Lovecraft Country értékelő

Médianarratológián ketten voltunk. A tanár kérdezgette, hogy láttuk-e ezt vagy azt a filmet, a csoporttársam mindig bólogatott, én meg mindig nemet intettem. Bár sikerült benyögni a Lovecraft Country címet, azt bizonyítva, hogy nem vagyok hermetikusan elzárva mindenféle médiától. Erre mondta, hogy nagyon jó példa, mert az ekvilibrium, azaz az egyensúlyi helyzet az, amikor a főhős, Atticus éli a Koreából hazakerült háborús veteránok mindennapi életét, és akkor jelentkezik a diszekvilibrium, vagyis az egyensúly megbomlása, amikor kiderül, hogy mágia létezik, meg mindenféle varázslatos lények, szóval a szereplők által olvasott horrorsztorik igaznak bizonyulnak. A történet végére kialakulhat megint egy ekvilibrium, amikor még nem tudom, mi történik.

Lovecraft Country

A sorozat Misha Green alkotása, Matt Ruff regényét dolgozta fel. A Lovecraft Country annyiban megtévesztő cím, hogy nem teljesen Lovecraft világában játszódik, bár sok szállal kötődik az említett szerzőhöz. Például kiderül, hogy kissé fajgyűlölő volt, amit a „A niggerek teremtéséről” című verséből következtetnek ki nagy okosan a szereplők. Amúgy a varázslatok és szörnyek mellett megjelenik a faji konfliktus igen erőteljesen, a fehérek irtják a feketéket, a feketék pedig a fehéreket. Na, meg persze egymást is. A másféle szexualitás, „másság” is megjelenik a filmsorozatban, elég markánsan, leginkább egy eléggé vitatott személyiségű karakteren, a főhős apján keresztül, aki ennek tetejébe még alkoholista is, szóval ebből is ízelítőt kapunk. Vannak bölcs és okos párbeszédek, meg néhány eléggé undorító és besz*ratós rész is.

A bonyodalom egyelőre egy varázskönyv körül forog, sok részen át, amivel elképzelhetetlen hatalomra tehet szert a birtokosa. A szereplők általában feketék, ha megjelennek a fehérek, az mindig valamiféle konfliktust jelez. Illetve volt egy koreai lány, aki Atticus (Jonathan Majors) első szerelme volt, aztán kiderült, hogy mindenféle csápokat tud növeszteni, mert valami keleti folkór-szellem megszállta, és most nem lehet tudni, ki is az ő személyisége igazából. Csóri Atticus (Tic, ahogy nevezik) az apjával, Montrose-zal (Michael Kenneth Williams) is jól járt, mert részeges is volt, verte is, ráadásul inkább a másik csapatban játszott. Amikor már kiderülne a főhősről, hogy tökös, belevaló gyerek, mindig kiderül róla, hogy igazából eléggé szerencsétlen figura, ha úgy vesszük, és csak sodródik az eseményekkel, amellett, hogy már az elejétől kezdve azon van, hogy felgöngyölítsék a családjukat övező rejtélyt.

Atticus és családja úgy csöppennek bele a történetbe, hogy egyik ősanyjuk egy varázslókból álló titkos társaságnál szolgált, ahova csak faji alapon lehetett bekerülni, de némi keveredés révén a vér felhígult, és történetesen egy színesbőrűekben folytatódott a családi örökség, miután a szekta jórészt kihalt, mivel párszor magukra robbantották a kastélyukat a nagy kísérletezésben. Tic-kel azonos szenvedéllyel keresi a könyvet Christina ,(Abbey Lee) aki a rend árja tagja lehetne, ha nem lenne történetesen nő, akik számára szintén tiltott dolog a mágiával való foglalkozás. Ennek révén a nők elnyomása, illetve más szemmel való nézése a korban szintén előtérbe kerül ebben az alkotásban.

Tehát a varázslatokon és mindenféle okkult dolgokon kívül, ami a legjobban előtérben van: a háttérbe szorított népesség helyzete a korban, és úgy általában. Mindez nem egyszer gyilkos indulatokon keresztül bemutatva, számomra hiteles, ahogy egy-egy elnyomott réteg tagjai gyilkos dühöt táplálnak azokkal szemben, akik ezért felelősek. Talán a film nagy erényének ezt mondanám, bár kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi világhelyzetben, amikor újra meg újra fellángol a faji konfliktus, például Amerikában (ahol a filmsorozat valójában is játszódik, nagyrészt), valóban jó szelepe-e a film a feszültségek levezetésének, vagy inkább csak olaj a tűzre? Merem remélni, hogy az előbbi, ezt lennének hivatva alátámasztani az erről szóló bölcs dialógusok, viszont az eszeveszett gyilkolászás, ami sokszor felebarátunk bőrszíne alapján megy, nem ezt erősíti, szerintem.

Bár, felmerül a kérdés, feladata-e, kell-e nevelnie a médiának, amire a válasz egyik oldalról elméletileg az, hogy nem vállalnák ezt a megtisztelő feladatot az alkotók, mert ugye a művészi szabadság, meg minden, gyakorlatilag viszont az a helyzet, hogy a mai generációt így is-úgy is a média neveli, sok esetben jobban mint az iskola, bármik is az eredeti szándékaink.

Poszthumanista gondolatok

A poszthumanizmus részben azért fogott meg, mert egy olyan eszmei áramlat, ahol én nem látom, hogy helye lenne a pszichiátria kirekesztő „filozófiájának” (?), mondjuk így, mert a pszichiátria „filozófiája” lényegében teljes egészében a fizikai erőszakon és a diagnosztizáláson, tehát kirekesztésen alapul. A poszthumanizmus a mestergséges intelligencia, az állati értelem, a dolgok és a tárgyak mibenlétének firtatása egy lehetséges világkatasztrófa előtti helyzetben, illetve ezeknek a kérdésköröknek a „találkozása a boncasztalon”, aminek a megjelenése szerintem szükségszerű volt. A világvége utáni nézőpontból nem sok értelme van annak a feltevésnek, hogy egy csoportnyi humanoid fogva tart és gyötör egy másik csoportnyi humanoidot, mert nem azt gondolja, amit ők szeretnének, hogy gondoljanak. Nagyszerű novellaötlet lenne például az utolsó ápoló és az utolsó bezárt beteg párbeszéde, miután ketten maradtak a Földön, bár egyben riasztó is, mármint az ápoló motivációit illetően, aminek ennek okán a megírásába egyáltalán nem fogtam még bele.

poszthumanizmus

Az extrodæsia encyclopedia olyan poszthumanista, vagy azokhoz köthető elméletírók szövegeit közli abc sorrendben, megszakítva egy-egy rövidebb prózaverssel, amik megalapozzák azt az életérzést, amit az ember nem egyedülvalóságának érzete jelent. Nem jöttek el az ufók az utolsó randira a világ vége előtt, az ember tehát magához emeli a gépet, a mesterséges intelligenciát, a természetet és a tárgyakat. Figyelemre például méltó Levi Bryant elmélete, a spekulatív fordulat objektumorientált törekvésein belül (hogy ilyen szakszavakat idézzek), aki a tárgyak öt csoportját különíti el egy Naprendszer-hasonlat alapján. Ezek szerint vannak a világos tárgyak, mint amilyen például a pénz, a mobiltelefonok, vagy a személyi igazolvány, amelyek mintegy megvilágítják a szatellit tárgyakat, amelyek számát tekintve a legtöbben vannak, és léteznek még a halvány tárgyak, vagy sötét tárgyak, amelyek nem rendelkeznek a centrumban szükséges anyagi, technikai, kulturális forrásokkal, ezek közé tartoznak számos kisebbség tagjai, akiknek nincs beleszólásuk semmibe.

A tárgyak ötödik csoportját a lázadó tárgyak alkotják, amelyek, mint egy aszteroida, behatolnak a rendszerbe, és megváltoztatják a fennálló viszonyokat. Értelemszerűen a pszichiátria rendszerébe az erős milliárdokkal megvilágított viszonyok miatt egy esetleges ilyen behatolás sajnálatos módon nem lehetséges, hiába köztudott, hogy a rendszer annyira embertelen, amennyire csak lehetséges, a világos tárgy, a pénz, elhomályosítja a homályos tárgyként megjelenő diagnosztizált, lejáratott és kiközösített, perifériára szorított embert, aki szót emelne az ellen, ami történik vele, de időközben már sötét tárggyá vált, aminek alig van a többi tárggyal kapcsolata, szavai örökre elvesznek, nem jutnak túl a az egyébként minden erővel gyógyításnak beállított, de inkább csak az elkülönítést teljes mértékben megvalósító pszichiátria falain.

Maga a könyv nyilván nem tér ki a pszichiátriára, de definíciói által fogalmat alkothatunk arról, mi zajlik a homályos és sötét tárgyak világában. Ebből a nézőpontból olvasva a könyv ilyen gondolatokat ébreszthet fel bennünk. Az egész szöveg amúgy nem hosszú, fel lehetne fogni egy rendhagyó, többszerzős elméleti tanulmánynak is, néhol szépirodalmi részekkel tarkítva. Mit lehetne várni még a poszthumanizmustól? Talán lehetne várni az ember felszabadítását mindenféle erőszak és zsarnokság alól, de valamiért nekem mégis inkább közelebbinek tűnik az a vízió, amiben egy ápoló és egy ápolt marad a Földön, és az ápolónak számot kell(ene) vetnie magával, miért tartja fogva azt a szerencsétlent, a motivációi között fellelhetné a magyarázatot talán, ha fellapozná de Sade márki egynémely írását, amelyet a témában alkotott, és hogy őt emiatt börtönbe vagy tébolydába zárták, az felvetné a kérdést, hogy ki a tébolyult, a fogoly vagy a fogva tartó?

Unikornisok és skizofrének

unikornis, ritkaság, skizofrénia

Nem tudom, hogy diszkrimináltam volna-e skizofréneket a diagnózisuk miatt, mielőtt egy szép napon erőszakkal be nem hurcoltak a pszichiátriára, és ha addig nem volt kémiai egyensúlyzavar az agyamban, hát utána már lett. Valószínűleg nem diszkrimináltam volna. Vagy ki tudja? Egyrészt nem is tudtam a létezésükről, vagy legalábbis a mesebeli unikornishoz hasonlítottam volna őket egy képzeletbeli bestiáriumban. (Az unikornisnak egy szarva van, nekik meg két személyiségük.) Sose láttam őket, nem is nagyon hallottam róluk, pedig végig ott voltak. Vagy elzárva valahova, vagy a saját magányukba burkoltan. Az állatvilágban a megsebesült állatot a többiek “kikezdik”, a sebét addig piszkálják, amíg valahogy megölik és felfalják a fajtársukat. Bármilyen humánusnak is tartják magukat, az emberek között is nagy vonalakban ez játszódik le. Ha kiszagolják, hogy skizofrén vagy, és szabadlábon, rád telepszenek, és addig nem hagynak nyugton, amíg van mire költsd azt a kevés pénzed, van valami, amivel rendelkezel, vagy amíg egyáltalán levegőt veszel. Mert az is az ún. egészségeseknek jár, akiken még nem jelent meg a seb. A seb, az a stigma, amit a pszichiátria rak rád (a stigma szó nagyon találó). Ha nem is lennél totálisan életképtelen, a pszichiátria hivatalos leiratokban (is) szentesíti ezt a folyamatot, hogy téged likvidálni kell a társadalomból, vagy halálra gyötörni, vagy elvinni valahová, ahol túlgyógyszerezéssel tesznek el láb alól. Sajnos arra sokáig nem jöttem rá, hogy a pszichiátria mindezekért hálát is elvárna (akár pénz formájában is), szeret úgy tekinteni magára, mint aki “megmenti” ezeket az embereket a szenvedéstől (engem is csupa szívjóságból akartak barakktáborba küldeni). Egyébként ez a logika a Harmadik Birodalom retorikájából lehet ismerős, hiába, nagyot fejlődött a pszichiátria abban a korszakban. Edith Sheffer idézi fel a gyermekpszichiátereknek írt sok-sok köszönőlevelet, amit azért kaptak, hogy “ne szenvedjen” a kis páciens és pláne a kis család! A pszichiátria nagyon megértő mindig a család “szenvedései” iránt, sőt, a saját pácienséről sem feledkezik meg, hogy neki jobb legyen, ha máskor nem, majd egy másik életben, és kit lassabban, kit expressz ajánlva terelnek egy másik, “jobb” élet felé, ahol nincs megkülönböztetés, nincs kivételezés, ahol minde JÓ (legalábbis a feltételezések szerint), és ahol mindig béke van. Örökkön örökké. Bár az is előfordul, hogy a páciens berzenkedik a sorsa ellen, de csak saját szenvedéseit hosszabbítja meg, szerintem a pszichiáterek máig nem értik, miért ragaszkodnak a páciensek foggal-körömmel a velük ellenséges érzületű társadalommal való együttéléshez, saját szenvedéseiket meghosszabbítva, amikor ők biztosítanák az utat a FÉNY-be, és legalább hasznára is válhatnának a társadalomnak, néhány hasznos gyógyszerkísérlet erejéig. Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel! Azám! Minek ahhoz annyira ragaszkodni, ami csak szenvedést okoz? Ha már a személyes vagyonukról olyan könnyen lemondanak, miért nem áldozzák az életüket a tudomány oltárán? Megmondom, miért. Azért mert a pszichiátria nem egy tudomány, mint aminek eladja magát, csak egy diagnosztizáló, fasiszta, fajirtó, kirekesztő blabla, ami a társadalomban, bitorolva az elmetudományok helyét, önmaga dicsfényében fürödve (amit saját maga gerjeszt a tudatlanok között), másokat eltaposva pöffeszkedik. Üdvözlendő, hogy a saját kezelőorvosom, aki egy szót sem szólt hozzám, ameddig bent tartózkodtam a pszichiátrián, a saját luxusvillája dolgában még bentről is serényen intézkedett, egyáltalán hol van az én problémám az övéhez képest, persze. Ég és föld. Ő forgatja a pénzt, élénkítve a gazdaságot, én meg csak tengődöm a mások adóforintjaiból. És akkor még ő törje magát miattam? Vagy egyáltalán bárki miatt? “Így is, úgy is megkapja a fizetését” – idézet tőle, minek törje ő magát bárki miatt – “Őt már csak zavarják a betegek”. Hát, igen, egy igazi humánus tudós hozzáállása, akit bevallottan körülbelül annyira érdekel a munkája, mint egy gyári szalagmunkást, talán még annyira se. Valaha is valaki elhitte egy percig is, hogy a felső tízezer között jelen lévő pszichiátereknek bármi motivációjuk lenne a nincstelenek, mélyszegénységben élők, koldusok problémáival való foglalkozásra? Hacsak nem az, hogy főként miattuk kerültek ilyen sorba, de ki örülne, ha ilyesmire emlékeztetnék? Fontosabb dolguk van, például a minél fiatalabb feleség beszerzése és a luxusvilla felépítése. Mások nyomorából. Ez az igazi szép hivatás.

Helyzetjelentés – Gondnokság

kórházi szoba

Vedd be a gyógyszered és kussoljál!

A ma Magyarországon élő és alkotó skizofrének szinte 100%-a vagy gondnokság alatt van, vagy megjárta azt. Amíg külföldön próbálnak pszichiátriai reformokat bevezetni (Soteria, Open Dialogue, választható gyógyszermentes alternatíva, stb.), a magyarországi pszichiáterek álláspontja ebben a kérdésben az, hogy el kell fojtani csírájában minden önálló kezdeményezést, vagy gondolatot, vagy ha ez nem megy, el kell taposni ezeket. Erre bevett módszer a gondnokság intézményével ellehetetleníteni a pácienst (és még egyéb dolgokkal, amiket most nem sorolnék fel). A magyar pszichiátriai „gondolkodást” a párbeszéd teljes hiánya jellemzi. Az érdeklődő, ha netán a betegségéről vagy állapotáról szeretne tájékozódni, jórészt népszerű pszichiátriakritikus művekre van utalva, mert a pszichiátria nem bocsájtja közszemlére a tudományát az érdeklődők számára, hanem előszeretettel bélyegez meg inkább, és rak gondnokság alá – minden egyéb kommentár nélkül. A pszichiátriával való nem együttműködést mégsem ajánlanám senkinek, mert az ilyen viselkedés előbb-utóbb meg lesz torolva a pszichiátria által. A bevett módszer szerint a pszichiáter nem a pácienssel, hanem annak családjával keresi a konfliktusok megoldását. A mai viszonyok közt nem kecsegtetek senkit, és a pszichiáterek sem – a skizofrénia lefolyása negatív irányú. Csak azt felejtik el hozzátenni a honi „szakemberek”, hogy semmit nem tesznek meg azért, hogy a folyamaton bármit visszafordítsanak. A pszichiátria diagnosztizál és beavatkozik, gyakran erőszakkal és kényszerrel, mit sem törődve azzal, hogy ezzel egyben stigmatizál és traumatizál is. Oldd meg magadnak – passzolja vissza a labdát, és abban, hogy most kommunikáció szakon vagyok, végzés előtt, a pszichiátriának nincs túl sok érdeme, hacsak azt nem vesszük, hogy a diplomázásom várható évében 5 évre gondnokság alá szándékozik venni – nyilván a saját érdekemben, ez csak természetes. Talán ezért is borúsabb néhány írásom végkicsengése, mert a mai Magyarországon a skizofrén sors szinte élhetetlen, hagyományosan 20% körül van az öngyilkossági arány, de a pszichiáterek még mindig nem érzik feladatuknak, hogy valamit tenniük kellene mindezek ellen. A saját érdekedben kényszerbeszállítás igénybevételével bevitetnek a pszichiátriára, és a saját érdekedben hoznak megalázó helyzetbe, hogy másodrendű állampolgárként, gondnokság alatt kuncsoroghass a saját pénzedért. Bár külföldön ezeket az eljárásokat már gyakran inkább kritikával illetik, és ahol lehet, igyekszenek felváltani más, humánusabb módszerekkel, Magyarországon mindezt helyénvalónak tartják. Azt a cinikus, fekete humorral telített hozzáállást már nem is említeném, amivel a humánum e bajnokai időnként rendelkeznek. Igaz, gondolom, nem mindenkinek az életcélja az Antistigma-díj, de az sem ártana, ha legalább a Hippokratész által kijelölt utat egy-két ember szem előtt tartaná, amire állítólag felesküsznek. Skizofrénnek (diagnosztizálva) lenni ma Magyarországon annyit jelent, hogy le vagy írva és el vagy könyvelve leírható veszteségként, és a pszichiáter ennek tudatában mondja ki a diagnózist. Előfordul utólagos mismásolás, elkenése a dolgoknak (inkább bipoláris, borderline, skizoaffektív), de a kezelése és a terápiája ugyanaz marad. „Vedd be a gyógyszered, és kussoljál.” Legalábbis ami a betegséggel kapcsolatos érdemi részt illeti, ugyanis azt „ők majd tudják”. Nem tanácsolom tehát, hogy ne szedd a gyógyszert, azt sem tanácsolom, hogy szállj vitába azzal, amit mondanak neked, egyetlen dolgot tanácsolhatok, mégpedig azt, hogy legyél észnél, tapasztald ki, ami neked a legjobb, és próbálj meg minél tovább életben maradni, emberhez méltó körülmények között. Úgyis egy a fizetség. Aki pedig nem érintett, azokhoz is van egy-két szavam: próbáljon meg empátiával fordulni az ezen diagnózissal élő emberek felé, nem azért, mert „mindenkinek van egy téglája”, hanem azért, mert minden emberi egyszeri és megismételhetetlen, nem pedig egy diagnózis. Amiről, sajnos, a pszichiátria hajlamos megfeledkezni, és ennélfogva az egész társadalom is.

Kicsoda igazából Vörös Szonja?

Vörös Szonja, Brigitte Nielsen, Arnold Schwarzenegger

Felröppent mostanában a hír, hogy lesz Vörös Szonja remake, aztán egyelőre mégsem lesz, így addig bátran írhatok az eredeti karakterről. Mert a Vörös Szonja közben szimbólummá is vált, a független nőiség szimbólumává. Amikor megjelent, 1985-öt írtunk, ez a független nőiség még csak úgy jelenhetett meg a filmvásznon, hogy Kalidor (Arnold Schwarzenegger) állandóan loholt utána lóháton, és ha valami kalamajkába keveredett, vagy nehézségekbe ütközött, menten ott termett, és megmentette. El is hangzott, azt hiszem, a film egy pontján, kb. amikor már a nézőnek is sok:

– Miért követsz engem mindig?

Aztán megmagyarázta Kalidor, hogy azért, mert számára is fontos Vörös Szonja küldetése, hogy bosszút álljon Gedren királynőn, a szülei gyilkosán per megmentse a világot, ami 13 nap múlva alighanem be is következik, ha nem pusztítják el az apokalipszist okozó talizmánt. A klímaváltozásról nem sok szó esett akkoriban, de a posztapokaliptikus víziók már akkor fénykorukat élték, sokszor borzalmas, narrátoros, alámondásos változatban, amely változat a Vörös Szonjából is létezik, megtaláltam, 0:40-től kezdődik a narráció:

 

A filmet egyébként Richard Fleischer rendezte, a forgatókönyvírók Clive Exton és George MacDonald Fraser írták, az zenét Ennio Morricone szerezte, a főbb szerepekben Brigitte Nielsen és Arnold Schwarzenegger. Robert E. Howardot jelölik meg sok helyen írónak, de sajnos semmi köze a filmhez, nehéz is lett volna, hiszen 1936-ban „tragikus hirtelenséggel” elhunyt.

A legjobban a Conan-filmekről ismert szerző csak a karakterét adta Vörös Szonjának, és ez ihlette meg annyira a szerzőket, hogy végül egy 85 percet kitevő fantasy-t csináljanak belőle. Habár Robert E. Howard volt a „hősi fantasy” műfaj megteremtője a Weird Tales magazin hasábjain, ahol H. P. Lovecrafttal és hasonszőrű barátaikkal együtt publikálgattak (Howardnak is volt a lovecrafti univerzumban játszódó története), Vörös Szonja alakja igazából a Vörös Szonja és a keselyű árnyéka című történetből bontakozik ki a legteljesebben, ami a Weird Talesben jelent meg.

Vörös Szinja, Brigitte Nielsen

Eredetileg egy történelmi elbeszélés vagy kisregény egyik szereplője, orosz származású, aki egy részeges német lovaggal, akinek a neve Gottfried von Kalambach (és mellesleg Mohácsnál megsebesítette a török szultánt) együtt verekszik Bécs ostrománál. Az eredeti karakterről azt kell tudni, hogy a nővére a szultán legkedvesebb ágyasa, Roxolána, vagy törökül Hürrem (őt is elhurcolták, mint a janicsárokat, kiskorukban), Szonja viszont az Oszmán Birodalom esküdt ellensége, minden férfin túltesz a harcban, és inni is ő bír a legtöbbet a környezetében. Mindeközben olyan alakokkal paroláznak, mint Zrínyi Miklós, Bakics Pál (aki a történet szerint a kezét is megkérte), de meg van említve a sztoriban Szapolyai János, II. Lajos, és a Mohács körüli korszakból még páran. Amikor a török sereg szemléjét látjuk a történetben, eléggé Egri Csillagok utánérzés fog el bennünket. Ami érdekessé teszi Vörös Szonja alakját, és Robert E. Howard írói tevékenységét, hogy a szerző honnan tudott annyit a az európai (és magyar) történelemről Texasból, egy Cross Plains nevű kisvárosból, ahol a történeteit írta. Na, mindegy, nem az ujjából szopta, az bizonyos, mivel hogy a történelmi alakok viselkedése nagyjából korhű és hihető, úgy is mondhatnánk, hogy autentikus.

Na, ennyi. Szóval szultáni ágyas nővérrel rendelkezik, miközben zsoldos, és német és magyar főurakkal együtt harcol Bécs ostrománál a kereszténység védelmében, ez Vörös Szonja eredeti alakja. Hogy hogyan lett egy alternatív világban a világuralomra (és elpusztításra) törő Gedren királynő ellenfele, az szerintem már örök rejtély marad, mindenesetre jó ötlet volt Robert E. Howard, az akkoriban divatos Conan történetek és filmek szerzőjének a nevével fémjelezve eladni a filmet. Mindenesetre megtestesíti az önálló, (túl)erős nő szimbólumát, aki az eredeti történetben folyton Kalambach lovag segítségére siet, a filmben viszont Kalidor lohol utána lóháton, megmenteni. A film valami furcsa módon még azt is szeretné sugallni, hogy a női és a férfi harcos valahogy egyenlően erősek, és ezt a maga sajátos, suta módján ki is fejezi, már amennyiben nem zavar be a női szövegbe a gyakran hadaró, és borzsztóan artikuláló, szótévesztő férfi narráció. Aztán még belegondolva a film szimbólumrendszerébe, és az akkori időkbe, felfogható a kelet és nyugat közötti enyhülés gesztusának, mármint hogy a markánsan orosz nevű női karaktert jótékonyan segíti a nyugati barbár harcos egy távoli fantáziavilágban, bár ez lehet, hogy csak belemagyarázás, mindenesetre megmagyarázná, miért volt annyira népszerű itthon a SZOT-üdülők vetítéseinek műsorában.

A pszichiátria vitakészsége

A mai pszichiátia annyiban különbözik a náci elveket valló, faji alapú, eugenikus pszichiátriától, hogy azt állítja magáról, hogy gyógyít, segít embereken. Bár jobban szeret „kezelés”-ről, „terápiá”-ról beszélni, talán éppen azért, hogy ne lehessen rajta számonkérhető semmi. (Ja, a pszichiátria egyébként pont az a tudomány, amelyiknek nincs múltja, legalábbis a pszichiátria szerint, a semmiből jött, de nem baj, mert valószínűleg a semmibe is tart.) A gyógyszeripar és az orvosi kar támogató kollaborálásával a pszichiátria jelentős tekintélyre tett szert. Igaz, hogy főként azok között az alacsony iskolázottságú és szellemi nívójú páciensek között népszerű inkább, akik nem képesek belátni azt, hogy a pszichiátria legnagyobb része spekuláció és hazugság, hanem el vannak ájulva a pszichiáterek társadalmi pozícióitól és státuszától, és szó szerint mindent benyalnak nekik. Főként azok támogatják őket, akiknek a vérében van a meghunyászkodás, vagy a „kezelés”, „terápia” hatására váltak olyan „kezes báránnyá”, akik nem emelnek szót semmi ellen.

pszichiátria, vitakészség,  hazugság, agyrém

Szóval a pszichiátria elért a társadalomban pozíciókat, olyan szervezetektől is erőszakos segítséget követelve magának, mint a mentők, a rendőrség, a jogrendszer, és meg is kapta a felhatalmazást az erőszakra, mert a média és egyebek segítségével elérte, hogy elismerjék a követelései jogosságát. A pszichiátria maga is erőszakszervezet, de még jobban élvezi, ha másokat is bevonhat a játékába, másokból is erőszaktevőket kreál. Akár az áldozat családjából is. Abban is profi, hogy a tekintélyelvű hivatalos(nak elfogadott) irataival dehonesztálja az áldozatot, tönkre tegye a jó hírét, veszi magának a jogot, hogy ítéletet alkothasson a páciensről olyan kérdésekről, amihez semmi joga. Pimaszul belemászik az ember személyes életébe, bizalmaskodik a családtagokkal, ráveszi őket, hogy a saját szája íze szerint, kiforgatott nyilatkozatokat tegyenek az emberről. A legdurvábban beavatkozik az ember személyiségi jogaiba, és csodálkozik, ha ezt kapja vissza.

És ha ezzel a piócaságával nem ér célt, megy a feljelentgetés, megy a kényszerrel beszállítgatás. Állítólag ők ma, 2020-ban az „elme” (akármit jelentsen is a szó) specialistái. A munkamódszereik többnyire ki is merülnek abban, hogy rátelepszenek a helyi szervekre, nyomást gyakorolnak rájuk, illetve már nem is kell, mindenki tudja a dolgát. Ja, a kedves szociális gondozói hálózatot ki is hagytam, a pszichiátria leghűségesebb munkatársait a világon, de ki is fogom, mert annyit nem ér az egész, hogy szóba legyenek hozva. Természetesen, ennyi fontos teendő mellett nem sok idejük marad tudományos munkára, főleg, hogy valószínűleg a legtöbbjük belátja, hogy amit csinálnak, megmarad a mismásolás és pszeudotudomány szintjén. Gyógyszergyárak irányítják már régen azt, hogy mit gondoljanak a tudományról, és mit ne. Egyetlen dolguk a hallgatás (a társadalom felé) (hogy ki ne derüljön, hogy hülyék mindenhez), és az elhallgattatás, vagyis a renitenskedők likvidálása, bepereléssel, nyomásgyakorlással, zaklatással, erőszaktevéssel, hazugsággal.

Ezek mellett ne menjünk el csak úgy, mert fontosabb teendők, mint gondolnánk. Bár, legtöbbször nincs rá szükség, az áldozat maga is belátja, hogy csak veszthet az ügyön, így hát előbb-utóbb elhallgat. Akár áldozat, akár kolléga-féle. Vegyük például Szendi Gábor esetét. Tudományos vita helyett beperelés, a hivatalos kutatási munkából való kizárás lett az osztályrésze. Vagy vegyünk engem: a „hivatalos” irataikban annyira bemocskoltak, hogy aki ezeket komolyan veszi, engem biztos, hogy nem alkalmaz sehol, semennyi időre, semmilyen körülmények között, semmire. Ehhez még, hogy biztos legyen a dolgában, 5 évre gyámság alá tett, hátha addig biztos megdöglök, vagy ellehetetlenülök annyira, hogy totálisan lecsúszok. Kinek volt több veszíteni valója, Szendi Gábornak vagy nekem? Igaz, hogy őt nagyon magas polcról rángattak le, de engem viszont nyomnak egyre lejjebb a mínuszba, olyan mélységekbe, amikről eddig fogalmam sem volt. Megéri kritizálni őket? Nem hinném. Akkor miért tettük, miért teszik néhányan?

Sajnos, azt kell mondjam, hogy rosszul felfogott tudományos alázatból. Bár a tudománynak inkább van szüksége a kollaboráló, megalkuvó emberekre, mint újítókra. Szendi Gábor „fantáziátlanoknak”, „középszerűeknek” nevezi őket, akik híjával vannak mindenfajta tehetségnek, én inkább kicsinyesnek és bosszúállóknak, valamint erőszakosnak mondanám őket. Tehát pont azokat a tulajdonságokat látom bennük, amikkel nagyjából ők vádolnak engem. Bár már nincs divatban a „vízi kúra” alkalmazása, átvitt értelemben még mindig alkalmazzák, tudományos érvelés helyett: a víz alá nyomni, ellehetetleníteni, megfojtani a másikat, és ezért jókat enni, aludni, viccelődni. Egyetlen dolog, ahol tetten érhető, külső szemlélőnek, hogy valami nincs rendben náluk, a szadisztikus akasztófahumoruk, amikor a szerencsétleneken élcelődnek, akiket meg kellene gyógyítaniuk a pszeudotudományuk segítségével, de természetesen képtelenek rá. Sajnálhatnám is őket, hogy nincs sikerélményük abban, amit csinálnak, de bőven kárpótolja őket a pénz, a hatalom, és a társadalmi státusz, amit ezen megszerezhetnek. Kétségtelen, hogy a pszichiátriának van egyfajta jellemtorzító hatása, és pont ők lesznek azok a beteg lelkű torzszülöttek, mint amiknek diagnosztizálnak másokat, de hát ez van. Így fordulhat elő, hogy a bíróságon nagyobb a szava egy olyan pszichiáternek, aki „elmeorvosi szakértő”, és több erőszak szárad a lelkén, mint amit én valaha el tudok képzelni, mint bárki másnak, engem állítva be agresszívnak és erőszakosnak. Amúgy is jellemző rájuk a fordított logika, az, hogy saját hibáikat másokban vélik felfedezni.

Szóval nincs más hátra, mint jó további étvágyat kívánni nekik, és szép álmokat, én nem aggódom amiatt, hogy rosszul alszanak, vagy kísérti őket az általuk megkínzottak tekintete, a lelkiismeretük már jóval hamarabb nyugovóra tért, valószínűleg évekkel ezelőtt, amikor ezt a szép hivatást választották. Valószínűleg idén én is átveszem a diplomámat, annak ellenére, hogy az ambuláns lapomon az szerepel, hogy totálisan debil vagyok, illogikus, és valószínűleg pszichopata is.

A poszthumanizmus

A poszthumanizmus hazai intézményülésének lehetünk mostanában tanúi, ha kezünkbe vesszük a művészeti, kulturális folyóiratokat, vagy, ami jellemzőbb lehet, interneten böngésszük őket. Ha nem megyek egyetemre, nem is tudom, mikor szembesülök a klímaváltozás kérdésével, ha nem lépek ki a melóból, valószínűleg nem kezdek el kortárs folyóiratokat olvasgatni. Előbb-utóbb biztosan megtaláltak volna ezek a kérdések valahogy, legkésőbb a saját bőrömön keresztül, de akkor beleütköztem volna a poszthumanizmus paradoxonába: az emberi élet utáni dolgok elmondhatatlanságába. A poszthumanizmus reakció egy életérzésre, ami érzésem szerint szükségszerűen bekövetkezendő, bár sokan nem tudatosulnak ezekre a folyamatokra. Talán mindegy is. A lényegen nem (biztos, hogy) változtat. A poszthumanizmus egy olyan tudományos és művészeti paradigma, ami a következőre reakció: a nem emberi gondolkodásra való felfigyelésre (gépek, állatok) valamint a klímahelyzetre való melankolikus válasz.

ember, gép, mesterséges intelligencia, poszthumanizmus

A poszthumanizmus nem válasz semmire, inkább a humanizmus számára feltett kérdés: na, mi van, hapsikám? Egy eléggé önkritikus eszmei áramlat, ahogy észrevettem, nem is igazon áll szilárd talajon, mert csak sötétben tud tapogatózni az ember utáni gondolkodást illetően, legoptimistább változata a transzhumanizmus, ami szerint az emberek kiborgokként élnek tovább, alapvetően továbbvíve a humanizmus értékeit és eszmerendszerét. Már csak az a kérdés, melyik humanizmusét, mert eddigre már maga a szó is többértelművé vált. A poszthumanizmus viszont megkérdőjelezi a humanizmus mindenféle értékét és érvényességét, azt állítva, hogy a humanista „mi” fogalom kirekesztések sorozataként jött létre, előbb elhatárolva magát az állatitól, majd mindentől, ami nem „normális”, hozzátenném zárójelben, így jött létre valahogy a pszichiátria is, ami a humánum nevében egy mélyen antihumánus elmetudományt hozott létre.

poszthumanizmus

Poszthumanista szempontból a pszichiátriának eléggé megkérdőjelezhető a létjogosultsága. A világvége szempontjából ugyanis közömbös az, hogy a bolondot fogva tartja a társadalom, vagy nem, az elmúlás részvéttelen a normalitás kategóriájával szemben, sőt, utolsó órájában valószínűleg az abnormalitásban fog kiutat keresni, mivel hogy már mindent, de mindent végigpróbált a világon ezen kívül. Ezt teszi a poszthumanizmus is. Olyan kategóriákat is igyekszik kanonizálni a világába, mint a skizoid menekülés a normalitás elől, az állati csoportintelligencia, vagy a sajátosan gépi eredetű mesterséges intelligencia, ami, mondjuk a Facebook részvéttelen algoritmusait figyelembe véve igencsak kritikus, közönyös és cinikus az emberi tulajdonságokra nézve: főként az emberi gyengeségekre épít. Kérdésem: könnyű-e ezek után a mesterséges intelligenciát szeretni, és felkészíteni egy esetleges ember utáni életre? Ugye, hogy nem annyira?

A sors iróniája, hogy a koronavírus, mint az apokalipszis első hírnöke, teljesen magára vonja az emberek figyelmét, és a maszkhordás problematikája teljesen elfeledteti az emberekkel a közeledő globális katasztrófát. Egyébként érzésem szerint maga a poszthumanizmus is egy kicsit cinikus hozzáállás, inkább húzzunk le még a világvégéről is egy bőrt (az utolsót) tudományosan és művészetileg, valamint filozófiailag, és akkor elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk a környezetünkért, ami bölcsészetileg lehetséges. Ha végigvízionáltuk a bekövetkező világkatasztrófa minden lehetséges forgatókönyvét, és minden babért learattunk érte tudományosan, minden bevételt elkértünk a katasztrófafilmekért a mozikban előre, csak akkor jöhet majd a teljes pusztulás. Minket nem terhel felelősség, hiszen kijelöltük a gondolkodás lehetséges irányait a poszthumanizmussal és a transzhumanizmussal, más kérdés, hogy az utánunk jövők képtelenek lesznek azt értelmezni.

Körülbelül ezek azok a gondolatok, amik keletkeztek bennem A poszthumanizmus változatai című könyv kapcsán, amit mindezek ellenére érdekesnek és időszerűnek is tartottam, és helyenként kifejezetten izgalmasnak is, már amikor el tudott vonatkoztatni az öncélú filozofálgatástól, ami, mivel komoly elméleti és filozófiai megalapozottságú mű benyomását keltve már-már kötelező show-elemnek bizonyul a bölcsészettudományos gondolkodásban. Csak remélni tudom, hogy nem mond csődöt a filozófia a világvége pillanatában sem, és valami csodás deus ex machinaként megmenti az emberiséget, mint például ahogy Ellen Ripley elpusztítja a mutáns idegent (alien, xenomorph) saját idegen tulajdonságait felhasználva, vagy mint amikor a magyar népmesék szegény embere túl jár a halál vagy az ördög eszén, és valahogy mégiscsak életben marad.

Az utolsó transzport (Béta)

Az utolsó transzport

Végül is, ez az a játék, amit egész évben vártunk, annyira, hogy már el is feledkeztünk róla. Nagyszerű hagyományt szeretnék itt feleleveníteni ezzel a kis interactive fictionnal, aminek első darabjai a 4 Edit és az Erzsike, a zombi voltak. Valamennyire meglepő, hogy science-fiction környezetben játszódik, ez az első science-fiction művem EVER, de nem kizárt, hogy lesz folytatása, és még ez sem 100-as, talán van még rajta mit csiszolni, ez a verzió BÉTA, vagyis korántsem biztos, hogy végleges, de nagyjából teljes egészében játszható. Szerintem jók lettek a szövegek, talán ez a legjobb ilyen témájú alkotásom, ez nem azt jelenti hogy annyira jó, hanem azt, hogy a többi volt hm… feledhető… A történetben választásokkal jutunk előre, a bal sarokban lévő görbe nyíllal vissza is vonhatók a választások.

Az alkotás folyamatáról azt mondanám, hogy érdekes, talán kevésbé összecsapott, mint a megelőzően említettek, de azért az nem állítanám, hogy túl sokat kínlódtam vele. Túl nagy érdeklődésre nem számítok, de talán kiindulási alapnak jó lesz valami komolyabb projekt felé… Mindenki “használja egészséggel”, aki kipróbálja, remélem valamennyire élvezhető a végigvitele is, nem csak megcsinálni volt bizonyos értelemben kihívás, egyfajta szellemi kaland. Másfajta értelemben nosztalgia, visszautalás azokra az időkre, amikor ilyesmikkel szórakoztattam a környezetemet. A kidolgozottsága talán hagy némi kívánnivalót maga után, de ezek a projektek általában nem is a profizmusról szólnak az én személyes véleményem szerint, hanem arról, hogy “legyen valami”. Aztán majd meglátjuk.

https://www.vilaggep.hu/wp-content/uploads/2020/09/Az-utolso-transzport.html

5 gáz félév (félévkezdet)

Az ötödik félévemet kezdtem nem régen az egyetemen, van 1-2 elmaradt tantárgyam, sebaj, a jövő félévben még több lesz. Ez a 2020-as év elég fura is volt, szar is volt a maga módján, de mostanra sikerült belátnom, hogy nem megy tovább a meló is, meg az egyetem is, valamelyiktől el kellett búcsúzni. Néhányszor hangoztattam, hogy nem vagyok se a munka hőse, se Sztahanov elvtárs, nem én vagyok az, aki halmozza az állásokat, és közben egy csomó helyen tanul. Biztos olyan is van, csak az nem én vagyok. Eddig is voltak nehézségek abban, hogy összeegyeztessem őket.

egyetem, tanulás, könyvek

Mivel elméletileg végzős volnék, mármint az egyetemen, ez amúgy is egy csomó plusz feladatot ró rám. Kétszer kerülgetett a közelmúltban idegbaj az egyetem miatt, egyszer a záródolgozat témaválasztásának a környékén, másodszor a szakmai gyakorlat miatt. Most egyelőre úgy néz ki, mind a kettőhöz le vannak adva a papírok, a záródolgozat valami hosszú című akármi, mint egy normális záródolgozat, és a címe szerint valamiféle retorikai, szemantikai és egyéb alakzatokat fogok keresni néhány self-help (önsegítő) műben, például Csíkszentmihályi Mihály Flow, Szigeti Ildikó PszichoBiznisz és Oravecz Nóra van egy ötletem című könyveiben.

Szerintem a téma kimeríti a szakon a Jolly Joker fogalmát, mert meg lehet vele kerülni azt, hogy állást foglaljak a média aktuális kérdéseiben, inkább a kommunikációhoz van köze. Írtam már ilyen szövegelemzést, épphogy megkaptam rá a négyest, szóval eddig ok. Végül nem teljesen az lett, amit akartam, az egyik témám, amit magamnak kitaláltam, a Thomas Szasz nevével fémjelzett kommunikációs vonal a pszichoterápiában (és az antipszichiátria), a másik Tim Berners-Lee és Ted Nelson koncepcióinak a különbsége az internetről, a harmadik „valami interactive fiction”. Szerencsére mindegyik olyan téma, ami keveseket érdekel, és valószínűnek tartom, hogy a tanáraim biztos, hogy nem tartoznak közéjük, valószínűleg ezeket a témákat nekem magamnak, egyedül kellene feldolgoznom, ha továbbra is érdekelnek. Bár, eddig nem számítottam tudományos kutatónak, és attól, mert lesz egy BA diplomám (ha lesz), még mindig nem fogok annak számítani.

A szakmai gyakorlatra a Pszichiátria Érdekvédelmi Fórumhoz megyek remélhetőleg, ez is olyasvalami, ami valamennyire mutatja az érdeklődési körömet (annak egy részét), azzal egybe vág, másrészt pedig az utóbbi időben sikerült annyira stigmatizálnom magam különböző fórumokon, hogy, amint a Twitteren írtam, „utoljára ilyen stigmái Jézusnak voltak”, ami egyébként kifejeződik a pszichiátria hozzám való viszonyulásában is, de azt hiszem, nekem is megvan a magam véleménye róluk. Ennek ellenére igyekszem ezt nem túlságosan hangoztatni, a pszichiátriáról kialakult bennem egy kép, ami annyira lesújtó, amennyire csak lehet, de ezzel a képpel nincs mit kezdeni. Velem szemben már energiát sem fektetnek abba régóta, hogy palástolják az irántam való rosszindulatot.

Egyébként az, hogy a pszichiátria jól van így, ahogy van, meg „főorvos úr”, meg nyalifali, ahhoz vagy nagyon hülyének kell lenni, és akkor tényleg korrekt is a „kezelés”, vagy nagyon meggyötörtnek és megalázottnak, de általában mindkettőnek. Általában, akinek van egy kis esze, mögélát ezeknek a folyamatoknak, és felismeri a rendszer (minimum) kétarcúságát, de inkább kétélűségét, ahol csak idő kérdése, mikor fordul ellened az egész folyamat. Ha okot adsz rá, biztosan, de esetleg akkor is, ha csak szimplán nem vagy szimpatikus valakinek. A pszichiátriatörténet érdekes dolgokra világít rá: nem véletlen, hogy a pszichiáterek igyekeznek eltitkolni, elhazudni az egészet, mert nem sok dicsekedni való akad benne. Fajnemesítő, fasiszta múlt, sterilizáció, eutanázia, lobotómia programok, és mindenféle egyéb nyalánkság. Feltételezem, a fajnemesítő eszmék, és a szadizmus ma sem áll távol tőlük, persze, amikor ezt kezdem feszegetni, az aljas rágalom, ami ellen mindenféle fórumon készek tiltakozni, és reményeik szerint sikerrel, mivel a saját szemükben ők a társadalom megbecsült tagja, én pedig csak egy „skizó”.

Mindegy (ez a) téma (is) lezárva. Legalábbis egyelőre. A félév során lesz egy csomó órám, eredetileg örültem volna a bejárásoknak, de most már kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy jobb lenne valami „hibrid” megoldással, online letudni az órákat valahogy. Legalábbis egy részüket. Nem akarok nagyon jövőjós lenni, de mostanában valahogy arrafelé haladnak a folyamatot. Ahogy Szókratész mondja, csak egyetlen dolgot tudunk biztosan, azt, hogy semmit nem tudunk. Én is csak ezzel tudok biztatni mindenkit (beleértve magamat is) így a félév kezdetén.

Az autizmus és Asperger köpönyege

Aspergeres volt-e Asperger?

Ebben az írásban reményeim szerint elsősorban is az Asperger-szindrómáról, pontosabban annak eredetéről lesz szó Edith Sheffer Asperger gyermekei című, a közelmúltban megjelent könyv alapján. Nem próbálom meg rekonstruálni a főbb pontjait, csak annyit mondok, amennyit a fülszöveg is, hogy megkerülhetetlen történelmi (és pszichiátriatörténeti) könyv kellene, hogy legyen a témával foglalkozó úgynevezett „szakemberek” kezében (pszichológusok, pszichiáterek), de nyilván nem várható el olyanoktól, akiknek annyi bokros teendője akad, de talán nekik is hasznos ez az összefoglaló. A könyv több ponton igyekszik elkülöníteni a „náci pszichiátriát” és „a náci gyermekpszichiátriát” az attól valamiféle módon független pszichiátriától, amire nem látok túl sok bizonyítékot, hogy abban a korban létezett volna. A pszichiátriát áthatotta az eugenetikus (fajnemesítő) gondolkodás a korban, amikor bevett gyakorlat volt a sterilizálás világszerte, az első gyerekpszichiátriák is a fajnemesítő gondolat jegyében születtek az 1930-as években, ezzel párhuzamosan “zsidó tudomány”-nak bélyegezték a pszichoanalízist, a “tudattalan”-t pedig “zsidó találmány”-nak.

Ebben a korban meséli el az Asperger gyermekei egy gyermekklinika történetét, ahol történetesen Hans Asperger volt a vezető, és a hozzá szorosan köthető nevelőintézet, a Spielgrund történetét, ahol a Harmadik Birodalom legnagyobb gyermekeutanázia-programja folyt, szintén majdhogynem véletlen egybeesésként. A könyvben egyébként felvetődik az ötlet, nem volt-e Asperger maga is egy kissé aspergeres, mivel gyakran híján volt a megfelelő szociális skilleknek, minden idejét az autizmus kutatása kötötte le ebben az időben. Mindig az események sűrűjében volt: a bécsi klinikát három olyan személlyel vezette, aki tevőlegesen is irányította a gyermekeutanázia-programot, neki is tisztában kellett lennie vele mi folyik, amikor a Spielgroundra irányít valakit. Aztán a háborúba is csak belecsöppent Asperger, és szinte lelkendezve írt a háború jobbító hatásáról, a tájról, az emberekről, és arról, hogy egyszer valamiféle cserkészmódszerrel vezette el a bajtársait a veszélyzónából. Mintha valami dzsemborin lenne. Természetesen puskát ott sem fogott a kezébe.

Így a háború után folytathatta tovább gyermekpszichiáteri tevékenységét, de a továbbiakban már nem igazán foglalkozott autizmussal, viszont aktív maradt, több tanulmányt írt a tárgykörről, és olyan fura dolgokról írt tanulmányokat, amik akár félreérthetőek is lehetnek, hogy „a halálban szolgálni” a gyerekeket és a hozzátartozókat, valamint misztikus ködbe burkolta a gyerekek életidejét, azt mondta, azt Isten jelölte nekik ki, és azt bizonygatja, hogy a gyerekek, akik korán meghalnak, mintegy sűrítve élik le az életüket, és hamar felnőtté válnak. Szóvá teszi, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőknek „szolgálat lehet a halál”, viszont sok mindent elhallgat, például, hogy a Spiegelgroundon kiiktatott gyerekek többsége teljesen egészséges volt. A sorsfordító esemény az volt, amikor Lora Wing rátalált valahogy az 1944-es tanulmányára, illetve doktori értekezésére, amelyben autizmussal foglalkozik, mintegy kitágítva annak értelmezését. Innen jött az ötlet, hogy ne csak autizmus legyen, hanem Asperger-szindróma is, ami az autizmus kevésbé fogyatékosságot okozó változata, és főként a szociális készségek hiánya jellemzi, de egyébként nagyszerű képességeket is birtokolhatnak az Asperger-szindrómások, akik Lora Wing víziója szerint az úgynevezett autizmus spektrum kevésbé sérült végén találhatók. Asperger nem nagyon találta ezt túl jó ötletnek, és próbálta erről Lorát lebeszélni, de végül is Asperger halála után tiszteletből mégiscsak Asperger-szindrómának nevezte el az állapotot, bár később ő is megbánta.

Az Asperger-szindróma olyan fényes karriert futott be, hogy még a DSM-IV és a WHO által használt BNO-10 is szerepeltette, mint valóban létező betegséget, ezt később visszavonták, illetve az újabb kiadásokban már nem szerepeltették, viszont eddigre már elindult a tömeghisztéria útján az Asperger-szindróma, egy időben annyira felkapott volt, hogy minden magának való ember „aspie”-nek tartotta magát, ünnepelték az Aspergeres kultúrát, és életérzést, és kevésbé zavarta őket, hogy egy náci háborús bűnösről elnevezett fogalom zászlaja alatt parádéznak, mivel az Amerikai Pszichiátriai Társaság elfelejtett utána nézni Aspergernek, mielőtt a nevét egy mentális betegséghez kötötték volna. Ennyi dióhéjban az Asperger-szindróma és Edith Sheffer könyvének sztorija. Bár nem lenne vérbeli történész, ha a náci éra fogalomrendszerét, és egész struktúráját nem tárná elénk, nem titkolva el azokat az anyagokat sem, amit a „náci” ápolók és pszichiáterek követtek el gyermekeutanázia címen, és a legszebb az volt, hogy minderre még csak felkérést sem kaptak a hitleri Németországtól, önként és dalolva végezték, a legnagyobb titokban, körülírásokkal, barbiturátokkal téve el láb alól a kis pácienseket. Ez volt a gyermekpszichiátria első felvonása (gratulálok hozzá), körülbelül ilyen körülmények között született meg maga az autizmus fogalom is, még csak nem is Asperger munkájának köszönhetően, hanem a kor tudományának és fogalomkészletének megfelelően válaszul a kor tudományos kérdéseire és kihívásaira.