A pszichiátria (egyik) melléfogása: hisztéria

“Hisztis némber!” – Mondhatnák valamely hölgyre, aki éppen nagy patáliát csap valahol, és mondhatják is, mivel 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Intézet kimondta, hogy a hisztéria nem betegség. És amit egyszer ez a nagytiszteletű társaság kimond, az szentírásnak látszik. Hiszen ők állítják össze a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) nevű varázskönyvet, ami jelenleg az 5. résznél tart, és ami abba bekerül az betegség, ami onnan kikerül, az nem az. A hisztéria, ami évszázadokon, sőt évezredeken át komolyan veendőnek számított, ma csak egy vicc, de olyan vicc, amely egyáltalán nem kedves kifigurázása valakinek, hanem elég komoly sértés. Létezik ugyan a “hisztike” alak is, de a fogalom ezzel sem tehető sokkal szalonképesebbé.

Szendi Gábor egy korai tanulmánya bevezetőjében írja a következőket éppen a hisztéria kapcsán: “Minden tudományos korszaknak megvannak a maga paradigmái és a maga tudományos anomáliái, vagyis a paradigma által nem értelmezhető jelenségei. Amikor az anomáliák többé már meg nem kerülhetők, a versengő magyarázatok közül azok kerülnek ki győztesen, és válnak új paradigmává, melyek nem csupán az anomáliákat tudják értelmezni, hanem a korábbi paradigma által értelmezett ismeretanyagot is integrálni tudják magukba. Vannak azonban renitens jelenségek, melyek mintha túlélnék a paradigmaváltásokat, és örök anomáliák maradnak. Ilyen a hipnotikus jelenségek, a hisztéria jelenségköre, vagy a parapszichológiai jelenségek.”

Ebben a tanulmányában még bírálóan nyilatkozik Thomas Szasz “hisztéria ellen folytatott “hadjáratáról””, későbbi írásaiban inkább egyetérteni látszik vele abban, hogy a hisztéria nevében jónéhány szélhámosságot elkövettek, és Jean-Martin Charcot csak az első volt a sorban, Sigmund Freud és Joseph Brauer pedig folytatták, Tanulmányok a hisztériáról című közös művükkel, ami a pszichoanalízis komoly megalapozójának látszik (vagyis inkább csak látszott akkoriban). Magát a jelenséget, egyébként, amire a fogalom eredetileg vonatkozott, már 3-4000 éves egyiptomi orvosi papiruszokon leírták, majd később a görögök (Gelenus, Ephesosi Soranus), vagy a római Hippokratész is említette. Későbbi korokban is végig jelen volt, nagy szerepére várva, amit a pszichiátria keletkezése kapcsán kellett majd a maga idejében eljátszania a történelemben.

A hisztériát az ókortól kezdve a női méhnek tulajdonították, egyesek annak vándorlásával magyarázták, ami valójában képtelenség, mert be vannak ágyazódva a szövetekbe. Az 1800-as évek végén élénk vita bontakozott ki arról, hogy a hisztéria szimulálás, vagy tényleges betegség eredménye. Charcot hipnózissal hisztériás bénulásokat tudott hipnózisban előidézni és megszüntetni, és ezeket nyilvános előadásokon demonstrálta. Végül a Francia Tudományos Akadémia elfogadta Charcot 1882 február 13-án benyújtott dolgozatát, amely a hisztériások idegi állapotait taglalja, és a hisztéria így hivatalosan is elismert betegséggé vált, egészen 1952-ig.

Természetesen Freudot, aki lelkesen hallgatta Charcot előadásait, magával ragadta a hisztériában rejlő lehetőség, és amikor Charcot egy beszélgetésben arra utalt, hogy a hisztéria talán a szexualitással van összefüggésben, azonnal felismerte a kisajátítandó elméleti és gyakorlati területet, és a magánpraxisban rejlő lehetőséget. Freudot élénken foglalkoztatta a híressé válás és az anyagi haszonszerzés gondolata, minthogy édesanyja és felesége is erre sarkallták, előbbre valók voltak nála a tudománynál ezek a szempontok. Freud tudományos melléfogásai nem tántorították el az utókort attól, hogy piedesztálra emelje, és ha pszichológiáról vagy pszichiátriáról volt szó, ne idézgessék őt folyton (holott valójában pszichoanalitikus volt). Freud valójában mindent a szexualitásra vezet vissza, és ez a kis kitérő a hisztéria világába szintén csak ezt erősíti nála.

Tévedni emberi dolog. Érdekes, hogy az utókor számára mind Charcot, mind Freud tévedései csak ezt a tételt látszanak megerősíteni, tevékenységek híressé tette a nevüket, a névtelen, félrekezelt betegek többnyire ismeretlenek maradtak. Azért volt 1-2 híresebb sztárbeteg mind Charcot, mind Freud praxisában, pl. Charcotnál Blanche Whitman, Freud és Breuer esetében Anna O. De persze ma már mindenki csak az orvosok neveit ismeri, pácienseik, akiken kísérleteztek, és rávették őket a módszereik alkalmazására az elméleteik bizonyítása érdekében, ma már lényegtelenek. Pedig nem egyszer összejátszottak az orvosaikkal, cinkosaik voltak annak érdekében, hogy hamis tanaikat a széles közönség elé tárhassák. Szendi Gábor így ír Freudról a Zsiga, te kis hazudós! című írásában:

“Közeleg az idő, amikor Freud nevét már csak kis betűvel fogjuk írni, és a freudizmus valami sértő lesz; olyasmit fog jelenteni, hogy “gátlástalan nagyravágyás” vagy “a tények feláldozása a siker oltárán”. Ehhez persze még ki kell halnia azoknak, akik a pszichoanalízisnek nevezett fikcióhalmazból élnek, s érthető okokból – freudi terminológiával – elfojtják magukban azokat a kínos gondolatokat, hogy az egész freudi életmű, kezdve az alapoktól, nem szól másról, mint Freud dús fantáziájáról és önmaga nagysága iránt érzett leplezetlen csodálatáról. Freud terminológiáját használva saját magára, kimondhatjuk, hogy súlyosan nárcisztikus személyiség volt, aki önhitt módon tetszelgett önmagában. Innen eredt a “magányos hős mítosza”, amit szorgos munkával épített fel, ebből fakadt diktatórikus személyisége, amely nem tűrt ellentmondást, sem a rendelőjében, sem a pszichoanalitikus mozgalomban.”

Végül szeretnék utalni a 2011-es Hisztéria című filmre, melynek cselekménye a vibrátor feltalálása körül forog, amit hisztéria elleni gyógyászati segédeszközként alkalmaztak. A feltalálása annak tudható be, hogy egy fiatal orvos nem bírta már a saját kezével “paskolgatni” a női nemiszerveket, hogy “paroxizmust” érjen el általa a nőknél, ezért elektronizálta a folyamatot. A súlyos hisztériás esetekben viszont a film szerint bevett szokás volt az intézetbe zárás és a méh eltávolítása. A filmnek ezen a pontján ötlött eszembe a gondolat, hogy a pszichiátria a mai napig alkalmaz kényszerítő intézkedéseket bizonyos betegségnek diagnosztizált állapotra, nevesül a skizofréniára vonatkozóan, aminek a jogát makacsul igyekszik magának fenntartani, annak érdekében, hogy jobban menjen az üzletmenet. A pszichiátria kezéből egyébként úgy kellett hatalmi szóval kicsavarni a méheltávolítást, lobotómiát, kényszerzubbonyokat, hálós ágyakat, elektrosokkot, melyekre bizonyos pszichiáterek még mindig nosztalgiával gondolnak. Nem akarom magam a filmben szereplő szüfrazsetthez hasonlítani, de én is valami hasonlóra akarom felhívni a figyelmet a skizofrének elzárásának ügyében, csak ebben a történetben aligha várható egyelőre happy end, nincs már semmiféle vibrátor, amit feltalálhatnánk ebben az ügyben, hogy jót nevessünk rajta. Vagy igen?

Michel Foucault: A bolondság története – 1. rész

Miközben egyre mérsékeltebben élvezem az egyetemre járást, egyre inkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy habár előbb-utóbb újságíróvá válok, legalábbis papíron, magához a médiához egyre kevesebb közöm van már. Talán soha nem is volt. A média irányába tett tájékozódásom hamar egy médiakritikus álláspont irányába hajtottak, ma már azt gondolom, Jürgen Habermas és Umberto Eco nyomán, hogy a média a totális elhülyítés rendszere. Persze, ők nem így fogalmaztak, hanem sokkal szofisztikáltabban: „a kritikai nyilvánosság bomlása”, „neotelevíziós fordulat”, a lényeg nagyjából ugyanez. A múlt századi gondolkodók felé fordult akkor is az érdeklődésem, amikor a polcon régóta porosodó Michel Foucault könyvet vettem a kezembe, melynek címe A bolondság története a klasszicizmus korában. Valamennyire igyekszem tehát visszanyúlni egy médiaelőtti korba, vagy legalábbis olyanba, amikor volt már ugyan média, de internet nem, és élesen elkülönült a magas kultúra a tömegkultúrától, és ezek a szerzők megtehették, hogy a tisztánlátás és tisztán gondolkodás érdekében ez utóbbit – magyarul szólva – leokézhassák.

A bolondságról gondolkodott Michel Foucault egy olyan korban, amikor a bolondok még kevésbé voltak gúzsba kötve, illetve feltárja, hogy mikor kezdődött el ez az egész gúzsba kötés, mégpedig a klasszicizmus korában, amikor a hirhedt Salpêtrière kórház is megalapult, ahol Jean-Martin Charcot felfedezte a hisztéria nevű tünetegyüttest, ami valahogy az idők folyamán kikopott a köztudatból (és így a létezésből), helyét átvette Eugen Blauler nyomán a dementia praecox, vagyis a skizofrénia, amit a mai napig az életben tart az orvostudomány, szerintem egy eléggé hathatós külső segítséggel, de mindegy, lényeg, hogy az orvostörténészek belelátták a régi korok bolondjaiba is a saját felállított diagnózisaikat, ezzel is indokolva a pszichiátria létét, ami manapság is él és virul. Egyébként Foucault maga is kételkedésének ad hangot a könyvében, hogy ezek a diagnózisok, mint: “megrögzött kérvényező”, “megállíthatatlanul pereskedő ember”, “rendkívül gonosz és kötekedő ember”, “megrögzött plakátkitűző”, “örökös hazudozó”, “nyutalan, mogorva és marcona szellem” hogyan rokonítható a mai kategóriákkal. Szerintem egyébként sehogy, de mindegy.

A történet a klasszicizmus előtti kor Európájában indul, a középkor és a reneszánsz tájékán, ekkor mégcsak meg sem fordult az emberek fejében, hogy elzárják a bolondokat. Általában a városok gondoskodtak saját bolondjaikról. Jó, előfordult néha, hogy hosszabb utazásra küldték őket, pláne idegen földről nagy számból összecsődult bolondokat, ennek állít emléket Hieronymus Bosch híres Bolondok hajója című festménye is. De vitatkoznék azzal az állásponttal, hogy a paranoid skizofrénia egyidős az emberiséggel, mint ahogy a pszichiáterek szeretnék beállítani. A bolondokat csak a klasszicizmus korában kezdték összegyűjteni, és így számba venni, de őket is csak szegénységük révén, először dologházakban helyezték el őket, amit gyakran az üressé maradt leprakórházak területein rendeztek be. Nemi betegség, erkölcstelenség, nemi eltévelyedés, boszorkányság, istenkáromlás, szegénység és bolondság egyazon megítélés alá tartozott ebben a korban. Tébolyultak, ha voltak is, tízes nagyságrendben egy-egy városban, és nem ezresben, mint manapság. Meglepő volt a klasszicizmus korában Párizsban, amikor a lakosság 1%-át, különböző okokra hivatkozva, egyszerűen bezsuppolták a dologházakba, az 1%-ot azóta is tartják, ez az az embermennyiség, amit egyszerűen a szőnyeg alá lehet söpörni, ezek szerint.

Nem véletlen szerintem, hogy a skizofrénia 1% a világ minden táján. Lassan elmúltak azok a bajok, amik a kényszerítést indokolttá tették, vagy legalábbis nem tartották már indokoltnak az ilyen bajokkal rendelkező embereknek az elzárását. A skizofrénia nevű kitalált betegségprojekt viszont túlságosan is jól sikerült, mert mára már kitölti az egész devianciára szabott keretet, az egész Földön ez maradt az egyetlen úgynevezett betegség, ami indokolja a kifejezett állami erőszak igénybevételét. Van egy mesterségesen felduzzasztott, szerencsétlen népcsoport, akiken kiválóan lehet pszichológia-, pszichiátriai-, gyógyszer-, elmekontroll, és egyéb kísérleteket végezni. Ők lettek a modern kor kontrollcsoportja, akibe pár tízezer forintos ellátásért cserébe bárki beletörölheti a lábát. Elég a médiában bedobni a gumicsontot, hogy skizofrén követett el erőszakos cselekményt, a közvélemény rögtön ellenük fordítható. Igaz, hogy agymosott, megfélemlített emberek a skizofrének, de a média által ugyanolyan agymosást követnek el a lakosság többi részén is, mégpedig egy gombnyomásra. Elnézést, hogy kissé elkanyarodtam Foucault-tól a mai írásomban, itt folytatom legközelebb…

Saját szerver és tervek

Én, akit sohasem érdekelt a gépek lelkivilága, most itthon honlapokat tárolok hobbiból, ma a második honlap teljes felrakását fejeztem be, és körülbelül úgy érzem most magam, mint a dísznövény-kertész az üvegházban, pedig tudom, hogy csak mechanikusan, gépiesen tárolják a tartalmat, de olyan bonyolult műveleteken keresztül, ami már-már szinte élőnek hat. Amúgy tudom, hogy az internet tele van élettel, és nem mindig a legjobb indulatúval, ezért egyelőre a szervergéphez való távoli kapcsolatot letiltva hagytam, amit kell, azt megcsinálom itthon, ne mászkáljon senki a gépemben, lehetőleg. Tudom, hogy a Terminátorban életre kelt a Skynet, és világháborút csinált, a Mátrixban a gépek és a programok átvették az uralmat, de ha valaki pontosan meg tudná fogalmazni, mi történik a mi valóságunkban, valószínűleg akkor is meglepődnénk. De mivel a teljes igazságot talán már soha nem fogjuk megtudni, addig is nevelgetem itt a gépszörnyeimet, hátha lesz belőle valami hasznom az időtöltésen és a tapasztalatszerzésen kívül is. Egyébként ironikus módon régóta a legéletközelibb dolog, amit csinálok, ez a honlapozás. Érdekes, hogy egyre kevésbé érdekelnek már a kreatív hobbik, gondolom, beindult nálam valamiféle rossz értelemben vett gondoskodó ösztön, és ez lett belőle. Szóval, hát, új szórakozást találtam végül, más tevékenységek rovására, ez a nagy helyzet.

Akkor egy kicsit még írnék az újévi terveimről, ezek egy része szintén ide kapcsolódik. A vizsgaidőszak után lesz még egy köröm a Raspberry Pivel, mert már nézegetem a 4-es modellt, ami több honlapot is elbírna, úgy érzem, ez lenne az optimális azért is, mert egy ártatlan Facebookozástól a tesztek szerint nem fagy le az egész számítógép, beleértve az egész webszervert, ami a honlapok megjelenítésének szünetelését is maga után vonja. Egyébként nehezen akaródzik belekezdeni az egészbe, mert valószínűleg szerelés, bütykölés, és nem kevés agyalás is jár vele, például, hogy milyen módszerrel lenne a legideálisabb áthúzni rá a honlapokat, de ha ez meglenne, pár évre előreláthatólag ellennék ezzel a megoldással. Szóval májusig ezt is le kellene zongorázni, tehát az év első felében, plusz egy csomó virtuális tulajdont megszüntetni, úgymint domain nevek, tárhelyek, és egyéb felesleges szolgáltatások. Persze, az ember úgy van vele, hogy ez csak 2000, ez csak 3000, aztán szépen összeadódik, aztán meg csak azon veszi magát észre, hogy nincs pénze. Szóval nem faszariskodás ez, vagy smucigoskodás, hanem színtiszta realitás, mármint a pénzbeosztást illetően. Sajnos, teszem hozzá, hogy meg kell nézni minden kiadást. Úgy mondják ezt szépen, hogy optimalizálom a kiadásaimat, és még így is bőven ráfizetek a boltra. Az év második felére, pontosabban az egész évre tervezem a másik nagy projektemet, ami egy játék, valószínűleg interactive fiction, és az lesz a címe, hogy Az utolsó transzport. Megígérhetem, hogy ez nem lesz rövidre vágva, nem lesz elkapkodva, annál is inkább, mert még el sem kezdtem. A sztoriról nem akarok sokat elárulni, de a Holdon fog játszódni, és igyekszem belevinni annyi társadalomkritikát, amennyit lehet. A Halál a pszichiátrián első része volt még ilyen, amibe sok energiát fektettem, meg terveim szerint majd ebbe. Megint előállni valami elkapkodott szarral, annak lenne a legkevesebb értelme jelen helyzetemben. Talán ennek is lesz (valam)ekkora sikere. Közben természetesen csinálni akarom a sulit, teljes erővel, most már minden egyes tantárgyra koncentrálnom kell, ha nem akarok megcsúszni vele, még többre is, mint ami a tantervben van, mert az előző félévről áthozottakat is teljesíteni kellene. A munkát pedig csinálom, ameddig tudom, saját nagy mondásomat szeretném erről idézni: „Vagyunk, amíg vagyunk, utána meg már nem leszünk.” Ezt a nagy bölcsességemet még a tavalyi év végéről hoztam át idénre, talán még aktuális. Ezzel szeretnék mára búcsúzni, mivel ma már remélhetőleg nem fog több új bejegyzés születni, egy ideig ezt kell beosztani, mert hétfőtől vizsgáz(gat)ok.

A mai társadalom alulnézetből

A világ halad, és a pszichiátriával kapcsolatban semmi nem változott. Ha változik is valami, mindig rosszabb lesz. Ami javulás történt a pszichiátrián, az mind bizonyos módszerek antihumánusnak való minősítése és kivonása miatt történt. Ez is mutatja, hogy az ember mekkora állat, még akkor is, ha Zimbardo stanfordi börtönkísérletei megrendezettek voltak, és kamu volt az egész. Kamu volt az is, hogy Charcot felfedezte a hisztériát, és ezzel jogalapot adott a pszichiátriának, ami egy látszatintézmény, látszólagos betegségeket kezelnek. Kamunak tartom az egész skizofréniát, lényegében az első világháború után a CIA MK-Ultra csoportjának hangfegyvereinek teszteléséről van szó. Ha nem is közvetlenül a kormány csinálja, de asszisztál hozzá, azzal, hogy nem ismeri el bűncselekményként a technológiai zaklatást és a szervezett zaklatást, holott valószínűleg nem kell különösebb tudomány ezeknek a használatához. Az elkövetők bíznak a fősodrú médiának abban a tulajdonságában, hogy szeretnek elmismásolni dolgokat, annak is köszönhetően, hogy ők is benne vannak az egész néphülyítésben és a skizofréniapiarban is nyakig sárosak. Mert ha kiderülne az igazság, alapjaiban rendülne meg a média által nekünk hazudott valóság, a skizofrének megmaradnak olyan szenzációnak, amiben lehetőleg jó kis haláleset történt. Az egyik tanárom mesélt egy történetet, amiben valaki felhívott egy újságírót egy balesettel kapcsolatban, mire az unottan így felelt: „Van hulla? Nincs? Akkor nem érdekel.”

A szervezett zaklatásban résztvevők pedig a technológiai zaklatók talpasai, akik némi pénzért határtalan lelkesedéssel vetik bele magukat a mások életének megkeserítésébe és tönkretevésébe. Ők a szomszédaid, akik becuccolják a kajádat, amíg nem vagy otthon, figyelik minden tevékenységedet, amíg a közelükben vagy, felturbózzák a közüzemi tartozásaidat, elrontják a készülékeidet, hogy minél depressziósabb legyél, és valahogy kirohasszanak a lakásodból, amin ők nyerészkedni fognak. Ha szólsz a rendőrségnek, paranoid vagy, és átadnak a pszichiátriának, aki most már hivatalosan is becuccolhat, ha a környezetedben lévő mérgezés (szomszédok, ismerősök által, kocsmákban, egyéb kiszolgálóhelyeken) nem lenne elég. A pszichiátria pedig azon igyekszik, hogy hiteltelenítsenek, ellehetetlenítsenek, és minden lehető eszközzel egyengetik az utadat a zárt osztály, és a zárt intézetek világa felé, hogy tovább folytathassák rajtad a technológiai és szervezett zaklatást, amiből ők „meggyógyítanak”, bár, sajnos egyre rosszabb hatásfokkal, és mivel folyamatosan idegmérgekkel tömnek, esetleg pont a gyógyításba fogsz belehalni, de ilyen az élet. Ehhez a folyamathoz nem átallnak mindenféle jogi beavatkozást és állami erőszakszervezeteket sem igénybe venni, például amikor gondnokság alá tesznek, hogy elvegyék a jogaidat, cinikus módon úgy állítják be az egészet, mintha mindez a te érdekeidet szolgálná. Ez az igazság, amit a média mindenáron igyekszik megkerülni, elhallgatni, nehogy napvilágra kerüljön, mert borul a bili. Az egész színjáték és bohóckodás a skizofréniával merő porhintés és gumicsont, egy csontváz a szekrényben, amit jobb úgy hagyni, mint kezdeni vele valamit. A társadalomnak nem kell arról tudomást szerezni, hogy a világ nem szép és jó, legyenek csak naivak és tudatlanok. Kapargassuk csak a jelenségek felszínét, közvetítsünk hamis valóságképet, idézzünk sokat a Bibliából arra, hogyan kellene viselkedni, és mélyen hallgassuk el, hogy a többség már régóta nem így él. Éljünk abban a hitben, hogy a határon kívüli magyarok milyen aranyosak, hogy ápolják a magyar nyelvet és kultúrát, de egyesek csak azért ápolják, mert ezt nem érti a szlovák rendőrség, és a Felvidéken a legnagyobb, legvéreskezűbb maffiahálózatokat hozzák létre.

Legyen az eredmény média által elhülyített és pszichiátriailag megkezelt társadalom, minthogy gondolkodni kezdjenek az emberek, ha véletlenül mégis elkezdenek, hurcoljuk be őket a pszichiátriára erőszakkal, és kiáltsuk ki őket a média által gyilkosoknak. Nem kell őket közvetlenül kivégezni, elég, ha ezeket a műveleteket végrehajtjuk rajtuk, majd odadobjuk őket a társadalomnak, akikre kevéssé érvényes a nyájszellem, mint a csordaszellem ilyen esetben, és hamar kikezdik az áldozatot. Mi meg pöffeszkedjünk a megszerzett diplomáinkkal és társadalmi pozícióinkkal, az aljasságainkkal és a hazugságainkkal, adjuk el magunkat orvosnak, esküdjünk fel a gyógyításra (hamisan), ezzel megtévesztve a birkákat, és röhögjünk a markunkba. Ez a mai, modern pszichiátria, de egyébként mindig is ilyen volt, aki rájött valamire a mesterkedéseikből az idők folyamán, hamar kívül találta magát a köreiken, sőt, esetleg a társadalmon és az egészségen is. Amilyen fokú a társadalmi elhülyítés, jelenleg sem kell túlságosan aggódniuk, az a néhány blog, és magánszemély, aki a társadalom valódi szerkezetét kezdi boncolgatni, egyszerűen nem számít, hülyének van nézve. Mindig voltak vesztesek és nyertesek a világban, most is vannak. Nem akarok már senkit ezekkel az írásokkal megtéríteni. Csak abban reménykedem, hogy békén hagynak végre. Bár, eddig sem tették soha.

Dungeon Detective 1-2

Tudom, mindenki utálja, ha játékokról írok, de hát mit csináljak? Kezdek kifogyni aktuálisan a témákból. Nemrég szenvedtem ki a klímaváltozásról egy beadandót, egyfajta alkotói válság jött rám. Bizonyos nézőpontból szemlélve 16 éves korom óta, vagyis mióta elkezdtem írni, folyamatos ez az állapot. Üdítő kivételt képezett az origós korszak, de jelenleg nem folytatok kimondott zsurnaliszta tevékenységet. Érdekes, hogy mióta újságíró szakirányt választottam, mintha elment volna egy kissé a kedvem. A depi és az újévi cigipara rám is rámjött, egyelőre eredmény nélkül.

Tehát a tavalyi év egyetlen játékújdonsága, ami megragadott, a Dungeon Detective (Barlangi nyomozó) sorozat volt. Szépen beleilleszkedik a manapság divatos nyomozós játékok sorába, ami mégis egyedivé teszi, az a hangulata, ami egy D&D-szerű világ kissé parodisztikus ábrázolása egy gnoll detektív, Sniff Chewpaw szemszögéből. Az első részről már rögtön feltűnik, hogy egy vérbeli fantasy történettel van dolgunk, csak fordított nézőpontból, az általunk irányított főhős ellopott kincsek után kutat, amit magukat kalandozónak nevező bűnözők ragadtak magukhoz a labirintusból. Kalandjaink során mindössze kétszer adódik lehetőségünk a mentésre, ezért mindig figyeljünk arra, amit beszélgetőtársaink mondanak nekünk, és lehetőleg aszerint cselekedjünk. A munkánk során bizonyítékokat kell gyűjteni a tolvajok kilétéről, de ezt szerencsére elvégzi helyettünk a program. A tettesek kilétére a begyűjtött bizonyítékok alapján kell rájönnünk. Eléggé hangulatos játék, jó hosszú bevezetővel a megbízónkkal, aki egyébként nem más, mint egy tűzokádó sárkány. A játék érdekessége, hogy szörny létünkre a békés megoldások hívei vagyunk, és nem is kell senkinek elpusztulnia, legalábbis én nem találkoztam ilyesmivel. Ez nagyjából igaz a 2. részre is.

http://ifarchive.org/if-archive/games/competition2018/Dungeon%20Detective/Sniff_Chewpaw_-_Dungeon_Detective.html

A második részben (mi más, mint) bombatámadás éri újabb megbízónk búvóhelyét, akinek személyében pedig egy ördögöt tisztelhetünk. Persze, nem olyan ördög, mint a többi, nagyon jól leinformálható, békés együttélésre berendezkedett, korrekt szerződéseket kötő ördögről van szó. Ez a rész már komolyabb és összetettebb játékmechanizmust használ, látjuk főhősünk képét, tárgyait, pénzhasználati rendszer van a játékba építve, ami annyira nem nagy teljesítmény, szerintem, tekintve, hogy ezt néhány változó és feltétel megoldja, és amúgy is némi anomáliát véltem benne felfedezni. Van viszont nappal/éjszaka rendszer is, ez viszont különösen hangulatossá teszi a játékot. Viszonylag nagy a terület, amit bejárhatunk, és sokan vannak a bombatámadás lehetséges gyanúsítottjai is. Kiemelt szerepe van a megoldás szempontjából a House of Chess-nek, azaz a Sakk Házának, ugyanis a város polgárai különös szokásnak hódolnak: éjszaka sakkozni járnak a Sakk Házának hölgyeivel. Nem kell különösebben dörzsöltnek lennünk, hogy kitaláljuk, hogy ez a játékban egy eufemizmus a kupleráj meghatározására. A házban ténylegesen és folyamatosan sakkoznak, ez szerintem viccesebb helyzeteket eredményez, mintha echte kuplerájról lenne szó. De, persze, a Sakk Házán kívül is van élet, ténylegesen végig kell egy párszor korzóznunk a városban fellelhető utcákat és sikátorokat, a város alatt húzódó csatornarendszerről már nem is beszélve.

https://ifarchive.info/if-archive/games/competition2019/Dungeon%20Detective%202%20Devils%20and%20Details/DD2DD/Dungeon%20Detective%202%20-%20Devils%20and%20Details.html

A játék írója egy Wonaglot nevű valaki, újonnan érkezett arc az interactive fiction játékok területén, és ennek megfelelően szerintem eléggé alulértékelt (a 11-12. hely környékén végez rendszerint az IFCompon). Hasonlóan kedvelt játékíróm még egy eejitlikeme nevű illető, akiről azt is lehet tudni kicsoda, de ő sem központi figurája ennek a műfajnak, még ennyire sem. Wonaglotra visszatérve: kíváncsian várom az elkövetkezendő játékait (ha lesznek), a Dungeon Detective 2: Devils and Details-szel nagyon magasra tette a mércét, ha folytatni akarja esetleg egy harmadik részzel, de bármilyen, ebben a világban játszódó történetet szívesen vennék tőle, mert az eddigiek jók voltak, sőt, kiemelkedtek az egész játékírói közösségben (ez persze az én szubjektív megítélésem).

“A bizalom köre” – szubjektív látomás az “Élősködők”, Bong Joon-Ho filmjéről

Lajos ül a luxusautó volánja mögött. Gyönyörű, legújabb modell. Na nem Lajos, ő a saját megfogalmazása szerint is a “cigánysoron” nőtt fel, ők csak úgy hívják “Párizs”, és ahogy meséli, bármikor visszakerülhet oda. Ez még csak a „flash schub” kezdete, az autóban ekkor ugyanis felcsendül az „Annyi mindent kéne még elmondanom, S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom, Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk, S mint a régi jó barátok egyet mondunk s egyet gondolunk”, mely – ahogy Lajos mondja: „A külföldön élő magyarok tartják ezt magyar identitású zenének … hatalmas zene” … ekkor szemem apró villanásokkal jelez, enyhe szorítás a homloklebenyben.

 

Ez egy gondolat-kivonat egy aprócska magyar reality trash-szösszenetből a neten, melyre csaknem egy év múlva leltem rá, nem sokkal azután, hogy megnéztük a Parasite című koreai – szigorúan felnőtt nézőknek ajánlott – pszicho-trash tragikomédiát.

 

 

A gondolatrohanás után a filmek között egy korábbi kedvenc hidegrázós filmélményem főszereplője után kutakodva vettem észre, hogy a nemrégiben megnézett filmet – melyről már megnézése közben megjegyeztem, hogy erről írni fogok – a 2019-es esztendő filmjének kiáltották ki.

 

A filmet végig cidriztem. Sokáig csengett még bennem a film zárulta után is a hatása. Ahogy csendesült a mámor, úgy kerültek előtérbe a kritikai gondolatok, hogy talán „túl ázsiai” a befejezése, talán „nemzetközileg” nem fogják annyi átéléssel nézni, mint ahogy én végig izgultam a filmet.

 

A kis magyar gondolatébresztő videó és a film hype-ja után jutottam arra az elhatározásra, hogy ajánlom ezt a filmet is megnézésre.

 

Bátorságot volt muszáj merítenem hiszen különleges film. Már a film első kockáiban ugyanis a legmélyebb nyomorba csöppenünk egyből, és nem a háború utáni nélkülözés évei ezek, ez a 21. század legmodernebb nyomora. Okostelefonokkal lopják a wifi jelet és netes üzenő alkalmazásokkal kommunikálnak, nézik a videókat, hogyan kell pizzásdobozt hatékonyan hajtogatni. Legmélyebb nyomor szó szerint is: a föld alatt két méterrel vagyunk egy pincében, büdösbogarak közt.

 

Egyetlen ország, egyetlen városán belül tárja fel a film jelenünk rendkívüli mód kiélezett szélsőséges társadalmi különbségeit. Teszi ezt olyan elementáris erővel, hogy már magunk se tudjuk, hogy hogyan, de a vizeletszagú csatornák után, egy valóságos oázisban leljük magunk, ahol külön lakosztálya van minden ott élőnek, festmények a falon, s ezek mentén még a legmodernebb technológia is felvonultatja magát, internetre kötött automatizáció minden szegletben és persze személyzet.

 

A film a rendező különleges látásmódjával, a film egyedi hangulatával köti össze ezeket a két egymásnak brutálisan ellentét létkörülményeit. Egy 21. századi görbe tükör társadalmunkról. Némi ázsiai absztraktcióval.

 

„Különleges-félelemkeltő” film. Olyanok számára ajánlott, akik szeretik az ilyen élményeket, és nem rohannak ki a vetítőteremből az első különc-durva, esetleg bántó-megalázó, megbotránkoztató jelenet láttán. Mégis, hogy ennyire felkapott lett Ázsián kívül is, köszönheti ezt annak, hogy a szokottnál furcsább dramaturgia ellenére, valós problémákra világít rá, mely a mai társadalom anyagi-, erkölcsi-, gondolkodásmódbeli szélsőségeire irányítja a figyelmet, mely extrém végletek jelenkorunk Glóbuszán elterülő minden sokmilliós lélekszámú nagyvárosában megvannak.

 

Már-már hihetetlen erővel tört be a filmiparba az alkotás, eddig megnyerte a Golden Globe-ot, 134 egyéb díjat nyert, és kilenc kategóriában jelölték az 92. Oscar-gálán.

 

Kellemes borzongást – és nem utolsó sorban – egy jó kikapcsolódást kívánok a filmhez. A film után garantáltan a hatása alatt lesztek szótlanul … legalábbis egy ideig.

 

Jó szórakozást!

 

Psy – A kis pufók jövevény

Legutóbb egy Dél-Koréából indult sztár, Psy hívta fel magára a figyelmemet, pusztán a névválasztásával. Vajon van valami jelentés a név mögött? Hogy lesz egy K-Pop sztárból olyan ismert előadóművész, hogy meg kell miatta növelni a YouTube letöltésszámlálóját. Vajon számoltak vele, amikor ekkora sztárrá lett, vagy mindez a véletlen műve, és csak utólag próbálták őt a kisajátítani, ki-ki a saját céljaira? Egy időben divat volt eljárni a Gangnam Style táncot fontosabb megnyert sportmérkőzések után, politikai kampányokban, és egy ENSZ főtitkár, Ban Ki-Moon is együtt hülyéskedett Psy-vel (eredeti nevén Pak Cseszang), hogy politikai célokra felhasználja.

Psy 2012-ben, ötödik albumával lett világhírű, annak is az első dalával, a Gangnam Style-lal, ami koreaiul valójában „oppan Kangnam szuthail”, ami valami olyasmit tesz, hogy „a te bátyád olyan, mint Kangnam”. Kangngam a dél-koreai főváros, Szöul egy negyede, ahol a gazdagok élnek, és ahol idegenül hatna Psy a kis vicces táncával és mondanivalójával, ha nem kapta volna fel időközben a média és a világhír a valójában altesti poénjairól, fura mozgásáról és amerikaellenességéről közismert dél-koreai előadóművészt, K-Pop énekest és rappert. Eredetileg a meg nem értett, illetve csak szelektíven hallgatott, dél-koreai zenei undergroundhoz tartozott, 2001-ben jelent meg az első lemeze Psy from the Psycho World! címmel, innen tehát a névválasztás, az elmebetegséget parodizálja ki valószínűleg, semmi köze a „pszi-vel kezdődő foglalkozásúak”-hoz.

Egy Japán turnéján még „kis pufók jövevény”-ként mutatkozott be, még akkor is, miután hazájában már híressé vált, ezt azonban úgy kellett kiküzdenie, 2001-es, első lemezét kiskorúak számára veszélyesnek találták, és betiltatta a kormány, ugyanebben az évben letartóztatták füvezésért. Aztán gyártotta (volna) sorra a lemezeket, ha be nem hívják időközben kétszer sorkatonai szolgálatra (másodszor azért, mert először nem voltak megfelelőek a szolgálata körülményei). Szóval szívatták, ahol érték. Ami nem teljesen meglepő, mert egyik korai szövegében lassú kínhalált ígért a dél-koreában állomásozó amerikai katonáknak és családtagjaiknak, amiért 2012 decemberében (a világhírnév után) már illett bocsánatot kérnie. Természetesen az idő megszépít mindent.

A Gangnam Style sem azzal a szándékkal íródott, hogy kangngami luxusutazásokat szervezzen hatására a dél-koreai és szöuli kormányzat, hanem a kangnami életstílus kiparodizálására, a rongyrázás kipellengérezésére, valami olyasmi életstílus kifigurázására, ahol a szegényebb nők hitelre járnak drága kávéházakba, hogy a csillogás látszatát fenntartsák maguk körül. Psy körül valamiért működött a médiafelhajtás, a YouTube-nak is köszönhetően, de hogy mennyire köszönhető a véletlennek a felfedezése, máig nem lehet tudni, viszont talán működött az a recept, hogy akit nem tudsz elhallgattatni vagy kicsinálni, állítsd magad mellé, és ma már Psy mint koreográfus és rendező, tévés személyiség kevésbé vérgőzös kritikákkal illeti a világot, mint annak idején. Kihúzták a méregfogát. Talán üzenet ő világnak: Lám, még a legelvetemültebb kritikusaink számára is van bocsánat, amennyiben a mi szekerünket tolják. A történtek fényében nem is tehet másként az ember. Akinek alapvetően jó a humora, képes elfeledkezni a gyilkos indulatairól a fennáló hatalommal szemben, még ha azok jogosaknak tűnnek is.

Miről írjak szakdolgozatot?

Úgy érzem, enyhén unpopular témáim vannak ezzel a skizofréniával, haláltáborokkal, ongoing holocausttal és a technológiai zaklatással. Ennek egyelőre örülni kell, mert hogy nem sok embert érint közvetlenül. Én sem jó kedvemből foglalkozom velük, kimondottan taszító témák. Az ember szereti azt gondolni, hogy nem létezik a társadalom mérnökeinek társasága, ameddig megvan a napi elektronikus szórakozás adagja, nem nagyon érdekli a többi ember problémája. Sajnos, egyre inkább azt gondolom, én nem is én vagyok, hanem inkább a többi ember egyike, akiknek a problémáival nem foglalkoznak, mert nem komfortos ezzel foglalkozni, esetleg ha egy szerelmi szállal tálalt, egész estés, látványos mozi készülne a témáról, gyilkosságokkal… az más lenne…

Mert mit is csinálok én, amellett, hogy egyetemre járok? Nyomozok a múltamban, nyomozok az interneten, hogy elég meggyőzően tudjam érvekkel alátámasztani, hogy nem én vagyok a helikopter, hanem tényleg mindenki szembe jön… Kényelmetlen kérdéseket feszegetek, ami amúgy szokásom volt, illetve már eleve az gyanús a mai világban, ha valaki gondolkodik, és nem a médiával gondoltatja végig maga helyett az eseményeket. Mit csinál ez? – teszik fel a kérdést, akik még hajlandóak belegondolni bármibe, de el is hessegetik: – Á, nyilvánvalóan őrült, hiszen papírja is van róla… – és ezzel átkapcsolnak a kétszázötvenötödik csatornára, hogy mással teljen az idő.

Kult és tech témákkal foglalkozó újságíró – micsoda babarózsaszín jövőkép jelent meg álmaimban, és teljes erővel dolgoznék is a megvalósításán, ha valami nem térítene le erről az útról. Igazságérzet? Ugyan már, ezt a kérdést is nagyon szépen el lehet relativizálni. Akkor mi? Hát az, hogy valami kurvára zavar abban, ahogy a társadalom izolálja magát, miközben azt gondolja a többség: „Igaz ugyan, hogy megfigyelnek, de nem követek el semmi bűncselekményt.” Ezt hiszed, mert ebbe a hitbe ringattak, de keserű lesz majd a felébredés, ha veled vagy a hozzád közelállóval kezdenek ki. Mert ha valamilyen oknál fogva alkalmasnak tűnsz rá, megteszik veled is.

A másik problémámat is áttematizálja ez: mi a faszról írjam a záródolgozatomat? Először adódott a téma: a skizofrénia megjelenése a médiában, művészetben, majd pedig következett a másféle megközelítése a betegségnek, és a recept készen volt: R. D. Laing kezelési módszerét és Thomas S. Szasz antipszichiátriai modelljét összegyúrni, és akkor informatikusként és kommunikáció szakosként arra kellett rájönnöm, hogy nincs is skizofrénia. Illetve ott volt a szemem előtt, csak ki kellett lépni a válaszokért a komfortzónámból (divatos szóval élve), és sikerült meglátni ennek az egész betegségiparnak, gyógyszerkísérletnek, jogi és társadalmi ellehetetlenítésnek a komplexitását, amihez hozzá járul egy mindez idáig tagadott, de nyilvánvaló tényező: a technológiai zaklatás.

Szép dolog az ezzel való foglalkozás, de mostanában úgy érzem, meghaladja az erőmet. (És esetleg nem is veszi jól ki magát bizonyos körökben.) A tanszékvezető már az elején megmondta, hogy jobb lenne leszállni erről a betegség vonalról, és különben is miért akarok újságíró lenni, ha már az vagyok. Hát, az origós időkben sem lehettem egy túl nézett újságíró (blogger), de most meg már tényleg csak blogokon lehetséges ennek a fajta megközelítésnek a tárgyalása, meg még max, ha könyvet írnék róla, ami eszembe is jutott, a mainstream médiába a témával bekerülni gyakorlatilag szinte lehetetlen (az eddigi tapasztalatok szerint). Szóval záródolgozati témának úgy tűnik, maradna a korábbi témám, az interactive fiction játékok története és jelene, azért az sem valami nagy szám.

Szóval ilyen és ehhez hasonló dilemmák foglalkoztatnak, így az év elején, a jövőre nézve… Valójában így összegezve szellemi kalandban nem szűkös az életem, mégis jobb lenne ha mással foglalkozhatnék, bár jól tudom, az élet se nem habos torta, se nem kívánságműsor…

BÚÉK 2020!

2019 az önállósodás éve volt a Világgép számára. Valahogy egyre több jel mutatott arra, hogy a Skizofrénia underground, a legsikeresebb projektem ever, meg fog szűnni, és átveszi a helyét a Világgép, ami a legsikeresebb indie (független) blogprojektnek mondható. Régi vágyam vált valóra, amikor többen hajlandónak mutatkoztak részt vállalni az új felületen folyó akármiből, elsőnek Vásárhelyi Beát említeném, majd Gácsi Krisztián is emelte írásával nálunk a színvonalat (és a nézettséget), amely együttműködéseknek reméljük, hogy lesz folytatása idén is.

A Világgépet az idők szava termelte ki, személy szerint én már egyre kevésbé elégedtem meg a pszichiátriai világmagyarázatokkal, és elegem lett abból, hogy a skizofrénia okait illetően csak a kummogás volt tapasztalható részükről, és a jelenség egyoldalú megközelítése, mégpedig az állami erőszakszervezetek igénybevételével való erőszakos elhallgattatás és legyógyszerezés. Ismét elindult a gondnokság alá helyezési eljárás ellenem, aki már nem látja a kicsinyes bosszút emögött, megnyugodhat azzal a magyarázattal, hogy mindez „a mi érdekeinket szolgálja”.

A pszichiátria szereplőit egyre inkább kezdem elnagyolt, komikus bábfiguráknak látni egy olyan globális játszmában, aminek ha mögé nézünk, további hihetetlen sztorik és összefonódások figyelhetőek meg. Innen nézve a skizofrének léte tényleg Mátrix-szerűen valósul meg a mai társadalmon belül. 2019-re nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a játékban többen vannak, mint gondoltunk, a skizofrénia előidézésére több emberi tényező is alkalmas, például az 1922-ben publikált mikrohullámmú hangtovábbításos technológia, és a szervezett zaklatás (gang stalking) intézménye, de a sort folytathatnám egészen a legmodernebb műholdas technológiákig.

Zaklatás, kísérletezés, nem tök mindegy? Lényeg, hogy a skizofrénia jelenségének megértéséhez én külső hatást feltételezek, amit a pszichiátria, a társadalom, az állam, és minden hivatalos szerv mindenáron összeesküvés-elméletként igyekszik beállítani, csak azt nem értem, mire fel ez a nagy igyekezet, és az okok kutatásának akadályozása? Másik furcsaság, hogy egy első világháborús technológiával, miután az kikerült polgári használatba, hivatalosan senki nem élt vissza, sem Magyarországon, sem világszerte, holott könnyedén megtehetné. Vagy csupa szent életű ember él a világon, vagy pedig működik a tömegek elhülyítése, dezinformálás, kondicionálás, hipnózis és hatalommal való visszaélés a társadalom minden szintjén. Nekem magamnak is nehezemre esik beismerni, hogy az ilyen visszaélések létével számolni kell a mai korunkban (is). A XXI. században semmi sem érvényes már azokból a gyermekded mesékből, amit erkölcs és humánum néven hozott forgalomba eddig az úgynevezett iskolai oktatás irodalom, társadalomismeret, filozófia, etika és egyéb címszavak alatt, nyugodtan el lehet felejteni őket.

Mindeközben arra lehetünk figyelmesek, hogy javában tart a globális felmelegedés, és a világ, amit ismerünk, afelé tart, hogy szépen lassan (de inkább jó gyorsan) a fejünkre dől, ha nem teszünk sürgősen valamit. Nem kevésbé érdekfeszítő a téma, de itt sajnos jórészt a néző szerepére vagyunk kárhoztatva, mert újabb nagyhatalmi játszmába csöppenünk, amikor ezt forszírozzuk, és nem túl kellemes azzal szembesülni, hogy legfőképpen néhány hatalommániás elmeháborodotton múlik az, hogy végigélhetjük-e nyugodtan az életünket, vagy pedig elsüllyedünk, illetve szénné égünk-e a napon? Szóval a 2019-es évek végére ezekig a cseppet sem bíztató, kétes kimenetelű témákig sikerült eljutni, ami mellett a pszichiátria nevetséges erőfitogtatásnak és ijesztgetésnek tűnik.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok boldog új évet, remélve a legjobbat, de felkészülve mindenre. Mindenki megtisztelő figyelmére számítok a jövőben is, remélhetőleg hosszú ideig még. BÚÉK!