A mentális betegségekről folyó pár beszéd

Az interneten keresgélve a skizofréniáról szóló anyagokat, úgy gondolom, a mentális betegek részére egy külön, gügyögő, debil nyelv van kitalálva. Mintha az internet egy teljesen más bugyrában járnék ilyenkor, előtűnik a betegeknek szóló „darkweb”. Ha még a web 1.0 idejében lennénk, és csak linkeken lehetne jórészt közlekedni weblapok között, és még nem lennének keresők, egy mentális beteget rá lehetne állítani egy olyan szellemvasút sínpárjára, ahol örökké gügyögő reformpszichiáterek és azok tanítványai integetnének pirulákkal a másik kezükben. (Arra pedig, hogy egy mezei pszichiáter megjelenenjen a weben, gondolni sem merek, maximum úgy, hogy itt az irodám, ennyi a magánrendelésem, és kész, jelszó, persze a diszkréció!)

Sajnos van Google. Sajnos vannak más keresők, és vannak web 2.0-es közösségi médiumok is, bár ezek még (vagy már) kevésbé hatékonyan működnek, mert ide is betört a társadalmi prűdéria, mert mit fog szólni a II/1-ben, a fal másik oldalán Bözsi néni, ha a mentális állapotomat tárgyalom? Úgy van, bolondnak néz, és legközelebb rám hívja a mentőt, holott lehet, hogy neki kellene aktuálisan. Szóval hol lehet megfelelő párbeszédet folytatni az interneten a mentális betegségek témájában? Sehol? Van a bura.hu, amiről tudok, oszt csókolom? A bura.hu-n jórészt gyógyszeres tapasztalatokat osztanak meg, egyes emberek (akiket tisztelek) annyi tablettával funkcionálnak viszonylag jól, hogy csodálkozom, hogy fel bírnak egyáltalán kelni az ágyból. Vagy az is előfordul, hogy nem jól vannak, persze, és olyankor jön a „krízis”, anyázás, falcolás, pia/drog (kinek mi), és a segélykérés.

Jelen állás szerint én is feladatot vállaltam a buránál mint önkéntes éjszakai/hajnali Facebook admin, eddig még nem sok vizet zavartam, érdekes, hogy éjszaka az emberek nem kerülnek krízisbe általában (vagy nem itt), hanem az igazak álmát alusszák/mit tudom én, mit csinálnak. De ez a poszt nem a Búráról kíván szólni (aminek aktuális változásait néha nekem is nehezemre esik követni), hanem arról a diskurzusról, ami mentális betegek között kialakul a neten vagy nemalakul ki. Leginkább az utóbbi történik. Miért? A web 2.0 tovább szociális médiumai tovább konzerválják a kialakult tarthatatlan állapotot azzal, hogy nem merünk megszólalni nyilvános helyen a betegségről, és valljuk be, nem is akarunk (maximum vicces mémeket küldözgetünk róla pár lájk reményében).

Nem szól ez a diskurzus erről a Világgépról sem, mert jelen állapotában nem is alkalmas annyi embert befogadni, amennyit kellene, és én sem próbálok itt társasági moderátor szerepében feltűnni. Vannak ugyan fórumtopikok, de csak jelzés értékkel, nem gondolom, hogy a web 2.0 korában valaki fórumozni akar, amikor még a regisztráció is nehezére esik, akár a Búrára is. Inkább elmondja az életét egy Facebook adminnak ától cettig (akinek nem is az a feladata, hogy őt hallgassa naphosszat), minthogy rászánja magát és rányomjon arra a k. regisztráció gombra. Valamennyire érthető, hogy az ember nehezen szánja rá magát, hogy regeljen a 600. oldalra is, de mivel ilyen oldalakkal úgyis ritkán fog találkozni, mint a Búra vagy a VG, talán mégsem akkora hülyeség.

Mindegy, nem akarom itt tovább csépelni a szót hétfő hajnalban, csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mentális betegségek témájában még nagyon is érzem a létjogosultságát (és szükségét) az olyan fórumoknak/portáloknak, mint a Búra, és amit itt is lehetne csinálni kicsiben (vagy legalább ráutaló magatartást folytatni), bár ennek még nyilván itt nincs még meg a kidolgozott feltételrendszere, és nekem is bőven van még min dolgoznom, mert a megnövekedett látogatószám miatt előfordul, hogy eltelik újabban fél perc is, mire bejön az oldal. Erre próbálok meg viszonylag sürgős megoldást találni a közeljövőben, ami azt jelenti, hogy még a héten. Pontosabban szólva, maradjunk annyiban, hogy minden felmerülő problémára folyamatosan keresem a megoldást.

Köszi, hogy elolvastad! 🙂

Ui.: Egy kis bölcsészkedő-nyelvészkedő faszariság: A búra szó hosszú ú-val írandó, kivéve, ha a Sylvia Plath Üvegbura című regényéről van szó. A Búra oldal neve a mai napig nem tudom, hogyan írandó, mert nem tudom, hogy a névválasztás a regény címe alapján történt-e vagy sem.
Ui2.: Pont mialatt a bejegyzést írtam, értesülhettem volna róla, hogy zajlanak a bura.hu megújításának munkái, és mint admin aztán bele is láthattam ezekbe, a felület szinte tökéletesen web 2.0-es élményt nyújt majd. Ettől még mi messze vagyunk, még teljesen web 1.0-es felület vagyunk, és erre még rá is pakolunk a retro elemekkel, ami nagyrészt az én ízlésvilágomat tükrözi, de én sosem követtem annyira a trendeket. De amit csinálunk, szerintem eléggé profi dolog, azért beszélek többes számban, mert pl. a héten is 2 helyről várok “híreket”, bejegyzést, és még ebből az oldalból akármi is lehet. Miből lesz a cserebogár, ugye? Az oldal lassúsági kérdését megoldottam, úgy, hogy átvittem .hu domain alá, shared hostra (teljesen hagyományos, megosztott tárhely).

A pszichiátria a XX. század bűvésztrükkje

„A másik következtetés az, hogy nem létezik szkizofrénia. Ez a következtetés annyira kellemetlen – folyományai annyira pusztítóak – hogy a szaktekintélyek még a lehetőség szintjén sem ismerhetik el. Ma nem volna szkizofrénia, nem létezne orvosi, pszichiátriai közegészségügy sem, terápiás szempontból semmi sem igazolná a „szkizofrénnek” nevezett betegek őrizetbe vételét, bezárását és akaratuk ellenére történő gyógyszeres kezelését. Nem létezne polgári felügyelet alá helyezés, őrület elleni védelem. S akkor hová jutnánk?” – Thomas S. Szász: Az elmebetegség mítosza

1. Miért betegség az elmebetegség? “Csak.” Mert az orvos azt mondja.

Na, igen. Miért állítja orvosok egy csoportja, illetve betegek egy csoportja, hogy nem létezik elmebetegség? Magam is megfigyeltem, hogy bizonyos elmebetegek, közvetlenül egy pszichotikus epizód után elkezdik átértékelni a pszichotikus shubban (vagy amit annak neveznek) átélt élményeiket, és sajátos kis értelmezéseikkel gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy ők nem betegek, és elkezdik megmagyarázni a shubban átélt tapasztalatokat. A nagyon okos külső szemlélő ezt elintézi annyival, hogy „Persze, hiszen elmebetegek, és éppen ez a betegségük lényege, hogy nincs betegségbelátásuk, stb.” Van-e a skizofrénián kívül olyan betegség, aminek az az egyik LÉNYEGE, hogy a betegnek az a TÉVESZMÉJE (delusion), hogy ő nem beteg? Nincs. Ez a szerencse, mert akkor elkülöníthetjük a skizofréniát bármilyen más betegségtől, amikor ítéletet kell mondanunk róla, hogy betegség-e vagy sem. Jó, néhány beteg azt mondja, hogy nem beteg. A pszichiáterek azt mondják, hogy nem mondhatja egy beteg azt, hogy nem beteg, hiszen ők kimondták rá, hogy beteg. Ez, mondjuk kb. óvodás szint, de mindegy. Miért kell ovis szintre lesüllyedni, hogy betegnek mondjanak minket? Vajon azok az orvosok is betegek, akik azt állítják, hogy az elmebetegek valójában nem betegek? Igen, könnyen megkaphatják…

2. Miért az az egyetlen “joguk” az a betegeknek, hogy ne készülhessen róluk dokumentum?

Azért, mert – mint a Szász idézetből is kiderül – ha nem kezelnének minket úgy, mint az állatokat, megkérdőjeleződne az EGÉSZ pszichiátria legitimitása vagy jogosultsága, és ez kihúzná a talajt mind a pszichiáterek, mind a gyógyszeripar alól. Nem állunk messze ettől. Elismerem, nem lehet könnyű úgy lefeküdni és úgy felkelni pszichiáteréknél, hogy tudják, higy amit csinálnak, pusztán ráolvasás, amit csinálnak, kuruzslás, és ha egyszer rájön valaki arra, hogy egy pszichotikus epizód MINDENKÉPPEN végigmegy az emberen, és semmilyen ráhatása nincsen a gyógyszereknek erre a folyamatra, akkor nekik reszeltek. A pszichiátria igazából egy bűvésztrükk, amiről eljött az idő, azt gondolom, hogy lerántsuk a leplet. Először is: miért kell kórházban kezelni az illetőket és ezzel párhuzamosan gyógyszerezni? Teljesen zárt intézményekben, ahol sem fényképezni, sem filmet készíteni nem szabad, valamiféle kitekert logika szerint betegjogokra hivatkozva? Egy betegnek semmihez sincs joga, csak ahhoz az egyhez, hogy ne fényképezhessék le? Ugyan már. Ma már másodszor vagyunk óvodás esti meséknek a tanúi. A szkizofrénia ilyen körmönfont betegség, vagy csak az emberi találékonyság és szorgalom az, amikor butasággal párosul?

3. Mi történik a zárt ajtók mögött, és mi indokolja, hogy ilyen titkos legyen? Tulajdonképpen nem sokminden. “Vigyázat, csalok”!

Elmondom, miért nem szabad megörökíteni, regisztrálni, fényképezni SEMMIT a pszichiátrián, és miért volt minden pszichiáter a plafonon attól, amikor elkezdtem blogot vezetni, és rögzíteni benne mindent, ami a betegséggel kapcsolatos. Megsúgom, miért voltak megijedezve: Azért, mert tudták, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy nincs összefüggés a kórházi tartózkodás, a gyógyszerezés és a skizofrén epizódok kiújulása és eltűnése, elhalványulása között, hanem csak azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ilyen összefüggések fennállnak. Mert mit látunk? Bemegy az ember a kórházba, ha „rosszul van”, ott csinálnak, amit csinálnak, és távozik „gyógyultan”. Csakhogy nem távozik gyógyultan, hanem még hallucinál akkor is, amikor kijön a kórházból, a gyógyulás a társadalomba való visszaintegrálódás eredményeképpen jelentkezik, nem pedig az úgynevezett gyógyszerek hatására. Persze, mondhatják, hogy mindez agyrém, hogy ez csak egy elmebeteg téveszméje, de legbelül mindannyian tudják, hogy igaz. A kórházban, a gyógyszerek hatására történő “remisszió” a 3. esti mese, amit ma este (hajnalban) hallunk.

Állítás:  A pszichotikus epizód spontán javul gyógyszer nélkül, de ez hetekbe, hónapokba telik – de amúgy gyógyszerrel is ugyanez a helyzet

Thomasz Szász Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a gyermekágyi láz felszámolásáért tett sokat a szülőszobákon, és akit ezért a kora orvostársadalma meghurcolt, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy a felelős a kialakult helyzetért. Én Thomas Szászt hozom fel példának, aki azt állította, hogy nem létezik szkizofrénia, és ezért a kora orvostársadalma gyakran keresztbe tett neki, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy tévúton jár a mentális betegségek gyógyszeres terápiájával. Engem viszont már nem fog senki felhozni példának, mivel csak egy elmebeteg vagyok…

De ha esetleg valakinek nem esne le a gyűrű az ujjáról, és utánanézne az állításaimnak, és azt találná, hogy igazam van abban, amiket leírok…?

Konklúzió : Most akkor van szkizofrénia vagy nincs?

Én nem azt állítom, hogy nincs szkizofrénia, ha már sikerült így elnevezniük, és ennyi sok mocskot rápakolni a fogalomra, akkor legyen szkizofrénia. Én azt állítom, hogy a pszichiátria csak bűvészkedik az orvosi szerek kipróbálásával, itt a kulcs a betegek zárt intézményben való tartása, addig, amíg jobban nem lesz, teljesen hasraütésszerű gyógyszerezéssel. „Ú, a főorvos úr/főorvosnő eltalálta a gyógyszeremet.” „Tudod, mit, az eszed tokját találta el, a szkizofrénia, pontosabban a pszichotikus epizód spontán múlik el, és kész.”

A gyógyszer elhagyásakor történt látszólagos “visszaesés” vagy “relapszus” pedig egyszerű illúzió, a gyógyszerelhagyás újra “felborítja az agy kémiáját”, ami azt a látszatot kelti, hogy a “betegnek” szüksége van a “gyógyszerre”.

Ennyi, és nem több. A véleményem röviden annyi, hogy:

Teljesen, tökre, totálisan felesleges a kémiai lobotómia.

Nők a cekkerben – Történetek Skizofréniából

Akkor most irodalom. Ez a könyv annyira új, hogy nekem kellett szólni a Líránál, hogy rendeljék meg, holott náluk jelent meg. Legalábbis ők terjesztik. Vagy mi. Na, erről a könyvkiadósdiról még tanulni kell. Ott még nem járunk. Bizonyos szempontból az év irodalmi eseménye, és nem azért, mert megjelent, hanem mert 1500 forintért jelent meg, ami kiváló üzleti érzékről tanúskodik. A könyv megjelenését egyébként a Nemzeti Kulturális Alap és az Arany János Alapítvány is támogatta, megjelenési éve 2019, ha jól emlékszem, július 11.

 

Döme Barbara

Döme Barbara neve ismerősen csenghet a barátainak és a munkatársainak, de nekünk aligha: nem sok információ található róla a neten, talán csak annyi, hogy ez az első jelentős kötete, és 20-25 év újságíróskodás után döntött úgy, hogy felveszi a félbehagyott irodalmi ambíciói fonalát, és a szépírói karrierbe is belevág. A Nők a cekkerben című könyvének nem is a szerzője fogott meg igazán elsőre, hanem a téma és az alcím: Történetek Skizofréniából. Ez, kiegészült az 1500 forintos eladási árral (neten rendelve még olcsóbb), és máris készen állt a csalétek (számomra legalábbis). Persze, a Skizofréniát mint helynevet elsütni marha jó poén, egy időben én is rendszeresen szórakoztam ezzel, de itt az alcím azért található helyénvalónak, mert valóban téma néhány novellában a skizofrénia, ami tabutémának számít ma Magyarországon (és szerte a világban). Ezért találtam igen sajátosnak a szerző érdeklődését, mert ritkaság, hogy valaki ezt a „szép” és „érdekes” témát feldolgozza, ráadásul többször is és többféleképpen novelláiban. A betegség olyan mélységeibe hatol be, amilyenbe kívülálló csak tudhat, azért tekintendő úttörőnek ez a kötet. Egyébként érezhető többféle irodalmi hagyomány és regiszter a novellákban: talán tetten érhető az a depresszív hang is, ami a századforduló körül volt különösen jellemző irodalmunkra, amikor a rákkal, alkohollal, lepusztultsággal és némi magyarosch erőszakkal és erősebb vagy gyengébb szexuális felhangokkal eladható volt szinte minden irodalom címszó alatt. Ha tekintetbe vesszük a 20-25 évvel ezelőtti titkos (de legalábbis nem nyilvános) pályakezdést, bizony, könnyen magyarázatot találunk némely novella hangvételére. Ezen kívül a szerző próbálja néha metafizikai, néha hollywoodi horrorra hajazó irányba elterelni a hangvételt, több-kevesebb sikerrel.

Döme Barbara: Nők a cekkerben - Történetek Skizofréniából

A felsorolt témák irodalmi ábrázolása mellett újszerűen hat a skizofrénia (szerző által kigondolt tudatfolyamok általi) megjelenítése, ábrázolása, ami ha nem is áll annyira távol a skizofrénia belső átélésétől, mint Makó Jeruzsálemtől, azért mégiscsak sikeresebb a külső szereplők megérteni igyekvésének, tenni akarásának ábrázolása a skizofrén szereplők felé (pozitív vagy inkább jellemzően negatív irányban). Most, hogy kimaxoltam 100%-ra a spoilermentes recenziót a Nők a cekkerben című kortárs irodalmi műalkotásról (jelesül novelláskötetről), mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy szánja rá a pénzt, illetve vegye ki a könyvtárból, mert bár a skizofrénia első igazán átütő irodalmi megjelenése még várat magára, a téma iránti elköteleződés figyelemre méltó, és szorítok neki, hogy előkelő helyet vívjon ki magának a kortárs szépirodalmi művek között. Viszont olyan is lehet, aki azt gondolja, hogy az mind „bullshit”, amit itt összehordtam, nekik sok szeretettel ajánlom a Magyar Írószövetség felhívását egy holnapi irodalmi eseményre: „Bemutatják Döme Barbara Nők a cekkeren (sic!), Király Farkas Út a tengerszemekhez és Varga Zoltán Zsolt Euridiké halott című új köteteit 2019. szeptember 25-én 17:00 órakor a Magyar Napló Könyvesboltban.” Ezt a kifejezést, hogy (sic!) most tanultuk a médián a múlt héten. Tök jó.

Na, de mi az az antipszichiátria?

A cikk eredetileg az Origo.hu portálon jelent meg. Az antipszichiátria egy mozgalom, amely megkérdőjelezi a pszichiátria létjogosultságát, és vitákat generált, amely viták főleg a múlt század 60-as, 70-es éveiben lángoltak fel. Az egyik fő inspirálója a magyar pszichiáter, Thomas Szasz, aki a New York-i Syracuse Egyetemen tanár volt. A kifejezést David Cooper használta először 1967-ben. Az antipszichiátriai mozgalom, mint ahogy a neve is sugallja, elutasítja mind a pszichiátria elméletét, mind gyakorlatát.
Dr. Bonnie Burstow, antipszichiátria

Dr. Bonnie Burstow, az antipszichiátriai ösztöndíj alapítója E tendencia előmozdítói a pszichiátriát áltudománynak bélyegezték, mivel nagyon gyenge bázisokkal rendelkezett. Azt is jelezték, hogy orvosi “szakma” helyett ideológiaként működött, amelynek célja az emberi elme irányításának gyakorlása, és olyan címkéket használt, mint a “normális” és a “rendellenesség”. Most úgy tűnik, hogy az antipszichiátriai mozgalom újjászületése előtt állunk, Dr. Bonnie Burstow, a Torontói Egyetem professzora révén, aki nemrégiben pszichiátriai ösztöndíjat alapított az oktatási központjában. Az antipszichiátria pszichiáterek, pszichológusok, orvosok, filozófusok csoportja, akik szerint nincs olyan, hogy “mentálisan beteg”, hanem “túlélőknek”, “pszichiátriai túlélőknek” hívják ezeket az embereket. Számukra alapvetően a mentális betegségek nem léteznek. Ennek egyik fő érve az, hogy eddig nincs klinikai bizonyíték arra, hogy az elme beteg. Sem az agyi szkennelés, sem a tomográfiák vagy más teszt nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a mentális betegségek létezéséről beszélhetünk.  Dr. Thomas Szasz, az antipszichiátria “arca”, Az elmebetegség mítosza, és a Szertartásos kémia c. könyvek szerzője, 2012-ben elhunyt Bár a világon sok olyan hang van, amely továbbra is megkérdőjelezi a biológiai pszichiátriat, ezt szinte minden egészségügyi rendszerben bevezették. A pszichiáterek szerint ez sokkal olcsóbb és költséghatékonyabb a negatív mentális állapotok kezelésére. A gyógyszeripar, persze, mögöttük áll. Míg a pirulánkak sikerül fél óra alatt megnyugtatni valakit, aki például erős szorongással küzd, egy pszichológusnak, hogy megszüntesse ezt a szorongást, sok órányi terápiát igényelne. (Ha beleszólhatok, én viszont, személy szerint kétlem, hogy a havi 150000 forintos Xeplion annyira kifejezetten költséghatékony lenne. Plusz az egyéb járulékos költségek, kiegészítő terápiák.) Tény, hogy sok pszichiáter alkalmaz a gyógyszert, de az is igaz, hogy ezek a gyógyszerek sok embernek segítenek extrém helyzetekben. Ez azt jelenti, hogy ebben az értelemben a gyógyszer pozitív lenne a személy tüneteinek kompenzálására, ezáltal lehetővé téve a hatékony terápia lehetőségét. Ebben az értelemben talán a legjobb lenne egy konstruktív párbeszéd a pszichiátria és az antipszichiátria között, hogy a beszélgetés szintézise humánusabb és hatékonyabb kezelést biztosítson a segítségre szoruló emberek számára. Bumm. És hogy jövök én ebbe a történetbe? Röviden elmondom. Mint ismeretes (vagy nem) 1-1,5 hónapja beindítottam a Világgép projektet, aminek nagyon jó bejegyzései lettek, viszonylag alacsony nézettség mellett. Szinte sajnáltam, hogy nem vettem velük részt a Reblog versenyen. Nemcsak szinte, hanem effektíve sajnáltam, na, de mindegy. Közben kiderült számomra, hogy Thomasz Szasz kommunikációs elméletéből szeretném írni a záródolgozatomat, és a BA után (vagy közben) szeretném szorosabbra venni a kapcsolatot a Torontói Egyetem megfelelő embereivel, hogy ideális esetben az MA fokozatot valamelyik antipszichiátriai programban szerezhessem meg. A programok nagy sikerrel zajlanak Torontóban, az alapítvány 2016-os alakulása óta kidolgozták a tanulmányok rendszerét az MA-tól egészen a PhD-ig és tovább, és a leghíresebb antipszichiátriai szakembereket hívták meg oktatni. Ezzel párhuzamosan regisztráltam az antipszichiatria domaineket (hu és com), hogy a témában egy kicsit tematizáljam a közgondolkodást a közeljövőben. Szóval, ennyit

Búcsúüzenet a nyíregyházi pszichiátria részére

Megnéztem az idei nyári híreket a skizofréniával kapcsolatban. 17 éves Skizofrén zseni ledob egy ártatlan kisfiút az ötödikről. 51 éve vették őrizetbe a skizofrén szegedi sorozatgyilkost. És akik nem skizofrének, miket csináltak közben, felsorolhatatlan. Mondjam azt, hogy a média sarkít? Lássuk be a helyzet paradox voltát: a skizofrénekről szóló hírek mind kapcsolatban állnak minimum a gyilkossági kísérlettel, vagy azzal, hogy túl vannak gyógyszerezve. A társadalom reakciója: gyógyszerezzük őket túl, így kevesebb lesz az ölés. Másról is eshetne már szó ezügyben. Például arról, hogy a skizofréneket ölik. Lassan és módszeresen, de kivétel nélkül mindegyiket hazavágják gyógyszeresen vagy ellehetetlenítik társadalmilag. Aztán gyilkosok hírébe keverik őket. Beszéljünk arról, hogy mekkora feszültséget generál ez ezek között az emberek között. És ez nem azért van, mert meg akarják őket gyógyítani orvosilag, vagy mert annyira agresszívak lennének. Ez azért van, mert a skizofrének másféle tudással rendelkeznek a valóságra vonatkozóan, és ha beszélnének a világaikról, hallucinációikról, érdekeket sértene az egész világon. Elsősorban rögtön a gyógyszeripar és a betegségipar és a pszichiátriaipar érdekeit sértené, akik méregkeverő, börtönőr, gyóntató pap, és még ki tudja, milyen funkciókban tetszelegnek a társadalomban. De a legfontosabb funkciójuk még is az a gyógyításnak hazudott alakoskodás, amit akkreditálva, hadd mondjam el, briliánsan belecsiszoltak az egészségügy szerkezetébe.

 

postaláda, nyíregyházi pszichiátria

Megpróbálom máshogy elmagyarázni, valamivel modernebb megközelítésben. Mivel én egy időben bevallottan influencer szerepre törtem a mentális betegségek témájának a területén, onnan vágom, hogy ez a piac nem nagyon tűr meg más szereplőt a saját influencerein kívül, akik maguk a pszichiáterek. Ki hogyan. Van, aki még a régi urambátyám rendszer szerint, de valaki már egész kis show-t kerekít a rendelése köré, annak érdekében, hogy minél több betege legyen, akinek mérget tudjon felírni, és beadni, pontosabban rávenni szuggesztíven, hogy még önszántából be is vegye, sőt, még hálás is legyen érte, sőt, még ajánlja is az ismerőseinek. Már ahogy az egész lenni szokott. Ez bizony sarlatánság, kóklerség a javából, de államilag – egyelőre – szentesítve. De nem lesz ez mindig így, barátaim. Évek, esetleg évtizedek kérdése, de valaki fel fogja találni a spanyol viaszt, vagy én, vagy más, lényegében mindegy, amivel ki fogja ütni a pszichiátriát a nyeregből, és le fogja szállítani a magas lóról. A pszichiátria azért tudja még tartani az állásait, mert társadalmilag olyan mélyen van belegyökerezve a mindennapi életbe, hogy (láthatatlanul) egy csomó szálat irányít, amik nála futnak össze. Vegyük például a bíróságot: gondnoksági perek végeláthatatlan sorával foglalkoztatja és szórakoztatja őket.

Ezt azért teheti meg, mert jogilag le van védve. Rendőrség, mentők, gyógyszeripar? A zsebükben vannak. Ahányszor egy pszichiáternek kedve támad valakit „megleckéztetni”, megteheti, persze, bizonyos határok között. Azért arra én is vigyázok, hogy a határokat – egyelőre – ne lépjem át. Hiszen én is a kezeik között vagyok, és már egyre jobban nem akarnak elengedni, a gyógyszeres nővérke – aki a pszichiáternő helyett tartja a rendelést, valami Anikó nővér, folyamatosan azon sipákol, hogy miért nem egy egész ampulla abilify-t kapok, mert inkább belém fecskendezné a szrát, minthogy kiöntse a csapba. Mindenesetre drága szarról van szó: a xeplion (egy másik szr) ampullája 150000 forintot kóstál havonta.

Nem tudom, hány fszt kellett Anikó nővérnek a nyíregyházi pszichiátrián leszpni (és kiét), ameddig olyan pozícióba került, hogy cerkófmajomként beüljön a pszichiáterek nyakába és vezesse a rendelést a kiégett kollégák helyett, de valószínűleg nem egyet vagy kettőt. Hogy kiélhesse a primitív hatalomvágyát ő is annyi leszptt orvosf*sz után, a “szakma” nyilván rezignáltan tűri mindezt, mert őket meg ő tartja a „kezében”. Nem tudom, országszerte hány Anikó nővér van hány fejetlen pszichiátriával egybekötve, de szerintem elég sok, szóval nekem mostanában kezd egy kicsit megint betelni a pohár Nyíregyházával, és megyek át Debrecenbe, hátha nyugisabb körülményeket találok. Valahol csak van az országban viszonylag normális pszichiátria nem.

Ha ez sem válik, be kerek perec el fogom utasítani az orvosi ellátást, és aztán alászolgája, engem többet nem látnak ebben az aljas szisztémájukban viszont. Ja, ha valaki már nem emlékezne: én voltam a postaládás srác.

Anticity – Rutkai Bori alteros elborulása

Azt hiszem, alapvetően egy eléggé tűrhető kultblogger lennék, amennyiben nem lennék véresszájú antipszi blogger, na, de hagyjuk. Rutkai Bori is egészen tűrhető gyerekdalokat csinál, vagy éppen a Vacka Rádió című posztmodern elemeknek sem híján lévő… hm… akármihez készít átvezető zenéket, de néha aztán átcsap alterba, és azért, gondolom, ez áll a legközelebb az igazi önmagához, amikor az Anticity és hasonló produkciókban mutatja meg magát zenekarával, ami volt már Specko Jedno zenekar, Hébe-Hóba banda, Bori-banda, igazából az identitásuk nekik is képlékeny. Bejegyzés egy kevésbé ismert zenekar régebbi albumáról és underground-sirató.
Rutkai Bori: Anticity

Nahát, ez a hír nem lesz túl friss, mert a lemez 2013-ban készült, amikor “én még az igazak álmát aludtam”, túl kiütve ahhoz pszichiátriai gyógyszerekkel, hogy “beszálljak az internetbe”, vagy csak az életbe is, akár. Sok idő telt el, mindegy, skizofrén mércével nem is olyan sok… Erre az albumra is azért lettem figyelmes, mert egy Skizo című szám is szerepel rajta, nem is rossz, egyébként. Az Anticity albumcím pedig egy ilyen magamfajta “rebel without a cause” karaktert nyilván megfog. Azért mostanában nem is annyira ok nélkül lázongok, de most már úgy látom, kezdünk csapongani. Nem is nagyon tudtam, hogy melyik blogomba írjam ezt a bejegyzést, kicsit erőszakkal került ide, és nem is a blog szekcióba, hanem egyenesen ide (ahol van). Na, meg mostmár tényleg kurvára mindegy, szóval elmondom, hogy azért került most ide Rutkai Bori Anticity-je egy időutazással, mert nem tudtam annak idején az Origón írni a Vacka Rádióról, mert már nem volt fent sem a YouTube-on, sem sehol, mert mesékről és mesejátékokról is terveztem írni, de ennek már tényleg lőttek.

A mai napot ilyen chillesre is terveztem, mert éjt nappallá téve dolgozom ezen a felületen, mégsincs túl sok látszatja. Ezért hát valahonnan eszembe jutott Bori, már nem is igazán emlékszem honnan (Demencia szakrendelés), és akkor már úgy gondoltam, hogy ma be kell érni lájtosabb témával, azt viszont nem gondoltam, hogy effektív csapongásba kezdek, ugyanis még a Lángoló Gitárokat vagy az Origó cikkét sem volt energiám átfutni ehhez a bejegyzéshez, sajnos, így magamra vagyok utalva a véleményezésben, ami nem sok jóval kecsegtet, tekintve, hogy nem értek túl sokat a zenéhez. Annyit még én is megállapítottam róla, hogy jazzes, rockos, alteres stb. hangzású, és lenne is valamennyi köze az undergroundhoz, ha létezne ma Magyarországon underground kultúra. Ezt a szó utoljára egy elszalasztott Magashegyi Underground koncert kapcsán merült fel bennem, még a Vidor Fesztivál környékén, ahol egyébként még a Vacka dalokat is hallgattam, nem sejtve, hogy az előadó már régen az Anticity nevű projektjével várandós.

Ha valaha volt részünk csapongó feleletek végighallgatására általános/középiskolában, netalán a felsőoktatásban, ismerősnek tűnhet sokaknak a gondolatfűzési technikám. De most komolyan: 2013-ban, az underground közeg teljes hiánya mellett ilyesmivel kijönni azért elég nagy merészség volt a szerzőtől. Tudjuk, hogy a minőségi underground előbb átmegy népszerűbe, aztán populárisba, majd elveszti minden underground jellegét. (Igen, mint a romkocsmák és a Kispál és a Borz.) Az undergroundba beleragadni egyszerűen egzisztenciális csőd és életveszély (ez, mondjuk, magamnak is szólhatna, de hát az igazság és a népszerűség úgy aránylik egymáshoz, mint Makó Jeruzsálemhez, ebben az agymosott korban pláne). A Spotify-on hallgattam meg egyébként a lemezt (direkt ezért regisztráltam), és azt tudom mondani, hogy szívesen mennék ilyen koncertre, ha lenne, de nem hallgatnám rongyosra a számokat. Ezzel (sok)mindent elmondtam róla, gondolom.

Mint szövekhez valamennyit konyító ember éreztem benne némi szómágiát, de ez a mítoszteremtéshez kevésnek bizonyult, inkább olyan “Mesék nagyoknak” hangulata van, és olyan ötletek megvalósításáról szól(na), amik esetleg nem valók gyerekfüleknek feltétlenül. A poétikai-nyelvújítási kedv széles pályán mozog a “betontotem”-től a “munkatangá”-ig (első és utolsó dal), és olyan slágergyanús számok sem hiányoznak róla, mint a Kutyával leöntött kávé, de ez a lemez maximum valaminek a kezdőpontjaként nyerhetett volna csak igazán értelmet, de legjobb tudomásom szerint Borit azóta elsodorta a showbiznisz, és teljes erejével a gyerekdalokra és az infantlizmusra koncentrál. Nem bántásként mondom, de a mai világban mindenki csinálja, amihez a legjobban ért, én például a pszichiátria szo… kritizálásához szóval legközelebb ilyen értelemben találkozunk. Ennyi volt mára a kultúra, ennyi volt a Specko Jedno és Rutkai Bori. (Éljen, éljen!)

EDIT: Most valami kimaradt ebből a bejegyzésből (igazából több valami is), de a Specko Jednonak és Borinak nem ez volt az első ilyen jellegű projektje, hanem 2009-ben volt egy Whatevergreens (Édesmindegy szerenádok) albumuk, de sajnos akkor voltam életem mélypontján, tehát csoda lenne, ha értesültem volna róla. Erről az albumról viszont ismerem a Bácsi a biciklin című számot, az egészen király…:-) Sajnos számokat még mindig nem tudtam linkelni, a JuhTyúkon megvannak. 🙁

Depresszé – William Styron: Látható sötét

Annak idején nagy felbolydulást keltett az amerikai pszichiátriai körökben is William Styron Látható sötét című emlékirat-esszéje. Mindig is szoktam mondogatni, hogy Amerikában előrébb járnak, mint mi. Legalábbis akik tudnak a sorok között olvasni. És értelmezni a mentális betegségek természetét. Érhetne az a vád minket, hogy nem vagyunk konstruktívak, hogy csak kritizálni tudunk. Most azok leszünk. Az a helyzet, hogy úgy leszünk konstruktívak, hogy destruktívak vagyunk. Mindent le kell rombolni, hogy felépülhessen valami új? Lehet… Most pedig következzenek azok a gondolatok, amelyek William Styron esszéjének nyomán fogantak meg bennem. Esszé az esszéről. Álom az álomban. Stb. De komolyan. Ezeregyszáz szavas esszé.
William Styron: Látható sötét

Az esszé egy párizsi út leírásával kezdődik, amiben a híre amerikai író egy hírneves franciaországi díjat vesz át, és éppen depressziója súlyosabbra fordulásával egy időben történik mindez. Nyugat-Európa messze van, az Egyesült Államok még inkább… Messziről jött ember mindig azt mond, amit akar, irodalmi díjak, Franciaország, az amerikai írók Hemingway utáni nemzedéke, Albert Camus és az egzisztencializmus… távoli dolgok, sokunk számára…

Viszont maga a téma nagyon közeli és egyre elterjedtebb: a leselkedő mentális betegség, a leselkedő rém, a leselkedő borzalom… most enyhén szólva spoileres leszek, már ha egy életrajzi esszé esetében lehet ilyesmiről szó… egy alkoholelvonás, egy fel nem dolgozott szülői tragédia, vagy egyéb problémák? Mi okozta az író esetében a klinikai depressziót? És más írók esetében? És amikor még nem voltak klinikák, már akkor is létezett vajon a klinikai depresszió? Válasz: igen, és nem. Nyilván létezett, de nem ilyen névvel, és nem ennyire súlyos formában, véleményem szerint. Igazából van egy elméletem, de egy depresszióról szóló könyvet is el kellett olvasnom, ahhoz, hogy némileg igazolást nyerjen. Ebből a szempontból szerencsés választás volt a könyv. A pszichiáterek kötelező olvasmánya ez, bizonyos vidékeken, és a pszichiátria trójai falova, ezen a vidéken, ha értően olvassuk.

A könyv elsősorban lebilincselő stílusával fogott meg, és úgy gondoltam, nem lehet rossz dolog egy ún. “híres ember”, egy “íróember” véleményét elolvasni a dologról, már csak azért is, mert véleményem szerint a mentális betegségek megoldása nem az amúgy is jól prospreráló orvosok feladata, hanem a bölcsészet XXI. századi ügye, ha jól csináljuk, az lehet, akiknek viszont már hagyományosan évszázadok (ezredek) óta kilóg a s*ggük a gatyából, egyetlen dolgot őriznek még rendületlenül, a mai napig, az emberséget, és ez az, ami meg fogja váltani az emberiséget, semmi más. (Egylényegű vagy hasonló lényegű? Homousion vagy homoiusion? Ma már egy “i” betűn nem szarakodunk.) A mentális betegségeken belül, és az egész társadalomban paradigmaváltás szükséges, mégpedig a reáltudományok oldalára jócskán átbillent egyensúly visszabillentése legalább annyira, hogy valamiféle egyensúly beálljon. De nem is ez a lényeg. Nem célom, hogy felkent bölcsész-papok rohangáljanak az őrület szentélyeiben, és azzal keressék ezentúl a kenyerüket… Vagy igen…? Talán elég lenne a pszichológia és a pszichológus a “kóros”, “pszichiátriai” folyamatok kontrollálására? Talán néha még sok is belőlük?

William Styron maga is csak az élményei leírására szorítkozott… Maradjunk mi is a megfigyelő álláspontján… egyelőre. A szerző minden művészi eszközét felsorolta a depresszió “mint betegség”, “mint kór” leírására, néhol már-már túlzásokba esve, legalábbis a borzalom bugyrainak ecsetelésében, legalábbis látszólag, valójában nem túloz. Csak azt tudja rosszul, hogy a depresszió valamiféle kórság lenne, a kor fogalmai szerint azonban valóban az volt, és még ma is nagyon erőltetnék ezt a vonalat… A bejegyzés végén viszont a szerző saját szavait fogjuk beidézni ennek a cáfolataként… A depresszió, a skizofrénia egy állapot, néha kellemetlenül tartós, ám semmiféleképpen nem betegség, a szó orvosi értelmében. Kurva sok mindent nem értünk még a világból, mi hogyan működik. A természettudományos világkép meg fog dőlni, még ebben a században, annyit mondok. Legalábbis meginog… A saját módszerei fordulnak ellene, és kétségbe kell, hogy vonja önmagát…

A végtelen bonyolítás helyét átveszi a végtelen egyszerűsítés, nemcsak a reáliák világában, hanem a humaniórákéban is (hogy ilyen hülye szavakkal dobálózzam). Az van, hogy minél több fát ültettünk, annál jobban nem vettük észre az erdőt… Ahova azóta egyre mélyebben jutunk… klasszikus értelemben vett bölcsészek segítségével… William Styron esszéjében még nem kezdi ki az orvostudományt, hanem a legnagyobb tisztelet hangján csak rávilágít néhány furcsaságra, anomáliára, például a gyógyszerezés kérdésében… Például, hogy lehet, hogy egyes gyógyszerek inkább gerjesztik a depressziót, mint gyógyítanák… persze, ugyanezt elmondhatnánk a hallucinációkat kiváltó antipszichotikumokról is…

Elmondom, hogy látjuk mi, hogy látom én, William Styron, az éles eszű megfigyelő szemén keresztül… és a saját tapasztalataimat hozzáadva, azokkal kiegészítve. A depresszió és a skizofrénia is “biokémiai egyensúlyzavar” az agyban – mondják az orvosok. De hogy miféle, máig sem tudják. Viszont erősen kezelik, mivel az a dolguk, hogy egyes állapotokat – az ember természetes, a transzcendens határát súroló, vagy éppen már átlépő állapotait kinevezzék betegségeknek, és nesze neked, ezoterikus világkép, holisztikus világkép, és végképp semmi dolgunk a mítosz, a mítikus világkép reneszánszával, amit szerintem ez a kor hoz magával. Hanem kategorizáljuk őket: elnevezzük depressziónak, azokat is csoportokra bontjuk, elnevezzük skizofréniának, azoknak is változatait különböztetjük meg, elnevezzük bipoláris depressziónak pszichotikus epizódokkal, ami meglehetősen kevert forma. Egyébként a DSM-V már az egyszerűsödés útjára lépett, alcsoportok tűntek el, olvadtak be, elkezdődött a pszichiátria lassú felszámolása, mint haszontalan tudományé, csak nem tudják még, hogy fogjanak hozzá. Hogyan mondjuk el, hogy végighazudtunk 1-2 évszázadot? Hogy ez az egész zsákutca? Nem csoda, hogy senkinek nem fűlik hozzá a foga… majd a következő nemzedék elmondja… a következő nemzedék a következőre gondol… ami újra a következőre hárítja. Közben meg szajkózzák, figyelemelterelésként, hogy “az orvostudomány fejlődik”. Na, ja. Lehet, hogy az orvostudomány fejlődik, de ti nem tartoztok oda. Lássuk inkább William Styron konklúzióit lezárásként:

“A legsúlyosabb depresszióba esett emberek túlnyomó többsége megmarad, és boldogan él, amíg meg nem hal, akárcsak azok, akiket elkerül a csapás. Némely iszonyú emléktől eltekintve a depresszió alig hagy maga után maradandó kárt. Sziszifuszi gyötrelem a tudat, hogy nagyszámú érintett – ötven százalékuk! – válik újból áldozatává a kórnak: a depresszió visszajár. A legtöbben azonban ezeket a visszaeséseket is túlélik, s nemegyszer jobban viselik, mert a tapasztalat lelkileg megedzette őket az emberevő óriással való küzdelemre. Rendkívül fontos, hogy azok, akik éppen elszenvedik az ostromot, s talán első ízben, eleget hallják – azaz inkább meggyőződhessenek arról -, hogy a betegség befutja majd szabott pályáját, és ők át fogják vészelni.”

Lényegében ennyi a tanulság. És ez a skizofrénia esetében is igaz. Figyelt mindenki? Esett itt szó gyógyszerről? Nem esett. Miért akar a pszichiátria tevékenyen részt venni egy   (több) olyan állapot lecsengésében, amiről azt sem tudja, micsoda, miért fojtja le, gátolja meg, akasztja meg gyógyszeresen azt, amiről fingja sincs, miért történik, mert nem látja az összefüggéseket, mert nem is láthatja, mert az ő világképe szerint ilyesmi nem is létezik. Összegezve tehát: a gyógymód az, hogy nincs gyógymód, hanem hagyni kell, hogy a folyamatok kiforrják magukat, végigmenjenek az emberen, lecsengjenek, és az ember meggyógyuljon (hiszen nem is volt beteg) abból az állapotból, amibe került az élet és a körülményei hatására.

Klasszikus: A harcosok klubja

Egyszer egy pszichiátriai osztályon néhány skizó (férfiosztályról van szó) összehaverkodott, és egy szobában múlatták az időt. Volt aki evett, volt aki olvasott, valaki csak feküdt, egy valaki fekvőtámaszozott közben beszélgettek/tünk. Egyszer csak beront az ápoló és megszólal:- Mi ez itt, harcosok klubja? – Azóta érdekel a film, mert tudtam, hogy valami skizó téma is van benne. Ennek az emléknyomnak köszönhetem ezt az alcímet és ezt filmélményt.

A ma már klasszikusnak számító Harcosok klubját David Fincher rendezte Chuck Palahniuk regényéből, ami egyfajta kiáltványnak is felfogható a fogyasztói társadaalom ellen. Legalábbis a filmben elhangzó szövegekből nagyon úgy tűnik. A mély és elgondolkodtató klisék az értéktelen és haszontalan bankkártyákról, autókról, házakról és egyéb használati tárgyakról, valahonnan innen eredeteztethető, illetve jelenik meg markánsan. A skizofrén vonal a filmben felfogható inkább disszociatív személyiségzavar-vonalnak is, tehát maga a film többet ártott a skizofréniáról kialakult (helytelen) kép rögzülésének, mint elsőre gondolnánk.Viszont ezen kívül is felmerül a kérdés, hogy van-e valami haszna, valami morális tanulsága a filmnek, vagy netalán inkább káros és kóros elképzelések gyűjteménye, és mindamellett, hogy nagyszerű mű, mrmint nagyon jó szövegek hangzanak el benne (mintha mindenki előre megírt monológokat olvasna papírról), igazából semmi érvényes mondanivalója nincs?

Harcosok Klubja

“A mélypontot elérni nem hétvégi kirándulás és nem is jógakurzus.” – valahol a film második felében hangzik el a mondat, és ez nagyon furcsa, mert a főszereplők állandóan valami mélypontot emlegetnek/keresnek (különösen Tyler). Azt hiszem, az is elhangzik, hogy mi is igazából az a mélypont, vagyis az, amikor valakinek már nincs több veszítenivalója, akkor feláll és küzd, és ekkor úgy tűnik, folyamatosan nyerésben van, szóval innen már csak felfelé vezet az út. Azt hiszem, életem egy pontján én is elértem ezt a mélypontot, szóval tapasztalatból tudom, miről akar beszélni a film. Az is kérdés, hogy van-e joga egy csoportosulásnak, baráti klikknek magához ragadni a kezdeményezést, ha nem jól mennek a dolgok, és akár törvénytelen eszközökkel rendet teremteni maguk körül. Személyes véleményem az, hogy igenis joga van, de mint a “jog” szóból kiderül, csak legális, csak törvényes keretek között gondolom ezt el, ennyiben nem találó a harcosok klubja alcím.

Harcosok Klubja ismerkedés

A narrátor a másik főszereplő. összevissza álneveken ismeretes, nekem valamiért a Cornelius maradt meg, de a barátnője, Marla egy csomó nevet felsorol, amin bemutatkozott már. Ez a jelenet még a film első részében van, amikor Marla és ő különféle gyűlésekre, klubokba járnak álmatlanság (inszomnia) ellen, és egy csomó alternatív megküzdési stratégiát elsajátítanak az életben, nem mellesleg pedig nem halnak bele sem az inszomnia szövődményeibe, sem a narkolepszia következményeibe. Először igen negatívan indul a kapcsolatuk: egymást akadályozzák a gyógyulásban, és elég morbidan hat, amikor felosztják a különféle betegek és haldoklók közösségeit, hogy ezekben leljenek gyógyulásra, de úgy, hogy ne zavarják egymás köreit. Egyvalaki mégis bezavar. Tyler az, amikor Cornelius/narrátor találkozik vele a repülőn, és ez fordulatot hoz mindkettőjük/mindhármójuk életébe, sőt, egy kissé átalakítják a világot, amikor meghackelik a bankrendszert. Mivel ez már a film legelején elhangzik, ezt nem tekintem spoilernek. Ezt viszont igen:

 

SPOILER ALERT
Miről is akartam még értekezni: Ja, igen, a szokásosjó/rossz felosztás ebben a filmben átalakul módszertani kérdéssé, a konfliktus abból keletkezik, hogy Tyler egy lépéssel mindig előtte jár a narrátornak, és helyteleníti a cselekedeteit is általában, amikor már nagyon önállósítja magát. Na, meg, persze, a film szeretné behozni minimálisan a transzcendenst is: Tyler vajon tényleg létezik, vagy csak “egy hang” a narrátor fejében, vagy ki is ő valójában, egy új személy(iség)? Ezt a filmben úgy igyekeztek ábrázolni, hogy a főhős gyakran össze-vissza verte magát, meg lövöldözni kezdett néhány hektó nitroglicerin mellett. A skizofrénia megítélésén, mondanom sem kell, ez sem segített, így látni ábrázolva. A film egyébként mindent megtesz, hogy összemossa a skizofrén, a pszichopata és a disszociatív zemélyiségzavaros vonásait, persze, ki nem mondottan. Mondjuk, attól még jó film.

Terry Davis és a TempleOS – második felvonás

Na, kérném szépen. Kezdjük ott, hogy az előbb nyírtam ki a laptopomat, szóval most a Raspberry Piről pötyögök, ami elsősorban is egy szervergép. A napokban némi anomáliák léptek fel ezen az oldalon is, egyébként nem a CIA volt, hanem én zártam ki magam az adminisztrációs felületből, és jópár napig úgy működött az oldal, mint amikor az egyszeri paraszt a lovak közé dobja a gyeplőt, és elalszik a bakon (amin egyébként nem csodálkozom). Harmadsorban pedig nem igazán tudtam leszakadni a Terry Davis témájának, annyira nem, hogy utánanéztem néhány életrajzi és programozói dolgának, bár még egyelőre eléggé random módon, és érdekes megfigyeléseket sikerült eszközölnöm.
Terry Davis

Ez a bejegyzés arról fog most szólni dióhéjban, amit megtudtam róla. Ott hagytam abba valahol, hogy a rendőrség nem tudja kideríteni, hogy balesetben halt-e meg, vagy öngyilkos lett, arra, hogy számos rosszakarója, irigye, haragosa, sőt konkurense volt, erre a szegény rendőrség nem gondolt, sajnos. Terry Davis igazából nem volt egy szent. Sokat szenteskedett ugyan, de alapvetően eléggé indulatos ember volt, számos fórumról kitiltották vagy emiatt, vagy rasszista kijelentései miatt. Emiatt is lehetett haragosa. De nézzük a konkurenciát: Linus Thorvaldsen és Bill Gates. Nem semmi pasasok, a Linux és a Windows létrehozói, bár nem a véreskezűségükről ismertek, de nekik pont jól jött például, hogy Terry eltűnt a színről. 2014 nyarán létrehozta a TempleOS hálózati kiadását, vagyis szerverváltozatát, és Linus Thorvaldsent éa a Linuxot ezzel megszégyenítette saját elgondolása szerint. Érdekes módon, később úgy nyilatkozott, hogy Isten nem engedte neki a hálózatos verzió elkészítését, vagyis szerintem egy kicsit eléggé meg lett fenyegetve. De megint csak nem nyughatott, 2017-ben megint webes kiadáson törte a fejét, amit ki is aknázott egy tőle független valaki (vagy valakik), létrehoztak egy forkot (változatot) belőle Shrine néven, a mai napig fent van a GitHubon.

TempleOS

A következő évben aztán hirtelen felgyorsultak az események, Terry állítólag nem volt hajlandó szedni a Risperdált, amitől nem tudott koncentrálni, tehát “nagyon beteg lett”, volt valami összezördülés is a családban, ami tettlegességig fajult, valakit mellbe ütött dulakodás közben, ezért egy skizónak, persze, egyből halál jár, vagy minimum pszichiátria. Itt viszont egy érdekes dolog történt, Terry-t nem várták otthon a pszichiátria után, hanem nemes egyszerűséggel a faterja kibaszta otthonról, és ezért hajléktalan lett, és lelépett egy laptoppal. Újabb érdekes fejlemény, hogy “a nagyon beteg”, “nagyon téveszmés” halála előtt 2-3 nappal még elkészítette a TempleOS legújabb (és egyben legjobb) kiadását, tehát hajléktalanként is ezzel foglalkozott, állítólag segítői, támogatói is akadtak. Tehát emberünk nem úgy tűnt, mintha le akarna állni a projektjével, amit a YouTube-on azonnal teszteltek is (házban lakó, komoly, nem skizofrén emberek), és nagyon jól teljesített. Szóval vonat alá aligha ugorhatott, maximum széles jókedvében, de erre szerintem kevés az esély. Arra, hogy elbambult volna, hm, persze, lehetséges… Csak azt furcsállom, hogy a rendőrség az idegen kezűség gyanúját fel sem vetette, amikor nem kevés embernek lett volna indítéka megölni őt.

TempleOS

Az már csak hab a tortán, hogy tavaly óta folyamatosan tüntetnek el minden anyagot a TempleOS-ről és Terry Davisről, ami feltűnő, a túl nagy_igyekezet, hogy megnehezítsék a TempleOS használatát, a TempleOS fejlesztését, egyáltalán a TemplOS-szel való bárminemű foglalkozást. 2018 decemberére gyakorlatilag minden fontosabb anyagot legyalultak a netről, amivel lehetett is volna valamit kezdeni. Időközben felbukkant ugyan egy archívum, 2 GB-nyi, jórészt eltüntett anyaggal, de ki fogja azt mind kibogarászni? Talán majd azt is én…? Egyelőre ennyire haladtam az ügyben, a bejegyzésben emlegetett tevékenységem miatt szinte 5 perc szünetet sem tartottam a munkában (a legmegterhelőbb a Világgép visszaállítása volt, a legkönnyebb a laptopom szétcseszése, egy benne felejtett penrdive által), nem csoda, ha nem voltam már 2-3 napja kontrollon sem. Sebaj, majd rám is rám fogják, hogy “nagyon téveszmés”, és jöhetnek a retorziók, amiket most bővebben nem szeretnék részletezni (illetve elszenvedni sem). Egyébként Terry sorsa tipikus skizofrén sors, illetve a környezet által adott tipikus reakciók sorozata egy skizofrénnek bélyegzett ember életére és halálára.