Koronavírus: Laboratóriumi vagy természetes?

Most legyünk egy kicsit úgy aktuálisak, hogy ne legyünk aktuálisak. Így a harmadik hullám lecsengésével egyre többen kezdenek spekulálni egy bizonyos wuhani víruslaborról, és azt, amit eddig konteónak minősítettek, egyre jobban valószínűsítik. Miért nem lep meg ez engem?

A Times vasárnapi kiadása azt írja, hogy egy amerikai hírszerzési jelentés szerint 2019 novemberében a wuhani labor három munkatársa is úgy megbetegedett, hogy kórházba kellett őket vinni, pont abban az időszakban, amikorra a járvány kezdetét is teszik. A történet egyik előzménye, hogy az amerikai elnök, Joe Biden utasította a hírszerzést, vizsgálják ki, laborból származott, vagy természetes úton fejlődött-e ki a vírus. Bár, szerintem nem kell ahhoz hírszerzőnek lenni, hogy az ember jobban valószínűsítse a vírus laboratóriumi eredetét, mint a természetest.

Marton Péter, kül- és biztonságpolitikai szakértő Covid-19 Az egészségtelen politikák ragálya című, idén januárban kiadott könyvében olvastam, hogy fura véletlen, hogy a Wuhan Institute of Virology éppen kiemelten foglalkozott a denevér-koronavírus kutatással, és az izolált vírusokat rendszeresen manipulálták “funkciófokozó” kutatások részeként, ami egyébként az ilyen kutatásokban megszokottnak mondható. A manipuláció azért történik, hogy azt vizsgálják, milyen változások tehetnek egy ilyen kórokozót még veszélyesebbé.

A könyv megemlít egy korábbi tanulmányt is: „Tipikus példa ilyen kutatásra a wuhani Shi Zheng-Linek és nemzetközi kollégáinak 2015-ös tanulmánya, melyben egy természetben talált koronavírus (SHC014) tüskéjét „szerelték rá” a 2003-ból ismert SARS vírusnak egy módosított változatára, és megállapították, hogy az ennek eredményeként kapott szintetikus vírus veszélyes lehet az emberre.” Lehet, hogy mindezt azért csinálták, mert nagyon aggódtak a „zoonózis” miatt, ami az állatról emberre terjedést jelent, de az is lehet, hogy pont ezzel idézték elő a bajt. Egy hasonlattal is él a könyv szerzője: „Olyasmi ez, mintha a SpaceX központjába csapódna be egy meteorit, azzal a különbséggel, hogy a SpaceX nem próbál meg meteoritokat oda aktívan bevonzani.”

Pedig a szakemberek eddig a vírus kitörését pont hogy zoonózissal próbálták magyarázni, egy népszerű elmélet szerint Malajziából becsempészett tobzoskák Kína területén találkozhattak a denevérek koronavírusaival, méghozzá a Dél-Kínai Jünnan tartománybeli patkósorrú denevérével, és a tobzoskáról került rá az emberre, amikor éppen a wuhani Huannan piacra indult. (Amitől mellesleg a wuhani virológiai labor légvonalban 150 méterre van.) De mivel hogy eddig mindvégig tagadták, hogy onnan került ki a vírus, így kerültek a képbe a Malajziából csempészett tobzoskával találkozó dél-jüannani kampósorrú denevérek (ami eddig a hivatalos mese volt), hogy elképesztően kalandos utat bejárva egy véletlennek köszönhetően éppen a wuhani piacon bukkanjanak fel, véletlenül pont attól a labortól 150 méterre, ami eredetileg is ezzel a kísérlettel foglalkozik.

Végül is, abban sokan egyetértenek, hogy a világ 2021-ben már nem sokat nyer azzal, ha megismeri a vírus eredetét, és ez ma már inkább csak politikai nyomásgyakorlásra és szankcionálásra felhasználható, Kína felé, például a Biden kormányzat részéről. Tény, hogy nem tett jót Kína 2019 novembere óta tartó titkolózása sem az igazság megismerésének, sem a védekezés hatékonyságának, és az sem, hogy mindent megragadott, hogy olyan spekulációknak adjon hitelt, amik a Kínán kívüli eredetet valószínűsítik, bármilyen légbőlkapottak voltak is. Néhány szakértő viszont amellett teszi le a voksát, hogy továbbra is fontos lenne megismerni a járvány kialakulásának valódi körülményeit, már csak azért is, hogy a jövőben elkerülhetők legyenek a hasonló esetek, mert így könnyebben megelőzhető egy esetleges újabb világjárvány.

Dr. Csernus Imre: A kiút

Sokáig kerülgettem Csernus Imre A kiút című könyvét, amíg végül sort kerítettem rá. Nem vagyok nagy Csernus-fan, hallani róla ezt is, azt is, nem sok jót, de ez a könyve elég jól meg van írva. Nem csak azért, mert az X és Y generációk közti feszültséget boncolgatja, hanem azért is, mert Dante Isteni színjátékából a Pokol részt felhasználva fejtette ki mondanivalóját, ezt alkalmazta rendezőelvként, és azon kívül, hogy ez olyan kis posztmodern, mederbe is terelte a mondanivalót, tematizálta társadalmi bűneinket.

Csernust alapból az érdekelte elsősorban, hogy az Y hogyan fogja az X-et segíteni, majd ha eljön az ideje, ha egyszer olyan önző, hogy csak a pénz, az autók, az ingatlanok, a trendek hajszolása érdekli, vagy másik végletként, ha ez nem jön össze nekik, véletlenül nem oldódnak-e fel egy kollektív Pán Péter-szindrómában? Röviden az X generáció a „digitális bevándorlók” korcsoportja, az Y a számítógépekkel együtt felnőtt generáció, amíg a Z a „digitális bennszülöttek” társasága. Én korai Y-osként tartom magam számon, gyakori és intenzív kapcsolatom jogán a számítógépekkel, életem bizonyos periódusaiban. Jelenleg attól tartok, hogy az Y generáció egy történelem nélküli korcsoport, és felmorzsolódik az X tekintélye és a Z kompetenciája között, szóval külön örültem, hogy valaki behatóan foglalkozik vele.

Mint mindenkivel, Csernus az Y generációval is eléggé kritikus, mondandóját Y-os értelmiségieken keresztül tárja elénk, Orsi és Gerzson, a két fő interjúalanya is a médiában dolgozik, akiket gyakran beszéltet a könyvében, vagyis akiken keresztül gyakran beszél, persze kioktatva, korrigálva őket. Persze, Csernus maga is átveszi a szót sokszor. Kissé zavaró lehet a könyv argó nyelvezete kezdetben, aztán a sokadik „kibaszás” és „szarik a fejére” után általában vállat von az ember, és a többi szlenges kifejezést „gáz”, „ezerrel”, „bevállal” már szinte észre sem veszi. Sok múlandó dologról is ír az elején, a Facebookról és a közösségi oldalbeli trendekről írni általában ingoványos talaj, a web 2 nem egy hálás könyvtéma.

Kontrasztba áll tehát a múlandóság és a szleng a klasszikus értékekkel, ha figyelembe vesszük a szándékos utalásokat Dante Poklára, és a címlap is minotauruszt formál, jelezve a klasszikus értékekhez való ragaszkodást, ami nem annyira meggyőző, mert a Poklon kívül kevés irodalmi ismeretet mozgósít, inkább a mindennapi életből merít példákat a szerző pszichiáter. Illetve nem is tudjuk, hogy milyen minőségében van jelen, mint pszichiáter vagy médiaszemélyiség, én leginkább pszichoterapeutát sejtek mögötte, ritka, szórványos utalásokkal a lipótmezei múltra (ami milyen jó volt).

Akik nincsenek békében önmagukkal, mindannyian saját poklukban égnek, Csernus szerint is a Földön érhető el mind a Menny mind a Pokol, és azokkal ért egyet, akik önmagukat teszik meg saját Istenüknek. A Pokol kapuján kívül, ami a hitetleneknek jut, felsorolja a csapdahelyzeteket, amiknek a poklában az Y generáció senyved, ezek a teljesség igénye nélkül a test bűnösei, a torkosok és falánkok, a tékozlók és fösvények, a haragosok és indulatosok, az erőszakosok, öngyilkosok és istentelenek, képmutatók, tisztességtelen tanácsadók, a kerítők és árulók (különös tekintettel a hazaárulókra), ezzel mintegy korrajzot ad korunk társadalmáról, egy nem éppen hízelgő nézőpontból.

Amúgy sok tanácsa megfontolandó, bőséges életismeretről tanúskodik, szimpatikus például, ahogy az élet körforgásáról beszél, amiben részt veszünk, és szerinte ebbe bele kellene kalkulálni az öregedést és a halált is, ne csak a testi külsőségeinkre figyeljünk, hanem dolgozzunk a belső tulajdonságainkon is, ha ez „melós” is. Nem rejti véleményét a mobileszközökről, Facebookról, és az összes többi hiábavalóságról, ami kemény függőségbe tudja taszítani az embert, és arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezek nélkül a technológiák nélkül is teljes lehet az élet. Megszívlelendő tanácsok, azt hiszem. A könyv vége felé azt próbálja demonstrálni egy börtönviselt szerviztulajdonos, Gábor példáján, hogy mindenféle pokolból van kiút, még ha nem is hiszünk benne sokszor. Szerintem ajánlom a könyvet mindenkinek, aki egy pár megszívlelendő jótanácsot keres az élet modern kori, 21. századi útvesztőiben, Csernus rajongóknak kötelező.

Colossal Cave Adventure (350)

Nemrég felötlött bennem a kérdés, hogy vajon miért töltöttem fiatalságom jelentős részét virtuális labirintusokban csatangolva, szörnyeket keresve és kincsekre vadászva, ahelyett, hogy megtanultam volna például egy szeget beverni, lyukakat fúrni a falba, vagy a kertben tevékenykedni, illetve közelebbi kapcsolatot kialakítani nagyszüleim háziállataival. Vajon már akkor lesújtott rám Philip Zimbardo mostanában felfedezett tézise a számítógépes játékok és a pornó fiatal lelkeket rabigába kényszerítő hatásáról, melyet a Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című művében feszeget? Valószínűleg. Ugyanis Philip Zimbardo a ’70-es években éppen nagy hatású kísérleteit végezte bizonyos börtönökben, melyek arról szóltak, hogy mennyire vetkőzik ki az ember önmagából, ha mások felett hatalmat kap a börtönőr szerepében, én pedig éppen megszületni készültem, amikor az első kalandjáték létrejött. Tehát a fenyegetés, ami később labirintusok, és T elágazások és fantázialényekkel benépesített helyszínek képében leselkedett rám, valamivel előbb jött létre, mint én. A csapda már születésem pillanatában készen állt! A veszélyt senki sem sejtette, sem a szüleim, sem a tanáraim, még maga Philip Zimbardo sem. Természetesen azonnal beleestem a kelepcébe. Nézzük akkor az történések kezdetét, amelyek a kalandjáték műfaj megszületéséhez vezettek.

Az egész 1976-ban kezdődött, Will Crowther hozta létre a legelső ilyen játékot, amivel elindította a nem várt események láncolatát, és ezzel megpecsételte a sorsomat, már ami a fiatalságot és a virtuális bolyongást illeti a vidéki lét örömei helyett. Még bele sem kezdtem igazán, de máris tennék egy kis kitérőt: manapság már nem nagy teljesítmény virtuális függőségekbe kerülni, de úgy gondolom, a ’80-as évek Magyarországán még kellett hozzá némi extra fogékonyság is. Kezdetben jól jött hozzá egy személyi számítógép, ami valahogy minden munkahelyen megtalálható volt, bár igazán semmire sem használták, de a “majd csak jó lesz valamire” elve alapján beszerezték őket. Tehát, hogy ezek a játékok ilyen hamar ideérjenek Kelet-Európába, a vasfüggönyön túlra, szükség volt arra, hogy vírusként kezdjenek elterjedni, ekkor még nem a számítógépes vírusokhoz hasonlítottak, hanem az olyanokhoz, amelyeket emberek hordoznak, és gyakran a hordozó nem fertőződik meg vele, csak aki érzékeny rá. Vissza a lényegre.

Én úgy látom (mit látom, olvasom), hogy igazából több hatás együttesen határozta meg a fő csapásirányt, úgymint

  1. Szimulációk, melyek az angol nyelvű kommunikációt tették lehetővé a számítógéppel, illetve annak illúzióját keltették pl. ELIZA* (1964–1966)
  2. Egy újszerű táblás harci játék 1974-ből, amit Dungeons and Dragons (kb. Kazamaták és Sárkányok) névre kereszteltek, és aminek már önmagában megvolt a későbbi időpontokban a maga veszélyes híre, pl. amikor a sátánizmussal és effélékkel hozták összefüggésbe
  3. A legviccesebb pont, hogy Will Crowther szenvedélyes barlangász volt, amellett, hogy programozó, és a játékon ez is erős lenyomatot hagyott, mert lényegében leképezte a játékban egy Mammoth nevű amerikai barlangrendszer helyszíneit, aminek vektorgrafikus feltérképezése volt az egyik előző munkája

Végül is nagyjából megvan, amire kíváncsiak voltunk, azért kellett nekünk évtizedekig labirintusokban bolyonganunk, mert Will Crowther D&D játékos és barlangkutató is volt egyben, és ez meghatározta a kevésbé fantáziadús epigonok szellemi termékeinek témáját, labirintusokat és barlangrendszereket választva történeteik helyszínéül. A szörnyek, kincsek, teremtmények, akadályok, feladatok és egyebek variálhatósága szinte végtelen volt. De a labirintus maradt. Még a kalandjáték elnevezés helyett sem találtak jobbat, mostanában kezdi átvenni ugyan az “interactive fiction” kifejezés a helyét, de már a játékok és játékosok is kitaláltak nagyjából a labirintusokból, hétköznapibb témák ugyanúgy megjelennek már ezek között a játékok között, mint a fantáziavilágok és birodalmak szörnyeinek lakhelyéül szolgáló kazamaták. A játék eredeti neve a Colossal Cave Adventure volt, amiből az adventure szó kalandot jelent (a cave barlangot, a colossal meg bazinagyot) Egyébként szerintem baromira érdekes a játék keletkezési körülményeiről és fejlődéstörténetéről olvasni, egészen 1995-ig fejlesztették**, bővítették ezt az egy játékot is, számtalan variánsával találkozhatunk különböző programnyelveken, de online változatban is fellelhető az internet útvesztőjében, ezeknek a változatoknak, variánsoknak és mutációknak az érdekessége, hogy ha leírás alapján próbálunk végigmenni rajtuk, szinte biztos, hogy nem sikerül, mert egy másik változat leírását olvassuk el az egyik verzióhoz. A konstans, hogy néhányszor valószínűleg megöl a fejszés törpe benne, mert ez egyikből sem maradt ki, amivel én játszottam, 7 db törpetámadást kellett túlélni különböző módszerekkel.

  • Interesznya, hogy az ELIZA egy pszichoterapeutát szimulált, aki emberinek ható válaszokat adott a vele kommunikáló humanoidnak

**A játékot a kiadást (pontosabban a napvilágra kerülést) követő egy év múlva megvette egy Don Woods nevű akkor végzett egyetemista, és ő fejlesztette tovább

Ez vitán felül egy kolosszális jó cikk volt annak idején a Skizofrénia undergroundon, mintha előre sejtettem volna, hogy kommunikáció szakra, újságíró szakirányra adom a fejem éveken belül, és ebből fogom írni a záródolgozatomat… Azóta sikerült pár éjszakát eltöltenem az Adventure című, műfajalkotó játékkal, és elmondhatom, hogy eléggé unfair néha, talán ha könnyebbre sikerül az első kaland, nem kezdik el tömegtermelésben gyártani a kitalálhatatlan, megfejthetetlen feladványokkal teli játékokat, de hát abban az időben lassabb volt az élet, 1-1 ilyen játékkal hetekig elvolt az ember, mert nem is volt másik, és hozzátartozott az egészhez, hogy jól megizassza a játékost a program, annál nagyobb volt a katarzis.

De miért unfair? Hát, először is, leírás nélkül ne kezdjünk bele, a jelenleg online elérhető változatot szintén felejtsük el, mert szerintem eléggé bugos, inkább a saját gépünkre keressünk egy megfelelő változatot, én az ubuntust használtam, eléggé puritán, még képeket se ad be, és ezt se mondanám 100%-ig biztosnak. De mi is van benne? Vannak össze-vissza kanyargó utak, amik még véletlenül se oda vezetnek sokszor vissza, ahonnan eljöttünk, ha eltérünk a leírástól, esetleg menthetetlenül elkeveredve bolyonguk, amíg ki nem fogy a lámpánkból a nafta, és akkor viszlát. Vagy elfelejtjük visszavenni a fejszével agyondobált törpékből a fegyvert, ami szintén letéríthet az utunkról (és nem biztos, hogy visszatalálunk). Ami unfair még, hogy néha az istennek se jön a kalóz kirabolni minket, a fee, fie, foe, foo után nem kapjuk meg a tojást, és a végén, amikor reményvesztetten kóborolunk, csak nem akar bezárulni a barlang… Bár, lehet, hogy ezek közül a bugok (hibák) közül sok az implementáció (megvalósítás, programozás) eredménye.

Ami fair, hogy a képen látható sárkányt egyből, puszta kézzel kinyírjuk (bár ez inkább afféle poén akar lenni inkább, szerintem), a madárral elzavarhatjuk a kígyót, a tojással a trollt, a medvével is haverkodhatunk egy darabig, ha megetetjük, növényt locsolgathatunk, amire utána felmászunk á la égig érő paszuly (C) by magyar népmesék, illetve kelet-európai folklór. Szóval leginkább úgy foglalnám össze a játékot, mint irodalom órán szokták értékelni Jókai Mór 1-2 művét, és a még régebbi irodalmat, hogy finoman szólva se a mai kor emberének való, és a játékokra is áll ez a megállapítás. Nincs idő hetekig bolyongani a labirintusban (ami amúgy is unfair), és álmunkból fel-felriadva kipróbálgatni az ötleteinket, hogy vajon működnek-e? Ott van walkthrough (a leírás, végigjátszás), és az alapján haladjunk szépen végig, mintha valami tárlatvezetésen lennénk egy történelem előtti dinókiállításon. Azért, valljuk be, elsőre nem egy rossz teljesítmény a játék, és van egyfajta hangulata, de aki leírás nélkül végigcsinálja, garantáltan megőrül, és/vagy idegroncs lesz a végére, szóval használjuk csak a leírást bátran, és úgy ép ésszel megússzuk a kalandot, és fogalmat alkothatunk arról magunknak, körülbelül milyen volt a hangulata a történelem első, műfajteremtő kalandjátékának. Másra nem hiszem, hogy jó, de ennek a célnak éppen megfelel. Amúgy leírásból is több van, én talán ezt a megoldást választanám (azért Adventure350 a neve, mert az első változatban ennyi pontot lehetett elérni maximum): http://advent.jenandcal.familyds.org/Universal350.html

Irodalomelmélet, játéktörténet

Az irodalomban, különösképpen a posztmodern dekonstrukciós és posztstrukturalisza irányzataiban a szövegstruktúra felbomlásának az igénye fogalmazódik meg. Jacques Derrida, Roland Barthes és más posztmodern szerzők olyan új tendenciákat vizionálnak, amelyek demokratizálják az irodalmat, a szerző halálát vetítik előre, a struktúrának és a középpontnak a felbomlását jósolják meg. Látnoki módon gondolták ki, mi történne akkor, ha az irodalom médiumot váltana, ha akkoriban ennek a médiumváltásnak nem is voltak a tudatában. Theodore Nelson hiperszöveg elképzeléseiben és a Xanadu projektjében meg is jelent ennek a víziónak vagy kívánságnak a megvalósulási lehetősége, de a globális hálózatra végül Timothy Berners-Lee koncepcióját fogadták el, amivel kiküszöbölték egy időre a tudományos szövegek és az irodalom demokratizálásának az elképzelését, és most ott tartunk, hogy azon gondolkodunk, hogy vége van-e a posztmodernnek, vagy hogy véget kellene-e inkább neki vetni, és továbbra is maradjunk meg az irodalom eddig bevált (jórészt strukturalista) modelljénél. A mai kortárs írók természetesen ezt a modellt részesítik előnyben, véleményem szerint elegük lett a posztmodern eszmékből, nem kívánják az olvasást és az írást tovább demokratizálni, nem akarnak médiumot váltani, és a szerző fontosságát és tekintélyét influenszerkedéssel igyekeznek visszaállítani a jórészt web 2 által uralt médiában. Az irodalom terepe továbbra sem az új média, vagy ha igen, megpróbálják abban a régi, strukturalista elveket érvényesíteni, a saját túlélésük érdekében, mindeddig sikerrel. A web 2 a felülről irányított trendek terepe, és úgy látom, hogy felhasználható arra, hogy gátat szabjon a demokratizálódási folyamatoknak mind a tudományban, mind az irodalomban, mind pedig a társadalomban. Az irodalmi és tudományos szövegek minden posztmodern elképzelés ellenére megmaradtak kínosan lineárisnak, győzött a szerző, győzött a szerzői jog, a szerző, ha meg is halt, mégsem halt meg. A mai irodalmi szövegeken kívül maradtak az informatikai újdonságok: a hiperszöveg, az interakció.

A hiperszövegekkel és az interakcióval való kísérletezés megmaradt játéknak, eredményeit a videojáték-ipar használja fel előszeretettel, és azok a szöveges kalandjátékok, az interaktív fikciók, amik mára már jórészt kikerültek a kereskedelmi játékiparból, és kiszorultak az irodalom területéről is, kereskedelmi modell szempontjából a senkiföldjén találhatóak. Önfinanszírozó modellben működnek, adományokból szervezett évenkénti eseményeken jelennek meg, vagy lelkesedésből készítik őket, ingyenesen, minőségileg is nagyon vegyes képet alkotnak, együtt szerepelnek a nagyon amatőr és a tapasztaltabb szerzők művei az évenkénti alkalmakon, versenyeken. Nem volt ez mindig így: volt a személyi számítógépeknek és a játékprogramoknak egy olyan fejlődési korszaka, amikor komoly bevételi forrást jelentett, például olyan cégeknek, mint az Infocom, Sierra On-line, Level 9, stb. Ez a korszak körülbelül 1978-tól az 1990-es évek elejéig tartott. Onnantól kezdve a független fejlesztők korszakáról beszélhetünk, egészen a mai napig, és ennek a gyakorlatnak a megváltozására nem is nagyon van esély. Volt ugyan olyan elképzelés, hogy a kereskedelmi játékokat felváltják idővel a független fejlesztők játékai, de ez nem egészen így történt, hanem pont fordítva, az elmúlt időszak a kereskedelmi játékok térnyerését hozta. Az interaktív fikció megmaradt „irodalmi játéknak”, „játékos irodalomnak”, ami sem a komoly irodalom, sem a komoly játék kategóriájába nem fér bele, és mostanában már nem is nagyon törekszik bekerülni egyik kategóriába sem, egy megtűrt jelenség a kettő határmezsgyéjén. Az interaktív fikció gyűjtőfogalom alá mostanában két jól elkülöníthető működési elvű program tartozik, melyek egyre inkább online formában kerülnek a közönség elé: az egyik fajta, ami parser alapú (parser based), azaz szövegértelmező rutint használ, a másik a hiperhivatkozásokból felépülő szöveg, ami gyakran a HTML és CSS, valamint a JavaScript elemeivel is kiegészül, díszítő funkcióval. Ezeknek a hiperlinkes, választás alapú (choice based) szövegeknek komoly többlet értéket ad a hiperszöveges jelölőnyelvekben való jártasság, és ennek a tudásnak az alkalmazása. Természetesen interaktív fikciót létrehozhatunk csak hiperszöveges leírónyelven, de bármilyen más szkriptnyelven, programnyelven is, mégis a leggyakoribb ezeknél a segédprogramok használata. A szövegértelmező alapú programoknál ilyen az Inform 7, a választás alapúaknál a Twine és az Ink. Ezekre még szeretnék visszatérni a későbbiekben, először az egész interaktív fikció koncepciójának a kialakulásának történetével szeretném kezdeni a műfaj alakulásának az ismertetését.

Korai műveletek szövegekkel

Mindig is élénken élt az irodalomban a szöveggel való játék igénye, a szöveggel való műveletek végzése, a szövegek automatizálásának a vágya. Ezeknek a megvalósulását a történelem folyamán mindig is egy irodalmi gépként képzelték el. A 13. században élt katolikus alkimista, misztikus és filozófus Raimundus Lullus találmánya az első szöveg-gép, amely sajátos mechanikus módszerével képes volt igaz és hamis állításokat produkálni. Az érvelések középpontjában Arisztotelész munkái álltak, és kiterjedtek a görög filozófus mögött álló muzulmán hagyomány ellenében a katolikus egyház által felvetett összes vitás kérdésre. „A kombináció egészen gépiesen történik és Lullus külön gépet is konstruált módszerének alkalmazására, egy nemét a számológépnek, csakhogy itt a számok helyett a gondolatok jelei állanak. A gép egymáshoz tűzött, egyre nagyobb korongokból áll. Lullus szerint a korongok peremére írt fogalmakat a korongok elforgatásával más-más kombinációban kaphatjuk meg, és így biztosan rábukkanunk isteni igazságokra is. Az alapfeltevés, a praeambulum fidei (bevezetés a hitbe), hogy Isten a természetes ész segítségével megismerhető.”

400 évvel később Gottfried Wilhelm Leibniz (1646–1716) német filozófus a lullusi kombinációs módszert a saját módján hasznosította. „Kiterjedt munkássága során az összes elképzelését, tervét átjárta a matematika. Leibniz nem csak a híres számológépet szerkesztette meg, amelyben egy teljesen újfajta hengert alkalmazott a tízeseknek a következő helyi értékbe való átvitelére — egy karral működtethető, mind a négy alapvető matematikai művelet elvégzésére alkalmas gépet —, hanem az első volt, aki felismerte a kettes számrendszer jelentőségét.” Leibniz élete végefelé írt visszatekintésében fontosnak tartotta egy olyan összefüggő „nyelv” vagy „írásrendszer” megalkotását, ami az összes különböző nemzet kommunikációs eszköze lehetne. A 17. századra azonban az egész európai helyzet megváltozott. Különösen a különböző tudományágak szervezése történt más típusú párbeszéd alapján: a Gutenberg-galaxis nagy korszaka kezdődött meg.

A könyvnyomtatás aztán egy időre véget is vetett a szövegekkel való kísérletező kedvnek, ami a 20. századi avantgarddal tér vissza, különösen említésre méltóak Tristan Tzara dadaista kísérletei és kiáltványai. Tzara perspektívája a nyelvről nem áll messze a 13. században élt Lullus-étól, hogy véletlenszerűen vallási és filozófiai igazságokat állítson elő a nyelvből. Említésre méltó még az 1960-ban megalakult francia OuLiPo csoport, melynek alapítói a francia író és költő Raymond Queneau és honfitársa, a matematikus Francois Le Lionnais. Az OuLiPo egy francia akroníma, ami a OUvroir de LIttérature POtentielle kifejezésből ered, ami magyarul a „Lehetséges Irodalom Műhelye” formában adható vissza. Az irodalmi gép, mint egy formája a lehetséges irodalomnak természetesen középponti kérdése volt az OuLiPo tevékenységének. Raymond Queneau-t matematikai képzettsége és érdeklődése olyan sajátos művek megalkotására is késztette, amelyek a számítástechnika felé mutattak előre (az 1961-es Százezer milliárd költeményCent mille milliards de poémes – tíz szonett egyenként tizennégy sorának kombinációi, elvileg az összes variációt tartalmazó nyelvi-matematikai játék – végtelen vers). Queneau számítása szerint művét több, mint 190 millió évbe telne elolvasni. Ugyancsak Queneau találta ki az első Choose Your Own Adventure stílusú történetet, 1967-ben, a címe Un conte a votre facon, magyarul Egy történet, ahogy szeretnéd. Az igazi áttörést a szövegekkel való kísérletezés során a személyi számítógépek használata hozta.

Eliza / Doctor

Az Eliza programot Joseph Weizenbaum tervezte 1966-ban, azzal a szándékkal, hogy a program képes legyen részt venni emberrel vagy egy másik programmal folytatott beszélgetésben. Nevét a szegény családból származó virágáruslányról, Eliza Doolittle-ről kapta, akit G. B. Shaw Pygmalion (1912) című színdarabjában egy híres fonológus professzor tanít előkelő beszédre és viselkedésre. Az Eliza program egy paródia a gyenge mesterséges intelligencia kutatására. Joseph Weizenbaum csodálkozott, hogy sokan komolyan vették, közöttük én is, mert egy csomó helyen meg van említve.

Adatbázisában több szó és kifejezés, és az ahhoz tartozó válasz-sablonok szerepelnek. Ha a beszélgetőtárs kommunikációja tartalmazza valamelyik kulcsszót, az algoritmus véletlenszerűen kiválaszt egy, a szóhoz társított elemet adatbázisából, és megalkotja a választ. Az algoritmus sajátos mellékhatása, hogy a program hasonló stílusban válaszol, mint egy Rogers-i személetű terapeuta: gyakran tükrözi vissza beszélgetőpartnere mondatait, formálja át kérdésekké kijelentéseit, bátorítja őt az adott téma kifejtésére. Ezzel a viselkedéssel az algoritmus alkotója igyekezte megkerüli azt a problémát, hogy a program adatbázisában nem szerepel valódi ismeretanyag a világról.

Az Eliza, különösen a Doctor nevű szkriptje egy paródiáját adja a nem-irányított stílusú pszichoterapeutának egy első alkalmas pszichiátriai interjún. A programot hamar le lehet leplezni, de az értelmes személlyel folytatott párbeszéd illúziója akár több beszélgetés után is fennmaradhat. A viszonylag egyszerű algoritmus ellenére számos anekdota kering arról, hogy a program annyira meggyőző volt, hogy egyesekben érzelmeket ébresztett a számítógéppel való beszélgetés. Az Eliza volt az egyik első chatbot, ami alkalmas volt elvégezni a Turing-tesztet. (A Turing-teszt azt vizsgálja, hogy egy adott gépezet képes-e olyan válaszokat adni, mint egy ember.) Eredetileg valami MAD-slip programnyelven íródott, de az évek során elkészült a C64-es és a JavaScript átirata is. Megpróbálom majd valamelyiket az oldalon prezentálni.

12 olvasmány Feldmár Andrással

Rájöttem, hogy mostanában keveset olvasok. Keveset programozok, keveset szidom a pszichiátriát? Hát, mit csinálok? Nevezzük tanulásnak… Ilyen még nem volt, kérem, ebben a vizsgaidőszakban már csak 3 vizsgám maradt, és 5 hetem van rá… Minden reményem megvan, hogy összejön a félév, úgy, hogy mindent teljesítek (ráadásul idő előtt).

Mivel hogy keveset olvasok, pont kapóra jött Feldmár András legújabb YouTube-os alkotása, a 12 olvasmány Feldmár Andrással, amit Krámli Andrással, aki a Feldmár Intézet munkatársa, közösen csinálnak. A műsor apropója egy R. D. Laing ihlette (vagy róla szóló) sztori, amiben Laing egy filozófussal beszélgetve mindössze pár hallgató előtt, egyszer szégyenbe hozta Feldmár Andrást, hogy nem tudta követni a beszélgetést. Erre Laing felírt neki 12 könyvcímet, hogy hát ebben nincs sok vaszizdasz, ha ezt a 12 könyvet elolvasta volna, pontosan tudta volna, miről beszélnek.

Nemrégen vettem észre ezt a sorozatot, én a Haldokló angyal című, 4. résznél csatlakoztam be a történetbe, ami William Blake költészete mentén értekezett az angyalokról, és a más tudatállapotokról, és kapott egy-két keresetlen szót benne a pszichiátria. Szóba került Aldous Huxley egy novellája, amiben egy férfi vak emberek társadalmába, beleszeret egy vak nőbe, de a helyi szabályok szerint csak úgy vehetné feleségül, ha előbb végrehajtanak rajta egy műtétet…

Mindenesetre érdekes párhuzam a skizofréniával, vagy azzal a többlettel, amivel néhány ember rendelkezik… Szóval ezen felbuzdulva sikerült megnéznem a 3 régebbi adást is, az elsőben Szókratészről van szó, és arról, hogy vajon a szerelem egy őrület-e, és hogy akkor inkább már jobb a szeretet, Platón Phaidrosz című dialógusa alapján. A másodikban Hérakleitosz töredékeiről, és hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba (vagy páciensbe) lépni. A folyó is változik, mi is, a következő találkozáskor a páciens se lesz már ugyanaz. A harmadikban Kierkegaard kerül terítékre, és az ő különös élete.

Például híres „eksztatikus előadás”-ában a Vagy-vagy címűben így kezdi okfejtéseit: „Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni; házasodj vagy ne házasodj, mindkettőt meg fogod bánni; vagy megházasodsz vagy sem, mindkettőt megbánod.” Kierkegaard a maga részéről egy olyan megoldást választott, hogy amikor már hozzáment volna a nő, visszakozott, amikor viszont már készen állt volna a házasságra, a nőnek már más férje volt, és ő csak vágyakozhatott rá reménytelen reménykedéssel. Valahogy így kerülte el a házasság unalmát.

Ennél a 4 olvasmánynál tart egyelőre ez a Feldmár-féle előadássorozat, mindössze tíz-tizenegy perc körüli egy-egy előadás, érdemes ráhangolódni a mondanivalóra és az olvasmányokra is. Szerintem én is előbányászom a Williem Blake és a Kierkegaard könyveimet az újabb előadásokig. Megosztom itt az eddig elkészült epizódokat, mindannyiunk okulására… Szerintem nagyon megérik a rájuk fordított időt, ami nem sok, összesen krülbelül 40-45 perc…

Rossz versek – Középszerű filmek

A filmet a címe miatt néztem meg, őszintén szólva nem erre számítottam, hanem valami Holt költők társasága -féle akármire, erre kaptam ezt, Reisz Gábor önéletrajzi elemeket is valószínűleg felvonultató filmjét a felnőtté válásról. A film műfaja körülbelül a tragikomédia szóval jellemezhető. Egy párizsi út során történt szakítás után a főhős hazaérkezik Magyarországra, és múltbeli utazást tesz, azt vizsgálva, hogy hol rontotta el az életét. Persze, egy olyan polgári miliőben, ahol szabad tévedni, sőt, a film világában kötelező, az egész súlytalanná válik.

Versek, festészet, zenekar, vízilabda szegélyezik Merthner Gábor, a rendező filmbéli alteregójának az útját, persze, mindenben középszerű, jelentős, átütő sikereket nem ér el, ahogy a szerelemben sem. Sikertelen hobbijaival végső soron mindig a szerelmet kereste, és nem találta meg, csak Anna személyében, aki Párizsban otthagyta. Ahogy visszaérkezik Magyarországra, rögtön rámosolyogna a szerencse, és egy reklámügynökség szívesen alkalmazná munkatársaként.

Csakhogy a múltjában tett utazásai során felfedezi valódi önmagát, a különböző múltbeli énjeit, akiknek megvan a véleménye a reklámokról, és meghasonlik önmagával, miközben a csirkehús reklámozására kérik fel. A csirkék és a levendula különösen erős motívumai a filmnek, végigvonulnak rajta, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek, de valahogy kezd ezek körül forogni az egész. A versek nincsenek hangsúlyos helyen, ugyanúgy lehetne a film címe Rossz levendula és/vagy Rossz csirkék, csak valahogy a versek vitték el a balhét, és lefoglalták az ütős filmcímet.

A film üzenete számomra az, hogy a normális életben tévedni szabad, végigbotladozni az életen szabad, hiszen a botladozásaink közben is élünk, valahogy lökődünk tovább az életen. Nagy általánosságban mind hasonló élményeken megyünk keresztül, nincs helyrehozhatatlan ballépés, a film Merthner Gábor egyedi sorsán keresztül egy átlagos sorsot mutat be, egy érzékeny ember útját, akik valahonnan ismerős pályát járnak be, elkerülve a nagy művésszé válás lehetőségét, ami egy kissé idealizálva van szerintem a filmben, és maradnak önmagukkal is meghasonlott kívülállók.

Amikor kopogtat a nagy lehetőség az életükben, rendre azt is elpuskázzák, sőt, megfejelik egy még nagyobb hülyeséggel, természetesen ezt mindenki megbocsájtja nekik, a társadalom, a rokonok, a barátok, még a néző is, hiszen ettől emberi az egész, pont attól művészi, hogy nem művészi, bár bűvészkedik néhány filmes utalással, rájátszással, mégis megmarad egy olyan alkotásnak, ami a társadalom közös tudattalanjából merít, és oda is tölt vissza, megalkotva a magyar társadalom egy szerethető figuráját, az összművészeti lúzerét, aki ebben a lúzerségében kérlelhetetlen marad.

Ui.: Szokták még emlegetni a film apolitikusságát, amit jórészt azzal intéznek el, hogy a főhős Antall József rendszerváltási beszédekor összeesett, és azóta se tért magához politikai értelemben, szerintem ez egy nagyon találó hasonlat az általam csak “elveszett”-ként emlegetett nemzedék tagjaira, akiknek gyerekkoruk közepén egyszer csak minden magyarázat nélkül a szemükbe vágták, hogy eddig hazudtunk nektek, de ti csak éljetek tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Ezután is hazudni fogunk, de másfélét, és nektek kutya kötelességetek bevenni a maszlagot, amit lenyomunk a torkotokon.

Antipszichiátria, antipszichológia

Pszichiátria- és pszichológiakritika Magyarországon

Dolgozatomban azt a kérdést tettem fel magamnak: Lehet-e kritizálni a pszichiátriát és a pszichológiát ma Magyarországon? Ehhez segítségül három pszichológiai, pszichiátrai tárgyú könyvet választottam, Feldmár András pszichoterapeutától A tudatállapotok szivárványát, R. D. Laing pszichiátertől a Bölcsek, balgák, bolondok című önéletrajzi művét, ami bőven tartalmaz szakmai információkat is, és Szigeti Ildikó klinikai szakpszichológus és újságíró PszichoBiznisz című könyvét, ami nagyobbrészt a pszichológiát kritizálja, vagyis annak gyakorlatát, és csak kisebb mértékben a pszichiátriát. Dolgozatomból most kimaradt Thomas Sz. Szasz magyar származású pszichiáter magyar nyelven is elérhető könyve, Az elmebetegség mítosza, és Szendi Gábor klinikai szakpszichológus nagy port felkavart könyve, a Depresszióipar, amiben szintén a pszichiátriát, azon belül is a depresszió gyógyszeres kezelését kritizálja. Mindent összevetve tehát megjelenik a kritikus hang Magyarországon is, magyar nyelven is, habár egyelőre nem túl nagy számban például az Egyesült Államokhoz képest, ahol például a Robert Whitaker szakújságíró által alapított Mad In America című portál nap mint nap foglalkozik a jelenséggel, közöl ilyen tárgyú írásokat. Bár magát a pszichológiát ritkán éri kritika, ebben talán Szigeti Ildikó könyve úttörő jelenség, és ráadásul magyar nyelven íródott, és a pszichológusi szakma visszásságait volt hivatva feltárni.

Feldmár András első könyve: A tudatállapotok szivárványa

“Lehetne tanulmányozni azt, hogy miért lesz az ember pszichiáter. Milyen emberek lesznek pszichiáterek? Ugyanúgy lehetne, mint ahogy azt is lehet tanulmányozni, hogy milyen emberek lesznek pszichotikusok. Meg lehetne vizsgálni, hogy ez genetikailag öröklődik-e – ha például van egy pszichiáter a családban, akkor lesz-e még egy, ikrek közül mindkettő pszichiáter lesz-e vagy csak az egyik – és lehetne keresni olyan orvosságokat, amelyek meggyógyítanák azt az embert, aki pszichiáternek kívánja nevezni magát. Meg lehet-e gyógyítani egy pszichiátert, vagy ugyanaz a helyzet, ami a pszichotikusokkal, azaz, ha valakire rásütik, hogy pszichotikus, akkor azután mindig annak tekintik? Ezt csak úgy fel akartam vetni. Lehet, hogy igazam van, lehet, hogy nincs.” (Feldmár, 2010)

1992-ben járunk, amikor Bagdy Emőke felkéri Feldmár Andrást, hogy két előadás-sorozatot tartson a Debreceni Egyetemen. Az akkori Magyarországon, a határok megnyitása utáni helyzetben a tudat megnyitásának lehetőségéről beszélt. A tudatállapotok szivárványa egy véletlennek köszönhette a megszületését: valaki felvette magnóra az előadásokat, aztán leírta. Feldmár András maga sem számított ilyesmire, és mi is szegényebbek lennénk egy fontos könyvvel, ha ez nem lett volna…

Úgy gondolja, hogy a pszichiátria az inkvizíció modern kori változata. A pszichiátria léte nem egészségügyi, hanem politikai kérdés, és reméli, hogy nemsokára úgy tekintenek majd rá, mint mi a régebbi sötétebb korokra. A pszichiátria az egész világon a csendőr szerepét játssza, hogy visszaterelje az embereket egy normálisnak hipnotizált világba. Szerinte mindannyian hipnózis alatt állunk. A hipnózissal – állítása szerint, nagyon könnyű valakit hallucinációkra rávenni. Pl. ha van valami a szobában, el lehet hitetni a pácienssel, hogy az nincs ott, és ennek a fordítottja is igaz. Thomas Szasz magyar származású amerikai antipszichiáterrel együtt vallja, hogy elmebetegség nem létezik, csak az agy tud megbetegedni. Az úgynevezett elmebetegségre szedett gyógyszerek mellékhatásokat okoznak, amiket újabb gyógyszerekkel lehet kiküszöbölni, és ezeknek is mellékhatásai vannak. Érdekes módon nem utasítja viszont el az LSD és az MDMA (extasy) terápiás célú alkalmazását, illetve Kanadában megkapták az engedélyt, hogy MDMA-val kísérletezzenek a Multidisciplinary Assitations of Psychedelic Studies által kezdeményezett nemzetközi kutatásra, és Feldmár Andrást, és Ingrid Pacey pszichiátert kérték fel ezeknek a kutatásoknak a levezénylésére.

Megemlíti, ha úgy tudna a gyógyszerek ellen beszélni, hogy az emberek tömegesen abbahagynák a szedését, akkor egy szép napon valószínűleg “lepuffantanák”, hiszen a gyógyszergyártás óriási üzlet. Elmondja, hogy vannak gyógyszermentes, alternatív megoldások is a mentális zavarok kezelésére. Londonban pl. 1970-ben 7 olyan intézmény működött, ahol az ott lakók nem kaptak gyógyszereket, itt mindenféle kezelés nélkül élhettek anélkül, hogy pácienseknek neveznék őket, vagy bármiféle hátrányos megkülönböztetésben lenne részük. Magyarországon is létesült ilyen intézmény, bár pénz hiányában be kellett zárni. A pénzt, és a voksot Magyarországon teljes mértékben a pszichiátriára adják le az illetékesek. Beszél még a stigmáról, hogy a pszichiátriai elbocsátás után az ember egy nagy halom papírral lesz “gazdagabb”, amit mindenhová utána küldenek, bármerre jár a világban. Feldmár András R. D. Laing tanítványa volt.

R. D. Laing utolsó üzenete: Bölcsek, balgák, bolondok

Nagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.

A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:

A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (Laing, 2018)

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fensőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyugszik”, „lecsendesedik”. A baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktualitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” (Szigeti, 2018)

Felhasznált irodalom:

Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa. Budapest: Jaffa Kiadó, 2010. 20-21.

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondok. Budapest: HVG Kiadó Zrt, 2018. 216.

Szigeti Ildikó: PszichoBiznisz. Budapest: Noran Libro Kiadó, 2018. 318.

A fórumozó – médiapesszimista netnovella

Volt egy fórum, ahová gyakran járt fel. Na, nem ismerkedni, ez olyan baráti társaság, ahogy mondták. Munka után (vagy közben) gyakran itt töltötte az idejét. A felület alkalmat adott arra is, hogy jobban megismerje magát, természetesen a mások válaszként adott reakcióiból. Szarkasztikus a humora, mondták. Sokan szerették is, amennyire meg tudta ítélni, ha ugyan jól értelmezte az az online szeretetnyelvet, amit a többi fórumozó használt. Gyakran fent volt, mindig sietett válaszolni. Volt, hogy tudott volna válaszolni, de nem válaszolt. Aztán volt, hogy később mégis válaszolt. Vagy nem. Ez, a lehetőség nyitva hagyása sokszor elszórakoztatta. Viszont bosszantotta, ha más irányt vett a társalgás, és már nem lett volna értelme válaszolni, hiába szeretett volna.

Annyira rászokott a fórumozásra, hogy lassanként ők lettek az igazi barátai, nem pedig az IRL, való életbeli kollégái. Valamit rosszul értelmezhetett az online jelenléttel kapcsolatban, mert gyakran túlságosan személyes kommentárokat fűzött a témákhoz, úgy látszik, ez meg az ő szeretetnyelve volt. „Off”, „Offtopik vagy” – mondták neki félig viccesen, félig komolyan, de azért elnézően. Javasolták, hogy kezdjen el leírni a gondolatait valahova, úgyis divatos lett a blogolás. Gondolta, miért ne? Indított hát egy blogot, amitől azelőtt tartózkodott. Először kezdte jól érezni magát az új szerepben. Az írásai színvonala egyre javult, előbb megjelentek az érdeklődők, más bloggerek, majd írásait egyre gyakrabban kiemelte a blogszolgáltató. A naplóírást magas szintre fejlesztette, de leginkább a valamiről szóló írásait szerették. Aztán később már egy hírportálon kezdett megjelenni, mikor elkezdte tematizálni a mondanivalóját. Miután évek óta publikált ilyenformán, beiratkozott az egyetemre, újságíró szakra. Aztán egyszer csak történt valami. Időközben megjelentek a közösségi oldalak, és hihetetlen népszerűségre tettek szert. Azt mondták, mindenki újságíró a közösségi médiában, bár nem látott mást, csak megosztásokat, na, de azok milyen megosztások voltak! Tökéletesen kifejezték az emberek mondanivalóját, úgy válogatták őket össze, és csak rányomtak a megosztásra, és már ki is fejezték magukat. Sőt, a hírfolyamon reakciójelekkel, lájkokkal és egyebekkel a véleményüket is kifejezhették. Ezzel az ügy be van fejezve. Jó, ha mindenki újságíró, akkor én megint fórumozó leszek, gondolta. Igazság szerint hiányzott is már neki a társaság. És elege lett abból, hogy mindenki újságíró, mindenki blogger. Törölte magát a közösségi médiából, és elhatározta, hogy nem ír többet, csak a fórumra…

Volt, hogy néha visszanézett a fórumra időközben, és tett fellengzős kijelentéseket, annak tudatában, hogy jól menő blogger, de igazából nem érdekelte a fórum. Jó, volt, hogy olvasták, tudtak róla, értékelték is, de igazából senki nem tudott vele azonosulni, mert nem értették a problémáját. Ők végig ott voltak a fórumon, nem tudták mit jelent hétről hétre hozni a színvonalat, teljesíteni és megjelenni. Nekik akkor is jó volt, ha írtak valamit, de akkor is, ha nem, volt, hogy távoztak a fórumról, de a kemény mag maradt vagy visszajött kisebb-nagyobb szünet után. A visszatérését egykedvűen fogadták. „Üdvrivalgás” – nyugtázta ironikusan, ahogy régebben mondták az ilyesmire. A fórum kinézetre mit sem változott, a fórumozók is maradtak, mi volt hát mégis a probléma, ami miatt más lett minden? Az, hogy időközben a többiek is ráfüggtek a közösségi médiára, ami megadta nekik azt, hogy újságírók, szerkesztők legyenek a saját kis komfortzónájukban. Végül is a web 2.0 révén elérték ugyanazt, amit ő.

Egy halk káromkodás kíséretében törölte magát a fórumról is.

Kétségek között fulladozva: miért gondolom, hogy el kell hagynom a pszichiátriát?

A karrierem elején járó pszichiáter vagyok, és felnőtt, járóbeteg ellátásban dolgoztam a kórházi alapú mentális egészségügyi rendszerben az USA-ban az elmúlt öt évben. A pszichiátriát választottam, mert az egyik kedvenc elfoglaltságom hallgatni az embereket. A végtelenségig kíváncsi és érdeklődő vagyok az emberi tapasztalatok iránt. Volt egy rokonom, aki skizofrén volt, és a családja is elkerülte, és én együttéreztem vele, és azokkal, akiknek hasonló tapasztalatai vannak. Úgy gondoltam, érzékeny, nem ítélkező, nyitott elméjű fiatal nőként, ez az ideális karrier nekem.

De kezdtem megkérdőjelezni a pszichiátriát a rezidensségem harmadik évében. Olvastam egy cikket a tardyve disphoriáról, vagy antidepresszáns által indukált krónikus depresszióról, ami érzésem szerint értelmesnek tűnt nekem. Logikusnak tűnt, hogy ha rajtahagyjuk ezeket az embereket a gyógyszereken a végtelenségig, akkor a személy szervezete ellenáll a szernek. Készítettem egy prezentációt a lítium vesére gyakorolt hatásáról, hosszú távon, ami elborzasztott. Szomorúan vettem tudomásul, hogy sokan hosszú távú vesekárosodással élnek néhány évtizedes szerhasználat után. Szintén kezdtem megérteni a kockázatait az antipszichotikumoknak, és látván az egyre kiterjedtebb használatukat, olyan módon, ami megint csak elborzasztott. Láttam ezeket a erős és rendkívül kockázatos gyógyszereknek a használatát az alvászavartól a a szorongásig, és a viselkedés kontrollig. A klinikusok felírják őket elővigyázatosság és megszorítás nélkül.

Közben intenzíven érdeklődni kezdtem a pszichoterápia iránt, ami reményt adott, és fenntartotta az érdeklődésem. Ez egy örömforrás volt a praktizálásban. Habár, senkit sem érdekelt volna az, hogy pszichiátert fogadjon csak a pszichoterápia miatt. Egy gyengén ellátott területen dolgoztam, és megegyeztünk, hogy csinálhatom kis mennyiségben, hogy maradásra bírjanak. Észre kellett vennem, hogy a foglalkoztatott pozíciókban az érdekelte őket, mennyi pénzt generálsz, ami lefordítva annyi, hogy minél több páciens ellátását jelenti, a minőség rovására.

Öt év járóbeteg-ellátás után a pszichiátrián, komolyan megfontoltam, hogy elhagyom a területet. Ami nagyon szomorúvá tett, minthogy szerettem gyakorolni a pszichiátriát a szó szoros értelmében. Egy olyan gyakorlatot szerettem volna megvalósítani, ahol megfontolok számtalan faktort, ami befolyásolja a páciens érzelmi állapotát, és nagyon kevés gyógyszert írok fel. Rendkívül kritikus pszichiáter vagyok, de azt hiszem, a mentális betegség – habár ritka – és a gyógyszerek használhatók válogatottan, konzervatívan, és a lehető legkevesebb ideig, amíg hatásosak. Habár, a 90%-a az embereknek, akik beléptek a szobámba, nem voltak mentális betegek. Érzelmileg stresszesek voltak, és pszichológiai problémáik voltak. Úgy becsülöm, hogy ezeknek a problémáknak a 80%-a kapcsolati traumából eredt, vagy jelenbeli (abuzív vagy sikertelen párkapcsolatok), vagy múltbeli (nevelők által okozott traumák). Ezek nagyon fontos problémák; habár nem gyógyszeres problémák, és nem kellene őket gyógyszerezni.

Még olyan páciensek is vannak, akik jönnek hozzám, és kérik, hogy diagnosztizáljam őket pszichiátriai rendellenességgel, és nagyon indulatosak és támadóak, ha nem teszem. A többség elmondja nekem, hogy „krónikus depressziója és szorongása van”, amiről azt gondolják, hogy agyi, kémiai egyensúlyzavarból fakad, és gyógyszerezést igényel életük hátralévő részére. Ezek a páciensek azokkal a szvakkal írják le az őket ért stresszt, hogy depresszió és szorongás. Nagyon szomorú sok embert látni, ahogy attól szenvednek, hogy mélységesen elvesztik a kapcsolatot saját magukkal, egy fals narratíva promóciója kapcsán. Elképzelem, ahogy felnőttek, egy nevelő mellett, aki azt mondta nekik, hogy valami nincs rendben velük, amikor negatív érzéseket tapasztalnak – valószínűleg a nevelő miatt – és a gyógyszeres ellátórendszer retraumatizálja őket, ugyanazzal az abúzussal.

A páciensek jobban igénylik a pszichiátriai szereket, valaki olyannak nézve engem, aki gyógyszereket ír fel nekik, minden megbeszélés nélkül. Most is van néhány páciensem, akik azt kérik tőlem, hogy írjam fel a gyógyszereket, és ne tegyek fel nekik kérdéseket a stresszre vonatkozóan, nekem ez a szerepem, és csak a tüneteikről kérdezzem őket.

Ezekkel a nehézségekkel szembenézve, ami még jobban lehangol, az a kollégáim reakciója. Pszichológusok és különböző típusú pszichoterapeuták, akikre számítottam, hogy hasonló gondolkodású szövetségeseim lesznek, pont nem azok. Arra számítottam, hogy ezek a szakemberek nem bátorítanak gyógyszerezésre, és az érzelmi gyógyításra helyezik a hangsúlyt. Ellenkezőleg, a legtöbb beutaltam pszichológustól jön, akik pontatlanul diagnosztizálták őket megszámlálhatatlan komoly rendellenességgel, többek között ADHD-val, és bipoláris zavarral.

Az egyik napon, egy fiatal nőt betalt hozzám egy terapeuta, aki diagnosztizálta őt bipoláris zavarral, ismétlődő rohamokkal, gondolatrohanással, és túláradó érzelmekkel. A páciens perfekcionista fiatal hölgy volt, fixált volt a diagnózis által, és hangulatstabilizálóra számított, ami visszaváltoztatja őt egy idealizált verziójú önmagába. Elmondtam neki, hogy nincs bipoláris zavara, vagy bármi más mentális rendellenessége, és hogy a nehézségek, vagy szokatlan dolgok, amiket tapasztal, normálisok. Bátorítottam az önelfogadásra, és az összefüggések feltárására, ami a gondolatrohanásokat okozza.

Ő elégedetlen volt, és elmondta, hogy nem ért egyet, és másik szakvéleményt fog keresni. Ami a legaggasztóbb volt, hogy részleteztem neki a negatív hatásait a „hangulatstabilizálóknak”, ami nem hatotta meg. Van tehát egy terapeutánk, aki azt kéri, hogy „robbantsak” ki hangulatstabilizálóval, egy pácienst a gyakori szorongásából. Ez a páciens nem hogy nem volt bipoláris, véleményem szerint nem volt mentális beteg sem. Tapasztalataim szerint, a legtöbb terapeut nem hatékony, ego-vezérelt, tendenciózusan a saját hatástalanságukat arra interpretálják, hogy a páciensnek gyógyszereket kell szedni. Gyakran üzennek nekem, panaszkodva, hogy a páciens nem lett „jobban”, és hogy nem írtam fel a megfelelő gyógyszert. Ezek a páciensek gyakran bántalmazó kapcsolatban élnek, amit visszautasítanak otthagyni. Nem veszek részt annak a stressznek a kioltásában, ami arra hívja fel őket, hogy hagyják ott a bántalmazót.

A gyógyszer sok betegséget okoz, túldiagnosztizálással és túlkezeléssel. Ne csodálkozzunk, hogy az orvosok és pszichiátriák túlterheltek: „Terápiarezisztens” pácienseket gyártunk gyors ütemben, mert nem ii mentálisan betegek.

És minthogy nincs senki a szakterületemen, akivel ezeket megbeszélhetném, teljesen egyedül érzem magam. Amikor elkezdtem megosztani ezeket a megfontolásokat a rezidensségem alatt, üres tekintetekkel találkoztam. Néha posztolok ezekről a problémákról egy pszichiáter fórumra. Egy kevés résztvevő támgat, de a legtöbb olyasmiket tanácsol, hogy lendüljek túl rajta, visszakozzak, ne legyek drámai, nyissak magánrendelőt, stb. Ezek közül a javaslatok közül egyik sem változtatja meg a területet, és okoz kevesebb kárt a társadalomnak. Ellentétben, ha valaki arról posztol, hogy hogy mennyi pénzt tudnak szerezni minél több páciensből, az emberek támogatóak – és nem teszik szóvá a nem etikus praktizálást sem.

Szóval próbálom megtalálni a kivezető utat. A pácienseim hiányozni fognak nagyon. Néhányuk hallgat rám, és csökkenti vagy leállítja a gyógyszereit, és felfedezi a saját útját az érzelmi egészség és önelfogadás felé. A pszichiátria gyakorlása józan környezetet igényel, ahol bőséges idő áll rendelkezésre minden egyes páciensre, és nincs nyomás arra, hogy a gyógyszerfelírás az ideális forgatókönyv, de sajnos nem ez az alapértelmezett az ellátásban. Olvastam a páciensek történeteit a Mad In America-ban, és nagyon sajnálom a félrekezelést és a bántalmazást, amiket ki kellett állniuk. Látok a leírt esetekhez hasonlóakat meglehetősen gyakran. Néha tudok segíteni, de néhány esetben már túl késő.

A pszichiátriába naivan, 25 évesen mentem, fogalmam sem volt, mit találok ott. Ha tudtam volna, amit most tudok, nem választottam volna ezt a területet. Ugyanakkor, rengeteget tanultam magamról, és más emberekről, és általában tudatosabb, egész emberré váltam. Megértőbb lettem, és elfogadtam az érzéseimet és érzelmeimet, és megtanultam megölelni inkább, mint elrejteni az érzelmesebb részem. Sokakat segítettem az úton, de a trendek a pszichiátrián belül erősebbek, és úgy érzem, megfulladok, ha árral szemben úszom. Nem tudom, mit tartogat a jövő, de addig szükségem van a munkámra – amiért nem csatoltam a teljes nevem az írásomhoz: biztos vagyok benne, hogy kirúgnának. De mostanáig még a pszichiátriában vagyok. Megpróbálom folytatni a harcot, és a jó harcot vívni.

Drowning in Doubts: Why I Think About Leaving Psychiatry