H. P. Lovecraft: Onnan túlról

Mostanában eléggé nehézkes Howard Philip Lovecraft műveit beszerezni, olvasni. Legújabban 2019-ben adott ki novelláiból egy párat a Helikon kiadó a zsebkönyvei sorozatában Onnan túlról címmel. Lovecraft megítélésem szerint mindig küzdött a B kategóriás horror íróból átigazolni a klasszikus szerzők sorába, ebben nagy számú és lelkes rajongótábora mindig segítségére volt. Legközelebb akkor került szerintem a mainstreamhez, amikor Call of Ctulhu néven szerepjátékot adtak ki a lovecrafti világot alkotó novellákra alapozva. De hatása szinte felmérhetetlen, rengeteg filmet ihletett, kimondva vagy ki nem mondva, és számítógépes játékokban is feldolgozták.

Nem tudom, mikor lesz igazából időm Lovecraftot behatóbban tanulmányozni, egyelőre erre a néhány novellájával foglalkozom, amik az Onnan túlról kötetben megjelentek. A kötet szerkesztője igyekezett jellemző írásokat kiválogatni, még arra is ügyelt, hogy a vizuális és az akusztikus művészetről szóló darabok is beválogatásra kerüljenek. Lovecraftnál a rettenet holisztikus: egyszerre minden érzékszervre ható és mindenütt jelen levő. A borzalom nála intellektuális színezetű: nem híve a trancsírozós horrornak, és az elcsépelt „lepedős” kísértethistóriáknak. És itt válik a szerző érdekessé: az őrület gyakran megjelenik témáiban, az őrületet elemzés alá veti. Az őrület felfogása rokon az én régebbi őrület felfogásommal: megnevezhetetlen dimenziókból származó lények támadják az embert, az elméjén keresztül. Bár nem tartozik szorosan ide, de az én felfogásom mostanában az, hogy az őrület forrása napjainkban nagyon is evilági természetű.

A kötetben szereplő írások közül volt, amelyiket már olvastam korábban, ezeknek összetéveszthetetlen stílusa és történetvezetése hamar emlékezetembe idézte a korábban olvasott történetet, de azért újra végigolvastam őket. Egy kivételével, Az álmok a boszorkányházbanéval, de az egyrészt egy hosszabb lélegzetű írás, másrészt régebben már ronggyá olvastam. Emlékeim szerint arról szól, hogy egy egyetemi hallgatót vizsgája előtt megmagyarázhatatlan láz kerít hatalmába, és a való élet és az őrület határmezsgyéjén bolyong. Egyetemi, művészeti, intellektuális témák egyébként is gyakran kerülnek elő Lovecraftnál, hiába az egy évszázadnyi távolság, az érdeklődés a tudományok irányába számomra ismerős. Ám az is igaz, hogy néhány helyen már ódonnak, kissé elkoptatottnak tűnik a szöveg, és valószínűleg nem okoznak már senkinek álmatlan éjszakákat a mai olvasók közül, de egyértelműen kijelölik egy olyan világ határait, ahol a megnevezhetetlen démonok és más dimenzióbeli lények uralják a láthatón túli világot. Talán valaha így volt, de szerintem némi utána járással a mai világunkban a titkon nagyon is felfedhetők.

Még egy pár szót a Call of Ctulhu szerepjátékról, aminek néhány segédkiadványát volt alkalmam közelebbről szemügyre venni. Ebben a játékban is a titkok felfedésén munkálkodunk, és egy-egy hétköznapi ember (gyakran nyomozó, újságíró) szerepébe bújunk, aki sötét titkok eredete után kutat. A kalandokat ép ésszel megúszni éppen elég nagy feladat, erre valók a karakterek józanság, épelméjűség pontjai, melyek a játék folyamán csökkennek, amikor találkoznak egy-egy néven nem nevezhető szörnyűséggel. Egyre inkább úgy érzem, szerintem nekem még lesz dolgom ezzel a szerepjátékkal, illetve a lovecrafti világgal, illetve ha időm engedi, szeretném jobban megismerni.

Blogolás vs újságírás

Beindult az egyetem is rendesen. A hétvégén volt két fontos óránk is, a hírszerkesztés és a médialabor. A hírszerkesztés órát én valójában „hírírás” órának nevezném, bár az írásnak olyan szintű lebutításásáról van szó, hogy nevezhetjük nyugodtan „szerkesztésnek” is. Ha egyesek csodálkoznak, hogy az újságíróknak miért nincs egyáltalán stílusuk, most kiderül a válasz: a hírek gyártásának folyamata valójában tartalomgyártás, nem sok köze van a kreatív íráshoz. Az újságíró valóban „szöveggyáros”, a hírek legyártásának szigorú szabályai vannak. Például: tartalmaznia kell a hírmagot: Mi történt? Kivel/mivel történt? Mikor történt/Mikor fog történni? Hol történt? Ezek a szűkített hírmag kérdései. Miért történt? Hogy történt? A bővített hírmag kérdései. A legfontosabb információkat kell a hír elejére írni, és bekezdésenként kell folytatni a kevésbé fontosakkal. Ha csak a hír elejét olvassák, akkor is tájékozódjanak, és ha vágni kell a hírből, a szerkesztő a végéből vág.

Az újságírásnak (ezen belül is főleg a hírek írásának) általában annyi a lényege, hogy tüntesd el az összes egyéni stílusod és véleményed (ha van egyáltalán). Talán egyeseknek ez furcsa lehet, de én szeretném magam kipróbálni ebben is. A blogolás jó dolog, de itt pont nem előny. De vannak olyan publicisztikai műfajok, ahol ezekre is lehetőség nyílik, például a tárca, glossza, stb., de ezeket általában pont nem újságírók írják. Aztán vannak a PR ügynökségek által írt hírek, ezek bújtatott reklámok, meg a kommunikátorok által kiadott közlemények (ezek is). A PR hírek esetében felmerülhet, hogy az ember összeegyeztetheti-e ezt a fajta újságírást az elveivel, én például nem érzem úgy, hogy válogatnom kellene az újságírói feladatok között. Az egyedüli aggályom azzal van, hogy az újságírónak néha „szemtelennek” kell lenni, talán ez jellemző rám a legkevésbé.

A médialaboron olyan készségeket tanultunk, mint a fényképezés, kamerázás, vágás, valószínűleg ezekre soha nem lesz szükségem az életben. Bár, soha ne mondd azt, hogy soha. Vlogger tutira nem akarok lenni, de végül is a fényképezkedés meg a kamerázás jól fizet(het), még rákényszerülhet az ember. Most hétvégén ötlött fel bennem, hogy valahogy nekem is közömnek kellene lennie a médiához, ha máskor nem, gyakorlaton. Másfél év után ideje volt feljönnie az ötletnek, azt hiszem. Bár valószínűleg csak az újságírás perifériáján kapok majd valami munkát, ha kapok, de az világosan kiderült számomra, hogy a blogolás és az újságírás két különböző dolog. A blog végül is csak a forma, amibe belezuttyintja az ember a tartalmat, és nekem a blogírásom műfajilag nehezen besorolható, talán az irodalmias színezetű esszék váltakoznak a pszicho témájú művek recenzióival, ha valahogy meg akarná az ember fogalmazni. A blog (mint műfaj) általában is az irodalom és az újságírás között hezitál valahol félúton, az utóbbi időben inkább az újságírás felé mozdult el. Jellemző rá az őszinteség, talán ez még a leginkább megkapó ebben a műfajban (a frissessége mellett, na meg természetesen az ingyenesség is nagy csáberő.)

Igazából a blog ilyen népi irányvonal, se az irodalom nem igyekszik vállalni a műfajt, se az újságírás, az előbbi minőségi, az utóbbi szakmai szempontok alapján határolódik el tőle. Így állhatott elő a helyzet, hogy lett egy csomó írásom fent az interneten, ami túl értékes ahhoz, hogy csak úgy elvesszen. Talán ebből az apropóból is szerkesztek egy kiadványt, amiben egy csomó jó mondatszerkesztés található, innen a műfaji senkiföldjéről szedegetve össze az írásokat. Jellemzően túlsúlyban vannak benne a pszicho témájú recenziók, kritikák, amiket az előbb említettem, a személyes vonal szinte teljesen kiesik. Valamennyire látlelet ez a hazai viszonyokról a témában, valamennyire aktuális is, azért is próbálom mielőbb összehozni, hogy ne veszítsen (túl sokat) az aktualitásából. Reményeim szerint ezzel a kötettel lezárom a pszichiátriakritikai témát, vagy ha mégsem, akkor lefektetem annak az alapjait, hogy még magasabb szinten lehessen írni róluk. De hogy még őszintébb legyek a könyvvel kapcsolatban, inkább azért kell, hogy ilyenfajta vélemény is publicitást kapjon, és hátha a pszichiáterek is beperelnek végre harmadszorra is (nem csak ígérgetik).

Nagy Zsuka Pigment című könyvéről

Nem tudok az elfogulatlanság hangján írni a most következő szerzőről, ugyanis az életünket (ami neki pályafutás, nekem inkább vesszőfutás) ugyanabban a felsőfokú iskolában kezdtük (akkor főiskola, ma egyetem), és így bimbódzó értelmünk meghatározó élményei is közösek voltak. (Néha ugyanazok.) Sajnos én hamarabb fejeztem be a Nyíregyházi Főiskolát, mint elvégeztem volna, úgyhogy útjaink különváltak, de néha a mai napig is különös helyeken keresztezik egymást. Közös metszéspontok állomásai voltak eddig: 4-es számú eszpresszó, annak megszűnte után a Nyíri Fészek, …, (a pontozott vonal a jövőben remélhetőleg és igény szerint még kitöltendő).

Ennyi beharangozó után, most be kell jelentenem, hogy kortárs irodalomról lesz szó, mégpedig Nagy Zsukáról és a Pigment című könyvéről. Annyit máris elmondok, hogy egy verseskönyv, mégpedig a jobbik fajtából, és a lírai én bizonyos témái kapcsán témailag nagyon is idevág. Főbb témái között említeném az alkohollal kapcsolatos élményeket, és bizonyos pszichiátriai kezeléseket, ami a kötet záró (branül) ciklusát adja. Nemhiába említettem a közös múltat, és világlátást, amíg néhányan fanyalogva fordulhatnak el a témák láttán, mondhatnám, hogy az én érdeklődési köröm ezekre nagyon is kiterjed. Egy időben sokat mondogattam, hogy a környezetemben csak pszichiátriai beteg és alkoholista emberek találhatóak, és őket egy darabig pozitívan is diszkrimináltam, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy túladagolva ez lehúzó ágazat. Fiatalon én is igyekeztem, úgymond, meghemperegni az életben, mert úgy gondoltam, bizonyos néprétegek őszintébbek, mentségemre legyen mondva, hogy ezen „merítkezéseim” alkalmával, még úgy látszott, ebből a közegből vezet visszaút. Azonban ahogy orvosilag diagnosztizáltak, vagyis rám sütötték a bélyeget, ez a „rekonstruálódás” egyre bizonytalanabbnak és kilátástalanabbnak tűnik. Nem idegen tehát számomra a hang, amit a költő megüt a könyvben szereplő műveiben.

A könyvben számos ciklus szerepel, én mégis két részletre osztanám, „branül előtti”, és „branül utáni” részre (akárcsak az életemet). Azért a branül előtti részből külön kiemelném a szomszédok ciklust, ami a ház (egy ház) lakóinak életét írja le, mutatja be. Természetesen a nemiségnek külön kiemelt szerepet szánva, és az áthallatszó zajok, illetve átszűrődő információk alapján osztályozva a lakókat. A branül előtti rész hiába pokoljárás, hiába katasztrófaturizmus, mégis élettel telibb, mint a branül darabjai, ezt nem a verselési technikára értem, hanem a témaválasztásra, és a kilátástalánság fokára. A költő mélyen empatikus oldalát mutatja be, amikor ezeket a témákat beemeli a költészetébe, őt ismerve ez kevésbé a szenzációhajhászás terméke (szerintem ettől a világtól eléggé távol áll), mint a mélyen együtt érző humánumé, aki meghallgatni, együtt gondolkodni képes olyan emberekkel is, akik sorsa enélkül eltűnne a süllyesztőben, a költő odafigyelése és mélységes emberszeretete az, ami beemeli ezeket az „elátkozott” emberi sorsokat az irodalmi témák közé, fontos kordokumentummá téve őket, megörökítve az utókor számára.

A beteljesületlen sötét jövő

A 2019. év végére beharangozott Terminátor filmet már nagyon vártam. Mielőtt a szokásos popcornt bekészítettem volna a mozizáshoz, még elolvastam egy-két mozirajongó véleményét, ugyan mire is számíthatok. A „gondolati papírforma” bejött. Mivel sokadik része ez már a franchise-nak, vagyis a „sokadik bőrt nyúzzák le” ugyan arról a témáról: akik csak úgy beülnek mozizni – és nem túl nagy rajongói a Terminátor filmeknek – szinte mindenki átlagos akció filmnek írja le. Aki azonban megátalkodott Terminátor rajongó – mint jómagam – nem győzi a fellegekbe magasztosítani a filmet.

A Terminátor filmeknek ugyanis meg van a maguk atmoszférája. Egy egyedi érzés, ami áthatja a filmeket. A kapcsolat a távoli jövő és a jelen között, a jövő történéseinek megváltoztatása a jelenben, mind-mind olyan dolgok, amiket az ember – ha ad abszurdum elutasít – valóban nem tudja élvezettel nézni a filmet hiszen ezek a film alappillérei. Ezeknek a dolgoknak legalább alap szinten való elfogadása – hogy most egy jó fantázia sztorit nézünk – sem megy, akkor valóban csak végig nyűglődjük azt a két órát.

Azonban, ha átadjuk magunk a történet fonalának, és hagyjuk magunk „megvezetni”, egy gyönyörű, valódi emberi erényeket felmutató sztori rajzolódik ki. Az emberi bajtársiasság; a közös, jó ügyért történő önfeláldozás; az egymás megsegítése; lehajolni az „elesethez”, és felsegíteni azt; valamint az „együtt egymásért – jótettekkel egy jobb világért” eszmék rajzolódnak ki a mozivásznon.

 

Történik mindez egy nagyon kitalált futurisztikus vízió közepette. A különlegesebbnél különlegesebb robotok világában, amibe – valljuk be – nem is olyan nehéz beleképzelni magunkat, hiszen ma is rengeteg üzemben dolgoznak már robotok különféle célfeladatokra, a még szélesebb réteg által ismert személygépjárművek automatizált fedélzeti számítógépéről már nem is beszélve.

 

Ami még nagyon megragadott, hogy a sztoriban újra főszerep jutott Linda Hamilton és természetesen – hogy is maradhatott volna ki – Arnold részére. Új „történeti darabnak” mondható a Terminátor filmekben a „felturbózott” ember, aki nem robot „csak félig”.

 

A kisebb-nagyobb tragédiákat sem nélkülöző filmben természetesen újra a világot mentjük meg. Akik nem szeretik az amerikai világmegmentős filmeket azok is előszeretettel írják „le” a filmet, úgyhogy olyanoknak ajánlom, akik be tudnak fogadni ilyetén filmeket is.

 

Aki szereti a tudományos fantasztikumok világát, és nem irtózik a „mentsük meg a világot” eszmétől, arra a film megtekintésével garantált kétórás kikapcsolódás vár.

 

Napjaink és Szigeti Ildikó PszichoBiznisz című könyve

Mint a mellékelt ábra mutatja, nemcsak a pszichiátriakritika „nagy öregjei” képesek a témában könyvet megjelentetni. Bár a kritika szót abból a szempontból nem találom helyénvalónak, hogy mindössze normális, hétköznapi szavakkal írnak le egy olyan jelenséget, ami létezik az elüzletiesedett pszichiátriában és pszichológiában. Ez a könyv azért egy kicsit kakukktojás, mert a pszichiátria terepére ritkán merészkedik, inkább az azt kiszolgáló pszichológiát veszi szemügyre. Ráadásul a szcientológiának is szentel néhány keresetlen kiszólást. Az ezoterikus és álpszichológiai irányzatok is említve vannak a könyvben, mégpedig egyáltalán nem dicsérőleg. A szerző a pszichológia tudomány jellegét is vitatja, de a sarlatánságot is elítéli. Egyáltalán a könyv vége felé tűnhet úgy, hogy „mindenre lő, ami mozog”, ami abból a szempontból jogosnak tűnhet, hogy ezeknek a szakmáknak és foglalkozásoknak a képviselői annyira fennsőbbségesek, amikor „megmondják a tutit”, mintha az, amivel foglalkoznak csupa kőbe vésett igazságból állna. Valójában azonban a szerző szerint az örömlányok mesterségéhez áll közel a pszichológia, mert amíg a legősibb mesterség űzői a testüket bocsájtják áruba, pszichológusaink a lelküket.

A pszichiátria és a pszichológia sok ponton találkoznak, leginkább A kód neve: ADHD című, terjedelmesebb (al)fejezetben kerülünk hozzá a legközelebb. Az ADHD jelensége nem egységes kórkép, hanem a nekünk nem tetsző viselkedésű csemetéinket címkézzük fel vele. Kezelésére egyértelműen egy Ritalin nevű gyógyszer javasolt, amitől a gyerek „megnyuszik”, „lecsendesedik”, a baj csak az, hogy megszűnik minden kíváncsisága is a külvilág iránt, és gyakran csak ül magába roskadva a Ritalin-kúra eredményeképp. A szerző szerint egyáltalán nem lenne szabad gyerekeket pszichológus, netán pszichiátria közelébe engedni (bár én úgy tudom, napjainkban is virágzik a „gyermekpszichiátria”, és úgy teszünk mintha a „gyermek” és a „pszichiátria” szavak összetétele valami nagy-nagy cukiságot eredményezhetne, természetesen ez egyáltalán nincs így, sőt. Az egyetemen, ahova járok, szintén van gyermekpszichiátriai program, vagy projekt, ahová be lehetne kapcsolódni, ajánlották is figyelmembe, mikor említettem, hogy mentális betegségekkel foglalkozom. Természetesen bólogattam, amikor szóba jött, de magamban megvolt a véleményem. Az ADHD-kérdést egyébként a szerző azzal zárja rövidre, hogy A Der Spiegel nevű német magazinban jelent meg a hír, hogy az ADHD tudományos atyjának tartott Leon Eisenberg 2012-ben, a halálos ágyán bevallotta, hogy “az ADHD remek példája a kitalált betegségeknek.” Ennek ellenére gyerekek millióinál diagnosztizálják, és kezelik gyógyszerrel. No komment.

Vannak még a könyvben refrénszerűen előkerülő témák, mint a családállítás, a pozitív pszichológia negatív hatásai, amellett, hogy az aktuálitások is helyet kapnak, mint a #metoo kampány, vagy a PAS (Parental Alienation Syndrome, szülői elidegenítés szindróma). Példákkal illusztrálja a szerző, hogy megy a beetetés, például tesztekkel, mint a Susan Forward által használt mérgező szülő teszt a családállításhoz, a szcientológusok által kitalált és használt OCA (Oxfordi képességfelmérő teszt), ez utóbbi a munkaerő felvétel kapcsán használatos. Szó van a stanfordi börtönkísérlet Paul Zimbardo által történő meghamisításáról, aki közben sztárpszichológussá avanzsált. A pszichocelebbé válás útját is vázolja a szerző, ugyanúgy, mint a hallatlan népszerűségnek örvendő különböző önbizalomtréningek sikerreceptjét. Sok szót szentel a meddőségi-, és lombikbiznisznek, ahol viszont kifejezettem hiányolja a pszichológusok jelenlétét. Szó esik a férfiak ellen elkövetett családon belüli erőszakról is. Számtalan témát felölel tehát, szinte kimerítően taglalja a pszichológia nevében elkövetett furcsaságokat, visszásságokat. A könyv eredetileg önsegítő szándékkal íródott, azért, hogy mindenki gondolja meg kétszer, kell-e neki pszichológus, és írója nem titkolja abbeli szándékát, hogy szinte mindenkit csak lebeszélni szeretne erről. Ő maga két szakirányú, pszichológusi diplomával rendelkezik, emellett 25 éve újságíró, és mint írja: „Hivatalosan, alanyi jogon léphettem át a segítő szakma láthatatlan testőrökkel védett küszöbét. Megadatott nekem az, ami csak keveseknek: VIP-páholyba szólt a jegyem. Olyan helyről követhettem a rendszer működését, ahonnan mindent a lehető legjobban láthattam.” Itt valószínűleg pszichológiai végzettségeire és gyakorlatára gondol a szerző, aki ezek után jobban tekinthető újságírónak.

2020 – Az elengedés éve

Az új divatbeszólás az “engedd el”. Idén tehát megpróbálok elengedni dolgokat, és újakat veszek fel. Első körben a 7 évig majdnem folyamatos munkaviszonyomat kellene elengedni “egyéb okok miatt”. Hogy miért is, az olyan összetett probléma, hogy nem igazán térnék rá a taglalására. Meddig maradok még? Nem tudom pontosan. Osztottam-szoroztam, március-április környékén tervezem elhagyni a fedélzetet. És igen, szörnyűség, de nincs másik, ahova rögtön be tudnám tenni a picsámat, szóval egy darabig most, úgymond, “munkanélküli” leszek. Egyébként hol van az előírva, hogy egy papíron “nem rehabilitálható” rokkantnak egyetem mellett kötelező még dolgozni is? Nehogy már átessünk a ló másik oldalára! Az egy dolog, hogy képes lennék rá, hogy feladva az életemet, olyasmit csináljak, amihez semmi kedvem. Az, úgymond, “egészséges világban” előfordul, hogy havonta megy a munkahelyváltás, csak az úgynevezett mentális betegek körében divat az, hogy leragadnak egy munkahelyen, és várják az öregségi nyugdíjat, vagy vándorolnak rehab munkahelyről rehab munkahelyre.

Hatalmas pazarlás, mérhetetlen luxus, ha az ember nem gályázik rokkantsági ellátás mellett? Távolról sem. El kell engedni azt a szemléletet, hogy “minden kis pénzt meg kell fogni”, amúgy meg van egy olyan sejtésem, hogy a rehab munka is olyan, mint az “újságkihordás-szindróma”, ha nem fillérezik az ember, hanem kávézgat, nassolgat munka közben, mert, mondjuk, nincs ideje az olcsóbb kivitelű hazai cuccokat bekészíteni a melóra, na meg néha csak fel kell szállni arra a buszra is, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad, vagyis amennyit 4 órában kap az ember, az el is megy a melóba járás kapcsán. Pláne, ha cigizget is folyton, esetleg hazafelé betér valahova, kész ráfizetés. Cserébe megvan az az illúziója, hogy “eljár valahová”, ahol “meleg van”, ami nem lebecsülendő dolog, mert “keretet ad a napnak”, képes megóvni az embert a “befordulástól”, depressziótól. De egy idő után átlendül az egész folyamat, és gátja lesz az egyéb tevékenységeknek, és már nem is annyira véd a depressziótól, amikor már minden gondolata az embernek a munkaidőn kívüli dolgok körül forog. Az is igaz, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy ne járjon el ilyen helyre, mert sokaknak kell az önfenntartáshoz, az ilyen munkahelyek állnak közte és a bentlakásos intézmények között. Elég szomorú ez, de ez az igazság. Végülis valamennyire a pszichiátria meghosszabításának is érzem, azt is szeretném elengedni. Minimalizálni a pszichiátriával kapcsolatos dolgokat. De nem is akarok ráfeszülni a pszichiátriaellenes dolgokra sem, sem a blogolásra. Bár ez még az idén elválik. 🙂

Én viszont aktuálisan megengedhetem magamnak, hogy függetlenítsem magam mindezektől, nem mozgok kényszerpályán, ha továbbra is mindent megtennék “azért a kis pénzért”, amihez semmi kedvem, olyan lennék, mint egy kis … nem tudom, milyen lennék, de ez tényleg csak látszatmegoldás, és a dolgok szőnyeg alá söprése, aki 7 év alatt sem volt képes rehabilitálódni (meg még előtte is volt pár év szociális foglalkoztatás), az nem lesz képes rehabilitálódni sohasem, tehát felesleges rehabilitációs munkahelyre járnia. Így, vagy úgy, el kell jönni onnan. Különben mit fog majd mondani az utókornak? Bocs, de egész életemben rehabilitálódtam? Elképzelhető lenne, ha olyanok lennének a körülmények. De nem olyanok. Vár a nagybetűs élet, vagy a csóróskodás, mivel remény sincs semmiféle szellemi műhely kialakítására, sem párbeszédre szinte senkivel, hanem marad a robot, ahol a hangsúly a precíz munkavégzésen és a munkaidő betartásán van, nekem sincs ott helyem többé. Volt az egyetem alatt egy olyan elképzelésem, hogy nekem jó a “monotonítástűrő képességem”, de az ember változik, annyira már nem jó.

Choose life, be free, go free. Talán még maradt bennem annyi emberi érzés, hogy az életet ne csak gépies robotnak tekintsem, és többet várjak tőle. Egyelőre fő cél az egyetem, meg az “otthon maradás”, de szeptembertől a beiratkozást tervezem egy “trú rendszergazda” tanfolyamra, amivel vagy belépek az “egészségesek világába”, vagy kitörlöm a seggemet, de mindenképpen életszagúbb elfoglaltság, mint az, amit most csinálok. Ez az írás nem a munkarehabilitáció kritikája akart lenni, mégis az lett, szerintem mások más munkahelyekről még különb dolgokat is tudnának mesélni, ennek a rétegnek is össze lehetne gyűjteni akár legendáriumát, akár a folklórját, ha valakit érdekelne egyáltalán, és nem lenne teljesen felesleges. Személyeskedésbe átcsapni még feleslegesebb – el kell engedni, és kész. Szóval csak óvatosan a munkarehabilitációval, a sok a jóból is megárt. 🙂

abilify vs cisordinol

Eredetileg más témáról akartam írni, de mivel annyira nyomott vagyok a jelenleg kapott injekciótól, hogy nem tudom figyelmen kívül hagyni, álljon itt egy összehasonlítás a két mostanában általam kapott depóinjekcióról. A nyíregyházi pszichiátrián egy időben az abilify volt a favorit, a “csodaszer”, de mivel pár év alatt rájöttek, hogy nem is akkora nagy szám, visszatértek egy elavultabb, de ha lehet, ugyanolyan szar gyógyszerhez, a cisordinolhoz. Mindig vannak aktuális kedvenc gyógyszerek, attól függően, hogy mi éppen a javasolt anyag, “min van támogatás”, avagy milyen elfekvőben lévő gyógyszeripari termékeket kellene elsózni, vagyis befecskendezni a szerencsétlen skizofrénekbe.

Az abilify-vel a kövezkező volt a bajom, vagyis problémám, kifogásom: Tablettában szedve, finoman szólva is lef*stam a bokám, méghozzá szinte napi gyakorisággal. Injekcióban nem olyan vészes, bár piával kombinálva ugyanaz az eredmény. Viszont olyan álmatlanságot okozott az injekció, amitől napközben már szinte narkolepszia-szerű rohamok jöttek rám. Magyarul az abilify viszonylag tűrhetően indul (a hasmenés is csak később jön ki), viszont nem egy életre szóló gyógyszer, azt már sikerült (rajtunk) kitapasztalni. Egyébként ifjúkorában festék adalékanyagként sem igazán vált be. Magyarul nem jó semmire, annak ellenére, hogy világra szóló felhajtást és hírverést csináltak körülötte. A cél az lett volna, hogy legyen egy olyan antipszichotikum, mi nem “szedál”. Na, igen. Csakhogy, sajnos az “egyéb” mellékhatások miatt (amiket sokáig titkoltak) hosszú távon nem lehet ezzel sem együtt élni.

Kaptam már cisordinol injekciót régebben, csak leváltották, mert azt mondták, hogy alkohollal együtt a cisordinol demenciát okoz. Azt már elfelejtették hozzátenni, hogy alkohol nélkül is demenciát okoz, a kezelőorvosom megbíztatott, hogy ha nem hagyjuk el, akkor 3-4 év múlva maradandó kézremegésem lesz tőle. A gyógyszermellékhatásokat az orvosok szeretik “egyéb okok” címszó alatt feltüntetni. Sajnos, túl sokat alszom, egyéb okok miatt. Sajnos, reggel gondot okoz a felkelés, egyéb okok miatt. Sajnos, a teljesítőképességem észrevehetően csökkent, egyéb okok miatt. Az orrom állandóan be van dugulva, nehezen veszem a levegőt, egyéb okok miatt. És még basztatnak, hogy nem szedem mellé a reagila nevű gyógyszart. Ha szedném, szerintem már nem élnék, vagy agyhalott zombi lennék. Csak annyit szeretnék kérni, hogy halálom esetén is azt jelöljék meg: egyéb okok miatt. Márciusban az orvos azt ígérte, hogy elveszi, de már megtanultuk, hogy amit ígér és ami történik az 2. Ezen jót röhögtünk, persze az ember kínjában röhög ilyenkor, és mindjárt értelmet nyer a kifejezés, hogy valaki “halálra röhögi magát”. Aki ilyen szert adat be másnak, vagy arra kényszeríti (bármilyen eszközzel), hogy ezt kelljen kapnia, azt is kötelezném, hogy magán is alkalmazza. Ennyi röviden a két injekció közötti mellékhatások különbsége, lehet választani (vagy nem).

Szendi Gábor és a pszichofarmakonok kritikája

Eredetileg nem szerettem volna Szendivel foglalkozni, mivel a múlt századi pszichiátriakritikus gondolkodást szerettem volna bemutatni, de ahogy belemélyedtem a témába, egyre több jel mutatott arra, hogy ennek a szerzőnek az ismerete megkerülhetetlen ma Magyarországon. Be kell látnom, hogy a pszichiátriakritikus gondolkodáshoz nem szükséges (vélt vagy valós) antipszichiáternek lenni, Szendi maga is hangsúlyozza könyvében, hogy az nem “a pszichiátria ellen, hanem egy jobb pszichiátriáért íródik”. Falra hányt borsó. Szavai süket fülekre találtak a pszichiátereknél, ehelyett megpróbálták kizárni olyan társaságokból, amiknek nem is volt tagja. Eredetileg a depresszió sem lett volna téma, annak ellenére, hogy engem is érintett életem egy szakaszában. Pontosabban azután, hogy skizofréniával diagnosztizáltak. Szép szakzsargonbeli neve is van a jelenségnek: skizofrénia utáni depresszió. Azt már elfelejtik hozzátenni, hogy ez a depressziófajta sem organikusan alakul ki, hanem azért, mert a skizofrénia diagnózisa lehetetlenné teszi az embert a további normális működésben a társadalomban: ezután elmebetegként tekint rá a környezete. Így lettem én is egy tollvonással elmebeteg 2006 márciusában, és ehhez a státuszhoz megváltozott funkció is társult a társadalomban: így csatlakoztam a nem-értelem embereihez, a hallucináló, skizofrén bolondok táborához, akiknek létezéséről addig fogalmam sem volt. Hogy nem az orvosi protokoll szerint jártak el? Mit számít az ma már? Az egyik pszichiáter által felállított diagnózist egy másik pszichiáter szinte sohasem változtatja meg, még ha amúgy nem is szívelik egymást túlságosan. Egyik kutya nem harapja meg a másikat, ha szakmai dolgokról van szó.

Mikor kezdődött a mai, “modern” pszichiátria, ami minden tünetre gyógyszerfelírással válaszol? Nehéz lenne megmondani. Valamikor a múlt század 50-es éveiben találtak rá mind a skizofrénia, mind a depresszió elleni “végső megoldás”-ra, a skizofrénia ellen az RP4560 (klórprozamin, Hibernál) volt az első “csodaszer, a depresszió ellen a G22355 nevű kísérleti szer. Ez a gyógyszeres kezelési mód annyira megtetszett a pszichiátereknek, hogy azóta sem csinálnak mást, mint várják a gyógyszergyárak leküldött legújabb mintáit, és azokat próbálgatják az úgynevezett betegeken. Carl Rogers próbálkozott még Amerikában az úgynevezett “személyiségközpontú pszichoterápiával”, de elméleteit nem fogadták el a kollégái, sőt, üldözték érte. A mai pszichiáterek viszont szeretik Rogers örökösének tekinteni magukat, átvéve a terminológiáját és elméletét, a gyakorlatban viszont semmit sem ültetnek át belőle, csak az RP4560 és a G22355 útódait próbálgatják a pácienseiken. Szendi Gábor így foglalja össze azt a folyamatot, ami a “pszichofarmakonok” végső győzelméhez vezetett:

“Az igazi harc azonban az ötvenes években kezdődött. Kibontakoztak a pszichoanalízissel szakító, modern szemléletű pszichoterápiás mozgalmak, és egyre több nem orvosi képzettségű terapeuta jelent meg a betegségpiacon. Jellemző módon sok modern terápiás irányzatot a pszichoanalízisben csalódott analitikusok hoztak létre. Akkoriban jelentek meg az első, a mentális működéseket drámai módon befolyásoló pszichofarmakonok is, megteremtve a pszichiátria új csodafegyverét és egyben új korszakát. De ezt sok minden készítette elő, többek közt a fejlődő tudomány fényében egyre nyomasztóbb pszichoanalitikus spekulációözön, melyhez képest üdítő racionalizmusnak tűnt a mentális betegségek biológiai felfogása. A pszichofarmakológia diadalmenete tudománytörténetileg azzal is magyarázható, hogy orvosok és betegek egyaránt csömört kaptak a hajmeresztő és terápiásan igen gyenge hatásfokú pszichoanalitikus gondolati terrortól.”

A depresszió a hozzá feltalált gyógyszerek megjelenése előtt Szendi szerint egy nagyon ritka kórkép volt, körülbelül 50 beteg jutott egymillió főre. Viszont ahogy kitalálták a gyógyszert, piacot kellett neki csinálni, ebben élen jártak a pszichiáterek. Mára már eljutottunk odáig, hogy a depresszió a pszichés megbetegedések “náthája”, népbetegségként beszélnek róla. Szóval a reklám annyira túlsikerült társadalmi szempontból, hogy ma már minden rossz hangulatot, kisebb-nagyobb boldogtalanságot depresszióra vagyunk hajlamosak visszavezetni, még akkor is, ha az oka egyébként ismert. A pszichiátria ráadásul hajlamos minden depressziót endogénnak, azaz szervi eredetűnek nyilvánítani, és úgy kezelni, tehát gyógyszerekkel, mintha más megoldás nem lenne.

Ezt a jelenséget így foglalja össze Szendi: “Minél többet tudunk a depresszióról, annál kevésbé tűnik egységes dolognak. Ennek oka az, hogy a korai kutatások szűkíteni és körülhatárolni akarták, hogy tudományosan megragadhatóvá tegyék, a mai piaci szemlélet viszont fogyasztót lát a depressziósban, és ezért minél több embert be akar vonni a depresszió ernyője alá. Ennek következtében egy rendkívül heterogén populációt tekintenek ma depressziósnak, és senkinek nem áll érdekében tisztázni a valódi alcsoportokat. Ez része a betegségkereskedésnek, melynek célja újabb és újabb kórok felfedezése, hogy aztán kezelni lehessen őket.”

A köztudatban élénken él a neurotranszmitterek, vagyis ingerületátvivő anyagok révén előadott magyarázat, a legtöbb pszichiáter ugyanis úgy gondolja, hogy egy átlagember körülbelül ennyit képes felfogni egy olyan nagy és súlyos tudománybból, mint a pszichiátria. Ezt Szendi szerotoninmítosznak nevezi. A szerotonin az a neurotranszmitter, ami szerepet játszik a depresszió kialakulásában. És erre kezelésként olyan készítményeket írnak fel, amelyek a szerotonint és a noradrenalint lebontó enzimek gátlásán keresztül növelik a az úgynevezett katekolaminoknak (szerotonin, noredranalin, dopamin) szintjét. A tézis annyira népszerű, hogy a témában érdeklődő mentális betegeknek szinte kötlező ezt megtanulni, és ezt kívülről fújni, és ettől tudományos színezetet adni a betegségüknek, bár én bevallom töredelmesen, csak ennek az írásnak a kedvéért néztem utána és értettem meg, mivel érzésem szerint ez egyike azoknak a tudományosan hangzó, de semmit nem mondó elméleteknek, amivel a pszichiátria szeret előrukkolni az érdeklődők felé. Az elmélet szerint csak meg kell növelni a katekolaminoknak a szintjét, és máris jó kedvünk lesz. Ez az egész Szendi szerint arra a mosószerreklámra hasonlít, ahol a kisfiú összecsokizza magát, majd szurokban és tollban hempergőzik, de az édesanyja mosolyogva nézi. Ami alatt én azt értem, hogy bárki nyugodtan felelőtlenül leamortizálhatja magát, mert beszedi az antidepreszánst, és vidáman fog mosolyogni. Ezt az elméletet, hogy a depressziósóknak alacsonyabb lenne ez a szintje, negyven év alatt sem nyert megnyugtató igazolást.

A könyvben olvashatunk még placebokísérletekről, eltitkolt mellékhatásokról, az antidepresszánsok összefüggéseiről az öngyilkossággal, még Albert Györgyiről is, akinek Miért én? című könyvét én is olvastam annak idején, nagyszerűen beilleszkedik azoknak a könyveknek a sorába, amit a depressziójukról írtak az emberek, vergődve a gyógyszeres és a gyógyszer nélküli terápiás megoldások között (mivel hogy a depressziósokat egyelőre még nem kötelezi törvény kényszergyógykezelésre). Albert Györgyi dilemmájának végül a halál vetett véget. Bennem mégsem hagyott akkora nyomot az a könyv, a depresszió szemléltetésére William Styron Látható sötét című esszékönyvét választanám, mert el tud határolódni benne az antidepresszánsoktól.

Bár állapotomból és társadalmi (beteg)státuszomból adódóan én is élek meg hosszabb-rövidebb, kisebb-nagyobb depresszív epizódokat, ezzel a betegséggel eddig (szerencsére) soha nem kezeltek. Mint ahogy nem kezeltek (szerencsére) alkohol abúzussal sem, holott régebben eléggé nagymértékben fogyasztottam. A skizofrénia jellemzően egy Jolly Joker diagnózis, azaz “mindent visz”, a skizofrénia fogalmába szinte minden beletartozik, és ha úgy hozza a sors, annak ellenkezője is, sokszor úgy érzem, aki megkapta a diagnózist, a pszichiáterek lemondanak róla, feleslegesnek éreznek minden további kezelést, csak erre az egy tünetcsoportra koncentrálnak. Kezdek arra (is) gyanakodni, hogy a skizofrénia egy olyan büntető jellegű diagnózis, amibe a pszichiáterek a nekik unszimpatikus egyéneket rakják önkényesen. Előfordulhat azonban bizonyos esetekben, hogy a pszichiáter “kegyet gyakorol”, és átsorolja a beteget egy másik diagnózisba, ami út lehet egy élhetőbb élet felé (ha ők megengedik). Gyakran úgy érzem magam már, mint az oviban. Az egyik népszerű pszichiáternő nem vállalt, mert “problémás skizofrénnek” gondol, a pszichiátria szemében tehát súlyos problémaként jelentkezik, ha valaki elgondolkodik a betegsége természetén, mert ők az egyedüli szakértőként tekintenek magukra a témában, viszont problémás skizofréneket nem vállalnak, ezek szerint. A skizofréneknek jellemzően szeretik is visszautasítani a kezelését, például magánpraxisban, egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal a diagnózissal, amit ők maguk ragasztottak rá az emberre, és ezzel mintegy a társadalmi téren kívülre helyezték.