Mental Entertainment

Maradjunk annyiban, hogy általában nem a kedvenceim a szövegbegépelős játékok, eddig ez a harmadik nagyobb játék, amit végigcsináltam, az elsőben mindent meg kellett enni, volt egy egyszobás-nyomozós, amire valamiért rákattantam, és most ez. Nem áltatom magam azzal, hogy ennek a leírásnak a hatására tömegesen nekiállnak majd az emberek végigjátszani, de mivel valamennyire a mentális betegség-egészség problémakörét is érinti, jónak láttam végigvinni, és talán a játék kapcsán tett reflexióim kiemelik majd ezt az írást az átlagos játékismertetők sorából.

Szerintem a mentális témákkal foglalkozó legtöbb interactive fictiont ismerem, ez a mostani egy VR (Virtual Reality) világban játszódik, és a mi feladatunk elvileg, hogy azt vizsgáljuk, okoz-e a virtuális lét bizonyos emberek számára függőséget, amiben élnek. A játék közben beugrott a Ready Player One világa, mert ez is hasonló környezetben játszódik, valamikor a 2030-as évek után, miután már egy csomó katasztrófa és baljóslatú dolog bekövetkezett, és az emberek napjaik nagy részét egy virtuális világba zárva élik. A játékban három ember ügyét kell kivizsgálnunk: az első egy virtuális zsaru, aki mellesleg a haverunk, őt már csak azért sem vádolnám meg, ha rajtam múlna, függőséggel, a második egy dzsangát szívogató, munkanélküli kis csaj, valószínűleg ő áll a legközelebb a függőséghez, és egy érdekes személyiség, egy régész-szoftverfejlesztő (egyébként a játék abban is segített, hogy megérezzem egy pillanatra, milyen az, amikor hatalmam van valakik felett, és eldönthetem, hogy elítélem-e őket, vagy sem, természetesen mindegyiket felmentettem). Ezért is nem lennék jó vizsgáló biztos, vagy – teszem azt – pszichiáter.

A játék egyben egy beszélgetésszimulátornak is felfogható, abból is egy viszonylag lebutított változatnak, egyébként a játék előrehaladtával kérdések feltevésével jutunk előre ennek a jövőbeli virtuális (és ezzel párhuzamosan a valóságos) világnak a megismerésében. Mindig is akartam egy ilyen beszélgetésszimulátorral játszani, és ez a mostani szimpatikus is volt, és bele is fért a saját játékfelfogásom kategóriájába, vannak elvégzendő feladatok, van előrehaladás, és van lezárás is. Egy részt lehetett volna jobban kidolgozni, hogy a játék esetleg kiértékelhette volna a tevékenységünket, mi van akkor, ha valakit elítélünk, és mi van akkor, ha másvalakit nem, de a játék erre nem vállalkozott. Amúgy azon gondolkodtam még el, hogy az egész projekt megvalósítható lehetne hálózatos (MUD vagy MUSH) formában (egy világ részeként vagy tesztszövegként), ez valószínűleg régi mániám, de itt az a probléma ugyancsak felmerülne, hogy valószínűleg senki sem akar manapság már ilyen szöveges játékokban részt venni, és azért nem éri meg szétberhelni azt a szervert, és veszélynek kitenni, amin ez a honlap is fut, hogy az a potenciálisan 1-2 próbálkozó játékos esetleg erre tévedne. Ha mégis elkezdenék ennek ellenére megvalósítani valami hasonló projektet, esteleg unaloműzésként, karantén esetén, akkor majd észben tartom, hogy van ez a játék.

Végeredményben nem bántam meg, hogy ezt a játékot választottam mára, és nagyban támaszkodva a walkthrough-jára (végigjátszására) felfedeztem magamnak ezt a világot. Megmondom őszintén, másra számítottam, jobban pszichiátriai szemléletű játékra, és majd felkészültem, hogy jól megkritizálom, de így is jó. Mivel az én szemléletemben nem létezik mentális betegség, sem függőség, legalábbis pszichiátriai értelemben, természetesen egyetlen NPC-t (nem játékos karaktert) sem ítéltem el a játék során. Ez azért némi önismereti dologra is rávilágított magammal kapcsolatosan, szóval erre is jó volt ez a mai program. Ennyit mára, mindenkinek minden jót!

Játék: https://www.ifarchive.org/if-archive/games/competition2019/Mental%20Entertainment/Release/play.html

Végigjátszás: Mental Entertainment – map and walkthrough | Key & Compass

Miért írok a pszichiátriáról a médiában?

“A valódi orvoslás tehát segíti az igazi orvosokat a valódi betegek kezelésében vagy gyógyításában; a hamis orvoslás (pszichiátria) segít a hamis orvosoknak (pszichiáterek) a hamis betegek (szellemi betegek) befolyásolásában vagy ellenőrzésében.”- Thomas Szasz

Lehet, hogy valakinek már a könyökén jön ki, de a pszichiátria megint feljelentett, miután egyszer már kijelentette, hogy nincs szükségem gondnokságra, most hirtelen rájött, hogy mégis van. Nem, ez nem a csimbum cirkusz legújabb adása, ez a valóság. Mi alapján jelentett fel megint a pszichiátria? Az alapján, hogy a pszichiátriára behívtak egy elmeorvosi szakértőt (ami olyan, mintha a kocsmába rendőrt hívnának szondáztatni), és az elmeorvosi szakértő ez alapján az egy kérdés alapján alkotott ítéletet:

– Miért ír a pszichiátriáról a médiában?

Valami olyasmit válaszoltam, hogy mert úgy tartom jónak, vagy valami hasonló. Az elmeorvosi szakértő (aki, érdekes módon csak pszichiáter lehet), persze, azonnal beszámíthatatlannak nyilvánított. Még valami olyasmit mondott, hogy ennek nem ez a módja. Természetesen, ők tudják a módját, ők majd mindent megoldanak, azt sem tudták még eddig megoldani, hogy egyetlen gyógyult esetet felmutassanak az évtizedek óta tartó praxisukban, és minderre a töketlenkedésre és inkompetenciára világszerte 330 billió dollár megy el évente, ha jól tudom. Adjanak nekem 330 billió dollárt, és én is megígérem cserébe, hogy én sem fogok meggyógyítani soha senkit sem.

Kitalált betegségekből tényleg nem lehet meggyógyítani senkit. Én kitalálom, hogy neked ilyen betegséged van, járj el hozzám kezelésekre, és a sohasem fog meggyógyulni, mert nincs is ilyen, hanem én találtam ki. De azért szépen szinten tartalak közben, precízen tájékoztatlak, hogy éppen milyen fázisban tart a nem létező betegséged, te pedig perkálsz nekem. És, persze, akkor gyógyulsz ki belőle, amikor én akarom, vagyis SOHA, mert nekem mindig kell a pénz. Közben meg végignézem, ahogy elfonnyadsz az általam felírt idegmérgetől, aminek egyetlen pozitív hatása az a placebohatás, amit te tulajdonítasz neki. Ehhez kell a gyomor. És a gerinc is kell(ene). De mivel a képzésükbe annyi évet és pénzt fektettek, inkább erőszakosan félresöprik az ellenük szólókat, hogy élvezhessék a hazugságokon megvett társadalmi megbecsülést és a PÉNZT.

Mivel az elhangzott elmeszakértői vizsgálatot sem tudom bizonyítani, sem azt, hogy megfenyegettek az orvosok(?) (többször is) a pszichiátrián, mármint olyan értelemben, hogy elfekvőbe kerülök, meg utasítottak, hogy “fejezzem be a blogozgatást”, szóval ezután csak egyetlen dolgot tehetek: MINDEN EGYES alkalommal, ha pszichiáterrel beszélek, bekapcsolt állapotban lévő diktafonnal megyek. Bár, már hamarabb kapcsoltam volna, volt egy ismerősöm, aki ezt tette, sajnos már nincs közöttünk (rontotta a skizofrének öngyilkos statisztikáját). Neki is állítólag érdekes felvételek kerültek a birtokába, sajnos már nem tudta őket használni. És bár az üres fenyegetőzések nem tudnak megtörni engem, ez megtámogatva az indokolatlanul erős és elavult és szar injekciók felírásával, a skizofrén stigma rámrakásával és ezzel a társadalomból való izolálásommal, tudnak néhány kellemetlen percet okozni. Hogy mennyire ellehetetleníti egy ilyen stigma az embert a mindennapokban, arról csak egy felmérés, amit a követőim körében végeztem, akik állítólag elfogadnak:

Ez az eredmény született, még a rögtön közzé tett segítség ellenére is:

Mindezek alapján a társadalomba való reintegrálódás esélye gyakorlatilag 0.

A gondnoksági perről egyébként annyit érdemes még tudni, hogy 2016 óta (érdekes egybeesés az én nyilvánosan zajló gondnoksági eljárásommal) van, vagyis létezik ellenkérvény benyújtására lehetőség, de abban sincs sok köszönet, mert egy olyan formanyomtatványon kell benyújtani, ami egy általános nyomtatvány, és sok leszedált skizofrén nem fogja az ötvenvalahány pontba szedett kitöltési útmutatót és jogi szöveget silabizálni, hanem hagyja az egészet a francba, ahogy eddig tette volna. Amire még felfigyeltem, hogy minden pszichiáter külön kiemeli nekem, hogy én nem számítok, rám nem figyel senki, de azért megfelelően fel vannak háborodva az írásaimon (amiket, persze, nem olvastak). Szóval valóban létezik ilyen ellenkérvény, csak nem nagyon van megfelelő rubrikája arra, amire használni kellene, persze, mindenre azért nem gondolhatott a jogalkotó sem.

Az ellenkérvényen van lehetőség bizonyítékok benyújtására, tanúk idézésére, új elmeorvosi szakértő kérésére, ha jól értelmeztem, tehát új pszichiáteri vizsgálatra, magyarul. Én muszájból belemegyek velük ebbe a játékba, de kíváncsi leszek, mi fog kisülni ebből ebben a koronavírusos időszakban, amikor a pszichiáterek is inkább már a távgyógyítás mellett teszik le a voksot, vagyis ha egy átlagos kórházat nézünk, az elsők között voltak, akik otthagyták a hajót. Bár ezt egy bizonyos állatfajra szokták mondani, ezt most itt nem teszem.

Amúgy sem szokott jelen lenni egyetlen felperes sem, végig a procedúra során, de beperelni van eszük, aztán hagynak mindent az automatizmusra. A hátad mögött beperelnek, megindítják az eljárást, de a bíróságon a szemedbe nézni – azt már nem. Csak nincs valami takargatnivalójuk a bíróság előtt? A pszichiáterek nagyon szófukar emberek – ritkán mutatkoznak nyilvánosság előtt – azt is pénzért. Igazi lételemük az emberek gyötrése, az ápolók takarásában.

Ítélkezési szünet is van, tehát várjuk a jobb időket, hogy kiderülhessen, hányszor lehet valakit gondnokság alá venni, majd levenni róla a gondnokságot, anélkül, hogy közröhej tárgyává válna az egész procedúra.

A pszichiátria aljassága

Igazából most egy összegzését szeretném nyújtani a mostanában végzett tevékenységemnek. A blogolást sokszor nyögve nyelősen csinálom, nem tudom, ez látszik-e a posztokon, most például van kedvem írni, de van, hogy össze kell kaparnom magam, hogy ne hagyjak veszendőbe menni egy-egy témát, például olvasmányélményt. Halva született ötletnek tűnik a szociális újságírás gondolata, pláne, ugye, a történtek fényében, de hát sokunk tervei dugába dőlnek most. Biztos vagyok benne, hogy senkinek az újévi tervei között nem szerepelt a koronavírustól való félelem.

A témáim, amik mostanában főleg a porondon voltak, azok elsősorban a pszichiátriatörténeti tájékozódások, amiket hamarabb is megtehettem volna, valahogy most érett meg rá a helyzet. A pszichiátria tarthatatlanságát fura módon igazolja egész története, mivel a mindennapi gyakorlata szorosan annak a néhány elméletírónak a légből kapott fantáziájából építkezik, és az ezekre alapozó, kényszerítő jellegű „kezelésekről”. Amikor arról írtam, hogy a pszichiátria bűvésztrükk, még nem volt olyan megalapozott elméletileg, csak a visszásságokra mutattam rá. Most már, a pszichiátriatörténet fényében világosan látom, hogy az egész egy világaljasság része. Csak annyit mondok, ha annyi millóm lenne, ahányszor a pszichiáterek hazudtak nekem, nem lenne gondom az életben.

Másik kutatási irányom egy következetesen összeesküvés elméletnek bélyegzett terület, amiben több igazság lehet annál, minthogy ennyivel elintézném. Vagyis annak az elmélete, hogy a hangok, téveszmék külső forrásból erednek. Sajnos, az emberek azt várják tőlem, hogy szisztematikusan leírjam a módszereket, amikkel ezeket keltik, vagy hogy beszámoljak az eszközeik pontos működési mechanizmusáról, amire csak akkor lennék képes, ha magam is használnám ezeket. Így csak annak a leírására hagyatkozhatom, amit egy-egy „pszichotikus epizód”, „shub” megélésekor tapasztaltam, és ezek azokat az elméleteket látszanak igazolni, amik arról szólnak, hogy a hangok és téveszmék forrása rajtam kívülálló forrásokból származott. Erre utaló jeleket próbálok összeszedni.

Mivel tavaly két pszichotikus epizódom is lezajlott, az első kórház nélkül, itt a hangok domináltak, többször volt, hogy komplett koncertet hallottam, egyszer a magyar himnuszt. A hangok mindig a twitteres nevemen szólítottak, ha átírtam a nevem a Twitteren, máshogy szóltak hozzám. Ha más lakásba/házba mentem be, a hangok megváltoztak, más-más személyeket társítottam minden helyszínen a hangokhoz. A második alkalommal nem voltak hangok, csak erős téveszmék, elővették kedvenc téveszméjüket: istennek képzeltették magamat saját magammal. Nem volt szép tőlük. Ennek mind az volt a célja, hogy pszichiátriára juttassanak, ami meg is történt. Ennek több haszna is volt: miközben ezeket csinálták velem, dőlt belőlem a hülyeség, és ezt arra használták fel bizonyítékként, hogy igazuk van, és hogy én hiteltelen vagyok abban, amiket állítok. Itt viszont akkor hibáztak, amikor hamarabb állították le a téveszmék keltését, minthogy bevettem volna az első gyógyszert. A kórházban már lényegében tiszta tudattal kerültem, gyógyszer nélkül is. Jó lenne, ha tisztáznánk egy dolgot: az ember nem a hangok miatt kerül be a kórházba, a hangoknak már eleve az a célja, hogy bekerüljön, vagy kárt okozzanak neki. Ez volt a helyzet már a legelső pszichózis alatt is, csak nem hittem el.

Vajon kik ezeknek a hangoknak a forrásai? Régebben entitásoknak gondoltam őket, de már hajlok arra, hogy emberi tevékenység áll a háttérben, akár mikrohullámú-, vagy szatellit-technológia, de erről, mint már mondtam, számot adni nem tudok, hogy hogyan zajlanak, spekulációkra hagyatkozhatom, de ez is több, mint a semmi. Közben küzdök a gyógyszerek szedatív hatásával, és az ezek iránt a témák iránt érzett, újonnan támadt ellenérzésekkel. Az emberben óhatatlanul elhárítómechanizmusok indulnak be: tagadja a szervezett zaklatást, tagadja a technológiai zaklatást, önmagának sem akar számot adni róla, nem akar belegondolni. Kényelmesebb ehelyett azt gondolni, hogy a jó doktor bácsi/néni beadja a szurit, és akkor szépen megnyugszunk. Az van, hogy a pszichiátria a zaklatás áldozatait skizofrénnek bélyegzi, és úgy is kezeli őket. Hogy még érdekesebb legyen, hajlok arra, hogy ezek a zaklatások egyenesen pszichiátriai megrendelésre történtek. Az aljasságnak van egy olyan tulajdonsága, hogy egyszerűen végtelen kiterjedésű.

Persze, közben megint bepereltek, de ez már egy másik történet, erről csak annyit, hasonlításképpen, és egyszer régen erről már kifejtettem a véleményem, hogy olyan, mint „odaszarni a másik ablaka alá, aztán bekopogtatni vécépapírért.”

Népszerűtlen elmélkedések a koronavírusról

Klímaváltozás vs koronavírus vs pszichiátria

Posztmodern utáni világot élünk. Olyan témák kerülnek terítékre a digitális kor, az információs társadalom mellett, (ami már lassan lejárt lemez, lejátszott meccs,) mint a globális felmelegedés, üvegházhatás, és idén berobbant a koronavírus is. Nagyobb távlatokba helyezve a dolgot, csupán az történik, hogy egy vírusfaj megtámadta a másikat. A koronavírus kb. ugyanazt csinálja mikroszinten az emberrel, mint az emberek a Földdel. Találgatások láttak napvilágot a vírus eredetére vonatkozóan. Olvastam olyan véleményt, miszerint a koronavírus kísérleti faj, mégpedig virológus tudóstól, mások szerint a vuhani piacon étkezési céllal kínált denevérekből származik, de valaki pedig úgy gondolja, simán csak a Föld reakciója az emberi tevékenységre.

Greta Thunberg hiába sírta ki a szemét, hiába könyörgött a világ vezetőinek, érdemei elismerése mellett folyt minden tovább. A világjárványnak kellett kitörni ahhoz, hogy mérséklődjön a szén-dioxid kibocsájtás, a légszennyezés mértéke, a repülőgépforgalom, és mindenféle más közlekedés drasztikus visszaesésével. Ezt még nem sok helyen láttam megemlíteni, hogy ha nem jelenik meg hirtelen a koronavírus, az ember menthetetlenül kiirtja önmagát a környezete szennyezésével. Egyfajta felfogás szerint a koronavírus a Föld immunválasza az emberre. Nem vagyok virológus, ezt a párhuzamot nem tudom kellőképpen alátámasztani, de végül is csak egy hasonlat. Ahogyan az iparosodás keretében egyre nagyobb területeket épít be az ember, déli fajok húzódnak északra, soha nem látott állat-ember találkozások jönnek létre, eddig ismeretlen járványok ütik fel a fejüket. Ami Thunberg és társai víziója volt, most hirtelen itt van, a spájzban. Szó szerint. Konzervek formájában.

A koronavírusnak másfajta hozadéka is lehet. Kiderülhet például, hogy a mentális betegségek és a pszichiátria koncepciója mára már tarthatatlanná vált. A Facebookon láttam, hogy a pszichiáter már távgyógyítást javasol a “betegeknek”, vagyis sima gyógyszerfelírást, a koronavírusra való tekintettel. A gyógyulásban eddig olyan fontos szerepet játszó pszichoterápiás faktor tehát már le van ejtve. Semmi baj, úgysem ér egyik sem semmit, se a terápia, se a gyógyszer. A mentális betegségeknek csak társadalmi relációkban van értelmük. Egy akadozó, széteső, izolálódó világban, ahol az emberi kapcsolatok fellazulnak, és az online jelenlét irányába indul el az ügyintézés, semmiféle létjogosultságuk sincs. A koronavírus miatt hirtelen úgy látszik, hogy egy csomó minden otthonról is elvégezhető. Ügyintézés, vásárlás, egyetemi tanulmányok, de még a munka is. És, mint kiderült a, a távdiagnosztika is. (Hiszen a pszichiátriai betegséggel szemben a koronavírus mégiscsak kimutatható.)

Ha nem kell emberek közé menni, nemcsak a szociális fóbia veszíti el az értelmét, hanem a szorongás is, és szerintem a többi pszichiátriai kórkép is megmagyarázhatóan mehet a levesbe, most nem kezdeném el hosszasan taglalni, hogy miért, de van egy ilyen meglátásom. A pszichiátria, vagyis a pszichoterápia nem áll másból, mint a hatástalan gyógyszerre való pszichiátriai ráolvasás, a kettő igazából csak együtt hatásos (vagy inkább hatástalan). Ha itt véletlenül karantén lenne (ne feledjük, „önkéntes karantén” már van), az világosan meg fogja mutatni, hogy az eddig olyan fontosnak ítélt pszichiátriai kérdés kb. huszadrangú probléma, amikor „a lét a tét”, hogy a régi, bugyutácska szlogennel éljek. A pszichiáter maga is tisztában tudománya ingatag voltával, szerintem ezért a határozott, sokszor erőszakos fellépés a részükről, mert olyan mértékű látens bizonytalanságot rejteget, ami maximum még a skizofrénekben van meg. És, sajnos, ehhez is a koronavírusnak kellett eljönni, hogy világosan bebizonyosodjon: a pszichiáter nem fogja az életét kockáztatni olyasmiért, ami nem halálos, még csak nem is veszélyes, és amiben ő maga sem hisz igazán. Borzasztó ugyan a koronavírus, de néhány dologra rávilágít a kialakulása.

Így torzít a média skizofrénügyben

A médiapesszimista média szakos skizofrén sirámai

Mostanában a legfontosabb, amikre rájöttem a pszichiátriával kapcsolatban, hogy nincs kutatási irányuk, múlt század eleji elméletek alapján dolgoznak, az egész “szakma” egy üzleti modell alapján üzemel, és szakkönyvek helyett már csak a médiát használják fel hangulatkeltésre. Nyilván, én csak egy hiteltelenített, skizofrénnek diagnosztizált senki vagyok, kegyelemkenyéren, amíg a pszichiáterek élet és halál urai, milliárdokon osztoznak, és megfélemlítik a pácienseket, a lakosság pedig szuggerálva és hipnotizálva van általuk, úgyhogy sokan biztos úgy veszik, hogy megint nem mondtam semmit.

Minden orgánumban és felületen a pszichiáterek igazságai vannak elterjesztve, beleivódtak a köztudatba, az érintetteket soha sem kérdezte meg senki, mindig a fejük fölött döntöttek a sorsukról, és ez folyik mind a mai napig, az érintettek nézőpontjai soha, sehol nem jelennek meg. Amit sulykolnak nekünk, a “megkéselte, megtámadta, kiugrott”. Viszont amit a pszichiáterek is muszáj, hogy fogat összeszorítva, de elismerjenek, hogy számarányukban sem okoznak a skizofrének több tragédiát, mint az átlag populáció. Hacsak nem az önsértést vesszük alapul, mert 15-20 százalékos öngyilkossági arány azért testvérek között is egy pöttyet magas. Egyébként a skizofrének jellemzően nem a hallucinációik miatt lesznek öngyilkosok, hanem a stigma és az élethelyzet miatt, amibe lökték őket. Vagyis a “negatív tünetek”, vagyis a gyógyszermellékhatások időszakában. Ezt kellene még elismernie a pszichiátriának, és fel is oszlathatná magát. Ehelyett a pszichiátria megint csak csal, trükközik: csak a pszichózisban elkövetett öngyilkossági kísérlet kap nyilvánosságot, a “kezelt” esetek öngyilkosságai említetlenek maradnak.

Hogy torzít a média? Például nemrégen olvastam egy cikket, amit a Google jó helyen hoz, a nem kezelt, skizofrén esetekről. Első olvasásra még igazat is adhatunk a cikkírónak, az újságírónak éppen ez a dolga, hogy meggyőzzön valamiről, mivel az ember gyorsan továbblapoz/görget, csakhogy ezt már az újságíró véleményével a fejében teszi. Viszont, ha jobban elgondolkozna, egy-egy cikk tartalmán, esetleg rájöhetne, hogy most egy kicsit meg lett vezetve. Lássuk a cikket. Valóban döbbenetes. Egy kísérletet mutat be, amelyet 2100 részt vevő bevonásával végeztek, ahol nem kezeltek skizofréneket, és egy tragédia miatt leállítottak. Hogy a tragédia előidézésében volt-e “segítsége” az áldozatnak, az már mára kideríthetetlen, de kizuhant egy egyetemi koli 9. emeletéről. Valóban borzasztó tragédia, minden részvétem az érintetteknek, de mi is történt akkor valójában? Mi nekünk a cikk valódi üzenete?

2100 kezeletlen skizofrén eset közül kiemel, dramatizál, felfúj 2 esetet (1 ezreléket), ami nem volt sikereres. A média el tudja adni a 0,5 ezrelékes öngyilkossági arányt balsikernek, amikor a kezeltek között az arány 15-20% (három-négyszázszorosa), mivel, hogy nem hagynak kezeletlen esetet a jelenlegi protokoll szerint, ez az arány a kezeltekből tevődik össze. Nem tudom, ki hogy van vele, és ez lehet, hogy gonoszul is hangzik, de hagyjuk nyugodni a halottakat, én igazából arra a 2098 esetre lettem voltam kíváncsi, ahol nem történt tragédia. Persze, ezekről már nem szól a fáma.

A skizofrénnek bélyegzett embereket meg produkáltatják, az egyedüli, amit bemutatnak róluk, a fura, groteszk rajzaik és festményeik, amiket csináltatnak velük, és azt hitetik el a médiával és a nyilvánossággal, hogy ennyit tudnak, és így látják a világot, ami egy eléggé torz kép. Ezzel is roadshow-znak a szenzációhajhász cikkek, ilyen szörnyűségek képeivel van tele az internet:

Általában így, közvetve, képeken „üzennek” nekünk a skizofrén emberek, mert nyilvános fórumokon nem igazán halljuk őket felszólalni. Pszichiáterek szokták még sugalmazni, hogy „nem is tudom, milyen komoly, felelősségteljes besosztásokat töltenek be” elmebetegek, ám ez szerintem csak porhintés, a skizofrén és az egyéb mentális diagnózisok összemosásából fakad. Szerintem szükséges lenne már legalább valamiféle párbeszéd megindulására a “szakma” és az érintettek között, és ideje lenne az érintett pszichiátereknek is leszállni az Olümposzi magasságokból az emberek közé. Ja, hogy ez strapás, ez melóval járna? Inkább belefásulnak, és kiégnek a melójukban, minthogy egy jottányit is engednének abból a magas lovon való ülésről, ahová felkapaszkodtak.

Szendi Gábor: Isten az agyban

Most pedig egy újabb könyvre szeretném felhívni a figyelmet Szendi Gábortól, mégpedig az Isten az agyban címűre, ami a külföldi neutoteológiai kutatásokat foglalja össze, vagyis a hitélmények elmebeli pontosabban agyi megélésére vonatkoznak. Maga a téma mérsékelten érdekelt, mivel a mentális difik közül főleg az epilepszia és a hisztéria van a középpontban. Most lehet, hogy lelőttem a poént, de itt a lényeg sokszor nem is a témán van, engem például a pszichiátriának szánt kiszólások és a bratyizós hangvétel lendített sokszor tovább. A fő témámról, a skizofréniáról is vannak elszórtan benne utalások, a szerző (bölcsen) nem vette be a témába a problémát.

A könyv hangvétele szerintem azért lett ilyen laza, hogy ne tekintse senki szentírásnak a benne leírtakat, de egyfajta magyarázatot kíván adni az emberi vallásosság eredetére, és a maga nézőpontjából sikerül is neki. Szerinte a vallásosság evolúciós haszonnal járt, bár nem rejti véka alá, hogy ő maga ateista, és ilyen szemlélettel közelít a témájához. Szerintem ez egy fokkal szerencsésebb, mintha vallásos lenne, de így eljuthatunk olyan komolytalanságba fulladó fejezetekhez is, mint az ima hatásosságának a vizsgálata a különböző kontrollcsoportokon. Vagy csak nekem hat a téma komolytalannak? Nem hiszem, mert tudományos folyóiratokban paródiaírásokat is közöltek a jelenségről, mondjuk ezzel szét is trollkodták az egészet.

A könyv többi része még komolyan is vehető a haverkodó hangnem ellenére, tudományos hipotézist, megfelelő magyarázatot találunk az olyan jelenségekre, mint a szentek stigmái (hogy hátulról kezdjem), a vallásalapítók, vallásújítók élete, a keleti szerzetesek és jógik tudatállapota, sőt, eljutunk egészen az ufóhívők és kísértetvadászok lelkivilágának megértésééig. Engem egyedül a halálközeli élmények vizsgálatának fejezete nem győzött meg, szerintem nem arra a következtetésre jutott, amiből a szövegnek következnie kellett volna, hanem ráerőltette a saját világnézetét a lezáró részre. A reinkarnációról szintén mint kimondott téveszméről nyilatkozik egy helyen, itt valószínűleg nem kötötte az az udvariasság, ami a kereszténységgel szemben, bár kimondatlanul szerintem itt is kifejezésre juttatta véleményét, még ha nyíltan nem is téveszmézte le ezt a vallást.

Nagyrészt viszont inkább egyetérteni tudok vele, mint nem, sőt el tudom fogadni egy nagyon valószínű hipotézisnek is a feltevéseit, de fent is tartotta a lehetőségét annak is, hogy újabb magyarázatokat találnak egy napon az általa vizsgált jelenségekre. Összességében jól szórakoztam a könyv olvasása közben, szerintem több ilyen szöveg kellene, ami nem szakzsargonban és érthetetlenül van írva, bár erre már van is valós piaci igény, elég, ha csak a különböző népszerűsítő pszichológiai folyóiratokra gondolunk, amik manapság kifejezetten népszerűek, én viszont sajnos eltolódást látok itt is a pszichiátriai szemlélet javára, ami kifejezetten szereti a sajtóban népszerűsíteni magát, mivel megújulni nem képes, ugyanazokat biflázzák és szajkózzák, mint Charcot, Kraepelin, Bleuler és Freud idejében (azaz 100 éve).

Thomas S. Szasz: Az elmebetegség mítosza

Ezzel az írásommal szeretném közelebb hozni Thomas Szaszt a mai olvasóhoz, mert szeretik kifelejteni az általános gondolkodásból a pszichiátriáról, és valami akadémikus magasságokban lévő úri huncutságok témakörébe utalni. Buda Béla 2002-ben, amikor a könyv megjelent az Akadémiai kiadónál, azt vízionálta lelkesen, hogy az egész Szasz-életművet kiadják magyarul, ám azóta már sajnos mindketten meghaltak, és a hivatalos pszichiátria szereti őket (főleg Szaszt) elhallgatni, letagadni, nem véletlenül, mivel a magyar származású egyetemi professzor homlokegyenest ellentmond nekik, amikor azt mondja, hogy az emberek akaratuk ellenére való diagnosztizálása, pszichiátriára hurcolása és kezelése emberiségellenes bűncselekmény. Az elektrosokk és a hidroterápia példájánál maradva, a pszichiátria minden korban minden hajmeresztő eszközt bevetett a pácienseinek kinevezett emberek ellen, ameddig ki nem csavarták a kezéből.

Ma már csak jogilag lehetetlenítenek el, és kényszerítenek gyógyszerbevételre, a kényszerbeszállításokat trükkösen oldják meg, annak ellenére, hogy nem lenne szabad: öngyilkossági veszélyre hivatkoznak. A pszichiáterek mindig a végsőkig elmennek a „segítségnyújtásban”, mindig maximálisan annyira, amennyit a jog megenged nekik, vagy lehetőség szerint egy kicsit tovább is. Mivel a társadalom felsőbb köreiben mozognak, könnyen elintézhetnek valakit jogilag, de erre gyakran nincs is szükség, elég, ha megindítják a gondnokság alá helyezési eljárást, és megy minden magától, kérniük sem kell semmit, a folyamat önjáró. A pszichiátriában a gyakorlat még mindig visszanyúlik a szocialista időkig, akit meg akarnak fosztani a jogaitól, esélyük sincs, mert egy olyan joggyakorlatot alkalmaznak, ami szintén embertelen. Egyszer talán egy jogi szakkönyvből az elejétől a végéig tanulmányozom az eljárást, és közszemlére teszem itt: véleményem szerint megér egy bejegyzést. Erre talán alkalmam is nyílik első kézből megint: a pszichiátria újból beperelt, mivel szerinte gondnokság alatt a helyem, én viszont már legyintek rajtuk. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiéle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású “szakemberek”. Szerintem az általuk annyira erőltetett gyógyszeres terápia nem hatásosabb, mint az elektrosokk, egy pszichózisra semmiféle hatással nincs a gyógyszeres terápia, megfigyelésem szerint, csak sajnos ennek igazolására lehetőséget sem adnak a nagytudomású “szakemberek”. A pszichózis így is, úgy is végigmegy az emberen, legutóbb nekem már az első gyógyszer bevétele előtt elmúlt, érdekes módon, de azért még megfejelték egy dupla depó injekcióval. Aztán düllesztették a mellüket, hogy ők múlasztották el. Egyszerűen nevetséges.

Ezt szükségesnek tartottam most közbevetni, mert itt tartunk jelenleg. De visszatérve Szasz könyvéhez: én is két részletben olvastam el, a nyelvezete nehéz, akadémikus nyelvezet, de mégis közelebb áll a mindennapi nyelvhez, mint a pszichiáterek orvosi kifejezésekkel tűzdelt, bikkfanyelvű kreálmányai, már, ha egyáltalán megszólalnak a témában, de inkább jellemző a társadalom felé a hallgatás, a tevékenységük kimerül az ellenkező vélemények elhallgattatásában, mint a mai pszichiátriai gyakorlat. A megértést nehezíti, hogy egy mára már elavult diagnózis példáján mutatja be tételét: miszerint elmebetegség nem létezik, mégpedig a hisztériáén. A hisztériáról annyit kell tudni, hogy egy időben a pszichiátria önigazolásául szolgált, mint manapság a skizofrénia. Vagy a depresszió, ami szintén egy gerjesztett folyamat és önkényes megnevezés. Nem igazán kellene minden lehangoltságra ráhúzni a fogalmat, gyógyszerezni.

A könyv első része az Az elmebetegség mítosza, a második része a Személyes magatartás elméletének alapjai címet viseli. Az első rész inkább történeti, a második inkább gyakorlatiasabb jellegű. Lényegében egy kommunikációs modellt kapunk. Thomas Szasz modelljében a pszichés betegség nem betegségként jelenik meg, hanem a kommunikáció eszközeként, amivel arra hívja fel a figyelmét, hogy valami nincs rendben a páciens életében. A gyógyítás feladata lefordítani a betegségnyelvet, értelmes, “diszkurzív” nyelvvé. Még könnyebben érthető talán, hogy a betegség (vagy amit annak neveznek) csak szimbóluma valaminek, amit az orvosnak ideális esetben igazából megfejteni kellene, nem pedig gyógyszeresen elnyomni. Szemléletesebbé teszi a képet, amikor a pszichiátriát a középkori boszorkányvadászatokhoz hasonlítja, csak éppen a vallásos köntös felváltotta egy diagnosztikai, orvos-páciens központú paradigma, ami a mai korra jellemző.

Kalandos út vezetett nekem is Thomas Szasz olvasásáig, ezzel az ismertetővel azt szeretném elérni, hogy másnak ne legyen ellenérzése kivenni a könyvárból (mivelhogy máshonnan nem igazán lehet már beszerezni), máig újszerűleg ható felvetései vannak a témában, holott a könyv első változata már 1976-ban készen állt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy mégis aktuálisabb, mint valaha, a pszichiátria háza táján az elektrosokk betiltásán kívül nem sok minden történt az elmúlt években, és ha a pszichiátereken múlik, valószínűleg nem is fog újabb 50 vagy 100 évig, a pszichiátriában minden megújulás kívülről jött, és mindig az elavult módszerek betiltását jelentette.

Szociális újságírás

Igazából nem létezik olyan, hogy “szociális újságírás” (vagy legalábbis nem tudok róla), hanem csak az én elnevezési mániám eredménye. Egy ideje gondolkodom azon, hogy a témáim közé felvegyem a különféle módon hátrányos helyzetben lévő csoportok képviseletét témaként a blogba. Eddig csak az erős pszichiátriaelleneségéről volt szerintem ismert valamennyire, néhányan a szervezett- és technológiai zaklatási téma alapján találtak ide, de terveim szerint olyan újabb témával bővül majd a témakínálat, ami (periférikusan ugyan, de) a mainstream médiában is jelen van. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a blogbejegyzések mellett akár teret kapjanak az olyan “hivatalos” újságírói műfajok is, mint az interjú, riport, vagy az egyéb publicisztikai műfajok.

Fotó: Tuba Zoltán / Abcúg

Mire gondolok itt elsősorban? A mentális betegségek mellett esetleg olyan témák felvételét /sohaj/is tervezem, mint az ifjúságvédelem, fogyatékosság, klímakérdések, hajléktalanság. Szociálisan nyitni szeretnék néhány hátrányos helyzetű csoport felé a témáim tekintetében. Emellett szerintem végig meg fog maradni egyfajta egészséges gyanakvás a pszichiátriával kapcsolatban (hogy finoman fejezzem ki magam). Jelenleg szabadidőmben a Thomas Szasz életművének a feltérképezésébe kezdtem bele, és bár magyarra csak két könyve van lefordítva, a munkássága jórésze az Amazonon angol nyelven hozzáférhető. Aztán azokat az embereket szeretném felkeresni, akik R. D. Laing örökségét ápolva jelenleg is üzemeltetnek egy úgynevezett Mini Menedéket, ami a Laing féle Menedékházak hagyományát hivatott ínséges időkben tovább vinni. Az ínségest főleg a pénzszűke helyzetre értem. Akik nem tudják mi ez: a skizofrénia gyógyszermentes kezelési eljárása értendő alatta.

Ez az egész azt jelenti, hogy valószínűleg személyesen is megkeresek embereket via internet, hogy gondolataikkal és véleményeikkel színesítsék a tartalmat, részemről ez valószínűleg annyit jelent, hogy “kult” témában eddig kifejtett tevékenységem háttérbe szorul (de azért remélhetőleg nem tűnik el), gyakrabban átadva a helyét az újabb témáknak. Remélhetőleg nem hirtelen fellángolás eredménye ez az egész, az apropóját az adja, hogy a kommunikációval kapcsolatosan így is, úgy is emberi kapcsolatok kialakítására és ápolására lesz szükség, és ezt a közeget közel érzem magamhoz. Sajnos, vagy nem sajnos, ezen már kár rágódni, de úgy alakult, hogy a pszichiátria olyan közegbe lökött, ahol kapcsolatba kerültem egy pár nehéz sorsú emberrel (különböző élethelyzetekből kifolyólag). Most az is lehet, hogy a diagnózisom óta eltelt másfél évtized alatt egyfajta Stockholm-szindróma alakult ki nálam, de mégis közelebbinek érzem ezt a közeget ennyi idő után, mint mondjuk egy nagyvállalat belső kommunikációját.

Az új érdeklődési kör felvállalása nem volt könnyű döntés, de valahogy vissza kellene térni az élet vérkeringésébe, és erre ez az irány látszik a legmegfelelőbbnek. Az első lökést erre az Abcúg nevű – sajnos tavaly év végén elköszönő – internetes hírportál adta, a végső elhatározást pedig a Dear Society nevű portál, ami hasonló témákkal foglalkozik. Nem azt mondom, hogy az eddigi témáim megszűnnek, mert nem fognak, hanem csak azt hogy felveszem közéjük a szociálisan érzékeny újságírást, vagy annak blogoldalra való adaptációját is, majd meglátjuk. Ezzel nem egy könnyű dolgot vállalok fel, de végül is adta magát, mert ha újságíróként mentális betegségekben érintett közeggel szeretnék foglalkozni, annak, úgy látom, ez az útja, és valahogy így kellene nekikezdeni. Volt, aki intett a ettől, jelenleg úgy gondolom, egy próbát szerintem mindenképpen megér… Bár eddigi írásaim alapján gondolhatták egyesek azt is, hogy távol áll tőlem a hátrányos helyzetűek témájának feszegetése, azért annyira nem. Nekem is kontrasztosan hat az eddigi témáimmal összevetve, de úgy gondolom, ezzel felfrissíthetném itt a lassan egyhangúvá váló jelenlétemet. Szerintem ez egy újabb lépés a blog elefántcsont-torony jellegének megtörésére.