A hivatalos mentális egészségügy kockázatos a mentális egészségedre

Írta: Megan Wildhood, Mad In America, 2021. január 28.

Az utóbbi években divatossá vált a mentális egészségről beszélni nyilvános módon. Szupersztárok mint Jim Carrey, Carrie Fisher és Catherine Zeta-Jones személyes történetekkel jöttek elő szenvedésről, megküzdésről és a remény és a gyógyulás üzeneteivel a nagyközönség felé; a legtöbb beszédük és történetük még jóváhagyást is tartalmazott egyik-másik kezelési forma felé, ezek közül az egyik majdnem mindig a gyógyszeres kezelés.

Robin Williams öngyilkossága, más nagy formátumú emberekével együtt, valamilyen módon kényszerítette a nyilvánosságot, hogy megengedje a párbeszédet róla, habár szelektíven (a „depresszió” mehet, a „skizofrénia” még mindig tabu, a „személyiségzavar” még mindig „toxikus”).

Mostanra már „oké” depressziósnak lenni. Szorongónak is „cool” lenni. Annak az „igénye” is „normális” , hogy lemondjunk terveket az utolsó pillanatban, vagy ne csináljunk végig valamit, vagy hagyjunk faképnél embereket a személyes „mentális egészség” nevében. Végezetül, a mentális egészség nyilvánosságot kapott, helyeslést váltott ki, és nyilatkozatokat arról, hogy „kis lépések a győzelem felé”, és ahhoz vezetett, hogy nagyobb igény mutatkozott az ilyen szolgáltatások bővítésére, mint a múlt hónapban írtam, semmi sincs a kultúránkban, oktatási rendszerünkben, vagy a munkánk folyamán, ami elfogadná a kapcsolódó ismeretek fontosságát, egyedül vagyunk hagyva, azzal, hogy hogyan forduljunk oda egymáshoz.

Az szóbeszéd, hogy „szükségünk van egymásra”, a valódi törődésre a magányosság járványában, az ismételgetése egyre több embertől, hogy „szükség van emberi kapcsolatokra”, valójában nem realizálódik semmiben, ami gyógyír lenne erre. Ehelyett, mostanában trendi beszélni a depresszióról, és buzdítani másokat, hogy „legyenek bátrak”, és menjenek el egy terapeutához, javasoljanak gyógyszeres kezelést másoknak is, akik szenvednek.

Ami átment a nyilvánosságba, az a paradigma, hogy a mentális betegség valós dolog, a diagnózis szükségszerű kezeléssel jár együtt, és ez a kezelés élethosszig tartó gyógyszerezés, évekig tartó beszélgetős terápia, „sok esetben a kettő kombinációja”, ahogy a retorika mondja. A kulturális párbeszéd a mentális betegségről nem a mentális egészségről szól; hanem a PR-ja a pszichiátriai és pszichológiai iparnak, akik még több piacot keresnek, ahol megoszthatják, vagyis rászedhetnek milliókat, hogy higgyenek abban, hogy ők igazi tudományok.

A nyilvános „mentális egészség védelme” támogatja az orvosbiológiai modellt és a kémiai egyensúlyzavar teóriáját, ami megcsöngeti a vészjelzőt az „alacsonyabb osztályú” közösségekben, különösen a szegény, vidéki vagy/és színes bőrű közösségekben. Az ő kritikájuk a rendszer felé a mennyisége a #fehérekterapeutája vagy #képesekterapeutája vagy #heterókterapeutája képviselőinek – ezért a marginalizált emberek csoportja nem talál olyan terapeutát, aki úgy néz ki, érez vagy gondolkodik, mint ők. Az egészségbiztosítás nem terjed ki a mentális egészség egyenlőségére. A gyógyszerek túl drágák. Az egyéni beszélgetős terápia olyan „középosztálybeli fehér női” dolog, ha egyáltalán hozzáférhető.

A nyilvános párbeszédet a mentális egészségről nem kívánja az informált együttműködők megnyilvánulásait, vagyis olyan egyéneknek, akik a gyógyszerek hatásairól beszélgetnek, a kötelezően, elhangzó „Nem vagyok doktor, nem adhatok orvosi tanácsot” kitétellel. Nem engedik az állandó párbeszédet a „mellék” hatásairól a gyógyszerknek, ha valaki azt sugallja, hogy a pszichiátriai szerek nem olyan általános csodaszerek, amit a gyógyszeripar akar, hogy higgyünk, azonnal félbeszakítják, és az valós ügyüket „gyógyszer hibáztatásnak” címkézik. A párbeszéd kiterjedése a gyógyszeres kezelés körül a nyilvánosságban olyan keskeny, hogy nem engedi meg a részletes párbeszédet, az informált együttműködők, vagyis a fogyasztók részéről, sőt, nagyon messze vagyunk ettől majdnem minden kezelésnél, amit a mentális egészség ipar kínál, és ez a hiány nagyon veszélyes.

A nyilvános párbeszéd nem megy tovább az olyasmik listázásától, hogy „Mit ne mondjunk valakinek, aki depressziós”, vagy azoknál a vitáknál, hogy mik a személyes megszólítás pontos eszközei: „azt mondjuk, hogy depresszióval élő személy és nem depressziós személy, mert te nem a betegséged vagy.” A nyilvánosság megengedi, hogy beszéljünk az érzéseinkről… mindaddig, ameddig aktuálisan nem érezzük őket.

És mi ez az egész sürgetése a még több szolgáltatásnak, még több tájékoztatásnak, még több „biztonságos helynek”, stb? Kevesebb izoláció és több kapcsolat? Erősebb érzése az igazi összetartozásnak, amit felajánlhatunk a közösségeinknek? A megtapasztalása (inkább, mint intellektuális jóváhagyása) az aktuális közösségünknek? Nem, még egy kicsit sem.

Mi, amerikaiak, különösen a fehér amerikaiak, még mindig fájdalmas mennyiségű magányosságot kekintünk normálisnak. Majdnem 20%-a a generációmnak (a milleniálok) mondja, hogy nincsenek közeli barátaik – és újságcikkek idézik, ezeknek figyelmeztető statisztikáknak kellene lenniük, mint az életmentő lelkisegély szolgálatokról szóló híreknek. Ez eszméletlen.

Nem csak, hogy a lelkisegély szolgálatok nem bizalmasak, holott azt állítják magukról. Nem csak hogy elidegenítően beszélnek az emberekkel, akik hívják őket. Nem elég, hogy elnézést kérnek azoktól az emberektől, akiknek fájdalmat okoztak, azt állítva, hogy több emberen segítettek, mint akinek ártottak, mintha azok, akiknek ártottak, nem számítanának.

De hogyan érje el a világ azokat az embereknek, akik arról beszélnek, hogy nincsenek közeli barátaik, idegeneknek a telefonban, akiknek, különben megvan a hatalmuk, hogy más, fegyveres idegeneket küldjenek az otthonukba, még akkor is, ha nem mondja meg a pontos tartózkodási helyét? Még néhány évnyi (szelektív) párbeszéd után is a mentális egészségről ez a legjobb, amit tehetünk?

Még azután is, hogy bizonyítékok vannak rá, hogy a hétköznapi (értsd: kizárólagos) javasolt kezelések félig-meddig működnek, vagy nem sokkal jobbak a placebónál, irtózatos mellékhatásokkal, a nyilvános mentális egészségügyi képviselet nem tud jobbat ajánlani nekik, mint karkötőket pontosvesszővel, és a cikkek arra oktatják az olvasókat, hogy vegyék rá a barátjukat, hogy „keressen segítséget” a szorongásával.

Folytatódik az érvényesítése a stigmatizáló és veszélyes „mentális betegség” elméletének a „képviselet” nevében, tartalmazva azokat a kifogásokat, hogy „néhány ember” miért „igényel” kéretlen kezelést/a jogaik megsértését „a saját érdekükben”. A magányosság növekedése folytatódik. Az emberek folytatják évekig, a „csak éljük túl ezt a napot” hozzáállást, anélkül, hogy megtalálnák a céljaikat vagy az embereiket.

A legrosszabb rész ebben az egészben, hogy normalizálja a szenvedést, amin ezek nélkül könnyíteni lehetne. Hallgass rám: Nem azt mondom, hogy minden emberi szenvedésen könnyíteni lehetne. Tettetve, hogy a mentális egészség ipar erőszakával mindez elérhető. De a szenvedés, amit a rendszerszerű igazságtalanságok és a strukturális elnyomás okoz – rasszizmus, szexizmus, ableizmus, kapitalizmus, stb. okoz – könnyíthető lenne ezeknek a rendszereknek a leépítésével.

Ehelyett a mentális egészség ipar még több erőszakot követ el, vádolva a strukturális igazságtalanságot, és az azt kísérő (és előre megjósolható) szenvedést, amit az egyénnek kell elviselnie ezeknek a rendszereknek a romboló hatásaként. De a nyilvános mentális egészségügyi közbeszéd nem tesz említést egyikről sem, legalábbis nem olyan kitartóan, hogy eredménye lenne.

Bátorítja az embereket, hogy „legyenek nyitottak” a depressziójukkal kapcsolatban, emlékeztetik őket, hogy nincsenek egyedül, és „nincs semmi szégyen” abban, ha terápiát keresnek, vagy gyógyszereket szednek. „Minden egyéb szervünkre gyógyszereket szedünk, amikor valami elromlik – miért lenne az agy különböző?” – anélkül, hogy elismernék, hogy az agy alapvetően különbözik „minden egyéb szervektől” (a szívet is beleértve, ami szintén félrevezetően komplikált).

Az agy az a szerv, amiről a legkevesebbet tudunk; minél több idegtudós tanulmányozza, annál kevesebbet tudnak. Ez egyedül elég indoknak kellene, hogy legyen, hogy ne tömjük gyógyszerekkel, de ez nem elég a mentális egészség nyilvános szószólóinak.

A nyilvános mentális egészségügyi szószólók megállnak itt: „nem vagy egyedül”. Amit lehetne tenni, egyesíteni, összekötni, szervezni embereket,ehelyett azautómatrica szlogen helyett, amik különálló szlgáltatásokhoz irányítják őket, elmélyítve a magányukat.

Mindez szándékos; ha a „mentális betegségben” szenvedők kifejezésre juttatnák azt, és úgy cselekednének, mint akik nincsenek egyedül, szétszednék a rendszert. Elbuktathatnák tömeges bojkottal. Felépíthetnék a saját rendszereiket, amelyek találkoznának az önmaguk által meghatározott igényeikkel, és a jelenlegieket akadályoknak tekinthetnék. Igazán kapcsolatba tudnának kerülni egymással, a diagnózis füsttükre nélkül, irányított beszélgetések nélkül, a hamis betegségek miatti rossz közérzet nélkül, és a vele járó szégyen nélkül.

De még mindig szeparálva vannak a mód miatt, ahogy a kultúra beszél a mentális egészségről, ünneplik „milyen messzire jutottunk”, és folytatják a „kezelését” a „mentális betegségeknek”, ugyanolyan elidegenítő, tolakodó, egyénieskedő és megsemmisítő módon, ahogy mindig is tették.

Kivéve, hogy még rosszabb, mert a sérülés nem lenne elég nyilvánvaló, a mentális beteg közösség elé még odadobtak egy csontot: „Kezdhettek nyíltan beszélni róla. Néhány diagnózissal, egyébként. Nem az ijesztőekkel, mint a skizofrénia vagy a borderline. Ezek erőszakosak és mérgezőek, nyilvánvalóan. De hé, kis lépésben, jó? Talán egy nap talán te is készíthetsz ékszereket és népszerű tetoválásokat róluk is.”

Ez egy klasszikus tévút, és egyáltalán nem fejlődés. Kiterjeszti a piacot a „szolgáltatásokra” és a „kezelésekre”, és később még több „szolgáltatás” és „kezelés” szüksége, ott hagyva a szenvedő, és izolált és elidegenedett embereket érintetlenül.

Nem mondom, hogy egyáltalán megjavítható a nyilvános párbeszéd a mentális betegségekről (vagy akármi másról, ha már itt tartunk). De elkezdtem látni egy alternatív mentális egészségügyi párbeszédet, ami elkezdett összetettebb módon foglalkozni a nyilvános párbeszédekkel, és nem akarom, hogy a nem-nyilvános emberek bevonódjanak.

Egy példa, amikor az emberek, akik alternatív vagy radikális változást követelnek (és így biztonságot azoknak, akiket meggyötört a rendszer), gratulálnak a „fejlődéséhez”, amit a nyilvánosság kultúrája tett, amikor a mentális egészségről beszél. Ez megzavarja az állóvizet és zavaró kapcsolat keletkezik a hagyományos, ami próbál alternatív lenni és a hagyományos nézőpontok között. Ezen a ponton, megpróbálni találkozni középen, felhígítja az alternatív párbeszédeket.

A másik aggodalomra okod adó példa, amikor elmossák a határokat az alternatív és a nyilvános mentális egészségügyi megközelítések között, és az egész elcsúszik az „excepciaonalizmus” felé, főként szakemberek körében, akik maguknak tulajdonítják, hogy alternatív vagy radikális megközelítésűek (és akiknek a Mad In America webináriumokat és egyéb prezentációkat tartott). Az egy dolog, hogy az Amerikai Pszichiátria Társaság vezetősége támogatja a gyógyszereket. Megint másik, hogy aki alternatív szemléletű, támogatja, hogy így tegyen. „Nos, néha a gyógyszerek szükségesek.”, „A kényszerbeszállítás néha az utolsó megoldás.”

Miért van az, hogy még a „radikális” szemléletű szakemberek is szükségét érzik a kémiai korlátozásnak, vagy mások emberi jogainak megsértésének? Tényleg azt gondolják, hogy ezek a kezelések, amik rombolnak, ártanak és félelmet keltenek emberekben egyáltalán szükségesek?

Talán képes lennékk vitába szállni ezzel, ha lenne olyan párbeszéd, amiben a gazdasági, szociális, politikai és büntetési rendszerek szóba kerülnének, amik ártalmasak, de a társadalom függővé vált tőlük. Addig, amíg a társdalom ragaszkodik ahhoz, hogy megtartsa a jelenlegi rendszerekt és struktúrákat, úgy, ahogy vannak, a „kezeléseket” és a „szolgáltatásokat”, mint a kényszerbeszállítás, kényszergyógykezelés és meddő beszélgetős terápiák „szükségesek” a rendszerhez, hogy túléljen, és mozgásban tartsa magát.

De nem tudom, hogy mondhatjuk, hogy ilyen barbarizmus „szükségszerű” az egyénnek, különösen, ha nem próbált egy igaz társadalmat, ami arról való oktatást kínál, hogyan építsük a kapcsolatainkat, és igazi támogatást, ami inkább azt kívánná, hogy leépítsük a rendszert, nem pedig listákat és bájos karkötőket.

A listák és a bájos karkötők károsak, mert félrevezetnek a valódi problémáktól. Azt okozzák, hogy az emberek azt hiszik, hogy van fejlődés, amikor igazából nincs. Támogatják, vagy legalábbis totálisan csöndben vannak a stigmatizálást illetően, és a hibás elméleteket a „mentális betegségről”. Hamis képet nyújtanak az embereknek az összetartozásról, ami nem készteti arra őket, hogy következetesek legyenek, fenntartja a cselekvést mások helyett, és megelőzi a szolidaritást, az energiákat csatornázza a fogyasztó magatartás, az alacsony szintű kapcsolatok felé, a megoldás „csak túl lenni rajta”, a küzdelem és az igazi változás helyett.

Talán lehetséges megváltoztatni a nyilvános kommunikációt – mindezek után, emlékszem azokra az időkre, amikor a mentális betegség még nem szerepelt a közbeszédben, és nem vagyok annyira idős. De nem tudom, hogy használjuk ki a legjobban az energiáinkat.

A választás aközött, hogy megváltoztassuk a rendszereket vagy újakat csináljunk, olyan régiek, mint a sérülést okozó rendszerek, és vannak jó érvek minden szemszögből. Amit remélem, hogy csinálok itt, hogy tisztázom a problémákat a nyilvános mentális egészségügyi párbeszédben, szóval a párbeszéd arról, hogy megváltoztassuk a rendszert vagy újat csináljunk, létrejöhet, mint ahogy azt is remélem, hogy előhívhatom azokat az embereket a különböző helyekről, ahol vannak, akik eredetileg is egy igazi alternatívát kívánnak megvalósítani.

Ez nem arról szól, hogy „mi és ők”, de megőrizni a határt aközött, amire igazán szükségünk van, és amit a rendszer igényel, mert nem lehet igazán egységet találni közöttük.

Mainstream Mental Health Is Hazardous for Your Mental Health

Feldmár András: Ellenállás

Számomra Feldmár András Ellenállás című könyve azért hiteles, mert számtalan példával támasztja alá a mondanivalóját. Tehát nem a szuggesztió erejével akar hatni, hanem meggyőz, arról, amit mondani akar. Az Ellenállás is kiváló példája ennek a módszernek. Azt a viselkedésformát, amit ellenállásnak nevez, nem egysíkúan mutatja be, hanem több szemszögből vizsgálva. Egyforma hangsúlyt fektet a gyermekkori és a felnőttkori viselkedés pontos értékelésére és bemutatására. Személyes példákat is hoz egy-egy ellenállásra a pályáján, amivel sok eredményt nem ért el, mégis megkönnyebülés volt, mert a morális véleményalkotáshoz való jogát nem veszítette el.

Van-e értelme az ellenállásnak, és mikor?

Szerinte érdemes megvizsgálni, van-e értelme az ellenállásnak bizonyos helyzetekben, mert esetleg többet árthatunk vele mint használhatunk, ez úgy érzem, számomra megszívlelendő jó tanács, viszont előfordul az is, hogy profitálhatunk a helyzetből. Ha máshogy nem, akkor erkölcsileg. Leír egy esetet, amikor Kanadában, a helyi pszichológus szervezetben egy kolléganőjével hosszú nyílt levelet fogalmaztak, és kiléptek a kamarából, aminek végül is nem érezték sem a pozitív, sem a negatív hatását, de legalább megmaradt a ius murmurandi, a szabad véleménynyilvánítás joga.

Feldmár szerint az olyan bajok, mint az anorexia nervosa vagy a lustaság is az ellenállás egy formáinak tekinthetők. Szerintem is megfigyelhető, hogyan lovalja bele magát egy-egy anorexiás egy pszichiátriai kórképbe, vagy a lustaság is lehet egy előre elgondolt stratégia, esetleg védekezésmód. Nem kell mindent diagnosztizálni, mert azzal csak beskatulyázzák az embert. Az ellenállásról számomra érdekes volt, amit a tízparancsolatról írt a tanítója, Laing kapcsán:

Laing és a tízparancsolat

„Laing azt állította, hogy a tízparancsolat nem parancsolatok sora, csupán rosszul fordították le. Ez valójában tíz pontba szedve a leírása annak a felnőttnek, aki nem csinálja azokat a dolgokat, amikről ott szó van. A felnőtt ez esetben egy tudatállapotot jelent – és abban az állapotban azt a tíz dolgot nem teszi. Tehát felnőtt. Mintha rá lehetne parancsolni egy felnőttre, hogy ne szarjon be! De ha túl korán parancsolod meg valakinek, amikor még pici, úgyis beszarik. Még akkor sem, ha nem tanítják meg külön erre. Nem kell parancsolni, mert egy bizonyos kor után már senki sem szarik be.”

Feldmár András Ellenállás

Freud szerint a tudatalattink tartalmának a hozzáféréséhez ötféle ellenállás létezik. A leghíresebb páciense, akiről Farkasember néven írt esettanulmányt, az elfojtást választotta az ellenállás helyett, hogy megőrizze anyja szeretetét, és egész életében kudarcos maradt. De saját magunkkal szemben is kerülhetünk ellenállásba, például ha valamit eldöntünk, és utána már nem akarjuk. Meg kell vizsgálni, kinek az akarata is ez igazából, és időnként fel kell frissíteni az elhatározásunkat:

Saját akaratunk vagy másoké?

„A saját akaratunkat gyakran összekeverjük mások akaratával. Valaki szabadon, lelkesen elhatározza, hogy valamit meg akar csinálni, de ahogy telik az idő, valahogy átváltozik az érzése, eltűnik a lelkesedése, és úgy érzi most már muszájból kell csinálni. Mintha elfelejtené, hogy ő maga határozta el. Elkezd vonakodni, mintha kötelező lenne megtenni azt, amibe belefogott.”

Ugyanerről Derrida:

„Sokszor az ember lelkesen belevág valamibe, és hamarosan már kötelezőnek érzi. Mintha valahogy eltűnt volna az a személy, aki lelkesedett. Elfelejti, milyen tudatállapotban volt, amikor nekifogott, és az az állapot már nincs meg. Tehát az igazi ígéret – mondja Derrida – nem csak emlék, ami élettelenül szól egy rögzített felvételről. Az igazi, hatékony ígéret él, és frissen, újra és újra el kell döntenünk a megtartását, a betartását, így válik alkotóerővé, és formálja a tetteinket. Az ígéret elsősorban egy döntés, amit én hozok, megbirkózva magammal, és ami kizár minden más lehetőséget, teljesen függetlenül attól, mit érzek, vagy milyen nehéz betartani.”

Ennyi volt, mese volt. Elnézést a sok idézetért, de úgy érzem, ezeket most muszáj volt. Akinek ismétlésként hat, ne búsuljon, és sohase feledje: Az ismétlés a tudás édesanyja. Nem lenne jó megfosztani azokat tőle, akiknek viszont újak lennének, vagy megvilágító erejűek. Akinek meg nem inge, ne tegye gatyába, csak azt tudom mondani.

Feldmár András Ellenállás című könyve a HVG könyvek sorozatban jelent meg 2019-ben, megrendelhető a kiadónál (is).

Szendi Gábor elmélete a skizofrénia kapcsán

Mivel a Szendi Gábor a skizofrénia kapcsán felmerülő gondolatait több helyen publikálta már, köztük a saját honlapján is, úgy gondolom, nem árt, ha írok róla egy összefoglalót. Legutóbb az Amiről az orvos nem mindig beszél című lapban találkoztam vele, amit a What Doctors Don’t Tell You című amerikai kiadvány mintájára hoztak létre, és amitől az orvosok annyira kiütést kapnak. És úgy gyűlölik, mint a bika, amikor (vörös) posztót lebegtetnek előtte folyamatosan.

Szendi Gábor skizofrénia

A pszichiátria története

Nem csodálom, a tavaly novemberi részben például Szendi Gábor arról is írt, hogy amíg az orvostudomány nagy része fejlődésnek indult, addig a pszichiátria megmaradt a 18.-19. század színvonalán. Ez elsősorban a pszichiátereknek (lenne) ciki, ha egyáltalán felfognák, miről van szó. A pszichiátria sohasem tagadta meg történelmét, maximum letagadta. De még mindig a zavaros elméleteik fogságában tengődnek, ami agyi folyamatokról szól. És aminek létezésére semmilyen bizonyíték nincs a mai napig. És ezt megpróbálják rávetíteni a hozzájuk betévedő áldozatokra.

Nem találtak például, és egyre inkább nem találnak bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a skizofréniának bármiféle genetikai meghatározottsága lenne. Amit olyan előszeretettel szeretnek szajkózni. Sajnos ez olyan tudományos blöffnek és kacsának bizonyul, ami tudományosan hangzik ugyan, de mégis minden tudományos alapot nélkülöz. Azt is valószínűleg valamelyik nagy pszichiátriai mesemondó találta ki, hogy „a skizofrénia egyidős az emberiséggel”. Erről szó sincs.

A skizofrénia története

A skizofrénia a 19. században bukkant fel először, és vált egyre gyakoribbá, amit Szendi civilizációs hatásoknak tulajdonít. Már csak azért sem lehet genetikailag meghatározó, mert attól fogva, hogy a bürokratikus állam begyűjtötte őket a 17.-18. századtól. Állandó, élethosszig tartó intézeti elhelyezésben részesültek az elmebetegek, egészen 1950-ig. Így aligha lett volna módjuk vagy túl sok lehetőségük átörökíteni a hibás génjeiket. Helyette a skizofrénia mindig újratermelődik, és nem a gének mentén. „A »skizofréniagén« felfedezése – a genetikusok minden lelkesedése ellenére – leginkább abba a nehézségbe ütközik, hogy nincs ilyen. A génkeresés kudarca azt mutatja, hogy a valóságot nem lehet megerőszakolni, az elméleti alapon megkonstruált skizofrénia »dimenziónak« nincs közös génje.”

Szendi inkább a civilizációs hatásokkal magyarázza a skizofrénia kialakulását, például a magzati korban elszenvedett D-vitamin hiány 44%-kal növelte a kialakulásának kockázatát. Párhuzamot von a cukorbetegség kifejlődésével (de nem abban az értelemben, ahogy a drága pszichiáterek). Ahogy a cukorbetegségben is egy alig ismert betegségből civilizációs hatásokra a népesség 12%-át érintő problémát sikerült generálni. A D-vitamin a skizofrénia fennállása alatt is összefüggésben lehet a tünetek súlyosságával. Szintén fontos lehet a gluténmentes étrend, ami a gabonafélék kerülését jelenti elsősorban. Erre ír is egy példát Szendi, hogy Finnországban és Svédországban a II. világháború alatt a kenyérfogyasztás visszaszorulásával jelentősen lecsökkent a pszichiátrián kezeltek száma, majd az újbóli megemelkedésével megint visszaállt az eredeti szintre.

A végső konklúzió az, hogy Szendi szerint a skizofrénia sok esetben sokkal inkább tekinthető emésztőrendszeri- vagy autoimmun betegségnek, mint „elmebetegségnek”, ugye. Nem tudom, mennyi lehet a cikk jelentősége számomra, de sokkal jobban szeretem azt, ha valaki elgondolkodik az összefüggéseken, mint az agyatlan pszichiáter- és ápolóautomatákat.

https://www.tenyek-tevhitek.hu/skizofrenia_mas_megvilagitasban.htm

Halálos igézet / Boszorkányüldözés

Miközben vártam egy jegybeírásra, újranéztem a Halálos igézet és a Boszorkányüldözés című filmeket. Nem írtam újra róluk, hanem előkerestem egy régi adatbázist, ahol ezzel a témával foglalkozom. Érdekes, mennyire eltérő volt a 2 filmről a véleményem. Azóta ez már nagyjából kiegyenlítődött / a második részt is megszerettem.

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Nem akarok a filmszakértő szerepében feltűnni, nem állítom, hogy az vagyok, sőt. Bár nem ártana egy kicsit elmélyedni a témában, tekintve, hogy az egyetemen médiaszövegek elemzése órára valamit össze kellene hozni. Van egy csomó elemzési stílus és szempont, majd utánanézek, én most itt csak egyet tudok prezentálni: a sajátomat. A Halálos igézet (Cast a Deadly Spell) komédia, horror, krimi és noir elemeket ötvöz (vagy a noir már eleve benne van valamelyikben? mit tudom én). A mostanában önként megnézett filmek közül leginkább ez a limonádéhorror műfaj jött be, mert ez kapcsol ki a leginkább. Vagy mondjuk úgy, hogy szórakoztat?

A film erőssége az atmoszférateremtés, kissé furcsán használja fel a lovecrafti örökséget, de ez is egy látásmód. Azt szokták mondani, hogy H. P. Lovecraft írót kevesen ismerik. Én is csak futólag találkoztam Lovecraft-tel, pár könyvét elolvastam, de manapság már megint nem beszerezhetőek a művei, azon kívül, ha az összeset megrendeled a kiadótól, ugye. (Amit én valószínűleg meg fogok tenni, ha összejön annyi pénzem.) Erre a filmre is szokták mondani, hogy ezt is jobban meg lehetett volna csinálni, meg azt is, szerintem csak a rendező így adapálta a világot és kész. Nekem tetszik. Igaz, hogy a történet elég egyszerű, hogy azt ne mondjam, bugyutácska, a nyomozós atmoszféra és a párbeszédeket átszövő irónia és humor kárpótol ezért.

Halálos igézet

Halálos igézet (Cast a Deadly Spell)

Azért röviden mesélnék még a film háttésztorijáról. 1948-at írunk, Hoolywoodban, ahol mindent átsző a mágia és a varázslathasználat. Az egész mágia toposz a technikai fejlődésre rímel, azaz a film azt a kérdést teszi fel rejtetten, mi lett volna, ha a társadalmi fejlődés egy ilyen misztikus úton kezd el haladni a jelenlegi helyett. H. P. Lovecraft magánnyomozó egy boszorkánnyal együtt bérli az irodáját, habár ő maga ódzkodik a varázslat minden formájától, ezért a többi szereplő szemében maradi ember benyomását kelti. A filmben rábízott ügy sem tűnik bonyolultnak: egy eltűnt könyv után kell nyomoznia. Bár mindjárt nagyobb horderejűvé válik a kérdés, amikor kiderül, hogy a könyv mennyire értékes: ez a könyv maga a Nekronomikon, ami illetéktelen kezekbe kerülve a világ végét jelentheti.

Bár a történetben nem sok szereplő tűnik fel, minden együtt van egy jó kis nyomozáshoz: elkövető, megbízó, vetélytárs, szerelem, és ezeknek a szerepeknek néhány kombinációja is előfordul, azaz többszörösen is van átjárás a szereplőkhőz rendelhető funkciók között. A filmben hajsza kezdődik a könyvért, amibe a túlvilág teremtményei is beszállnak, és a történet egy meglepő fordulattal zárul. Bár szerintem erre az ötletre épül az egész sztori, de mindegy. A befejezés keserédes, mondhatni tragikomikus, de természetesen az, vagyis nem akar mindenáron annak hatni.

Körülbelül ez a legéletszerűbb a filmben. Mivel nem vártam el tőle, hogy éjszaka berosáljak a félelemtől, vagy igazából fény derüljön belőle az élet nagy rejtélyeinek problémájára, csak kikapcsolódni akartam, és arra tökéletesen megfelelt, így számomra 10 pontot érne egy film egy 10-es skálán, bár jóval ez alá szokták pontozni, mint mondtam, nem vagyok kifejezetten komolyan veendő filmkritikus. A Halálos igézet folytatása a Boszorkányüldözés, most már biztosra veszem, hogy azt is meg fogom nézni. Majd arról is be fogok számolni.

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

Boszorkányüldözés (Witch Hunt)

1958-at írunk, 10 évvel az előző esete után H. P. Lovecraft újabb kalandjait csak azoknak ajánlom, akik nagyon szerették az előző részt, esetleg Lovecraft mániások. A mágia már a filmiparba is begyűrűzött, a filmnek volt egy kiszólása: “Miért jó a filmekben minden poén? Mágia!” Sajnos ebben a filmben egy jó poén sincsen, az előző rész néhány poénját próbálják meg újra elsütni. Mivel a horror jellege is megszűnt az egésznek, a krimi szálat erősítették meg benne. Így ez egy elég gyengécske bűnügyi film lett. Nagyon jó példája annak, hogy lehet egy jó atmoszférájú, szerethető B-filmből szinte nézhetetlen B-filmet csinálni. A filmben elhangzott a C kategória is, lehet hogy a film már titokban oda sorolja magát, ezzel alkotva maradandót.

Bár a cselekmény itt bonyolultabbnak tűnik. Egy hollywoodi színésznő arra fogadja fel Lovecraft-et, hogy nyomozzon a férje után, sajnos a férj közben meghal, mágia által. Az asszonyt gyanúsítják. Közben egy szenátor mágiaellenes kirohanásokkal akarja megszerezni az elnöki pozíciót, és néhány hős ellen így boszorkányüldözés kezdődik. Lovecraft továbbra is idegenkedik a mágiától, és nem hajlandó azt használni, holott kiderül, hogy tehetséges lenne benne. A film végén választás elé kerül, vagy használja a mágiát, vagy egy ártatlan ember meghal… Természetesen minden rendeződik. Nagyjából. Végül is nem lett annyira rossz ez sem, hogy ne lehetne megnézni.

A Halálos igézet és a Boszorkányüldözés című filmek megtekinthetők az HBOGO-n. (Az első a YouTube-on is…)

Feldmár András: Őszinteség

Feldmár András Őszinteség című könyve egy térképkészítő hasonlattal kezdődik. Mi a helyzet, ha útbaigazítást akarok kérni valakitől arról, hogy hol van a városháza, és neki térképet kell rajzolnia róla? Akkor az van, hogy a valóság sokszor bezavar: nem kell lerajzolnia a sok bokrot, növényt, gilisztát, ami útba esik, hanem egy olyan térképet várok tőle, ami alapján elérek a városházára. Ha elértem a városházára, igaz a térkép, ha egy parkolóba értem helyette, a térképkészítő hazug vagy hülye.

Feldmár András Őszinteség térkép

Térkép az őszinteséghez

Ennek a hasonlatnak a mintájára építkezik az egész könyv, Feldmár András megpróbál térképet rajzolni nekünk az őszinteség irányába. A valóság, ami egyrészt közös megegyezésen alapul, esetleg csak metszete a két ember igazságának, ami fel van dúsítva racionalizálással, kisebb-nagyobb újragondolásokkal. És ehhez tapadhatnak még az álmok, esetleges hallucinációk világai, melyek szintén valóságunk részét képezhetik. Jacques Lacan erről azt mondta, hogy a valóság annyira komplex, annyira összetett és sokrétegű, hogy még remélni sem tudjuk, hogy valaha is megismerhetjük.

Freud is gyakran felemlítődik a könyvben, abból az aspektusból is, hogy mivel mindent dokumentált, amit csinált, azért lehet őt ma dicsérni-szidni, kritizálni vagy magasztalni, de mindennek alapja, hogy megpróbált őszinte lenni. Szóba kerül a hisztérikusok kapcsán is, ami egyfajta védekezés volt egykor a férfiak zsarnoksága ellen, az elnyomottak, nők, de férfiak is, hisztérikus tünetekkel védekeztek az őket ért igazságtalanságok ellen, és így álltak ellen a hatalomnak.

Feldmár András Őszinteség

Nincs “mi” és “ők”, csak “mi”

Laing egyik elmélete, miszerint nincs „mi” és „ők”, csak „mi” vagyunk, szintén megvilágító erejű. Leginkább a gazdagság-szegénység párhuzama mentén a könyvben, ami mély nyomot hagyott bennem az olvasás során, és messzire vezetne a kibontása. De nagy vonalakban a következőről van szó: a szegény „mi” élménye különbözik a gazdag „én” és „te” élményétől. Amennyiben „mi”-ről van szó, a pénzünket, vagyonunkat meg kellene osztani. De a gazdag ember ebbe nem nagyon szokott belemenni, ezért a szegény fél „mi” élménye többnyire hallucináció marad.

A könyvben ezen kívül még számtalan példa, személyes praxisban felmerült eset szerepel. Ezek mind az őszinteségről szólnak, nem ritkán szexuális témában. Feldmár András kíméletlen saját magával is, amikor a fiatalkori szexuális éréséről, első házasságáról vagy hasonlókról beszél. Igaza is van, az ember a legőszintébben a saját élményeiről tud beszélni. Végül is felmerül a probléma, hogy nem könnyű sem az őszinteség, sem a hazugság útját járni, választanunk kell.

Aztán olyan témák merülnek még fel, mint a retorika kérdése, ami manapság már egy gyanús tudomány, mások meggyőzésére valamiről, vagy a hazug valóság és őrület kérdése, amikor valaki abba őrül bele, hogy hazug valóságban él, vagy pedig arról, hogy önbecsapás nem lehetséges, ez az ÉN és a MAGAM kettéválasztásával járna. Őrület viszont nagyon is lehetséges, amikor az ember egy hazug világban élve egyszer csak egy alternatív valóságban találja magát…

Feldmár András Őszinteség című könyve a HVG könyvek sorozatban jelent meg 2019-ben, megrendelhető a kiadónál (is).

Fogyasztási termékek elhelyezése a filmekben

A mozifilm szereplőinek a történet folyamán előbb-utóbb enniük és inniuk kell, ezért egy fontos kérdés a filmben szereplő fogyasztási cikkek megjelenítése. Az ételek kapcsán az amerikai filmekben különösen jellemző, hogy a gyorséttermek és a pizzaszállítók élnek a product placement, vagyis a termékelhelyezés eszközével. A Transformersben például a Burger King jelenik meg, a Tini Nindzsa Teknőcök Domino s pizzát esznek. A Starbucks is egyre több filmben tűnik fel, akár maga a kávézó, akár csak a papírpohár a szereplők kezében. De egészen extra megjelenései is vannak: az Austin Powers 2-ben egyenesen a főgonosz székhelye a Starbucks-torony.

Az italok megjelenítése még markánsabb a filmekben. A Coca Cola például a második legnagyobb termékmegjelenítést tudhatja a magáénak az amerikai filmek tekintetében. Előfordul az is, hogy a márka tudta nélkül szerepel a filmben. Így történt például Az istenek a fejükre estekben is, az egész történet egy Coca Cola-s üveg kötül bonyolódott. Ám nem mindig egyértelműen tesz jót a márka megjelenítése a cégnek. A Ryan kölegény megmentésében például Coca Cola-s üvegben gyűjtik a vért, ezt lehet éppen máshogy is értelmezni, mint pozitívumként.

A Coca Cola riválisai is gyakran élnek a termékmegjelenítés eszközével: A Pepsi például úgy jelenik meg az Alien vs Predator első részében, hogy egy régészeti ásatás során pepsis kupakot találnak, és attól kezdve azt viseli a hős a nyakában. A Dr. Pepper is szívesen él termékmegjelenítéssel, a Forrest Gumpban pédául a főhős, mielőtt találkozik az elnökkel, megiszik egy csomó Dr. Pepper üdítőt, és amikor eljön a találkozó ideje, nem tud mást mondani, mint hogy pisilnie kell. Dr. Pepper jelenik meg szintén a Pókemberben. Peter Parker Dr. Pepper-es üdítős dobozokon gyakorolja az újonnan tanult hálóvető tudományát.

Az alkoholos italok szerepeltetése is jellemző, a Másnaposok például úgy indul, hogy a szereplők megisznak egy-egy pohárka Jägermeistert. Ismert James Bond és a koktélja kapcsolata, ami vodka-martiniből áll, összeöntve, szintén ismert az ehhez kapcsolódó jelmondata is: „rázva, nem keverve”. Lehet tudni, hogy a főhős a vodkamárkák közül a Smirnoffot favorizálja, ami a márkának is nagy presztízsnövekedést jelent. Magyar filmek között szintén megfigyelhető termékelhelyezés alkoholos italokból: Az Üvegtigrisben az Arany Ászok jut fontos szerephez, a Valami Amerikában pedig a Soproni sör.

Az is előfordul, hogy egy termék márka nélkül kerül be a filmbe, és ebből is hasznot tudnak kovácsolni. A legklasszikusabb példa ebben a csoportban Popeye, a tengerész esete. 1929-ben a spenóteladások 30%-os növekedése állítólag egyedül neki volt köszönhető. „Az első, képregénybeli Popeye egyszerűen azért evett spenótot, mert szerette. Ez így is maradt, mígnem a figurából rajzfilm lett, és az amerikai Spenóttermesztők Szövetsége előállt a spenót és az erő összekapcsolásának káprázatos ötletével.”

A cigarettához kapcsolódó termékelhelyezés egy időben nagyon népszerű volt, ma már visszaszorulóban van. Bruce Willis és a Drágán add az életed! Példáján keresztül ez kiválóan megvilágítható. Míg az első részben a főhős kemény dohányos, a második részben, a Még drágább az életed!-ben még dohányzik, de már mindent megtenne a leszokás érdekében, a harmadik rész, a Legdrágább az életed! történetének idején pedig már nemdoháyzó. A Terminátor szintén jó példa, Schwarzenegger az első részben még füstfelhőben keresi Sarah Connort a bárban, a történet későbbi részeiben a szereplők már egyre kevesebbszer gyújtanak rá.

Nemcsak a férfiak, hanem a nők is előszeretettel szívtak el egy-egy szálat a filmekben. Elég, ha csak arra gondolunk, ahogy Sharon Stone hanyag eleganciával dohányzik az 1992-es Elemi ösztönben, miközben lábait keresztbe teszi. Bridget Jones (Renée Zellweger) egy évtizeddel később azonban már a fölös kilók és a túlzott füstölgés ellen is felveszi a harcot.

A Disney filmekben mára már teljesen megszűnt a dohányzás, de régebben még tetten érhető volt, például amikor a Flintsones család-ban Frédi és Béni a kertben dohányzik, amíg az asszonyok a konyhában vannak elfoglalva. A 101 kiskutyában még a gonosz Szörnyella de Frász dohányzik. De a cigaretta többször hangsúlyos szerephez jut a korábbi Disney-filmekben, a Pinocchióban 1940-ben (Gepetto, Pinocchio), a Dumbóban (varjú) 1941-ben vagy az Alice Csodaországban című filmben 1951-ben.

A Camel márka kötötte ki, hogy a cigarettáját csak a „jó fiúk” szívhatják, de nem idegesen, és nem köhögve, hanem élvezettel. Mára már a dohányzás csak a gonosz karakterek esetében elfogadott többnyire a filmekben (pl. Joker), vagy ha régebbi korok történéseit elevenítik fel.

Mint azt a Legacy Tobacco Documents Library forrásai bizonyítják, a dohánygyárak vezetői éveken keresztül tagadták, hogy fizettek a filmes megjelenítésekért, de levelezésük ennek ellenkezőjét bizonyította. Az iratok tanúsága szerint a Philip Morris USA 1977 és 1988 között közel 130 hollywoodi produkciót látott el a termékeivel. 2006 novembere óta – a csalás ügyében meghozott szövetségi ítéletet követően – a Philip Morris USA a hollywoodi kereskedelmi sajtóban közzétett hirdetésében kérte a filmeseket, hogy ne használják márkájukat produkcióikban, illetve a dohányzást végleg hagyják el a fiataloknak szóló filmekből.

Karácsonyi játék

Santapunk 2076

Santapunk 2076 karácsonyi játék

Itt az ideje lassan elengedni a karácsonyt. Ezt a dolgot nehezítendő, van pár rövidebb karácsonyi játék, ami a klasszikus kalandjátékok kialakítására hasonlít, szöveget kell begépelnünk a történet haladása érdekében, és közben változnak a statikus háttérgrafikák is. Néhány feladványt is meg kell oldanunk közben, gyakran számítógépek, szerverek, terminálok hackelésével, ami leginkább jelszavak kitalálásából, és más ügyeskedésből áll.

Az első történet a Santapunk 2076 – mondanom sem kell, melyik játékot idézi meg a címében. A történetben egy csomagot kell eljuttatnunk a címzetthez, a helyszínek és események futurisztikusak és nyomasztóak, mint egy vérbeli cyberpunk történethez illik. Valahol olvastam, hogy a cyberpunk kifejezés kisbetűvel írandó, mert public domain jogállású – nem is akartam nagybetűvel írni, mivel a cyberpunk szerintem is inkább egy fogalom, mintsem termék.

A játékban mindössze egy csomagot kell kézbesíteni, egy megadott címre, kijátszva az épület biztonsági rendszereit. A hackelős feladványok aranyosak, és bár valamelyik első ránézésre nehéznek tűnik, valójában könnyűek. A grafika egy anime-szerű világot idéz meg, a jövőben, a lila hajú főhősnővel remélhetőleg hamar sikerül azonosulnunk, amennyiben túl vagyunk már 1-1 ilyen alkotáson, valószínűleg. Bár az anime láz lecsengőben, emlékeinkben még élénken élhet.

Present Quest

Present Quest karácsonyi játék

Leírása szerint egy „Visual novel, life simulator, mini escape-room Christmas adventure”. A felsorolt jelzőkből valamennyi illik rá, valamennyi nem, ebbe most ne menjünk bele. Azért kezdtem el, mert egy rövid játékot sugallt a leírása, ehhez képest hosszabb, mint az előző. Már csak annyiból is, hogy napokból áll, amiket végig kell játszani otthon is és a melóhelyen is. A naptár szerint december 17-én kezdődik a quest, és gyaníthatóan egészen karácsonyig tart. Gyanúnk beigazolódik. Addig minden napra van valami esemény, minden nap tartogat meglepetést.

Már a kezdetek kezdetén gyanakodhatunk, hogy valami nincs teljesen rendben főhősünkkel, mivel némileg segítségre szorul az élet dolgaiban, ezt az érzésünket csak fokozza feledékenysége, amivel a mindennapi élete folyamán szembesül, és amivel kapcsolatban rendszeresen telefonos segítséget kér. Bár, ilyen mértékű mentális problémával együtt is meghackeli egy munkatársa számítógépét, és az zenelejátszó szervert, egy linuxhoz nagyon hasonló rendszeren.

A feladványokhoz némi segítség (a telefonoson kívül): a kódunkban szereplő zenész keresztneve Rick, a buszon való eligazodás kódja 100<x<150, és a linuxos rendszeren a frissítést lehetővé tevő parancs a zeneszerver képernyőjén fehérrel ki van emelve. Egyébként a linuxos feladvány egy kissé nehéz lehet annak, aki nem látott még közelebbről Linux szervert, vagy legalább DOS-t. Ennek ellenére jó kis játék, kiválóan el lehet vele szórakozni, a karácsonyi hangulat is eléggé benne van a levegőben. Azt, hogy milyen mentális betegség a játék végének a csattanója, egyelőre nem lövöm le.

https://itch.io/jam/an-adventuron-christmas-jam/entries

Webtörténelmi gondolatok

Az internet, és a megvalósuló Second Life, egy duplikált élet, kényszer hatására válunk izolált kiborgokká

Előre leszögezem, nem vagyok szakértője a témának, de itt is érvényesülhet az az elv, hogy aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. Sokan már természetesnek vesszük az internetet, és mindig olyan formában használjuk, amilyenben találjuk, nem sokat foglalkozunk az előzményekkel. Az internet a web 2.0 korában vált tömegszükségletté, a szociális média alkalmazások elterjedésével (Facebook, YouTube, stb.), pedig azelőtt is létezett, még érdekesebb formában, mint a mostani. Elvileg annyi volt az előnye, hogy csak olvasható volt, mondjuk ez se igaz, mert néhány HTML kód használatával már írhattál is webre. Ez mondjuk annyiban volt jó, hogy kiszűrte az értelmetlen megnyilvánulásokat és embereket.

De akkor mi volt régebben olyan jó a weben? Sajnos, vagy nem sajnos, az ősweb, és a betárcsázós korszak nekem is kimaradt, de ahogy értesültem, az élményen kívül nem sok mindenről maradtam le, hogy fél napokig töltögetett 1-1 kisebb fájlt a rendszer, olyan lassú volt az adatátvitel. Én már csak a szélessávú korszakban csatlakoztam, amikor az egész rohamléptekben fejlődni kezdett, de nem magától, hanem mert egy csomó mindent már nem csinálhatsz, csak weben, felsőoktatásba például nem is járhatsz csak offline, felvételizni is, az órákat felvenni is online kell. Ez azért ijesztő, ha belegondolunk, egy olyan átmeneti korban élünk, ami a világhálóra történő fokozatos átállásra kényszerít mindenkit, még akkor is, ha csak ügyes-bajos dolgait intézné a hivatalokban.

Lényegében nem tett jót a webnek, hogy rákényszerítették, rátukmálták mindenkire, és lényegében a hálózattal szimbiózisban élő kiborgokat csináltak az emberekből. A web 1 még szabad választás kérdése volt, nem mozogtak rajta kényszerpályán oda nem való és nem illő gondolatok. A webet is letarolták a kisszerű élet képei, a kispolgári lét dilemmái, ahol a hozzáértő emberek már nem előnyben, hanem hátrányban vannak, végtelen nosztalgiába merülten szeretnék visszahozni azokat az értékeket a webre, amik kezdetben még megvoltak. De mára kisebbségbe szorultak, mert mindent kiszorított a konzumkultúra, a celebség és a kisszerűség, a párhuzamosan bontakozó kulturális értékeket elnyomta az ekereskedelem, az ekultúra, a webet a pénz kezdte el mozgatni.

A tipikusan jó mai netes felhasználó ideális képe az, hogy sok pénze legyen, fogyasszon a neten, mindenfélét vásároljon, zabálja a propagandát, jobbról-balról (ami lényegében semmi egyéb, mint egy értelmetlen gumicsont a tömegek számára, a demokrácia cirkusza), kattingatva, ámuldozva növelje a kitermelődött influencer réteg bevételeit, akik a netes trendek követésével megint csak nem csináltak mást, mint alámentek ennek a rétegnek az igényeinek, és könnyen fogyasztható, minél passzívabban befogadható tartalmakat gyártanak, és közben megint nem veszik észre, hogy ezzel megint csak megássák az „írható web” sírját, mert ugyan van lehetőséged megosztani a véleményedet, de az egy negyon szűk kis körön kívül senkit sem fog érdekelni.

És lényegében ott tartunk, hogy ebben a kurva nagy véleménydemokráciában izolálódtál, mert a közösségi média a kapcsolattartás illúziójának megadása mellett egyre jobban izolál, és az elszigeteltség, és az izoláció elől újra csak a közösségi médiához menekülj, hogy legalább visszakapj valamit a társasági lét élményéből, már azt sem bánod, ha ez az élmény online van, de egyre kevesebbel kell ezzel is beérned, a reakciójelek irányítanak a szociális média felületein, és hamar megritkulnak, ha nem vagy trendi, ezzel is ebben a mókuskerékben tartva téged. Ki gondolta, hogy az interaktivitás, a távoli elérés élményéből egy rémálom válik, egy kukkolóhálózat, ami arra a fajta viselkedésre kényszerít, hogy minél hétköznapibb megnyilatkozásaid legyenek, és csak a professzionális tartalmak passzív fogyasztójává váljál, maximum azokat véleményezd?

Ki emlékszik már az eredeti célokra, értékekre? Szinte senki. Haladj az árral, fogyaszd, amit kínálnak neked, és erre nem kényszerít más, mint a nyájszellem demokratizmusa. Amúgy a webnek nincs is igazán értelme történelmet csinálni, a leselejtezett technológiák, módszerek hamar a (web)történelem szemétdombjára kerülnek, talán ennek a a web 2-es berendezkedésnek sikerül tartósabban konzerválódnia, ami nyilván a leglogikusabb, de értelmes emberek számára legfájóbb, legrosszabb megoldás, a fennálló társadalmi erőviszonyok és a pénztőke által szponzorált tartalmak beemelése, sőt, erőltetése, sok estben szinte kizárólagossá tétele a virtuális térben.

Nincs olyan gén, ami meghatározná a “mentális betegséget”

Írta: Peter Simons, Mad In America, 2021. január 11.

Egy új felmérés szerint, amit 50000 emberrel készítettek, nem találtak olyan gént, ami befolyással lenne a „mentális betegség”-re. David Curtis irányította a kutatást, az University College London Genetikai Kutatóintézetében. A felmérést publikálta a Journal of Affective Disorders.

Az eredmények, amiket a tanulmányból nyertünk, tökéletesen negatívak,” – írta Curtis.

Egyetlen gén sem statisztikailag meghatározó, többszörös tesztelés után sem, és akinek a legmagasabbra vagy legalacsonyabbra értékelt a kockázata, az sem tekinthető biológiailag valószínűbb jelöltnek,” – tette hozzá.

Továbbmegy, amikor azt írja: „Az eredmények eloszlása pontosan annyi, amennyit a véletlen alapján várhatnánk.”

A gének és az agy, mentális betegségek, nincs genetikai összefüggés

A felmérés az exom-szekvenált résztvevők adatai alapján készült, és az UK Biobank adatbázisát használta. A meghatározó kérdés a következő volt: „Járt valaha pszichiáternél idegesség, szorongás, feszültség vagy depresszió miatt?”, amire 5872 válaszolt igennel, 43862 válaszolt nemmel. Ezt a két csoportot később összehasonlították.

Egyetlen korlátja az eljárásnak a pontatlansága – az embernek lehet pszichiátriai diagnózisa, amit inkább a háziorvosa kezel, mint pszichiáter, például. Habár, Curtis megvédte a kérdése használatát, mert szerinte hatásosabban kiszűri a súlyosabb mentális egészségügyi vonatkozású eseteket. Még fontosabb, hogy ez egy olyan kérdés volt, amire az UK Biobank páciensei már előzőleg válaszoltak.

Curtis mostanában publikált egy másik nagy gén szekvenálási felmérést, ami a skizofréniára fókuszált, ahol szintén negatív eredmény jött ki. A cikkben, ami beszámolt erről a felmérésről, Curtis és szerzőtársa, Thivia Blakhrisna azt írták, „A végeredménye a vizsgálatnak negatív lett, és megjegyezték, hogy nem találtak kilinikailag számottevő genetikai variánst, ami befolyásolja a skizofréniát.

A mostani cikkben, Curtis összefoglalja, hogy „Valószínűtlennek tűnik, hogy a depresszió genetikai kutatása maga után hozná azt az eredményt, hogy bizonyos gének valódi befolyással lennének annak a kockázatára, hogy olyan súlyos mentális betegséfek fejlődjenek ki, ami egy szakember figyelmére érdemes lenne, mindaddig, amíg nem válik lehetővé sokkal nagyobb minta vizsgálata.”

Habár, az 50000 embernél nagyobb, szükséges minta vizsgálta még hátravan a feltételezett genetikai hatásokra „mentális betegség”-ek esetében, de ha van is ilyen hatás, az lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

Előzetes kutatások is támogatják ezt az eredményt. Más felmérések azt találták, hogy a genetikai magyarázat kevesebb, mint 1%-ban, vagy legfeljebb 2,28%-ban lehetséges a különböző pszichiátriai diagnózisok kockázatának a tekintetében.

New Study: No Genes to Predict “Mental Illness”

Meglódult a fantázia (Városrendezési projektterv)

Iskolai beadandó, projekttervezet

Nyíregyházán, a városközpontból kifelé vezető Sóstói úton található több nagy
épületegyüttes, sorrendben: a városi stadion, a helyi egyetem épülete, és a nyíregyházi kórház
egy kisebb telephelye. A kórházi létesítmény fenntartása hosszú ideje nem gazdaságos, és a
központi, úgynevezett tömbkórház újabban megindult fejlesztésével a Sóstói úti telephely
sorsa kérdésessé vált. Én is ezen a telephelyen dolgozom, és többször elhangzott már, hogy a
telephelyen átszervezés szükséges, illetve a telephely részei, vagy egészének az eladása is
szóba jött. Projekttervezetemben azt szeretném megvizsgálni, hogy a Nyíregyházi Egyetem
hogyan tudná kollégiumként hasznosítani a Nyíregyházi Jósa András Központi Kórház Sóstói
úti telephelyét. A telephely legtöbb épülete üresen áll. Szóba jött a COVID osztály létesítése,
de a járvány első hulláma nem nőtt olyan nagyságúra, hogy ezt indokolttá tette volna. A
COVID osztály terve idején a telephely még jobban elnéptelenedett, végül a COVID
osztályok is a tömbkórházban kerültek kialakításra, például a pszichiátria épületének
hasznosításával, és így ez a fajta ellátás elkerült Nagykállóba. Mivel a tömeges oltás
várhatóan hamarosan megkezdődik, a telephelyre valószínűleg már nem lesz szükség a
COVID-dal kapcsolatos teendők ellátásában, a kihasználatlanságát viszont meg lehetne
szüntetni a területileg határos egyetemmel való együttműködésben. Ennek a feltételeit
szeretném az alábbiakban megvizsgálni. Amint elhárul a COVID veszély, és a Nyíregyházi
Egyetemen is megkezdődik a jelenléti oktatás, az egyetem bővítésének kérdése hamar
aktuálissá válhat. Elavult, és jórészt üresen álló kórházi osztályok helyett, egy modern, sok
férőhelyes kollégiumot és ifjúsági központot lehetne megvalósítani, a kihalt, élettelen, sivár
környezetet egy élettől pezsgő, több funkciós, fiatalos környezetet lehetne kialakítani a városi
ifjúságnak, amiből amúgy is hiány van itt.

Jósa András Kórház Sóstói Úti Telephely
Először is megvizsgálnám, hogy a Nyíregyházi Egyetem milyen ütemben fejlődik,
vajon mennyi kollégiumi férőhelyre lehetne még szüksége. Felmérném a kórházi
telephely befogadóképességét, és megvizsgálnám, az átszervezés kapcsán marad-e a
kórházban még kihasználatlan férőhely, ha igen, annak a hasznosításáról, illetve bérbe
adásáról is gondoskodnék. Felmerülhetne az ötlet, hogy a városban működő
Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának is itt lehetne kialakítani a kollégiumát,
mert annak az épületétől sincs messze a szóban forgó kórházi telephely. Tudtommal
ennek az egészségügyi karnak nincs ilyen kollégiumi ellátása, így ezzel a
beruházással ezt a problémát is meg lehetne oldani. A környezet megfelelő, mert az
épületegyüttes egy hangulatos erdei környezetben kialakított parkban található, nem
használt kórházi telephely helyett ifjúsági centrumot lehetne kialakítani, aminek
szintén híján van a város. Az ilyen jellegű közösségi térnek az Állatpark adott otthont,
akkor még Vadaspark, és Ifjúsági Park (Ifipark) néven, de az Állatpark bővítésével ez
az ifjúságot támogató, segítő funkció ott is megszűnt. Ifjúsági szórakoztató központi
funkciót is rendelnék a helyhez, így biztos lehetnék benne, hogy minden épület
kihasználásra kerül. Igény szerint telepítenék egyéb infrastruktúrát, pl. bolt, posta,
kávézó, szórakozóhelyek, stb., ezekkel az ellátó egységekkel a nyíregyházi campus
komoly lépést tehetne az egyetemvárossá való fejlődé irányába.

Megnézném, mekkora a belvárosi tömbkórház kapacitása, és hogyan lehetne a még
működő kórházépületeket a tömbkórházban elhelyezni. Mivel nem sok működő
kórházi osztály maradt, és a tömbkórház építése és fejlesztése folyamatos,
megpróbálnám az új épületszárnyakban elhelyezni ezeket a kórházi osztályokat. A
COVID helyzet várható mérséklődésével, és az oltás levezénylésével újabb kórházi
osztályok épületei fognak felszabadulni, ezért ezeket is használatba lehetne venni. Így
megvalósulhatna és teljessé válhatna a város tömbkórház projektje is, nem kellene a
két intézet között a még meglévő pácienseket ide-oda szállítani. Nem kellene két
külön adminisztrációs, informatikai rendszereket fenntartani a két külön
intézményrésznek, a betegek ezután mindent egy helyen tudnának elintézni,
amennyiben az állami betegellátást szeretnék igénybe venni. Ezzel egyidejűleg a kis
kórház telephelyének a környezete is átalakulhatna, mert az épületek
kihasználatlansága negatívan hat a közvetlen környezetére is, így abban is javulást
lehetne elérni.

Felmérném a sóstói úti telephely épületeinek az állagát, és kiszámítanám, mennyibe
kerülne a felújításuk, kollégiumi férőhelyekké való átalakításuk. A körülmények
figyelembe vételével kiszámolnám, mennyibe kerülne a Nyíregyházi Egyetemnek a
kórházi épületek megvásárlása, felújítása, modernizálása, hogy megfeleljen egy
kollégium által támasztott elvárásoknak. A projektről szóló pályázatot elkészíteném,
és benyújtanám a megfelelő helyekre, amennyiben az egyetemnek nincs elegendő
erőforrása a projekt megvalósításához. Feladat lenne még városi és országos szinten
támogatókat szerezni az ügyhöz, ehhez helyi és országos ifjúsági szervezeteket
keresnék meg, illetve felsőoktatási, egyetemi szervezeteknek a szimpátiáját és
támogatását is próbálnám megnyerni. Sajtóközleményekkel és különböző
reklámkampányokkal hívnám fel az emberek figyelmét a tervezett projekt előnyeire.
Szerintem érdemes lenne ezzel a projekttel foglalkozni, mert előbb-utóbb szükségessé
válhat megint a Nyíregyházi Egyetem bővítése, és mivel a stadion irányába már nem
terjeszkedhet, a kórház felé viszont nyitott az út, tekintve, hogy a kórház vezetése sem
ragaszkodik már – tudtommal – a Sóstói úti telephelyhez. Szerintem még csak azt
kellene megvizsgálni, hogy mikor lenne esedékes a projekt, mennyi ideig tartana majd
a kivitelezése, milyen anyagi erőforrások szükségesek a megvalósításhoz, és azokat
milyen módon lehetne előteremteni egy hasznosabb funkció létesítéséhez, mint a
jelenlegi, mert a mostani állapotában egyáltalán nincs kihasználva a telephely. Így
lehetne egy 20. század közepe táji elavult infrastruktúrát átalakítani, a 21. század
igényeinek megfelelő, előre mutató, jövőt formáló intézmény-együttessé. Az utóbbi
időben fejlődésnek indult Nyíregyházán így lehetne a növekedést még jobban
katalizálni, hogy a nem rentábilis, már elavulóban lévő infrastruktúrát mihamarabb új
funkciókkal ellátva, működésében megújulhasson, és lemaradozó városelemek a
mostanában zajló gyorsabb fejlődést ne akadályozzák.