Skizofrénia és önmegvalósítás

Bolyongás a Maslow-piramisban

Elmondom, mi a baj a flow-elmélettel a skizofrének életére vetítve. Valahol ott fejeztük be, hogy a buták tévét néznek, és csak a szükségletek kielégítésére fordítanak energiát, és ezt nevezik életnek. A flow nem sok szerepet játszik benne. A skizofréneknek viszont a mai napig direkt úgy van kialakítva az élete, hogy az összes energiájukat lekösse a létfenntartás, hogy ne jusson eszükbe lázongani, vagy ha igen, megfélemlítéssel, traumaokozással tesznek róla, hogy ne legyen. Ám tételezzük fel, vagyis tegyük fel a kérdést, mi történik, ha egy skizofrénnek valami módon mégis ki lennének elégítve a létfeltételei? Egyből ki akarná valahogy elégíteni a többi igényét, egészen az önmegvalósításig, és ennek a társadalomban nem igazán van meg az útja jelenleg.

Nlézzük csak Maslow papa piramisán, mely szükségletek adottak egy skizofrén számára. A legtöbbük, ha nincs éppen valamilyen ellátó helyen (kórház, szeretetotthon, barakktábor) adott a lehetőség arra, hogy megpróbálja kielégíteni a fiziológiai szükségleteit az összes képessége bevetésével. Így a skizofrén flow élményhez jut? Nem valószínű. Nézzük akkor a biztonság és védettség szükségletét. Ez már rögtön problémás, mert a környezetében nem egyen rájátszanak arra, hogy az illető ne érezze magát 100%-ig biztonságban soha, és mindig meglegyen az az alap fenyegetettség-érzése, hogy ő a társadalomból bármikor eltávolítható, és a környezete lépéseket is tehet ennek megvalósítására. De mondjuk, hogy ez is megvan. Menjünk tovább: szeretet és valahová tartozás, elismerés és megbecsülés. Na, ez nincs meg, ezt létre kell hozni. Hozzunk tehát létre olyan közösségeket, védett munkahelyet, nappali foglalkoztatót vagy akármit, ahol ezek az emberek egymás között ezt megtehetik. Itt egy csapásra modellezhetjük ezeknek a szükségeknek a kielégítését, és lehet, hogy a nagy modellezésben valóban ki is elégülnének. Régebben az volt az alapelvem: „tegyél úgy, mintha élnél, és élni fogsz!”. De valóban így van? A munkarehabilitáció nem inkább munkaimitáció, és valóban megtörténhet az, hogy valakit évek múltán már nem elégít ki a közeg?

Persze, problémás, mert az ilyen embernek kognitív szükségletei és esztétikai szükségletei lesznek, és nem az, hogy „Roseberg megérdemelte, hogy leelőzze Hamiltont”, hanem valószínűleg tevőlegesen részt akar venni a társadalomban, meg akarja valósítani önmagát, kérdés, hogy ezt hogyan teszi. Nem húzhatja magával az összes skizofrént, pláne, ha azok nem is akarják, és ő se akarja igazán, nem mehet neki fejjel folyton a pszichiátriának, rajta kérve számon azt, hogy miért csak ígérgeti a „teljes élet” jogát, de sohasem teljesíti, sőt, inkább gyámságot javasol „a saját érdekében”. A pszichiátria annyit tehet meg, ha látja, hogy nagyon durva a diagnózis, hogy elkezdi relativizálgatni a diagnózist. Bipoláris depresszió? Borderline II.? Skizoaffektív zavar?

Bár biztos vagyok, hogy az én esetemben ilyesmi sohasem fog megtörténni. Derék pszichiátereink ragaszkodnak a stigmatizáló diagnózishoz, a gyámsághoz, és ahhoz, hogy ők szarták a spanyol viaszt. Ha nagyon ugrálsz, továbbra is címkézni fognak, gondnokság alá tesznek, ellehetetlenítenek, de a legdurvábban. Neked meg maximum abból lehet flow élményed, hogy minél változatosabban szidod a fajtájukat, végül is a magyar nyelv mérhetetlenül kreatív a szidalmak kitalálásában, például egy olyan nyelvhez képest, mint az angol. Nem leszel ugyan világhírű, de a saját szinteden, valahol megrekedve a Maslow-i 2-es és 3-as között, változatosan elküldhetsz mindenkit a jó k. anyjába. Ettől persze lehet, hogy megkapja az „agresszív”, „szociopata”, „pszichopata” jelzőket az olyan félművelt köröktől, akik nem tudják, hogy ezek még csak nem is pszichiátriai kategóriák. Akkor most valahol itt tartunk jelenleg, a társadalom ennyire van „felkészítve”, ennyire van „érzékenyítve”, jelenleg ennyi a tűréshatár. Most nem fogom részletezni, de egy egyetemi „feladat” vagy „feladvány” kapcsán kezdem erősen érezni a stigmát a társadalomban, és ez letör. Hogy nekem is részem lenne a stigmában, mert miért nem kussoltam, amíg lehetett? Nem tudom. Így alakult. Könnyű lenne, ha mindent előre tudnánk. Jelenleg a legjobb taktika elhallgatni a diagnózist. Bár úgyis kiderül. És nevetséges módon. De mi a reakció?

„Legalább szégyelli.”

Az is valami.

Luxuspszichiátria, luxuscirkusz

A gyámhivatalt nem szokta zavarni a realitás? #FreeBritney

Britney Spears-t, azt hiszem, nem kell bemutatni, valamennyire mindenki ismeri az egykori tinibálványt, aki 2007-ben azzal sokkolta a közönségét, hogy leborotválta a haját, Kevin Federline-nal, férjével való szakítása után többször pszichiátriára került, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy problémái vannak. Az emberek kissé szörnyülködtek, de viszonylag hamar napirendre tértek fölötte. Ami nem kapott szélesebb nyilvánosságot hazánkban, esetleg talán említés szintjén, hogy ugyanabban az évben „ideiglenes gondnokság” alá is helyezték, apját, Jamie Spears-t nevezve ki gondnokának, aki később kérte a a gondnokság véglegessé történő meghosszabbítását.

Az „ideiglenes gondnokság” körüli viták 2019-ben lángoltak fel újra, amikor Britney Spears hosszú szünet után ismét bevonult egy szanatóriumba, csakhogy, mint mondják, már nem egészen önszántából. Tehát lényegében erre utal az interneten mostanában minduntalan felbukkanó #FreeBritney hashtag, A #FreeBritney mozgalom támogatói a Los Angeles-i bíróság épületénél is tüntettek az énekesnőért, ahol a 38 éves Britney Spears meghallgatásai zajlottak, gondnoksági ügyben. Később a rajongók odáig mentek, hogy a Fehér Háznál kérték a gondnokság megszüntetését, a mozgalom által indított petíció már 125 ezer aláírásnál tart. Britney nem kommentálta a miatta indult mozgalmat, igazából nem is nagyon tehette, mert a gondnoka jóváhagyása nélkül nem posztolhat semmit, így aztán érthető, hogy ehelyett többször is hangsúlyozta a rajongóinak, hogy remekül van, bár állítólag naplót ír a helyzetről, amit könyv formájában tervez megjelentetni.

A gondnokság jelenleg azt jelenti Britney számára, hogy nem hagyhatja el a lakhelyét, nem vezethet, nem költheti a saját pénzét (hetente kap “zsebpénzt” a legfontosabb életszükségletek fedezésére), nem kérhet saját magának ügyvédet, és nem nyilatkozhat a médiának, csak előre egyeztetett formában. Időközben (mialatt gyámság alatt volt) Britney több lemezt kiadott, és világkörüli turnéra ment a 6. stúdióalbumával, a Circus-szal (milyen találó név!), ami 131,8 millió bevételt hozott, zsűritag volt az X-Faktorban, ezek pont nem azt bizonyítják, hogy Britney Spears cselekvőképtelen vagy beszámíthatatlan lenne. Mindezek a körülmények láthatólag a pszichiátriát és a gyámhatóságot egy cseppet sem zavarják: Hogy lesz-e változás a popdíva életkörülményeiben, 2021. február elsejéig kérdés marad. Az idei, augusztus 22-i tárgyaláson Jamie Spears újra megkapta a gondoki jogokat, annak ellenére, hogy Britney menedzserét, Jodi Montgomery-t szeretné gyámnak, a bíróság egyelőre elutasította Britney Spears erre vonatkozó keresetét/kérvényét.

 

Emelett pénzügyi problémákról is szólnak a híradások, ugyanis számítások, spekulációk kaptak szárnyra arról is, hogy az is elég fura, hogy Britney Spears 672 millió dolláros vagyonából, amit karrierje során keresett, hogy lett egy 2018-as gondnoksági bevallásban 56 millió dollár. Így érthető is talán, hogy az édesapa miért ragaszkodik foggal-körömmel a gondnokság jogához, életében lánya valószínűleg egy jogilag és ellehetetlenített rózsaszín malacpersely szerepét tölti be. A sztár édesapja viszont „összeesküvés-elméletnek” nevezi a #FreeBritney-s tüntetők állítását, miszerint lenyúlta a pénzt. A pszichiátria környékén mostanában egy kicsit kezdenek feltorlódni az „összeesküvés-elméletek”, én viszont nagyon úgy veszem észre, mindent ezzel próbálnak elintézni (még azt is, amire igazából nem ráhúzható a fogalom, mint a jelen példabeli esetben). Bár Britney hallgat ezekről, sokan arra gondolnak, hogy a fura instagramos bejegyzései titkos üzenetek, és az Overprotected, a Piece of Me és a Circus dalszövegeiben is ilyen utalásokat vélnek felfedezni, ami egyébként nem lenne túl meglepő (végül is mi másról szólhatnának, mint az életéről?). Britney menedzsmentje kikapcsoltatta a #FreeBritney hashtaget Twitteren, biztosan ők is elemi erővel irtóznak és tiltakoznak mindenféle összeesküvés-elmélet ellen (a pénz viszont jól jön).

Schizophrenia Simulation

Személy szerint sok rosszat elmondtam már erről a játékról, és nem is akartam megírni ezt az ismertetőt, de gondoltam, itt a hosszú hétvége, mégis megírom. A játék a skizofréniáról íródott, az is a neve, hogy Schizophrenia Simulation, és majdnem olyan fajsúlyos, mint annak idején a Depression Quest, igaz az interactive fiction formában volt megírva, ez pedig az izometrikus nézetű Unreal Engine nevű grafikus kalandjáték motorral készült, nagyjából ugyanazzal, mint a Batman: Arkham Asylum és társai (Batman: Arkham Knight, stb.), csak sokkal amatőrebb kivitelben, lévén hogy indie és ingyenes játékról van szó. Ugyanúgy az egérrel nézelődünk, és a nyilakkal mozgunk, de itt a nézelődésnek nem sok szerepe van, legjobb, ha beállítunk egy nagyjából megfelelő nézetet magunknak, és a játék végéig úgy hagyjuk.

Eredetileg úgy reklámozták, hogy pszichológus, pszichiáter szakemberek közreműködésével készült, aztán a szakemberek szépen sorban kihátráltak a projekt mögül, a sötét és vigasztalan tónusa miatt, amiben semmi reménye a skizofrén szereplőnknek, aki kísérleti gyógyszert szed, és annak hatása alatt kalandozza be saját(két)szintes lakását. A programból nem derül ki pontosan, hogy a szereplőnk magától van állandóan rosszul, vagy a kísérleti gyógyszer hatására, de adok egy tippet: a skizofrénia önmagában nem okoz rosszullétet. Kezdéskor egy cetliről kiderül, hogy egy E. Bleuler nevű doktor kezel minket (honnan is ismerős ez a név, ejnye csak!), és hívjuk fel, amennyiben mellékhatást tapasztalunk. A házban van egy telefon, én eleinte szinte minden akciónál, amikor rosszullétet éreztem, a telefonhoz rohantam, mondanom sem kell, hasztalanul, aztán a későbbiek folyamán letettem erről.

A játék egy meglehetősen szájbarágós történetvezetéssel indul, ahol szinte minden lépésünkhöz tippet kapunk, és így haladunk lassan a végkifejlet felé, olyan prózai dolgokra kell gondolni, mint arcmosás, almaevés, a kísérleti gyógyszer minduntalan bekapkodása (egyébként ezt el kell mondanom, hogy az antipszichotikum nem teljesen úgy működik, ahogy a játékban, hogyha rosszul érzed magad, bekapsz egyet, és attól még szarabbul leszel, bár, ha jobban belegondolok, így is működhet). Egy idő után elkezdünk kőkeményen hallucinálni, először fura hangokat hallunk, aztán mindenféle lények kezdenek megjelenni (ami a skizofréniára nem tipikusan jellemző), de meg van magyarázva, ugyanis a leírás szerint ez horror játék IS, és különben is álmunkban történik az egész. Vagy nem? A végén már kezdenek átszüremleni álmunkból is a lények, és ez már a vég… Egyébként a való életben szerintem olyan sincs, hogy belezuhanunk egy sakktáblába, és ott szörnyek üldöznek folyamatosan, és 3 kulcsot kell összeszedni, hogy kijussunk, és nincs ilyen álom sem. Amúgy ez volt az a rész, amit a legjobban utáltam, egyszer ki is fagyott, azt mégjobban utáltam, csak mászkáltam körbe-körbe az üres falak mentén… És itt jerül elő mégegy hiányossága a programnak: menteni sem lehet…

Plusz, van egy festmény, mivel festőművészek is vagyunk (Mi más is lehetne egy skizofrén? Blogger? Ehh…), és hiába takarjuk le, tüntetjük el, negligáljuk, annihiláljuk, a rosszul sikerült félelmetes festmény egyre csak üldöz minket, egészen a végkifejletig, ahol a festmények és a szörnyek egyesült erővel támadnak. A végén két lehetőségünk marad: vagy felfalnak saját elménk démonjai, vagy kivesszük a széfből a pisztolyt és fejbe lőjük magunkat. Biztató kilátások egy átlagos skizofrén számára, de egyet nem mondhatunk el róla, hogy túlságosan hazudna, bár lehet, hogy csak a skizofrének, kedves, hagyományos 20%-os öngyilkossági arányszámára hívná fel a figyelmet, a program ott lódít, hogy emiatt lennének a skizofrének öngyilkosok, elenyésző számuk lesz emiatt öngyilkos, hanem a bánásmód, a traumák és a kedvezőtlen életkilátások miatt lesznek azok. Szóval, mint említettem, ha nem akarjuk, hogy a végén felfaljanak a szörnyek, nyissuk ki a széfet, a széf kódja: 8430, és lőjük inkább nyugodtan főbe magunkat. Sok sikert!

https://choppypine.itch.io/schizophrenia-simulation

Szóval emiatt a végkifejlet miatt háborogtam egy darabig, de végül is magyarázható, és mivel nagy siker a játék, úgy gondoltam, itt a helye ennek is. Jól gondoltam? Nem. Nem baj.

A betegeknek miről kell gondolkodniuk?

Legnagyobb problémám a munkarehabilitációval, hogy a másik végén ott a pszichiátria. Nincs maradibb, ósdibb „tudomány” a pszichiátriánál. Különben mi más magyarázná, hogy 2020-ban Nyíregyházán még mindig a múlt század ’60-as évekbeli gyógyszerekkel kezelnek, ha a nyíregyházi pszichiátrián katasztrófaként élik meg, ha nincs haloperidol, nekem pedig cisordinolt, és leponexet(!) írnak fel. Ezek közül a cisordinol kevésbé ismert, az abilify-os fellángolásos időszak után előszeretettel írják fel boldog-boldogtalannak. Az abilifyt csodaszerként ünnepelték egy időben, festékadalékanyagból fedezte fel valamelyik hm… fura érdeklődésű szakember, de aztán rájöttek a pszichiátrián, hogy mindenkinek jobb lesz, ha egy huszáros fordulattal visszatérünk az 1950-es, 60-as évekbe. A leponexet „terápiarezisztens” skizofréneknek írják fel, akiken már – úgymond – semmi nem segít, a klasszikus, nyálcsorgató zombi gyógyszer. Állítólag ezt kellene szednem a cisordinol mellé. A haloperidolnak szintén rossz a sajtója, úgy tudom, a moszkvai iskola és a politikai pszichiátria előszeretettel alkalmazta, de az egész világon rosszul cseng a neve, lejáratta magát. Nem úgy a nyíregyházi pszichiátrián (a világ szívcsakrájában), ahol fontos szerként tartják számon.

A pszichiátria szerint a betegek jobb, ha nem gondolkodnak, vagy nem erről, „bízzák csak a szakemberekre”. Oké, rendben, de a pszichiátria mikor volt hajlandó számot adni arról, hogy mit miért csinál, és nem csak hazudozik a „kémiai egyensúlyzavar”-ról, és randomize gyógyszerez? A pszichológia mennyivel lett kevesebb attól, hogy felfedte a „műhelytitkait”, népszerűsítő és egyéb kiadványokban a laikusok számára is ismertette a folyamatokat, amiknek mentén dolgozik? A pszichiátria miért ragaszkodik tűzzel-vassal a megközelíthetetlenség, varázslóság mágikus mítoszához, hogy azt egyedül ők értik mit miért csinálnak, más földi halandó nem képes ezt a híres „tudományt” ép ésszel felfogni, követni? Talán azért mert nem is varázslóság, hanem csak bűvészség, és nincs mögötte semmilyen biztos tudás. Vagy, amiben én inkább hiszek, még csak nem is bűvészség, igazából ők sem tudják, mit miért csinálnak, hogyan tudnának akkor beszámolni róla? Persze, orvosi titoktartás, meg a betegek személyiségi jogának védelme a fényképezés és a hangfelvétel készítésének tilalma, kérdezem én, akkor miért kell a „beteget” olyan helyzetbe hozni, ami miatt méltatlan helyzetbe kerül, személyiségének nem megfelelő bánásmódban részesül?

Hm, a pszichiátria mindig kivétel. Megközelíthetetlen, rejtélyes, mágikus világ a kívülállónak. Bár nem mindenkinek. Csak mondják, hogy „bekerülni könnyű, kikerülni nehéz”, illetve nem is lehet, anélkül, hogy nyoma maradjon (a stigma). Némelykor szót emelnek pszichiáterek a stigma ellen, bár inkább ezt szeretik átpasszolni a társadalom egyéb szélmalomharcosainak, akiket aztán „Antistigma-díj”-jal jutalmaznak, ők maguk pedig köszönik, a mindennapi életben nem foglalkoznak ezzel, sőt, maguk is inkább gerjesztik. Mit gondoljunk arról a főorvos úrról, aki az udvaron „skizó kurva”-ként hivatkozik a betegre, pszichiáteri részről megkövetelt a maximális tisztelet, a beteg jogainak semmibe vétele viszont cserébe sokkal jellemzőbb. Így alakul ki az egyenlőtlen, patriarchális viszony a pszichiáter és a páciens között, illetve most már nem is a pszichiáter és a páciens között, hanem a pszichiáter és a hozzátartozó között, a pszichiátria velem szemben taktikát váltott, most már meg sem kísérel velem szót váltani (úgyis leírom), vissza a régi reflexekhez, a páciens háta mögött, lehetőleg csak a „hozzátartozóval” beszélni, de lehetőleg vele se sokat. Egy pszichiáter úgy van csak biztonságban, ha cinkos viszonyt alakíthat ki egy vagy több hozzátartozóval, és megszerezheti az ő vagy az ők szimpátiáját az embertelen terápiájához (vagy legalább a beleegyezését).

A munkarehabilitációt és a közösségi pszichiátriát, mint valamikori „reform” kezdeményezést is igyekszik a pszichiátria a hatókörébe vonni, a legjobb, amit tanácsolhat a betegnek, hogy ne hangoztassa a betegségét, se a társadalomban, se a közösségben, csak bízza rá magát a pszichiáterre, helyezze belé a bizalmát, cserébe a betegnek szemlesütést ajánl, mind a társadalomban, mind a közösségben, ahol dolgozik vagy „pihen”, magáról a „betegségről” (ha ugyan van ilyen) egy szót se, helyette minden más apró-cseprő dologról lehet beszélni, ami egy kis színvonalú életben előfordul. Így kerül szóba folyton az időjárás, a csapvíz minősége, a különféle szörpök és üdítők és kólák, ahelyett, hogy szóba kerülne egyáltalán maga a betegség, az állapot, amiben az illető van. Ideális esetben soha nem kerül szóba, a pszichiátert nem érdekli, illetve idő sincs rá, a közösségben nem ajánlott hangoztatni, a társadalomban pláne katasztrófa. Meg kell mondani azt is, sokszor nem a munkarehabilitáció vagy a közösségi pszichiátria vezetőségén múlik, hogy nincs párbeszéd. Ők gyakran nyitottak az ilyesmire, ami nagyon helyes, funkciójukból adódóan nyitottnak is kell lenniük minden ilyesmire. Valahogy magától elhal az egész párbeszéd a betegségről, illetve ki sem alakul. Nekem valahogy gyanús, hogy visszavezetnek a szálak a pszichiáterhez, aki egy olyan gyóntató pap helyzetében van manapság, akinek nincs ideje meghallgatni a hívek bűneit, de annyit tud tanácsolni nekik, hogy legalább ne terjessze őket a közösségében és a nagyvilágban. Helyette felírja a plusz gyógyszert, az elavult gyógyszert, a kísérleti gyógyszert, mikor melyiken „van támogatás”, aztán szarik az egészre, építi a nyaralóját, egy pszichiáter megfelelő ingatlan nélkül nem is pszichiáter, örülök, hogy legalább a külsőségekre adnak, amíg minket kibasznak a lakásainkból, mert a társadalomban félnek tőlünk, félnek az ismeretlentől, és nem is hagynak időt a magyarázkodásra, inkább a „vigyék el”, „tűntessék el” mentalitás hódít, ő nem olyan, mint mi, inkább jöjjön valaki, akinek fáj a lába.

Azt hiszem, a munkarehabiltáción kezdtem, és igyekeztem azon is végezni, most éppen a „gondolkodási időmet” a munkarehabiltációt illetőleg, hogy akarom-e én ezt egyáltalán, de az adott körülmények között a válaszom nagy valószínűséggel az lesz, hogy: NEM. Most belekezdhetnék ehelyett a terveim és álmaim felsorolásába, amit ezek helyett akarok, de még csak képlékenyen körvonalazódnak, és valószínűleg ettől már mindenki vagy a falnak menne, vagy elaludna, szóval inkább viszlát mára, talán majd legközelebb erről is lesz majd pár szó, ha tisztábban látok. Egyébként az jutott még eszembe, hogy milyen hálás téma ez a pszichiátria. Évek óta szidom, hömpölygésszerű bejegyzésfolyamokban, és még mindig tudok újat mondani. Elképesztő.

Elbizonytalanodás a korcsolyapályán

Ha egy kommunikáció szakos az elbizonytalanodásról ír, az csak annyit jelenthet, hogy “a tökéletes kommunikáció valószínűsége nulla”, mint ahogy azt kommunikációelméletből tanultuk. Vagy az is lehet, hogy azért ír az elbizonytalanodásról, mert abban is elbizonytalanodott, hogy ő egyáltalán kommunikáció szakos, így már érthető. Amikor nekivágtam, minden biztos volt, kiszámított, és most, hogy hirtelen pszichotikus epizódok, pandémiahullámok “színesítik” az életet, belekóstoltam a rendszerkritikus szemléletbe, a konteózást sem hagytam ki, a pszichiátriáról már valószínűleg mindent elmondtam, amit érdemes volt (és amit nem), hirtelen, úgy érzem, légüres térbe kerültem, egy vákuumba, ami szinte ellenállhatatlanul szív magához, és kényszerít, hogy lassuljak le.

Igaz, hogy a kommunikáción (amit én leginkább egy speciális, gyakorlati magyar szaknak fogok fel) főként azt tanítják, hogy ne bizonytalanodjunk el, és ha elbizonytalanodtunk, azt ne kommunikáljuk semmiképpen, de mivel most éppen nyári szünet van, talán most egy kicsivel kevésbé vagyok kommunikáció szakos, mint egyébként, és megengedhető jobban az ilyesmi. Annál is inkább, mert szakmai gyakorlatot kell “választani”, ha ez ilyen időszakban könnyű lenne, egy új pszichiátert is kellene keresni, egyébként imádom a pszichiáterek ilyen irányú kérdéseit, hogy “mikor kerestem elsőként segítséget”: soha a büdös életben, “mit szeretnék, mit várok a pszichiátertől, hogy miben segítsen”: semmit, b*zd meg, csak erőszakkal bevisznek, ha nem jelenek meg. Ilyen rózsás kilátások mellett engedtessen meg nekem az elbizonytalanodás, legalább egy pár napra, vagy legalább addig, amíg rendezem a gondolataim.

És a konteó: kérdéses, hogy mennyire konteó, amikor az nem konteó, ami a pszichiátrián zajlik, ennek ellenére az emberek 90%-a hajlamos nem elhinni, hogy ilyenek lehetnek, megtörténhetnek. A konteókat sem hiszik el, mert túl durvák. Az emberekkel elhitették a keresztény (mézes-)mázat, ez a keresztény máz tatja össze jórészt az egész nyugati civilizációt, de ha megkapargatjuk, rájövünk, hogy senki sem hisz benne, úgy igazán. Vagy hisz, de nem úgy, hisz, de a saját értékrendje szerint, aztán kilyukadunk oda, hogy Isten van, mert logikus lenne, hogy legyen, mert különben ez a legnagyobb konteó, amire mégis valahogy egy egész civilizáció épül, és már kényelmetlen lenne ebből a végső konteóból (is) kilépni, mert e nélkül félő, hogy az egész kultúra a darabjaira hull, minden az értelmét veszti, amit eddig felépítettünk a 2020 év alatt.

Aztán legutolsó élményem az ezernyi forrásból hallott ezernyi információ, aminek a töredékeiből rakom össze a magam töredékes világnézetét, aztán elgondolkodom azon, hogy a posztmodern létállapot véget ér-e valaha, vagy hogy mikor, vagy inkább érdemes a fogalmat úgy kitágítani, hogy ezután minden beleférjen, és többé-kevésbé ez a világkép, ami az avantgarde-ot és a szürrealizmust is tartalmazza nyomokban, lesz a maradandó. Szóval, úgy érzem, egyszer elcsúsztam, és évek, évtizedek óta próbálok talpra állni, és amikor már úgy tűnik, hogy majdnem sikerül, észreveszem, hogy egyre sikamlósabb talajon kellene folytatnom ezt a mutatványt, ezt a tápászkodást, és közben csak csúszkálok, kalimpálok, és minden távolivá válik, a zsivaj ezen a korcsolyapályán, a nézők és a többi korcsolyázó kiabálása, a pszichiátria groteszk halálpofává torzul és mégis nevetségessé válik a maga múlt század közepiségével és erőszakosságával, amivel mégis tiszteletet követelne, és egyre kétségbeesettebben keménykedik, hogy komolyan vegyék, de akinek esze van és bátorsága, jelen idő szerint magasról tesz az egészre, inkább a tápászkodásra koncentrál, a talpon maradásra, aztán, persze a végén úgyis csak hanyatt fekszik a földön.

A kérdés mindössze annyi, hogy sikerül-e visszanyernie az illető korcsolyázónak az egyensúlyát, és mennyi időre, az első elcsúszás és a végleges hanyattfekvés között. Vagy sikerül-e egyáltalán. Meglátjuk.

Világgép Fórum!

A Világgépen, természeténél fogva, sokkal több dolgot meg tudnék (és meg is tudok) valósítani, mint a Skizofrénia undergroundon, sajnos eddig minden világgépes nekibuzdulásom Skizofrénia undergroundozásba torkollott. A nézettség kurvája vagyok, mint itt szinte mindenki, ha nincs nézettség, az embernek kedve sincs annyira előállítani még az ingyenes tartalmat sem. Nem azt mondom, hogy eddig olyan kurva sokan nézték a blogot, de az Origó és az Underground révén páran képbe lettek, hogy folyik/történik itt egy ilyen blog, skizóblog, énblog, egóblog, és nagyon nem áll pozitív relációban a pszichiátriával. Amire az utóbb kiderült dolgok csak rátettek néhány lapáttal, a legutóbbi “befekvésem” óta nem azt mondom, hogy “utálni kell a pszichiátriát”, hanem hogy “nem kell pszichiátria”.

Van az a Harangozó Judit által indított és kezdeményezett “felépülés alapú közösségi pszichiátria”, ami valami pozitív dolgot kezdeményezett, egyetlen negatívum van benne, hogy szerepel benne a “pszichiátria” szó. A pszichiátriával egy a baj: beleivódott a közgondolkodásba, felrakatta magát az internetre, megjelent a pszichiátria szerek reklámjában, és igyekezett magát ilyen módon tovább sulykolni a köztudatba. Ezzel csak annyi a baj, hogy botrány nélkül a pszichiátriának nem lesz vége soha. Most a feketék jogaiért tüntetünk, emitt egy pandémia, a média kereke örökké forgásban van, nem lehet tudni, lesz-e olyan uborkaszezon, amikor bekerül a közbeszédbe a pszichiátria kérdése. A társadalomnak láthatóan szüksége van a pokolra, mégpedig földi pokolra, a pszichiátriára. A társadalomnak nincs ideje a lemaradozókra, a mentális betegekre, a társadalomnak az a kívánsága, hogy cuccolják le őket, vezessék ki a társadalomból, aztán az életből. Addig meg virágozzon a gyógyszeripar, hízzon disznóra.

A pszichiátrián nem szabad hangfelvételt készíteni, a pszichiátrián nem szabad képet rögzíteni, a pszichiária autonómiát élvez a rendőrség előtt is, csak utasítgatja őket meg a mentőket a kényszerbeszállításokra, viszont a pszichiátria menedéket (és alkalmazást) nyújt minden elferdült lelkű és torz értékrendű embernek, ez akkor fog majd értelmet nyerni, ha majd megindul a vizsgálat, és kiderül, hogy az utóbbi 30-40 év minden perverze és valóban beteg elméje ott nyüzsög a pszichiátrián, “státuszban”, mint alkalmazott. Ha valaki nem elég elferdült, perverz, hamar betörik, benevelik. Vagy mehet. Volt egy politikai pszichiátria, volt egy rendszerváltás, de a pszichiátria maradt a régi. Amikor nyugaton és északon teret kap az Open Dialogue, a társadalmi párbeszéd, a Soteria módszer, itt, Magyarországon a perverzek utolsó nagy rohamra indulnak az emberi erkölcs és tisztesség ellen, pszichiátria címszó alatt. Leponex-szel és cisordinollal oltják le az embereket, nemet mondva bármiféle fejlődésre, a pszichiátria Magyarországon maradt a normalitással, az ép ésszel szembe menve, a tudatállapotok szivárványának a kínzókamrája. A pókháló-hasonlat újra értelmet nyer: Magyarországon a pszichiátria elferdült jellemű rabtartókkal börtönként üzemel, egy karizmatikus rendszer árnyékában újra politikai felhangokat hangoztat, újra politikai pszichiátriáról ábrándozik.

Ebben a helyzetben, úgy döntöttem, kell az oldalra egy fórum. Legyen hol megvitatnunk ezeket a dolgokat. Legyen Fórum! Legyen Antipszichiátria! Mindenkit várok a fórumra, nem fontos belépni, nem fontos regisztrálni, lehet anonim is beszélgetni (ez a WordPress ilyen). A lényeg, hogy nyoma maradjon, hogy voltunk, hogy gyötörtek minket, hogy szenvedtünk, hogy elég volt. (Egyébként bármiről lehet írni, gondolom, lesznek más témák is.)

A hagyományos pszichiátria válsága

A hagyományos pszichiátria jelen állás szerint szadistább, mint valaha. Nem tudok rá jobb szót, szadista. Mikor már védhetetlen az az álláspont, hogy az úgynevezett mentális betegségeket agyi kémiai egyensúlyzavar okozza, amire randomájz gyógyszernek (esetleg kábítószernek) minősülő készítményeket írnak fel, a pszichiátria nem is tud mást csinálni, kétségbeesetten termeli ki a gyilkosabbnál gyilkosabb gyötrő metódusokat, és fogadja be sorai közé az egyetemről frissen kikerült, Freud-on (vagy Bárányok hallgatnakon) felnőtt, sötét lelkű perverzeket, akik még hajlandóak pszichiáternek állni. 2020-ban a pszichiátria éppen annyira anakronisztikus, amennyire csak lehet.

Előbb kalandozzunk el a „felépülés elvű közösségi pszichiátria” világába, amit Harangozó Judit és az Ébredések Alapítvány képvisel, az egyetlen észszerű utat a XXI. században. Ők tapasztalati szakértőkkel erősítenek, és párbeszédbe keverednek a skizofrének hangjaival, ahelyett, hogy a gyógyszeres terápiát választanák. A „tapasztalati szakértő” az a skizofrén, aki nem az egyetemi diplomával lett a terület szakértője, hanem gyógyult skizofrén, aki számtalan „shub” vagy „goáma” során tanulta meg, „tapasztalta ki” a skizofrénia mibenlétét. Én is lehetnék éppen tapasztalati szakértő, ha ugyan érdekelne az ügy, hogy a közösségi pszichiátria oldalán masírozva másokat tanítsak meg a hangjaikkal való kommunikációra, inkább a saját hangjaimat tanítgatom a szabolcsi tájszólásra, mindig is introvertált voltam, kivéve amikor extrovertált, főleg, ha olyan témák kerültek sorra, amihez tapasztalatilag szakértettem, pl. skizofrénia, alkoholizmus, interactive fiction, stb.

Egyébként a közösségi pszichiátria éppen annyira járatta le magát első körben, mint a hagyományos pszichiátria, a közösségi pszichiátria kifejezte saját létét, de szerencsére a hagyományos pszichiátria bűvkörébe került, fura módon, valahogy, és most már „felépülés alapú közösségi pszichiátria” az új szlogen. Kíváncsi vagyok, hány szót kell még a „pszichiátria” kifejezés elé tenni, hogy valóban elfogadható legyen a nagyközönség számára, javaslom a „most már igazán felépülés alapú közösségi pszichiátria” fogalom bevezetését is, sajnos a „pszichiátria” fogalom jelen idő szerint diszkreditálta magát minden jóérzésű ember szemében, a folyamat visszafordíthatatlan. A kérdés, hogy lassú enyészeté lesz ez a rossz emlékű diszciplína, vagy egyszerre pukkan ki a pszichátria dot pont com lufija, én, személy szerint még a fogalmat is törölném, betiltanám, a helyét sóval szántanám be.

A pszichiátria (és a pszichológia) alapgondolata, hogy a problémát mindig magadbban keresd, de a pszichiátriáé biztosan, pontosabban az agyadban, a kémiai egyensúlyzavarodban, amit mi hasraütésszerűen legyógyszerezünk. A legutóbbi osztályos kezelésem alkalmával a kezelőorvosom (írd és mondd) 2-szer szólt hozzám, és mindössze a távozásom időpontját közölte. Majd elbocsájtott egy múlt század közepén felfedezett, 0. generációs injekcióval, meg egy „terápiarezisztens skizofrének” számára kifejlesztett csodaszerrel, a leponex-szel, ami az agy szőnyegbombázását jelenti. Természetesen baszok szedni, elég bajom van a belém fecskendezett mocsokkal, amit a cisordinol jelent. „Betegségem” hajnalán az egyik barátom megkérdezte, hogy történik ez a „kezelés”: „Fognak és visznek?” Akkor furán néztem rá, de mondtam neki, hogy lényegében igen. A keleti régióban ez a divat. Tavaly még rám fogták, hogy „öngyilkos akartam lenni” (nem akartam), idén már ürügy se kellett, erőszakkal bevittek, és utólag aláíratta velem a kezelőorvos, hogy 2 héttel ezelőtt „önként felvételemet kértem az osztályra”. A tinta mindent elbír.

Kimehetsz a pszichiátriáról, de a pszichiátria nem megy ki belőled, amíg élsz.