A mentális betegségekről folyó pár beszéd

Az interneten keresgélve a skizofréniáról szóló anyagokat, úgy gondolom, a mentális betegek részére egy külön, gügyögő, debil nyelv van kitalálva. Mintha az internet egy teljesen más bugyrában járnék ilyenkor, előtűnik a betegeknek szóló „darkweb”. Ha még a web 1.0 idejében lennénk, és csak linkeken lehetne jórészt közlekedni weblapok között, és még nem lennének keresők, egy mentális beteget rá lehetne állítani egy olyan szellemvasút sínpárjára, ahol örökké gügyögő reformpszichiáterek és azok tanítványai integetnének pirulákkal a másik kezükben. (Arra pedig, hogy egy mezei pszichiáter megjelenenjen a weben, gondolni sem merek, maximum úgy, hogy itt az irodám, ennyi a magánrendelésem, és kész, jelszó, persze a diszkréció!)

Sajnos van Google. Sajnos vannak más keresők, és vannak web 2.0-es közösségi médiumok is, bár ezek még (vagy már) kevésbé hatékonyan működnek, mert ide is betört a társadalmi prűdéria, mert mit fog szólni a II/1-ben, a fal másik oldalán Bözsi néni, ha a mentális állapotomat tárgyalom? Úgy van, bolondnak néz, és legközelebb rám hívja a mentőt, holott lehet, hogy neki kellene aktuálisan. Szóval hol lehet megfelelő párbeszédet folytatni az interneten a mentális betegségek témájában? Sehol? Van a bura.hu, amiről tudok, oszt csókolom? A bura.hu-n jórészt gyógyszeres tapasztalatokat osztanak meg, egyes emberek (akiket tisztelek) annyi tablettával funkcionálnak viszonylag jól, hogy csodálkozom, hogy fel bírnak egyáltalán kelni az ágyból. Vagy az is előfordul, hogy nem jól vannak, persze, és olyankor jön a „krízis”, anyázás, falcolás, pia/drog (kinek mi), és a segélykérés.

Jelen állás szerint én is feladatot vállaltam a buránál mint önkéntes éjszakai/hajnali Facebook admin, eddig még nem sok vizet zavartam, érdekes, hogy éjszaka az emberek nem kerülnek krízisbe általában (vagy nem itt), hanem az igazak álmát alusszák/mit tudom én, mit csinálnak. De ez a poszt nem a Búráról kíván szólni (aminek aktuális változásait néha nekem is nehezemre esik követni), hanem arról a diskurzusról, ami mentális betegek között kialakul a neten vagy nemalakul ki. Leginkább az utóbbi történik. Miért? A web 2.0 tovább szociális médiumai tovább konzerválják a kialakult tarthatatlan állapotot azzal, hogy nem merünk megszólalni nyilvános helyen a betegségről, és valljuk be, nem is akarunk (maximum vicces mémeket küldözgetünk róla pár lájk reményében).

Nem szól ez a diskurzus erről a Világgépról sem, mert jelen állapotában nem is alkalmas annyi embert befogadni, amennyit kellene, és én sem próbálok itt társasági moderátor szerepében feltűnni. Vannak ugyan fórumtopikok, de csak jelzés értékkel, nem gondolom, hogy a web 2.0 korában valaki fórumozni akar, amikor még a regisztráció is nehezére esik, akár a Búrára is. Inkább elmondja az életét egy Facebook adminnak ától cettig (akinek nem is az a feladata, hogy őt hallgassa naphosszat), minthogy rászánja magát és rányomjon arra a k. regisztráció gombra. Valamennyire érthető, hogy az ember nehezen szánja rá magát, hogy regeljen a 600. oldalra is, de mivel ilyen oldalakkal úgyis ritkán fog találkozni, mint a Búra vagy a VG, talán mégsem akkora hülyeség.

Mindegy, nem akarom itt tovább csépelni a szót hétfő hajnalban, csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy mentális betegségek témájában még nagyon is érzem a létjogosultságát (és szükségét) az olyan fórumoknak/portáloknak, mint a Búra, és amit itt is lehetne csinálni kicsiben (vagy legalább ráutaló magatartást folytatni), bár ennek még nyilván itt nincs még meg a kidolgozott feltételrendszere, és nekem is bőven van még min dolgoznom, mert a megnövekedett látogatószám miatt előfordul, hogy eltelik újabban fél perc is, mire bejön az oldal. Erre próbálok meg viszonylag sürgős megoldást találni a közeljövőben, ami azt jelenti, hogy még a héten. Pontosabban szólva, maradjunk annyiban, hogy minden felmerülő problémára folyamatosan keresem a megoldást.

Köszi, hogy elolvastad! 🙂

Ui.: Egy kis bölcsészkedő-nyelvészkedő faszariság: A búra szó hosszú ú-val írandó, kivéve, ha a Sylvia Plath Üvegbura című regényéről van szó. A Búra oldal neve a mai napig nem tudom, hogyan írandó, mert nem tudom, hogy a névválasztás a regény címe alapján történt-e vagy sem.
Ui2.: Pont mialatt a bejegyzést írtam, értesülhettem volna róla, hogy zajlanak a bura.hu megújításának munkái, és mint admin aztán bele is láthattam ezekbe, a felület szinte tökéletesen web 2.0-es élményt nyújt majd. Ettől még mi messze vagyunk, még teljesen web 1.0-es felület vagyunk, és erre még rá is pakolunk a retro elemekkel, ami nagyrészt az én ízlésvilágomat tükrözi, de én sosem követtem annyira a trendeket. De amit csinálunk, szerintem eléggé profi dolog, azért beszélek többes számban, mert pl. a héten is 2 helyről várok “híreket”, bejegyzést, és még ebből az oldalból akármi is lehet. Miből lesz a cserebogár, ugye? Az oldal lassúsági kérdését megoldottam, úgy, hogy átvittem .hu domain alá, shared hostra (teljesen hagyományos, megosztott tárhely).

A pszichiátria a XX. század bűvésztrükkje

„A másik következtetés az, hogy nem létezik szkizofrénia. Ez a következtetés annyira kellemetlen – folyományai annyira pusztítóak – hogy a szaktekintélyek még a lehetőség szintjén sem ismerhetik el. Ma nem volna szkizofrénia, nem létezne orvosi, pszichiátriai közegészségügy sem, terápiás szempontból semmi sem igazolná a „szkizofrénnek” nevezett betegek őrizetbe vételét, bezárását és akaratuk ellenére történő gyógyszeres kezelését. Nem létezne polgári felügyelet alá helyezés, őrület elleni védelem. S akkor hová jutnánk?” – Thomas S. Szász: Az elmebetegség mítosza

1. Miért betegség az elmebetegség? “Csak.” Mert az orvos azt mondja.

Na, igen. Miért állítja orvosok egy csoportja, illetve betegek egy csoportja, hogy nem létezik elmebetegség? Magam is megfigyeltem, hogy bizonyos elmebetegek, közvetlenül egy pszichotikus epizód után elkezdik átértékelni a pszichotikus shubban (vagy amit annak neveznek) átélt élményeiket, és sajátos kis értelmezéseikkel gyakran jutnak arra a következtetésre, hogy ők nem betegek, és elkezdik megmagyarázni a shubban átélt tapasztalatokat. A nagyon okos külső szemlélő ezt elintézi annyival, hogy „Persze, hiszen elmebetegek, és éppen ez a betegségük lényege, hogy nincs betegségbelátásuk, stb.” Van-e a skizofrénián kívül olyan betegség, aminek az az egyik LÉNYEGE, hogy a betegnek az a TÉVESZMÉJE (delusion), hogy ő nem beteg? Nincs. Ez a szerencse, mert akkor elkülöníthetjük a skizofréniát bármilyen más betegségtől, amikor ítéletet kell mondanunk róla, hogy betegség-e vagy sem. Jó, néhány beteg azt mondja, hogy nem beteg. A pszichiáterek azt mondják, hogy nem mondhatja egy beteg azt, hogy nem beteg, hiszen ők kimondták rá, hogy beteg. Ez, mondjuk kb. óvodás szint, de mindegy. Miért kell ovis szintre lesüllyedni, hogy betegnek mondjanak minket? Vajon azok az orvosok is betegek, akik azt állítják, hogy az elmebetegek valójában nem betegek? Igen, könnyen megkaphatják…

2. Miért az az egyetlen “joguk” az a betegeknek, hogy ne készülhessen róluk dokumentum?

Azért, mert – mint a Szász idézetből is kiderül – ha nem kezelnének minket úgy, mint az állatokat, megkérdőjeleződne az EGÉSZ pszichiátria legitimitása vagy jogosultsága, és ez kihúzná a talajt mind a pszichiáterek, mind a gyógyszeripar alól. Nem állunk messze ettől. Elismerem, nem lehet könnyű úgy lefeküdni és úgy felkelni pszichiáteréknél, hogy tudják, higy amit csinálnak, pusztán ráolvasás, amit csinálnak, kuruzslás, és ha egyszer rájön valaki arra, hogy egy pszichotikus epizód MINDENKÉPPEN végigmegy az emberen, és semmilyen ráhatása nincsen a gyógyszereknek erre a folyamatra, akkor nekik reszeltek. A pszichiátria igazából egy bűvésztrükk, amiről eljött az idő, azt gondolom, hogy lerántsuk a leplet. Először is: miért kell kórházban kezelni az illetőket és ezzel párhuzamosan gyógyszerezni? Teljesen zárt intézményekben, ahol sem fényképezni, sem filmet készíteni nem szabad, valamiféle kitekert logika szerint betegjogokra hivatkozva? Egy betegnek semmihez sincs joga, csak ahhoz az egyhez, hogy ne fényképezhessék le? Ugyan már. Ma már másodszor vagyunk óvodás esti meséknek a tanúi. A szkizofrénia ilyen körmönfont betegség, vagy csak az emberi találékonyság és szorgalom az, amikor butasággal párosul?

3. Mi történik a zárt ajtók mögött, és mi indokolja, hogy ilyen titkos legyen? Tulajdonképpen nem sokminden. “Vigyázat, csalok”!

Elmondom, miért nem szabad megörökíteni, regisztrálni, fényképezni SEMMIT a pszichiátrián, és miért volt minden pszichiáter a plafonon attól, amikor elkezdtem blogot vezetni, és rögzíteni benne mindent, ami a betegséggel kapcsolatos. Megsúgom, miért voltak megijedezve: Azért, mert tudták, hogy előbb-utóbb rájövök, hogy nincs összefüggés a kórházi tartózkodás, a gyógyszerezés és a skizofrén epizódok kiújulása és eltűnése, elhalványulása között, hanem csak azt a látszatot próbálják kelteni, hogy ilyen összefüggések fennállnak. Mert mit látunk? Bemegy az ember a kórházba, ha „rosszul van”, ott csinálnak, amit csinálnak, és távozik „gyógyultan”. Csakhogy nem távozik gyógyultan, hanem még hallucinál akkor is, amikor kijön a kórházból, a gyógyulás a társadalomba való visszaintegrálódás eredményeképpen jelentkezik, nem pedig az úgynevezett gyógyszerek hatására. Persze, mondhatják, hogy mindez agyrém, hogy ez csak egy elmebeteg téveszméje, de legbelül mindannyian tudják, hogy igaz. A kórházban, a gyógyszerek hatására történő “remisszió” a 3. esti mese, amit ma este (hajnalban) hallunk.

Állítás:  A pszichotikus epizód spontán javul gyógyszer nélkül, de ez hetekbe, hónapokba telik – de amúgy gyógyszerrel is ugyanez a helyzet

Thomasz Szász Semmelweis Ignácot hozta fel példának, aki a gyermekágyi láz felszámolásáért tett sokat a szülőszobákon, és akit ezért a kora orvostársadalma meghurcolt, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy a felelős a kialakult helyzetért. Én Thomas Szászt hozom fel példának, aki azt állította, hogy nem létezik szkizofrénia, és ezért a kora orvostársadalma gyakran keresztbe tett neki, mert nem fogadta el, hogy az egészségügy tévúton jár a mentális betegségek gyógyszeres terápiájával. Engem viszont már nem fog senki felhozni példának, mivel csak egy elmebeteg vagyok…

De ha esetleg valakinek nem esne le a gyűrű az ujjáról, és utánanézne az állításaimnak, és azt találná, hogy igazam van abban, amiket leírok…?

Konklúzió : Most akkor van szkizofrénia vagy nincs?

Én nem azt állítom, hogy nincs szkizofrénia, ha már sikerült így elnevezniük, és ennyi sok mocskot rápakolni a fogalomra, akkor legyen szkizofrénia. Én azt állítom, hogy a pszichiátria csak bűvészkedik az orvosi szerek kipróbálásával, itt a kulcs a betegek zárt intézményben való tartása, addig, amíg jobban nem lesz, teljesen hasraütésszerű gyógyszerezéssel. „Ú, a főorvos úr/főorvosnő eltalálta a gyógyszeremet.” „Tudod, mit, az eszed tokját találta el, a szkizofrénia, pontosabban a pszichotikus epizód spontán múlik el, és kész.”

A gyógyszer elhagyásakor történt látszólagos “visszaesés” vagy “relapszus” pedig egyszerű illúzió, a gyógyszerelhagyás újra “felborítja az agy kémiáját”, ami azt a látszatot kelti, hogy a “betegnek” szüksége van a “gyógyszerre”.

Ennyi, és nem több. A véleményem röviden annyi, hogy:

Teljesen, tökre, totálisan felesleges a kémiai lobotómia.

Na, de mi az az antipszichiátria?

A cikk eredetileg az Origo.hu portálon jelent meg. Az antipszichiátria egy mozgalom, amely megkérdőjelezi a pszichiátria létjogosultságát, és vitákat generált, amely viták főleg a múlt század 60-as, 70-es éveiben lángoltak fel. Az egyik fő inspirálója a magyar pszichiáter, Thomas Szasz, aki a New York-i Syracuse Egyetemen tanár volt. A kifejezést David Cooper használta először 1967-ben. Az antipszichiátriai mozgalom, mint ahogy a neve is sugallja, elutasítja mind a pszichiátria elméletét, mind gyakorlatát.
Dr. Bonnie Burstow, antipszichiátria

Dr. Bonnie Burstow, az antipszichiátriai ösztöndíj alapítója E tendencia előmozdítói a pszichiátriát áltudománynak bélyegezték, mivel nagyon gyenge bázisokkal rendelkezett. Azt is jelezték, hogy orvosi “szakma” helyett ideológiaként működött, amelynek célja az emberi elme irányításának gyakorlása, és olyan címkéket használt, mint a “normális” és a “rendellenesség”. Most úgy tűnik, hogy az antipszichiátriai mozgalom újjászületése előtt állunk, Dr. Bonnie Burstow, a Torontói Egyetem professzora révén, aki nemrégiben pszichiátriai ösztöndíjat alapított az oktatási központjában. Az antipszichiátria pszichiáterek, pszichológusok, orvosok, filozófusok csoportja, akik szerint nincs olyan, hogy “mentálisan beteg”, hanem “túlélőknek”, “pszichiátriai túlélőknek” hívják ezeket az embereket. Számukra alapvetően a mentális betegségek nem léteznek. Ennek egyik fő érve az, hogy eddig nincs klinikai bizonyíték arra, hogy az elme beteg. Sem az agyi szkennelés, sem a tomográfiák vagy más teszt nem szolgáltat bizonyítékot arra, hogy a mentális betegségek létezéséről beszélhetünk.  Dr. Thomas Szasz, az antipszichiátria “arca”, Az elmebetegség mítosza, és a Szertartásos kémia c. könyvek szerzője, 2012-ben elhunyt Bár a világon sok olyan hang van, amely továbbra is megkérdőjelezi a biológiai pszichiátriat, ezt szinte minden egészségügyi rendszerben bevezették. A pszichiáterek szerint ez sokkal olcsóbb és költséghatékonyabb a negatív mentális állapotok kezelésére. A gyógyszeripar, persze, mögöttük áll. Míg a pirulánkak sikerül fél óra alatt megnyugtatni valakit, aki például erős szorongással küzd, egy pszichológusnak, hogy megszüntesse ezt a szorongást, sok órányi terápiát igényelne. (Ha beleszólhatok, én viszont, személy szerint kétlem, hogy a havi 150000 forintos Xeplion annyira kifejezetten költséghatékony lenne. Plusz az egyéb járulékos költségek, kiegészítő terápiák.) Tény, hogy sok pszichiáter alkalmaz a gyógyszert, de az is igaz, hogy ezek a gyógyszerek sok embernek segítenek extrém helyzetekben. Ez azt jelenti, hogy ebben az értelemben a gyógyszer pozitív lenne a személy tüneteinek kompenzálására, ezáltal lehetővé téve a hatékony terápia lehetőségét. Ebben az értelemben talán a legjobb lenne egy konstruktív párbeszéd a pszichiátria és az antipszichiátria között, hogy a beszélgetés szintézise humánusabb és hatékonyabb kezelést biztosítson a segítségre szoruló emberek számára. Bumm. És hogy jövök én ebbe a történetbe? Röviden elmondom. Mint ismeretes (vagy nem) 1-1,5 hónapja beindítottam a Világgép projektet, aminek nagyon jó bejegyzései lettek, viszonylag alacsony nézettség mellett. Szinte sajnáltam, hogy nem vettem velük részt a Reblog versenyen. Nemcsak szinte, hanem effektíve sajnáltam, na, de mindegy. Közben kiderült számomra, hogy Thomasz Szasz kommunikációs elméletéből szeretném írni a záródolgozatomat, és a BA után (vagy közben) szeretném szorosabbra venni a kapcsolatot a Torontói Egyetem megfelelő embereivel, hogy ideális esetben az MA fokozatot valamelyik antipszichiátriai programban szerezhessem meg. A programok nagy sikerrel zajlanak Torontóban, az alapítvány 2016-os alakulása óta kidolgozták a tanulmányok rendszerét az MA-tól egészen a PhD-ig és tovább, és a leghíresebb antipszichiátriai szakembereket hívták meg oktatni. Ezzel párhuzamosan regisztráltam az antipszichiatria domaineket (hu és com), hogy a témában egy kicsit tematizáljam a közgondolkodást a közeljövőben. Szóval, ennyit

Búcsúüzenet a nyíregyházi pszichiátria részére

Megnéztem az idei nyári híreket a skizofréniával kapcsolatban. 17 éves Skizofrén zseni ledob egy ártatlan kisfiút az ötödikről. 51 éve vették őrizetbe a skizofrén szegedi sorozatgyilkost. És akik nem skizofrének, miket csináltak közben, felsorolhatatlan. Mondjam azt, hogy a média sarkít? Lássuk be a helyzet paradox voltát: a skizofrénekről szóló hírek mind kapcsolatban állnak minimum a gyilkossági kísérlettel, vagy azzal, hogy túl vannak gyógyszerezve. A társadalom reakciója: gyógyszerezzük őket túl, így kevesebb lesz az ölés. Másról is eshetne már szó ezügyben. Például arról, hogy a skizofréneket ölik. Lassan és módszeresen, de kivétel nélkül mindegyiket hazavágják gyógyszeresen vagy ellehetetlenítik társadalmilag. Aztán gyilkosok hírébe keverik őket. Beszéljünk arról, hogy mekkora feszültséget generál ez ezek között az emberek között. És ez nem azért van, mert meg akarják őket gyógyítani orvosilag, vagy mert annyira agresszívak lennének. Ez azért van, mert a skizofrének másféle tudással rendelkeznek a valóságra vonatkozóan, és ha beszélnének a világaikról, hallucinációikról, érdekeket sértene az egész világon. Elsősorban rögtön a gyógyszeripar és a betegségipar és a pszichiátriaipar érdekeit sértené, akik méregkeverő, börtönőr, gyóntató pap, és még ki tudja, milyen funkciókban tetszelegnek a társadalomban. De a legfontosabb funkciójuk még is az a gyógyításnak hazudott alakoskodás, amit akkreditálva, hadd mondjam el, briliánsan belecsiszoltak az egészségügy szerkezetébe.

 

postaláda, nyíregyházi pszichiátria

Megpróbálom máshogy elmagyarázni, valamivel modernebb megközelítésben. Mivel én egy időben bevallottan influencer szerepre törtem a mentális betegségek témájának a területén, onnan vágom, hogy ez a piac nem nagyon tűr meg más szereplőt a saját influencerein kívül, akik maguk a pszichiáterek. Ki hogyan. Van, aki még a régi urambátyám rendszer szerint, de valaki már egész kis show-t kerekít a rendelése köré, annak érdekében, hogy minél több betege legyen, akinek mérget tudjon felírni, és beadni, pontosabban rávenni szuggesztíven, hogy még önszántából be is vegye, sőt, még hálás is legyen érte, sőt, még ajánlja is az ismerőseinek. Már ahogy az egész lenni szokott. Ez bizony sarlatánság, kóklerség a javából, de államilag – egyelőre – szentesítve. De nem lesz ez mindig így, barátaim. Évek, esetleg évtizedek kérdése, de valaki fel fogja találni a spanyol viaszt, vagy én, vagy más, lényegében mindegy, amivel ki fogja ütni a pszichiátriát a nyeregből, és le fogja szállítani a magas lóról. A pszichiátria azért tudja még tartani az állásait, mert társadalmilag olyan mélyen van belegyökerezve a mindennapi életbe, hogy (láthatatlanul) egy csomó szálat irányít, amik nála futnak össze. Vegyük például a bíróságot: gondnoksági perek végeláthatatlan sorával foglalkoztatja és szórakoztatja őket.

Ezt azért teheti meg, mert jogilag le van védve. Rendőrség, mentők, gyógyszeripar? A zsebükben vannak. Ahányszor egy pszichiáternek kedve támad valakit „megleckéztetni”, megteheti, persze, bizonyos határok között. Azért arra én is vigyázok, hogy a határokat – egyelőre – ne lépjem át. Hiszen én is a kezeik között vagyok, és már egyre jobban nem akarnak elengedni, a gyógyszeres nővérke – aki a pszichiáternő helyett tartja a rendelést, valami Anikó nővér, folyamatosan azon sipákol, hogy miért nem egy egész ampulla abilify-t kapok, mert inkább belém fecskendezné a szrát, minthogy kiöntse a csapba. Mindenesetre drága szarról van szó: a xeplion (egy másik szr) ampullája 150000 forintot kóstál havonta.

Nem tudom, hány fszt kellett Anikó nővérnek a nyíregyházi pszichiátrián leszpni (és kiét), ameddig olyan pozícióba került, hogy cerkófmajomként beüljön a pszichiáterek nyakába és vezesse a rendelést a kiégett kollégák helyett, de valószínűleg nem egyet vagy kettőt. Hogy kiélhesse a primitív hatalomvágyát ő is annyi leszptt orvosf*sz után, a “szakma” nyilván rezignáltan tűri mindezt, mert őket meg ő tartja a „kezében”. Nem tudom, országszerte hány Anikó nővér van hány fejetlen pszichiátriával egybekötve, de szerintem elég sok, szóval nekem mostanában kezd egy kicsit megint betelni a pohár Nyíregyházával, és megyek át Debrecenbe, hátha nyugisabb körülményeket találok. Valahol csak van az országban viszonylag normális pszichiátria nem.

Ha ez sem válik, be kerek perec el fogom utasítani az orvosi ellátást, és aztán alászolgája, engem többet nem látnak ebben az aljas szisztémájukban viszont. Ja, ha valaki már nem emlékezne: én voltam a postaládás srác.

Thomas Szasz és a Szcientológia Egyház

Nem tudom, mi baj velem. De amikor a hozzám közel állókat sz*vatják (miattam) a pszichiátrián, máris kész a legújabb antipszi oldalam, időt, energiát és pénzt nem kímélve felélesztek egy egész diskurzust szinte a semmiből. De valóban ezt akarom? Alapból nem is vagyok haragtartó. Nem, mintha nem hinnék az igazamban… De az ügy támogatottsága a béka i*éje alatt van… Akiket már megkezeltek, félnek támogatni, újabb sz*vatástól tartva, nem merik elhinni, hogy egyszer vége. Inkább élnek hazugságban, nyomorban, félelemben… És nekem is csak 1 életem van… A világon élt legnagyobb antipszichiáter, a magyar származású Thomas Szasz, aki akadémiai szinten tolta a témát, elhunyt 2012. szeptember 8-án, én még csak akkor kezdtem “renitenskedni”. Talán két könyve van magyarul kiadva, Az elmebetegség mítosza és a Szertartásos kémia. Fura, hogy még nem olvastam… Pedig már azon voltam, hogy felveszem vele a kapcsolatot. Bár, ha élne is, 99 éves lenne… Szóval nem hiszem, hogy túlságosan sokra mentünk volna már egymással. Mindenesetre nyugodjon békében! Nem nagyon tették közzé a halálhírét sehol… Nem szeretik nagyon reklámozni a csávót.
Thomas S. Szasz

A Szcientológia Egyház furcsa képződmény. Nyíltan világuralomra tör, és azért nehéz utána nézni, mert saját magántörténelme van, és saját magánmitológiája (kódszó: Xenu). De az utóbbi időben a CCHR, ami az egyház egy kirakatszervezete (Thomas Szasz társalapításában, 1969-ben), szintén bepörgött a pszichiátrával kapcsolatosan, és hetente publikálja a pszichiátrián történt visszaélésekről szóló híreket. Erről az a véleményem, hogy 1969-ben, amikor még L. Ron Hubbard életben volt, és nem lehetett tudni, “miből lesz a cserebogár”, Thomas Szasz könnyelműen kötött velük alkut, de az idő végülis őt igazolta: Nevét nem engedték elfelejteni a szcientológusok, hálából, nem darálta be a világgép és a pszichiátria eltüntető gépezete, ami ma a hálón aktívabb, mint valaha. Érdekes a hozzáálása az internethez a tisztelt feleknek: az egyház nem engedi a híveinek, hogy bizonyos tartalmakat nézegessenek, a pszichátria viszont igazán elemében érzi magát: minden kompromittáló adatot igyekszik eltüntettetni magáról, mind jogi, mind informatikai úton, nem csodálkoznék, ha lenne 1-2 hackerük is. A szervezeti felépítéssel viszont más a helyzet: a szcientológia hierarchikus, erősen központosított, a pszichiátrián nem lehet központi hatalmat kiépíteni (egyelőre), hanem a helyi kis oligarchák tarják kezében a lakosság egy részének a gyötrését. Mindkét félnek magas pozíciót betöltő kuncsaftjai is vannak, ez teszi széppé az évek (évtizedek) óta elhúzódó adok-kapokat a szcientológia és a pszichiátria között.

Thomas Szasz kritikai vizsgálódásait minimum 2 területre lehet osztani (legalábbis a Magyarországon megjelent könyvei, a már említett Az elmebetegség mítosza és a Szertartásos kémia című könyvei mentén). Mivel szerintem Magyarországon (sem semmilyen általam ismert állami berendezkedésben) Thomas Szasz drogpolitikája nem lenne támogatott, a Szcientológia Egyház pedig erőteljesen tiltó állásponton van a drogokkal kapcsolatosan. Thomas Szasznak erre irányuló munkáit tehát mély elhallgatás övezi egyházi oldalról, amiben ők amúgy is nagy mesterek. Így alakulhatott ki az a faramuci helyzet, hogy a Szcientológia Egyház áll ki egyedül a pszichiátria ellen, őket pedig nem hajlandóak az emberek komolyan venni, egyéb tevékenységeik miatt. Mindenesetre Thomas Szasz akaratán kívül konzervált egy olyan állapotot, ami nem a pszichiátriát törölte el, hanem patthelyzetet alakított ki a szcientológia és a pszichiátria között. De hát nagyon kevesen vannak, akik képesek pontosan megjósolni jövőben zajló folyamatokat, manapság szinte senki. Ha az egyház kiengedné a gyeplőt a pszichiátriával kapcsolatosan a kezéből, az hamarosan a végét jelentené, de a pszichiátriáét is, mert olyan ellensúly képződne rövid időn belül a pszichiátriai eljárások ellen, hogy elsöpörné őket a népharag, záros határidőn belül, ha igazán napvilágot látnának a dolgaik. Ami meg is fog történni, csak nem tudom, mikor. Most 2019. szeptember 4-e van. Ti mit gondoltok?

A meccs állásáról rövidesen be is fogok tudni számolni, nem is olyan sokára. Lol.

(Leghamarabb a hét vége felé, egy Thomas Szasz 99 témájú hír keretében.)

Nem vagyunk-e véletlenül pszichopaták?

Robert D. Hare: Kímélet nélkülBizonyos jelekből arra következtetek, hogy a pszichiátriai oldal pszichopata váddal illet engem is. Mindenesetre én ezt tenném a helyükben, ha támadni akarnám magam. Mi sem egyszerűbb: leemelni a könyvespolcról Robert D. Hare Kímélet nélkül című könyvét, és azzal jönni. Én is leemeltem. A Líra könyvesboltban: 2500 Ft-ba került. Hogyan ismerjük fel a pszichopatákat, illetve mit tegyünk, ha mi vagyunk azok?

 

A pszichopata egy köznyelvi fogalom, a pszichiátriában már az 1980-as évek óta nem igazán használatos, helyette antiszociális vagy disszociális személyiségzavar van. Ami ugyan csak egy eufemizmus a pszichopata megnevezésre, vagy netalán annyit szelídült a fogalom? Ami még meglepő volt számomra, hogy a szociopata csak egy újabb szinonima a pszichopatára. Na, mindegy. Lényegében ők azok, akik úgy követnek el bűncselekményeket, gyakran gyilkosságot, hogy az arcizmuk sem rándul. Valójában úgy gondolom, a pszichopaták kora egybeesett annak a médiumnak a korával, ami nagyon úgy tűnt, örökké tart majd, mégis a legrövidebb tündöklésre tarthat számot vezető médiumként a kommunikáció történelmében, egyébként a televízióról beszélek. Emlékszem, egy időben állandóan rajtuk borzongott a világ, a sorozatgyilkosokon, mániákus perverzeken, akik prédára lesnek. Egyébként közvetlenül Derrick és társai után következtek, és azt az űrt igyekeztek betölteni, ami akkor keletkezett, amikor már ellaposodtak a hagyományos gyilkossági ügyek, bűnügyi sztorik.

Ennek a korszaknak a szép öröksége ma is él, a trancsírozós horror sztorikban, pl. Sikoly x, Hannibal Lecter, az elmebeteg-pszichiáter-sorozatgyilkos-kannibál-stb. alakjában, és a Dexter történetekben, „aki az a sorozatgyilkos, aki sorozatgyilkosokat öl”. Én amúgy ezeket a történeteket nem annyira kedvelem, sőt, sohasem rajongtam értük igazán. Másfelől társadalmi részről megfigyelhető egy borzongó azonosulás ezekkel az alakokkal, legalábbis bizonyos pszichiáterek szerint. Annál inkább visszataszítónak állítják be az antiszociális elmezavart (pszichopátiát). És itt a fogalom feloldhatatlanul ketté vált, amíg Ted Bundy és Charles Manson médiakaraktereket ihlet, a pszichopata megmaradt szitokszónak, lejáratva az antiszociális zavart, ami viszont kérdéses egáltalán, hogy létezik-e, mert én nem láttam olyat, akit ezzel diagnosztizáltak volna.

A „pszichopata” fogalma meglátásom szerint az „önbíráskodó pszichiátria”, a „népi diagnosztizálás” egy formája, egy szép hipermodern folklór-elem, klinikai pszichiátriai gyökerekkel. De olyan jól esik valakire rámondani, hogy „pszichopata”, tényleg. (Én is csináltam annak idején.) Csakhogy ezzel semmit nem mondunk. A pszicho + pata annyit tesz, hogy patologikus (beteg) lélek, egyébként egy olyan Jolly Joker diagnózist értettek alatta, amit a legkeményebb nehézfiúkra húztak rá a pszichológia – pszichiátria – kriminológia határmezsgyéjén. Igazából Amerikában arra használták, hogy villamosszékbe juttassák ezeket a sorozatgyilkosokat, a törvény kezére adva őket, de egy idő után ennek már valahogy nem lett létjogosultsága (egy pozitív hozadéka van annak, hogy az emberek figyelik egymást, hogy hamar lekapcsolják az ilyeneket).

Próbáltak még ebbe a diagnózisba életet lehelni gyermekpszichiátriai eszközökkel, egy olyan elmélet segítségével, hogy ezek az emberek már gyerekkorban „terápiarezisztensek”, „gonoszak”, „diabolikusak”, „ördögiek”, de ez már a könyv vége felé történt, egyre laposabb és zavarosabb fejtegetések keretében, a szerző nem is találta a megoldást a problémára, a „fő csapásirány mintha elkeskenyedett volna”, és nem találna ki az erdőből, amibe maga vitte bele saját magát.

Fontos egyébként még az egészet leválasztani a skizofréniáról, mert a skizofrénia is bele lett rángatva a fogalom meghatározásába, a diagnózis szerint egy olyan, pszichózis nélküli állapot, amiben az ember folyamatosan a társadalmi konvenciók ellen cselekszik (és ebbe minden beletartozik, az elviselhetetlen bolondériától az emberölésig is, akár). Ebből fakadt az, hogy bizonyos bűnelkövetőket a börtönbe vagy a pszichiátriára utaltak-e be, hogy pszichopaták vagy skizofrének voltak-e. A pszichopaták lényegében az elmebetegség nélküli gyilosok, inkább az erkölcsi értelemben vett betegek, morális hullák, sekélyes érzelemvilággal, vagy annak teljes hiányával megáldva. Lényegében én most úgy látom, hogy olyanok, mint pl. az autizmus-spektrumból az aspie-k (Asperger-szindrómások), csak nagyon brutális bűnözői attitűddel ellátva. A könyv alapápján kb. ennyit tudtam elmondani a témáról. Most kicsit úgy érzem, mint a Reblogon, amikor Egészség témában írtam blogbejegyzéseket, amik igazából mentális betegségek ismertetői voltak, és feszt cigi lógott a számban, meg 2l-es Kőbányai figyelt az asztalon. (Majdnem nyertem.)

Most viszont szeretném felkonferálni Vásárhelyi Beát, aki Magyarország első és egyetlen skizofrén diagnózissal megkínált írónője (aki nem ismeri), és elvállalt némi szereplést itt a blogon, a következő bejegyzés valószínűleg már az övé lesz, aztán majd meglátjuk a továbbiakban, de remélem tudunk majd együtt dolgozni (mármint írkálni).

Fogadjátok Őt is sok-sok szeretettel!

A neoprimitív művészeti formák valóságformáló hatása; A mágia

Először is nagyon messziről kell kezdenem, kissé visszakanyarodva az előző poszthoz. Nem baj:

Bérczesi Robi a könyvében azt írja, hogy az úgynevezett hallucinációban 23 különböző személyiséggel rendelkező hangot tud elkülöníteni. A pszichiáterek azt mondják, hogy a 23 személyt az agyad vetíti bele saját magába, egy kémiai egyensúlyzavar következtében. A hangok eredete többféleképpen magyarázható meg. 1. az agyad csinálja az egészet, 2. tőlünk független, testetlen entitások valóban léteznek, és ezeket (őket) érzékeli az agyunk ilyenkor, 3. kissé zavaró, hogy ma már simán elő lehet idézni, “el lehet játszani” skizofréniát technikai eszközökkel. De miért akar a saját agyunk minket öngyilkosságra, gyilkosságra, satöbbire kényszeríteni? Vagy pszichiátriára záratni? És ha ilyet akar a saját agyunk, az ember alapvetően jó vagy inkább gonosz? Bérczesi Robi hívő, én nem. Mégis ugyanaz történik velünk. Változtat a hit valamin? Az égvilágon semmin, legalábbis e tekintetben.Fel lehet ugyan tenni a kérdést, ha az agyam rosszra kényszerítene, miért művelem mégis a jót (vagy nem annyira rosszat), és itt kapcsolódhatnánk a szabad akarat és predesztináció kérdéséhez, ha olvastuk volna Max Weber ide vonatkozó passzusait A protestáns etika és a kapitalizmus szellemérőlt, viszont helyette még csak a Vallásszociológia című művébe kezdtem bele, amitől egyelőre padlót fogtam. Max Webert kivesézni ebben a hónapban tervezem, úgyhogy erre majd visszatérünk később. Egyébként most úgy látom, hogy a szabad akarat és a predesztináció egyszerre játszik, az ember megszabott útján mendegél az életben, villanásnyi felismerések hatására dönt, mint az interactive fiction játékokban. A keleti jóslás, asztológia, karmikus dolgok is valami ilyesmik: elmész az asztrológushoz vagy jövőjóshoz, és az elmondja neked, mi fog veled történni, viszont az életed melyik pontján van választásod és mik a választási lehetőségeid [OPTIONS MENU].

Halál a pszichiátrián

Egyébként azt szokták mondani, hogy a rosszat nem kell visszaadni, mert a dolgok karmikusan elrendeződnek, mindenki megkapja a méltó büntetését. Én ebben a kérdésben egy kicsit szkeptikus vagyok, mert úgy döntöttem annak idején, hogy néha a karma is bizonytalan, szóval én nem is nagyon csinálok mást, mint hogy segítek ennek a bizonyos karmának, életem egy bizonyos pontjától fogva, de mondjuk úgy “betegségem” kezdetétől. Annak idején válaztás elé kerültem, hogy programozó legyek vagy bölcsész, és én a bölcsészetet választottam, mert, úgymond, nem olyan kötött, mint a programozás. Aztán miután beütött a nagy krach, és lett egy csomó időm: újból választás elé kerültem: szépirodalmat kezdjek el írni vagy blogot? Én a blog mellett döntöttem. Nem azt mondom, írok szépirodalmat is (inkább nevezhető csúnyairodalomnak is), de döntően blogger vagyok. A bloggerkedésemben olyan inspirációim voltak (meglepő módon), mint az erdélyi önéletrajz írók (élükön Hermányi Dienes Józseffel) vagy a szimbolisták (itt különösképpen Charles Baudelaire prózaverseire kell gondolni). A blogra a választásom pofonegyszerű dolog miatt esett: saját életemben akartam, lehetőleg azonnali (mintegy mágikus) hatást gyakorolni az engem körülvevő világra, mégpedig internet barátunk segítségével.

Halál a pszichiátrián 2 - Boszorkányok pedig nincsenek

A blogolás mellett van még egy mostanában eléggé háttérbe szoruló tevékenységem: Amatőr játékocskák írkálása. Interactive fiction illetve 8-bit retro játékokra tessék gondolni elsősorban. A tevékenységemnek ezt a részét szívesen elfelejteném néha, csakhogy itt jöttek be a hangok. Az “asztrális tér” (nevezzük most így, jobb híján) a legutóbbi pszichotikus epizódom során zengett az olyan kifejezésektől, mint “a Skizofrénia underground szerzője”, a “Halál a pszichiátrián írója”, szólongattak az akkori twitteres neveimen, “doxasma” tetszett nekk a legjobban (vajon miért?), aztán amikor átírtam a Twitter nevem “sexy-man”-re, hirtelen elhallgattak, kezdtek leszállni rólam: nem voltak hajlandóak engem “sexy-man”-nek szólítani, valószínűleg nincsen humorérzékük.Na, most mennyiben érdekelt engem pl. a Halál a pszichiátrián?  Megmondom: semennyire. Megírtam, és ezzel letudtam a kötelességemet a társadalom felé, hogy elmondjam, hogy milyen szar a pszichiátria. Vajon a saját agyam vagy a lelkiismeretem lázadozott a Halál a pszichiátrián miatt? Aligha. Ha a lelkiismeretem volt, az jó mélyen el volt temetve a tudattalanomba. Esetleg felszínre törhetett. De én ezt nem nagyon hiszem. Én inkább azt hiszem, hogy ez a skizofrén epizód a pszichiátria megrendelésére, tudatosan kitervelt akció volt elenem. Tudva, hogy a Halál a pszichiátrián játék kizárólag a pszichiáterek csőrét bántja, legalábbis így, helyi szinten. Bár ez sem teljesen ilyen egyszerű. Voltak itt egyéb karmikus és választási tényezők is, tehát komplexen vizsgálva az esetet, egy jó kis, 30-40 napos skizofrén shub volt a javából (amiről azt gondolom, hogy egy skizofrénnek időről időre elérkező tisztulási folyamata, amit ha megakasztanak gyógyszeresen, nem tud kibontakozni a személyisége, illetve utat nyit egy magasabb tudatosság felé is, blabla). Volt ebben lélekelengedéstől és szellemidézéstől kezdve minden, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy úgy gondolom, bizonyos jelekből arra következtetek, hogy ez a legújabb shub a pszichiátria legújabb akciója volt ellenem, mégpedig azért, hogy pszichiátriára kerüljek, és akkor ők majd elkenik a számat 1-2 haloperidol deaconattal és vénás rivotrillal. Nem jött be a terv, nem kerültem pszichiátriára, és már nem is fogok soha többé. Történet vége. Mese vége. A pszichiátriának nincs már hatalma fölöttem, és úgy döntöttem, az újonnan támadt szabadságomat arra fogom felhasználni, hogy mindenképpen bemutassak nekik. A Halál a pszchiátrián nevű játék egyelőre “dilógia”, nem bővül szent hármassá…

Halál a pszichiátrián 2

 

A játéok ötletét Anna Antrphy Rise of the Videogame Zinesters: How Freaks, Normals, Amateurs, Artists, Dreamers, Drop-outs, Queers, Housewives, and People Like You Are Taking Back an Art Form …huh… című művéből vettem (ami félig játékírói kézikönyv, félig “Manifesto”, kiáltvány), illetve részben saját magamtól…Viszont ezeket nevezem én neoprimitív, digitális alkotásoknak: a blogot és az amatőr kaland/szerepjátékokat, amik visszacsatolást jelentenek a valósághoz, mintegy mágikusan váltva ki hisztérikus reakciókat egyes pszichiáterekből, ennek a folyamatnak vajon mi a pszichoszomatikája? Nem is tudom: a digitális térben írok valamit, amit azután visszhangoz mind a valós, reális tér, mind asz asztrális sík (ha ugyan van olyan). Mi ez, ha nem mágia? Tehát arra a kérdésre, hogy valójában (cyber)sámán vagyok-e, azt hiszem, igennel válaszolnék. A játékocskák elérhetősége: https://roboman.itch.io/ Lol.