hiperkarma: drog + skizó = érettségi tétel

Én meg az Ének, Bérczesi Róbert, könyvTávol álljon tőlem, hogy bárkit is diagnosztizálni akarjak, de Bérczesi Robi Kiss Lászlóval közösen írt életrajzi könyvében olyan mértékű hallucinációkról és téveszmékről ad számot, amihez képest az enyéim eltörpülnek, mind időtartamában és intenzitásában. Márpedig én, a legjobb tudomásom szerint skizofrénként vagyok diagnosztizálva, ő pedig nem. Hogy is van ez? Bérczesi Róbert világa amúgy számomra ismerős, én ugyanúgy szétcsaptam magam alkohollal a 2000-es években, mint ő a drogokkal, amit mértéktelenül fogyasztott egészen a közelmúltig, amiről számot is ad az Én meg az Ének című önéletrajzi könyvben, ami ugyan regényes elemekben bővelkedik, mégis inkább életrajznak gondolnám. Regényes életrajz?  Életrajzi regény? Van ilyen? Há’, biztos.De ha már így előállt a történetével (amiért tiszteletet érdemel), nézzük csak meg, miért problematikus néhány ponton a történet! Vizsgáljuk meg, miért  is mulasztották el a kedves pszichiáterek a Nyírő Gyula Kórházban és a Péterfy Kórházban skizofréniával (vagy ahogy ők mondják “paranoid szkizofréniával”) diagnosztizálni, holott a tünetei annyira egyértelműek, hogy egy óvodás sem tévesztené el, ha elmondanák neki, nagyjából miről is van (nagyba’) szó. Talán azért, mert a pszichózisát drog indukálta pszichózisnak tartották, holott ő maga mondta el, hogy már jóval azelőtt voltak hallucinációi, hogy egyáltalán a drogokhoz nyúlt, sőt, kifejezetten az volt az egyik katalizátora a kábítószerezésének, mert ha drogozott, akkor ki tudta zárni a hangokat (a fejéből). Akkor mondanám, miért nem diagolták: nem akartak cirkuszt. A pszichiátriai szakmai protokoll szerint a csávó a skizofrénia összes követelményét bőven kimeríti, de sem az elvonón, ahol járt, sem a 2 pszichiátriai bent tartózkodása alatt erre nem került sor. A probléma feltárásában tehát egyes a pszichiátriának, hagynak egy hallucináló, téveszmés illetőt nyugodtan garázdálkodni, sőt, hagyják, hogy sztárolják, egy ujjal sem mernek hozzányúlni. Nem hülyék. Csak egy kicsit beszariak. Mert tudják, ha diagnosztizálnák, ráirányulna a médiafigyelem az aljas kis húzásaikra, és ezt, persze, ők nem akarják.

Hiperkarma, Bérczesi Róbert

A másik érdekesség a könyvvel kapcsolatban, hogy miért tesznek érettségi tételbe egy olyan valakit, aki még abban sem lehet biztos, hogy “nem állítják elő” a könyvben leírt és elkövetett kábítószerrel való visszaélésért, illetve milyen példát állítanak a fiatalok elé? Mi ennek a választásnak az ifjúság számára érvényes üzenete?  Ha skizofrén vagy, ne kezeltesd magad, viszont kábítószerezz nyugodtan, mert attól leszel nagy művész? Nem tudom, miért pont a Hiperkarmát tették érettségi tételbe, annyira nem ismerem a kortárs alternatív rockzenét. Ennek ellenére brutális, de őszinte húzásnak érzem. Mert az életmű (a könyv, a dalszövegek) bemutatják a szerző pokoljárását is, elég mélyen, de legalább nem tesznek úgy, mintha a művészet (az írásművészet, akármilyen művészet) valami íróasztali dolog lenne, megélt életesemények nélkül. Bár a szerző hangsúlyozottan nem tartja magát betegnek, különösebben én sem magam. Ahogy leírta a hallucinációit a kötetében, úgy én is leírtam a magamét a Skizofrénia underground blogom végén, pár hónappal később.Végülis, egy szabad orszgban élünk: hallucinálni szabad. Azt leírni is. Publikálni is. Akkor meg? Mit alakoskodunk még mindig a skizofréniával? Amit nekünk szabad, a tömegeknek nem? Miért folyik még mindig a néphülyítés össztársadalmi szinten? Nem tudom ezt sem. De talán így az igazságos. Mindenki kaparja ki magának a gesztenyét. És ha addig emberek szenvednek/halnak bele [a gyógyszerezésbe]? Na, és, na, és? Ne nézz oda. Ez is egy megoldás. Esteleg elgondolkodom rajta.

Légió 2. évad – Légió mindhalálig :-)

Olvastam a Légió 2. évadáról szóló filmkritikát egy menő médiaportálon. 2,2e megtekintés. Nem rossz-nem rossz. Voltak érvényes megállapításai, pl., hogy a Légió a képregényfilmek Twin Peaks-e, vagy hogy maga a film nem a blockbusterek “ősbástyája”. Hálistennek a cikkíró ezen kívül semmit nem értett belőle, így nyugodtan előadhatom az én verziómat.
Légió 2, Légió mindhalálig, HBO GO

Pszt! (Ha nem tudod, mi a Légió, itt az első cikk róla!)Ha a Légió a skizofrénia allegóriája, a Légió 2 a skizofrénia túlélésének allegóriája. Míg a Légió 1 egy pszichiátrián ÉS a Marvel univerzumban játszódik, a 2. sorozatban már kizárólag a Marvel univerzumról van szó, illetve a film a közepén (a 6. részben) bekavar valami kvantumelmélettel, és párhuzamos dimenziókkal, amik a főhős (David, Légió) karrierlehetőségeit mutatja be: a normál életben lehet belőle hajléktalan, árufeltöltő, kávés fiú, a legszimpatikusabb a kávés fiú pályafutása, mert idővel a világ (gazdasági) ura lesz gondolatolvasási képességével, és ez elég jó kilátás egy skizónak, annak ellenére, hogy szereti Isten kegyeltjének, sőt, kiválasztottjának tekinteni magát. Ennyi téveszme még belefér a világ leggazdagabb emberének, nem? Szerintem sokan erre azt mondanák, hogy bele, egyesek egyenesen nem is tekintenék téveszmének. Ennyi önhittség a normalitás tartományán belül mozog.

Illetve mi is a téveszme? A közmegegyezéstől való eltérés. A valóság konszenzuson alapul, ez szájbarágósan ki is lett fejtve a filmben. Például van Kerry és Cary, egymás férfi és női alteregói. Kerry végzi a piszkos munkát, és a hétköznapi dolgokat, közben tudós, de ennek fejében öregszik, és egyszer meg fog halni. Cary, a női fele a léleknek mindenkit agyonver, de cserébe nem kell unalmas dolgokkal foglalkoznia. Most akkor mindketten léteznek, vagy ki hallucinál kicsodát, ugye Kerry Cary-t, vagy Cary Kerry-t, nézőpont kérdése. A film a szájbarágós részeken kívül komoly kérdéseket is feszeget. Mint mondtam, a skizofrénia túlélésének allegóriája, a pszichiátria túlélésének allegóriája. A filmben már nem jelenik meg a pszichiátria, max. visszaemlékezésekben az első sorozatból. Akkor tehát mi van? A főhős kimaxolta a pszichiátriát, innentől kezdve az már nem érhet hozzá, sem pedig a kis társaságához, ami egy változó létszámú, néhány főből álló kis szabadcsapat immár a 3-as részleg vagy osztály berkein belül (amivel az első részben végig harcoltak). Az ellenfél, nos, nem teljesen világos, talán valami Farouk, aki David sötétebb énje, és beleköltözött a demens csávóba, akinek most nem jut eszembe a neve. 🙂

A cselekmény sokszor “peripatetikus módszerrel”, beszélgetések során halad előre, emiatt érezhetjük, hogy eléggé elnyújtott, lapos helyenként a sorozat, közben Twin Peaks-es táncokkal, táncpárbajokkal, tánckihívásokkal sokkolnak minket (szerencsére csak az elején). Mégis milyen mondanivaló hüvelyezhető még ki belőle? A számomra érvényes mondankivaló(k) nem feltétlenül időrendi sorrendben: Nagyon sokszor visszatérő motívum az élet (mármint a nyugodt, polgári) és a világmegmentés közötti választás. Ha valaki kijött a skizofréniából az utolsó shubjával, mennyire kötelessége segíteni a sorstársain (megmenteni a világot), és mennyire tűnhet el a balfenéken (hagyhatja az egészet a fenébe, és élhet a saját kis életét). Erre az a válaszom, ha az életnek nevezett valami összeegyeztethető a világmegmentéssel, miért ne lehetne mind a kettő? Ez például olyan, mint az önkénteskedés, vagy ők nem élnek? Azt hiszem, ők is életnek tekintik a saját életüket, vagy nem? Hm.

Második sarkalatos pont: A szeretet felé a kétségbeesés, a düh, gyűlölet, stb. érzések irányából vezet az út (legalábbis a mi fajtánk számára). Tökéletesen egyet lehet érteni, nem tartanék ott, ahol ma tartok, ha mindenkit szerettem volna, és kenyérrel dobálóztam volna vissza lépten-nyomon. Oké. Még felmerülnek kisebb kérdések is, például “hogy tanuljunk normákat, amikor egyediek vagyunk”, skizofrének, egyedi képességekkel, gondolom. Vagy ha “az embereknek meg akarnánk mutatni a való világot, elutasítanák, mert számukra felfoghatatlan”. Erre hoz egy középkori példát, Ship of Fools, bolondok hajója, amikor a bolondokat felrakták ugyan egy hajóra, remélve, hogy így megszabadulnak tőlük, nem tudhatták viszont, hogy tényleg ők-e a bolondok, nem pedig a többség egy tömegpszichózis vagy -hipnózis áldozata (pl. kereszténység vagy feudalizmus, teszem hozzá csendesen).

Szóval a sorozat cselekménye alapján arra következtetek, hogy Amerikában már nem egy ember végigjárta azt az utat előttem, amit én is nemrégiben, és kijelölte a problémákat, amik ezzel a dologgal kapcsolatban megoldásra várnak. Persze, csak óvatosan, a pszichiátria kérdéskörét még véletlenül sem említve fel(talán az 1. sorozat után dorgálásban részesült a stáb?). Egyébként erről az egész témáról annyit gondolok, hogy ez egészen a nyugati társadalmak és a nyugati orvoslás problémája, keleten,pl. Indiában ez a kérdéskör nem üti fel a fejét problémaként. És bár ez ott megoldott, van nekik más, bőven. Ennyi. És hogy a film szüzséjéről avagy cselekményéről nem sok szó esett, talán még megbocsátható egy ilyen írásban (mivel szinte abszolút spoilermentes), és hogy ki a legnagyobb hős, illetve a legnagyobb szupergonosz, ez a kérdés is nyitva marad a sorozat végén (Farouk, Olver, netán David vagy Syd?), az végig nyitva marad (persze a jobbak Légiónak szurkolnak). A jó-rossz közti határmezsgye ezzel végképp elmosódni látszik, stb. Ami még zavart kissé, a bajuszos csajok (androidok, “vérző gépek”), illetve az egész hármas részleg vezetője Fukyama admirális, aki végig egy gyékénykosárral a fején szerepelt, de hát valamit valamiért. A végére egészen megszoktam őket.

A Légió első két évada megtekinthető a HBO GO-n. (Összesen három évad lesz.)

A Mátrix és a lélektan kopernikuszi fordulata

Szerintem nagyon sokan látták a Mátrixot. Ki józanul, ki részegen. Úgy volt, hogy 1998-ben eléggé be voltam rúgva, és 2 filmet vetíttetek egy időben azon a főiskolán, ahova jártam: a művész klubban az 1984-et, a kerengőben (vagy hol) a Mátrixot. Én eléggé progresszív voltam ahhoz, hogy a Mátrix vetítésére menjek. Lehet, ha az 1984-et nézem meg, az életem másképp alakul. Mintha a kék és a piros pirula között ott és akkor választhattam volna. Ha az 1984-et nézem meg, nem látom a Mátrix folytatásait sem, ami átment akciófilmbe, nem olvasom azokat a tanulmányokat (vagy nem értem meg), amiben a Mátrixot a Csillagok háborújához, Neo-t Jézushoz és Buddhához hasonlítják. És nem kezdek el azon gondolni, hogy mennyi igazság van abban, hogy lehet, hogy ez nem a valóság, hanem valójában a tényleg ott fekszünk valahol bedrótozva, és arról sajnálkozunk, hogy a világ egy hologram.

Most tekintsünk el attól, hogy Puzsér Róbert és beszélgetőtársa hallott-e valaha a Skizofrénia undergroundról, vagy sem, hatottam-e én a világra, és mennyit… Egy pszichiáternő egyszer elkezdte az egómat erősítgetni, hogy higgyem el, hogy hatok a környezetemre. Mondtam neki, hogy nem hiszem el, hanem tudom. Kíváncsi volt, honnan tudom. Onnan tudom, mondtam, hogy január hónapban a látogatottsága százezres volt a blogomnak az Origón. Erre azt mondja, nem tudja, mi az Origo, meg úgy általában az internet, de higgyem el bízvást, amit mond. Na, jó, elhittem. Aztán a sors fintora, hogy magamból eléggé kikelve “váltam el” ettől a “progresszív” pszichiáternőtől, ő pedig a gyógyszeradag duplázását javasolta (mi mást), ami azóta sem történt meg. Azt kell, hogy mondjam, hála Istennek. Azzal egy időre kivontak volna a forgalomból.

Ezek után nézzük, mi volt a figyelemre méltó ebben a beszélgetésben. A beszélgetésben az volt figyelemre méltő, hogy a beszélgetőtársak valamiféle olyasmi fordulatot vízionálnak, mint Kopernikusz vagy Giordano Bruno hatására. Kopernikusz még megúszta a dolgot ejnye-bejnyével, amikor azt állította, hogy a Föld mozog, vagy mit csinál, kering a nap körül, Giordano Bruno viszont nagyon rosszul járt a hermetikus hagyományokkal, és az univerzum elméletével (hogy ti. nem a mi naprendszerünk az egyedüli), mert megégette az Inkvizíció. A pszichiátriát szokás modern kori Inkvizíciónak nevezni, és nem is nagyon fogunk nagyon mellé, pláne kellemetlen skizofrén nézőpontból ellenük beszélni, ugyanis valamennyire a kezükben vagyunk, és mindent megtesznek (a maximumot, amit lehet), hogy megkeserítsék az életünket, meg az ilyesfajta gondolatok megfoganását. Csak az a kérdés, hogy Kopernikuszként vagy Giordano Brunóként végzi az ember. Nagyon nem mindegy. Nagy álmom, amiért ezeket a tartalmakat létre hoztam, hogy még az én kedves énidőmben jöjjön létre ez a fordulat, ne kelljen rá generációkat várni. Arról már rég letettem, hogy az én nevemhez kötik majd, ismerve a média természetét, de annak örülök, hogy részese lehetek, mert annak idején (és most is) egy csomó kavicsot dobtam az óceánba. Nem szaporítom tovább a szót, a lényeg itt úgyis Puzsér, ez neki egy megmondás, nekem viszont az életem egy szakasza.

Egyelőre nem tudtam videót beilleszteni, így csak linket adok… Nem, mintha lenne hozzá kép, csak egy rádióadás. És ha ezek után valaki még mindig kíváncsi az álláspontomra a témában, a személyes véleményem az, hogy ebből még a mi életünkben akkora botrány lesz, hogy csak úgy füstöl. És igen, szeretnék ott lenni/részt venni benne. Nézetem szerint a pszichiátria nem állami hatáskör (csak egy torz állam az államban, “mentális betegeknek”), a skizofrénia nem orvosi hatáskör, hanem merőben bölcseleti probléma. Ami rengeteg határterület bevonását teszi lehetővé, ma még ezoterikusnak tekintett tudományok, hermetikus hagyományok, az ókori, naiv tudatformák tanulmányozása, a vallások, a folklór, a sámánizmus, stb. De még egy olyan “alkalmazott vallási filozófiát” is többre becsülök a pszichiátriánál, mint a szcientológia. A pszichiátria eljátszotta a maga kis keresztes háborúit ellenünk, ideje visszatérnie oda, ahová való, a lombikjai és kémcsövei közé. A műsorban elhangzott még, hogy a világ kultúrtörténetének egy jelentős részét (harmadát? kétharmadát?) skizofrének hozták össze. És most likvidálni akarják őket, a tudomány nevében. Van egy rossz hírem: nem fogják.

Egy pszichiáter útja – R. D. Laing utolsó üzenete

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondokNagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza vágta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infoknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos egy tartós sikert. De arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna, még egyszer, valamikor is a pályája során. A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló brutálpszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy buta kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kontaktba lettek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, eléggé nehezére esett neki ez az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól, filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt ennek, mint orvos volta, sajnos ezt kell, hogy megállapítsam. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztett fajt akart felkarolni.

Milyen furcsa, hogy én több mint 50 év múltán megtalálom a könyvét, aki társadalmi, orvosi, betegtársi és szülői rosszallás közepette végzem mindazt a tevékenységet, amit csinálok, és hirtelen van egy ember, aki az én gondolataimat visszhangozza. Mondjuk, ha már a visszhangnál tartunk, én vagyok a “később jövő”, de fogalmam sem volt, hogy ennyire egy húron tudok pendülni egy pszicháterrel, talán ezért csak most találtam rá. Érdekes, hogy sok más könyvvel ellentétben mondanivalója ma is érvényes, sőt, talán égetően aktuálisabb, mint valaha, legfontosabb üzenete talán annyi lenne, hogy “a skizofrén is ember”, még egy orvos számára is, sőt egyenrangú is lehet vele tudományos kérdésekben, teszem hozzá, de akár jóval túl is szárnyalhatja, egy másfajta, humánusabb megközelítésből “be is előzheti” a pszichiátriát, mint ahogy én megtettem már egy ideje. Erre válasz az agyonhallgatás, rágalmazás, ködösítés, pszichiátriai oldalról ellenem. Amire, persze, nagy ívben teszek.

Kíváncsi vagyok, mikor mondják ki, hogy az orvosi megközelítés Eugen Blaulertől kezdve eleve zsákutca, a skizofrénia nem betegség, sőt, nincs is olyan, a pszichózis az emberi elme működésének egy sajátos módja, ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Lesz-e mégegyszer olyan, mint a könyv írásának idején Olaszországban, hogy a pszichiáterek megtagadják a kötelességük teljesítését állami szinten, vagy eltöröljük ennek a korszaknak még az emlékét is a tudatunkból R. D. Laing könyveivel együtt?

Szolg. közl. – nyár végi egotrip

Augusztus 20 után jelentkeznem kellene Debrecenben a hanghalló csoportnál, olvasom R. D. Laing könyvét, a Bölcsek, balgák, bolondokat, és tervezem megnézni a Légió 2. évadát. Jelenleg az egész életem a skizofrénia körül forog. Felteszem magamnak a kérdést: Van ennek így értelme? Ma szarul keltem az éjszaka közepén: lepattant alakok szólogatnak be az utcán, a nyíregyházi pszichiátria folyamatosan perrel fenyeget. A debreceniek viszont tapasztalati szakértővé akarnak átképezni, a hanghalló csoportba. Tapasztalati szakértés? Hanghalló csoport? Antistigma-díj? Ez vár rám vagy a beperelés? Ki tudja? Módszerem: előre az ismeretlenbe. Van az a játék, amikor körbe állsz egy csoport tagjaként, és előredőlsz, aztán vagy elkap valaki, vagy nem. Ez a adja meg az egész szépségét, gondolom… Eddig még nem estem vele pofára… akkorát…
Ego Warning, Ego Trip

 

Lassan szeptember-október körül realizálódik a velem, velünk készült tévéfelvétel adásba kerülése is. Erősnek gondolom a tévéadás azon részét, amikor kb. 2-3 percen kersztül folyamatosan sorolom felfelé az antipszichotikumok mellékhatásait. A stábon látszott a döbbenet. Nem tudom, benne lesz-e végül a filmben. Egyébként a filmről még annyit, hogy a Spektrum TV-n lesz, az én részem kb. 10-15 perc. A forgatás 1 napig tartott, és én a végére már eléggé megviselt voltam, bamba voltam, kókadt voltam, és mintha valami delíriumban lettem volna, vagy delejezve lettem volna, löktem volna a rizsát, de csak nyekeregtem. A film többi része eléggé tűrhetőre sikeredett, megítélésem szerint. Hogy lesz-e belőle nézhető dolog nagymértékben múlik a forgatócsoporton. Attól való félelmemnél, hogy adásba kerül, csak az a rémálmom a nagyobb, hogy nem kerül.

Újabb nagy rizikó volt eljönni a Reblogról, az Origó megnyugtató közelségéből. De mivel portállá akarom a későbbiekben alakítani ezt a honlapot, ennek egyszer óhatatlanul el kellett következnie. Pár évnyi megfeszített munkám eredménye a https://nemvagyokbeteg.reblog.hu (na, jó, néha megfeszített, néha nem), de azt hiszem, itt volt az ideje visszavonulót fújni, és nekilátni egy titkos, titkosabb bázis, ill. (szellemi) műhely megvalósításának. Ahol nyugodtan lehet beszélni, kötetlenebbül, mint pl. az Origón. Úgy érzem, egyre nagyobb teret hódít mostanában az életemben a skizo, ez jó is, meg rossz is. Végre valami, amihez igazán értek. Valaki szerint borközi (sörközi, felesközi, mindegy) állapotban szinte nem is tudok másról beszélni, mint a skizofréniáról meg az alkoholizmusról. Bár egyre kevesebbet iszom, az alkoholról is bennem maradt egy csomó leíratlan dolog, és a skizofréniáról is tudok mit mesélni, habár jelenleg tünetmentesnek gondolom (hallucinálom, téveszmézem) magam. Szóval itt tartunk. Fasza. Faszácska. Remélem, nem untattam halálra senkit, és nem aludt be olvasás közben sem. Az R. D. Laing témával nemsokára jelentkezem, a Légió 2-vel is valószínűleg, “megyünk tovább”. Köszi, ha végigolvastad ezt a kis nyár végi “egotrip”-et.

Mikortól tekinthető egy ember gépnek?

Valamelyik nap, pontosabban azon a napon, amikor megjelent a mindennapi pszichológia legújabb száma, egy cikkre lettem figyelmes, amit el is olvastam a pszichiátriai ambuláns rendelésen, amiből ki is alakult az előző bejegyzésben vázolt balhés helyzet. Azt most hagyjuk, hogy a kórház mellett egyetlen darabot hoznak ebből a folyóiratból, és azt is arra kószáló beteg veszi meg, aki az orvos elmondása szerint nagyon téveszmés, nagyon paranoid és nagyon skizofrén. Nekem viszont gyanús, hogy az orvos azért árul el ilyen érzelmeket, mert már nem a beteget látja bennem, hanem a vetélytársat, már nem azért dühös, mert nincs hatalma fölöttem, hanem azért, mert konkurenciát lát bennem, félti a kényelmes orvosi pozíciót, az állását és az egzisztenciáját. Tehát valami elkezdődött.

Gép, világgép, szerkezet, android, kiborg

Na, de mivel Világgép vagyunk, nem pedig Skizofrénia underground, vissza a cikkhez. „Honnan tudjuk, hogy van-e elméje egy autonóm gépnek?” – teszi fel a kérdést Bernáth László filozófus, az MTA BTK fiatal kutatója, stb. Először is meghatározza az autonóm gép fogalmát. Az autonóm gép kritériuma az, hogy öntanulásra alkalmas legyen, a programozók által beletáplált alapelveket követve módosítsanak a saját viselkedésüket irányító szabályokon. A kérdés pedig az, hogy miben különbözik az ember a géptől. Kicsit érzek itt egy ilyen karteziánus választ erre, hogy attól, hogy nekem van elmém, és attól vagyok valaki, nem valami. Gondolom, itt arra is próbál utalni, hogy az ember összetett organizmus, egyszerre több program fut rajta, például a táplálkozás, szaporodás, stb. programjai, tehát valamiféle ösztönök is hajtják, amellett, hogy – mintegy mellékesen – gondolkodik is.

A cikk még arra is választ keres, milyen kritériumok szerint tekinthetünk egy gépet elmével felruházott lénynek, elég, ha intelligensen tud kommunikálni? Vagy újszerű célokat kell kitűznie maga elé? Vagy pedig nem elég, ha csak reagál a világra, annak is tanújelét kell adnia, hogy valami van ott bent, a gépben, valamilyennek megtapasztalja a világot, tehát képes közvetlen tapasztalás útján érzésekre szert tenni, amitől aztán beindul nála a táplálkozás, szaporodás, satöbbi programja? Vagy nem indul be. Vagy valami teljesen más indul be. Mindegy, szerintem nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy korunk szimbóluma az Android, és a kérdés a gépek oldaláról ugyanúgy feltehető. Meddig megy el az ember az elgépiesedésben? Mennyire rabja a hatalomnak, mennyire csak a külső folyamatoknak, programoknak engedelmeskedik, rohamtempóban szabadulva meg az emberi érzéseitől? Mennyire lett máris sajátja az androidos okostechnológia révén az algoritmikus gondolkodás, mennyit tett hozzá saját gépségéhez és mennyit veszített az emberségéből? A cikkben nem merültek felezek a kérdések, de nem gondolom azt, hogy mint filozófusnak ezeken a kérdéseken nem lenne aktuális elgondolkodni. A kérdés nem az tehát, mikor tekinti az ember autonóm lénynek az androidot, hanem hogy mikor találkozik félúton az ember és a gép együttes evolúciója során, és mikor válik belőle igazi android, vagy mit tudom én, tetszés szerint kiborg (kibernetikus organizmus)?

Amikor azt mondjuk, hogy az ember elállatiasodik a mai korban, érdemes feltenni a kérdést, hogy nem inkább elgépiesedésről van-e szó? Az okostechnológiával a kezében az ember (és itt érdemes egy mobiltelefonra gondolni, ami úgy tűnik, felváltja a szakócát a modern kori barlangrajzokon) már nem ugyanaz az ember: a paraszt turbóparaszt, a skizofrén turbóskizofrén, az orvostudomány fejlődik :-P. Lehet, hogy az orvostudomány mint olyan fejlődik, de maguk a résztvevők csak elgépiesednek, és a pszichiátrián kétségeesetten húznák rá a régi sémákat az új helyzetekre, ami nem nagyon fog összejönni, már a mi életünkben sem.

Korai epitáfium (gyászbeszéd, sírfelirat)

“Egy költőnek nem is kell több, mint a perek, meg a vádiratok a művei fölött…” – Egyetemes Szent Varecza – “So bloggers want the same…”

Legszebb öröm a káröröm. Erre nem vagyok büszke. Sőt, ünnepélyesen megígérem, hogy gyomlálni fogom magamból a negatív tulajdonságokat. A bujaságot, a részegeskedést, az irigységet, mások magánéletének tárgyalását, és mindent, ami másoknak megadatik, de egy paranoid skizofrénnek nem kellene. Mostantól megjavulok. Mintabeteg leszek. Józan leszek. Szűz leszek. Nem bosszúálló skorpió. Nem fogom magam skizó-messiásnak, cybersámánnak, sem egyébnek mondani. „Overlord, east coast, end game.” – így többé nem hirdetem magam. Bár, lehet, hogy mégis. Ez nem egy ilyen „dobj vissza kenyérrel” játék. Ha odatartod a másik orcádat is, hamar rajtavesztesz.

korai epitáfium, haldoklás, halál

 

Az élet apró, nüansznyi történésekkel halad előre. Miért mondtam a kárörömöt? Egy betegtársamat kísértem kontrollra, és a doki kikelt magából. 10 év macska-egér játék után derül ki, hogy a pszichiátereknek is vannak érzéseik (félnivalójuk?). Irányunkba is, a betegek irányába is. Sőt, mindez rendelési időben történt, az ambuláns részen. Megkértek, hogy távozzam a rendelőből. Pedig meg se szólaltam. És olyan érzelemparádénak lett kitéve a betegtárs, hogy velem mert mutatkozni, hogy az igazán meglepő.

Először is kezdődött azzal, hogy meghazudtolt az orvos. Hogy nem voltam a betege. Meg hogy miket írok. Meg egyáltalán. Én nagyon veszélyes vagyok, nagyon beteg vagyok, és félti tőlem [a betegtársat]. De nem vagyok beteg másrészről „beperelhettek volna, és megnyerték volna a pert”. Könyörgöm, hányszor és hányan akarnak még beperelni? Miért nem esünk már túl rajta? Nincs ilyen csoportos kedvezmény? De tényleg. És ha nincs annyi pénzem? Mi jár ezért? Börtön? Hodász? Elmondok valamit beperelés nélkül is: Hodászon pontosan 4 év alatt csinálnak pelenkás haldoklót egy egészséges emberből. Hogy a skizofréniába bele lehet halni. Jé, így tényleg.

Hol van Záborszky Gábor (a festőművész)? Megmondom, hol van: Hodászon van, pelenkában. Érdekel valakit? Hát, engem nagyon is érdekel. Miért van az, hogy a mai napig (2019. auusztus 15.) deportálnak embereket Nyíregyházáról Hodászra, és esetleg 4 év alatt kinyírják őket? Csak előbb „megkezelik” őket. Persze az autisták rosszabbul járnak. Őket nemes egyszerűséggel agyonverik. Nem Hodászon, hanem az autista lágerben. Bajban van az egészségügyi és szociális szféra? Mondok valamit: Nincs bajban az egészségügy, de ha így folytatja, hamarosan bajban lesz. A régi szokások, beidegződések rabjaként. És lehet perelni. Engem is. Ki fog tanúskodni? Az élők félnek. A halottak nem beszélnek. Z. G. sem beszélt már évek óta. Passzív rezisztencia. Nem a legjobb módszer. Ugyanis te békét köthetsz magaddal, a világgal, velük is, de ők veled soha. A vérükben van. A kínzás, a megalázás, az eltaposás. Ez a lételemük.

Én nagyon sajnálom, hogy a nyíregyi pszichiátria eszi a kefét velem kapcsolatban krokodilkönnyek. És nem örülök annak, hogy rossz napjaik vannak. De még csak annyit mondok: nem miattam. Én voltam az első. De, ha egy felébred, mind felébred, szokták mondani, és abból van a baj. Talán el kellene hallgattatni engem? Talán. Perrel? Fenyegetéssel? Mivel még? Gyilkosságról szó sem volt. De esetleg, ha egy virágcserép… mit lehessen tudni? Előfordulhat. Könnyedén. Velem vagy nélkülem minderre sor került volna, mindenre fény derült volna. Ebben a korban már nem lehet semmit eldugni, eltussolni, elhallgatni. Szerintem jobb, ha én mondom el. Velem lehet beszélni. Nekem van humorérzékem (ha nem is sok). Értem a viccet. De nem szeretem.

Valaki egyszer ezt írta a blogjába fülszövegnek, még évekkel ezelőtt:

“Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”

Nem tudom, mire akart utalni a szerző. A kilátásainkra? De szvsz igaza volt. Úgy tudom, a Holokauszt áldozatainak van emléknapja. Akkor? A pszichiátria áldozatainak mikor lesz? Ránk ki emlékszik majd? És hogyan? Mert kegyelettel nem, az biztos. Még az utolsó helyen, amit látunk, a láger falan belül is gyötörnek bennünket, halálig. Aztán köpnek a sírunkra. Mikor lesz béke/vége?

A web 2.0 és a zsenikultusz zakója

Behálózva. Mennyire járatódik le napjainkban “a hálózatok modern tudománya”? A zseniség alkonya, és a dilettánsok diadala, avagy sok lúd disznó(ka)t győz. Barabási Albert-László az internet futóhomokjában. Évtizedek tudományos kutatása a levesben a Facebook és társai miatt?

Azt meg kell hagyni, hogy legalább egy pozitív hozadéka volt a web 2.0-nak: igaz ugyan, hogy a dilettánsok kezére adta az internetet, de egyúttal letört egy olyan gusztustalanul elitista törekvést is, mint amilyen “a hálózatok új tudománya”, vagyis az arra való spekuláció, hogy a internet lényegét mint valami magas iskolai attrakciót mutassa be. Bár egyrészt nekem is kinyílik a bicska a zsebemben, amikor arra gondolok, hogy minden hülye járkálhat a hálón, és nyomon követheti a nem éppen neki való tartalmaimat, attól még nagyobb agyfaszt kapnék, ha az internetet doktorandusz hallgatók sajátítanák ki, abból a célból, hogy horribilis összegeken, évtizedek alatt összehordott hagymázas sületlenségeiket szajkózzák úton-útfélen.

Web 2

Barabási Albert-László Behálózva című könyve és magas egyetemi körökben végzett munkássága arra enged következtetni, hogy egy internetes szellemi elit kialakítására próbáltak meg kísérletet tenni, de ez a folyamat ugyanúgy kipukkant, mint a dot com lufi, és maga alá temette a web 1.0 összeomlása. Hála Istennek, mert ilyesmire aztán pláne semmi szükség nem volt. A 2002-es könyvben leírtakat szépen, lassan hatályon kívül helyezte a Facebook (2003), Twitter (2004), YouTube (2005), és az összes többi közösségi oldal megjelenése, feleslegessé téve a világhálóról szóló ilyenfajta spekulációt. Bár 2002-ben az év Legjobb Bizniszkönyvei közé választotték, 2004-ben az amerikai elnökválasztási kampány kötelező olvasmánya volt, inspirált több képzőművészeti alkotást, sci-fit, valamint egy zongoraszonátát, alapvetően mégiscsak arra bizonyíték, hogy h*lyék az emberek, és minden sz@rt benyalnak. Az egyetemi elit pedig köszöni jól van, és honlapok százezreit tartja fent ebben az időkben diákjai számára, hogy kiéljék rajta mindenféle hobbijaikat.

A jelen cikkben vizsgált könyvről annyit érdemes tudni, hogy 2002-ben adták ki angolul, 2013-ban magyarul, és biztos, ami ziher, 2018-ban is, és még mindig kapható a Libriben, annak ellenére, hogy valószínűleg egyre kevesebb reményt fűznek a példányok eladásához. A Behálózva című könyv a hálózatok (valós vagy feltételezett) variánsait mutatná be, az egyszerűbb modellektől haladva a bonyolultabb felé. Sajnos, egyre inkább, ahogy haladunk a műben, kezdjük a fejünket a falba verni az ordító marhaságok hallatán, amit természetesen hatalmas zsenik találtak ki (magyarok és nem magyarok egyaránt). Sajnos, a minimum követelmény a könyvben való név szerinti szerepléshez a doktorandusz fokozat, ezért mezei halandók neve el sem hangzik, zsenik közössége irányítja a világot, és birtokol minden fellelhető tudásanyagot, az egyetemes és egyetemi sznobság nevében, mindörökkön és örökké, ámen. Mégsem ez a legnagyobb probléma vele.

A fő probléma, hogy a hálózatokra ráhúzott rendszer véletlenszerű, fizikai és matematikai elméleteket és módszereket használ arra, hogy bemutasson valamiféle emberi kommunikációt. A véletlenszerű egyezése a hálózatok világával a fizikai jelensgeknek olyan egyszerű nómenklatúraként írja le a hálózatokat, ami a leghajmeresztőbb gondolatoknak enged teret, hogy pl. a hálózatok mint rendszerek leírhatók valamiféle hatványfüggvényekkel, gázkképletekkel(!) és egyéb fizikából vett marhaságokkal. Azt hiszem, az egészből akkor lett elegem, amikor a Microsoft piacvezető szerepét szintén egy bizonyos Nobel-díjas elméletből, pontosabban a Bosie-Einstein kondenzátumból szerette volna levezetni, és nem látta be, hogy a hegemónia az hegemónia, mindenféle “kondenzátum” nélkül is, és felesleges a tudományos maszlagot elővezetni.

A legsajnálatosabb, hogy a könyvet az Barabási életmű részeként újra és újra kiadják, annak ellenére, hogy a megállapításai a web 1.0-ről szólnak, abszolút helytelen tudományos megközelítésből. Ha esetleg még lenne is benne 10%-nyi helytálló megállapítás (ami természetesen nem a webre vonatkozik), teljesen eltűnik a jól hangzó, de őrületes téveszmék dzsungelében. Csak az nem fér a fejembe, hogy nem látják be az újabb és újabb kiadásoknál, hogy nem stimmel valami, ugyanis a profit mozgat mindent, mert nem igaz, hogy nem veszi észre senki, hogy az egész könyv, az egész koncepció és az egész “tudományos” módszer bődületesen elavult és idejét múlt, kihalt a web 1.0-val. Egy szóval jellemezve: blöff.

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

 

Csernus Imre

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a tkm, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.

A kavics, amit az óceánba dobtam

Egyes elméletek szerint a Nap és a Föld maga is élőlény. Szerintem eleve elrendelés létezik a bolygón, a dolgok szinte óramű pontossággal történnek meg. Elképzelhető, hogy valaha mindez természetes úton működött, különféle mentális képességek irányításával, ma már a mesterséges intelligencia irányít. Átvette a vezetést, összecsapás nélkül, háború nélkül, véráldozat nélkül.

Tudtommal nem halt bele senki. Eddig.

Terminátor 2 hinta

Éppen most gondoltam arra, hogy a mesterséges intelligencia kezdi átvenni a szakrális dolgok és Isten helyét. A ház előtti játszótéren egy rosszul öltözött anyuka egy nyikorgó hintában lökdös egy gyereket, és fals hangon énekel hozzá. A Terminátor 2 hintás jelenete jut eszembe róla. Hát megtörtént. Harc és vérontás nélkül, de a gépek már uralkodnak rajunk. A szemantikus web, az okos technológia, az 5G hálózat észrevétlenül lopakodott be az életünkbe. Nem lett nukleáris katasztrófa. A hintában még ül valaki.

Ül? Mit csinál? Figyel egyáltalán? Valamire is? Azt mondják, a Z generáció után jön az Alfa generáció és így tovább. Már a Z generáció is intoleráns lett a tekintély, a kor és hasonló ódivatú dolgokkal szemben. Mit hoz a sors a hintában ülő kisember számára? Senki sem tudja. Az események után kullogunk, utólag címkézzük fel őket. Léteznek-e egyáltalán ezek a generációk: X, Y, van-e történelmük, vagy egyszerűen csak a rendszerváltás utáni zűrzavaros időszak sebtében létrehozott termékei ők, és nem lesz majd semmi, ami emlékeztessen rájuk néhány könyvön kívül?

Hiszen alig történt valami az elmúlt időszakban, és az is csak jórészt a weben. Az újságpapír megy a kandallóba, megy a vécébe. A tévék archívumát nézi valaki? Mindig jön az új, és kiszorítja a régit. Most itt van ez a csomó Alfa, kísértetiesen hasonlít az Aldous Huxley Szép új világ című könyvében szereplő emberfajták megnevezésére. Már azzal sem foglalkozunk, hogy nevet adjunk egy-egy generációnak, csak toljuk ki őket végtelen sorban? Azzal sem foglalkozunk, aktuálisan hány milliárdan vagyunk, nincs idő számokat megjegyezgetni, sem lexikonokba leírni, drága a papír, minden túl hamar elavul, ott van minderre az internet, a Wikipédia, a netes adatbázisok és társai.

Mit is akartam mindezzel mondani? Igazán semmit. Azt hittem, a skizofrénia mélyreható elemzése, titkainak kifürkészése olyan elementáris változásokat fog beindítani a bolygón, amire még nem volt példa. Lehet, hogy ez igaz, lehet, hogy ez téveszme. Ha igaz is, a világ rohan tovább, és nem figyel a skizofrénia titkainak a megfejésére, nincs rá idő. A pszichológia és pszichiátria tudományos áttörés küszöbén áll. És szerintem marad is még itt évtizedekig. Altatják az ügyet, alszanak maguk is. Remélik, hogy nem az ő praxisuk idején következik el az igazság ideje, hanem a következőében. 50 év, 100 év, 200 év múlva. Mert akkor már ők nem élnek, nem felelősségre vonhatók.

„Sajnáljuk, abban az időben mi így tudtuk.” – Maximum ez lesz a fejfájukra írva, és úgy általában, egy olyan kor fejfájára írva, ami a tudomány nevében kiirtotta a saját, pénzen vett, drága eszközei közül az ingyen is kapható humanitást.