Gázláng (Gaslight) 1944

Nem tudom, láttam-e elejétől a végéig egyáltalán fekete-fehér filmet, színes filmet fekete-fehér tévén nem ér, egyébként nekem még sikerült elég sokat nézni a fekete-fehér tévét, azt hiszem, pontosan azt az Orion fajtát, ami megfelelő körülmények együttállása között néha fel is robbant, de mindenképpen „képcsöves” lett, vagyis sokáig csak egy pont látszott a képernyőn, és meg kellett várni, ameddig a tévé „bemelegszik”, vagy valami ilyesmi, már nem teljesen emlékszem. A mai LED (vagy okos) TV-k világában ez talán ma már furcsának hathat.

Gázláng, Ingrid Bergman, Georgre Cukor

A Gázláng egy 7 Oscar-díjra jelölt, George Cukor rendezte mystery thriller film noir, aminek a középpontjában a pszichológiai bántalmazás áll, és amiért Ingrid Bergman elnyerte első Oscar-díját. A film címéből alakult ki az angol „gaslighting” kifejezés, ami valakinek az őrületbe kergetését jelenti, erre nem tudok jobb példát, mint amit manapság a pszichiátria csinál, hogy mellékhatásként betegségtüneteket produkáltatnak, és mindent a beteg feltételezett őrültségére fognak. Össztársadalmi szinten is megy ez a móka, egyes emberek ezt vélik felfedezni.

Maga a film egy krimibe ágyazott melodramatikus történet, hogy tovább gyarapítsam a műfajmegjelölések számát. Londonban játszódik, a 19. században, és azzal kezdődik, hogy Alice Alquis, a híres színésznő gyilkosság áldozata lesz, és az általa nevelt unokahúg, Paula (Ingrid Bergman) elkerül Olaszországba, ahol megismerkedik leendő férjével, Gregory Antonnal (Charles Boyer), és házasságkötésük után visszatelepülnek a házba, ahol a gyilkosság lezajlott. A férfi itt elkezdi a felesége idegeivel való játékot, annak érdekében, hogy bolondnak tudja nyilváníttatni két orvossal (ebben a korban annyi kellett, hogy valakit eltüntessenek a bolondok házában).

Bár a derék orvosok nem tűnnek fel a színen, de mint valódi fenyegetés megjelennek, egy kitalált sztori szerint az anyja is elmegyógyintézetben végezte, ahol teljesen elborult az elméje. A kitalált „betegség” tünetei, hogy az ember elhagy tárgyakat, nem emlékszik dolgokra, majd később hangokat hall, és ami a film kulcsjelenete, azt képzeli, hogy a gázláng elhalványul. Persze, nemcsak képzeli, de ezt a környezete nem hozza a tudomására. A Gázlángban a pszichológiai bántalmazás erőteljes részlete az izoláció, ami teljesen kiszolgáltatja az áldozatot a gyötrőjének. Fájdalmas párhuzam a mai korunkkal, és a manapság is dívó „pszichológiai” játékokkal.

A filmnek könnyen rossz vége is lehetne, ha fel nem tűnne a megmentő, a Scotland Yard nyomozója, Brian Cameron (Joseph Cotten), aki felfigyel a párt körüllengő furcsaságokba, és ezek mentén nyomozásba kezd a saját szakállára az ügyben. Mai szemmel nézve a színészi játék enyhén elnagyolt, és túljátszott, érzésem szerint, de a hangsúly ezen van, és eléggé kifejező. A film hibája lehet még a műfaján belül, hogy a cselekmény könnyen kitalálható előre. Viszont annyit hallani mostanában „gázlángozásról”, és a jeleit is lehet tapasztalni, hogy szükségét éreztem megnézni a filmet. Nem csalódtam, a pszichológiai terror mellett viszonylag kevés erőszakot tartalmaz a film, talán a lehető legminimálisabbat. Mai szemmel már-már „gyerekbarátnak” is mondható…

Ez minden, amit tudok

Ez év tavaszán került be az HBO GO műsorába a Derek Cianfrance által rendezett Ez minden, amit tudok című hatrészes minisorozat. Wally Lamb 900 oldalas regényéből készült, nem csoda, hogy nem fért bele egyetlen játékfilmbe, és erősítette azt a trendet, aminek az eredményeképpen egy évadra húzzák szét egy regény cselekményét, mint pl. mostanában a Matt Ruff által írt és Misha Green által sorozatba átültetett Lovecraft Country-t. Ott a novellisztikus szerkezet indokolta a sorozatba való átültetést, míg itt a hatalmas terjedelem. Mindenesetre Lamb regényének magyarra fordítása még várat magára, de a belőle készült sorozat már május óta hozzáférhető.

Ez minden, amit tudok

A sztori az 1990-es évek Amerikájában játszódik, de több idősíkot felvonultat, például a szereplők gyerek- és ifjúkorát, és egy kézirat kapcsán az olasz bevándorló nagyapa idejét is, az anya az összekötő kapocs az idősíkok között. középpontban egy ikerpár áll, akik közül a fiatalabb, Thomas, skizofréniában szenved, a bátyja, Dominick pedig igyekszik rá gondot viselni, és segíteni az életét, miközben a saját magánélete is megpróbáltatások és válságok közt zajlik. Mindkét szereplőt Mark Ruffalo alakítja, aki a szerep kedvéért változtatott a külsején, az impulzívabb, agilisabb Dominick szerepére kigyúrta magát, a magába roskadó, elpuhult skizofrén testvér szerepéhez felszedett pár kilót. A testvérpár mindkét tagjáért aggódhatunk a sorozatban, a véget nem érő sorscsapások között, ami rájuk vár a történetben, Dominick hangoskodással, agresszióval vezeti le a feszültséget, Thomas a hallucinációk világába menekül, és esetében ez önagresszióba torkollik. Skizofréniájára magyarázat lehet, hogy vele mostohábban bánt a sors, mint a fivérével, erre példa a családi élet, ahol a mostohaapja rendszeresen rajta töltötte ki a mérgét.

Ilyeneknek látjuk őket már a történet kezdetén. Egy erős jelenettel nyit a filmsorozat: Thomas egy könyvtárban bibliai (vagy annak ható) szövegeket mormol, majd egyre emeltebb hangol beszél, végül kiabál, és a jelenet csúcspontján egy késsel levágja a saját kezét. Egyébként ez a tette, és az, hogy végig nem tisztul ki a tudata a történet folyamán, meghatározza a néző hozzá való viszonyát is. Lassan mellékszereplővé válik, és a történet egyre inkább Dominickre fókuszál. Miközben kitartóan próbálja öccse érdekeit képviselni az egyre szorongatottabb állapotában, ő maga is tragédiák sorozatát éli meg, kétszer is elhangzik a történetben, hogy egyre inkább őérte kezdenek aggódni még a Thomas-t segíteni hivatott szereplők is, mint a pszichológus és a szociális munkás. Felvetődik a kérdés, hogy a segítő fél mennyire vonódhat bele a segítségnyújtásba, anélkül, hogy a saját élete is rámenne erre a szerepre, hol a határ a segítségnyújtás és a magánélet között, illetve mikortól kezdve muszáj ennek határt szabni?

A cselekmény világa nyomasztó világ, amit a kevés pozitív szereplő ellensúlyoz, akiknek az egyike Dominick volt felesége, Dessa (Kathryn Hahn), vagy a főiskolán megismert színész aspiráns barát, Leo (Rob Huebel). Egy pillanatra felmerülhet a kérdés a nézőben, hogy a tragédiák ilyen mértékű halmozásával mit is akarnak kifejezni az alkotók, talán azt, hogy az egyik baj vonzza a másikat, például egy családtag skizofréniája, vagy egy időközben előkerült kézirat szerint a családot sújtó átok szolgálhatnak magyarázatul a „balszerencse áradására”, de ha jobban belegondolunk, lehet simán csak az emberi élet allegóriája, ahogy egyre több veszteségélménnyel „gazdagodva” tartunk a végkifejlet felé. Egy-egy élettörténet szinte minden esetben átértelmezhető szenvedéstörténetté, ha a veszteségek felől nézzük. Az elbeszélés a vége felé egyre inkább nyugvópontra jut, a főszereplő, Dominick is inkább elcsendesedik a csapások alatt, és vigaszt talál a negatív eseményeken átszűrődő pozitív dolgokban, bár szerintem a részleges happy end nem ellensúlyoz minden történést, és a feloldást is részlegesnek (és időlegesnek) érzem.

A történetet átszövik Dominick, a tényleges főszereplő narrációi és visszaemlékezései, a film teljességgel realista, nincsenek benne csodás elemek, ebben is különlegesnek számít manapság, hacsak azt nem vesszük annak, hogy Thomas hallucinációi végül is beigazolódni látszanak, amikor ténylegesen is elindul az Öbölháború, amire minduntalan figyelmeztetne a szereplő. Vagy hogy a pszichiátria és a hatalom embereivel szemben csak a zsarolás segít, és az ügyek előmozdításában deus ex machinaként van jelen a sötét ügyleteikről való dokumentumok megszerzése vagy kicsempészése, ami a valóságban már-már csodás elemként hat, Thomas szabadulása a börtönkórházból is így válik lehetségessé *SPOILER. A filmsorozat nézését nehézzé teszi a negatív események túlsúlya, a hangulatot a legritkább esetben oldja a rendező, nagyon oda kell figyelni a mű mondanivalójára, amit a gyengébbek kedvéért a főszereplő-narrátor összefoglal nekünk a végén, enélkül a sorozat könnyen egyfajta filmes katasztrófaturizmussá válna.

  • SPOILER: Bár sajnálatos, hogy az ő (Thomas) túlélése már nem fér bele megnyugtatóan a részleges happy endbe, valószínűleg a nézőben is felmerül egyfajta megkönnyebbülés, amikor a vége felé „kiíródik” a sorozatból, mivel állandó potenciális veszélyforrásként van jelen, mivel soha sem tisztul ki igazán az elméje, ami a valóságban meglehetősen ritka, pláne a kötelező gyógyszerezés mellett. Öngyilkosságot is inkább „tiszta” állapotban kísérelnek meg, amikor rádöbbennek a saját valódi helyzetükre a társadalomban. Ez Thomas eltűnésénél is nyitva hagyja azt a kérdést, hogy nem az történt-e, hogy az állandó hallucinálás és tévképzetek után végül kitisztult a tudata?

Joker

Nemrégen érkezett meg a HBO GO-ra Joker története, aki Gotham City városában Batman legádázabb ellenfelének számít. Todd Phillps rendezte, és Joaquin Phoenix játssza a főszerepet. Műfaja szerint pszichológiai thriller, szerintem ebben nem túl kiemelkedő. A történet azt hivatott elmesélni, hogyan lett egy Arthur Fleck nevű bohócból szupergonosz szuperbűnöző. A filmben egy idő után Joker erőszakossá válik, amit lényegében az vált ki belőle, hogy bosszút áll a bántalmazóin (úgy, hogy megöli őket), és mindennek hatására sem érez semmit. Sőt, tömegmozgalom indul Joker éltetésére, hogy leszámolt a szemétládákkal, és ettől a ponttól kezdve érezhető, hogy mesében vagyunk, a filmet nem lehet komolyan venni, ugyanis ami a képregénybeli Gotham City-ben megtörténik, az ott is marad.

Joker film

Ennélfogva mélyebb pszichológiai jellemzést sem kell várnunk a hősről, vagy antihősről, ahogy tetszik, a társdalom ábrázolás képe is elnagyolt, „a gazdagok” és „a szegények” ellentéte éleződik ki, de csak ilyen, nem túl körülhatárolt, homályos formában. Lényegében Arthur tettét egy Gotham szerte kiterjedő proletárforradalom követi, az emberek bohócálarcban tüntetnek, majd később lázonganak, fosztogatnak. Ezen a ponton lépünk be a képregényes fantáziavilágba, ahol Joker minden brutális gonosztette súlytalanná válik, ismerve a film főszereplőjének további sorsát, és sikerkarrierjét, hogy időről időre az elmegyógyintézetből megszökve világuralomra törjön.

Valójában ez a társadalom egy kétdimenziós képregénytársadalom, amit a film elénk tár, de csak így lehetett széles körben behozni egyáltalán a moziba, és fogyaszthatóvá tenni egy valós problémát, és Joker karaktere kellett hozzá, hogy a nézők egyáltalán kíváncsivá legyenek a filmre. Értesülünk belőle, hogy Gotham társadalma egy rossz társadalom, ahol az utcák veszélyesek, és ezt hozzáilletsztjük a DC-Batman mítoszához, már aki hajlandó rá, és nem tekinti a filmet egy nem a szorosan a témához kapcsolódó spin-offnak. Az aktuális, jelen társadalmunkra vonatkozó áthallások is erőtlenek, értelmüket vesztik mindennek fényében, minduntalan szembesülünk vele, hogy ez egy valóságtól elrugaszkodott fantáziavalóság, ahol a tömeg egy sorozatgyilkost éltet.

Ami erőssége a filmnek, hogy annak kapcsán, hogy mi hallucináció és mi nem, mindig a hatalmon lévők formálhatnak jogot a valóság hivatalos verziójának alakítására, ez érződik a gyerekét egyedül nevelő anya történetében, aki Arthurt neveli, illetve Joker sem lehet biztos a saját valóságában. Mert mi történik, ha a hatalmon levők valóságinterpretációja eltér egy elnyomott rétegbe tartozóétól? Nem lehet kérdés, hivatalosan jegyzőkönyvbe veszik, diagnosztizálják, megbélyegzik az embert, írásba foglalják társadalmilag megbecsült személyek, hogy ő nemkívánatos az ő társadalmukban, és ajánlást adnak arra, hogy lehetőleg rekesszék ki, és pusztuljon el életképtelenként. Képmutatóbb társadalmakban a biztonság kedvéért hozzáteszik, hogy mindezt a saját érdekében teszik.

Joker szuperbűnözői karrierje is csak egy ilyen világban lehetséges, ahol elnyomott társadalmi rétegek egy gyilkost emelnek piedesztálra. A film valahol ennek a fantáziavilágnak és a valóságnak a határán próbálna egyensúlyozni, de a képregényvilág minduntalan visszaköszön, és végül erősebbnek bizonyul, ahol Joker rémtettei végül is súlytalanná válnak, hozzátartozónak tekintjük a szupergonosz imidzséhez, és amely fantáziavilágban ez nem a vég, hanem egy szuperbűnözői karrier kezdete, amely karrier egyáltalán lehetségessé tette, hogy kíváncsiak legyünk a filmre. Nem teljesen tudok azonosulni egy olyan trenddel, ami egy képregényvilágban játszódó fantasy-be burkolja a mondanivalóját, nekem a szuperhősös történetek a gyerekkoromat idézik, és nem jut eszembe más párhuzam, minthogy a szuperhősös történetekkel a mai társadalmat valahová a gyerekkorba próbálják visszavezetni, némileg elnagyolt, gyerekes társadalomszemléletet próbálnak meg benne elültetni.

Szilágyi Attila: Tényelgő története

Nemrégen, múlt hónap végén jelent meg Szilágyi Attila könyve, a Tényelgő története, ami egy fiatalember életútját követi a pszichiátriával kapcsolatban egészen a jelen állapotig. A szerző olyan reakciókat ad az eddigi életútján őt kísérő pszichiátriai kezelésekre, ami szerintem minden épeszű, normális emberben meg kellene, hogy fogalmazódjon. Pláne, bizonyos idő után, amit ebben a rendszerben eltöltött. Én is hasonló következtetésre jutottam a kérdések többségében, és felteszem, ezek lennének a normális reakciók. Ha nem egy megfélemlített társadalom egy még jobban megfélemlített, megbélyegzett csoportjáról lenne szó. Akik inkább úgy szeretnék elérni a társadalmi minimumot, hogy az önmagukért és emberségükért való szóemelés helyett a társadalom legalsó rétegét majmolják. Annak reményében, hogy talán ott valamennyi elfogadást nyernek, de általában ott is csak elutasításra találnak.

Szilágyi Attila: Tényelgő története

A kémiai egyensúlyzavar és a pszichiátriai szerek

Két kérdést szeretnék kiemelni, ami meglepett, vagy érdekesnek találtam, hogy ennyire hangsúlyosan jelen van a könyvben. Az egyik egy olyan kérdés, ami sokakban felmerül egy idő után, visszatekintve a „pályafutására”, ami arra a bizonyos „kémiai egyensúlyzavar”-ra vonatkozik. Hogy nem lehet-e vajon, hogy ezt az egyensúlyzavart, ha van ilyen maguk a pszichiátriai szerek okozzák? Illetve mélyítik el egy-egy nagyobb dózissal, intenzívebb kezeléssel. Több beszámolóban olvastam, hogy a páciens eredetileg nem hallucinált, csak a gyógyszerek elhagyása után. Én, a magam részéről egyből hallucináltam, de ennek katalizátora lehetett esetleg egy piába kevert hallucinogén, vagy fáradtság, akármi. Amire rámentek nagyobb dózisú gyógyszerekkel, ami után megint sokáig nem hallucináltam gyógyszer nélkül, csak „mélydepresszió”-ba estem. Talán magyarázható okokból, de akkor megint jól rámentek antipszichotikummal. És azóta lehetetlen a gyógyszerelhagyás, mert nemsokára kiújulnak a tünetek, a téveszmék és a hallucinációk.

A pszichiáterek és “szakdolgozók” jelleme

A másik kérdés, ami a könyvben felmerült, a pszichiáterek és „szakdolgozók” jellemét firtató kérdés, amivel, bevallom, én jó sok ideig nem foglalkoztam. Figyelmen kívül esett a látókörömön, de nem is szívesen gondolok bele, mert nem sok jóval kecsegtet számomra. Szóval itt az lenne a fő kérdés, hogy a többeket jellemző cinikus, mások rovására viccelődő humor mikor fordul át kárörömbe, vagy ne adj’ isten szadizmusba. Bár ezt firtatni is ingoványos terület. Mindenkinek törvény adta joga, hogy ilyen legyen, ha nem fajul tettlegességgé, vagy nem bizonyítható.

A kiragadott kérdéseimen túl is bőven ad okot az elgondolkodásra az érintett könyv, ami alakját és oldalszámát tekintve nem túl nagy. Szóval hamar végigolvasható. Ám annál fajsúlyosabb kérdések és gondolatok fogalmazódnak meg benne. Bevallom, hezitáltam, kell-e nekem erről a könyvről írni, már azt is meg kellene kérdőjeleznem újabban, hogy szabad-e, mert a pszichiátria már azt is meg akarná határozni lassan, hogy mit, miért és mikor csináljak és hogyan. Hiszen nem elég a pénztelenség és a megaláztatás, a gyötrést teljessé kell tenni az ember beszabályozásával.

Sajnos, mint az már számtalanszor kiderült az idők folyamán, a pszichiátria tudománya nem alkalmas érvelésre, minden tudományos kérdést a tudományos kérdésfeltevő ellehetetlenítésével, nyomásgyakorlással old meg, hirtelen Szendi Gábor és R. D. Laing esete jut eszembe. Még rosszabb helyzetben vannak maguk az érintettek. Akiket már függővé tettek a pszichiátriai szerektől, mondhatni, hogy borotvaélen táncolnak, amikor kritikát mernek megfogalmazni. Esetleg ellentmondani a pszichiátriának, mert esetleg ők isszák meg a levét. Ezért is tartom példa nélkül állóan bátor kiállásnak Szilágyi Attila könyvét, remélem jól fogadják majd az érintett olvasók.

Szilágyi Attila Tényelgő története című könyve megrendelhető a Líra online felületén.

Pollák Csaba alias Polly Csibi elmeszakértői performansza

Szereplőnk a Facebookon Polly Csibi néven szereplő Pollák Csaba, egy végtelenül infantilis, behízott szemű malackára hasonlító nagykállói pszichiáter. Aki másokat állandóan basztat az elhízás (obesitas) miatt, de valószínűleg tükörbe nem néz soha. Feljogosítva érzi magát, hogy mások felett ítélkezzen a bíróságon. De azt elfelejti, amikor részegen jelenik meg az addiktológián, és ezért hazaküldik. Vagy arról, amikor napi 10 mg rivotrilt ír fel valakinek, és ezzel majdnem kinyírja, de csak cinikusan ennyit mond: ne menjen vele a napra. Elhíresült mondása a pszichiátriával kapcsolatban: “Van az a pénz.” És tényleg. A gyámsági tárgyaláson minden a pénz körül forog: állandóan felolvassák, meg kiküldik levélben, hogy mennyit keres 1-1 ilyen szakértő a mások vegzálásával, életének tönkretételével, nyomorba döntésével. (Egyébként körülbelül a havi ellátásom felét. Ha nem többet.) Legközelebb nem kell kiküldeni: nem vagyok rá kíváncsi, de remélem, mindet gyógyszerre költi.

Polly Csibi alias Pollák Csaba, behízott szemű malacka

A pszichiátriakritikus blogger és az elmeszakértő pszichiáter meséje, aki annyira független, hogy a feljelentő pszichiáternek a kollégája. Szerintem akkor lennék nem beszámítható, ha elhinném, hogy független az országos spanjától. Vagy hogy független? Pénzügyileg? Arra sem vennék mérget… És csak azt szeretném még megkérdezni: Ha minden jól van úgy, ahogy a pszichiátria mondja, miért hallgat nyilvánosan, mint aki odatett? Smasszerekel a hátukban, zárt ajtók mögött, jogilag védve és felvétel készítés tilalma mellett, egymást kinevezgetve ilyen-olyan szakértőnek, nagyon okosak, nyilvánosság elé nem mernek kiállni. Lételemük az erőszak, akár karhatalmi, akár pszichológiai, akár jogi eszközökkel történik, nekik mindegy. Szeretnek arra hivatkozni, hogy a skizofrének belátóképessége hiányzik. Csak azt nem szeretik tudni, hogy életük 99%-ában nem hiányzik. Gyógyításnak nevezik azt, ami után minden 5. skizofrén öngyilkos lesz.

Személyeskedő, rosszindulatú elmeszakértői performansz

Pollák Csaba Polly Csibi elmeszakértői performansz művészet

Örömmel tapasztaltam, hogy ma Magyarországon semmi különbség nincs a személyeskedő, rosszindulatúan mocskolódó, indulatoktól sem mentes, és némi fantáziát sem nélkülöző személyes performansz és az elmeorvosi szakértői vélemény között. Ami alapján minden ügycsoportban ma részleges gondnokság alá tettek, természetesen a saját érdekemben. A szakmai kérdésekkel halvány lila dunszttal sem rendelkező bírónőnek tényleg szüksége volt szakmai (meg)vezetésre. De ez leginkább az érzelmekre ható, retorikailag összetákolt vádbeszéd volt, aminek a csúcspontját az én hallucinációmnak a kivonata jelentette. Amit inkább problémafeltárásra lehetne használni, mint egy bíróságon valamit is bebizonyítani.

Ha jobban elmélyedt volna a pszichiáteri szakmájában a t. elmeorvosi szakértő is tudhatná, szóval ez különlegesen gusztustalan húzás volt a részéről. Azt a több száz bejegyzést valahogy elfelejtette mellékelni, amiben a pszichiátria aljasságait sorolom vég nélkül. Viszont szerinte a pszichiátria jelenlegi, forradalmian új nézőpontja szerint pszichoterápia nem való skizofréneknek, csak a gyógyszeres terápia. És gondolom, természetesen a gyámság, és a pszichózis alatt átélt élmények felolvasása a bíróságon. Hangulatkeltésre viszont jó volt. Csakhogy ez nem szakértés, hanem bunkóság. Érdekes, hogy általában soha nem foglalkoznak az emberek hallucinációival, illetve téveszméivel (ami a dolguk lenne), kivéve a bíróság előtt, megvezetve a pszichiátriai dolgokban abszolút tapasztalatlan bírónőt. Akinek nem is értem, hogy minek adnak ilyen ügyeket. Még ha kirakatper is az egész, legalább ne tegyük már nevetségessé az egészet.

Még több mocskolódás és szennyáradat szakértés címén

Nem tudom, a gyógyszeres kezelés tartalmaz-e a dobozba csomagolva valamilyen megvilágosító erejű erkölcsi támpontot, ami szerint az életemet vezetni kellene, és amit a bíróság előtt számon kérnek rajtam. Vagy csak szedálásra alkalmas, ami mellett a vegetálás útjára kellene lépnem. Nehezményezte, hogy „5 percenként blogot írok”, „izoláltam magam” (hehe, jó vicc), “improduktív vagyok” (akkor ez mi), és azt is felrótta, hogy 42 év alatt nem dolgoztam sehol. A 8 év munkarehabot itt érdekes módon semmisnek tekinti, persze, tudhattam volna, ha akarom beszámít, ha akarom nem. Ahogy a kis felépített gondolatmenetünk megkívánja, amivel az igazukat szeretnék bizonygatni. Szintén az én hibám, hogy nem fejeztem be az iskoláimat, ebben természetesen nem játszottak bele sem pszichiátriai, sem környezeti tényezők. A pszichiátria minden tekintetben szent, sérthetetlen és feddhetetlen, maga a tökéletesség etalonja.

Érdekesnek tartom, hogy nekem mind a cirkuszi törpe gyámügyi előadónál, mind a behízott szemű malacka elmeorvosi szakértőnél sikerült érzelemmentesebbnek maradnom. Annak ellenére, hogy most ástak el 5 évre élve. Csak tudnám, miért utálnak annyira. Egyben ki lett jelölve számomra az útirány, ami példaképpen lebeghet célként a szemem előtt: vagy pakolhatok túlgyógyszerezve kamionokat, vagy egy engedékenyebb verzió szerint ülhetek izolálva egy irodában, számára ismeretlen programnyelveken programokat fejlesztve. Természetesen kiderült, hogy a lehetséges szorongásom miatt kell nekem egyedül egy irodában ülnöm egyedül. Olyanról, hogy stigma, amit rám rakott a pszichiátria nincs is, mi az? Bár könyveket olvasok, programnyelveket ismerek, szerinte egész nap nem csinálok semmit (lehet, ezek gyárilag vannak belém kódolva), hanem éjszaka kitámadok „10 kávé után” és „5 percenként blogot írok”. Valószínűleg gyalázatos magánéletem miatt nem közlik az újságok és a folyóiratok a cikkeimet, nem is a stigma miatt. Borzasztó nagy bűn a blogírás, legjobb lenne, ha ezt se tenném. Hanem megpukkadnék az izolációmban, amit saját magam okoztam, természetesen.

Pollák Csaba alias Polly Csibi és a meglódult gyerekes fantázia

Nem tudtam, hogy a Pollák Csaba, bocsánat, Polly Csibi fantáziája ilyen jó, és az irodalmi túlzásokra is ennyire hajlamos mások rovására. De azt észrevettem, hogy kiszínezni egy történetet legalább olyan jól tudnak, mint én, a nem jobban és kiragadott szövegrészletekből. És évekkel ezelőtt történt negatív eseményekből kialakítani egy fantáziakaraktert, aminek hasonlítania kellene rám. Azt is sajnálkozva vettem tudomásul, hogy a szerinte feltételezett intelligenciám az „átlagon felüli”-ről az elmúlt 1-2 évben hirtelen lecsökkent „átlagos”-ra. És a személyiségem is borzasztóan szétesett, amit igyekeztem ugyan megállítani az alkohol elhagyásával, de túl későn. A folyamat immár szemmel látható és megállíthatatlan.

Ezért sietve részleges gondnokság alá tettek, minden ügycsoportban, és tudomásomra, hozták, amit eddig is tudtam, hogy „zár az égbolt”. Mivel eddig 42 évig nem sikerült munkát szerezni, most már alá se írhassak munkaszerződést. Hacsak nem akarok zombiként kamiont pakolni, mert arra talán még megszerezhető a megfelelő aláírás. Szóval saját érdekemben történt az egész, csak akkor nem értem, mire fel volt az a nagy lihegés, meg érzelmi túlfűtöttség. Csak egyedül amiatt aggódom, hogy az orvosszakértő úr formái már teljesen kikerekedtek (biztosan sok gyógyszert szed, szegény). Annyira, hogy már a járása is teljesen szétesett, nehogy ne találkozzunk 5 év múlva. Még véletlenül elviszi egy szívroham,  amikor rám rakja az újabb gyámságot, mert mindenképpen számítok rá. De mivel nekem se tisztem, se jogom véleményezni őt, pedig a viselt dolgai kitennének egy újabb bekezdést (csak amiről én tudok). Abban a reményben búcsúzom, hogy mielőbb találkozhatunk egy újabb érzelmileg túlfűtött bájcsevejre valamelyik jóhírű pszichiátrián.

U.i.: Pollák Csaba, alias Polly Csibi, a behízott szemű malacka megtalálható a Nagykállói Sántha Kálmán Kórházban vagy a nyíregyházi pszichiátrián, amitől független, amikor nem éppen kerti partin vesz részt velük együtt.

cisordinol kúra és szadizmus

Most megint a cisordinolról fogok írni, valószínűleg utoljára, mert remélhetőleg hamarosan lecserélik azt a mocskot, ami jelenleg is kering a véremben. El szeretnék menni magánorvoshoz, ha a vírushelyzet engedi, mert ezzel a szarral egyre nehezebb együtt élni. Különösen azokra kártékony, akik valamilyen szellemi munkát szeretnének végezni, de amúgy mindenkire. A cisordinol kúra végpontja állítólag a demencia, de rövid távon is okoz gondolkodási zavarokat, amint megfigyelhettük. Lehet, hogy a pszichiáter úgyis ráfogja az emberre, hogy alapból debil, és gyámság alá való, de arról is van információ, hogy a gyógyszerek is segítenek a folyamatban, amit mélyen szeret elhallgatni a kedves orvostudomány, akarom mondani, a pszichiátria. A cisordinal még az is a baj, hogy annyira sunyi, hogy lecsökkenti a motivációidat annyira, hogy úgy gondolod, valahogy elnavigálsz az egyre szaporodó rosszullétekkel is az életben, leszedál, lealtat, tudod, hogy probléma ez a szar, de aztán mégis valahogy azt gondolod, hogy nem. Pedig de.

gyilkos injekció

Nem először vagyok cisordinol kúrán, de az első alkalommal észre sem vettem magaon a lecsúszást és a szellemi hanyatlást, a termelésben dolgoztam a munkahelyemen, annyira nem erőltettem meg magam agyilag, valójában itt csak a legegyszerűbb munkafolyamatokra voltam képes, lévén, hogy kézügyességem nem nagyon van, olyan jellegű kreativitásom és fantáziám, ami ehhez a munkához kell, még kevésbé, és kedvem és elhivatottságom pedig a legkevésbé. Szóval ott dolgozgattam, délután megittam a közeli kocsmában azt a 3-4 sört, este bambultam egy kicsit, majd bezuhantam az ágyba. Aztán reggel kezdődött minden elölről. Mókuskerék. Volt, hogy írkáltam ezt-azt az akkori blogomba, csupa érdektelenséget, skizofrén dumákat, például Anikóról és a Hello Kitty-s pénztárcáról. Fényévekre voltam a normális élettől, a normális gondolkodástól, de ezt még csak észre sem vettem.

Aztán jött egy újabb abilify-os, origós korszak, amikor helyt kellett állni a „normálisak” között, igaz, csak blogszinten, és amint leváltották nálam a cisordinolt, egyből megnyertem a blogversenyt, aztán még évekig publikáltam az egyre konzervatívabb, végül a kormánypropaganda szócsövévé változtatott Origón. Igaz, hogy ezzel le kellett nyelnem egy csomó magánvéleményt, de örültem, mint majom a farkának, hogy valahol publikálhattam. Aztán jött a második cisordinolos korszak, és az Origón egyre bedurvuló kormánypropaganda, és a kattintásvadász, színvonaltalan cikkek és kritikátlan hazudozás. A portál nézettsége is meredeken csökkent. És nem is az a közönség járt oda, akinek érdemes ilyen témában publikálni. Erőm sem volt már ebben részt venni és kedvem sem.

A fő poén az, hogy az egyetemen kell ezzel a a szarral helyt állni, ahova alapból be se adtam volna a felvételimet, ha tudom, hogy ilyen kúrán vagyok. Ám ez a pszichiátriát egy cseppet sem szokta érdekelni. Annak idején is ők cseszték szét az egyetememet, ha rajtuk múlna, már most is rég megszűnt volna a jogviszonyom, és úgy általában mindent megtesznek, hogy betartsanak nekem és ellehetetlenítsenek. Nem tudom, hogy gondolták, hogy úgy írok majd újságcikket, hogy a gyámom írja majd alá helyettem, vagy mellettem. Tehát a pszichiátria úgy segít, hogy kicsinál. Mindig is ők tették tönkre az életemet, és most is, nem pedig az úgynevezett betegség. És a legjobban azt utálom, hogy úgy kell tennem, mintha szentek lennének, pedig az utóbbi időben számos olyan emberi tulajdonságot fedeztem fel bennük, mint a nemtörődömség, a káröröm, a bosszúvágy, és valljuk be őszintén, egy kis(?) szadizmus is… Nem csoda ha valaki, aki mások bezárásával, kínzásával és gyötrésével foglalkozik hivatásszerűen, ilyen lesz… szakmai ártalom… Mindegy, nem hiszem, hogy nekem foglalkozni kellene többet ezzel*, ez a téma nem vezet sehova, ha valaki szadista, akkor az, ez társadalmilag oké. Nekem inkább irány a magánorvos és a gyógyszerváltás.

  • Egyébként ma jöttem végleg rá, hogy a társadalom nem vevő erre a témára. Inkább hazugnak nevezi, aki ilyeneket mond, a saját lelki nyugalma érdekében. A téma komolyabban nem jelenik meg a médiában, amennyire meg igen, kis hír a legújabb játékok, filmek és iphone mellett… A felszín a csillogás-villogás, a technikai fejlődés, a szociálisan érzékeny újságírás nem egy piacképes valami. Szóval amíg otthon ülünk a karanténban, és játszunk a legmenőbb, legújabb horrorjátékunkkal, nézzük a horrorfilmet, ami a legújabb tanulmányok szerint elengedhetetlen a mai tizenévesek lelki éréséhez, közben 1-1 eldugottabb helyen valakit így vagy úgy halálra kínoznak IRL, de ez nem publikus, nem is médiaképes, és legfőképpen semmiképp nem rentábilis. Tajgetosz Reloaded.

A kedvesség világnapja alkalmából 🧡

Pszichológiai, pszichiátriai területeken – valamint a hétköznapi eszmecserék esetében úgyszintén – már a csapból is … – a COVID-19 mellett – az „erőszakmentes kommunikáció” bűbájszóval jellemzett „harcmodor” … zajlik.

Hozzátenném gyorsan semmiféle erőszak mellett nem vagyok! Sőt aki ismer tudja egy-két rosszemlékű régebbi eseménykor inkább magammal szemben voltam úgymond „rossz”, soha nem bántottam senkit – se szóban, se cselekedetben – és hogy egy jó barátom is eszembe jut – még gondolatban sem (habár tudom ez szinte már-már elképzelhetetlen). Életem mélypontjain is csak az ijesztgetés volt.

Na de hagyjuk a rossz emlékeket! Ébredjünk át a jelenbe!

Erőszakmentes? Kommunikáció? Hm. Ja! Mert ugye ha „valaki” mondjuk – pl. egy férfi ember – uszkve mázsa össztömeg felett van … súlyzózik, ellipszistrénerezik, fát vág, kutyával fut (télen is) – és itt csendben (erőszak nélkül elhelyeznék egy felkiáltójelet), mellette egész nap (úgymond – könnyű) szellemi munkát végez, akkor az attitűdje milyen legyen? Mondjuk rózsaszín, avagy – teljesen mindegy – babakék szvetterben kellene rózsaszín (babakék) nyakkendőben egész nap mosolyogva riszálnia magát a bevásárlóközpontban? 😊 Gondolom nem.

Aki, ha lát egy egészséges erőteljes testalkatot – főleg ha hallja – és egyből az erőszakmentes kommunikációt „Joly Jokernek” gondolt „ütőkártyát” kell előhúznia tarsolyából, sejtem hogy a gondok inkább amott vannak … mondom csak sejtem … nem akarok célozgatni – hiszen kerüljük az erőszakot most is.

Nos akinek az erőszakmentes kommunikáció abból áll hogy „bűbájhangon” beszél. Azt csak sajnálni lehet. (És igyekeztem az erőszakot most is kerülni.) Kissé csípős leszek de muszáj (remélem ez még nem erőszak 😊) Az erőteljes felépítésből adódóan erőteljesebb megjelenés + erőteljesebb hangon való kommunikációm ellenére is képes vagyok erőszakmentesen kommunikálni. Egyesekben az a sztereotípia, hogy ha az isteni laborban a fizikum kikeverésekor erőteljesebben fogott a ceruza 😉 , akkor vinnyogó hangon tegyük egyértelművé a behódoló szerep bevállalását. A Depresszió nevű kocsmazenekar 😊 megaszonta nagyon jól: „Ne menj le kutyába senkinek!” És így is van. Ahhoz, hogy kifejezzük tiszteletünket az adott kommunikációs szituációban részt vevő másik féllel szemben, még nem kell se vonyítani se „pucsítani” Képzeljétek el (tudjátok mint, ahogy a magyar népmesék kezdődnek) logikus érveléssel, megtörtént eseményekre, száraz tényekre alapozva is lehet erőszakmentesen kommunikálni.

Hirtelen és röviden ennyit erről.

Bocsika, reggel 5 óra. Vége a karanténnak. Újra hirtelen tettekre kész vagyok, és ez valahogy kikivánkozott belőlem.

Legyen ma is egy gyönyörű napotok!

Vigyázzatok a Coviddal! 😉

Vigyázzatok egymásra!

… és hogy mindenkinek is igaza is legyen:

Puszika! 🧡

 

Ui.: Nem jut eszembe hirtelen ilyen idézet, írom magamtól: az ember akkor fél a legjobban ellenfelétől, ha nem tudja kiismerni. És ilyenkor nem az adott ember az erőszakos, hanem a másik fél rendelkezik kevés ismerettel! … Továbbra is Pá! 😎

Filozofálás a pszichoanalízisről

Mi történik, ha két olyan népszerűtlen diszciplínát összeeresztünk, mint a filozófia (amit a bölcsészkarok tartanak életben) és a pszichoanalízis (aminek még a létjogosultsága is erősen vitatott)? Az történik, hogy megkapjuk Bánfalvi Attila: A szabadság arcai a pszichoanalízisben című könyvét, ami a Horror Metaphysicae című sorozatban jelent meg 1998-ban, és aminek az aktualitása és érvényessége azóta is rohamosan devalválódik.

Bánfalvi Attila: A szabadság arcai a pszichoanalízisben

Mostanában pár hónapnyi kitérő után újra elkezdtem hasonló dolgokkal foglalkozni, és remek lehetőségnek látszott a polcon porosodó könyvet ebből az apropóból elővenni. A filozófia értelme, mint tudjuk, kérdések feltevése, és a szerző alkalmasnak látta az időt, hogy kérdéseket tegyen fel a pszichoanalízisre vonatkozóan néhány esszé formájában, aminek az első pár darabja érdekesen indul, majd a közepe felé, amikor szó szerint a semmiről értekezik a pszichoanalízisben, kissé gyanússá válik, amit a végén helyre hozni látszik egy Ferenczi Sándorról szóló eszmefuttatásban.

Az esszék szerkezete általában követi a könyvét, az elején gyakran érdekesen indulnak, hogy aztán a szerző elkezdjen csapongani mindenféle irányokban, és a végén igyekszik összekapni magát, hogy adjon valami összetartó erőt az egésznek. Persze, a filozófiának mindig megvan az a mentsége, hogy még mindig meg lehet állapítani, hogy én nem értettem eléggé, vagy rosszul értettem félre a szöveget, mivel – ez a könyvben is szerepel – minden szövegértelmezés egyben félreértelmezés.

A csapongó gondolatok közül azért akad 1-2 értékes is, például amikor felvetődik, hogy az orvosoknak mi közük egyáltalán a humánumhoz, ha humán szaknak még csak a közelében sem jártak soha, vagy mi különbözteti meg őket az állatorvosoktól – lényegében semmi. Továbbá feltehetjük a kérdést, hogy egy beteg társadalomba integrálódni vajon az egészség vagy a betegség jele-e. Ezeket a kérdéseket jórészt magunknak kell megkonstruálnunk, úgy tetszik, az író szórakozottságból hagyott a szövegbe erre utaló útmutatást, önmaga nem foglal állást.

Sem ezek leírása közben, sem akkor, amikor azt sugalmazza, hogy a tudomány szabadságellenes, sőt, pszichotikus és skizoid, a szövegből kiolvasható a beteg és az azt kezelő ellátórendszer polarizációjának megfordítására tett javaslat is. Az őrültet és a filozófust egyaránt Isten teremtményeinek tekint, a társadalom két végpontjaként, amikor magára hagyja az embert, majd később, amikor visszanéz, meglepődve tapasztalja, hogy alig van különbség köztük, sőt az a vád érheti a filozófust, hogy intellektuális szócséplésével csak elleplezi az őrültségét.

Az utolsó fejezetben Ferenczi Sándor kapcsán eljutunk a pszichoanalitikus módszer teljes dekonstruálásáig, amit Wittgenstein létra-hasonlatával világít meg a szerző, ami valami olyasmi, hogyha követjük a szerzőt a lépcsőfokokon, ugyanoda juthatunk gondolkodásban, mint ő, és a folyamat végén a létra mint segédeszköz egyszerűen eldobható, a meghaladott lépcsőfokok később már nem rendelkeznek értékkel, a létra leselejtezendővé válik. Ferenczi is így hagyta maga mögött a pszichoanalízis létráját, amikor kimondta, hogy az analízis alapja a kölcsönösség és a szeretet kellene, hogy legyen, és az utolsó analízisébe a fáma szerint bele is halt. Hát, szomorú.

Egyébként a könyv egyáltalán nem annyira érdekes, mint ahogy most itt előadtam.

Talán bennem is él egyfajta beteges vonzalom az olyan, manapság haszontalannak tűnő dolgok iránt, mint a filozófia és a pszichoanalízis, mert különben legkésőbb körülbelül a felénél félbe hagytam volna. Egy másik lehetséges olvasat a szerző fontolva haladására, hogy egyetemi tanár, a felesége pedig gyakorló pszichiáter, így csak felszínesen kritizálta azt, amit igazából kellett volna. Inkább odamondogatott egy párat, és az olvasóra bízta, hogy „félreértelmezze”.

Vissza a gyökerekhez

Újabban felszín alatti áramlás folyik bennem, ami lassan kezdi visszaszivárogtatni belém azt az érdeklődést, ami arra a diszciplínára vonatkozik, amit összefoglaló néven „weprogramozás”-ként ismerünk. Bármennyire utálom is a PHP-t mint programnyelvet, azért nagyjából már eligazodom a programkódokban, a CSS kód, ami az oldalak csicsázásáért felelős, szintén nem ismeretlen, a HTML meg alap, egyszer úgy fogalmazott valaki, hogy ragad az emberre, mint a kosz. Megmondom őszintén, eddig a JavaScripttel álltam egyedül hadilábon, baromságnak tartottam, mint igazi funkció nélküli kliens oldali programnyelvet, de aztán a Node.js kapcsán rájöttem, hogy nagyon is van értelme erőltetni ezt a nyelvet, szóval most ezt gyűröm. Az már csak hab a tortán, hogy itthon végzem a Linux rendszergazdai teendőket a Raspberry Pi-n, aminek kapcsán néha hajszál választja el az adatbázisokat az összeomlástól.

programozás próbálkozás, Inform 7, JavaScript

Nem tudom, ki mennyit értett eddig belőle, mindez azt jelentette, hogy elvagyok itt a kis Micsurin-kertemben, eddig több sikerrel jártam a szerverüzemeltetés terén, mint a virággondozásban, a Széchenyi nevű szobanövényemet vissza kellett adnom eredeti tulajdonosának, mert nem bírta a szervertermi klímát. Mindezekkel csak arra akadok kilyukadni, hogy az a számítógép-buzerátor ifjonc még mindig itt él bennem, aki bensőségesebb kapcsolatot ápol a masináival, mint a manapság divatos Android-tapizás, szelfizés, Facebookozás, ezek valahogy már nem fognak meg.

Miért fontos mindez? Hát, leginkább is azért, mert úgy látom, irkálásból nem lehet megélni. Legalábbis nekem nem. Mindig van egy, aki jobban tudja az újságírást, jobban tudja az irodalmat, én pedig ott tanyázom valahol a kettő határmezsgyéjén, amire végképp nincs kereslet. Működhet a stigma is, és nagyon erős az is, amit én úgy nevezek, hogy „Nehogy már egy skizó jobban tudja!”-elv, avagy hozzáállás, ami erősen dívik bizonyos körökben, az elitkedő szépirodalmi és újságíró körök miért képeznének ez alól kivételt? Úgy veszem észre, itt nem terem számomra babér. Az agyasok templomában mindenki fenn hordja az orrát, még ha a segge ki is lóg a gatyából. Most nem akarom megint elkezdeni, hogy az irodalom művelése érdekcsoportok mentén zajlik, mint ahogy az újságírásé is, nem kevés könyökléssel, taposással, amiben egy skizónak, úgy gondolom, eleve semmi esélye vagy keresnivalója, pláne, ha a témái is olyan furák. Azaz próbálja behozni a közbeszédbe azt a szegényes szennyest, ami egy cseppet sem comme il faut, és az utóbbi időben amúgy is híján van annak az alapvető jófejségnek, ami az elfogadás fokmérője. Nem tartozik semmilyen csoporthoz, klikkhez, ami nem csak a politikában, itt is meghatározó fontosságú lenne.

Igen, több kedvem lett volna az irkáláshoz, még ha kevesebb pénzért is, de nem minden áron, nem könyökléssel, taposással, magamutogatással és erőszakossággal. Tudom, hogy túlkínálat van nagyokosokból és megmondóemberekből, én meg nem tolom az önmenedzsmentet. Ez egy olyan kor, ahol vérre menő a küzdelem a figyelemért, a kattintásért, szerénykedéssel nem megyünk semmire. Nem mindig a legjobb győz, a happy end a filmek privilégiuma. Viszont olyanokból sosincs hiány, akik mindig mindent jobban tudnak, sőt, tele van velük az ország.

Azt hiszem, jobban járok, ha ebben a könyöklő figyelemgazdaságban a programozói tudásom felelevenítésére koncentrálok, természetesen a sulit sem hanyagolom el, végül is szeretem is a feladatokat, amiket kapok, általában gond nélkül teljesítem is őket, a programozást sem pénzért gondoltam egyelőre, csak olyan tiltakozásképp, mint mások az éhségsztrájkot, vagy ahogy Voltaire szereplői jelentik ki a Candide-ban, „Műveljük kertjeinket!” Nekem ez van, ezt kell szeretni. Igaz, hogy eléggé nyögve nyelősen indul, és lassan megy, de ezt látom a helyes iránynak, hogy kreatív dolgokat is hozzak létre, pontosan azért, hogy meg ne zakkanjak a mindennapi élet unalmától. Íme az első kódrészlet, amit sikerült JavaScriptben létrehoznom. Nem valami nagy szám. Valószínűleg továbbiak is lesznek.

Limbo, kiégett, vörös föld, az égen felhők.

Hello World!

Mutáns mutánsok támadása

Úgy gondolom, hiánypótló bejegyzéssel jelentkezem, mert a Mutáns mutánsok támadása című 2017-es filmről megjelenése óta egyetlen kritika sem született, kész csoda, hogy sem a nagyobb (sem a kisebb) szakmai blogok nem figyeltek fel rá, de még független próbálkozó sem akadt, aki említette volna ezt a művet. Mondjuk, mondanivalója, az nem sok van, de már éppen elég volt mostanában a mély filmekből, ezt pihentetőnek szántam. Éppen ezért nem annyira kritika lesz ez az írás, mert komolyan veendő alkotásnak értékelhetetlen, inkább tartalomismertető, ha valakinek esetleg nem jut ideje megnézni. Fura, hogy nemrég készült, a számítógépes „trükkök” alapján nyugodtan lehetne 10-20 évvel korábbi alkotás, bár, lehet, hogy ezt is poénnak szánták.

Deep Ant - Mutáns mutánsok támadása

Az eredeti címe Dead Ant, a Mutáns mutánsok támadása magyar cím már inkább sejteti a ZS kategóriás horrorparódiát. A történet egy kb. 25 éve fennálló glam metal bandáról szól, akiknek eddig még mindig nem sikerült az igazi áttörés, kb. egyetlen ismert számuk van, az is egy rock ballada, amit már unnak, és az egyik csapattag nem is hajlandó játszani. Éppen fellépésre indulnak egy fesztiválra, ami egy népszerű rockfesztivál amatőr együtteseknek való utánzata. Velük tart a menedzserük is, és próbálja elérni, hogy komolyan vegyék végre a zenélést, ne csak bulizzanak.

A bulira vesznek egy csomó peyote nevű kábítószert, abból is az ütősebb Nap fantázianevűt, az eladó egy indián, aki néha még fel-felbukkan a film során, törpe segítőjével PC néven egy vegetáriánus afrikai őslakos, ami csodálkozást vált ki, a vegetáriánusságot az jelzi, hogy zöldséges bódéja van, bár néha az úton elgázolt állatok tetemét is felboncolja. Mellesleg ő árulja a Napot is (bankártyát elfogad), és csak annyit fűz hozzá, hogy a Nap hatása alatt semmit sem szabad megölni, még egy legyet sem, mert akkor kellemetlen, lidércnyomásos élményekben lehet részük.

A bonyodalom akkor kezdődik, amikor az egyik bandatag bosszúból kettépisál egy hangyát a peyote hatása alatt, amiért az megcsípte, egy másik hangya rögtön szónoklatot intéz hozzá, hogy ezt rosszul tette, és ezért megfizet, vagy valami hasonló. Ezek után kezdődnek a hangyatámadások, csak az a furcsa, hogy nemcsak az látja már őket, aki fogyasztott a peyote-ből, hanem az is, aki nem. Ezek után van szerencsénk meghallgatni az énekes néhány zavaros elméletét a hangyákról, mert kiderül, hogy koncertre készülés helyett a hangyák életét tanulmányozta, és tud az ő fejükkel gondolkodni. Sajnos, a fejtegetéseit semmire sem tudják használni, de legalább telik az idő.

Végül kitalálják, hogy ha megölnek egy hangyát, akkor az összes eltűnik egy időre, érdekes módon, ezt a filmben „lappangási időnek” nevezik, hogy még nagyobb méretben jöjjenek vissza. Ezt a lappangási időt kihasználva fogják menekülőre a dolgot, mégpedig a rockfesztivál felé veszik az irányt, ahol már javában tart a műsor, és éppen csak az ő megérkezésükre várnak. Az indián és a törpe segítője is felkerekedik, hogy dinamitrudakkal felszerelkezve megvédjék a fesztivált, a rezervátumot és az embereket, de sajnos leszerelik őket a biztonságiak. A végkifejletet nem árulom el, legyen miért izgulni, de szerintem egész jól és viccesen megoldották a készítők. Arról nem szólnak a híradások, hogy filmkészítés közben mennyi peyote vagy egyéb anyag fogyott…