár életetekben először, de semmiképpen sem utoljára mert szinte biztos vagyok benne, hogy legalább még egyszer meg fogjátok nézni.