A pszichiátria (egyik) melléfogása: hisztéria

“Hisztis némber!” – Mondhatnák valamely hölgyre, aki éppen nagy patáliát csap valahol, és mondhatják is, mivel 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Intézet kimondta, hogy a hisztéria nem betegség. És amit egyszer ez a nagytiszteletű társaság kimond, az szentírásnak látszik. Hiszen ők állítják össze a DSM (Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders) nevű varázskönyvet, ami jelenleg az 5. résznél tart, és ami abba bekerül az betegség, ami onnan kikerül, az nem az. A hisztéria, ami évszázadokon, sőt évezredeken át komolyan veendőnek számított, ma csak egy vicc, de olyan vicc, amely egyáltalán nem kedves kifigurázása valakinek, hanem elég komoly sértés. Létezik ugyan a “hisztike” alak is, de a fogalom ezzel sem tehető sokkal szalonképesebbé.

Szendi Gábor egy korai tanulmánya bevezetőjében írja a következőket éppen a hisztéria kapcsán: “Minden tudományos korszaknak megvannak a maga paradigmái és a maga tudományos anomáliái, vagyis a paradigma által nem értelmezhető jelenségei. Amikor az anomáliák többé már meg nem kerülhetők, a versengő magyarázatok közül azok kerülnek ki győztesen, és válnak új paradigmává, melyek nem csupán az anomáliákat tudják értelmezni, hanem a korábbi paradigma által értelmezett ismeretanyagot is integrálni tudják magukba. Vannak azonban renitens jelenségek, melyek mintha túlélnék a paradigmaváltásokat, és örök anomáliák maradnak. Ilyen a hipnotikus jelenségek, a hisztéria jelenségköre, vagy a parapszichológiai jelenségek.”

Ebben a tanulmányában még bírálóan nyilatkozik Thomas Szasz “hisztéria ellen folytatott “hadjáratáról””, későbbi írásaiban inkább egyetérteni látszik vele abban, hogy a hisztéria nevében jónéhány szélhámosságot elkövettek, és Jean-Martin Charcot csak az első volt a sorban, Sigmund Freud és Joseph Brauer pedig folytatták, Tanulmányok a hisztériáról című közös művükkel, ami a pszichoanalízis komoly megalapozójának látszik (vagyis inkább csak látszott akkoriban). Magát a jelenséget, egyébként, amire a fogalom eredetileg vonatkozott, már 3-4000 éves egyiptomi orvosi papiruszokon leírták, majd később a görögök (Gelenus, Ephesosi Soranus), vagy a római Hippokratész is említette. Későbbi korokban is végig jelen volt, nagy szerepére várva, amit a pszichiátria keletkezése kapcsán kellett majd a maga idejében eljátszania a történelemben.

A hisztériát az ókortól kezdve a női méhnek tulajdonították, egyesek annak vándorlásával magyarázták, ami valójában képtelenség, mert be vannak ágyazódva a szövetekbe. Az 1800-as évek végén élénk vita bontakozott ki arról, hogy a hisztéria szimulálás, vagy tényleges betegség eredménye. Charcot hipnózissal hisztériás bénulásokat tudott hipnózisban előidézni és megszüntetni, és ezeket nyilvános előadásokon demonstrálta. Végül a Francia Tudományos Akadémia elfogadta Charcot 1882 február 13-án benyújtott dolgozatát, amely a hisztériások idegi állapotait taglalja, és a hisztéria így hivatalosan is elismert betegséggé vált, egészen 1952-ig.

Természetesen Freudot, aki lelkesen hallgatta Charcot előadásait, magával ragadta a hisztériában rejlő lehetőség, és amikor Charcot egy beszélgetésben arra utalt, hogy a hisztéria talán a szexualitással van összefüggésben, azonnal felismerte a kisajátítandó elméleti és gyakorlati területet, és a magánpraxisban rejlő lehetőséget. Freudot élénken foglalkoztatta a híressé válás és az anyagi haszonszerzés gondolata, minthogy édesanyja és felesége is erre sarkallták, előbbre valók voltak nála a tudománynál ezek a szempontok. Freud tudományos melléfogásai nem tántorították el az utókort attól, hogy piedesztálra emelje, és ha pszichológiáról vagy pszichiátriáról volt szó, ne idézgessék őt folyton (holott valójában pszichoanalitikus volt). Freud valójában mindent a szexualitásra vezet vissza, és ez a kis kitérő a hisztéria világába szintén csak ezt erősíti nála.

Tévedni emberi dolog. Érdekes, hogy az utókor számára mind Charcot, mind Freud tévedései csak ezt a tételt látszanak megerősíteni, tevékenységek híressé tette a nevüket, a névtelen, félrekezelt betegek többnyire ismeretlenek maradtak. Azért volt 1-2 híresebb sztárbeteg mind Charcot, mind Freud praxisában, pl. Charcotnál Blanche Whitman, Freud és Breuer esetében Anna O. De persze ma már mindenki csak az orvosok neveit ismeri, pácienseik, akiken kísérleteztek, és rávették őket a módszereik alkalmazására az elméleteik bizonyítása érdekében, ma már lényegtelenek. Pedig nem egyszer összejátszottak az orvosaikkal, cinkosaik voltak annak érdekében, hogy hamis tanaikat a széles közönség elé tárhassák. Szendi Gábor így ír Freudról a Zsiga, te kis hazudós! című írásában:

“Közeleg az idő, amikor Freud nevét már csak kis betűvel fogjuk írni, és a freudizmus valami sértő lesz; olyasmit fog jelenteni, hogy “gátlástalan nagyravágyás” vagy “a tények feláldozása a siker oltárán”. Ehhez persze még ki kell halnia azoknak, akik a pszichoanalízisnek nevezett fikcióhalmazból élnek, s érthető okokból – freudi terminológiával – elfojtják magukban azokat a kínos gondolatokat, hogy az egész freudi életmű, kezdve az alapoktól, nem szól másról, mint Freud dús fantáziájáról és önmaga nagysága iránt érzett leplezetlen csodálatáról. Freud terminológiáját használva saját magára, kimondhatjuk, hogy súlyosan nárcisztikus személyiség volt, aki önhitt módon tetszelgett önmagában. Innen eredt a “magányos hős mítosza”, amit szorgos munkával épített fel, ebből fakadt diktatórikus személyisége, amely nem tűrt ellentmondást, sem a rendelőjében, sem a pszichoanalitikus mozgalomban.”

Végül szeretnék utalni a 2011-es Hisztéria című filmre, melynek cselekménye a vibrátor feltalálása körül forog, amit hisztéria elleni gyógyászati segédeszközként alkalmaztak. A feltalálása annak tudható be, hogy egy fiatal orvos nem bírta már a saját kezével “paskolgatni” a női nemiszerveket, hogy “paroxizmust” érjen el általa a nőknél, ezért elektronizálta a folyamatot. A súlyos hisztériás esetekben viszont a film szerint bevett szokás volt az intézetbe zárás és a méh eltávolítása. A filmnek ezen a pontján ötlött eszembe a gondolat, hogy a pszichiátria a mai napig alkalmaz kényszerítő intézkedéseket bizonyos betegségnek diagnosztizált állapotra, nevesül a skizofréniára vonatkozóan, aminek a jogát makacsul igyekszik magának fenntartani, annak érdekében, hogy jobban menjen az üzletmenet. A pszichiátria kezéből egyébként úgy kellett hatalmi szóval kicsavarni a méheltávolítást, lobotómiát, kényszerzubbonyokat, hálós ágyakat, elektrosokkot, melyekre bizonyos pszichiáterek még mindig nosztalgiával gondolnak. Nem akarom magam a filmben szereplő szüfrazsetthez hasonlítani, de én is valami hasonlóra akarom felhívni a figyelmet a skizofrének elzárásának ügyében, csak ebben a történetben aligha várható egyelőre happy end, nincs már semmiféle vibrátor, amit feltalálhatnánk ebben az ügyben, hogy jót nevessünk rajta. Vagy igen?

Michel Foucault: A bolondság története – 1. rész

Miközben egyre mérsékeltebben élvezem az egyetemre járást, egyre inkább kezd meggyőződésemmé válni, hogy habár előbb-utóbb újságíróvá válok, legalábbis papíron, magához a médiához egyre kevesebb közöm van már. Talán soha nem is volt. A média irányába tett tájékozódásom hamar egy médiakritikus álláspont irányába hajtottak, ma már azt gondolom, Jürgen Habermas és Umberto Eco nyomán, hogy a média a totális elhülyítés rendszere. Persze, ők nem így fogalmaztak, hanem sokkal szofisztikáltabban: „a kritikai nyilvánosság bomlása”, „neotelevíziós fordulat”, a lényeg nagyjából ugyanez. A múlt századi gondolkodók felé fordult akkor is az érdeklődésem, amikor a polcon régóta porosodó Michel Foucault könyvet vettem a kezembe, melynek címe A bolondság története a klasszicizmus korában. Valamennyire igyekszem tehát visszanyúlni egy médiaelőtti korba, vagy legalábbis olyanba, amikor volt már ugyan média, de internet nem, és élesen elkülönült a magas kultúra a tömegkultúrától, és ezek a szerzők megtehették, hogy a tisztánlátás és tisztán gondolkodás érdekében ez utóbbit – magyarul szólva – leokézhassák.

A bolondságról gondolkodott Michel Foucault egy olyan korban, amikor a bolondok még kevésbé voltak gúzsba kötve, illetve feltárja, hogy mikor kezdődött el ez az egész gúzsba kötés, mégpedig a klasszicizmus korában, amikor a hirhedt Salpêtrière kórház is megalapult, ahol Jean-Martin Charcot felfedezte a hisztéria nevű tünetegyüttest, ami valahogy az idők folyamán kikopott a köztudatból (és így a létezésből), helyét átvette Eugen Blauler nyomán a dementia praecox, vagyis a skizofrénia, amit a mai napig az életben tart az orvostudomány, szerintem egy eléggé hathatós külső segítséggel, de mindegy, lényeg, hogy az orvostörténészek belelátták a régi korok bolondjaiba is a saját felállított diagnózisaikat, ezzel is indokolva a pszichiátria létét, ami manapság is él és virul. Egyébként Foucault maga is kételkedésének ad hangot a könyvében, hogy ezek a diagnózisok, mint: “megrögzött kérvényező”, “megállíthatatlanul pereskedő ember”, “rendkívül gonosz és kötekedő ember”, “megrögzött plakátkitűző”, “örökös hazudozó”, “nyutalan, mogorva és marcona szellem” hogyan rokonítható a mai kategóriákkal. Szerintem egyébként sehogy, de mindegy.

A történet a klasszicizmus előtti kor Európájában indul, a középkor és a reneszánsz tájékán, ekkor mégcsak meg sem fordult az emberek fejében, hogy elzárják a bolondokat. Általában a városok gondoskodtak saját bolondjaikról. Jó, előfordult néha, hogy hosszabb utazásra küldték őket, pláne idegen földről nagy számból összecsődult bolondokat, ennek állít emléket Hieronymus Bosch híres Bolondok hajója című festménye is. De vitatkoznék azzal az állásponttal, hogy a paranoid skizofrénia egyidős az emberiséggel, mint ahogy a pszichiáterek szeretnék beállítani. A bolondokat csak a klasszicizmus korában kezdték összegyűjteni, és így számba venni, de őket is csak szegénységük révén, először dologházakban helyezték el őket, amit gyakran az üressé maradt leprakórházak területein rendeztek be. Nemi betegség, erkölcstelenség, nemi eltévelyedés, boszorkányság, istenkáromlás, szegénység és bolondság egyazon megítélés alá tartozott ebben a korban. Tébolyultak, ha voltak is, tízes nagyságrendben egy-egy városban, és nem ezresben, mint manapság. Meglepő volt a klasszicizmus korában Párizsban, amikor a lakosság 1%-át, különböző okokra hivatkozva, egyszerűen bezsuppolták a dologházakba, az 1%-ot azóta is tartják, ez az az embermennyiség, amit egyszerűen a szőnyeg alá lehet söpörni, ezek szerint.

Nem véletlen szerintem, hogy a skizofrénia 1% a világ minden táján. Lassan elmúltak azok a bajok, amik a kényszerítést indokolttá tették, vagy legalábbis nem tartották már indokoltnak az ilyen bajokkal rendelkező embereknek az elzárását. A skizofrénia nevű kitalált betegségprojekt viszont túlságosan is jól sikerült, mert mára már kitölti az egész devianciára szabott keretet, az egész Földön ez maradt az egyetlen úgynevezett betegség, ami indokolja a kifejezett állami erőszak igénybevételét. Van egy mesterségesen felduzzasztott, szerencsétlen népcsoport, akiken kiválóan lehet pszichológia-, pszichiátriai-, gyógyszer-, elmekontroll, és egyéb kísérleteket végezni. Ők lettek a modern kor kontrollcsoportja, akibe pár tízezer forintos ellátásért cserébe bárki beletörölheti a lábát. Elég a médiában bedobni a gumicsontot, hogy skizofrén követett el erőszakos cselekményt, a közvélemény rögtön ellenük fordítható. Igaz, hogy agymosott, megfélemlített emberek a skizofrének, de a média által ugyanolyan agymosást követnek el a lakosság többi részén is, mégpedig egy gombnyomásra. Elnézést, hogy kissé elkanyarodtam Foucault-tól a mai írásomban, itt folytatom legközelebb…

A mai társadalom alulnézetből

A világ halad, és a pszichiátriával kapcsolatban semmi nem változott. Ha változik is valami, mindig rosszabb lesz. Ami javulás történt a pszichiátrián, az mind bizonyos módszerek antihumánusnak való minősítése és kivonása miatt történt. Ez is mutatja, hogy az ember mekkora állat, még akkor is, ha Zimbardo stanfordi börtönkísérletei megrendezettek voltak, és kamu volt az egész. Kamu volt az is, hogy Charcot felfedezte a hisztériát, és ezzel jogalapot adott a pszichiátriának, ami egy látszatintézmény, látszólagos betegségeket kezelnek. Kamunak tartom az egész skizofréniát, lényegében az első világháború után a CIA MK-Ultra csoportjának hangfegyvereinek teszteléséről van szó. Ha nem is közvetlenül a kormány csinálja, de asszisztál hozzá, azzal, hogy nem ismeri el bűncselekményként a technológiai zaklatást és a szervezett zaklatást, holott valószínűleg nem kell különösebb tudomány ezeknek a használatához. Az elkövetők bíznak a fősodrú médiának abban a tulajdonságában, hogy szeretnek elmismásolni dolgokat, annak is köszönhetően, hogy ők is benne vannak az egész néphülyítésben és a skizofréniapiarban is nyakig sárosak. Mert ha kiderülne az igazság, alapjaiban rendülne meg a média által nekünk hazudott valóság, a skizofrének megmaradnak olyan szenzációnak, amiben lehetőleg jó kis haláleset történt. Az egyik tanárom mesélt egy történetet, amiben valaki felhívott egy újságírót egy balesettel kapcsolatban, mire az unottan így felelt: „Van hulla? Nincs? Akkor nem érdekel.”

A szervezett zaklatásban résztvevők pedig a technológiai zaklatók talpasai, akik némi pénzért határtalan lelkesedéssel vetik bele magukat a mások életének megkeserítésébe és tönkretevésébe. Ők a szomszédaid, akik becuccolják a kajádat, amíg nem vagy otthon, figyelik minden tevékenységedet, amíg a közelükben vagy, felturbózzák a közüzemi tartozásaidat, elrontják a készülékeidet, hogy minél depressziósabb legyél, és valahogy kirohasszanak a lakásodból, amin ők nyerészkedni fognak. Ha szólsz a rendőrségnek, paranoid vagy, és átadnak a pszichiátriának, aki most már hivatalosan is becuccolhat, ha a környezetedben lévő mérgezés (szomszédok, ismerősök által, kocsmákban, egyéb kiszolgálóhelyeken) nem lenne elég. A pszichiátria pedig azon igyekszik, hogy hiteltelenítsenek, ellehetetlenítsenek, és minden lehető eszközzel egyengetik az utadat a zárt osztály, és a zárt intézetek világa felé, hogy tovább folytathassák rajtad a technológiai és szervezett zaklatást, amiből ők „meggyógyítanak”, bár, sajnos egyre rosszabb hatásfokkal, és mivel folyamatosan idegmérgekkel tömnek, esetleg pont a gyógyításba fogsz belehalni, de ilyen az élet. Ehhez a folyamathoz nem átallnak mindenféle jogi beavatkozást és állami erőszakszervezeteket sem igénybe venni, például amikor gondnokság alá tesznek, hogy elvegyék a jogaidat, cinikus módon úgy állítják be az egészet, mintha mindez a te érdekeidet szolgálná. Ez az igazság, amit a média mindenáron igyekszik megkerülni, elhallgatni, nehogy napvilágra kerüljön, mert borul a bili. Az egész színjáték és bohóckodás a skizofréniával merő porhintés és gumicsont, egy csontváz a szekrényben, amit jobb úgy hagyni, mint kezdeni vele valamit. A társadalomnak nem kell arról tudomást szerezni, hogy a világ nem szép és jó, legyenek csak naivak és tudatlanok. Kapargassuk csak a jelenségek felszínét, közvetítsünk hamis valóságképet, idézzünk sokat a Bibliából arra, hogyan kellene viselkedni, és mélyen hallgassuk el, hogy a többség már régóta nem így él. Éljünk abban a hitben, hogy a határon kívüli magyarok milyen aranyosak, hogy ápolják a magyar nyelvet és kultúrát, de egyesek csak azért ápolják, mert ezt nem érti a szlovák rendőrség, és a Felvidéken a legnagyobb, legvéreskezűbb maffiahálózatokat hozzák létre.

Legyen az eredmény média által elhülyített és pszichiátriailag megkezelt társadalom, minthogy gondolkodni kezdjenek az emberek, ha véletlenül mégis elkezdenek, hurcoljuk be őket a pszichiátriára erőszakkal, és kiáltsuk ki őket a média által gyilkosoknak. Nem kell őket közvetlenül kivégezni, elég, ha ezeket a műveleteket végrehajtjuk rajtuk, majd odadobjuk őket a társadalomnak, akikre kevéssé érvényes a nyájszellem, mint a csordaszellem ilyen esetben, és hamar kikezdik az áldozatot. Mi meg pöffeszkedjünk a megszerzett diplomáinkkal és társadalmi pozícióinkkal, az aljasságainkkal és a hazugságainkkal, adjuk el magunkat orvosnak, esküdjünk fel a gyógyításra (hamisan), ezzel megtévesztve a birkákat, és röhögjünk a markunkba. Ez a mai, modern pszichiátria, de egyébként mindig is ilyen volt, aki rájött valamire a mesterkedéseikből az idők folyamán, hamar kívül találta magát a köreiken, sőt, esetleg a társadalmon és az egészségen is. Amilyen fokú a társadalmi elhülyítés, jelenleg sem kell túlságosan aggódniuk, az a néhány blog, és magánszemély, aki a társadalom valódi szerkezetét kezdi boncolgatni, egyszerűen nem számít, hülyének van nézve. Mindig voltak vesztesek és nyertesek a világban, most is vannak. Nem akarok már senkit ezekkel az írásokkal megtéríteni. Csak abban reménykedem, hogy békén hagynak végre. Bár, eddig sem tették soha.