Twitteres párbeszéd pszichiátriáról, gondnokságról

A pszichiátria úgy viselkedik az emberrel 1-1 sub esetén, mintha valami rosszat csinált volna, vagy bűnt követett volna el, és olyan elbírálásban is részesül, úgy bánnak vele, mint egy bűnözővel, és feljelentik. Holott a bűnt pont ők maguk követik el az embertelen eljárásaikkal.

Az a probléma, hogy állami szintre van emelve a pszichiátriai bűnözés és visszaélés, minden erőszakszervezet a pszichiátriát segíti ebben, és rendelkezésére áll. Persze, hogy röhögve basznak ki veled gyógyítás helyett, ha írsz róluk például pár keresetlen bejegyzést az Origón.

Twitter karácsony

B: gondolod, hogy elkerülted volna a gyamsagot, ha nem írsz róluk?

R: Talán, ha mintabetegként viselkedem, és nem szököm meg egyből, és elfogadom a helyzetet, szóba se jött volna. bár, nem vagyok benne biztos, ez csak egy megérzés. Másokat sokkal többért se vesznek gyámság alá, én meg ha megjelenek a pszichiátrián, automatikusan megy az eljárás.

Talán eleve irritálom őket, persze, a fő oknak az irkálást látom. Amikor még nem voltak pszichiátriaellenes írásaim, csak leírogattam, mit tapasztaltam, akkor is beszólogattak, mert akkoriban ilyet nem csinált senki. De hogy kritizálom is őket, azzal abszolút kihúzom a gyufát.

Szerintem egy fokkal mindig az ingerküszöbük fölött van az, amit csinálok. Egy idő után már a személyes sértődöttség is motiválhatja őket, a megbüntetni vágyás, a bosszúállás, ezek kicsinyes emberi gyengeségek, de helyet kapnak a praxisban, még ha visszaélés gyanúja is merül fel.

Annyit tudok, hogy megyei szinten abszolút ismert vagyok a pszichiáterek előtt, Nyíregyházától Nagykállóig, kb. egy emberként dühösek rám, de legalábbis baszom a csőrüket. Egy darabig próbáltak levegőnek nézni, most a legújabb taktika, hogy kibasznak velem, ahogy csak bírnak.

Talán a legtöbb undort és gyűlöletet pont a 2 nagykállói elmeorvosi szakértő felől éreztem, akiknek, ugye, pártatlannak kellett volna maradnia irányomban, de ez már ránézésre sem jött össze nekik. Aztán a bíróság előtt persze égre-földre esküdöznek, hogy azok, de távolról sem.

De a legsötétebb a bírónő volt. Fogalma sem volt a pszichiátriáról, azt adtak be neki, amit akartak, leginkább érzelmileg manipulálták, engem mindenáron szartak-szapultak, minden lehetséges eszközzel, hogy gyámság alá vegyen, a “saját érdekemben”. Egy trauma volt a tárgyalás is.

Minden volt ott tárgyaláson, csak szakértés nem.

B: szerintem nem tudnál ilyen összeszedetten írni, ha rosszul lennél. rendszer ellenesként viszont ez a büntetés szerintem is. nemes harc, kár, hogy rámész!!

R: kár tagadni, egy kicsit rám ijesztettek, talán ez is volt az egyik cél, a baj az, hogy igazából nem tudom, meddig mehetnek el, mire kényszeríthetnek még a jogosítványaikkal most, vagy a jövőben, egy pillára nem éreztem már biztonságban magam, igen, aggódtam, hogy rámegyek

Mindenesetre anyagilag és egzisztenciálisan sikerült ellehetetleníteniük, akartam vállalni ilyen webadmin munkát, de így hogy jelentkezzek bármilyen felelősségteljes állásra, hogy “bocs, gyámság alatt vagyok”? Ami bevételkiesést okoztak, mind gyógyszerre költsék, ahogy mondják.

B: végtelenül szomorú dolog ez! hány évre? és az egyetemet ugye be tudod fejezni?

R: 5 év, alsó hangon, hacsak nem fellebbezek addig. Az egyetemmel eléggé szarul állok, jórészt a szar gyógyszerezés miatt, a mindennapokat is nehezíti, nemcsak a tanulást. Még nem tudom, mi lesz. Vagy befejezem idén… vagy megint egy év…

B: még van remény, lehet fellebbezni? mit mondott az ügyvéd?

R: Nem igazán. Max. az ügy felülvizsgálatát kérni. Ebben a megyében ezt is reménytelennek látom. Mivel jövőre Debrecenbe fogok járni orvoshoz, hátha el lehetne intézni debreceni szakértőt, itt mindenki a véremet akarja. Megkaptam, hogy paranoid vagyok, hát elég para, de így van.

Ennyire azért meg tudom ítélni, kinek mi a szándéka velem, pláne, ha az orrom alá dörgöli, pláne, ha viziten a pofámba ordítja. Páran nem hisznek nekem, hárítják a valóságot. Én is hárítottam sokáig, hosszú út vezetett odáig, amíg teljes valójában fel bírtam fogni az igazságot.

B: teljesen el lehetetlenítettek. a helyedben így is tennék egy próbát a munkával, bár nem te irod alá. mondjuk otthonról. vagy kisebb munkákat szerezni akár, reklámozni magad… mikor nem számítanak a körülmények.

R: sajnos az van, hogy szégyellek így munkáért folyamodni. előbb-utóbb visszakényszerülök a munkarehabra… hacsak Debrecenben nincs valami lehetőség, ott is van ilyen közösség… bár igazából sok jóra nem számítok… egy 42 éves embernek így elintézni a sorsát… gratulálok nekik.

B: vidéken semmi nincs. én is aggódok, folytathatom e a munkát januárban. remélem igen, de nem rajtam múlik, én megtettem mindent! 4 hónapja kerestem már. szóval fel a fejjel, járj nyitott szemmel!

 

Feldmár András: Álom és valóság

Álom és valóság viszonyáról, és páciensek álmainak lehetséges megfejtéseiről szól a 2015-ös Feldmár könyv, az Álom és valóság. A szerző előrebocsájtja, hogy az ő álomfejtései csak lehetséges változatok, az álmoknak számtalan megfejtése lehetséges. Vannak érdekes, szemléletes álmok a leírások között, és van pár mondatos emlékfoszlány is. Szerintem a könyv erősebb része mégis az elméleti bevezető, amelyben a szerző az álomról és a valóságról fejti ki a gondolatait.

Feldmár András: Álom és valóság

Mint ahogy az álom sokszínű, és sokféle értelmezése lehetséges, a valóság is az. Minden embernek különböző a valóságérzékelése, egymáséival nem felcserélhetőek az élményeink. A valóságba Feldmár szerint belehipnotizálnak a szüleink, méghozzá a nyelv segítségével, ugyanis ez az egyetlen választásuk van, hogy saját valóságunkat megalapozzák. Aztán, persze, felmerül benne, hogy lehet, hogy mindannyian egyek vagyunk, csak hallucináljuk azt, hogy különbözünk.

Leír például egy érdekes esetet, abból az időszakból, amikor még hipnózissal foglalkozott, vagyis nem egyet, hanem egy általános érvényű leírást ad a hipnózisnak egy fajtájáról, amit tudományos kísérletképpen végzett. Két ember hipnotizálja egymást, amikor az egyik leviszi a másikat a legmélyebb hipnózisba, azt az utasítást adja neki, hogy hipnotizálja őt viszont, szintén a legmélyebb szintre, és Feldmár legnagyobb meglepetésére azt találták, hogy a két ember hipnózisban átélt valósága szóról szóra megegyezik. A kísérletet annyira zavarba ejtőnek találták, hogy végül nem folytatták tovább, de ez az, amiből esetleg azt a következtetést lehet levonni esetleg, hogy valójában nem is vagyunk különálló személyek, legmélyebb valóságunkban valójában egyek vagyunk. (Ez legalább annyira meredek feltételezés, mint Platón barlang hasonlata, vagy a Mátrix valósága vagy a Hologram-elmélet, ha csak nem meredekebb egy fokkal.)

Feldmár András: Álom és valóság

Aztán az álmokról fejti ki a véleményét. Azt mondja, hogy hacsak az álmainkat nem sugározzák valahonnan a fejünkbe, például Houstonból (semmit nem zár ki), akkor végtelenül kreatívak vagyunk az álmok előállításában, van aki például olyan horror mozikat gyárt álmában, amiért Hollywoodban nem kevés pénzt fizetnének, ha ezt ébren is meg tudná valósítani. (Saját élményem, hogy egy időben olyan negatív utópiák játszódtak le álmomban a fejemben, amilyenek igencsak izgalmasak voltak, és valószínűleg megvették volna a forgatókönyvet, ha le tudom írni.) Az álmok megfejtésének egyfajta lehetséges módja, hogy minden álombeli szereplő szemszögéből megmagyarázzuk az eseményeket, hiszen mindegyiket mi teremtettük, és úgy működtetjük. mintha valami igazi filmrendezők lennénk, gondolom.

Feldmár pályafutása során különös figyelmet szentel az álmoknak (és természetesen minden egyéb tudatállapotnak is), kifejti, hogy minden tudatállapotban lehetséges hazudni, egyedül az önhazugságot, önbecsapást nem tartja lehetségesnek hosszú távon. Az álmok szerinte hasznos információt hordoznak az ébrenléti állapotra vonatkozóan is, ezért nem ért egyet azzal az elmélettel, hogy az álmok csak az agyi kompjúterünk tisztulásának melléktermékei. Szimpatikus számomra ez a megközelítés, egy idő óta én is több figyelmet szentelek az álmoknak, de talán nem eleget.

Mókás kalendárium

Mindenszájer időszaka (november-december fordulója)

Nem ritka a művészetben, hogy egy-egy műalkotás megihlet másvalakit, és ebből újabb műalkotás születik. Pláne, ha műalkotás születik a műalkotásról, arról már muszáj műalkotást csinálni. Így született meg ez a kis humoros írás, amit ez a műalkotásról készült fotó inspirált (ami szintén műalkotás). Idén ennyivel kívánnék boldog karácsonyt!

Szájer József karácsonyfadísz

Új figurával bővült a karácsonyi legendárium. Sajnos ezen a piacon így is túlkínálat van (Mikulás, Jézuska), de hátha sikerül Józsinak is betörni. Józsi már november-december fordulóján érkezik (és távozik), pucéron, extasyval a zsákjában, az ereszcsatornán. Szerintem jó gondolat így felfrissíteni, újragondolni a karácsonyi mondakört, konzervatív szemszögből. A konzervativizmusnak nemcsak hagyománymegőrző, de hagyományteremtő szerepe is kell, hogy legyen. Talán meggyökeresedik a hagyomány, és évek múlva december elején már szájerezők fognak lógni az ereszcsatornákon, az ünnepi időszak és az advent nyitányaként. Szerencsére a globális felmelegedés miatt egyre jobb az idő télen is, így nyugodtan ki lehet menni ilyenkor pucéran is, 1-1 hátizsák extasy-val, vagy kinek-kinek ízlése szerint. Speed, kokó is játszik, és akkor a legügyesebb szájerezők már egyáltalán nem is alszanak az idén. Ők az igazi hagyományőrzők, akik egyúttal új hagyományt is teremtenek. Évek múltán lesz majd mit megköszönni nekik. Üzenjük Brüsszelnek, hogy ezt is nekünk köszönhetik, hogy színt vittünk a dekadens, unalmas kis orgiázásaikba, az első magyar csatornajáró, Szájer József példamutató mutatványa által. Nem veheted el a magyaroktól az orgiát és az exatsy-t, mert akkor lemásznak az ereszcsatornán! Újabb szép példáját láthattuk a magyar innovációnak és kreativitásnak, kombinálva az ősi gyökerű, speciális, “hátrafele nyilazó” harcmodorral! Megmutattuk a magyar virtust, és azt, hogy hol lakik a magyarok istene!

P. S.: Mivel sokat kell tanulnom, így részemről most ennyi a karácsony.  Kaptam ötleteket a későbbiekre, karácsonykor játszódó filmekről (Die Hard, Ghostbusters, stb.), de ezeket idén szerintem a tanulásra való tekintettel elhalasztom. Egy csomó marketing témájú tárgyam van, meg egy záródolgozat témám, ami magyar pszichológusok pszichiátriakritikai írásainak elemzéseiből állna össze. Ez végülis nagyjából ugyanaz lenne, mint az Önmagát író tanulmány, de némi szakszöveggel leöntve, tudományos formában. Plusz hátravan még egy 20000 karakteres esszé a Lovecraft Country-ról, plusz egy csomó egyéb beadandó. Az Ez minden, amit tudokról valószínűleg megjelenik a kritikám a Médiagroundon, ami a Debreceni Egyetem kommunikáció szakhoz kötődő médiablogja. Amúgy szabadidőmben igyekszem ellensúlyozni a kapott gyógyszer szedatív hatását, és megpróbálni csak úgy kinézni a fejemből. Január elején egy orvosváltás (és remélhetőleg gyógyszerváltás) várható, igyekszem majd erről is beszámolni, amennyire lehetséges. Terveim között szerepel JavaScriptben összedobni valami játékfélét, de majd csak a vizsgaidőszak után, ez valószínűleg egy régebbi játékom interactive fiction verziója lesz. Búcsúzóul még egyszer boldog karácsonyt minden kedves olvasónak, és azért megpróbálom úgy időzíteni, hogy még legyen bejegyzés az idén. Addig is búcsúzom, minden jót!

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Feldmár András három előadásból álló könyve a Szabadság, szerelem. A címe az ismert Petőfi-idézetből született. Sokáig vonakodtam elolvasni, a bevezető része eléggé elriasztó is nekem, mindeféle értelmezéseit adja a szerelemnek, nem teljesen köznapi értelemben. Aztán, ha tovább olvasunk, előkerülnek a hétköznapibb szituációk is. A bevezető fejezet szerintem azért van, hogy a könyv megszűrje az olvasóját: Engem elég sokáig megszűrt, mert ebben a témában egyre konzervatívabb állást foglalok el az életben, ellentétben minden más területével az életnek.

Szabadság, párkapcsolat

Az “én” és a “te” halála, a “mi” születése

Az előadásokat úgy kezdi, hogy előrebocsájtja álláspontját, miszerint nőnek lenni jó, és ezt abból vezeti le, hogy a kisgyerek, miután eltávolítják az anyja mellétől, egész életében azt keresi, csakhogy a férfiaknak ez nehezebb, mert a nők egy idő után rendelkeznek saját mellel, a férfiaknak pedig ehhez csak küzdelmes keresgélés után juthatnak hozzá. Felelevenedik a mitikus történet is, amikor Zeusz és Héra felkeresik Teiresziászt, hogy mondja meg, hogy a férfiak vagy a nők élvezik jobban a szexet. amire a jós azt feleli, hogy a nők, mire Héra nyomban meg is vakíttatja.

Példákban és történetekben nincs hiány a könyvben, sokáig úgy tűnik belőle, hogy a párkapcsolat mindig valami hierarchikus dolog: alá-fölérendeltségi viszony. A házasság pedig újjászületés: az addig különálló „én” és „te” halála, megszületése a „mi”-nek. Ha például az asszony mosogat és a férj elkezdi fogdosni, mire a nő elhárítja a közeledést, ott valami baj van a „mi”-vel, mivelhogy mindkettejüknek érzékelnie kellett volna a szex igényét, vagy éppen alkalmatlanságát. A vége az, hogy nekiállnak kielemezni a helyzetet, hogy akkor mi nem működik jól a párkapcsolatukban.

Feldmár András: Szabadság, szerelem

Lacan, Laing, Derrida, Kafka, Teréz anya

Majd a könyv vége felé szóba kerül, hogy mindenkitől függetlenül élni, szingliként, egy jó választás lehet. Mert az ember megteremtheti az önállóságát, ami pozitívan hat az énképére. Erre terápiát is igénybe lehet venni, mert az ember ragaszkodik a rosszhoz is, és úgy érzi, beledöglik. Jacques Lacan boldogságfogalmát, a jouissance-t idézi meg, ami azt az örömöt jelenti, amit az ember a keserűsége fölött érez, amikor ilyen párkapcsolatokban benne ragad, és nem változtat.

Végül eljut oda a mű (és az előadássorozat), hogy kézzelfoghatóan összehozza a szabadság és szerelem fogalmakat. A megoldást Sartre életéből meríti, aki egész életében tagadta a szeretet fogalom értelmét. Élete végén viszont azt mondta, hogy a szeretet számára egy olyan társ jelenléte, akivel nagyobb szabadságot tud megélni, mint egyedül. A műben egyébként elég sok szakembert felvonultat a szerző, a már említett Sartre-on és Lacanon túl gyakran említi mesterét, R. D. Lainget, előttem ismeretlen filozófusokkal együtt. Derridát, Kafkát, vagy éppen Teréz anyát, belevonja a mitológiai kitekintést, felvonultat szociológiai és antropológiai ismereteket is, távoli, egzotikus tájakról.

Feldmár András Szabadság, szerelem című könyvéről a moly.hu-n.

Gázláng játékok

Az interactive fiction a szegény ember indie kalandjátéka. Szoktam volt mondani. Igazából egyszer mondtam, a Twitteren, de belegondolva, igazat adok magamnak. Ahogy egy csomó minden egyre elfogadottabb lett még a magyar társadalomban is, például a számítógépes játék, a szerepjáték, úgy vált egyre piacképesebbé ez a forma. De átlendültünk a ló másik oldalára. Egy valamire való indie kalandjátékot 20 euró körül vesztegetnek, a menő játékokkal való szórakozást nem mindenki engedheti meg magának. Kissé kaján mosollyal szemléli az ember ilyenkor például a Cyberpunk 2077 körül kialakult fejleményeket, a játék annyira bugos volt, hogy botrányosat bukott.

Gázláng játékok

Akkor egyelőre maradjunk az ingyenes formánál, ami valamennyire témába is vág. Nemrég találtam rá a gaslight.games oldalra, ahol különböző ingyenes játékok várják a téma iránt érdeklődő embereket. Lazán kapcsolódik hozzá egy emlékoldal is, amiben arról volt szó, hogy egy tinédzser korú lány ilyen gázlángozós történet áldozata lett. Szerintem modern és trendi ilyen játékokkal felhívni a fiatalok figyelmét erre a fajta veszélyre, ami nem más, mint körmönfont zaklatás.

A gázlángozás a zaklatás egy formája. Pontosabban az érzelmi vagy pszichológiai zaklatás fajtája, amikor a zaklató uralmat szerez vagy fenntart az áldozata felett. A zaklató manipulálja az áldozatát, olyan módon, hogy az elkezdjen kételkedni a saját emlékeiben vagy az érzékelésében. És amikor az áldozat elkezd kételkedni magában, függő viszonyba kerül a zaklatótól, aki egyre több és több kontrollt tud gyakorolni az áldozatai gondolatai és cselekedetei fölött.

A gázlángozás előfordulhat bármilyen kapcsolatban, de a leggyakrabban közeli kapcsolatokban, különösen romantikus (intim partneri) kapcsolatokban. A gázlángozás nagyon nagy hatalmat ad a zaklatónak, valakinek, akiben megbízol vagy tisztelsz. A manipuláció lassú, de következetes, általában reflektál az áldozat valóságára, de a zaklató szemszögéből. A barátok és a család tudnak segíteni egy reálisabb perspektíva kialakításában, de a zaklató gyakran izolálja az áldozatát abból a bizonyos okból kifolyólag, hogy senki se tudja lerombolni a hibás nézőpontot, amit felépített.

Az oldalon az edukációs játékok mellett olyan formák is feltűnnek, mint a jrpg vagy az interactive fiction. Az elsőre példa a Lamplight Hollow, ami egy álombeli utazáson keresztül világít rá egy abuzív, zaklató kapcsolatra. A játék teljes egészében erőszakmentes, a szerepjáték-elemek párbeszédeken keresztül valósulnak meg, egy nem erőszakos játékon keresztül igyekszik a játék ráirányítani a figyelmet egy erőszakos kapcsolatra. A másik játék, ami könnyen elérhető a honlapról, a LED Gaslight, egy interactive fiction, ami egy munkatársi csoportban, egy szerveren zajlik, mi megfigyelőként vagyunk jelen, és jelentenünk kell egy mesterséges intelligencia zaklató viselkedését a vezetőség felé, vagy különben mi leszünk a zaklatás következő célpontjai. Ez elsőre elég bonyolultul hangzik, de végül kiderül, hogy nem annyira.

Egyik szoftverfejlesztői környezet, sem ismeretlen a számomra, amin a játékok készültek, azért is tanulságos volt ez a kis kitérő. A halál a pszichiátrián 2 íródott RPG Maker VX-ben, ami egy 8-bit retro motor, és néhány szöveges játékszerű életkép Twine-ban, ami interactive fiction készítésére alkalmas. Ha minden jól megy, mostanában az Inform 7 felé szeretnék tájékozódni, ami egy újabb szöveges játékfejlesztő motor vagy nyelv, kinek hogy tetszik, ami alkalmasnak tűnik akadálymentes játékprogramok írására, ami felé a figyelmem terelődött. De ezekről majd még később.

Lamplight Hollow: https://jag.itch.io/lamplight-hollow

LED Gaslight: https://jag.itch.io/led-gaslight

https://gaslight.games/

A halálösztön és az életösztönök

Túl a pszichoanalízisen

Nem először fordul elő, hogy tanácstalanságomban, hogy mit írjak, Freudhoz fordulok, illetve egy-egy tanulmányához. Jelen esetben A halálösztön és az életösztönök címűhöz (eredetiben Túl az örömelven). Vajon miért olyan népszerű Freud, és miért folytathatatlan a pszichoanalízis, amit elkezdett? A pszichológia és a pszichiátria praktikus tudományával szemben a pszichoanalízis szerintem inkább a filozófiával rokon, illetve még nem tudta magát függetleníteni magát tőle, és most már nem is fogja tudni, mivel hogy nincs, aki művelje. A pszichoanalízis népszerű gyökereit a pszichológia és a pszichiátria is kisajátítja, míg magát a diszciplínát elutasítja, megtagadja.

Sigmund Freud: A halálösztön és az életösztönök

Vajon miért nem alakult ki egységes elmetudomány napjainkban? A választ abban látom, hogy a pszichiátria terpeszkedik ezen a területen, károkat okozva nemcsak az egyénnek, hanem magának a tudománynak is, mivel hogy minden rivális irányzatot megfojt. Így tett a pszichoanalízissel is, tudománytalannak, a náci időkben zsidó tudománynak bélyegezve, és kiszorítva belőle a szuszt. Minduntalan kénytelen vagyok visszautalni elmeorvosi szakértőnkhöz, a nagy tudományos fejével, miszerint a skizofrénia csak gyógyszeresen kezelhető kémiai egyensúlyzavar, pszichoterápiát nem igényel. Csak gyámságot, teszem hozzá. Egy időben még ment az a humbug, hogy a gyógyszer csak pszichoterápiával együtt hatékony, de a profibbak kimutatják a foguk fehérjét: nem is kell pszichoterápia. Igaz, mondjuk, hogy amennyit terápia címszóval nyújtani tudnának, egy 4 éves gyereknek is kevés lenne, az óvodában.

Kapcsolódjunk tehát könyvünkhöz A halálösztön és az életösztönökhöz, amely feleleveníti azt a pszichoanalitikus álláspontot, hogy mindent az örömelv vezérel, amit felülírhat a realitás elv, ami megint csak valami olyasmi, mint az örömelv, csak kerülő úton éri el azt, racionálisan háttérbe szorítva a kisebb örömöket azért, hogy teljesíthesse a magában feltett, vágyott célt. Szó esik még neurózisokról, nárcizmusról, kötelezően megemlítődik a szadizmus és mazochizmus, és a pszichoanalízis egyéb, kevéske, de annál hatásosabb szókészlete, amit szakkifejezésként összegyűjtött. A világháború hatására vezetődik be Freudnál a háborús neurózis a kényszerneurózis mellett, és a halálösztön az életösztön duális ellentétpárjaként. Freud szerint minden a halál felé igyekszik, vagyis az élet célja a halál, és az egész herce-hurca értelme a helyesen megválasztott halál elérése, amire minden élőlény törekszik.

Nagy figyelmet szentel még az ismétléseknek is. Leír egy esetet, amikor egy gyermek olyan játékot talál ki, hogy amikor az anyja magára hagyja, tárgyakat dobál a szoba egyik sarkába, és eljátssza, hogy az anya eltávozik, és ez a játék hatalmat ad neki a szituáció fölött, ő maga tudja előidézni, kedve szerint a tárgyak sarokba hajigálásával, és így a feszkó is levezetődik. Az ösztönök függetlenednek az örömelvtől, és ami fölött az örömelv még nem nyert uralmat, azt az ismétlés ösztönös játékával igyekszünk uralmunk alá vonni. Említésre kerül még az Ödipusz-komplexus is, amikor a gyerek olyat játszik, hogy valamit elküld a háborúba, ha mérges rá, és amellyel nem zavartatja magát az apa távolléte miatt a háborúban, mert így egyedül kisajátíthatja az anyát, és képzeletében ő lehet az úr a házban.

Vagy valami ilyesmi. Nehéznek találtam a szöveget, épphogy érzékelhető 100 év távlatából, amit mondani akar, talán azért, mert nem a mai ember praktikus igényeihez alkalmazkodik a szöveg, hanem inkább annak a kornak a filozofikus elvárásaihoz. A vizsgálatának tárgyát sokszor „lelki készülék”-ként határozza meg, tehát távolról sem elme, vagy akár az agy, ez nem tudom, a szerző, vagy a fordító érdeme-e, gyaníthatóan mindkettőé. Amit érdekesnek tartottam, hogy a dementia praecoxot (vagyis a skizofréniát) is visszafordíthatónak tartja. Ami természetesen nem illeszkedik bele a pszichiátria koncepciójába, vagy inkább üzleti modelljébe, ami a szenvedéssel, halállal és fenyegetéssel kereskedik, agyra ható mérgekkel, és magasról tesz a „lelki készülék”-re. A pszichiátriában nincs gyógyulás, ennek esélyét tagadja, ennek lehetőségét elhallgatja, a pszichiátriától maximum megmenekülés van, de ezek is csak rontják a „bizniszt”.

A normalitás relatív

A társadalmi “normalitás” és a pszichiátria egy skizofrén szemszögéből

Kezdek mostanában azon a véleményen lenni, hogy a mentális egészség egy egészen relatív fogalom. Egy beteg társadalomba beilleszkedni igyekvés vajon helyénvaló-e vagy pont a betegség része? Kezdem azt gondolni, hogy paradox módon az érzékeli helyesen a világot, akinek van valamilyen fogyatékossága (most ezt nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében értem, a mai világban akár a pénztelenség is lehet az), ami miatt nem tud részt venni abban a kollektív őrületben, amit manapság társadalomnak nevezünk. Nincs belekényszeríteni a trendekbe, nem elvárás, hogy előrendelje a Cyberpunk 2077-et, előfizetője és ismerője legyen a Netflix és az HBO Go kínálatának, meglegyenek neki a legújabb bestseller írók könyvei. Szóval jut is ideje magán és a világ viszonyán elgondolkozni, nem hajtja ennek a web 2-es művi világnak a kényszere, nem kell pózolognia az Instagramon, Facebookon, nem kell feltétlenül poénosnak lennie a Twitteren, és nem kell a YouTube-ra ragadva órákig megmondó embereket bámulnia, hogy „képben legyen”.

Einstein, relativitás, könyvek

Szóval a „normalitás” fogalma egészen viszonylagos, mindig is az volt, és aki ezzel operál, az mindig gyanút kelt, mert pont ő maga a kirekesztő, és pont ő válik nem normálissá a normalitás állandó hangsúlyozásával, mint például a kedves kormányunk vagy a pszichiátria. A valóságra éppen azt szokták mondani, hogy a sokszínűség a jellemző, amíg ha ki kell jelölnünk a „normalitás” sávját, akkor óhatatlanul kirekesztünk belőle embereket, az is lehet, hogy pont a többséget. Aztán ezt az egészet jól hangzó kommunikációval és megfélemlítéssel, dezinformációval ellensúlyozzák. Az embernek lassan már mindenhol szerepet kell játszania, a közösségi oldalakon, megszólalni csak pszichológiai, irodalmi, újságírói szempontból lehet, a valódi élet nem kap szót sehol.

Az utóbbi időben azon gondolkodtam, hogy ezen kellene változtatni. Nem vagyunk már az Origón, nem muszáj újságírói pózba vágni magát az embernek, lehet saját élete, saját gondolatai, amit úgy fogalmaz meg, ahogy akar, éppen ezért gondoltam, hogy a jövőben valamennyit lazítani fogok az újságírós stíluson és témán, lesz biztosan több személyesebb hangvételű bejegyzés is, szóval előre szólok, hogy fel lehet készülni az ilyen tartalomra is. Az embernek ideje felvállalni magát, ha nem akarja, hogy egy-egy mondat legyen egy kommentszekcióban vagy a Twitteren, ha mégoly humoros vagy jópofa is. A normalitásról még annyit akarok mondani, hogy újabban kezdem úgy látni, hogy nem biztos, hogy az a normális, aki trendi, és én pont a normalitás őreit tartom gyanúsnak, meg a sok szakértőt, aki mindig megpróbálja eldönteni, persze pénzért, sok pénzért, mi a helyes és a normális. És ha megkérdezném hogy hol az igazság a társadalomban? Ahol a pénz. Ahol a seft, a biznisz. Ha, mondjuk, halállal kereskedsz, az is pénzmozgással jár, mégpedig nem kevéssel, akkor is több vagy, mint a csóró, akit megfosztottál a jogától, hogy akár eladja magát.

Az én szemszögemből pl. a pszichiátrián dolgozók a súlyos betegek, a gyógyulás minden reménye nélkül. Olyan jogosítványokkal rendelkeznek, amilyenekkel egy épeszű társadalomban nem ruháznak fel embereket. Ha nem lennének eredetileg is rohadtak (amit kétlek), a hatalom súlyosan megfertőzi őket, és leginkább csak visszaéléseket szül. Pláne, hogy a tudományuk is eléggé ingatag, ráadásul annak se állnak sokszor a magaslatán. Az önmagukba, a „tudományukba” és a világba vetett kételyeiket erőszakoskodással és agresszióval ellensúlyozzák. A legjobban eltévedve természetesen az úgynevezett elmeorvosi szakértők vannak. Azt képzelik magukról, hogy jogukban áll megítélni a másik embert a saját, felsőbbrendűnek gondolt nézeteik alapján, és szerintem el is hiszik magukról, hogy nekik az a „szakmájuk”, hogy más embereket megnyomorítsanak, és ezért mindenkinek hálásnak kellene lennie nekik, a társadalomtól kezdve az áldozatig.

Egy társadalom, ami már kezdi teljesen elveszíteni a morális iránytűjét, csak véleménybuborékokban él, és nem a valóságban, megbízást ad néhány fehérköpenyes bűnözőnek, hogy emelje ki a társadalomból, aki nem oda való, és hallgattassa el. Csak akkor van gondban, ha pont őt emeli ki, és hallgattatja el, ez pech, de mivel többé már nem lesz érvényes szava, így járt. De mindenki reméli, hogy erre úgysem kerül sor, és ennek reményében tovább pénzeli a fehérköpenyes maffiát, hogy őrizze a normalitást tovább a szadizmus fegyverével, ami ugyan nem normális, jelen helyzetben mégis kivétel, a normalitás őreinek megengedhető, hogy a szent cél érdekében szadisták legyenek, hogy megőrizzék a szadizmustól a társadalmat. Hogy ez az egész zavaros, és semmi értelme? Nem én találtam ki, hanem még a múlt század elején kezdték el ehhez a rendszerhez idomítani a társadalmat, amikor a fajnemesítő eszmék fogantak.

Szenvedés vagy édes áldás?

Sikeresen tartom magam! Hadd szögezzem le, hogy ugyanúgy szedem a gyógyszereimet, és kapom az injekciómat, mint ahogy azt másfél évvel ezelőtt a hosszú kórházi tartózkodásom alatt beállitották. Ezt nagyon fontosnak találom most leirni, hiszen senkit nem akarok hitegetni, hogy gyógyszermentesen bárki bármit csinálhatna, még ilyen világjárvány esetén sem! Biztosan vannak, akik igy, ebben a formában kikerülnek a rendszerből, vagy éppen pont emiatt bekerülnek a rendszerbe. Hátam közepére se kórházat, azt mondom, inkább a havi rendelés, kiváltás, három heti időpont és várakozás arra az 5 percre.

 

Szerintem ez az extrém helyzet most arra tanit meg, hogy az ép eszünkre szükség van és mindenáron meg kell tartani!

Mondok mást: engem még a depresszió is elkerül manapság. Rengeteg a tennivalóm, pedig még TV-nk sincs, vagyis, van, de az adásra nem fizettünk elő, elég nekünk a net. Nem mintha nem nézném szivesen az Álarcos Énekest vagy a Segitség, bajban vagyok!-at, de ez van. Emlékszem, 10évvel ezelőtt azt mondták, ha 25 percig tudok koncentrálni egy adásra, már gyógyult vagyok. Mik vannak, micsoda léptékű mértékegység ez, nem is értem… A TV-ben ennyi idő alatt már két reklámblokk is lemegy.

Helyette sok minden másra szánok időt, ilyen például a gyereknevelés, főzés mosás takaritás, vagy éppen cikkirás. Bár legutóbbit is picit hanyagoltam, de most itt a vasárnap, lehet pihenni is, nekem ez kikapcsolódás, szinte már jutalom.

Szóval a bezártságon sokat enyhit a munka. Illetve a telefon. Mindenki másképp reagál a veszélyhelyzetre, én például a múltkor másfél napig takaritottam és azóta is próbálom tartani a rendet, tisztaságot. Vagy éppen a listák irása, mi kell a boltból, esetleg el is menni érte egyedül, hogy egy kis levegőhöz jussak. Fiam és férjem fontosabbak, mint valaha!! Az érzéseim, szeretetem, szerelmem irányukba (kinek melyik persze) határtalan. A legnagyobb hegyet is elhordanám a kedvükért! És el is hordom: fiam koronás lett, anyósom pedig elhunyt. Mindez egy hét alatt.

A reakcióm ezekre, a végtelen józanság és önuralom. Mi mást is tehetnék? Gyakorlatiasan gondolkodom, akkor megint itthoni tanulás, éjszakákon át tartó beszélgetések a lelkivilág ápolására, illetve extra figyelem mindkettejükre, én meg majd irok egy cikket és helyreáll a világ, plusz picit később kelek fel, de most amúgy sem kell hajnaloznom.

Mindkettőjük nagyon nagyon fontos nekem. Ők az életem! Igy aztán lesem kivánságaikat, és nyugtatok, pánikot hessegetek el, illetve hűsitem a fájdalmakat. Én még birom. Azt hiszem, ha nem lennék hivatalosan bolond (még ha kezelt is), már összeroppantam volna. Igy viszont, teszem a dolgom, gyerekorvossal és osztályfőnökkel egyeztetek, dédit faggatom a tennivalókról, amik az életben maradtak feladata, és alszom. Ezt tartom még mindig a legjobb nyugtatónak, az alvást. Esténként, mikor sokáig fenn vagyunk beszélgetni a férjemmel (ekkor tudunk csak kettesben lenni ugye, mert gyerek alszik), az élet nagy dolgait vitatjuk meg és közösen hozunk döntéseket a nézeteink, életünk felett. Sokszor elfelejtem másnapra, mikről volt szó, de ezt csak az alvásom jótékony hatásának tudom be, olyan nyugodtság van rajtam reggelente. Talán szelektiv memória. Nem tudom, mi is lehet pontosan, de mivel rengeteg gyógyszert kapok, lehet, hogy mellékhatás, fogalmam sincs, de jótékony az biztos. Ha két napig gondolkodom ugyanazon a problémán, már sokat mondtam. MIndig jön új.

Most leginkább az foglalkoztat, hogy hol fogunk élni már jövő nyáron. Gyerek elvégzi szépen ezt a tanévet, aztán már itt sem leszünk, a szerződésünk is akkor jár le. Nekem bizonyosan kell egy orvos, vagy kettő, férjemet addig meg kell műteni, szerzünk még dobozokat és egy költöztető céget, aztán dobbantunk oda, ahol több a munkalehetőség, és jobb a levegő. Meg persze ahol kisebb az otthonunk, még ha támeneti lesz is az is. Ugyanis ez a ház túl nagy nekünk, de erre kellett 4 hónap, mire rájöttünk…

Szóval ez egy gyógyszerpárti bejegyzés volt. Jó lenne kevesebb, igen, ugyanakkor nekem már nincsenek kötélből az idegeim, szivesen szedem be őket, mert itt és most én vagyok a család tartópillére!

Az értelem megtalálása a szenvedésben: Hogyan segíthet az egzisztencializmus

Írta: Iva Paska. PhD, Mad In America, 2020. december 10.

A szenvedés egyetemes emberi állapot. De anélkül, hogy értelmet találnák benne, elboríthat minket. A szenvedésben értelmet találni segíthet abban, hogy túléljünk amikor az élet nehéz. Ez az, amit tanultam az egzisztencializmusból, és ez az, ami segíthet.

A szenvedésnek szükséges az újrafogalmazása, hogy visszataláljunk az eredeti értelméhez. A mai mentális egészségügyi fogalmakat, szakkifejezéseket és narratívákat kisajátította az üres technikai nyelvezet. Ez a nyelv és koncepció a szenvedést értelmetlennek gondolja. Ez, egyébként, a 20. századi materialista paradigma, az a nyelv, ami a technikai racionalitásból származik, és az ipari termelés hatékonyságát hivatott fokozni (amit meg is tesz). A valóságnak ez az észlelése a gazdasági rendszerből származott át olyan területeire az életnek, mint az orvoslás és a mentális egészségügy. Aztán időközben ez hozzá is járult, hogy a jelentés részben elvesszen.

Síró férfi rajz

 

Annak érdekében, hogy elviseljük a szenvedést az emberi tapasztalaton belül, értelmet kell neki találni – egy okot, hogy el tudjuk viselni. Ez az egzisztencializmus egyik alapelve. Kell lennie valaminek vagy valakinek rajtunk kívül, ami felé irányít minket az, hogy elviseljük a szenvedést. Enélkül a transzcendens jelentés nélkül, a szenvedés nem tűnik másnak, mint értelmetlenségnek. És ez történik, amikor a szenvedést technikai nyelvi leírások és kifejezések közé zárjuk. Egy üres jelenséggé válik, ami nem kapcsolódik a személy történetéhez vagy jövőjéhez – egy hiba, egy alulműködés, valami, amit meg kell javítani. A nyelvünk konstruálja a valóságunkat és az érzékelésünket, és ez történik, amikor a mentális szenvedés megfosztódik a jelentésétől.

Az egzisztencializmus a jelentést alapvetőnek gondolja az élni akarásban. A logoterápia alapítóját Viktor Frankl-t, koncentrációs táborba zárták, Auschwitzba a második világháború alatt. Megfigyelte, hogy amíg sok ember, természetesen, meghalt a közvetlen következményeként a nácik atrocitásainak, mások öngyilkosságot követtek el, vagy egyéb módon kimúltak, amikor elveszítették az élni akarásukat. Azok, akik képesek voltak jelentést találni benne – vagy értelmet, hogy életben maradjanak – több esélyük volt, hogy ne roskajdanak össze a szenvedések alatt, a szívszaggató élmények borzalmai ellenére, amiket Auschwitzban szereztek.

Frankl rájött, hogy a logoterápia kéziratát, amit elvettek tőle érlezésekor, újra meg akarja írni, és egy másikat is, a tapasztalatairól a koncentrációs táborban, pszichológiai nézőpontból. És ez az, ami értelmet adott neki, egy okot, hogy életben maradjon, a borzalmas élmények ellenére. A küzdelmes időkben a gondolatait a kéziratokra irányította, amiket meg fog írni a jövőben. Amikor végül kiszabadult a koncentrációs táborból, és ez volt az, ahogy a logoterápia, az egzisztencialista pszichoterápia egy ága, megfogalmazódott.

Amit Viktor Frankl észrevett a koncentrációs táborban, hogy a jelentés találás hozzájárult az egyén esélyeinek növeléséhez az életben maradáshoz – a mikor van valami vagy valaki, amiért vagy akiért érdemes életben maradni, az valami olyasmi, ami nagyon kézzelfoghatóan segíti az embereket, hogy elviseljék a borzalmait annak a fizikai, pszichológiai és lelki gyötrésnek, amiket az ember csak ki tud találni. Amikor a személynek van valamije, amiért éljen, az segíti őt életben maradni az olyan elégtelen fizikai körülmények között is, amiket a gyenge fizikai erőnlét, állandó megaláztatás, gyötrés, éhség és a halál közelsége váltanak ki, amik állandóan jelen vannak a táborban. Az, aki elszenvedte és túlélte ezeket a borzalmas körülményeket, tud valamit nekünk tanítani a saját létezésünkről is manapság.

Ma, a COVID világjárvány idején, különös felhívás Viktor Frankl tanításainak mély bölcsességének. Alig volt megfelelő válasz a világ mentális egészségügyi krízisére a járvány előtt is. Ez a világjárvány olyan szintre emelte ezt, ami példa nélkül áll a közelmúlt történetében. A társadalom, globális szinten, szétszórtnak és zavartnak tűnik, a tekintetben, hogy mi a teendő. Egy ilyen méretű krízis újabb felhívás az egzisztencializmus tanításainak felfedezésére. Ez egy filozófiai és pszichoterápiai irányzat, ami a történelem legnagyobb szenvedésére adott válaszokból bukkan fel. Pontosan azokkal a típusú szituációkkal foglalkozik, amik más nézőpontokból extrémnek tűnnek.

Az egzisztencialista alapelvekkel való összefüggésben, a szenvedéseink nem hiábavalók. Ez elkezdhet minket valami felé orientálni, és ez a valami felé orientáltság az, amit Viktor Frankl megfigyelt azokon, akiket a táborban tartottak.

Ez az orientáció tesz különbséget a szenvedés megtapasztalásai között. A konkrét jelenléte a szenvedésnek értelmet igényel, annak érdekében, hogy elviseljük. Amikor a szenvedés értelmezései vagy a szituációk, amik a szenvedésből fakadnak, híján vannak a szenvedés mögötti tartalomnak, ami felé tarthatunk, az az egész szituációt még értelmetlenebbé teszi. Ez a valami felé való orientálódás az alap építőköve az értelemnek. Ez ad az átélt szenvedés tapasztalatainak mélységet, és célt, amit az üres technikai leírások nem adnak meg.

Az egzisztencializmusban tudott dolog, hogy ez előfeltétele a jelentésteli élet vezetésének, ez az orientáltság valami más felé, mint önmagunk, legyen az akár ember, elérni kívánt cél, vagy bármiféle egyéb értelem, amit személyesen jelentéstelnek gondolunk. Amikor ez a kapcsolat megszakad, értelmetlenség érzetünk van. Ez előállhat egy válság eredményeképpen, ami megváltoztatja a világlátásunkat, és összetöri a régi hiedelmeinket, akár egyénileg vagy kollektíven.

Az emberek egyre növekvő számban tapasztalják ma a betörését a technikai valóságszemléletnek, és híján vannak a szimbolikusaknak. Tehát amikor bizonyos nagyságú válság kitör, akár az egyéni vagy a kollektív létben, patologizálják őket és technikai szakkifejezésekkel leírják, annak érdekében, hogy kezelhetőek legyenek egy technikai rendszer keretein belül. De mindeközben, más módon is szemlélhetnénk őket. Az egzisztencializmus segíthet itt, mivel nem használ technikai nyelvet, és egészként szemléli a személyt, és kapcsolódik azokhoz a tapasztalatokhoz, amik jelentést és értelmet adnak nekik.

A mindennapi életben sok ember nem gondol azokra a dolgokra, amiket az egzisztencializmus egzisztencialista adottságoknak nevez – olyan állapotokban, amikkel elkerülhetetlenül szembenézünk életünk néhány pontján. Mindennapi feladataink vannak, fizetjük a számlákat, és nem fárasztjuk magunkat a létezés nagy kérdéseivel, mint betegség, halál, szabadság, szorongás, magányosság. Habár, amikor valami váratlan dolog történik, hirtelen átváltunk a létezésnek egy más módjára, amikor elkezdünk rákérdezni a dolgok értelmére, az élet abszurditására, vagy egyéb dolgaira.

Ez a „valami, ami történik” ilyenkor, általában a körülmények formájában jelentkezik, ami szó szerint felforgatja az egzisztenciális magját a létezésünknek, és kényszerít minket, hogy újragondoljuk a látás- és életmódunkat.

Egy válság, egy szerettünk halála, egy váratlan szomorúság, vagy extrém érzelmi fájdalom, hirtelen elé vethet egy találkozásnak ezzel az eltérő létezésmóddal. Közösségileg, ez az, ami történik a jelenlegi COVID világjárványban társadalmi szinten. Ezek azok a szituációk, amelyekk fellebbentik a leplet, amelyek eltakarják előlünk az egzisztenciális adottságainkat, és kényszerítenek, hogy gondolkozzunk rajtuk. Elkezdünk elmélkedni a tulajdon létezésünkön, és az alapvető kérdéseken: értelem, halál, szorongás, magány.

A tény, hogy ez a fajta krízis közelebb hoz minket annak vizsgálatához, hogy mit jelentenek az egzisztenciális adottságaink, ez lehetőséget is teremt arra, hogy felfedezzük az egyediségünket a létezésben. Ez egy másik dolog, amit tanultam az egzisztencializmusból. Mi, mindannyian, egyenként, egyediek vagyunk. Ez a fő ok, amiért szeretem az egzisztencializmust.

Sok pszichoterápiás irányzatban és pszichológiai elméletben, az egész fókusz és figyelem rögtön a gyerekkori traumákra terelődik. Ez néha végtelen morfondírozást eredményez a múlton, és a hiányzó körülményeken, amik az embert azzá teszik, ami. Az egzisztencializmus szintén vizsgálja a létezésünk körülményeit. Figyelmes az úgymond „felszereltség”-re, arra a tényre, hogy születünk és létezünk valamilyen feltételekkel, amiket nem mi választunk vagy kérünk, azok összes korlátaival. Habár, a fókusz azon van, hogyan tesznek ezek a körülmények, amiket tapasztalunk, egyedi emberi lényekké, lehetséges egyedi hozzájárulásokkal.

Az egzisztencializmus gyakorlata nagyon konkrétan rákérdez, mit profitálhatsz személyesen a körülményeidből. A körülmények egyedien a sajátjaid. A származásod, a történeted, a dolgok, amiket láttál, a tapasztalatok, amiket átéltél és éreztél – senki sem csinálta azokat vagy érezte őket olyan sajátos úton, vagy sajátos módon, mint te. A létezésed egyedileg a sajátod, és nem átalakítható valaki máséra. Mit tanulhatsz mindebből? És ami még fontosabb, mi tud ebből keletkezni, amit fel tudsz ajánlani a világnak?

Ahogy Viktor Frankl mondta: Folyamatosan kérdez az élet téged, mi is az, amit te, és csak te tudsz adni a világnak? Mit kér ez a szituáció tőled, mit kellene tenni? Ez egy lehetséges irány az úton, ahol felfedezhetjük önmagunkat.

Mert az egzisztencializmus azt is tanítja nekünk, hogy az élet rövid. Korlátozott az ideje az életünknek, ami egy másik fontos jellemzője az egzisztencialista gondolkodásnak – sosem tudhatjuk, mikor lépünk ki belőle. Az egzisztencializmusban, egyedül, ha szembenézünk a halállal, akkor tudjuk kialakítani a magunk autentikus változatát. Ez valami, amiből tanulni lehet. Ha valaki úgy reflektál a saját életére, hogy tudatában van a rövidségével, és a szituáció egyediségével, az új fényt hozhat a mindennapi tevékenységeibe. Ez nem pusztán egy elméleti feladat megoldása. Az egzistencializmusban a válasz a tevékenységben rejlik. A tevékenységben, ami a válasz a kérdésre, amit az élet pontosan nekünk tesz fel, egyénileg és eredetileg.

A reflektálás az élet rövidségére és a létezés egyedisége, amit az egzisztencializmus ajánl, új perspektívát hozhat a létezésbe. Ebből a pozícióból megtanulhatjuk, hogy bölcsen tesszük, ha megtanuljuk, kik vagyunk, hogy tudatos választásokat hozzunk arról, hogyan töltsük a véges időnket a létezésben. És mit kér az élet, hogy csináljunk a körülményeink, korlátaink és lehetőségeink segítségével az egyéni létezésünkben. És Viktor Frankl története megmutatja, hogy ez a fajta gondolkodásmód, életmód változtató lehet, még a legszörnyűbb szenvedések között is.

Eredeti cikk:

Finding Meaning in Suffering: How Existentialism Can Help

Inform7 és Vampire Ltd

Basszus, sose gondoltam volna, hogy egyszer ez lesz, de 5 év laza kis hyperlinkes interactive fictionözés után kezdek rákattanni a hardcore szövegbegépelős Inform 7-re… Sose tudtam, mit esznek ezek a faszik ezen a stíluson, és lám, most már én is megfertőződtem… mentségemre legyen mondva, hogy sokáig ellenálltam…

Ez egy olyan programnyelv, ami teljes egészében az angol nyelv elemeit használja (még a mondatszerkezetet is megtartja), és azzal alkot egy játékleíró nyelvet. Számos dolog szólt ellene, hogy ne csináljam, például biztosan nem fogja megkérdezni senki, hogy használok-e Inform 7-et, de végül is a fő érv az a megtanulása, gyakorlása mellett, hogy gyakorlom az angolt. Amúgy az első reakcióm a döbbenet volt egy ilyen nyelv létezésére, és nem is nagyon akartam elhinni, hogy ilyen van. De iskolában is tanítják, 10-15 éves gyerekeknek, talán nekem is megfelel. Kisebb probléma, hogy semmilyen segítséget nem ad más programnyelvek megértéséhez, annyira egyedi.

Inform 7, interactive fiction programnyelv

Amellett, hogy találtam róla egy ingyenes könyvet, példajátékok forrásai is rendelkezésre állnak, nem is kellett sokáig keresgélni, találtam az idei ifcompon. Az egyik a Sheep Crossing, ami egy matematikai-logikai feladvány átültetése interactive fictionbe. A történet szerint a nagymama megkér minket, hogy hozzunk neki egy káposztát, egy bárányt és egy „büdös” medvét. A nagyi a folyó túloldalán van, és a csónakunkkal egyszerre csak egyet vihetünk át, mindezt úgy kell teljesíteni, hogy az utasok lehetőleg ne tudják bántani egymást, vagy valami ilyesmi.

Sheep Crossing

A másik játék a Vampire Ltd, ami szabad forráskódú, és egy vámpírt alakítunk benne, aki mellesleg tönkrement üzletember, és egy másik vámpírnak a gyárába megy szabotálni a termelést, azzal, hogy tönkre teszi a legújabb üzlet projektjét. A vámpírság itt felfogható enyhe metaforájának itt valaminek, például a munkásokat kizsákmányoló gyártulajdonosságnak. Kissé elriasztó, hogy meglepően hosszú a program kódja, ahhoz képest, amilyen rövid ez a játék is. Egyáltalán nem olyan a kódolás, mint ahogy eredetileg elképzeltem, hogy helyszínekhez vannak rendelve parancsok.

Vampire Ltd

Ezzel valószínűleg valamit tolódik a JavaScript és Node.js tanulásom, gyakorlásom, de mit csináljak, ha momentán ehhez van kedvem. Érdekes módon, interactive fiction előállítására egy széles körben alkalmazott nyelv. Van hozzá egy kb. 600 szavas string gyűjtemény is, ami a parancsértelmező rutin angol nyelvű válaszait tartalmazza. Ez elvileg magyar nyelvre lefordítható (ezt ezidáig még senki nem tette meg, tudtommal), és ennek segítségével magyar nyelven is írható rá játék. Mármint hogy a programnyelv marad az angol, de a gép válaszai magyarok lesznek.

Nem tudom, hogy kötöttem ki végül ennél a műfajnál, talán az angol nyelvi megértésem fejlődött annyit, hogy ezt lehetővé tegye, vagy nem tudom, eddig tudatosan kerültem, hacsak lehetett, az ilyen játékokat, néhány emlékezetes és könnyű darab kivételével nem foglalkoztam velük. Most amúgy pont gondban lettem volna a játékfelhozatallal, de így visszamenőlegesen is találok ilyen játékot valószínűleg magamnak. Nem tudom, mennyire érdekes ez a téma, remélem nem írom ki vele magam a blog megmaradt néhány olvasójának az érdeklődési köréből. Amúgy a blog történelmében mindig voltak ilyen témájú bejegyzések is, pontosabban kb. 5 év óta, talán nem okoz túl nagy felhördülést ez sem.