Szilágyi Attila: Nyolcadik bejegyzés

… műanyagflakonok a kiállítást nyert ezüst pergetésű díszpoharak között. Kb. ilyen érzéseim vannak utólag a pszichiáter, kontra “beteg” összefüggésben. De  szakdolgozók se aprózzák el. A szakma  díszcsillogásából Ők is legalább egy harmatnyi hajnalpír dicsőséget igyekeznek megkaparintani. Szóval “mi”, betegek időnként lázadtunk. Lázadozgattunk. De nem valami forradalmi szellembe ültetett mél igazságszeretetből, hanem pusztán túlélésből. Elég hamar kiderül a zártosztálon, hog bárki rosszul járhat, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy másokon látva, magán nem szívesen tapasztalt volna meg. Sok dolognak már az említése is rettentően hatott. Vag voltak szerencsétlenebb betegek, akik pórul jártak. Szedálás, kötözés, rácsoságy. Az elektrosokk-terápia már önmagában ijesztőleg hatott. A tudat, hogy ilyesmit csinálnak zűrös betegekkel. Akiken elméletileg már semmi nem tudott volna segíteni. Egyik alkalommal, amikor kiengedtek minket cigizni . nem is értem, miért kell mindenhez egy másik ember engedélye – arra lettünk figyelmesek, hogy valaki kiáltott, ordított egy nagyot, aztán dübörgés hallatszott. Pont a szemünk előtt zajlott, ahogy az egyik beteg nekilódult szaladni, majd az ápoló rövid úton összerúgta az illető lábát, így elcsattanva a linóleumon az ápoló a testével szorította földre az ápoltat. A beteg attól ijedt meg, hogy közölték vele, sokkolni fogják. Megijedt, és eszement módon szaladni kezdett, de nem tudott túl messzire jutni. A folyosó, amin menekülni próbált (volna), igen rövid terjedelemben foglalta magába a kórterembe vezető ajtókat. Voltak, akiknek ennyi mozgástér jutott hónapokig, Talán harminc-negyven ember. Én sokszor megtettem ezt az utat. Ötven lépés előre, fordulás, majd ötven lépés vissza.

Nem emlékszem pontosan, mert akkorra már én is nagyon betegnek számítottam, és olyan mennyiségű gyógyszert adtak minden nap, hogy sok dolog kiesett az emlékezetemből. Volt, hogy talán egy hónapig kiütöttek. Hogy pontosan mivel, azt nem közölték, de nem járhattam sétálni se, csak a folyosón tudtam egy kicsit gyalogolni. Ötven oda, ötven visszafele. Lehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb, de arra emlékszem, hogy alig vonszoltam magam. A vizet, csapvizet ittam liter számra, hogy kicsit mregtelenítsem a szervezetem, meg sétáltam, vonszoltam magam a folyosón. Egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mintha tényleg bolond lettem volna. Pedig nem. Eszemnél voltam.

Így teltek a napok, hetek. Nem beteg voltam akkor, hanem, úgy tűnt, büntetendő renitens. Bajkeverő. A magam részéről biztosra vettem, hogy bosszút vagy büntetést alkalmazva próbáltak jobb belátásra téríteni. Hogy mivel vívtam ki a pszichiáterek haragját? Hát a lázadásommal. Konkrétan nem volt meghatározható, miben is nyilvánult meg ez a lázadás, de főleg ellenérzésekben és ellenvéleményekben…

“Szilágyi Attila: Nyolcadik bejegyzés” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Az milyen, hogyha nincs hely a nyílton, zárton kell kezdeni? Pl nem veszélyeztető állapotú pánikbetegnek.
    Az milyen hogy vkit meglopnak, betörnek hozzá, erre antipszichotikumot kap, végül kiderül, h tényleg járt nála besurranó tolvaj? No comment.

  2. Sajnos, ezek is előfordulnak, nem is túl ritkán. Köszönöm a kiegészítést, légy üdvözölve az oldalon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.