A Mátrix és a lélektan kopernikuszi fordulata

Szerintem nagyon sokan látták a Mátrixot. Ki józanul, ki részegen. Úgy volt, hogy 1998-ben eléggé be voltam rúgva, és 2 filmet vetíttetek egy időben azon a főiskolán, ahova jártam: a művész klubban az 1984-et, a kerengőben (vagy hol) a Mátrixot. Én eléggé progresszív voltam ahhoz, hogy a Mátrix vetítésére menjek. Lehet, ha az 1984-et nézem meg, az életem másképp alakul. Mintha a kék és a piros pirula között ott és akkor választhattam volna. Ha az 1984-et nézem meg, nem látom a Mátrix folytatásait sem, ami átment akciófilmbe, nem olvasom azokat a tanulmányokat (vagy nem értem meg), amiben a Mátrixot a Csillagok háborújához, Neo-t Jézushoz és Buddhához hasonlítják. És nem kezdek el azon gondolni, hogy mennyi igazság van abban, hogy lehet, hogy ez nem a valóság, hanem valójában a tényleg ott fekszünk valahol bedrótozva, és arról sajnálkozunk, hogy a világ egy hologram.

Most tekintsünk el attól, hogy Puzsér Róbert és beszélgetőtársa hallott-e valaha a Skizofrénia undergroundról, vagy sem, hatottam-e én a világra, és mennyit… Egy pszichiáternő egyszer elkezdte az egómat erősítgetni, hogy higgyem el, hogy hatok a környezetemre. Mondtam neki, hogy nem hiszem el, hanem tudom. Kíváncsi volt, honnan tudom. Onnan tudom, mondtam, hogy január hónapban a látogatottsága százezres volt a blogomnak az Origón. Erre azt mondja, nem tudja, mi az Origo, meg úgy általában az internet, de higgyem el bízvást, amit mond. Na, jó, elhittem. Aztán a sors fintora, hogy magamból eléggé kikelve “váltam el” ettől a “progresszív” pszichiáternőtől, ő pedig a gyógyszeradag duplázását javasolta (mi mást), ami azóta sem történt meg. Azt kell, hogy mondjam, hála Istennek. Azzal egy időre kivontak volna a forgalomból.

Ezek után nézzük, mi volt a figyelemre méltó ebben a beszélgetésben. A beszélgetésben az volt figyelemre méltő, hogy a beszélgetőtársak valamiféle olyasmi fordulatot vízionálnak, mint Kopernikusz vagy Giordano Bruno hatására. Kopernikusz még megúszta a dolgot ejnye-bejnyével, amikor azt állította, hogy a Föld mozog, vagy mit csinál, kering a nap körül, Giordano Bruno viszont nagyon rosszul járt a hermetikus hagyományokkal, és az univerzum elméletével (hogy ti. nem a mi naprendszerünk az egyedüli), mert megégette az Inkvizíció. A pszichiátriát szokás modern kori Inkvizíciónak nevezni, és nem is nagyon fogunk nagyon mellé, pláne kellemetlen skizofrén nézőpontból ellenük beszélni, ugyanis valamennyire a kezükben vagyunk, és mindent megtesznek (a maximumot, amit lehet), hogy megkeserítsék az életünket, meg az ilyesfajta gondolatok megfoganását. Csak az a kérdés, hogy Kopernikuszként vagy Giordano Brunóként végzi az ember. Nagyon nem mindegy. Nagy álmom, amiért ezeket a tartalmakat létre hoztam, hogy még az én kedves énidőmben jöjjön létre ez a fordulat, ne kelljen rá generációkat várni. Arról már rég letettem, hogy az én nevemhez kötik majd, ismerve a média természetét, de annak örülök, hogy részese lehetek, mert annak idején (és most is) egy csomó kavicsot dobtam az óceánba. Nem szaporítom tovább a szót, a lényeg itt úgyis Puzsér, ez neki egy megmondás, nekem viszont az életem egy szakasza.

Egyelőre nem tudtam videót beilleszteni, így csak linket adok… Nem, mintha lenne hozzá kép, csak egy rádióadás. És ha ezek után valaki még mindig kíváncsi az álláspontomra a témában, a személyes véleményem az, hogy ebből még a mi életünkben akkora botrány lesz, hogy csak úgy füstöl. És igen, szeretnék ott lenni/részt venni benne. Nézetem szerint a pszichiátria nem állami hatáskör (csak egy torz állam az államban, “mentális betegeknek”), a skizofrénia nem orvosi hatáskör, hanem merőben bölcseleti probléma. Ami rengeteg határterület bevonását teszi lehetővé, ma még ezoterikusnak tekintett tudományok, hermetikus hagyományok, az ókori, naiv tudatformák tanulmányozása, a vallások, a folklór, a sámánizmus, stb. De még egy olyan “alkalmazott vallási filozófiát” is többre becsülök a pszichiátriánál, mint a szcientológia. A pszichiátria eljátszotta a maga kis keresztes háborúit ellenünk, ideje visszatérnie oda, ahová való, a lombikjai és kémcsövei közé. A műsorban elhangzott még, hogy a világ kultúrtörténetének egy jelentős részét (harmadát? kétharmadát?) skizofrének hozták össze. És most likvidálni akarják őket, a tudomány nevében. Van egy rossz hírem: nem fogják.

Egy pszichiáter útja – R. D. Laing utolsó üzenete

R. D. Laing: Bölcsek, balgák, bolondokNagy megelégedéssel olvastam R. D. Laing Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R. D. Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza vágta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett.

Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infoknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos egy tartós sikert. De arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna, még egyszer, valamikor is a pályája során. A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló brutálpszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont már korábban is, aki később karriert csinált.

Egyébként csak egy buta kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kontaktba lettek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, eléggé nehezére esett neki ez az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól, filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt ennek, mint orvos volta, sajnos ezt kell, hogy megállapítsam. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője, neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztett fajt akart felkarolni.

Milyen furcsa, hogy én több mint 50 év múltán megtalálom a könyvét, aki társadalmi, orvosi, betegtársi és szülői rosszallás közepette végzem mindazt a tevékenységet, amit csinálok, és hirtelen van egy ember, aki az én gondolataimat visszhangozza. Mondjuk, ha már a visszhangnál tartunk, én vagyok a “később jövő”, de fogalmam sem volt, hogy ennyire egy húron tudok pendülni egy pszicháterrel, talán ezért csak most találtam rá. Érdekes, hogy sok más könyvvel ellentétben mondanivalója ma is érvényes, sőt, talán égetően aktuálisabb, mint valaha, legfontosabb üzenete talán annyi lenne, hogy “a skizofrén is ember”, még egy orvos számára is, sőt egyenrangú is lehet vele tudományos kérdésekben, teszem hozzá, de akár jóval túl is szárnyalhatja, egy másfajta, humánusabb megközelítésből “be is előzheti” a pszichiátriát, mint ahogy én megtettem már egy ideje. Erre válasz az agyonhallgatás, rágalmazás, ködösítés, pszichiátriai oldalról ellenem. Amire, persze, nagy ívben teszek.

Kíváncsi vagyok, mikor mondják ki, hogy az orvosi megközelítés Eugen Blaulertől kezdve eleve zsákutca, a skizofrénia nem betegség, sőt, nincs is olyan, a pszichózis az emberi elme működésének egy sajátos módja, ami jóval gyakoribb, mint gondolnánk. Lesz-e mégegyszer olyan, mint a könyv írásának idején Olaszországban, hogy a pszichiáterek megtagadják a kötelességük teljesítését állami szinten, vagy eltöröljük ennek a korszaknak még az emlékét is a tudatunkból R. D. Laing könyveivel együtt?

Szolg. közl. – nyár végi egotrip

Augusztus 20 után jelentkeznem kellene Debrecenben a hanghalló csoportnál, olvasom R. D. Laing könyvét, a Bölcsek, balgák, bolondokat, és tervezem megnézni a Légió 2. évadát. Jelenleg az egész életem a skizofrénia körül forog. Felteszem magamnak a kérdést: Van ennek így értelme? Ma szarul keltem az éjszaka közepén: lepattant alakok szólogatnak be az utcán, a nyíregyházi pszichiátria folyamatosan perrel fenyeget. A debreceniek viszont tapasztalati szakértővé akarnak átképezni, a hanghalló csoportba. Tapasztalati szakértés? Hanghalló csoport? Antistigma-díj? Ez vár rám vagy a beperelés? Ki tudja? Módszerem: előre az ismeretlenbe. Van az a játék, amikor körbe állsz egy csoport tagjaként, és előredőlsz, aztán vagy elkap valaki, vagy nem. Ez a adja meg az egész szépségét, gondolom… Eddig még nem estem vele pofára… akkorát…
Ego Warning, Ego Trip

 

Lassan szeptember-október körül realizálódik a velem, velünk készült tévéfelvétel adásba kerülése is. Erősnek gondolom a tévéadás azon részét, amikor kb. 2-3 percen kersztül folyamatosan sorolom felfelé az antipszichotikumok mellékhatásait. A stábon látszott a döbbenet. Nem tudom, benne lesz-e végül a filmben. Egyébként a filmről még annyit, hogy a Spektrum TV-n lesz, az én részem kb. 10-15 perc. A forgatás 1 napig tartott, és én a végére már eléggé megviselt voltam, bamba voltam, kókadt voltam, és mintha valami delíriumban lettem volna, vagy delejezve lettem volna, löktem volna a rizsát, de csak nyekeregtem. A film többi része eléggé tűrhetőre sikeredett, megítélésem szerint. Hogy lesz-e belőle nézhető dolog nagymértékben múlik a forgatócsoporton. Attól való félelmemnél, hogy adásba kerül, csak az a rémálmom a nagyobb, hogy nem kerül.

Újabb nagy rizikó volt eljönni a Reblogról, az Origó megnyugtató közelségéből. De mivel portállá akarom a későbbiekben alakítani ezt a honlapot, ennek egyszer óhatatlanul el kellett következnie. Pár évnyi megfeszített munkám eredménye a https://nemvagyokbeteg.reblog.hu (na, jó, néha megfeszített, néha nem), de azt hiszem, itt volt az ideje visszavonulót fújni, és nekilátni egy titkos, titkosabb bázis, ill. (szellemi) műhely megvalósításának. Ahol nyugodtan lehet beszélni, kötetlenebbül, mint pl. az Origón. Úgy érzem, egyre nagyobb teret hódít mostanában az életemben a skizo, ez jó is, meg rossz is. Végre valami, amihez igazán értek. Valaki szerint borközi (sörközi, felesközi, mindegy) állapotban szinte nem is tudok másról beszélni, mint a skizofréniáról meg az alkoholizmusról. Bár egyre kevesebbet iszom, az alkoholról is bennem maradt egy csomó leíratlan dolog, és a skizofréniáról is tudok mit mesélni, habár jelenleg tünetmentesnek gondolom (hallucinálom, téveszmézem) magam. Szóval itt tartunk. Fasza. Faszácska. Remélem, nem untattam halálra senkit, és nem aludt be olvasás közben sem. Az R. D. Laing témával nemsokára jelentkezem, a Légió 2-vel is valószínűleg, “megyünk tovább”. Köszi, ha végigolvastad ezt a kis nyár végi “egotrip”-et.

Korai epitáfium (gyászbeszéd, sírfelirat)

“Egy költőnek nem is kell több, mint a perek, meg a vádiratok a művei fölött…” – Egyetemes Szent Varecza – “So bloggers want the same…”

Legszebb öröm a káröröm. Erre nem vagyok büszke. Sőt, ünnepélyesen megígérem, hogy gyomlálni fogom magamból a negatív tulajdonságokat. A bujaságot, a részegeskedést, az irigységet, mások magánéletének tárgyalását, és mindent, ami másoknak megadatik, de egy paranoid skizofrénnek nem kellene. Mostantól megjavulok. Mintabeteg leszek. Józan leszek. Szűz leszek. Nem bosszúálló skorpió. Nem fogom magam skizó-messiásnak, cybersámánnak, sem egyébnek mondani. „Overlord, east coast, end game.” – így többé nem hirdetem magam. Bár, lehet, hogy mégis. Ez nem egy ilyen „dobj vissza kenyérrel” játék. Ha odatartod a másik orcádat is, hamar rajtavesztesz.

korai epitáfium, haldoklás, halál

 

Az élet apró, nüansznyi történésekkel halad előre. Miért mondtam a kárörömöt? Egy betegtársamat kísértem kontrollra, és a doki kikelt magából. 10 év macska-egér játék után derül ki, hogy a pszichiátereknek is vannak érzéseik (félnivalójuk?). Irányunkba is, a betegek irányába is. Sőt, mindez rendelési időben történt, az ambuláns részen. Megkértek, hogy távozzam a rendelőből. Pedig meg se szólaltam. És olyan érzelemparádénak lett kitéve a betegtárs, hogy velem mert mutatkozni, hogy az igazán meglepő.

Először is kezdődött azzal, hogy meghazudtolt az orvos. Hogy nem voltam a betege. Meg hogy miket írok. Meg egyáltalán. Én nagyon veszélyes vagyok, nagyon beteg vagyok, és félti tőlem [a betegtársat]. De nem vagyok beteg másrészről „beperelhettek volna, és megnyerték volna a pert”. Könyörgöm, hányszor és hányan akarnak még beperelni? Miért nem esünk már túl rajta? Nincs ilyen csoportos kedvezmény? De tényleg. És ha nincs annyi pénzem? Mi jár ezért? Börtön? Hodász? Elmondok valamit beperelés nélkül is: Hodászon pontosan 4 év alatt csinálnak pelenkás haldoklót egy egészséges emberből. Hogy a skizofréniába bele lehet halni. Jé, így tényleg.

Hol van Záborszky Gábor (a festőművész)? Megmondom, hol van: Hodászon van, pelenkában. Érdekel valakit? Hát, engem nagyon is érdekel. Miért van az, hogy a mai napig (2019. auusztus 15.) deportálnak embereket Nyíregyházáról Hodászra, és esetleg 4 év alatt kinyírják őket? Csak előbb „megkezelik” őket. Persze az autisták rosszabbul járnak. Őket nemes egyszerűséggel agyonverik. Nem Hodászon, hanem az autista lágerben. Bajban van az egészségügyi és szociális szféra? Mondok valamit: Nincs bajban az egészségügy, de ha így folytatja, hamarosan bajban lesz. A régi szokások, beidegződések rabjaként. És lehet perelni. Engem is. Ki fog tanúskodni? Az élők félnek. A halottak nem beszélnek. Z. G. sem beszélt már évek óta. Passzív rezisztencia. Nem a legjobb módszer. Ugyanis te békét köthetsz magaddal, a világgal, velük is, de ők veled soha. A vérükben van. A kínzás, a megalázás, az eltaposás. Ez a lételemük.

Én nagyon sajnálom, hogy a nyíregyi pszichiátria eszi a kefét velem kapcsolatban krokodilkönnyek. És nem örülök annak, hogy rossz napjaik vannak. De még csak annyit mondok: nem miattam. Én voltam az első. De, ha egy felébred, mind felébred, szokták mondani, és abból van a baj. Talán el kellene hallgattatni engem? Talán. Perrel? Fenyegetéssel? Mivel még? Gyilkosságról szó sem volt. De esetleg, ha egy virágcserép… mit lehessen tudni? Előfordulhat. Könnyedén. Velem vagy nélkülem minderre sor került volna, mindenre fény derült volna. Ebben a korban már nem lehet semmit eldugni, eltussolni, elhallgatni. Szerintem jobb, ha én mondom el. Velem lehet beszélni. Nekem van humorérzékem (ha nem is sok). Értem a viccet. De nem szeretem.

Valaki egyszer ezt írta a blogjába fülszövegnek, még évekkel ezelőtt:

“Skizofrének. Mostanában leginkább egy növény jut az eszembe róluk, mégpedig ez: nebáncsvirág. Különben meg kurva hamar bele lehet szokni az anyuci pici gyereke szerepébe, utána meg úgyis elhülyülsz, és vagy felvesznek az intézetbe, vagy a lágerbe, vagy megdöglesz az utcán, mert az, hogy ki fognak semmizni, legalábbis valószínű, főleg, ha gyámság alatt vagy. Aztán meg eltakarítanak, mint a szemetet.”

Nem tudom, mire akart utalni a szerző. A kilátásainkra? De szvsz igaza volt. Úgy tudom, a Holokauszt áldozatainak van emléknapja. Akkor? A pszichiátria áldozatainak mikor lesz? Ránk ki emlékszik majd? És hogyan? Mert kegyelettel nem, az biztos. Még az utolsó helyen, amit látunk, a láger falan belül is gyötörnek bennünket, halálig. Aztán köpnek a sírunkra. Mikor lesz béke/vége?

Hol tart ma Csernus?

Nemrégen Balatonalmádiban nyaralás közben vettem egy Nők Lapját, nézegettem a cikkeket, és kiszúrtam Csernus dokit. Igazából volt róla sejtésem, hogy mit csinál, engedtem is el pár poént a rovására, mondjuk arról, hogyan lesz egy addiktológusból borász, de aztán hirtelen elkezdett derengeni benne a ráció, és már nem röhögtem rajta többet, elkezdtem inkább tisztelni érte. De, hát ez az ember ugyanazt csinálta, mint én, kikerült a pszichiátria bűvköréből, mondjuk más előjellel, ő adjunktusként, én pedig mezei paranoid skizofrénként, de akkor is, ebből a bizniszből általában nem szokott kiszállás lenni.

 

Csernus Imre

Elkezdett érdekelni a csávó, mert bár olvastam tőle ezt-azt, olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Gondoltam, 52 éves korára azért csak kikupálódott, éppen mostanában jelent meg A harcos című könyve, ami egy önéletrajzi könyv, és összegezni hivatott (gondolom) az eddigi kis munkásságot. Az ember 50 körül (megint csak gondolom) óhatatlanul is elkezd ilyesmivel foglalkozni, és ha valakinek lehetősége van rá (pl. a Jaffa Kiadónál), miért ne tenné meg? Egyébként Csernus Imre nagyvonalúan megelőlegezi magának a kötetében a még 50 évet, ami kerekítve 100 év, én is kívánom neki ugyanazt (magamnak meg a még 40-et, a skizók köztudottan egy 20-assal korábban halnak). Az is érdekes, hogy Csernus pszichiáter-celebként 50 évesen érte el a lelki békét, én skizó-bloggerként 40 körül. Mindegy, a lényeg, hogy mindenki jól van.

A munkásság vázolására (Dr. Csernus Imre munkásságára) majdnem 300 oldalon kerül sor, egy éjszaka (vagy egy délután) alatt elolvasható. Kezdetben dühöngtem a tárgyilagos stílus és az alacsony színvonal miatt, de később magyarázattal szolgált a szerző: az előadásain is mindig a legalacsonyabb szellemi nívójú látogatóhoz kalibrálja be a szövegét, valószínűleg ebben az esetben is ez történt. Tekintve a magyar társadalmat, nem lehet eléggé alácélozni néhány embernek, sokan még az én írásaimat sem értik meg, pedig nem egy nagy vaszizdasz némelyik, eléggé konyhanyelven van. De itt nem én vagyok a lényeg, hanem: Dr. Csernus Imre pszichiáter.

Kezdetben vala a gyerekkor: eléggé átlagos, értelmiségi családbeli létet ír le a szerző, annyi, hogy vajdasági magyarként nem teljesen ugyanazok az impulzusok érték, mint egy magyarországit. A családi háttér szinte minden embernél ugyanolyan izgalmas (unalmas), ha jól van megírva. Csernus stílusa meglehetősen szikár, tényközlő. (Na, jó, milyen legyen egy önéletrajzban?) Viszont jól eltalált fejezetcímek gördítik előre a szöveget. Szó esik a könyvben a gyerekkoron kívül az egyetemi évekről, csajozásról, drogozásról (a lényegnél vagyunk, talán ebben a legerősebb). A Lipótmezei évekről is szolgál 1-2 anekdotával. Milyen érdekes látni a Lipótot egy pszichiáter szemével, fordított helyzetben maga lehetett a pokol. Érdekes módon a Lipótmezőt mindig a társadalom vagy az orvosok szemével ítélik meg, betegektől valahogy még nem hallottam nyilatkozni róla.

Na, mindegy. Ugyorjunk. Ír a tévészereplésről, a „celebségéről” is, ami ugyan fél évig tartott, de szerintem ma Magyarországon nincsen olyan ember, aki a pszichiáter szóról ne tudna könnyen asszociálni az üvöltözős Csernus doki karakterére a tévéből. Erről annyit ír, hogy mikor visszanézte, maga is meglepődött saját magán, a gesztusain, a szövegén. Persze, ez is egy szerep nála, nyilván. Pontosabban egy módszer. Módszer arra, hogy letörje az ember egóját (ő ingerelárasztásos módszernek nevezi), és új alapokon lehessen kezelni a pácienst. Hogy a módszere mennyire jó vagy rossz, az eléggé kérdéses, szerinte sem való minden embernek (nekem például tutira nem). Viszont az egri borvidéken kialakított kávézója annál inkább felkeltette a kíváncsiságomat. Van egy Csendülő nevű hely, ahol ő maga is felszolgál, és a konyhában is serénykedik néha, kérdés, hogy engem mint kósza beteget mennyi kedve lenne kiszolgálni. Saját bormárka, saját kávémárka (Depresso). Szerintem a szót én már hamarabb felfedeztem egy korai blogomban (Internet Wayback Machine, abilify.freeblog.hu), de ő ügyesebb volt és le is védette, így jogtalanul reklamálnék miatta (már ha érdekelne egyáltalán az ügy).

A pszichiátriai tevékenységet teljesen abbahagyta, a Lipótról időben lépett le, a budai magánpraxist 10 év után fejezte be. Eredetileg arról akartam valamit zagyválni, hogy milyen szerencsés, hogy le tudott lépni pszichiáteréktől, mivel nemcsak a beteg státusz megy „kihalásos alapon”, hanem a pszichiáteri is, és ha valaki lelécel, csak örülhet neki. Az orvosok ugyanannyira foglyai az őrületnek, mint a betegek, ez csak a legjobbaknak adatik meg. Beszélt valamit a szerző valami „megkeményedésről”, „kiégésről” orvosi körökben 20-25 év után, ez tényleg eléggé borzasztó lehet. Én még csak 13 éve vagyok beteg, de már nekem is kivan a tkm, erről csak ennyit.

Ami még szót érdemel(ne) a munkásságból, a drogól írott könyve (Drogma), de leginkább a párkapcsolatokról írt könyvek (A nő, A férfi). Van még 1-2 könyve, (pl. A fájdalom arcai, A kiút). Ezekről nem sokat tudok, A Drogmát olvastam, A férfi, A nő nekem valamiért félbe maradt, de szerintem érvényes dolgokat tud mondani a párkapcsolatokról is. Megéri elmenni az előadásaira. Gondolom. Már, aki nem skizofrén. Vagy annak is. Mittomén. Ennyi. Meg egy bambi.