Antipszichiátriai suttogvány

Először kiáltványt akartam írni, de rájöttem, hogy ma éjszaka tőlem már csak suttogvány telik. Először is, mivel már 10 óra elmúlt, és ez a honi pszichiátriákon már a villanyoltást vetíti előre, suttogva teszem fel a kérdést, hogy vajon mi volt az oka az 1960-70-es években az antipszichiátriai mozgalom sikertelenségének és kifulladásának? Egyébként annyira sikertelen nem volt, amennyiben fennmaradtak ebből a korszakból könyvek feljegyzések, sőt néhány ezek közül magyarul is olvasható. Vajon R. D. Laing és David Cooper eltávolodása vezetett végül a mozgalom széthullásához, pl. Angliában, illetve Thomas S. Szasz kitartó magánya Amerikában?

Laing és Cooper az első időkben közösen is publikáltak könyvet, például Sarte-ról, majd Cooper vezette be a fogalmat 1967-es könyvében, a Pszichiátria és antipszichiátriában, hogy elválásukig (és azután is) kísérje őket ez a zűrös fogalom: Laing hol a gyógyszerező pszichiáterek többségét nevezte antipszichiáternek, hol azok őt, és mivel többen voltak, előbb-utóbb rajta ragadt.

Egyébként Laing és Cooper is máshogy próbálta megoldani a kérdést: Laing a skizofréniában látta meg a pszichiátria gondjainak a gyökerét, Cooper a hegeli dialektika mintájára eljutott egész forradalmi eszmékig, ami szerint a pszichiátria – antipszichiátria ellentétpár szintézise a non-pszichiátriátria, vagyis mindenféle tekintély -és hatalomnélküliség a mentális egészségügyben. Aminek óhatatlanul társadalmi és tudományos forradalom a következménye, többet mondok: paradigmaváltás lenne akár az antipszichiátria, akár a non-pszichiátria győzelme.

Aztán Thomas Szasz gondolkodik még egy sort, hogy az anti- előtag nem mindenesetre pejoratív jelző, például egy antifasisztának kifejezetten örülni szoktak olyan országokban, ahol nem dívik a szalonnáciság, és nem kacérkodnak konkrétan a fasizmussal. Majd ő is megemlíti Schizophrenia – The Sacred Symbol of Psychiatry című könyvében, hogy a skizofrénia a pszichiátria sarakaltos pontja, sok minden ezen áll vagy bukik, mert ha nem lenne skizofrénia, a pszichiátria sem működhetne a jelenlegi formájában. Hogy tudománynak, sőt, orvoslásnak tartja magát, közben meg ott sínylődnek a börtöneikben, avagy a pszichiátriákon, akikről szó van, maguk a skizofrének.

Kísérleti egerek vagyunk a minket halálra ítélő “tudomány” laboratóriumában, ami a “normalitás”, a “méretre vágás” jegyében futószalagon állítja elő az abnormálisokat, akiket aztán ugyanúgy nem tud beilleszteni a társadalomba. Legszembeszökőbb, hogy a pszichiátriai szer negatív drogként, anti-drogként van jelen és funkciónál, olyan szerként, amitől a páciens nem érzi magát jobban. Valamiféle retorikának kell lennie, amivel meggyőzik, hogy ez a “normális”, ez a “kívánt hatás”, és hogy egy életet kell így leélnie. Akik ezt nem látják be, azokkal előfordulhat, hogy karhatalommal, vagy állami erőszakkal kényszerítenek erre. Az eljárás önmagában való problematikkus volta mellett számtalan visszaélésre ad alkalmat és lehetőséget. Érdekes, hogy addig egészen nem is szúr szemet, ameddig a lakosság megfelelően kis százalékán alkalmazzák (1 % alatt).

Az 1960-as évek antipszichiáterei, valóságos, végzett pszichiáterek voltak, sőt, a későbbiek is, kérdés, hogy valójában végezhet-e antipszichiátriát egy nem pszichiáter végzettségű személy? Tekintve, hogy ma már a könyvekből, internetről és tapasztalati úton minden megtanulható? Végezhet-e pszichoterapeuta, mint például Feldmár András? Végezhet-e klinikai szakpszichológus, mint például Szendi Gábor? Végezhet-e egy olyan “élet iskolájában végzett” tapasztalati szakértő-féle, mint például én? Szeretném azt hinni, hogy végezhet, és szomorú lennék, ha nem így lenne.

Ami bizakodásra ad okot az antipszichiátria felélesztésével és újbóli beindításával kapcsolatban, hogy nemcsak nagyszerű pszichiátriakritikai cikkek írhatóak pl. általam (A pszichiátria a 20. század bűvésztrükkje, A skizofrénia egy kacsa, egy hoax, egy beugratás), hanem a történetbe más regiszterek is bekapcsolhatók, hogy mást ne is említsek, a “szervezett zaklatás” témája. Ha nem is létezne olyan mértékben, mint egyesek állítják, mégis nagyon súlyos probléma. Az egész pszichiátria – antipszichiátria vita már nem is elméleti, hanem társadalmi szinten zajlik. A pszichiátria államilag bőkezűen támogatva jórészt terméketlen marad, örökké várva a “nagy áttörés”-re, ami soha nem következik be, mindenféle kritikát vagy reformot elutasít, zárványként létezik a társadalom testében. Tehát mostantól vége nálam a radikális pszichiátriakritikának, aminek a helyét átveszi a gondolkodásomban az antipszichiátria, aminek a célja az én olvasatomban a pszichiátria felszámolása. Felmerül bennem a kérdés, hogy skizofrének szoktak-e antipszichiátriával foglalkozni, de azt látom, hogy általában még kritizálni sem mernek. Ebből a szemszögből teszem fel a kérdést, hogy akkor én valójában skizofrén vagyok-e, valójában gondnokság alá való vagyok-e, vagy ez csak a pszichiátria újabb próbálkozása arra, hogy ne elméleti szinten cáfoljon meg egy ellene szólót, hanem társadalmi szinten lehetetleníse el? Talán közhelyes lehet, amit mondok, de eljöhet az a pont egy gondolkodó ember életében, ahonnan már nincs hova hátrálni. És hála istennek, gondolkodni még tudok.

George Orwell, aki szerint igazán jókat írni csak az elnyomás, és a diktatúra árnyékában lehet, szerintem megnyalná mind a 10 ujját a helyzetemet látva: Egy központosított, fasizálódó országban elnyom és stigmatizál a szűkebb és tágabb környezetem, durván és agresszíven kritizál a családom, nyomasztón telepszik rám a pszichiátria, a rendőrség, a mentők és egyéb zaklatók. És én mégis bele merek fogni valami újba, a pszichiátria kritizálása helyett szemléletmódot váltok némileg, szempontjaimat átváltoztatom antipszichiátriaivá: tehát nem a jobb pszichiátriáért küzdök ezek után, hanem a mérgezés, az erőszak és az önkényeskedés, a visszaélések leállításáért. Nem mondom, hogy csak antipszichiátriai írásaim lesznek ezek után, lehet, hogy kiscicákról írok (nem, mégsem, az nem valószínű), vagy mit tudom én, könyvekről, de antipszichiátriai nézőponból. Remélem, kezdő megszólalásomban eléggé kulturált voltam. Nem biztos, hogy minden ezutáni írásomban fogom tudni hozni ezt a szintet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük