Mátrix, Pegasus, disztópia

Kezdem azt gondolni, hogy az ember már teljesen az elektronikus média által megkonstruált világban él. Az egyes embert nem sok dolog érdekli egyszerre, szerintem 4-5 területnél többet nem is tud figyelemmel kísérni. És ez a kulcsa az egésznek. Összefüggéseket meglát ugyan, de csak olyanokat, amik kódolva vannak a rendszerben. Igazából ezeknek az összefüggéseknek a felismerése okoz neki akkora sikerélményt, hogy az elektronikus média által fel nem kínált, rendszeren kívül dolgokat elveti, “konteó”-nak bélyegzi. Ezek szép lassan el is tűnnek az internet süllyesztőjében, ilyen vagy olyan oknál fogva, ugyanis az egész rendszer mocsárként is funkcionál, amiben a mainstream média szigetei bizonyulnak bizonyos ideig tartósnak, de ők is csak azért, mert kizárólag a rendszer által jóváhagyott keret tartományain belül mozoghatnak. Aztán létezik még az úgynevezett közösségi média (web2), itt viszont az történik, hogy a véleményeddel, ha elüt a többségétől, magadra maradsz, törvényszerűen izolálódsz, és előbb-utóbb eljutsz arra a belátásra, hogy jobban teszed, ha elhallgatsz, hiszen a véleményeddel csak magad alatt vágod a fát, amit a rendszer által vezetett (vagy megvezetett) emberek nem jól tolerálnak. A Pegasus-ügyet igazából nem tartom különösen fontosnak, csak annyiban, hogy az érintettek következmények nélkül megúszhatják egy kis mellébeszéléssel. Szóval a lehallgatás nem tétel. Bagatell. Csak azt nem tudom, mi következik ezután? Tudatbefolyásolás? Elmekontroll? Igaz, lényegében már az összes média ezt csinálja, külsőleg. De mi lesz, ha mindez belsővé válik? Akkor sem fogunk tiltakozni? Nem, mert már nem is fogunk tudni, és nem is akarunk, és nem is tudunk akarni, és nem is akarunk akarni, marad az a 4-5 érdeklődési körünk, amit a rendszer tolerál, és abban a kis körben, a rendszer számára veszélytelen dolgokon agyalva, állandóan körbe-körbe fogunk forogni, és az lesz a dicséretes, ha a rendszernek minél több elemét látod meg és integrálod a mondanivalódba, és azt fogják jutalmazni, és annál jobb lesz az előmeneteled, minél inkább a rendszert támogató dolgaid vannak, és az azon kívül eső dolgokat minél szarkasztikusabban és cinikusabban gúnyolod, annál jobb fej leszel. Valószínűleg az elektronikus média által megjelenített igazságok maradnak ideig-óráig tartósak, de ott is meg van szabva, miről lehet, írni és miről nem, és hát lényegében a pénz diktál, vagyis maga a rendszer. Persze, idővel az elektronikus média is el lesz tüntetve, illetve meg lesz hamisítva, az éppen aktuális „érdekgazdák”, tehát a pénz, a hatalom, vagyis a rendszer kényére-kedvére. És akkor mi történik? Valószínűleg semmi, mert az előrejelzések alapján a rendszer saját magát számolja fel, persze, csakis pénzügyi érdekek mentén, szóval marad egy rakás pénz, a klímakatasztrófa áldozatául esik több milliárd ember, Mark Zuckerberg és Elon Musk és társai pedig valószínűleg a Holdról vagy a Marsról nézik végig az egészet, és közben popcornt zabálnak, és sajnálkoznak, hogy véget ért az utolsó valamire való katasztrófafilm, ilyen többet nem lesz, pedig megnyugtathatom őket, hogy dehogynem, minden kezdődik elölről a Holdon is és a Marson is, csak idő kérdése. És ha majd kiirtja az egész naprendszerben az életet, az ember terjed tovább, mint a pestis, ha ugyan lesz hova, vagy felemészti saját magát. (Függöny.)

Britney: Az egészség nevében

Írta: Charlotte Beale, Mad In America, 2021. július 8.

Amit Britney Spears elmondott a bíróság előtt a múlt héten, megtörtént sokunkkal. Az élete csupasz tényeinek előadásának szomorúságával együtt, enyhülést hozott a kegyetlenségnek kitetteknek. Megjósolhatóan és kiszámíthatóan, felháborodás tört ki a nőgyűlölet és a korlátozás miatt. Az apja, a paparazzik, a közönség, és a pénzsóvár haszonélvezői a gondnokságának mind okolhatóvá váltak.

De mi van a pszichiátriaiparral, ami lehetővé tette Britney kényszerített „kezelését”? Mi van a „szakemberekkel”, akik támogatták gyereknemzési jogának elvételét, akik megkövetelték, hogy gyógyszert szedjen, és akik fenntartották a folyamatos hazugságot, az „egészség” nevében, hogy szükséges egy ilyen gondnokság a felügyelet fenntartásához. A média szabad kezet adott nekik.

A kérdéses gondnokság egy legális megállapodás arról, hogy nem rendelkezhet Britney a több, mint 60 millió dolláros vagyonáról, korlátozza abban a képességében, hogy szakmai és személyes kérdésekben döntsön. A gondnokság tipikusan akkor elfogadott, ha a személy komolyan cselekvőképtelen, vagy demenciája van, például.

A 13 év alatt, mióta megállapították a gondnokságot Britney fölött, kiadott három albumot, négy évig adott elő a saját Las Vegas-i showjában, 900000 jegyet adott el, és 138 millió dollárt keresett. Mégis törvényes jogi – és fizikai kényszerzubbonyban van. A június 23-ai bírósági beszédében, kérte a bíróságot, hogy vessen véget a gondnokságnak, Britney elmondta, hogy visszautasították, hogy keressen egy doktort, ami eltávolítaná a benne lévő fogamzásgátló eszközt, hogy lehessen gyereke. Az úgynevezett “csapata” nem engedi, hogy férjhez menjen a barátjához, már öt éve, mondta, és nem engedik neki, hogy az autóját vezesse.

“Az egyetlen hasonló dolgot Kaliforniában szexrabszolgaságnak hívják” – mondta Britney a bírónak – “Nincs rendben, hogy bármire kényszerítsenek, amit nem akarok megtenni.”

Tizennégy évvel egy nagyon publikus stresszkitörés után, a világ egyik legsikeresebb zenei előadója be van börtönözve a saját életébe. Örökös páciens, folyamatos gyógyszerfelírással. A sorsa mindent elmond, amit tudni kell a pszichiátriai beavatkozásokról.

Az elmúlt néhány hétben sok nő felidézte, amikor először hallották Britney-t, és hogy mit jelentett nekik. Kilenc éves voltam, amikor kiadta az első dalát. Gyorsan fel akartam nőni. Sikert akartam és pénzt keresni. Nem volt meg a tehetségem, hogy zenei sztárként tegyem ezt meg, mint ő. De bebizonyította a fiatal lányoknak, ha keményen dolgoznak, gyorsan felnőttek lehetnek. Megmutatta az utat előre, és borzongató volt.

Aztán, a történet szerint, túl sok lett neki. 2007-ben bement egy fodrászatba, és kérte, hogy borotválják le a haját. Amikor megpróbálták lebeszélni róla, elvette a borotvát, és megcsinálta magának, a paparazzik lencséje minden vonását megörökítette a fejbőrének. Mostanára, ez már nem olyan bizarr dolog, és nem is az én dolgom, hogy egyébként miért csinálta. Ha egy fodrász visszautasítaná, amit mondok, én is elég ideges lennék.

Némi idővel később, kényszergyógykezelték, ami a legeufemisztikusabb kifejezés arra, hogy a pszichiáterek kijelentik, hogy biztonságosabb lenne, ha a jogaitól megfosztanák. A múlt héten Britney betenkintést nyújtott nekünk, milyen életet kreáltak neki: Erőszakos beszállítások brutális táborokba, amik “rehabilitációs klinikáknak” vannak álcázva, korlátozott hozzáférés a pénzhez, amit keresett, lítium olyan erős adagban, hogy nem tudott beszélni, és természetesen, megvonták tőle a jogot, hogy gondot viselhessen a gyerekeire.

Természetesen minden boldogtalanságát a mentális betegségével magyarázták, nem pedig azzal a kimondottan különös bánásmóddal, amit megtapasztalva kellett élnie az életét. Ez azért is szívszaggatóan szomorú, mert ez az a sors, amire sok millió nőt ítélnek, az “egészség” nevében.

2006-ban, 17 évesen találkoztam az első pszichológusommal. A legokosabb gyerekként az osztályban, ameddig csak vissza tudok emlékezni, egyszer csak képtelen voltam tovább esszéket írni. Minden este, megfagyva ültem a fehér lap előtt. A családom összeomlóban volt, és roppant nyomás nehezedett rám, hogy bejussak az Oxfordi Egyetemre, ahová nem is igazán akartam menni. De ahelyett, hogy kérdéseket tettek volna fel, ami elvezetett volna a beszédhez, a pszichológus azt mondta, ha meg tudom változtatni a gondolataimat, meg tudom változtatni az érzéseimet is. Egy tábla előtt állt, és diagramokat rajzolt, hogy illusztrálja a kognitív viselkedésterápiát.

Kétségbeesetten próbáltam jól csinálni. De a klinikáján, a székében ülve, egy “tény” elkezdett beljebb vezetni. Én voltam a hibás. Valami nem működött a megfogalmazásommal, a móddal, ahogy az agyam működött. Ha teljesen működőképes leszek, jó gondolataim is lesznek, nem? Nem voltam többé normális. El kellett fogadnom minden felajánlott segítséget.

Azt hiszem, pusztító átalakulást hozott ez a kapcsolat azzal a pszichológussal, ami részben felelős volt azokért a tragikus eseményeknek a láncolatáért, amik végül oda vezettek, hogy egy erőszakos és kontrolláló kapcsolatban találtam magam, öngyilkos gondolatokkal minden nap, 29 évesen, az a “segítség”, amit kaptam, nyilvánvalóan nem segített semmit.

Találtam egy pszichoanalitikust, aki R. D. Laing Philadelphiai Szövetségénél tanul, aki nevetésben tört ki, amikor elmeséltem neki a problémát, hogy valami hiba van a gondolataimmal. És lassan, eljött a szabadulás. De 17 évesen kellett volna találnom ezt az analitikust, 29 helyett, megkíméltem volna magam néhány évnyi horrortól. Nem kellett volna bíznom olyan emberben, aki félelmet tanít nekem, és kétséget támaszt és zavart okoz bennem az “egészség” nevében, a dolgok most másak lennének.

Ha az emberek meghallgatták volna Britney-t, ahelyett, hogy szedálják, a dolgok máshogy alakultak volna, számára is. És a hallgatók számára is.

12 évig tartott elmenekülnöm a pszichiátriától. Britney-nek 14, és még tart. Csodálkoztam, és megkönnyebbültem, hogy még mindig küzd a halálos mocsár ellen, amire ítélték. De nyilvánvalónak kell lennie, hogy semmit sem tettek érte az “egészség” nevében, ami boldoggá tette volna.

Sokan közülünk, fiatal nők közül, azt hiszik, szükségük van ezekre az emberekre azért, hogy egészségesek legyenek, azt mondják nekik, hogy nélkülük egy legyőzhetetlen “betegség”-nek lennének kiszolgáltatva. Remélem, Britney tanúságtétele megmutatja, hogy az álmok túl tudják élni ezeket az embereket, és az élet jobb lehet rajtuk túl is.

Britney: In the Name of Health

Nyári depi – Reagila Blues

A félévet letudva, visszaléptem a régi melóhelyemre. Egyelőre 1,5 hetet dolgoztam, napi 3 órát (a hőség miatt ennyit, amúgy 4 lenne), és most meg kitört 2 hét home office a nyári leállás miatt. Úgy érzem, csak a cigi miatt kellett megint munkát vállalnom, mert ez egy rohadt adó, egy második megnyomorodás az első rokkantság mellé. A cigi már elvileg nem lenne olyannak való, aki egyébként csóró. Az ember mit meg nem tesz a függőségéért. A napjaim kisebb-nagyobb depressziós időtartamokkal megszakítva telnek. Szerintem a gyógyszer, a meleg és a rossz alvás mindezért a felelős. Természetesen a gyógyszert tartom a legnagyobb gondnak, pedig már tényleg elég minimális adagban szedem. Naponta többször jön rám rossz hangulat, impoduktív vagyok, napi 1x-2x beájulok. Az ismerősökkel beszélgetve velük is ugyanez a helyzet, nem meglepően mind gyógyszert szed, ők is hasonló dolgokra. Az egyik kollegám mondta, hogy milyen jó délután aludni, hát én valahogy nem így fogom fel, sokszor szarabbul kelek, mint ahogy lefeküdtem. A napjaim 70-90%-a kuka, van, hogy 100%. Sokat reméltem a gyógyszercsökkentéstől, de fel van sorolva a (nem is olyan ritka) mellékhatások között a “depresszió”, “aluszékonyság, nagyfokú levertség, cselekvésre képtelen állapot”, plusz egy kis “szemirritáció, a szem benyomásának fokozódása, látásromlás”, “fókuszálási problémák távolra vagy közelre nézéskor”. Ezeket én mind felfedezni vélem magamon. Hozzátenném, hogy távol áll tőlem a hipochondia, de hosszabb távon ezeket tapasztaltam. Lehet, hogy csak a meleg és a szar alvás hozta ki, de kijöttek. Ja, a reagiláról van szó, a magyar csodaszerről, ami egyre inkább úgy tűnik, ugyanolyan szar, mint a többi, csak máshogy. Gondolkozom azon, hogy visszakérjem az abilify-t. Nem akarom a csökkent életminőséget, a gondolkodásra való képtelenséget, a szellemi impotenciát, a depressziót. Szerintem nekem nincs erre több időm az életemben, már megint vagy 2 évet elbasztak tőlem a szar gyógyszerekkel összeszámolva. Hogy összesen mennyit, már rég nem számolom. Lassan már ott tartok, hogy ez az arány már elég jelentős a felnőtt életem folyamán, ahhoz hogy felemlegetésre érdemes legyen. Megható a pszichiátriának az az igyekezete, hogy a mellékhatásokat összemossa az úgynevezett betegséggel, és hogy megint csak ne vállaljon felelősséget semmiért, persze, ez már fel sem merül, de az egész szerintem szépen különválasztható, tetten érhető, dokumentálható.

Amikor nem dolgozom, olvasok, játszok, néha filmezek, ill. ezekről blogolok, készülök a záródolgozatomra. Már ha a fent leírt mellékhatások engednék. Valamivel jobb lett, hogy csökkentettem, de azt mondanám, hogy nem jelentősen. Amikor bekerülök a szar állapotba, olyan, mintha nem is csökkentettem volna. Csökkentéssel együtt is napi 1-2 órát vagyok jobban pluszban. Vagy annyit sem. Szerintem a meleggel együtt durvábban ki is jönnek ezek a mellékhatások. Talán, ha enyhülne a hőmérséklet, akkor tudnék nyilatkozni, mennyit ért a csökkentés. Nem tudom, képes vagyok-e ezzel kihúzni a diplomáig vagy váltani kellene abilify-ra. Mert ebbe az állapotba beleőszülök, belesavanyodok. Az ember nem lesz fiatalabb, és tartósan ezzel az életminőséggel élni az éveit, nyomot hagy rajta. A szemem alatt állandósult egy olyan barnás-lilás folt pl. ami arról árulkodik, hogy eléggé elgyötört vagyok mostanában. Amúgy minden percet kihasználnék saját magam fejlesztésére, mindenre sajnálom az időt, pláne arra, hogy a nap nagyrészét végigdepressziózzam. Mint látható, a blogra is kevesebbet írok, szinte alig. Ez nem véletlenül van így. Mostanában olvastam pár Mad In America cikket, gondoltam, legalább fordítok valamit Britney-ről, de abból sem biztos, hogy lesz valami. Idén nyáron valószínűleg megint nem fogok eljutni sehová, de minek is mennék? Azért nem akarom elvenni senki kedvét, de ha lesz kedvem, írtam, ha nem, nem. Szeretnék ezzel a számmal mindenkinek jó nyarat kívánni, küldeném “mindenkinek, aki szereti”.

A szöveges kalandjátékok eredete és története dióhéjban

Az első szöveges kalandjátékot Will Crowther hozta létre 1975-ben, aki az ARPANET egyik fejlesztőjeként dolgozott. A Massachusets Institute of Technology-ban folytatott tanulmányai során ismerte meg Pat Crowthert, akitől két lánya született, Sandy és Laura. Válásuk után kezdett el dolgozni egy szöveges kalandjátékon, hogy a lányoknak legyen mivel szórakozni, ha látogatóba jönnek hozzá. A játék a Colossal Cave Adventure  (röviden Adventure, vagy Advent, ahogy a fájl nevlben szerepelt) nevet kapta, és olyan hatások érhették a szerzőt akkoriban, a műfaj megalkotásakor, mint Gary Gygax Dungeons and Dragons nevű táblás harci játéka, 1974-ből, a MIT-en megismert Eliza nevű program, ami egy mesterséges intelligencia szimulátor, vagy még inkább paródia volt, a harmadik említésre méltó körülmény, hogy Crowther maga is szenvedélyes barlangász volt, és előző munkája a Kentucky-ban lévő Mammoth barlangrendszer feltérképezése volt vektorgrafikus eszközökkel. Esetleg értesülhetett még Edward Packard ’70-es évekbeli próbálkozásairól, aki először hozott kereskedelmi forgalomba interaktív történeteket, kezdetben szintén gyerekeknek szánva, erre Don Woods, Crowther későbbi szerzőtársa utal egy könyvhöz írt előszóban. A D & D révén kerülhetett bele a programba a fantasy-jelleg, ami az egészet áthatotta, így hosszú évekre meghatározva a szöveges kalandjátékok jellemző zsánerét. A D & D-ben feltételezik J. R. R. Tolkien hatását, de még inkább az ebben az időszakban meghatározóbb, divatos szerzőkét, mint Robert E. Howard, Fritz Leiber, Michael Moorcock, stb. A szöveges kalandjátékkal kapcsolatba hozható még Roland Barthes irodalomelméleti posztstrukturalista irodalomelmélete (A szöveg öröme, S/Z), amiben sokak szerint a modern interaktív, számítógépes szövegek elméletét előlegezte meg, vagy megemlíthető még a korban szintén divatos Raymond Queneau, a francia nyelvű kísérleti irodalom képviselője és ennek intézménye az OuLiPo, aki maga is írt interaktív regényt, 1967-ben, Egy történet, ahogy szeretnéd címmel. Bár, az utóbbi szerzőket, Barthes-ot és Queneau-t Crowther aligha ismerte, egyrészt mert franciák voltak, másrészt pedig nem hiszem, hogy túlságosan járatos lehetett a klasszikus bölcsészettudományok terén, legalábbis erre nem utal semmi.

A szöveges kalandjáték még ezután sokáig az Adventure nyomdokain haladt, Don Woods, aki megtalálta az ARPANETen Will Crowther programját, és a neve alapján kinyomozta az emailcímét (nem sok emailcím volt használatban akkoriban), továbbfejlesztette az Adventure-t, újabb és újabb verziókat adva ki, amíg végre egy kereskedelmi játékokat gyártó cég, az Infocom is fantáziát látott benne, és elkészítette a saját verzióját Adventureland címmel, majd saját sorozatba kezdett Zork címmel. A kezdeményezéshez több játékgyártó cég is csatlakozott (Adventure International, Level 9, Sierra On-Line, stb), és a szöveges kalandjáték kereskedelmi forgalmazása virágzásnak indult. Ez a korszak nagyjából 10 évet ölel fel, az 1980-as évek elejétől az 1990-es évek elejéig, amikor a legtöbb kalandjáték gyártó szoftvercég csődöt jelentett. Körülbelül erre a 10 évre tehető az, ameddig a kalandjátékok lehetőségei összhangban álltak a számítógépek hardverei által nyújtott lehetőségekkel, és képesek voltak maximálisan ki is használni őket, egyre fejlettebb felhasználói felületet hoztak létre. A végén már áttértek a point’n’click technológiára, már csak egér -és menüvezérelt játékokat gyártottak, de nem tudtak lépést tartani a hardver fejlődésével beállt újabb igényekre a játékosok részéről, és a kalandjátékok kereskedelmi forgalomban történő tömeges árusítása itt véget ért.

Ezután, az 1990-es évektől napjainkig következik a független játékfejlesztők kora. 1993-ban Graham Nelson, az Oxfordi Egyetem tanára bejelentette egy új kalandjáték-leíró nyelv, az Inform kidolgozását, ami az Infocom által kiadott játékok formátumát is kezelni tudta, és ennek nyomán új játékok írására is képes volt, amit ezután független játékfejlesztők kezdtek használni és birtokba venni. 2005-ben készült el az Inform 7-es verziója, ami természetes angol nyelvet használ a szöveges kalandjátékok leírására (kódolására, implementálására). Bár létezett más programnyelv is ilyen játékok kódolására (például a szintaxisában C nyelvre hasonlító TADS), az Inform játékok maradtak a legnépszerűbbek, egészen 2009-ig, amikor megjelent Chris Klimas a Twine rendszerrel, amivel a hiperlinkes hagyományokat felelevenítve, egyszerű HTML kóddá alakított játékokat lehetett könnyen létrehozni, ami lényegében a lapozgatós könyvek logikáját idézte, és a netre bárhova feltöltve a kimeneti fájlt, azonnal játszható volt, csak a fájl linkje kellett hozzá. Napjainkra körülbelül egyenlő arányban képviseltetik magukat a szövegbegépelős (parser based) és a feleletválasztós (choice based) szöveges kalandjátékok a szöveges kalandjátékok adatbázisaiban és az évenkénti különböző megmérettetéseken, ahol a legtöbb szöveges kalandjáték bemutatására és díjazására sor kerül. A legnépszerűbb ilyen megmérettetések a tavasszal a Spring Thing, ősszel az IFComp és az ECTOComp, amihez az utóbbi években csatlakozott például az InkJam, és idén a Parser Comp is. Ezeken a versenyeken és eseményeken általában novella hosszúságú alkotásokat mutatnak be, aminek pár perctől kezdve 1-2 óra a végigjátszása, de az is előfordul, nem is ritkán, hogy ezeknél jóval hosszabb hosszabb művek kerülnek a közönség elé, így mindenki válogathat a neki megfelelő típusú játékok között, de ha nem válogatós, akár az összeset is letöltheti egyben általában, és végigjátszhatja