Chicken Police – Paint it Red!

Szerintem rövid leszek, amikor véleményezem a Chicken Police-t, hiszen ez sem egy túl hosszú játék. Az ára 20 euro körül mozog, néha adják akcióban (pl. most), elvileg elkészült belőle egy fizikai, CD-s kiadás is, szóval egy viszonylag népszerű játékról van szó. Magyar csapat fejlesztette (The Wild Gentlemen) indie kalandjáték, ami visual novel, pont’n’click és szöveges kalandjáték elemeket ötvöz. Lássuk, mihez hasonlítható a leginkább, milyen élményt nyújt a játék!

Az első benyomásom az a játékról, hogy hasonlíthatom egy hosszabb filmhez, amihez sok szöveg tartozik, vagy egy rövidebb könyvhöz sok multimédiával (ha ez megvalósítható lenne). Az irányítás és a cselekmény eléggé lineárisnak mondható, tehát a dolgok, események logikai sorrendje egymás után következik. A történetben lévő csavarok adják a játék fő jellegzetességét, amiért indokolt a kalandjáték forma, bár nem E/2-ben mesélődik el a sztori, hanem 2 csirkekopó szemén keresztül.

A játék ezer szállal kötődik a film noir világához, ezért is érezzük filmszerűnek, szerintem a játék készítői az összes fellelhető noiros klisét kigyűjtötték és felhasználták, ami kezdetben vicces, egy ponton kezd egy kissé unalmassá válni, majd annyira megszokjuk, hogy szinte már átformálja az ember gondolkodását, és egy rezignált sóhajjal kezdenénk a világot hasonlóképpen szemlélni, mint a főszereplők. Körülbelül itt ér véget a játék, amikor már éppen elmerülnénk teljesen a világban.

Clawville egy állatok által lakott városállam, mintha a Gorge Orwell által írt Állatfarm antiutópiájának antiutópiája lenne, ahol az emberi faj csak legenda, ha egyáltalán szóba jön. Valahol a 960-as években járunk (1000 nélkül), ahol az egyik legfőbb probléma az állatok békés egymás mellett élése, a rasszizmus, fajok keveredésének, stb. kérdése. Ennek a városállamnak a felfüggesztett nyomozója Sonny Featherland, akinek 121 napja van hátra a nyugdíjig.

Sonny boy (ahogy szintén nevezik) csak egy doboz cigarettáért ugrott le valahova, de otthon felejtette a tárcáját, és mire hazamegy érte, egy titokzatos hölgy várja a lakásában, aki már “beengedte magát”. Egy megbízást ajánl, amelyben az úrnőjét ért fenyegetéseket kellene kivizsgálni, és hogy nyomatékot adjon a kérésnek, felbukkan Sonny volt feleségének, Molly-nak is a neve az ügy és a mebízó kapcsán, mint egy “régi ismerős”. Természetesen hősünk vállalja az ügyet.

Segítséget kér Marty MacChicken-től, a nő-, és fegyvermániás ex-társától, akivel együtt alkotják a Chicken Police nevű, hajdan híres nyomozópárost, akiknek a tevékenysége nyomán állandóan felfordulás jár, de akik saját becsületkódexük szerint élnek, megvesztegethetetlenek, és tisztára söprik a várost. Illetve csak fénykorukban, mára már a lassan feledésbe merülő két öregedő kakas csak egy kis könnyed szilveszteri nyomozásra állna össze, de ahogy belemélyednek az ügyben, megint felforgatják a várost, mert az ügy szálai a legfelsőbb körökig vezetnek, a felső tízezer jórésze érintett…

Egyébként a játék azért került a látókörömbe, mert a film noiros hatások mellett jelentős szöveges apparátussal rendelkezik, a point’n’click elemeket szöveges elemekkel vegyíti, aminek jelentős részét képezi a kis noteszünk, amiben a nyomozás során megtalált személyek, dolgok, történetek kerülnek, az eseményekről pedig jórészt a két főhős, avagy “csirkekopó” párbeszédéből értesülünk, amit egymással és a többi szereplővel folytatnak. Érdekes lenne megvizsgálni a szöveges és filmes részek arányát, és a point’n’click elemek szerepét ebben az egész alkotásban, de azt hiszem, megállapítható, hogy egyik nélkül sem működne olyan jól ez a műfaj, mint jelen esetben, végeredményben mindegyikre szükség van.

Akár meg is lehetne filmesíteni, vagy szöveges kalandjátékká alakítani, érzésem szerint a point’n’click elemek a leggyengébb részei a történetnek, sokszor bosszantó helyeken akadályozzák az előrehaladást, enélkül sokkal gördülékenyebb lenne az egész, bár talán pont ez a szerepük. Mindenesetre nagy dobás egy magyar csapattól egy ilyen témájú kalandjátékkal jelentkezni (pláne első játéknak, és nagy merészség), ahol az angol hangalámondás és leírások mellett a szövegek magyar fordítása is elérhető. Végre valami kis hazai termés is létrejött ebben a műfajban!

Hamvas Béla: Ördöngösök

Mostanában nem terveztem túl sok könyvet olvasni, de az a kötet bámulatra méltó koncepciójával szint kikényszerítette, hogy ezt mégis megtegyem. Már az elején vázolódik a helyzet, a könyv egy levéllel kezdődik, melyben egy bizonyo Kanavászné arról panaszkodik bátyjának, a nyugalmazott Andrea ezredesnek, hogy meghívja magához, és tegyen rendet a házban, ahol él, mert a lakók bolondsága már nem ismer határt, így félő, hogy a helyzet aláássa a hölgy egészségét.

Kanavásznénak igaza van abban, hogy valamennyien bolondok, de azt elfelejti közölni, hogy őt magát is ide érthetjük, mivel mindenkire gyanakszik, és mindenkit feljelent Kárásznál, a vizsgálóbírónál, sőt a bátyjánál, Andrea ezredesnél sincsen minden rendben, mert folyton összetéveszti az embereket. De az ezredest is összekeverik a vele együtt érkező Bertalannal, akinek csak szellemi poggyásza van, és “szellemi korcsmát” készül nyitni, ahol csak szellemi táplálék van.

A többiek is az mind őrület és a tudományos fokozat és autodidakta tanulás valamilyen keverékét hordozzák magukban, őrületüket tudományosan levezetni mindenkor készek, a józan ész rovására is, és számtalan bonyodalom keletkezik ebből. Bevallom, egy kicsit azért is szimpatikus a könyv, mert részben magára ismerhet benne az ember, ha van egy kis önkritikai hajlandósága. Bár a helyzetek eléggé eltúlzottak, nevetségesek, groteszkek tudnak lenni a könyv lapjain.

A bonyodalmak egyre sokasodnak, a regény tetőpontján például találkozik az amatőr verselő sintér és a teljes papi díszbe beöltözött hobbilelkész, ahogy bolondériájuk után járnak, és elképzelhetetlenül valószínűtlen helyzeteket idéznek elő, melynek folyományaként Kanavász feldühödik az önjelölt lelkészre, és elégtételt kér, de a feszültség gyorsan feloldódik, és egyben megoldást nyert egy görögtűz-balesetben, melynek során a gyanúba keveredett embert halottá nyilvánítják, holott él, beszél, mozog, “nyög”, és kipenderítik a házból, száműzve a temetőbe.

Így oldja meg az egyik abszurd helyzet a másikat, és a házban a nap folyamán a feszültség csak gyűlik, és nőttön nő az emberekben, a megoldatlan helyzetek robbanással fenyegetnek, az emberek pedig filozófiai értekezésekkel, tudományos levezetésekkel és történetekkel igyekeznek azt oldani. Történik is valami igazán veszélyes: Szerafita, a sintér-költő menyasszonya kienged négyszáz kutyát, amik az emberekre támadnak, és  háború alakul ki az emberi- és kutyafaj között.

Végül a történet megoldásában mindenki nyugovóra tér a nép végén, némileg megszaggatva a kutyák által, és Kanavászné újabb levelet címez az újabb, még szóba jöhető testvérei számára, hogy mentsék meg ezt a valóságos bolondok házát. Végül a rögeszméjéből senki sem enged, a probléma fennmarad: a többiek őrültségével mindenki tisztában van, a sajátját nem látja be. Csak úgy, mint a való életben, a diplomával nem adnak eszet, csak tudományos módszereket, lexikális tudást, és érveléstant, ami ellen a józan ész nem állhat ki versenyre, tudományos fokozat híján.

JavaScript játékok

Alig hogy letettem a lantot a félévben az egyetemen, nekiálltam egy kicsit programozni. Ennek eredményeként új rovatunkkal bővült az oldal, amiben JavaScript játékok lesznek láthatók. Az kiinduló ötlet az volt, hogy kellene már egy akadálymentes játék látássérülteknek. Még nem tudom, mennyire fog ez megvalósulni, vagy mennyire más, egyelőre csak gyakorlásnak fogom fel, nem kell semmi komolyra számítani, néhány szöveges agymenés várható itt a későbbiekben.

JavaScript játékok

RPG Maker? O. H. R. RPG. C. E? JavaScript!

Felmerült az ötlet, hogy akár RPG Makerrel, akár O. H. RPG. C. E-vel kellene valami újabb 8-bit retro játékot összehozni. De amikor délelőtt leültem gondolkodni, elaludtam az íróasztalomnál, és részben megálmodtam, részben tiszta fejjel amellett döntöttem, hogy sima JavaScriptben fogok egy darabig most programozni. Még a PHP volt esélyes, de valahogy, úgy látszik, megint visszaszorult a 2. helyre, a JavaScript mögé, mint ahogy általában szokott.

Az első játékról annyit, hogy eredetileg a Halál a pszichiátrián szöveges átiratára lenne kísérlet. Nem tudom, mennyiben fog hasonlítani, és mennyiben fog eltérni az eredetitől, nyilván nem lesz teljesen élethű szöveges remake, de igyekszem a jó dolgokat megtartani, a rosszakat elhagyni belőle. Igyekszem azért, hogy kerüljön még bele néhány eredeti ötlet.

Multi User Shared Hallucination

A JavaScript játékok című rovatot állandóra tervezem, talán majd megoldom, hogy több játék közül is lehessen választani. A végső cél pedig egy Node.js segítségével játszható MUSH lenne (Multi User Shared Hallucination). Ami lényegében nem más, mint egy hálózati szöveges játék. Annyiban különbözik a MUD-októl, hogy nem dominál benne a szerepjátékos jelleg.

Lényegében úgy kell elképzelni, hogy ami dominál, az főleg a chatelés, meg a mászkálás, tárgyak és dolgok, ide-oda hurcolása és pakolása, beszélgetés NPC-kkel (nem játékos karakterekkel). Szóval nem egy erőszakos játék. Bár lehet, hogy valami gyenge, alap harcrendszert lehetne bele applikálni, mint, mondjuk a KJK könyvekben, vagy az AD&D-ben. Vagy mit tudom én, hol. Valami majd csak kialakul ebből az egészből, remélhetőleg. És így már az is egyre inkább értelmet fog nyerni, hogy külön szerveren tárolódik az egész cucc, és lehet komolyabb hálózatos dolgokat írni.

A program kódja – Fuss el véle

Akkor nincs más hátra, mint a hajdani számítógépes magazinokban, közreadni a program “rövid” és “egyszerű” kódját. Tudom, lehetett volna szebben, is megírni a kódot… ez van. Talán még ide kívánkozik, hogy további JavaScript projektekért itt lehet inspirálódni: JavaScript Projects Archives | Source Code & Projects (code-projects.org). (Sok játék is van.)

<div id=”myDIV” style=”height: 325px; overflow: scroll;background-image:url(‘https://www.vilaggep.hu/wp-content/uploads/2021/06/vilagoskek.gif’); background-repeat: repeat;”>Egy négyszögletű kerekerdőben vagy.
<br>Utak vezetnek minden irányba. (é , d , k, ny)<br>Merre akarsz indulni?<br></div>
<input id=”demo” type=”text” style=”width:100%;padding: 12px 12px;margin: 8px 0;box-sizing: border-box;” placeholder=”Mit teszel?” />
<script>
var e = 0;
var d = 0;
var k = 0;
var ny = 0;
var sz = 0;
var szoveg = “”;
function updateScroll(){
var element = document.getElementById(“myDIV”);
element.scrollTop = element.scrollHeight;
}
document.getElementById(“demo”).onkeyup = function() {myFunction()};
function myFunction() {

var x = event.key;
var y = event.keyCode;
if (y != 13) {szoveg = document.getElementById(“demo”).value;}
if ((y == 13) && (e < 5) && (d < 5) && (k < 5) && (ny < 5)){
var para = document.createElement(“P”);
switch (szoveg) {
case “é”:{ szov = “Északra mész.”; e = e + 1; d = 0; k = 0; ny = 0; sz = sz + 1; break;}
case “d”:{ szov = “Délre mész.”; d = d + 1; e = 0; k = 0; ny = 0; sz = sz + 1; break;}
case “k”:{ szov = “Keletre mész.”; k = k + 1; e = 0; d = 0; ny = 0; sz = sz + 1; break;}
case “ny”:{ szov = “Nyugatra mész.”; ny = ny + 1; e = 0; k = 0; d = 0; sz = sz + 1; break;}
default: szov = “Nem értem. Próbálkozz mással!”
};
t = document.createTextNode(szov);
para.appendChild(t);
document.getElementById(“myDIV”).appendChild(para);

if ((e == 5) || (k == 5) || (ny == 5) || (d == 5)){
para = document.createElement(“P”);
t = document.createTextNode(“Gratulálok! Kitartásod elnyerte jutalmát! Kiértél az erdőből!”);
para.appendChild(t);
document.getElementById(“myDIV”).appendChild(para);

para = document.createElement(“P”);
t = document.createTextNode(“Eredményed: “+sz+” lépés a minimum 9-ből.”);
para.appendChild(t);
document.getElementById(“myDIV”).appendChild(para);

}

if (sz == 4){ e = 0; k = 0; ny = 0; d = 0;
para = document.createElement(“P”);
t = document.createTextNode(“Hirtelen összetalálkozol az erdőben egy törpével. Azt mondja neked:”);
para.appendChild(t);
document.getElementById(“myDIV”).appendChild(para);

para = document.createElement(“P”);
t = document.createTextNode(“- Ahhoz, hogy kitalálj az erdőből, hihetetlenül céltudatosnak és kitartónak kell lenned!”);
para.appendChild(t);
document.getElementById(“myDIV”).appendChild(para);
}

updateScroll();

document.getElementById(‘demo’).value=”;
szoveg = “”;
}
}
</script>

Nem (én) vagyok (a) szörny

Van ez a videó, Cecilia McGough: I Am Not A Monster (Nem vagyok szörny) című beszéde, amiben arról értekezik, hogy skizofrénként ugyanolyan embernek érzi magát, mint azok, akik a közönség soraiban ülnek, és hogy létrehozott egy olyan nonprofit szervezetet, ami a skizofréniával élők felsőoktatási tanulmányait hivatott támogatni, vagyis bebizonyítani, hogy lehetnek egyszerre skizofrének és sikeresek a szakmájukban, annak ellenére, hogy a társadalom stigmatizálja őket.

De hogy akkor ez vajon mekkora befektetés? Egyébként kezdem megszokni, hogy skizofrénként diagnosztizált személyként körülbelül sokszoros energiabefektetés szükségeltetik ugyanannak a célnak az elérésére, mint amire az “egészséges” társaimnak szüksége van. Amúgy nem érzem magam különösen betegnek, nem látom be, hogy miért nem létezik olyan szóösszetétel, hogy “egészséges skizofrén”, mintha mindig meg lennék fázva, vagy állandó fájdalmaim lennének.

Szóval a skizofrének felsőoktatásának a támogatása. Milyen érdekesnek tartom, hogy magamon kívül nem ismerek olyan skizofrén embert, aki akár csak kísérletet tenne a felsőoktatásban való részvételre, és ezt mivel támogatja a pszichiátria? Egy-két, csak rájuk jellemző gúnyolódó, cinikus hangvételű beszólással, a nevem többé-kevésbé nyilvános bemocskolásával, traumaokozással, ellehetetlenítéssel gondnokság alá vétel, összes állampolgári jogomtól való megfosztás útján.

Ennyit szerettem volna még leírni a mai magyar mentális egészségügy viszonyairól, egyébként a videó pont ellenkező hatást váltott ki belőlem, mint kellett volna: Nem akarok kiállni a betegek jogaiért, nem akarom a témára ráirányítani a figyelmet, nem akarok többé influenszerkedni olyanoknak, akiktől a maximum, amit kaphatok az influenszerkedésért az, hogy lerángatnak a maguk szintjére, sőt, lejjebb, ha alkalmuk nyílik rá, esetleg. Ennek ellenére eléggé lesújtó a véleményem mind a pszichiátriáról, mind az abban résztvevőkről (hogy ne mondjam, dolgozókról).

Az eddig leírtakat nem másítom meg, de igyekszem más témát keresni, a pszichiáterek jó hasznot hajtó “fizetett hallgatás falát”, amit a társadalom felé mutatnak, megtörni egyedül, vagy jórészt egyedül szinte lehetetlennek tartom. És hogy ők azért kapnak csillagászati összegeket, hogy embereket traumatizáljanak és kínozzanak kedvükre, a társadalom felé pedig lehetőleg ne nagyon szivárogtassanak ki erről információt, és lehetőleg másokat is akadályozzanak meg ebben, lelkük rajta. Valakinek a piszkos munkát is el kell végezni, fehérgallérós, sőt fehérköpenyes bűnözőkre is szükség van.

Szerintem jobban promózhatnák a felsőoktatási tájékoztatóban, miről szól ez a “szakma” (nem tudom, hány idézőjelbe tenném legszívesebben), aztán lehetne alkalmassági vizsgálat, összekötve némi hajlandósági vizsgálattal, egy kis gerincvizsgálattal, ahol azt vizsgálnak, az illető mennyire tud össze-vissza, az egyéb érdekeknek megfelelően hazudozni, mennyire szadista, és mennyire elvtelenül gerinctelen, mennyire hajlandó ordas rezsimeket kiszolgálni, és mennyire teszi magáévá a “van az a pénz” jelszavát, ami pszichiáter körökben hatalmas népszerűségnek örvend.

Aztán ehhez nem árt, ha megfelelően konzervatív és maradi másrészről, csak a saját (egyébként eléggé kifacsart és perverz) értékrendjét képviseli, aminek a központi elemei a pénz, a hatalom, az ahhoz való törleszkedés, és valószínűsíthetően néhány kifacsart Freud-i gondolat a szexről. Szóval ezektől a jóemberektől búcsúzom témailag a jövőben remélhetőleg, és tartózkodom a véleménynyilvánításról róluk, szerintem bőven elég, ha magamban tisztázom. Egyébként figyelemre méltó a videó, aminek a kapcsán ezeket írtam, de itt és most, sajnos, nem érvényes.

Ui.: Egyébként a járványhelyzet egy dolgot mutatott meg nagyon szépen, világosan: Semmi szükség a pszichiátriára, mint olyanra. Természetesen, mint igazi élősködő a társadalom nyakán, amire mostanára vált, a gyógyszeriparral karöltve, sohasem fogja magát lerázni az emberek nyakáról, sőt, inkább mindenáron igazolni akarja majd a létét: ha kell marketinggel, ha kell erőszakkal, meg ki tudja, még mivel. Elég amúgy felütni a pszichiátria történetét, hogy világossá váljon, micsoda is valójában… Ja, nincs is ilyen? Vajon miért? Akkor ezt a Wikipédia cikket… Vagy rákeresni a YouTube-on a “pszichiátria” szóra… Elég siralmas az összkép… De hogy nálunk mikor fog eljutni a társadalom arra a pontra, ahol a skandináv államok tartanak? Ha így haladunk, soha… a magyar társadalom ezen az úton is visszafelé halad jelenleg, a menetiránnyal szemben, mint olyan sok mindenben, hiába a technológiai fejlődés, az okos eszközök és az informatika nálunk nem a gondolkodást fejlesztik, hanem annak szerepét veszik át, a társadalmi viszonyok meg konzerválódtak a múlt században.

Játék vagy novella? Miss No-Name

posztmodern játék a természetfelettivel – interaktív szellem-vámpír-ember hibrid novella – magyarulez

Az idei Spring Thing Festivalon találtam ezt a játékot, és majdnem elsiklottam felette, igazán kár lett volna. A leírása szerint egy mikro hosszúságú játék vagy novella (amivel én, mondjuk, vitatkoznék), feladványok nélkül, a történet erősségét szerintem a jól megírt szövegek adják, és az, hogy 7(!) befejezést találhatunk a játékban, amiket nem igazán nehéz elérni, az élmény így lesz igazán teljes. Ugyanis így derülhet fény a történet összes részletére.

Játék vagy novella? Miss No-Name

A játékban jelentős szerepet kap a természetfeletti, egy szellem-vámpír-ember hibrid útját követjük. Fogadást kötünk, hogy megpróbáljuk kitalálni a nevét, mert ezt senkinek nem köti az orrára, és ezt úgy éri el, hogy pl. névsorolvasáskor is hamarabb jelentkezik, mint ahogy felszólítják. 20$-ba fogadunk, és ez nem tűnik nagy összegnek, pláne azt tekintetbe véve, hogy hamar kiderül, hogy a fogunkat is otthagyhatjuk a kaland során, ha nem vagyunk eléggé jó helyzetfelismerők.

Végül is, a történet nem ágazik túl sok felé, megkérdezhetjük a hölgy nevét direktben, ravaszkodhatunk a neve kitalálásához (pl. megkérhetjük, hogy segítsen nekünk matekból), vagy hazudhatunk szerelmet, ekkor egy hosszadalmas, majdnem romantikus, sehova nem vezető történetbe keveredünk az áldozatunkkal (vagy inkább mi vagyunk az ő áldozatai? nem világos.).

A vámpíros történeteknek amúgy is sokszor abból áll a története, hogy a vámpír számtalanszor jelét adja vámpír voltának, de a karakter nem képes, vagy nem hajlandó elhinni, újabb és újabb bizonyítékot akar, jelen esetben a név valamiért nagyon fontos, mintha bármit is jelentene… Itt az egész megtetéződik azzal, hogy a vámír szellemnek álcázza magát, vagy talán mindkettő egyszerre?

Illetve talán jelent valamit, talán nem, a szerző, Bellamy Briks, eljátszik azzal a posztmodern lehetőséggel, hogy a történet folyamán egyre inkább kezd nem világossá válni, hogy ki a főszereplő, ki az író, kinek van neve és kinek nincs, ezzel komoly irodalomelméleti és névtani kérdésekbe bonyolítva az olvasót, létezik egy könyv a történetben, amit mi mint játékot forgatunk, de akit követnek, zaklatnak és megfigyelnek, talán maga az igazi írója a történetnek, mi pedig csak a szerző szándéka szerint botladozó szereplők vagyunk, azt gondolva, hogy kezünkben a játék vagy novella irányítása.

Nem egyszerű természetfeletti komédia tehát, ami sokszor inkább horrorba hajlik, van olyan lépésünk, amikor is a szerző az összes létező testi tünetét felsorolja a félelem miatt keletkező rossz érzésnek, ezt a túlzást felfoghatjuk ugyan komédiának, és az ironikus, szellemes megfogalmazás mögött azért valódi borzongás húzódik meg. A folyton motyogó vagy suttogó szereplő, aki esetleg maga az író alteregója, számtalan emberi tulajdonsággal is fel van ruházva, ami a romantikus jellemvonásoktól a csalódottságon és dühön keresztül a szadizmusig terjedhet, helyzettől függően.

A fordítás problémái esetleg abból adódhattak, hogy a szöveg nagyon amerikai, ennyiben, mondjuk a hollywoodi filmekkel rokon, egyfajta ellen-Alkonyat, ahol nem a természetfeletti szereplő a híres sztár, hanem kezdetben csak egy névtelen senki, éppen a híres sztárból lesz hétköznapi ember, ahogy találkozik a természetfelettivel, aki rámutat, hogy ő az, akinek valójában nincs neve.

Neve-Nincs kisasszony (a magyarra fordított játék indító linkje)

https://www.springthing.net/2021/play.html#MissNoName

Boy, Interrupted: Egy történet az akatíziáról

Írta: Lisa Loomer, Mad In America, 2021. junius 14.

A Covid járvány egyik mellékhatása lett a meredek emelkedés az antidepresszáns használatban és a szorongásoldó gyógyszerek használatában. Egy piackutató tanulmány már 2020 májusában kimutatta a szorongásoldó gyógyszerek eladásában a 34.1 százalékos növekedést, az antidepresszánsokéban a 18.6 százalékosat.

És én is szedem. Igazság szerint, még mindig egy kissé idegesnek érzem magam. Talán egy negyed Xanax? Az ok, hogy ezen a héten el kell mennem a helyi gyógyszertárba, megkapni az oltást. És tudom, miért aggódni, igaz? Fauci azt mondta, megkapta. Biden azt mondja, megkapta. Minden barátom megkapta, és kezdenek rám gyanakodva nézni… paranoid vagyok, hazafiatlan, egy szélhámos?

Talán csak egy kissé vonakodó lettem a farmatikumokkal ezekben a napokban… még azzal a kis cuki Xanax-szal is… mióta a fiam élete visszavonhatatlanul megváltozott egy gyógyszer okozta sérülés következtében, amit úgy neveznek „akatízia”.

Amikor először hallottam az „akatízia” szót, úgy hangzott, mint egy azok közül a görög istennők közül – Akatízia Istennő. Mint Athéné vagy Aphrodité, biztos hatalmas, szenvedélyes, vagy talán inkább … rosszkedvű? Nos, azóta Akatíziát behatóbban megismertem. Pusztító, ravasz, könyörtelen, elképzelhetetlenül. És két éve harcolok vele azért, akit a legjobban szeretek a világon. Mert Akatízia elvehetett egy aktív, okkos, sikeres, elbűvölő, jószívű huszonegy évest, elvitte az alvilágba, és élő az életét élő pokollá tette.

De hadd lépjek vissza, és beszéljek az akatíziáról egy nyugodtabb perspektívából. Egy társadalmi perspektívából. Mert ez a történet nem csak személyes. Ez Amerika politikájáról szól az antidepresszánsok felé, és a nagy gyógyszergyárakról. Szóval, amíg várom a J&J, Moderna vagy Pfizer közül valamelyiket, hadd meséljek egy kissé a személyes sztorinkról, és adjak értelmet egy nagyobb sztorinak is.

A fiamnál, Marcellónál, az akatízia jelentkezett 2019 nyarán, csak néhány hét antidepresszáns szedés után, amit mezei szorongásra írtak fel. Szokatlan? Nem igazán. Végül is, 13.2 százaléka az amerikaiaknak antidepresszánst szed. A nőknél, bizonyos kor után, egy a négyhez az arány. Az antidepresszáns a harmadik legtöbbet felírt gyógyszer Amerikában, és egy majdnem évi 16 milliárd dolláros üzlet ipar a gyógyszergyáraknak, akik több, mint huszonötezer dollárt keresnek másodpercenként pszichiátriai gyógyszerekkel.

Ha te magad nem szedtél még, biztosan van olyan barátod vagy családtagod, aki igen, és úgy tűnik hogy valószínűleg jól tették. De bizonyos százaléka sz embereknek kimondottan megmérgeződik tőlük. (A legegyszerűbb hasonlattal élve olyan, mint a mogyoró allergia.) A FDA (Food and Drug Administration) szerint ez öt százalék. Más források, mint az Akatízia Szöveség, egy online kutató oldal szerint több, mint tizenöt százalék.

A „mellékhatások” listája nagyon hosszú az antidepresszánsoknál. A legtöbb ember eldobja azt a kis papírt a mellékhatásokról, mint ahogy nem érdekelnek a televíziós reklámok figyelmeztetései sem, talán, mert ha túl komolyan vennénk, be sem szednénk a tablettát. De az egyik mellékhatás az antidepresszánsoknál a „nyugtalanság”. És ez az, amit alapvetően a gyógyszergyárak közölnek az akatíziáról, hogy egy „belső és külső nyugtalanság”.

A Google keresőben ezt találod: „szorongás vagy agitáltság, rossz érzés vagy lehangoltság, stressz és pánik, olyan érzés, mintha ki akarnál ugrani a bőrödből, sötét és kellemetlen gondolatok, furcsa és szokatlan benyomások, gyakran agresszív természetűek, gyilkossági vagy öngyilkossági késztetés.”

Amit a gyógyszergyárak figyelmeztetései nem mondanak el nekünk, hogy ezek egyáltalán nem mellékhatások. Ez egy teljesen új állapot, inkább neurológiai, mint pszichiátriai állapot… a gyógyszerek maguk okozzák. Az akatízia az agy sérülése, és virtuálisan minden rendszer sérülése az agyban. Néha abbamarad a gyógyszerek elhagyásával. Gyakran pedig nem.

A szenvedők úgy írják le az akatíziát, mint „ha a véredet akkumulátorsavval helyettesítenék”, vagy „élve eltemetve lenni egy bezárt koporsóban”. Azt mondják ez „olyan, mintha erőszakosan kifordítanának belülről”. Néhány pszichiáter azt mondja, hogy a tüneteik „szomatikusak”. De vannak emberek, akiknek abszolút nincs pszichiátriai betegségük, akik akatíziát kapnak egy sima adag Reglantól, ami egy hányás elleni szer, amit kórházi körülmények között adnak.

Történetileg, az akatízia szándékosan is előidézhető volt a kémiai hadviselés keretében. Valójában Hitler is játszott a pszichiátriai szerek adásával – és a gyors megvonásával ezeknek a szereknek – hogy szenvedést idézzen elő. Ez úgy hangzik, mintha összeesküvés-elmélet gyártó lennék? Nem vagyok az. Egy anya vagyok, aki végignézte, hogy változott meg a fia élete szinte máról holnapra, ahogy megmérgeződött a neki felírt gyógyszerektől.

Huszonegy éves korában Marcello a New York-i New School tanulója volt, klímatudományt és pszichológiát tanult. Érdekes, hogy ma úgy látja az akatíziát, mint a klímaváltozást az emberi organizmus szintjén. Felismerte, hogy a testünk egyszerűen nem arra van tervezve, hogy pontosan reagáljon az ember által készített szerekre, amikkel tömjük.

Amíg New Yorkban éltünk, sok időt töltött a Hayden Planetáriumban, mivel mindig szerette a csillagászatot, és New Yorkban hiányolta a csillagokat. Amikor gyerek volt Oregonban, mindig a szomszédokkal a teleszkópján mutogatta a szomszédoknak az eget a kocsifeljárón. Tinédzser korában egy galériában kiállításai voltak az éjszakai égről készült fényképeiből.

Most, másodéves egyetemista korában a főiskolán, olyan kérdéseket tett fel, amiket sokan fiatal ember feltesz magának… Ki vagyok én, hová tartozom? Szóval, kivett egy évet, hogy gondolkodjon ezeken a dolgokon, és beutazta Európát. És amikor visszatért az életre szóló utazásból, elment egy pszichiáterhez, mert valamiféle szorongást érzett a következő lépése előtt. Természetesen, egy csomó ember érez szorongást. Trumpot megválasztották, amint Marcello elment a főiskolára, 2016-ban, és a kollektív „szorongás” diagnózis szárnyalt akkoriban Amerika-szerte.

Még Marcello körében is, a barátai szemmel láthatóan jól boldogultak a szorongásaik ellenére… sokszor antidepresszánsok segítségével. A legjobb barátja egyik napról a másikra multimillomos lett huszonegy éves korára, mert előállt egy pénzügyi-kereskedelmi algoritmussal. Vett egy Rolexet, és egy csomó egzotikus autót. Az Amerikai Álom? Nagy ötlet. Lexapro-t szedett. Egy másik barátja Zoloftot szedett, és jól boldogult a tech iparban. Néhány barátja Ritalinnal nagyszerűen teljesített az iskolában.

Minden barátja tudta, miből akarja a főtárgyát, mi akar lenni, kivel akar lenni. Marcello nem volt ilyen biztos. Diagnosztizálták „generalizált szorongás”-sal, a legnépszerűbb diagnózissal az országban, és kíváncsi volt, hogy a gyógyszerek segíthetnek-e. Végül is, úgy látszott, segítettek a barátain is.

Amikor hazajött Los Angeles-be, elkezdett járni egy nagy tekintélyű pszichiáterhez, és Cymbaltát szedett nyolc napig. A nyolcadik napon kempingezni ment Big Sur közelébe, a másik legjobb barátjával. Karen az ellentéte a másik legjobb barátjának a pézügyi algoritmussal és a kocsikkal. Botanikus, mélyen kötődik a természet világához.

Marcello és Karen egy napos túrára mentek, és kimaradt egy adag Cymbalta. A túrájuk alatt, az „extrem nyugtalanság” és „belső terror” az első alkalommal jelentkezett. Úgy emlékszik rá vissza, mint akit „konkrétan megmérgeztek”, testi fájdalmakkal és szédüléssel is járt. Azt hitte, megcsípte valami bogár az ösvényen.

Elmentek a legközelebb háziorvoshoz, ahol félrediagnosztizálták „napszúrással”. Utólag már tudjuk, hogy ez a szer katasztrofális hatása volt – szó szerint mérgezés. Akkor még, nem volt ötletünk.

A pszichiátere váltott Cymbaltáról Prozac-ra. Két hétig szedte. Egyik este, egy elmúlasztott dózisnövelést követően, ugyanazt a hatalmas belső nyugtalanságit érezte, és egyfajta újabb szorongást, ami ezerszer nagyobb volt, mint amit érzett előtte. Nem tudott nyugton maradni.

Felhívtuk a pszichiátert, aki azt mondta: „Jéé… ez úgy hangzik, mint az akatízia!” Levette a Prozac-ról, és Xanaxot írt fel neki, ami, tudjuk hogyan, elfedi a tüneteit az akatíziának egy rövid időre. Xanaxot szedett két és fél hónapig, mialatt megkezdte a hátizsákos túráját Mount Rainier közelében, Washingtonban. De nem tudtda csinálni. Idegeskedett és a kocsijában aludt, nem pedig a csillagok alatt. Rémültnek érezte magát, és fizikailag is ki volt ütve. Visszajött L. A.-be.

Valami megváltozott, és nagyon rossz irányba. Nem ment vissza az iskolába New Yorkba. Abba akarta hagyni a Xanaxot, szóval a pszichiáter, akiben nagy bizalmam volt, kúppal kezelte tíz napig. Tudtuk, hogy ez nagyon veszélyes, meg is halhatott volna, és lassan elhalasztotta a főiskolát újabb egy évvel.

De ezek a napok is elmúltak, és a nap után, amikor bevette a zutolsó nyolcad tablettát, furcsa külső tünetek kezdtek kijönni rajta. Céltalanság, ismétlődő mozgások, és mintha belülről égetné valami. Sírás. Járkálás. Hátborzongató képek és hangok az elméjében, és öngyilkosságra sarkalló késztetés, amit sohasem tapasztalt ezelőtt. Sztrók szerű tünetek. A kínzó idegi fájdalom jelentkezése… és a kezdete egy kafkai utazásnak a pontos diagnózis felé.

Ez első állomás egy kiváló és jószívű orvos és homeopata volt, aki Marcellonak homeopátiás szerket adott. Ezek nem hatottak a tünetekre, szóval visszamentünk az eredeti pszichiáterhez. Úgy nézett rá… nos, mint aki megőrült.

Egy hónappal előtte, a telefonban azt mondta, hogy „Jéé… ez úgy hangzik, mint az akatízia!” De amikor Marcello visszament hozzá, előre-hátra himbálózva, segítségért könyörögve, azt mondta, hogy nem lehetséges akatíziát kapni antidepresszánstól. Antipszichotikumtól, bizonyára, de nem egy enyhe antidepresszánstól. Közben felírt egy sorozat gyógyszert, hogy segítsen a furcsa kényszeres mozgásokon, ami Marcellonál egyre rosszabb lett. (Most már tudjuk, a gyógyszerezés csak súlyosbítja az akatíziát.)

Elmentünk egy második pszichiáterhez, aki egyetértett abban az előzővel, hogy ez valószínűleg szomatikus, és javasolt egy másik antidepresszánst, amit Marcello elutasított, érthetően tartva a gyógyszerektől. Szintén javasolta, hogy Marcello sokat javulhatna, ha egy hónapot egy magán klinikán töltene, ahol különböző terápiák vannak, mint jóga és mindfullness, negyvenezer dollárért.

A férjem és én benne lettünk volna. De ráadásul az állandó fájdalmakra, Marcello alvása abszolút rendszertelenné vált, és abszolút nem volt végigvezetni L. A.-n, naponta kétszer, csúcsforgalomban, hogy nyolc órát töltsön a klinikán. Imádta az autókat, imádta a vezetést, de az érzékenysége a fényekre és a hangokra felerősödött addig a pontig, hogy még kocsiba ülni is lehetetlennek tűnt.

Egy harmadik pszichiáter, szemlélve Marcello mozgását, és keserves állapotát öt percig, azonnal akatíziát állapított meg. Bocsánatkérően tájékoztatott róla, hogy a „kúra” nagy dózisú Clozapine, ami egy erős antipszichotikum. Ezt adta, holott Marcello nem volt pszichotikus, de kórházba kellett vinni, és közelről felügyelni, mert a szer rohamokat okozhat, szívrohamot, tüdőembóliát, stb. De biztosított minket, hogy a klinika, ahol Marcello lenne, olyan szép, hogy a saját lányát is oda vinné.

A vissza-nem-térítendő díj százezer dollár lenne. (Az egyik „mellékhatása” a Clozapine-nak, amit nem említett, de amit később megtaláltunk a neten, „nyugtalanság érzése, képtelenenség a nyugalomban maradásra”, vagyis akatízia.)

Ebben az időben, Marcello már kutatta az akatíziát saját maga is, és még jobban félt a gyógyszerektől. Szóval továbbmentünk egy híres „integratív” pszichiáterhez, és hazajöttünk egy tucat kiegészítővel, amit izomvizsgálat során írt fel. Marcellonak egyszerre kellett volna bevennie mindet, ami katasztrófához vezetett volna. Sajnos, ez a pszichiáter, akit nagyon szeretett, nagyon elfoglalt volt gyakori költözései miatt, és nem tudta kezelni a rengeteg emailünket, szóval azt javasolta Marcellonak, látogassa meg a kollégáját, aki „géniusz a mikrodózisú gyógyszerekben” – ami, biztosított minket, biztonságos lenne.

Az új pszichiáter csak egy rehabon fogadott pácienseket, ahol alkalmazásban volt. De mióta Marcello megtapasztalta a megvonási tüneteket a gyors Xanax kúptól, szerencsére, készen állt a rehabra. Kitöltöttük a nyomtatványokat, bepakoltuk a táskáját, és elindultunk, át L. A.-n, a klinikára, egy elhasznált, régi barkácsáruház durva szomszédságába.

Tele volt főiskolai hallgatókkal, lábadozó fiatal droghasználókkal, az egyik közülük végigvezetett. Marcello egyfajta sokkba esett, és leült egy székre, de engem nagyon megindított a fiatalember története. Bárcsak az én fiam is drogfüggő lenne, nem pedig allergiás a gyógyszerekre, annyi segítség van arra. De a mikro dózisú pszichiáter… egy szuka volt. Sohasem nézett fel a számítógépből, sohasem nézett a fiamra.

A ház bűzlött a cigarettától és a Cloroxtól, és mivel Marcello allergiás lett az erős szagokra – mellékhatásaként az akatíziának – nem volt szívünk ott hagyni. Szóval, visszavezettünk a csúcsforgalomban. Újabb két óra hosszás támadás az ő sérült idegrendszere ellen, amikor jelentést nyert számára a kifejezés „Ó, a forgalom maga volt a pokol.”

A drog rehab után, elmentünk egy békés, holisztikus klinikára, néhány utcával arrébb. Nyugodtak voltak és biztatóak, és intravénásan vitamint adtak neki. Elmentünk egy izraeli taruma terapeutához, aki azt mondta, „trauma”. Találkoztunk vezető „TMS” agyi terapeutával, aki azt javasolta, süssük ki az agyát, alkalmanként ezer dollárért. Marcello találkozott pszichológussal, Facetime-on keresztül, aki azt mondta, hogy „dühös”, és próbálta sikíttatni Facetime-on keresztül. Egy másik pszichiáter CBD terápiát javasolt. Egy arab pszichiáter úgy érezte, ha csatlakozik a csoportjához, összekapcsolja Marcellót a belső énjével. És egy újabb pszichiáter újabb gyógyszert javasolt.

Ahogy ment orvostól orvosig, Marcello belépett egy Facebook csoportba, aminek a neve „Élet Akatíziával”, és néhány másik online csoportba, mint a „Bezodiazepine Információs Koalíció”, „Neourotoxicitás és Toxikus Encephalopátia”, és egy csoportba, amit úgy hívnak „A Cymbalta Fáj a Legjobban”.

Őszintén, az „Élet Atakíziával” halálra rémített engem. Emberek, akik videókat csinálnak az akatízia során átélt tapasztalataikról, amik úgy néztek ki, mint a horror filmek. Sok jelenlét után ezekben a csoportokban, és még több saját kutatás után az akatíziáról, egyértelműen eldöntötte, hogy a gyógyszerek nem az az út, amerre indulni kell. Végül is a gyógyszerek bizonyítottan mérgek a számára, első helyen okozzák az akatíziát.

A barátai, és a mieink is bevonódtak, mondták a saját diagnózisaikat. Az anyja a legjobb barátnak a kocsikkal, beszélt egy csomó pszichológussal, aki nem hallott az akatíziáról, és azt gondolta, ez egy „nem létező betegség”. A fia, akinek mostanra tíz kocsija van, és magánrepülője van, azt írta nekem, hogy rajtam szárad a fiam vére, ha nem utaltatom be pszichiátriára.

Az egyik legígéretesebb doktorral való találkozás, különben egy barát barátjának barátján keresztül jött létre. Ez a doktor szakértő volt egy speciális típusú neurofeedback-ben, aminek a neve Loreta volt. Egy városban praktizált Los Angeles-től másfél órára, de biztosított minket, hogy csak vesztegetjük a pénzt és a reményt, ha bármi mást csinálunk, mert „a Loreta a válasz”. Mély kapcsolatba került Marcellóval, meghallgatta, és nagyon együtt érzett vele. Ez reményteli volt.

Mivel erre az időre Marcello külső megjelenése a szenvedéseinek már megijesztett minket, hogy mi, különben, fontolgattunk a kórházi befekvést. Az én mókás, bölcs, jószívű fiam eddigre… elment. Valahova, ahol nem tudtam elérni, valaki olyanná vált, akinek az agóniáját nem lehet megérteni, valaki tele félelemmel, és néha haraggal.

A Loreta ezelés qEEG méréseken alapul, ami szerint Marcello agya „drasztikus abnormalitásokat” mutat. A doktor meg volt győződve róla, hogy tud segíteni, ha együtt dolgozik egy „brilliáns integratív pszichiáterrel” egy teamben. És mivel a doktor egy másik városban praktizált, a férjem és Marcello heti háromszor járt városról városra a két orvos között.

Aztán a Loreta doktor elment egy utazásra Costa Ricára, eltörte a gerincét a zuhany alatt, és többé nem kezelhette Marcellót. Mint ahogy mondtam, Kafka-i.

Folytattuk a látogatásokat az integratív pszichiáternél, aki az agy szakértője volt, és nem volt kétsége afelől, hogy Marcellónak akatíziája van, amit gyógyszerek okoztak. Marcello kötődött hozzá, mert fiatal volt és nyitott, és felírt készítményeket, óvatosan, egyet egyszerre, ellentétben a gyógyszerekkel.

Egy ponton, a pszichiáter egyetértett néhány emberrel az Élet Akatíziával csoportból, abban, hogy bizonyos mennyiségű marihuána lehet, hogy segítene. Néhány szívás után, Marcello kirohant az esőbe, ami úgy nézett ki, mint egy igazi pszichotikus roham – de aktuálisan az akatíza volt, komolyan súlyosbítva a marihuána által. Marcello mostanában elmesélte, ez volt eddig a legrémületesebb éjszakája, mivel tele volt késztetésekkel, hogy megölje az apját és magát, és kint kellett töltenie az éjszakát az esőben egy kertben, hogy biztonságban legyen.

Ez jó hely lehet arra, hogy hozzátegyem, a gyógyszerezés előtt, soha nem vett részt fizikai küzdelemben, soha nem volt öngyilkossági késztetése, mindig meleg, közeli, játékos kapcsolata volt az apjával, aki a szobájában aludt, hogy figyeljen rá, és jobban szerette, mint saját magát.

Marcello betegebb és betegebb lett, komoly reakciói lettek az ételtől, a kiegészítőktől és a kemikáliáktól a környezetében. A szúnyogcsípések anafilaxist okoztak neki, és háziorvoshoz ment. De minden háziorvos, akihez mentünk, és elmentünk néhányhoz, azt mondta, ez „szorongás”. Minden alkalommal, a kedves doktor Ativant javasolt. Minden alkalommal, megköszöntük, visszautasítottuk, és távoztunk.

De az egyik alkalommal más volt. Amíg a fiammal és a férjemmel bent voltunk, hogy várjuk a háziorvost, egy pszichiátriai szociális munkás, aki megvizsgálta Marcellót, félrehívta őket egy másik szobába. Azt mondta, elveszítheti a munkáját, ha ezt elmondja, de egy agyi trauma központban is dolgozott, ahol látott pácienseket akatíziával, akik gyógyszerek sorozatát kapták kórházakban… és őszintén, látta az agyukat és a testüket teljesen elpusztulni. Csendben sürgetett minket, hogy találjunk másik utat.

Talán a legrosszabb tünete az akatíziának – a szülőknek, egyébként – az „öngyilossági késztetés”. És végül, hónapok óta tartó szakadatlan tortúra után, és orvosi félrevezetés után, a fiunk tett egy figyelemre méltó kísérletet. Nem volt egy „komoly kísérlet” az integratív pszichiáter szerint, de elég komoly volt ahhoz, hogy kezelésbe vegye az ügyet, és felhívjon egy mentőt.

Marcello tíz napot töltött egy pszichiátriai intézetben a Kaliforniai Egyetemen. Emlékszem, amikor visszanéztünk rá minden látogatási óra után, egy pár üvegajtó mögött, hogy lesz kisebb és kisebb az alakja, ahogy távolodik tőlünk. Ez nem olyan volt, mint otthagyni a gyereket egy iskola előtti táborban. Az akatízia elvette őt. Az állam elvette őt, legálisan. És nem tudtam visszafutni az üvegajtókon, felvenni a kezemben, és eloszlatni a félelmét.

Két doktor nem tud megegyezni ugyanabban a diagnózisban. De gyógyszereket akarnak felírni. Nem értenek egyet abban, hogy milyen gyógyszert, de bírósági végzésük volt, hogy felírjanak… valamit. Érdekes, a nővéreknek, akik a legtöbbet találkoznak a betegekkel, azonnal feltűnik az akatízia, és elmondták neki, hogy végig látták rajta.

Amikor valaki elmegy az orvoshoz fizikai fájdalommal, megvan a szavahihetőségük, és mindenki hisz is nekik. De ez sokkal kevésbé tartanak szavahihetőnek egy pszichiátriai intézetben, még ha gyógyszer indukálta akatíziád van is, ami nézhet úgy ki, mint a skizofrénia vagy pszichózis.

Marcello mostanában mesélte el, hogy készült felmászni a rácsos kerítésen, és leugrani a kórház tizenkét emeletes tetejéről, mivel a gyógyszerek kényszerítették, ahogy az akatízia tünetek súlyosbodtak addig a pontig, ami már „sokkal rosszabb a halálnál”. És ha túl kell élnie a kényszergyógykezelést, újra és újra detoxikálnia kell magát, meghosszabbítva a felépülést évekkel.

Így gondolkodott a kórházban, amiről én nem tudtam abban az időben. Mert alig beszélt hozzám. Mert azt gondoltam, adnia kellene a doktoroknak még egy esélyt.

A fő kezelőorvosa a Kaliforniai Egyetemen azt mondta, hogy „a félelme a gyógyszerektől súlyos jele az OCD-nek”. És, örökös szégyenemre, jobban hittem neki, mint a fiamnak. Végül is, nem jobba az OCD, mint az akatízia – amire nincs kezelés vagy kúra?

Családi megbeszélésünk volt az orvosokkal, mivel Marcello nem számított beszámíthatónak az szakértők szerint. Emlékszem, nem nézett rám. Ez különösen fájdalmas volt, mert addig mindig beszélőviszonyban voltunk. Mindig szerencsésnek éreztem magam, hogy van egy fiam, akiben van mélység, akinek vannak érzései, kimondja azt, amiket gondol és érez, a barátainak, a tanárainak, és különösen a szüleinek.

Mindig vicces volt, tiszteletlen, és meg tudta nevettetni az embereket akaratuk ellenére is. A tanárokat kicsit összezavarta, de csodálták őt. Többször hallottam, sóhaj kíséretében, hogy: „Többet tanulunk tőle, mint amennyit mi tudunk tanítani neki.” És most, ahol voltunk, senki sem hitt neki.

Jobban visszagondolva, úgy gondolom, Marcello azért vette be az első gyógyszert, hogy beilleszkedjen. Hogy lecsiszolja az élét a személyiségének, ami többet érzett, többet látott, többet kérdezett, éss több igazságot mondott. „Többet”, mint amennyi komfortos vagy kényelmes volt másoknak.

Emlékszem az első pszichiáterére, hogy felhívott, hogy nézzük át az ellenőrző listát, nem „bipoláris”-e, amíg ő ott ült az irodájában. Egyszerűen nem tudta „beilleszteni” egy DSM diagnózisba sem. Egy fiam korabeli gyereknek volt az anyja, és azért adta Marcellónak az első receptet, hogy könnyítsen a fájdalmán, mert nem tud beilleszkedni.

Amikor Marcello biztosítása lejárt, a Kaliforniai Egyetem javasolta, hogy menjen egy magán orvosi központba, ahol tudják fogadni gyógyszerek nélkül is… és ha nem működik, visszaküldik a Kaliforniai Egyetemre, ahol bírósági végzésük van róla, hogy gyógyszerezzék.

Elment egy magán kezelő központba, amit Balance-nak hívtak, Malibu mellett. Azt gondoltam, hogy kellemes hely. Jó étel, jó terület, kész lettem volna én is egy jó pihenésre ott. „Nem címkéznek diagnózissal”, „az egész ember” érdekli őket. A biztosításunkkal kaptunk egy diszkont ajánlatot harminc napra harmincezer dollárért.

Marcellónak csak annyi dolga volt, hogy fogadja az orvosi vizitet, és járjon csoportokra a többi pácienssel. De a csoportokban csendben kellett lenni és figyelni… ami képtelenség az akatíziával.

Öt nap után a reakciók miatt a házban adott kemikáliákra, a szigorú napirend miatt, amihez fizikailag nem tudott alkalmazkodni, hogy leüljön és részt vegyen, mint a többi páciens (akiknek pszichiátrai diagnózisuk volt, nem neurológiai sérülésük), elszökött.

A Balance jelentette a rendőrségen, hogy „eltűnt”. Felhívott minket, hogy „biztonságban” van. Egy hotelbe menekült egy órányira, és mi átszáguldottunk. Beszéltünk az emberekkel a Balance-ből, és azt tanácsolták, hogy hagyjuk, hogy a rendőrség eljöjjön a hotelbe, és visszavigye a Kaliforniai Egyetemre. Marcello hallott a beszélgetésből annyit, hogy tudja, a rendőrség úton van, és megint elszökött. Kilőtt jobbra mellettem a sárga hátizsákjában, amit Koppenhágában vett élete utazásán.

Elkezdtem sikítani. A hotel szobalányai megpróbáltak megnyugtatni. A férjem és én mindenhol kerestük, de elment. Aztán jött a rendőrség.

A férjemnek és nekem egy döntést kellett hoznunk. Segítsünk nekik megtalálni, és pofozzuk fel, és tegyük a rendőrautóba a Kaliforniai Egyetem felé, ahol kényszergyógykezelik… vagy hagyjuk, hogy megválassza a saját sorsát. Sok pillanat volt az elmúlt időszakban, amikor megkérdeztük magunktól: „Kiben fogunk bízni?” „Kinek a tanácsát fogadjuk el?”, „Kinek higgyünk az orvosnak vagy a fiunknak?”. Ez a pillanat volt a legnehezebb.

A fiunk huszonkét éves volt. Semmi, semmi, amit próbáltunk, nem működött, hogy enyhítse a szenvedéseit. Ekkorra már nem hittünk semmiben. De imádkoztunk, egyébként.

Ó, és ez a legjobb alkalom megemlíteni, hogy kaptunk egy kilakoltatási felszólítást a tulajdonostól, a sok zaj miatt a házból, a mentő miatt, és minden miatt, de elkalandoztam.

Marcello a repülőtérről hívott, és azt mondta, úton van egy repülőgépre Oregon felé, ahol a gyerekkora nagy részét töltötte. De aznap éjszaka feltünt a házunknál L. A.-ben. Ahogy már említettem, az egyik fő tulajdonsága az akatíziának az exrém érzékenység mindenféle hatásra, szóval simán átjutott a repülőtér biztonsági szolgálatán.

A következő reggelen, amikor lementem, a szobája üres volt, és ő elment. Kaptunk egy hívást Oregonból, ahol azt remélte, hogy menedéket talál, ameddig megérteti velünk, amit tud, és amit a többi hosszú távon szenvedőtől az akatízáról tanult. Nem akart töbé menekülni, nem akart több gyógyszert sem. És utólag, az apja és én tudjuk, hogy ez volt a legbölcsebb döntés, amit hozhatott.

Ebben az időben a Balance javasolta, hogy hívjunk fel valakit Közép-Keleten, hogy szervezzen „beavatkozást” Oregonban, hogy vigyék vissza a Kaliforniai Egyetemre. Visszautasítottuk. A fiunk nem volt őrült. Az agya és a központi idegrendszere nem volt olyan ép, mint a Cymbalta, Prozac és Xanax előtt… De nem volt téveszmés, képes volt nem bántani sem magát, sem másokat, annak ellenére, hogy az orvosok félrevezették és korlátozták, ami maga volt a csoda.

Erre az időre többet tanult az akatíziáról, mint az orvosok, akik kezelték. És mindezen túl… emberi lény volt. Úgy tűnt nekem, hogy kényszeríteni bárkit, hogy gyógyszert szedjen (amit az FDA veszélyesnek minősít), akarata ellenére, megfosztja őt a teste és az elméje fölötti uralomtól. Milyen alapvetőbb jogai lehetnek egy embernek? Nem hívtam fel a nőt Közép-Keleten.

2020 januárja óta Marcello Oregonban van. Elkezdte látogatni a régi családi orvosát, akinek, ironikusan, két családtagja is túlélte az akatíziát, és úgy gondolja, tud segíteni. Amikor először érkezett Oregonba, Marcello több dolgot meg tudott tenni magáért, egy kis város központjában élve. A bénító akatízia ugyanaz volt, de biztonságosabban érezte magát, egy ismerős helyen.

Karen is ment, és vele élt. Elkezdte a HBOT-ot (hiperbárikus oxigén terápia), ami nem segített, de nem is ártott. Még egy barátjával is találkozhatott, egy rövid sétányira az Airbnb-től, ahol lakott. Aztán a covid jött.

Ironikusan, én voltam az eredi forgatókönyvírója a „Girl, Interrupted” című filmnek, és ahogy írta, rájöttem, hogy ez a „Boy, Interrupted”, biztosan. Egy fiatal ember élete felfüggesztődik, néhány tablettától, ami azt ígéri, jobbá teszi az életét. Ez az, ami történt.

De az író bennem mindig keres valami… értelmet. Ha csak ki tudnék facsarni valami istenverte értelmet, abból, ami történt, tudnám kezelni. Szóval, amikor láttam, mi történt Marcellóval, azt gondolom, hogy amit csinálunk magunkkal mint kultúra – küzdünk az Amerikai Álom csábításával. A tablettákra van szükségünk, hogy folyamatosan üldözni tudjuk. És a gyógyszergyártók pénzéhsége az üzemanyag, ami hajtja ezt az elégedetlenséget, és bátorítja a versenyt.

És aztán, ellentétben az Amerikai Álommal… ott van a természetes világ vonzása. Nagyon érdekes számomra, hogy Marcello két legjobb barátja is érzi ezt a két különböző vonzást. És talán nem véletlen, hogy ezt a fejezetét az életének New York City-ben kezdte, ahol vonatra kell szállnia az embernek, hogy eljusson a planetáriumba, és kikötött egy kisvárosban, Oregonban, ahol csak felnéz a csillagokra.

Az akatízia egy hihetetlenül komplex neurológiai sérülés. De a szakértők szerint a neuroplaszticitás területén, mint a pszichiáter Norman Doidge, Az agy, ami megváltoztatja magát című könyv írója, az agy igazán csodálatos. Ha megvonjuk a neurotoxinokat – a gyógyszerekből, a fogyasztott ételekből, a környezetünkben lévő kemikáliákból – még a sérült agy is regenerálódhat.

Ha azt adod az agynak, amire igazán szüksége van – igazi étel, tiszta víz, kevés stressz – meggyógyulhat. És nem ezek azok, amikre minden embernek szüksége van? Nem említve a szegény bolygót? Lehetne ez egy kevés értelem, amit leszűrhetünk a pandémiából?

Marcello és én meséljük ezt a sztorit, előmozdítva a további „megfelelő tájékoztatás”-t. Mivel ez vele megtörténhetett, megtörténhet bárkivel. Ebben az időben, az egyetlen bevett terápia az akatíziára a még több gyógyszer, ami akatíziát okoz. A szenvedők „polidrogról” beszélnek – az egyik szer elnyomja a negatív hatását a másiknak – és így olyan, mintha gázolajat öntenénk a tűzre.

Nem gyógyítják őket, és mivel az állapot olyan szörnyű másoknak, hogy sok ebben szenvedő elveszti a családját és a barátait. Ez sokakat kerget öngyilkosságba. Ezek a történet nélküli emberek, újra és újra öngyilkosságot kísérelnek meg. Nem akarnak meghalni, csak nem akarnak már gyötrődni az akatíziától a végén. De mi van azokkal, akiknek mentális betegségük van, és akatíziát kapnak, ennek tetejébe? Mi van a színes bőrűekkel, vagy a szegényekkel, akik nem tudnak hozzáférni az információkhoz és támogatáshoz – milyen kezelésben részesülnek ők?

Ez az, ami kísért engem: öngyilosságok százezrei megelőzhetőek lehetnének, ha az emberek hozzájutnának a „megfelelő tájékoztatás”-hoz, mielőtt elkezdik a gyógyszert?

Miről szólhatna a megfelelő tájékoztatás? Létezik egy ausztrál tanulmány, az „Antidepresszáns által indukált akatízia viszonya a gyilkossághoz, összefüggésben a csökkenő mutációival a metabolizáló géneknek a CYP450 családokban” (Hú.) Százhúsz alanyon vizsgálva, a tanulmány kapcsolatot mutat ki a gyilkosság és az öngyilkosság és az akatíziás páciensek CYP450 génvariációja között.

A tanulmány azt állítja, hogy „az antidepresszáns adása, nem tudva a CYP450 géncsoportról, olyan, mintha vért adnánk a vércsoport ismerete nélkül”. Arra a következtetésre jutnak, hogy elengedhetetlen lenne, hogy ismerjük a páciens genetikáját felírás előtt. Szóval. Mi lett volna, ha a fiunk pontos tesztelésen esik át, és valaki elemzi ezeket, mielőtt felírja a gyógyszert?

Az ausztrál tanulmány megjegyzi, hogy minden gyógyszergyártó cég visszautasítja a CYP450 variációs tesztek elvégzését. Tudják, hogy ezekre az emberekre a gyógyszer mérgező hatással van, és nem akarják ezekkel az emberekkel „szennyezni” (csökkenteni) a siker rátájukat a tanulmányaikban. Nem teszik ezt, habár, felhívják a figyelmet a veszélyeire ennek a génvariánsnak, amikor eladják a gyógyszert. (Igen, ez megengedett.)

Az ausztrál tanulmány szerint a pszichiátriai szereket „felírják a klinikusok, annak ellenére, hogy oktatva kapnak a gyógyszeripar szakembereitől, és kulcsfontosságú véleményvezérektől, akiknek alapvető hasznuk van ezeknek a szereknek az értékesítéséből”. Szóval, annak érdekében, hogy a páciensek teljesen informálva legyenek, a pszichiátereknek is teljesen informálva kellene lenniük… És a multimilliárdos gyógyszeripar akarja ezt?

Végső soron, a legjobb út az akatízia kezelésére a legjobb mód, ha nem engedjük, hogy egyáltalán megtörténjen. És tudjuk, hogy a gyógyszeripar nem akarja ezt.

2021 augusztus 19-én lesz két éve, hogy Marcello nem szed gyógyszert, miútán hárm és fél hónapig gyógyszerezték. Nem tud vezetni, nem tud fókuszálni egy filmre vagy tévére, nem tud zenét hallgatni vagy könyvet olvasni, nem tolerál összetevőket, amikből hihetetlen ételeket tudott csinálni, nem túrázhat vagy mászhat hegyet.

Az alvása felborult egy lehetségesen maradandó keringési zavar következtében, amit „non-24”-nek hívnak, ami alapvetően azt jelenti, hogy körbe forog az órával az alvása, egy vagy két órával később minden nap, ha képes aludni egyáltalán. Minden órában, amit ébren tölt, állandóan átéli percről percre az akatízia okozta szenvedéseket.

Karen, a barát, akivel felnőtt, túrázva és sátorozva, vele volt hét hónapig. Amikor elment egy munka miatt San Deigo-ba, az apja és én Oregonba költöztünk, mivel képtelen egyedül élni. Jelentkeznie kellene rokkantnyugdíjra, de mint a Covid katasztrófa áldozatai mellett, az esélyei csekélyek.

És ha kapcsolatba kerül a Coviddal? Nem valószínű, hogy a szervezete kezelni tudná. Az orvosa nem gondolja, hogy a vakcinát is tudná. Annak ellenére, hogy mi mindent nem tudunk a vakcina hosszú távú mellékhatásairól, és amiatt, amit tudunk a gyógyszeriparról, biztosak lehettek benne, hogy elmegyek azért az oltásért… hogy biztonságban tartsam őt.

Amikor Marcello leírja az akatíziát, azt mondja, a legalattomosabb tulajdonsága a teljes hiánya annak a képességnek, hogy bármi jót, bármi emberit érezzen. Igen, már láthatja a csillagokat Oregonban, csakhogy már lesújtja és agitálja, könyörtelenül emlékeztet valamire, ami felé csodálatot érzett. Ugyanez az emberekkel. Tudja, hogy szeret minket, szereti Karent, csak nem érzi.

Szóval nem, nem beszélhetek „happy end”-ről. Még nem. Bízunk erősen a kutatásban, ami azt mondja, hogy az agy meggyógyítja magát. Ha nem tudom megölni Akatízia istennőt, kivárom, amíg elmegy.

Mindeközben… Marcello képes volt írni és csinálni egy PSA-t (Public Service Announcement) az Akatízia Szövetségnek, ami megtekinthető lentebb. Ő már egy visszaélést feltáró személy, beszél az akatíziáról a szociális médiában, és mindenkinek, aki meghallgatja. Nem csak szenvedélye az információk közlése, ez az, amiért él.

Boy, Interrupted: A Story of Akathisia

Bevezetés: Aki tud, az tudós

A szöveges kalandjáték egy olyan szöveges szoftveres környezetet jelent, ahol szöveg beírásával vagy linkek segítségével haladhatunk tovább a történetben. Bizonyos szöveges kalandjátékokhoz tartozik grafikus felület is, vagy esetleg zene vagy egyéb hangfájlok, de szöveges kalandjátéknak itt most azokat fogom nevezni, amiknek a szövege alapján is kikövetkeztethető a cselekménye, tehát maga történet nem szorul rá feltétlenül a kép -illetve hangalapú segítségre a megértéshez vagy befogadáshoz. Habár a hiperlinkes játékoknál ma már tendencia a szövegformázás (szövegtípus, szövegszín, szövegméret, stb. kialakítása, főként CSS segítségével), a grafikus felület, és a zene, illetve hangok (amik általában kikapcsolhatók), a fő hangsúly a szövegen van, ennek értelmezését segíthetik, de nem befolyásolják jelentősen. A szövegbeviteli mezőt használó kalandjátékok általában erre nem fektetnek akkora hangsúlyt, ott a lényeg a parancsértelmező rutin (parser) bonyolultságán (vagy éppen felhasználóbarát voltán) van, a külsőségek kevésbé számítanak. Nem számítom szöveges kalandjátéknak a point and click felülettel rendelkező grafikus kalandjátékokat, vagy a teljesen grafikus felülettel megvalósítottakat, de a japánban divatos visual novel stílust sem. Azért nem, mert ott a grafikai elemek koherens részei a játéknak, attól nem elválaszthatók.

Ennek a lehatárolásnak a célja kettős: egyrészt keretet szabni annak a területnek, amin belül az írásom érvényes megállapításokat tartalmazhat, másrészt megpróbálni (jobban) integrálni ezeket az interaktív szövegeket az irodalom területére, és azt vizsgálni, milyen jelentéstöbbletet ad hozzá a szövegekhez az interakció, az interaktív játék, illetve ez milyen eszközökkel valósul meg. Feltételezésem szerint az interakció olyan többlettel ruházta fel ezeket a szövegeket, amivel meghaladják a lineárisan építkező prózát, viszont érzésem szerint sokszor veszt is ezáltal a szöveg a művészi igényességéből, ennek cserébe viszont azt az illúziót kelti, hogy 1. az ember szabadon azt tesz, amit akar (az adott keretek között), 2. jobban részt vesz a szöveg világának a megkonstruálásában, holott csak a programba kódolt (sokszor elrejtett) lehetőségeket használja ki. Talán ez az illúzió adja a varázsát ezeknek a szövegeknek, talán a szerzővel való játék, hogy a programban elrejtett feladatokat (puzzle) megoldja, mindenesetre a műfaj népszerűségére valahol errefelé kereshető a magyarázat. A másik oka lehet a vonzerejének, hogy viszonylag egyszerű kódokkal előállított szövegekről van szó, amibe a felhasználó maga is könnyen beleírhat, javíthat, tanulmányozhatja a szerkezetét, és maga is könnyűszerrel előállíthat ilyen típusú szöveget.

Megpróbálhatjuk elhelyezni a szöveges kalandjátékot az irodalom területén, valahol az elektronikus irodalomban kapna helyet, a kombinatorikus költészet, a hiperszöveges fikció és a kinetikus és interaktív költészet között. Ilyen besorolás létezik, legalábbis Scott Redberg szerint, aki a Bergeni Egyetem digitális kultúra professzora és az Electronic Literature Organization társalapítója. A legtöbb interaktív fikció egyúttal játék is, abban az értelemben, hogy „megnyerhető”, „megoldható”. Nick Monfort szerint ezeknek a játékoknak a legfőbb esztétikai minőségük a rejtélyesség, közvetlen irodalmi előzményük pedig a talány, a találós kérdés. Erről az egy ágáról az elektronikus irodalomnak biztosan tudjuk, hogy a személyi számítógépek korszakában a szöveges kalandjátékokból fejlődtek ki, tehát joggal tarthatja számon a műfaj ezeket az előzményei között, olyannyira, hogy külön sem választhatók, lényegében akár egymás szinonimájaként alkalmazhatók. Magyar nyelven elterjedtebb a szöveges kalandjáték megnevezés, szóval igyekszem többnyire ezt a formát használni. A műfaj magyarországi megjelenése tiszavirág-életű volt, az 1990-es évek elején jelent meg kereskedelmi forgalomban, nem sokkal azelőtt, hogy a nagy nemzetközi kalandjátékgyártó ipar összeomlott, így itt sem túl sok alkotás született a műfajban.

Úgy látszik, hazánkban csak az él meg, ami eladható, ezután a rövid fellángolás után nem is születtek magyar nyelven újabb szöveges kalandjátékok, néhány ritka és kevésbé ismert kivételtől eltekintve. Angol nyelvterületen szerencsére az interaktív fikció kereskedelmi forgalomból való kivonulása (és a legnagyobb kalandjáték-fejlesztő cég, az Infocom megszűnése) után azonnal független fejlesztők vették kezükbe az irányítást, megszervezve a saját fejlesztői és kiadói platformjaikat, évenként versenyeiket, publikációs lehetőségeiket és adatbázisaikat, távol az akadémiai diskurzusoktól és formálisan szervezett csoportoktól, mint az Electronic Literatre Organization. Ez nem jelenti azt, hogy ne figyeltek volna fel az évek során a műfajra. PhD értekezések sora választotta témájául ezeknek az alkotásoknak a területét, az elsőt már 1985-ben megírta Mary Ann Buckles Interactive Fiction: The Computer Storygame “Adventure” címmel. Néhány összefoglaló mű, ami az az új médiának erről a területéről szól, szintén foglalkozik a kérdéssel: például Espen Aarseth Cybertext című könyve 1997-ből vagy Nick Monfort Twisty Little Passages című, 2003-as munkája, ami az elmélet mellett történeti áttekintést is nyújt.

Kepes András: A boldog hülye és az okos depressziós

Kepes Andrásnak megvan a véleménye az önsegítő könyvekről, holott jelen könyv is eléggé magán viseli az önsegítő könyvek hatásait, és nyomait, amolyan önsegítő-önéletrajzi hibrid lehetne, amelyikben nagyobb szerepet kap az önsegítő jelleg, amennyiben azt vesszük alapul, hogy a könyv azt vizsgálja, lehet-e az ember intelligens és boldog egyszerre, amire nem kapunk határozott választ a könyv elolvasása után sem, bár egy derűs optimizmus alapvetően kikövetkeztethető belőle.

A könyv egy Popper Pétertől származó idézetről kapta a címét, ami így szól, és a könyv is ezzel kezdődik: „Manapság az ember okos és depressziós, vagy pedig boldog és hülye.” Kepes András az első fejezetben megpróbálja felboncolni, értelmezni a kijelentést, majd körüljárja az intelligencia, hülyeség, boldogság, depresszió kérdését, ez a könyv legkoherensebb, legerősebb fejezete. Aztán egyből belekezd az anekdotázásba, és be sem fejezi, egészen a könyv végéig.

A pszichológusok hasonló témájú és szerkezetű könyveinek ihletői a páciensek, Kepesnek a saját családja, több felesége, öt lánya és egy fia (a lányok serdüléséről egy külön fejezet szól, melynek végén közlik az apjukkal, hogy nyugodtan mondhatott volna nemet is némely kérésükre). Családi titkok kiteregetésével csínján bánik a szerző, részben az illendőség okán, részben pedig, mint értesülünk, azt már korábbi műveiben megtette. Iróniából és öniróniából nincs hiány az életrajzi elemek felsorakoztatásánál, részben szerintem ez is a szöveg célja, hogy derűt árasszon.

Mivel az újságírás és írás témaköre is terítékre kerül, úgy éreztem, átad valamit a szöveg írója a milliőből, amihez az átlagember nem kerül közelebb még egy esetleges komm-média szak elvégzése után sem, részben mert nem könnyű, részben talán nem is akar igazából. Mindenesetre közelebb hozza a média világát az olvasóhoz, de nem csak azt, híres írók mint példaképek, a tudományos élet ismert figurái, élen Einsteinnel, Newtonnal, Bohrral, és más tudományos „celebekkel”, akik ugyancsak megelevenednek a kötet lapjain, Kepes újonnan támadt, modern fizika iránt ébredező, talán kissé későn jövő érdeklődése termékeként.

Bár, mint értesülhettünk róla, főként a lányokról szóló fejezetből, a Kepes családban teljes vallási türelem jelentkezik, a lányok szabadon betérhettek a katolikus, zsidó, krisna, stb. hitbe, Kepes András leginkább a zen buddhista tanok mellett teszi le a voksát, szemlélődő nyugalma (ami azért kizökkenthető egy-egy közlekedési incidens kapcsán) áthatja a könyvet, ugyanúgy, mint az az irónia, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy poént, csattanót kerekít a történetekhez. Elmondható, hogy egy poénos szófordulatra való lehetőséget sosem hagy kihasználatlanul.

Szóba kerül a vége felé az öregség és halál témája is, itt kétféle felfogás érvényesül, ha jól emlékszem, Eliza és Blanka nénié, amíg Elizáé az örökké zsörtölődő és panaszkodó, Blankáé az idősödést derűvel fogadó minta (nem kérdés, hogy Kepes melyiket favorizálja). Aztán előkerülnek még olyan aktuális témák is, mint a COVID, az MI-k kérdése, ugyanúgy, mint a rák húsz évvel ezelőtti legyőzésének a története, valamint egy depresszióból való kilábalás felidézése. Összességében egy ellentmondásos, változó korra sikerrel reflektáló műnek tartom, markáns önéletrajzi elemekkel, vallással, tudománnyal, humorral, könnyed esti olvasmánynak kiváló.

Fordított nap: Egy skizofrén szakvéleménye egy pszichiáterről

Néha nézem a külföldi sikersztorikat a skizofréniáról. Holnap valószínűleg meglesz a félévem 13 tantárggyal. De ez itt Magyarország, itt néhány görény egymást túllicitálva rugdos, tesz gyámság alá mindenkit, aki tanulni, fejlődni akar. Néha azt hiszem, inkább ők a betegek, perverzek, nem azok, akiket „kezelnek”. Talán azt gondolják, hogy ezzel benyalják magukat az állampártot adó maffiánál. Mindig is akkor voltak elemükben, ha diktatúra volt, akár balról, akár jobbról. Jó néhányan kiszolgálták a már komcsi érát, és most ugyanolyan elánnal okoznak kárt az embereknek a jelenlegi politikai berendezkedés alatt. Csak az eszme változott, az eszközök nem. Ami állandó náluk, az elvtelenség, puhatestűség, gerinctelenség. Ez a modern kori elmetudomány, az úgynevezett pszichiátria, Isten hozott a 21. században. Épeszű ember inkább elkerüli őket messzire. De meddig mehet még az elkerülés, a struccpolitika? Mert „én nem kerülhetek oda”. Sokan gondolták ezt, sőt, minden pszichiátriai kezelt így kezdi. Aztán szép lassan betörnek, meghasonlanak, először kétségeik támadnak, aztán megutálják önmagukat, csak a „doktorurat” szeretik, meg a „miniszterurat”, meg Mészáros Lőrinc szépségversenyt nyer. Ez a menetrend, ez Magyarország. Egy alapvetően mazochista, önöstorozásra hajlamos, betörhető társaság, úgy a nagy politika oldaláról, mint magánéleti szinten. „Ami fent, az van lent.” Vagyis ott, ahová lerángattak, erőszakkal, mert nem feleltél meg valamiért a fennálló társadalmi rendnek, vagy a politikai berendezkedésnek. Dívik az urambátyám rendszer, egymás hátát csapkodják nyihogva a „doktorurak”, gratulálnak egymásnak a kertipartikon, hogy „ma is milyen jó voltam”, „mennyi embert nyomorítottam meg”, körülbelül ez a mérce. Nézheted magad a tükörben, te hájas patkány, de nem, mert a patkány ezekhez képest haszonállat, akik ilyen aljasul bánnak egy emberrel, akiknek egy skizofrén nem ember, hanem állatszámba megy, hát mondok valamit, te mész állatszámba, te görény, hiába öltözöl az „intelligenciádnak megfelelően”, gratulálok, hogy ennyi pénzből, a mi zsírunkon képes vagy bemenni egy boltba ruhát venni, ennyi az intelligenciád, de lefogadom, hogy azt se te veszed, ha annyi iq-d sincs, hogy hogy kiszámold, mármint matematikailag, érted, hogy annyi pénzből, amit nekem löktök, nem fogok tudni az „intelligenciámnak megfelelően öltözni”, te nyomorult, elhízott zsírdisznó szemű szívinfarktusos féreg, hogy akadna meg a torkodon az a patkánykarmonádli, amitől folyamatosan dülöngélsz a hájasságtól, annyi közöd van az „igazságügyi elmeszakértéshez”, mint a nyomorult maffiának, amit kiszolgálsz, az államigazgatáshoz. Amilyen aljas az ember, amilyen rohadt a rendszer, amilyen gerinctelenek ti is vagytok, nyilvánvalóan azt is el tudom rólatok képzelni, hogy ti nyúltok utánam az oktatásba, hogy soha ne végezhessek el semmit, ez nektek a gyógyítás, bocsánat, „kezelés”, mert orvos létedre csak két pofára zabálni tudsz, és csüngetni a hasadat a szívinfarktusig, de gyógyítani azt nem tudsz, sose tudtál, se magadat, se mást, és ezt nem is titkolod. „Kémiai egyensúlyzavar” az a hülye fejed, egyensúlyzavarod, az neked van, mégpedig a hájasságtól, de szerintem már az agyad helyén is zsír van, és az iq-d időről időre „visszacsökken” ettől, mert nagyokos pszichiáter létedre annyit tudhatnál, hogy az nem szokott „visszacsökkenni”, bár neked lehet, hogy szokott, mert annyit tudsz mondani, mint a papagáj, hogy „kémiai egyensúlyzavar”, de hogy mi okozza, ahhoz állítólagos orvos létedre hülye vagy, mint a seggem, és mindig is az maradsz, mert csak elismételni tudod, amit valamelyik nyomorult előtted kitalált, minden alap nélkül, de nincs egy önálló gondolatod, se matematikailag, se igazságügyileg, és még a csücsöri kis malacpofáddal röhejesen beszédzavaros is vagy ráadásul, ami nyilvánvalóan az elmebetegség jele, csak selypegsz meg csüccsögsz, meg leppegsz, meg mit tudom én mit csinálsz, legalább beszélni tanultál volna meg normálisan, vagy legalább röfögni. De, persze, most örülhetsz, mert megint felbasztad az agyam ma is, mint általában, ha eszembe jut az pipiskedő látens homoszexuális malac pofád, de szerintem az úgy fair, ha te jellemezhetsz engem, én is jellemezhetlek téged, és amúgy körülbelül ennyi a véleményem rólad. Ha azt hitted, hogy csak egy pszichiáter személyeskedhet kéretlenül elmeorvosi szakértés címén, akkor rájöhetsz, hogy én is megtehetem bármikor, és meg is teszem, mindaddig, amíg meg nem döglesz. Egyébként tudom, körülbelül hogy beszéltek rólunk, mit gondoltok rólunk, ez az egész közelítőben sincs ahhoz, csak ti nem írjátok le, mert ahhoz is faszariak vagytok.

A magyar kormány válságkezelése a koronavírus-járvány kapcsán

A feltételezések szerint az eredetileg csak állatok közt terjedő (SARS-COV2 nevű) vírus valahogyan átlépte a fajok közti korlátokat és emberre is átterjedt. A vírus tényleges eredete jelenleg ismeretlen, de a 2019. decemberi esetek megjelenése óta úgy tűnik, főként csak emberről emberre terjed. Tehát a vírus terjesztésében úgy tűnik, hogy állati közvetítők nem vesznek részt.  Az első tanulmányt, amelyben 41 igazoltan COVID-19-ben szenvedő beteg esetéről számoltak be, 2020 januárjában publikálták a The Lancet folyóiratban. E tanulmányban a betegség megjelenésének időpontját 2019 decembereként jelölték meg. A WHO hivatalos publikációjában a betegség legelső megjelenésének dátumát 2019. december 8-ra tette. Később megjelent tanulmányokban az elsőként Kínában észlelt esetek dátumai közt a 2019. november 17-i dátum is megjelent, miután a szakértők úgy vélték, hogy utólag megtalálták a feltételezett „első” fertőzött egyént.

Mostanában több hírportál foglalkozott vele (pl. 444.hu, hvg.hu), hogy a vírus mesterséges eredetű is lehet. Marton Péter, kül- és biztonságpolitikai szakértő Covid-19 Az egészségtelen politikák ragálya című, idén januárban kiadott könyvében olvastam, hogy fura véletlen, hogy a Wuhan Institute of Virology éppen kiemelten foglalkozott a denevér-koronavírus kutatással, és az izolált vírusokat rendszeresen manipulálták “funkciófokozó” kutatások részeként, ami egyébként az ilyen kutatásokban megszokottnak mondható. A manipuláció azért történik, hogy azt vizsgálják, milyen változások tehetnek egy ilyen kórokozót még veszélyesebbé.

A könyv megemlít egy korábbi tanulmányt is: „Tipikus példa ilyen kutatásra a wuhani Shi Zheng-Linek és nemzetközi kollégáinak 2015-ös tanulmánya, melyben egy természetben talált koronavírus (SHC014) tüskéjét „szerelték rá” a 2003-ból ismert SARS vírusnak egy módosított változatára, és megállapították, hogy az ennek eredményeként kapott szintetikus vírus veszélyes lehet az emberre.” Lehet, hogy mindezt azért csinálták, mert nagyon aggódtak a „zoonózis” miatt, ami az állatról emberre terjedést jelent, de az is lehet, hogy pont ezzel idézték elő a bajt. Egy hasonlattal is él a könyv szerzője: „Olyasmi ez, mintha a SpaceX központjába csapódna be egy meteorit, azzal a különbséggel, hogy a SpaceX nem próbál meg meteoritokat oda aktívan bevonzani.”

A vírusfertőzés közvetlenül a tüdőhólyagocskákba (alveolus) jut és kétoldali szövetközi tüdőgyulladást okoz (NCIP – novel coronavirus-infected pneumonia) így a tüdő nem képes ellátni funkcióját, a légzést. Az ebből adódó légzési elégtelenség gyakran olyan súlyos, hogy néhány napos kórházi ápolás után a lélegeztető gép oxigénje nem elég az életfunkciókhoz. A fertőzöttek 6 százaléka kerül kritikus állapotba. A tüdőgyulladás általában nagyon súlyos, sokan kórházi kezelésre is szorulnak miatta, és esetenként halálos kimenetelű betegség. A szisztémás gyulladásos válaszreakció és a következményes kórfolyamatok okozzák a legtöbb halálesetet az általános intenzív betegellátás során.

A vírus első hulláma Európába 2019 végén, 2020 elején jutott, rendkívül súlyos helyzetet idézve elő Észak-Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban. A kórházak megteltek, betegek feküdtek a folyosókon, és drámai videókat tettek közzé az orvosok, akik arról értekeztek, hogy súlyos erkölcsi, etikai dilemmákat okoz számukra, hogy dönteniük kell a betegek között, ki kerüljön a nagyobb eséllyel életet jelentő lélegeztetőgépre. A COVID-19-járvány nem csak egészségügyi problémát jelentett innentől, hanem politikai lépések megtételét is szükségessé tette. A WHO 2020 március 11-én bejelentette a világjárványt. Ezt követően részlegesen leállt a világban a termelés, munkahelyek kerültek veszélybe, az iskolák átálltak a távolléti, digitális oktatásra.

A társadalmi távolságtartás mellett a kötelező maszkviselés elrendelésének is lehetett és lehet a járvány terjedésének lassításában. Egyes országok gyorsan léptek a maszkviselés ügyében, mások csak hosszabb tétovázást követően. Csehország volt az első Európában, ahol elrendelték a kötelező maszkhasználatot (március 19-én). Majd a WHO maszkviselésre vonatkozó április 6-i ajánlását követve lassan minden országban bevezették a kötelező maszkviselést (nálunk május 15-én).

Ez a rendkívüli helyzet óriási anyagi erőforrásokat, azok átcsoportosítását kívánja az egészségügyi rendszer megerősítésére, illetve a válság nyomán itthon és világszerte ismert „leállás” gazdasági hatásainak kompenzálására. A járvány nyomán a magyar kormány és parlament rendkívüli állapotot vezetett be. A rendkívüli helyzetben a kormány rendkívüli felhatalmazást kapott, ami nem pusztán alkotmányossági kérdéseket jelent, hanem az állami hatalom és az egyén szabadsága közti „egyensúly”-nak az egyéni szabadság rovására történő eltolódását is. Dolgozatomban a magyar kormány válságkezelési stratégiáját igyekszem körüljárni, amellyel igyekezett a veszélyt elhárítani.

A kormányzati válságkommunikációnak központi jelentősége volt az állampolgárok tájékoztatásában, melyet az Operatív Törzs napi sajtótájékoztatói és online felületei, a hagyományos és közösségi médiafelületeket elárasztó tájékoztató hirdetések és a kormányzati politikusok biztosítottak. A hivatalos tájékoztatás minőségével kapcsolatban politikai oldalak szerint megoszlottak a vélemények.

A védekezéssel kapcsolatos infrastruktúra elérhetősége és biztosítása szintén kiemelt figyelmet kapott a kormányzati kommunikációban. Míg a válság hazai megjelenése előtt a kormányzati megszólalók elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a magyar egészségügy megfelelően felkészült a járvány kezelésére, a vírus betörését követően a védekezéshez szükséges eszközök biztosítása vált központi témává. A kormányzati megszólalók rendre kiemelték, hogy a védekezésnek nincsenek anyagi korlátai, felülről nyitott keret áll rendelkezésre. A főként keleti irányból, elsősorban Kínából való eszközbeszerzés a kormányzati válságkezelés egyik fő sikereként lett bemutatva, melynek arcává Szíjjártó Péter külügyminiszter vált. Szintén hozzá kötődött a határon kívül rekedt magyar állampolgárok hazaszállítása, illetve a határon túli magyaroknak és a szomszédos országoknak juttatott segítségnyújtás koordinálása is.

A válságkommunikáció fontos vizuális elemeként említhető még a rend biztosításának üzenetét hordozó rendőri és katonai egyenruhák markáns jelenléte. Az Operatív Törzs sajtótájékoztatóin a rendvédelmi szervek vezetői állandó résztvevők voltak, a kórházak kórházparancsnokok irányítása alá kerültek, a kiemeltnek minősített vállalatoknál megjelentek a hadsereg képviselői. A válság korai szakaszában a biztonságérzetet erősítendő katonákat rendeltek ki a közterületekre, és a kórházlátogatásokra is tisztek kísérték Orbán Viktort. A miniszterelnök gyakran hangsúlyozta is, hogy „katonai harcászati akcióterv” szerint működik az ország, és előszeretettel írta le a helyzetet háborús és harci metaforák alkalmazásával.

A politikai vezetés egyik fontos megnyilvánulása, hogy a miniszterelnök kommunikációjával a válság diszkurzív környezetét egyértelműen dominálni tudta. Kommunikációjának három fő felülete volt, az ezeken megjelenített információk, érvek és vélemények a válság körüli diskurzus kiemelt hivatkozási pontjaivá váltak.

Orbán Viktor kommunikációjának legfontosabb platformja a Facebook-oldala volt, ahol folyamatosan tudósított, sok esetben élőben, a legfontosabb intézkedésekről, információkról, és a válságkezelés során végzett napi munkájáról. Az állampolgárok innen kaphattak információt az első halálos áldozatról, az iskolák bezárásáról, az első gazdaságvédelmi intézkedésekről, és a korlátozások feloldásáról is. Ezeket személyesen, gyakran íróasztala mellett ülve jelentette be a miniszterelnök, és magyarázta el a döntések mögött meghúzódó indokokat. Az oldal a válság első számú információforrásává vált, amit az is jelzett, hogy a járvány első heteiben százezres nagyságrendben jelentek meg új követők a miniszterelnök oldalán.

Orbán Viktor másik kiemelt kommunikációs platformja a már évek óta megszokottá váló, péntek reggeli hosszabb rádiós interjúi voltak. Itt rendszerint a vírushelyzet és az azzal kapcsolatos döntések átfogóbb értékelését végezte el, az itt elhangzó érvek pedig a kormányzati válságkezelés elsődleges magyarázataiként épültek be a kormánypárti és ellenzéki nyilvánosság diskurzusaiba.

A harmadik platform a parlamenti ülésterem volt, ahol a miniszterelnök időről időre reagált az ellenzéki képviselők bírálataira, ezek a megszólalások pedig szintén nagy visszhangot kaptak a közéletben.

Ezeken a platformokon keresztül Orbán Viktor a válságkezelés elsődleges információforrásává vált, minden fontosabb döntést, eseményt személyesen jelentett be, a kormányzati politika és a válságkezelés igazolását is elsődlegesen ő végezte el a nyilvánosság előtt. Ennek fényében nem meglepő, hogy a kormányzati hirdetési kampányok és a válságkezelés során használt szlogenek is az ő megszólalásai köré épültek.

Az ellenzék szerepe sem egyszerű a válságok idején. A túlzott kritikák visszatetszést kelthetnek a szavazókban, míg a túlzott együttműködés a kormányzattal erősítheti a szavazókban azt a nézetet, miszerint nincs valódi különbség a hatalmon levők és az ellenzék között, ezért nem kínálnak valódi alternatívát. Lássuk, milyen vélemények fogalmazódhatnak meg ellenzéki oldalról, vagy egyáltalán milyen veszélyek fenyegetik a válságok idején a kormányzat politikájának alakulását:

 

  1. A kormány politikájának depolitizálása: A szakértői kormányzás igen gyakori érve, hogy „nincs más alternatíva. Ezt gyakran nevezik „TINA szindrómának” (There Is No Alternative).

 

  1. A válságkezelés átpolitizálása és a politikai verseny polarizálása: A vezetők a felelősség áthárítására, vagy politikai előny szerzés érdekében könnyen felerősíthetik a járvány kezdetén elcsendesülő konfliktusokat azért, hogy az „együttműködésre képtelen” ellenzéket negatív színben tüntessék fel.

 

  1. Az alkotmányosság, az alkotmányos rend károsítása: Például a végrehajtó hatalom és törvényhozás kapcsolatának, vagy a rosszul előkészített törvényjavaslatok elfogadásának kapcsán.

 

  1. A normális és a rendkívüli politika közötti különbség elhomályosítása: A permanens válságkezelés egyaránt gyökeret verhet a kormány politikájában és kommunikációjában a veszélyhelyzet elmúlta után is.

Véleményem szerint ezeket a buktatókat bizonyos pontokban sikerült elkerülni, másokban nem, viszont az is igaz, hogy az ellenzéknek „nem sok lapot osztottak” a járvány kezelésének idején. Az ellenzék tehát különösen nehéz helyzetben volt, ha kritizálni akarta a kormányt, mert hamar rásütötték a képviselőikre, hogy „a vírus pártján vannak”, „vírustagadók”, „vírusszkeptikusok”, ha bírálni vagy kritizálni akarták a kormány intézkedéseit. A kormánypártiak is, az ellenzék is a halálos áldozatok számával példálóztak, egymás nyakába varrták volna az áldozatokat, egymás felelősségét keresték az ügyek mögött. Előfordult az is, hogy a kormány felülírta az ellenzék döntését: amikor a kormánypárti oldal a főpolgármestertől követelte az ingyenes parkolás bevezetését, az azt meglépni nem kívánó Karácsony Gergely helyett Orbán Viktor saját jogkörben maga rendelte el azt országosan. Később egy interjúban arról beszélt, hogy Karácsony Gergely egy elméleti típusú polgármester, aki bizonyára nagyszerű tanulmányokat tudna írni a válságról, válsághelyzetben viszont gyakorlatias vezetőkre van szükség, akik az előbbiekkel szemben képesek a hatékony döntések meghozatalára, illetve a felelősség teljes vállalására. A Pesti úti idősek otthonában történt halálesetek miatt a felek szintén egymást hibáztatták, aztán később, persze, elfelejtődött a dolog.

A vírus elleni védekezésről szóló informálódás lényegében az Operatív Törzsre, és Orbán Viktor személyes kommunikációjára szorítkozott. Érdemes tehát a miniszterelnök kommunikációjára jobban odafigyelni, és jobban megvizsgálni, mert meghatározó a magyar válságkezelés szempontjából. A kormány, és kimondottan Orbán Viktor válságkezelésére a következők voltak jellemzők, amiket bárki megfigyelhetett, aki kapcsolatba került a miniszterelnök kommunikációjával valamilyen csatornán: igyekezett a járványt exogén (külső forrásból eredő) sokként jelentkező válságát endogenizálni, azaz politikai (külső és belső ellenségek elleni) harc terepévé tenni, és ezt általában erőteljes háborús retorika használatával sikerült elérnie. A szimbolikus pozíciónak köszönhetően a vezető – ha csak időszakosan is – egyedüli véleményvezérré válik, aki képes érdemben kialakítani a politikai napirendet. Éppen ezért a következőkben a válsághelyzet endogenezálási (belsővé tételi) eljárásait szeretném ismertetni, majd szót ejteni a válsághelyzetben jelentkező miniszterelnöki háborús retorikáról is.

A nemzetközi elitek elleni harc

Ebben a történetben a hős és a gonosz is kettős: egyfelől a miniszterelnök és a nép, másfelől a nagyhatalmú külső elitek és feltételezett hazai kiszolgálóik. A nemzetközi elitek elleni harc járvány alatti konstrukcióiban jól ismert alakokkal találkozhatunk: mindenekelőtt a „brüsszeli bürokratákkal” és Soros Györggyel. Előbbiek a „felhatalmazási törvény” javaslatával kapcsolatos kritikáik kapcsán kerülnek említésre, mint a helyzet súlyosságát nem értő „kekeckedők”: „ha már segíteni nem tudnak – mert nem tudnak –, akkor legalább ne akadályozzák a magyarokat a védekezésben” (ORBÁN-interjú, 2020. május 22.) Soros az általa javasolt örökkötvények miatt kerül célkeresztbe, amelynek célja Orbán Viktor értelmezésében az európai államok eladósítása, kamatszedés tőlük, amíg fennállnak (ORBÁN-interjú, 2020. április 24.).

Az árulók megnevezése

Orbán Viktor válság alatti kommunikációban az ellenzék játszotta a nagyhatalmú külső gonoszt segítő belső árulók szerepét, és akikre Orbán Viktor ki is mondja az erkölcsi ítéletet: „hogy a saját hazádat támadd meg, amikor egyébként mindenki azzal foglalkozik, hogyan védekezzünk, és hogyan mentsük az életet, erre nehéz szavakat találni” (ORBÁN-interjú, 2020. május 1.)

A vezető heroizálása

A politikai küzdelem heroizmusa megmutatkozott már a „kettes számú Soros terv” elutasításában: a miniszterelnök saját narratívája szerint az Európát behálózó Soros-hálózat ellen harcol (ORBÁN-interjú, 2020. július 3.) A heroizmus kiemelkedő példája az uniós költségvetés tárgyalása, amely az európai helyreállítási terv révén közvetlenül kapcsolódott a koronavírus-válsághoz, annak gazdasági hatását szándékozott kezelni. Figyelemre méltó Orbán Viktor összefoglalása a tárgyalásokról: „a magyar és lengyel erők Brüsszelnél megállították a liberális nemzetközi brigádok támadását” (ORBÁN-interjú, 2020. július 24.). Ugyanitt az ellenség karakterizálása is jellegzetes: a katonaságot és az edzőtáborokat emeli ki saját múltjából, míg ellenfelei „migrációpárti miniszterelnökök”, vagy egyenesen „libernyákok”, akiket „elvisz a hátán”.

Háborús narratíva

A metaforikus megfelelésekben a koronavírus háborús ellenségként ábrázolódott. A vírus konkrétabb, háborús ellenségként való megjelenítését magyarázhatja maga a vírus jellemző tulajdonsága, azaz – ahogy például egy miniszterelnöki interjúban elhangzott – a tény, hogy „természeténél fogva is egy kicsi dolog ez a vírus, ráadásul nehéz is elképzelni és elgondolni, hogy hogyan is nézhet ez ki”.  A koronavírus elvontabb fogalmát az egyrészt jobban megragadható ellenségkép segítségével jelenítette meg a politikai kommunikáció, másfelől pedig az ellenségkép lehetőséget adhat arra is, hogy a vírus fenyegető és veszélyes mivolta hangsúlyossá váljon. Ezt a megállapítást alátámasztják azok a példák, amelyek a koronavírust agresszív és aktívan támadó ellenfélként írták le: „azt nem támadta meg a koronavírus, de nem tudjuk, hogy nem fogja-e megtámadni”, „nem akadályozta meg, hogy betörjön a vírus Magyarországra”, „illetve a koronavírus-járvány első helyen az emberi életet fenyegeti”.

A vírustól, mint „ellenséges személytől” a beszélők jobban félhetnek, haragudhatnak rá vagy akár utálhatják. A háborús metafora kiterjesztését mutatja, hogy a koronavírus mellett a járvány terjedése ellen tett intézkedések is a háború fogalmain keresztül jelentek meg a miniszterelnök kommunikációjában, és ezek keretében a vírus terjedése elleni lépések, ideértve a megbetegedett emberek gyógyítását is, maguk a háború során vívott harcok, például „mi úgy döntöttünk, a várakozás helyett felvesszük a harcot”. „Kétségkívül kétfrontos háborúban vagyunk. Egyfelől van a migráció nevű frontvonal, és van a koronavírus-járványé”, „harcolnunk kell minden egyes magyar ember életéért, megpróbálunk megmenteni minden bajba került magyart, megharcolunk értük”.

Ezekkel a kommunikációs folyamatokkal jellemezhető leginkább a kormány válságkezelési politikája, melyben kiemelkedő szerepet játszottak a miniszterelnök facebookos, rádiós megszólalásai. Feltehető a kérdés, hogy a rövid távú, nemzetet összekovácsoló tulajdonsága egy ilyen járványkezelési folyamatnak kitart-e a következő, 2022-es választásokig, vagy csak rövid távú hatás marad, és a járvány lecsengésével hamarosan elmúlik. A kormány válságkezelési stratégiája végeredményben működött, a járvány harmadik hullámán is túl vagyunk mostanra. A kérdésre, hogy a hatékony járvány- és válságkezelés hogyan oldható meg jobban, egy karizmatikus, „szimbolikus véleményvezér” miniszterelnök irányítása mellett, vagy konszenzusosabb, demokratikus módon, még mindig nem tisztázott, valószínűleg mindkét megoldás célravezető lehet. Mindkettőnek létezhetnek csapdái és buktatói, de kemény munkával a siker is elérhető. A jövő attól is függ, hogy lesz-e negyedik hullám, mert a koronavírus valószínűleg velünk marad, és egy esetleges újabb vírus felbukkanása sem kizárt az előrejelzések szerint. Ezekre nem árt a kormányzatnak felkészülni, legalább elméleti síkon. A kormány és a miniszterelnök modellje első körben összességében jól vizsgázott, de ez nem jelenti azt, hogy ez a megoldás minden helyzetben alkalmazható lenne. A kommunikáció megfigyelése és újragondolása azért is időszerű lenne, mert szerintem nem lehet a végtelenségig ugyanazokkal a jelszavakkal és megoldásokkal kormányozni. Az, hogy most sikeres volt a kommunikáció, és az azt követő védekezés, nem jelenti azt, hogy hátradőlhet a kormány vagy a miniszterelnök, az esetlegesen jelentkező újabb válságok és komolyabb helyzetek már nem biztos, hogy ugyanarra a kaptafára ráhúzhatók.