Izolált a koronavírus? Üdvözöllek a világomban!

Írta: Caroline Colwill (Mad in America, április 8.)

Azok között, akik nem tapasztalták, kevésbé tudott dolog, milyen életet és szegénységet él át egy „mentális beteg”. Hitelkártyatartozásom volt, elégtelen jövedelemmel, és antidepresszánsokat kezdtem szedni az ebből fakadó öngyilkossági kísérletem után. 8 év Zoloft után, a pszichiáterem Lexapro-ra váltott, amitől pszichotikus lettem. Ezért pszichiátriai intézetbe vittek, és pszichiátriai szereket szedettek velem akaratom ellenére, és rokkantnyugdíjat kezdtem kapni, ami miatt a szegénységi küszöb alá kerültem. A „mentális betegség” ezen tapasztalatai, és a pénzügyi nehézségek vezettek oda, hogy izolálva voltam éveken át.

Nem tudtam elmenni a barátaimmal vacsorázni a pénzügyi helyzetem miatt. Minden, amit tenni tudtam, hogy elmentem a zöldségeshez, és a pszichiátriára, és írtam néhány olyan dolgot, ami érdemes a mások figyelmére. Ez sokkal azelőtt történt, hogy a koronavírus megjelent.

A pszichiátriai szerekről köztudott, hogy 15-25 évvel megrövidítik az emberi életet. Az antipszichotikumokat különösen veszélyeseknek tekintik. Antipszichotikumokat szedtem majdnem egy évtizedig. A nővérem meghalt, amikor kilenc és fél éves volt, és amikor én hét, szóval régóta tudom, milyen bizonytalan az ember élete. Azok a félelmek, hogy az ember elveszítheti a szeretteit, és a saját halandóságunk sem ismeretlen előttem.

Az emberek újonnan támadt idegessége és depressziója, ami az izolációból fakad, közismert Amerika szegényei között, különösen azok között, akik a pszichiátriaipar markába kerültek. A 2 milliárd dolláros szövetségi segélyalap az adófizetőknek, és a nemrég munkanélkülivé váltaknak kínál anyagi juttatásokat. A nagyon szegények, akik gyakran pszichiátrián kezelt emberek, nem kapnak semmit. Nagy társaságok hiányt szenvednek, és pénzügyi segítségre van szükségük. Megkapják. Miért nem adnak inkább nekik antidepresszánsokat, és küldik őket terápiára, mint amikor én először szenvedtem anyagi jellegű problémák miatt? Ez a világjárvány, és a gazdasági segélyalap, megjósolható, hogy csak ki fogja szélesíteni a már meglévő gazdasági különbségeket.

Mint a lelki kríziseknél, a hitüktől eltávolodott keresztények visszatérhetnek a vallásukhoz, ha ennek az egésznek vége. A történelmi egyházak, ahogy tapasztaltam, a közép- és felsőbb osztályokat szolgálják ki. Nem nyújtanak kényelmet vagy közösséget, azoknak, akik nem férnek ebbe bele.

Egyetlen dolgot tudok a pszichiátriaiparral kapcsolatos tapasztalataimból: hogy a pszichiátria az utolsó hely, ahova az embereknek fordulniuk kellene a világjárvánnyal kapcsolatban. Bárkit, akinek pénzügyi nehézségei vannak, pénzügyileg kell segíteni. A tény, hogy nem ez történik, az értékek válságáról tanúskodik az országunkban. Ez a járvány felszínre hozza akár a kellemes, akár az ocsmány igazságokat arról, hogy milyenek vagyunk, mi, emberek, valójában.

Néhány ember most találkozik először az online kommunikáció nehézségeivel, például a telefonjaik beállításaival. A pszichiátriai kezelteknek sokszor ez az egyetlen készülékük, amijük valaha volt. Mi, akiknek van internetelérésünk, a szerencsésebbek közé tartozunk. Sok „mentális beteg” nem részesül ebben a luxusban. A nagyon szegény, „mentális beteg” vagy sem, nem birtokol ilyesmit.

A gazdag,ok a középosztálybeliek, és akik egészséges közösségekben élnek – a normális emberek – hosszú és személyes jelentéssel teli életet élnek. Az egyik legrosszabb, amit a pszichiátriaipar tett velem, és még nagyobb mértékben meg akarta tenni, hogy elrabolta tőlem az életnek oly sok értelmét. Az ellátórendszerbe voltam kényszerítve majdnem két évtizedig, és ezek az évtizedek jórészt elvesztek. A értelem és jelentés helyett adott nekem pszichiátriai szereket, terápiát, és a mentális páciens szerepét. Ebben a keretben, amit elvárhattál, csak a puszta létezés volt.

Annyira el voltam nyomva a pszichiátriai szerektől, az élethosszig tartó mentális páciens szereptől és a pénzügyi nehézségektől, hogy sokáig próbáltam megkeresni a kis dolgok jelentőségét. Egy kis önkéntes munka az igazán nyomorgók között. Segíteni a szüleimnek. Imával és hittel. És most, az írásaimmal.

Most, amikor végezetül, fokozatosan elkezdtem lejönni a pszichiátriai szerekről, egy jobb élet reményében, ijesztő feladat elé nézek. Hogy kezdjek egy új életet öregebben? Annyi elvesztett lehetőség. Évtizedek, amíg nem jöttem vissza az életbe. Az emberek, akik időszakos nehézségekkel néznek szembe a koronavírus miatt, szerencsések.

Én viszont, bizonyos mértékben, hozzászoktam az izolációhoz. Szeretek olvasni és írni, a két évtizedes pszichiátriai szerhasználat ellenére. Más emberek, akik pszichiátriai kezeléseket kaptak, nem ilyen szerencsések. Van egy barátom, akit szintén régen behálózott a pszichiátriaipar. Régen falta a betűket, de már nem tud ilyesmikre fókuszálni. Valószínűleg a pszichiátriai kezelése miatt.

Annyi szégyen, és társadalmi megtorlás van azok körül, akik megtapasztalták az elme extrém állapotait, és megkapták a pszichiátriai címkét, hogy ez önmagában izoláló. Ez az a fajta izoláció, amit az emberek, akik pusztán szociális távolságot tartanak, soha nem fognak megtapasztalni.

(Caroline Colwill, Mad in America, április 8.)

Isolated by the Coronavirus? Welcome to My World

Freud és a nárcizmus

Ma esti mesének Sigmund Freud a nárcizmus bevezetéséről írott tanulmányát olvastam el. Mivel népszerű fogalomról van szó, habár ugyanolyan spekuláció, mint az összes többi pszicho-izé, fogadjuk el valóságosnak. Első leírását Freud szerint P. Näcke adta, 1899-ben, és arra az állapotra értette, amikor valaki saját magát szexuális tetszéssel szemléli, és ebben hm… kéjeleg. A kifejezés eredetije a mondabeli Narcisszusról származik, aki szerelmes lett a saját tükörképébe.

Freudot szokás nagyszerű gondolkodónak tartani, de egyszerű faszkalapnak is, igazság szerint talán valahol a kettő között helyezkedik el, érzésem szerint közelebb áll az utóbbihoz. Tény, hogy mindent megpróbált a szexualitásból levezetni, híres libidóelmélete kapcsán. Eredetileg a nárcizmus fogalmat is annak érdekében vezette be, hogy közelebb kerüljön a skizofrénia, dementia praecox, vagy saját szavával élve: parafrénia bevezetéséhez, csak aztán szokás szerint elkalandozott, és belekeverte a homoszexualitás nevű betegség (ekkor még betegség!) szerepét, ennek vagy ezeknek az állapotoknak a kialakulásába. Freud maga sem tudta, hogy fejtegetéseit a biológiához, vagy a pszichológiához kapcsolja inkább, igyekezett a biológia felé gravitálni, attól való félelmében, hogy a pszichológia szart se ér (félelme nem volt alaptalan!). Az az érzésem, Freud igyekezett tudományát az orvostudomány felé terelni, szerencsére a gyógyszerezésben ártatlan, vagyis a gyógyulást nem a gyógyszerezésben látta, nem is láthatta, mert csak az 50-es évektől kezdtek cuccolni. Viszont volt egy olyan megjegyzése, hogy pszichoanalízissel sem kezelhető.

Pszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus, pszichiáter, mind különböző (szak)embert takar, teljes a zavar a tekintetben nagy általánosságban, melyiknek mi a szerepe, nem is óhajtok felvilágosítani senkit, maradjunk annyiban, hogy nekem mind sarlatánnak tűnik, akik mélyen az emberi erkölcsi és etikai normák alatt állnak, amikor pénzért kezdenek el hülyeségeket pofázni a páciensnek, illetve az áldozatnak. Egyik sem tudományos igényű rendszer, mégis akkora népszerűségnek örvendenek, mintha lenne egyáltalán valami sejtésük az emberi elméről. Korunk varázslói ők, de inkább kuruzslói. Talán a pszichológiának lenne esetben némely esetben, ebből fakadóan még talán a terapeutának, az analitikus és a pszichiáter már régen lejárt lemez. Amire azért felteszik újra és újra ugyanazt a tűt, és verkliszerűen mondják ugyanazt a pár begyakorolt, sematikus mondatot, mint a papagáj, a pszichiáter ráadásul még le is töm mérgekkel. Egyébként mostanában volt a kormánynak egy olyan rendelkezése, hogy mindenki csak olyan praxist folytathat, amire képesítése van, ebből volt egy kis felhördülés, de csak vihar a biliben.

Mindenesetre voltak bizonyos korszakok, amikor Freudot tekintették az origónak, és így libidóelméletével keresztül-kasul hatotta az egész pszichobizniszt, csak az utóbbi időben kezdték csendesen elsunnyogni a minduntalan való emlegetését. Egy időben Jungot próbálták helyette felkapni, amíg rá nem jöttek, hogy az egész haszontalan szócséplés, és le nem dugtak mindenkit gyógyszerrel, hogy inkább kussoljon, ami csúnya dolog volt, de manapság még az állami erőszakszervezeteket is igénybe veszik ehhez, holott európai uniós jogszabály tiltaná, elvileg. Mindegy, ameddig ki nem halnak a szocialista politikai pszichiátrián nevelkedett „szakemberek”, nem is számíthatunk semmi jóra. Versenyfutás az idővel: ki hal ki hamarabb? Én remélem, hogy ők, ők remélik, hogy én. Meglátjuk.

Freud tanulmányának a lényege egyébként nagy vonalakban annyi, hogy vitatkozik Junggal, miszerint a parafréniás állapotok létrejöttében szerepe van a nárcizmusnak, valamint a társadalmi szorongásból eredő homoszexualitásnak is. Utal arra, hogy ezek az emberek megfigyeltetési tébolyban szenvednek, és E/3 hangok szólnak a fejükben, és kommentálják a cselekedeteiket. Érdekes volt ezt olvasni, mert ez egy adalék, manapság a hallucinációkban szó sincs E/3-ról, inkább utasításos, E/2-es hangok a jellemzők. A skizofréniában a libidó visszavonódik a külvilág tárgyairól, tehát az ilyen személynek nincsenek szexuális késztetései, és önmagába tér vissza, nagyzási hóbortjában, megalomániájában. Ennyiben talán igaza lehet, de ezt önmagában csekélyke eredménynek látom. Mindenesetre dicséretes volt Freud részéről az igyekezet, ahogy a skizofréniáról gondolkodott, bár cikkének nem volt más eredménye, minthogy rászabadítsa a világra a nárcisztikus, nárcizmus fogalmat, ami manapság diadalmenetét járja, főleg párkapcsolatokban vádolják egymást ezzel pro- és kontra, a pszichiátria egyelőre nem vette fel a betegségek közé, de személyiségzavarnak igen. A közbeszédben olyan nagy népszerűségnek örvend, egyébként több, pszichiátriából kikopott fogalommal együtt, mint hisztéria, hipochondria, pszichopata. Jó éjszakát!

Mit nem tesz meg a pszichiátria?

Én, a reménybeli újságíró és bölcsész agyammal fel nem foghatom, hogy ezek a híres-neves orvosok, habár nem tudják megmondani, mi az a skizofrénia, egyetlen kezelési módot javasolnak ellene: lefogatva rendőrséggel és mentőkkel, legyógyszerezni a pácienst, lehetőleg annyival, amennyi egy elefántnak is sok lenne, aztán bezárni egy büdös lyukba, hadd főjön ott a saját levében, mindaddig, amíg mi azt nem mondjuk neki, hogy hazamehet, vagy elmehet valamelyik pszichiátriai otthonba, vagy a bús picsába.

Hm-hm, dicséretes buzgalom. Csak azt nem értem, miért nem próbáltak már velük szót érteni mindez idáig. A skizofréniának két tünete van: hallucináció és téveszeme. Vannak ugyan még a pszichiátereknek elméleteik, amikben a saját sarukat akarják rákenni a páciensre, hogy tudniilik elmagányosodik, passzív lesz, skizofrénia utáni depressziója lesz, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ezek nem a betegség tünetei, hanem a kezelésé és a gyógyszereké. A skizofrénia mindig a külső megfigyelő szemszögéből volt vizsgálva, tudniilik a skizofrén nem ember, és még egy ismeretlennek is több joga van beleugatni a kezelésébe, ha egészségesnek tekintik többé-kevésbé.

Nos, tegyük fel, hogy mégis ember. Tegyük fel, hogy ilyen állapotban is gondolatai vannak (habár tévesek, vajon miért tévesek, hogy lehet egy gondolat téves, mi váltja ki, mire reakció?), és esetleg hangokat is hall, amik a pszichiáterek szerint magából az elméből erednek (nem lehet, hogy a fülből, nem lehet, hogy valaki/valami közvetít valamit?). Nem, ez így túl bonyolult lenne. Marad a legyógyszerezés és a büdös lyuk. Szóval bennem felmerült (a hülye fejemben) a gondolat, hogy mi lenne, ha vizsgálnánk a téves(nek nyilvánított) gondolattartalmakat és tudattartalmakat. Mennyire terhelné le ez az egészségügyet? Vagy van valami takargatni valójuk?

Bennem már a „betegségem” első pillanatától kezdve az merült fel, hogy jaj de jó, akkor most beszélni fogok mindenféle olyan emberrel, aki hasonlókon esett át, megvitatjuk a közös pontokat, táblázatba foglaljuk vagy katalogizáljuk a hallucinációkat, mint, mondjuk a folklórelemeket, kiadunk belőle egy könyvet, vagy, mondjuk többet, remekül szórakozunk, és élünk, amíg meg nem halunk. Namármost nem hogy könyveket nem adtunk ki, hanem kifejezetten egy igazi adatközlőm sem volt a 15 év alatt, aki beszámolt volna részletesen az élményeiről. A pszichiátria kifejezett szégyennek tekinti és tekinteti ezeket a tudattartalmakat, és hallgatásra bírja pácienseit, a gyóntató pap szerepét magának tartva fenn, bár magára a gyónás tartalmára már maga sem kíváncsi.

A pszichiátria szerint az ilyen embereket izolálni kell, a pszichiátria szerint az ilyen embereket kontrollálni kell, jó előre elkülönítve őket, és gyógyszeresen megbüntetve őket egy olyan bűnért, amit el sem követtek, de esélyét látják, hogy valamikor az életük folyamán esetleg alkalmuk lenne elkövetni. A skizofrén potenciális bűnelkövető, a skizofrén potenciális gyilkos, és akként kezelik élete végéig. Az igen tisztelt nyíregyházi járásbíró úr szerint, a még nagyobb tiszteletnek örvendő hazugságügyi, bocsánat, igazságügyi szakértővel egyetértésben, amire az újabb gyámságomat alapozzák, állapotom „progresszív jellegű” (akkor most ennek örülni kellene, nem?), „idült” (tudod, mi), és „bizarr, paranoid politikai téveszméim vannak”. A bizarr helyett javasolnám a groteszket, az mégiscsak esztétikai kategória, a bizarrnak szexuális felhangjai vannak. Mint az elmorvosi szakértő lovaglócsizmájának.

Mindegy, én a naiv agyammal azt gondoltam, hogy tudományos szempontból (vagy akármilyen szempontból) jelentősége van ezeknek a tudattartalmakat, és nem csak becsmérlő szavakat érdemelnek egy-egy hivatalos, bikkfanyelvű okiratban. Ha megvizsgálnánk a hangok és téveszmék tartalmát, és össze tudnánk vetni egyik emberét a másikéval, esetleg rájöhetnénk, hogy külső eredetű, vagy belső eredetű hangról van-e szó, esetleg megvizsgálhatnánk (esetleg még műszeresen is), van-e agyi eltérés, esetleg, hogy mi okozza a hallucinációt. Nem. Zárjuk be a büdös lyukba a gyógyszereivel, és hagyjuk magára. Nézzük meg újra egy hónap múlva, mi a helyzet, hogy engedjük-e ki, esetleg zárjuk be újabb hónap(ok)ra, magára hagyva a gondolataival, amik minket nem érdekelnek? Valóban csodás módszer, igazi tudóshoz méltó. Az inkvizíció korában sem csinálták volna jobban. A pszichiátert jobban foglalkoztatja a börtönőri, a gyóntató papi és inkvizítori szerepe (de akár az esti sörözése is), mint a valódi tudományos munkája.

Én, Frankenstein

A közelmúlt dramatikus (traumatikus?) eseményeit feledve sikerült magam annyira elengedni, hogy megnézzem az Én. Frankenstein című filmet. Az alkotást semmi komolyabb kritika nem említi, viszont ahol igen, ott nem zengenek dicshimnuszokat róla, megjegyezve, hogy a színészeket (Aaron Eckhart, Billy Nighy, Yvonne Strahovski, stb. „nem az A listáról válogatták”. Egyébként azon kívül, hogy egy Frankenstein spin-off (remélem, jól használom a szót, maradjunk a feldolgozásnál), némi áthallást is vélnek felfedezni az Én, Frankenstein és az Underworld története között, csak itt nem vámpírok és vérfarkasok harcolnak egymással, hanem vízköpők és démonok. A harc a háttérben zajlik, az emberek tudomása nélkül, esetleg akkor figyelhetnek fel rá, ha néha szétverik a várost.

A történetbe beágyazódik, szerintem logikusan Frankenstein (másik nevén Adam) karaktere, akinek hirtelen jelentős szerepe lesz a vízköpők és démonok harcában. A történet végig kiszámíthatóan folyik, szerintem, sokszor borítékolható az ellenfelek következő lépése. Annak ellenére, hogy horror (esetleg: fantasy), és sokat ütik-verik egymást, szerintem a lájtosabb fajtából való, nem törekedtek arra, hogy csak nyugtatóval/altatóval lehessen utána elaludni. Igazából meglepetést nem okoz a film, engem kikapcsolt maximálisan, nem nézegettem közben, hogy mennyi van még hátra belőle, mint szoktam. Apró logikátlanságok (vagy inkább következetlenségeknek mondanám) feltűnnek a filmben, de végül is szerintem minden megnyugtatóan meg van benne magyarázva, mi miért történik. Frankenstein szörnyét 200 éve üldözik jók és rosszak, mert a mesterséges ember előállításának a titka mindig aktuális egy globális, de rejtett háborúban. 200 év alatt természetesen a környezet is sokat változott, ám a főhős mit sem vesztett mogorvaságából és magának valóságából. Egyetlen vágya, hogy társra leljen, talán sikerül neki.

A kritikák a látványelemekre szoktak még panaszkodni, hogy nem a legjobban sikerültek, szerintem pedig az, hogy mennyire pixeles a rémpofák ábrázata, amikor a következő pillanatban úgyis darabokra hullanak, annyira nem oszt, nem szoroz. A harc sok benne, több másik filmben látványosabban/izgalmasabban van megoldva, elismerem, itt hamar halálra csapkodják egymást, a démonok lelke vörös sugárral lefelé utazik a pokolba, a vízköpőkké kékkel felfelé a mennyországba. Végül is egy horrormese, Frankenstein szörnyének történetét tovább gondolva, egy átváltozást mutat be, mely során a gonosz, bosszúálló teremtmény a jó oldalra áll (részben a körülmények hatására), így némi jellemfejlődésnek is tanúi lehetünk. Mindenkinek ajánlom, aki ismeri az eredeti Frankenstein történetet, és mindenkinek, aki egy könnyen követhető, másfél órás kikapcsolódást nyújtó, és a horrorelemek dacára mégsem undorító vagy paráztató történetre vágyik. Eszem ágában sincs lehúzni, annak ellenére, hogy kategóriájában esélyesebb, ha a B-filmek között indul, de mit tegyek, vonzódom a másodvonalbeli alkotásokhoz. Talán média szakos létemre ez takargatni való lenne, de egyre inkább ragaszkodom az életben a látásmódomhoz, több témában is.

*Annyit fűznék még hozzá, hogy a kedvelt irodalomtörténeti toposz, mi szerint a tudóst, aki létrehozta a teremtményt, Victor Frankensteinnek hívják; a szörnynek nincs neve. Ezt a filmben egyszerűen úgy hidalják át, hogy vagy Adamnek hívják, vagy a teremtőjéről Frankensteinnek, vagy egyszerűen csak szörnynek, teremtménynek. A cím furán hathat, de mivel többször utalnak Frankensteinre, mint apára, evidens, hogy a főszereplő is megkapja a nevet. A film során érdemes lehet figyelni, hogy játszanak a főszereplőre való hivatkozással, már ha valakit leköt az ilyesmi.

A pszichiátria jellemzői

Néha már azt hiszem, hogy csak a pszichiátria iránti ellenérzésem tartja bennem a lelket abban a helyzetben, amibe a pszichiátria lökött. Szóval akkor valamilyen kifacsart, a feje tetejére állított logika szerint mégiscsak van valami haszna ennek az egésznek. Valahol azt olvastam, hogy a haláltáborok kitalálói és működtetői sem a lázadók és a szakadárok közül kerültek ki, hanem a szófogadó, utasításokat betartó emberek közül. A saját elfekvőivel és máig működő haláltáboraival a pszichiátria ugyanaz a kutyaszar, csak az orvoslás és a gyógyítás cukorkamázával bevonva.

Amikor először a pszichiátriára kerültem, azt sem tudtam, mi az. Először hajlamos voltam hinni nekik, és elfogadni a hazugságaikat, és csak nagyon lassan esett le a tantusz, hogy ez nem is valódi tudomány, ezek nem is valódi orvosok. Szeretném, ha másoknak már nem kellene ugyanezt a lelki utat bejárni, és csak akkor jönni rá minderre, amikor már esetleg késő. Bár tudom, hogy hiú remény, az ember csak a saját kárán tanul (vagy abból sem). Sajnos, a legtöbben úgy élik le az életüket, hogy nincsenek teljesen a tudatában annak, hogy szisztematikusan tönkre tették őket. Még sajnálatosabb, hogy mások úgy élik le az életüket, abban a tudatban, hogy “segítettek”, amikor embereket pszichiátriára löktek, kínoztak, begyógyszereztek. Mind a két csoport súlyos tévedésben van az életben betöltött szerepét illetően. Valahol mindkét csoport meg van tévesztve ebben a milliárdos játszmában, de az első csoporttal jobban együtt érzek. Bár sokszor van az az érzésem is, hogy a saját tesze-toszaságuk és töketlenkedéseik miatt nem is igazán érdemlik meg az együttérzést. A pszichiátria akadályozza, hátráltatja egy elfogulatlan elmetudomány létrejöttét, illetve annak helyén terpeszkedik, az összes elmével kapcsolatos dologban illetékesnek vallva magát, de semmit igazán nem mondva róluk. A pszichiátria csak hepciáskodni tud, és erőszakszervek mögé bújni, és amikor a felelősség kérdésére kerülne a sor az emberi életeket illetően, egyszerűen hallgat, mint aki odatett. Olyan nagy elvárás lenne egy pszichiátertől, hogy vállalja a felelősséget azért, amibe belekontárkodik? Érdekes, hogy pszichiátereket nem szoktak felelősségre vonni olyan halálesetek vagy öngyilkosságok esetén sem, ami tisztán az ő számlájukra írható. Az emberek nem is tételezik fel, hogy egy ilyen felelősségre vonható bármiért is. Hiszen sarlatán, alapvetően. Jogilag levédett, orvosi pózban tetszelgő sarlatán, de mégiscsak sarlatán, akit nem kell komolyan venni.

A pszichiátriára az is jellemző, hogy a saját s(z)arát szereti rákenni a páciensekre: ha a gyógyszerek miatt alulmotivált vagy, és nincs energiád rendben tartani a környezetedet, rád fogják, hogy a betegség tünete, és nagyon rosszul vagy. A pszichiátria mindenkivel szemben toleráns, kivéve a saját pácienseit. A pszichiátriára teljesen jellemző az abszolút szemtelenség vicc: odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért. Jellemzően a saját pácienseiket büntetik mindenért, legfőképpen a saját szellemi impotenciájuk miatt, a dühüket rájuk projektálják, aimiért a rendelkezésükre álló mérgekkel nem tudnak meggyógyítani, mikor az ki van adva nekik utasításba, akkor csak is te lehetsz a szar, akit el kell tüntetni, akit le kell húzni a vécén. Legalábbis szerintük. Szerintem meg pont fordítva áll a helyzet, várom már az időt, amikor a történelem szemétdombján végzik, az áltudományukkal együtt. Várom az időt, amikor nem támogatunk már fajirtást és eugenetikát a saját népünk ellen, orvosi dolgoknak álcázva ezeket. Várom, hogy mikor jut el odáig valaki, hogy beismeri: “tévedtünk”, és nem kell már többé százezreket és milliókat halálra kínozni. Szerintem az egész mögött az ember homályos félelme állhat az ismeretlentől, amikor megbízza a fehér köpenyes gazembereket a homályos félelmük tárgyának eltüntetésére, eliminálására. Mikor jövünk már rá, hogy egy állati dolog miatt kínoztatunk halálra embereket, állati módon? De amíg ezt nem ismerjük be, tehetetlenek vagyunk.

Ki hisz még a pszichiátereknek?

A koronavírus kapcsán egy problémára szeretném felhívni a figyelmet, amibe belefutottunk. Persze, az új helyzet kapcsán kin csattanna megint az ostor, ha nem a skizofréneken? Eddig is arra voltunk csak jók, hogy mindenki belénk törölje a lábát, lévén, hogy a skizofrénia egy büntetődiagnózis, ez világos, ami arra jó, hogy legyenek olyanok, akiken néha egy kicsit le lehet engedni a szelepet. Most nem térnék ki a pszichiátriatörténeti előzményekre, hogy a pszichiátria mivel igazolja a skizofrénia létét, mármint Emil Kraepelin, 19. században tett „kutatásaira”, amit a saját korában is vitattak, hogy egy életre szóló büntetődiagnózist miért írt elő emberek egy csoportjának, elválasztva a skizofréniát a depresszió egy formájától. Lehetne most ezen rugódozni, de nem teszem. Elég szomorú, hogy a pszichiátria nem volt képes azóta sem újabb elmélettel előrukkolni a témában.

Hanem mi az aktuális helyzet? A koronavírus… Szerintem több betegtársam véleményét tolmácsolom ebben a helyzetben, amikor egy olyan vakfoltra hívom fel a figyelmet, ami mindenkit kielégít a jelenlegi helyzetben, kivéve a skizofréneket. A pszichiáterekben megrendült a bizalom, amikor bármilyen problémára azt a választ adták, hogy az egyént el szeretnék helyezni (tüntetni) a pszichiátriai ellátórendszerben, és ennek kapcsán az emberek félnek bemenni a kontrollra, lévén, hogy teljessé vált a pszichiátriai önkény, lényegében azt tesznek az emberrel, amit akarnak.

A jelenlegi helyzetben nem lehet orvost váltani, nem lehet injekciót átváltani gyógyszerre, semmit nem lehet, csak a pszichiáterek önkényének engedelmeskedni (mivel, hogy bármikor rád foghatják, hogy öngyilkos akarsz lenni, és ebben az esetben törvény írja elő a mentőt). Központilag le van adva, én úgy tudom, hogy a protokoll szerint a jelen helyzetben a kezelőorvos dönt rólad. De, kérdezem én, mi van, ha a „kezelőorvosod” már előzőleg azon mesterkedett, hogy téged (szükségtelenül) egy olyan ellátórendszerbe helyezzen el, ahonnan nincs visszaút?

Hiába vannak Skype-os dokik, skizofrént nem vállal senki, még ha van is pénze az embernek, dughatja fel magának, mert a pszichiáter nem vállal pszichózisos esetet, vagy egyáltalán skizofrén estet, mert voltak szívesek megadni az embernek a skizofrén diagnózist, amit egyetlen pszichiáter sem vállal szívesen. Akkor nem értem, a diagnózis kimondására miért vállalkoznak olyan előszeretettel, ha utána mossák a kezeiket, és nincs más válaszuk a helyzetre, csak az intézeti elhelyezés? Én is csak azért dumálhatok még szabadon, mert társadalmi helyzetemnél fogva megengedhetem magamnak, amúgy várna az izoláció, az elszegényedés, és végül az otthon…

Engem is fenyegettek a pszichiáterek, a mai napig fenyegetnek, hogyha nem hallgatok el, mehetek otthonba, csakhogy az a nagy helyzet, hogy én röhögök az egészen, mert amíg nem tesznek gyámság alá, nem vagyok köteles nekik engedelmeskedni. És habár már elindult a gyámság alá helyezési eljárásom, jelenleg ítélkezési szünet van, és addig azt mondok, amit akarok. És én, ha engem kérdeznek, hogy én mit akarok, az utolsó leheletemmel is szembeköpni a pszichiátriát, de nem is a pszichiátriát, hanem azt az önkényt, aminek ők a megtestesítői. Fehér köpenyes, injekciós, fogdmegekkel munkát végeztető, ingyenélő, alamuszi hatalmaskodókkal nincs alku. Pláne, ha ők sem kínálják fel ennek lehetőségét, hanem jogilag próbálnak inkább ellehetetleníteni/eltüntetni.

Szóval, ami a lényeg: az emberek félnek bemenni a pszichiátriára, kontrollra, mert nincs aki a pszichiátriát kontrollálná, nincs, aki a hatalmaskodásukat felülírná (eddig sem nagyon volt), és sem látogató nem mehet be, sem senki sincs, aki ellenőrizhetné, mi történik odabent, és hát szerintem az ember a legnagyobb állat, ha szabad kezet kap hatalmaskodni, meg is teszi. Talán kamu volt a stanfordi börtönkísérlet, de én azt mondom, kellene egy határt húzni, ameddig merészkedhetnek, mert, ugye „nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani”, és a jelen helyzetben nagyon is megvan az esélye annak, hogy elszabadul a pszichiátriai önkény…

KÓMA – avagy járvány idején

 

Attól féltünk a millennium idején, hogy a műholdak nem bírják a rosszul megírt kód miatt az átváltást és itt lesz a világvége … Nem is gondolta volna senki, hogy nem az 1999-ről 2000-re „váltás”, hanem rá 20 évre, a 2019-ről 2020-ra „váltás” idején lesz újabb „holocaust”.

 

Írom soraimat úgy, hogy lassan átlépjük a „lélektani” milliós nagyságrendet a fertőzöttek számát tekintve, a 2020-as év nagy járványa idején. Több országban már gyakorolják, mi lesz, ha úgy „igazán durván” elhatalmasodik a járvány, például rohamosztagosok rángatják ki, és fedik el védőcsukjával a vélhetően fertőzött „egyént”. Vannak országok, ahol lepedőkön húzzák ki az elhunytakat az utcára, és ott elégetik őket. Nálunk egyelőre „kijárási korlátozás” van érvényben. Ami nem egyenlő a tilalommal, hiszen azt már majd egyenruhások ellenőrzik, ahogy teszik már egyes országokban. Úgyhogy mi még nem is panaszkodhatunk úgy „igazán”.

 

Több helyen is láttam megosztva, hogy fókuszáljunk inkább arra, hogy már több százezres a „kórból” kigyógyultak száma, és inkább ilyesmi információkat osszunk meg. Való igaz! – a statisztikai diagramokat elemezve 1-2 hónapos lecsengési görbe látszik körvonalazódni. Több országban is, ahol korábban „tetőzött” az érintettek száma, mintegy 30 nap után kezd visszaesni a napi megbetegedések száma.

 

Szó mi szó, senki nem lehet jelen helyzetben a „tuti megmondóember”, senki nem tudhatja biztosra, hogyan alakulnak majd a dolgok – mondjuk jövő ilyenkor – de a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján elég valószínűnek tűnik, hogy belátható időn belül le fog „csengeni” ez a járvány is, mint megannyi járvány már az emberiség történelme során … ám az már most érzékelhető, hogy ez a „kórság” sem fog eltűnni nyomtalanul az emlékezetekből.

 

Egy példaidézettel zárnám röpke soraimat:

 

„Bajban mutatkozik meg, hogy ki jó barát, hisz jó körülmények közt van barát elég.” – Euripidész

A pszichiátria orvosi álcája

“Elbocsátó, szép üzenet”

Mostanára eljutottam odáig, hogy szerintem részemről nem ragozható tovább a pszichiátria téma. Mindent megírtam, amit tudni érdemes róla. Hadd foglaljam össze annyiban, hogy mélységesen lesújtó a véleményem róla. Annyira lesújtó, hogy nem is vagyok hajlandó egyáltalán elismerni a létjogosultságát, vagy belemenni ilyen gyógyszeres alapon működő társasági társalgásba. (Vagyis csak annyira, amennyire muszáj.) Szerintem, aki ezt teszi, kollaborál a fajirtó, fasiszta pszichiáterekkel. A pszichiátria fajirtó, fasiszta „tudomány” volt mindig is, és az is maradt. Nem elég, hogy besunnyogott az orvostudományba, a kényszerintézkedéseket is a maga javára aknázta ki. Ez még elnézhető volt a szocialista időkben, amikor a rendszerellenes elemeket a pszichiátria segítségével vonták ki a forgalomból, manapság viszont már nem annyira. Viszont a jogrendszer nagyon lassan változik, egy 2016-os törvény teszi egyáltalán lehetővé, hogy fellebbezzünk a pszichiátria legsötétebb diktatúráktól örökölt elvitető módszerei ellen. Talán még az én életidőmben eljön az az időszak, amikor nyugtom lesz az aljaskodó eljárásaiktól.

A pszichiátria az emberek izolálásának a szakértője, a családok szétzüllesztője, álpszichológiai módszerekkel operál, egy irányát és motivációját vesztett eltüntető gépezet végrehajtó szerve, ami újabban kénye-kedvére tesz tönkre embereket, pusztán szórakozásból. Nagyon jól látjuk a pszichiátria kétarcúságát, kifelé, ha nem is gyógyításra, de az emberek „kezelésére” vállalkozik, belső kommunikációjára viszont kíváncsi lennék, például mi az az ok, amitől fékevesztetten, visítozva kell röhögni az úgynevezett „konzíliumokon” és „szakrendeléseken”. Én nagyon örülök, hogy a pszichiáterek jól szórakoznak (mások kárára), de amit művelnek, inkább sírni való lenne. Bár, mit is várunk szadistáktól, ugye? Normális lelki beállítottságú ember nem megy pszichiáternek, vagy ha igen, a mindennapos rutin hamar eltorzítja. Ha belekerül a gépezetbe, már nincs visszaút, az orvosi egyetem, a képzések, a pénz, amit beleinvesztált egy fasiszta tudományába, na meg a környezete, nem fogják hagyni, hogy csak úgy kihátráljon belőle. Egy kicsit élvezni akarja a munkája gyümölcsét. De hogy az élvezkedése mások szenvedése árán valósul meg, nem számít. A hatalom mások fölött, és a zsírjukon hízás, az számít.

Sok mindenre nem derült volna fény az internet nélkül, amit ezek a „nagytudású gyógyítók”, maguk közt röhögve, eltitkolnak, például azt, hogy tudományuk nem jó semmire, a gyógyszereknek csak mellékhatása van (és ráadásul szörnyűséges), minden pozitív hatás csak a placebo elvén alapszik. Olyan hazugságok, minthogy a depresszió exogén és endogén lehet, vagyis külső és szervi eredetű, amiket egybemosnak, és gyógyszeresen kezelnek, vagy hogy a skizofréniára jellemző a negatív tünetek szakasza, és az érzelmi elsivárosodás, amit kizárólag csak az antipszichotikumok okoznak. Tovább folytatva a sort, hogy „a skizofrénia agykárosodással jár”, amit természetesen csak a fasiszta módon működő elfekvő intézetekben lehet „kezelni”, szintén csak egy pszichiátriai lózung. Akinek tőlem többször volt pszichózisa, vagyis subja, szerintem festi magát, én összesen csak tavaly 2-n estem túl, és azelőtt ki tudja még hányon, és köszönöm, semmi baja az agyamnak, a pszichiáterek ijesztgetése és fenyegetései és gyógyszerezése ellenére sem.

Ha nem lett volna ez a kommunikációs fordulat, még évszázadokig eltartott volna ebben a tempóban az az egész folyamat, mire fény derül a pszichiátria összes aljasságára. Nekem viszont nincs több száz év életidőm arra, hogy szép lassan, természetesen külső nyomásra, és humanitárius okokra hivatkozva, a pszichiátria végre valahára emberségesebb formát öltsön. Egyébként azon a véleményen vagyok, hogy pszichiátriára abszolút nincs is szükség, mert csak egy parancsuralmi csökevény, az általa „vizsgált” eseteket nagyszerűen el tudnák látni más tudományágak, például a neurológia. Nem írom le végig, a pszichiátria hogy álcázza magát valódi orvostudománynak, az ambuláns rendeléseit a háziorvosi praxisról koppintva, mimikrijére csak akkor derül fény, amikor a túl kíváncsiak ellen kényszerintézkedéseket hajt végre a saját szakállára, és jogtalan beszállításokkal, és a még (sajnos) rendelkezésére álló eszközökkel mások fogva tartására, amik a jogszerűség látszatával, előre lezajlott forgatókönyv szerint zajlanak, a jogi kiskapuk kihasználásával. Még mindig divatban vannak az előre lezsírozott “bírósági szemlék”, és a haverok által végzett “elmeorvosi szakértések”. Mikor lesz már ezeknek vége?

Ha majd a jogi és rendőri eszközök is ki lesznek csavarva a kezéből, úgy mint az elektrosokk, akkor leszek csak nyugodt, és normális életvitelre képes. Egyébként üzenem nekik, hogy nem „a rendellenes fejlődéstől” lettem beteg, mint azt megállapították, hanem az ő genyó módszereiktől, nem a családomban vagy bennem van a hiba, hanem abban, hogy ők egyáltalán léteznek, a világon vannak, és a hazugságaikat, meg az áltudományukat úton-útfélen promózzák. Reményeim szerint most szólaltam meg utoljára pszichiátria ügyben, de a pszichiátria pióca tulajdonsága, sajnos az, hogy nem száll le az emberről, amíg teljesen halálra nem gyötri az egyik elfekvőjében. Most mondom, hogy legyen elég, és hagyjuk egymást békén, és leszokhatnak a beperelgetésemről is. Külső szemlélő számára talán nevetséges az egész, de nekem ezzel telik az életem (sajnos). Utoljára mondom, hogy tapasztalataim szerint a pszichózis léte vagy nem léte nem függ a gyógyszeres kezeléstől.