G+, B+! – Apokalipszis most

“This is it boys, this is WAR”

Google barátunk bemondta az unalmast. A viszony sosem volt felhőtlen, de tegnaptól a helyzet végképp elromlott. Az elhallgattatás első lépése megkezdődött: az eltüntetés a keresőkből. Később esetleg jön a szoc. média. Végül ki tudja. Mondanom sem kell, ez hova vezet. Talán sötétben tapogatózom, de vak tyúk is talál szemet alapon megpróbálom felvázolni a helyzetet.

Úgy gondolom, nem kell messzire menni, ha a valóságból való kiszakadást akarjuk tanulmányozni. Nyilvánvalóan most a szakom ellen is fogok beszélni, az egész információs társadalom ellen, és minden ellen, ami eltántorít a valóságtól. Azt mondják, a drogok azoknak valók, akik nem bírják a valóságot. De ma már nem csak a drogok ilyenek. Olyan fikcionális, virtuális valóságok léptek a helyükbe, amikkel még a drogok sem versenyezhetnek. Nem kell magunkat „bedrótozni”, mint az egykor méltán népszerű cyberpunk világokban, mint például a Neurománc William Gibbsontól. Abszolút technikai kérdés, hogy az embernek az agyában van-e a csatlakozó, amivel csatlakozik a hálóra, vagy minden cyborg technológia nélkül teszi ezt meg. Sőt, az utóbbi talán még veszélyesebb, látva a menet közben mobiliozó, és majdnem nekem jövő fiatalok példáját.

Szokatlan dolog tőlem, hogy éppen én védem a valóságot, aki ma is hiszem és vallom, hogy olyan spirituális utazásokon vettem részt, ami sokszorosan kitágította a világról alkotott elképzeléseim horizontját. Milyen utazás? Hogy? A hallucináció utazás? A téveszme utazás? Nos, nem, nem utazás, de az abban az állapotban megtett jelképes út a fantasztikus csodák birodalmába vezetett, ami itt a Földön valósult meg? Csoda volt, hogy értettem a madarak énekét? Csoda hát. Viszont az egész csak attrakció: Assisi Szent Ferenc már megtette ugyanezt. Csak, mondjuk, nem zárták érte diliházba. És aztán a csodás dolgok mint folytatódtak: a passió a Sóstóhegyi templomban, ahol majdnem szívrohamot kaptam a szertartás kezdetén, a lélek zarándokútja a házunk mellett fekvő sóstóhegyi temetőben, ahol a halottak érthetően kiabálták, hogy fel akarnak támadni. Lehet, mindez az ördög műve, mert ahol Isten van, ott szükségképpen ördög is van, szerintem egyik sincs, de mindegy. De hogy ezeket nem az agyam csinálta, arra már most meg merném inni a mérget.

És, kár lenne elhallgatni: a pszichiátria is a beavatási rítus egy része, állomása, talán minden állomás közül a legveszélyesebb, legrosszab esetben van az azonnali halál mellékhatásként feltüntetve bizonyos készítményeken, de ha szerencséd van, csak a lelkedet ölik meg. Nekem – jobb híján – a lelkemet ölték és ölik a mai napig gyógyszerrel. De nem erről akartam írni, hanem arról, hogy be vagyunk csatlakozva a hálóba, igaz, drótok nélkül, és ez talán megadja a hamis szabadság látszatát, de elveszettebbek vagyunk benne, mintha élesen külön lehetne választani az egész cirkuszt a valóságtól, a divatjátékokkal, a divatfilmekkel, a divatrogokkal, ha van pénzed, nem kell, hogy közöd legyen a valósághoz, lehetsz akár hikikomori is. Talán vissza kell térni a valóságba pénzért, meg kajáért, a Ready Player One film legnagyobb tanulsága is az volt, hogy a valóságban milyen jót lehet kajálni, ellentétben a játékvilággal. Hát, igen, ízlés dolga. Ha jól megnézzük, ezernyi dologban megtalálhatod, vagy inkább elvesztheted magad: lehetsz Marvel rajongó (ha megjelenik a rajongás, szerintem már régen rossz), Trónok Harca fan, stb. Egyébként érdemes megfigyelni a fantasy-t, az én fiatalkoromban kizárólag sátánista szeánszokkal hozták összefüggésbe a sajtóban a fantasy szerepjátékokat, és minden módon elítélték társadalmilag (a memóriám még jó), ma viszont aki nem rajong a fantasy valamelyik formájáért, legalább a Harry Potterért, vagy a legódivatúabbak a Gyűrűk Uráért, netán le meri szólni, valakitől biztos megkapja, hogy egy f*kalap.

Az a helyzet, hogy a fikciót előtérbe helyezzük a valósággal szemben: a fikcionális Facebook falon szembesülhetünk ismerőseink álboldogságával, a Twitteren mindenki humoros, ultra laza, jó fej, egyesek a helyzet függvényében még váltogatni is képesek ezeket a szerepeket, mint a kaméleon. A valóság egyes rétegei úgy rakódnak egymásra, mint egy-egy téveszmés világ hallucinációs rétegei. Én, aki megjártam a fent említett dolgokat, nyugodtan mondhatom, hogy nem sokban különbözik a saját szabályokkal, saját világgal és törvényekkel rendelkező filmes világtól, játékvilágoktól vagy a szociális média világától. És a másik dolog, amiért ma írok (ez sem túl kedves), az, hogy a realitás néha betör az internetre is, például egy jó nagy pofon formájában. A Google a mai naptól nem hoz látogatókat az oldalamra a számláló szerint. Eddig azt hittem, hogy azért jön annyiszor a Googlebot az oldalra, hogy majd megnövelje a keresőkben elért rangot és a látogatottságot.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy pont az ellenkezője miatt. Ez valami olyasmi, mint amikor valakit a várt kitüntetés vagy dicséret helyett jól bokán rúgnak. Nem ismerem a Google algoritmusát, sem pedig az irányelveit, de gondolom, biztos bűnösnek találtak néhány pontban, ami miatt lejjebb rangsoroltak. Nyilvánvalóan rossz színben tüntetek fel bizonyos embercsoportot, és konteónak (mondjuk az ilyen tartalmat jelzem), vagy dezinformációnak nyilvánítanak néhány dolgot. Nem mondom, hogy bizonyos érdekcsoportok presszionálják őket erre, csak sejtem. Csak annyi a baj, hogy ezzel a szabad véleménynyilvánításhoz való jogom sérül. Ha valamelyik pszichiáternek, vagy ápolónak, vagy bárkinek gondja van velem, alászolgája, beszéljük meg, a bíróságon, akár. Tudom, erre nem vagyok méltó, szerintük. Nekem meg, mondjuk, róluk van meg a véleményem. Elmondanám, hogy évek óta tudom, hogy jóval lejjebb rangsorol a Google, de hogy mától 0 találatot kapok, az annyira konkrét, hogy nem állhattam meg szó nélkül. Ne legyünk naivak, mára az internet keresőkből és a szociális médiából tevődik össze. Ebből a keresők kilőve, akkora szoc. média hálóval pedig nem rendelkezem, hogy megérje. Lehet, hogy ez a vég? Lehet, de akik ezért a felelősek, nem tudják még, hogy a sikertelenség nekem sohasem kudarc, a negatív stresszt sokkal jobban élem meg, mint a pozitívat, ez inspirál, mindig is ez sarkallt tettekre.

Akkor most jön a kérdés, hogy a valóság jó, vagy rossz?

Ahogy vesszük. Valakinek méreg.

B+, G+; G+, B+! 😛

Ui.: Amúgy még azt csodálom, hogy eddig még írhattam és megjelenhettem relatíve nagyobb közönség előtt. De ilyenkor mindig jönnek az okosak, a pénzesek, a szépek, és megtalálják a módját, hogy megszüntessék, elnyomják, letapossák a nekik nem tetszőket. Lehet, hogy a Google konkrétan nem ezekért diszkriminál, hanem egészen másért. Mindegy, a lényeg ugyanaz. Ki tudja? Talán tényleg kezdenem kellene egy blogot, amiben őzikék puszilkodnak nyuszikkal a mezőn, az talán nem zavarna senkit, de már ebben sem vagyok biztos. És még az utolsó szó jogán szeretnék visszakapcsolódni a bejegyzés elején elhangzottakhoz: Az, hogy a neten a Google írja a valóságot, szinte már ténykérdés. És hogy az én valóságom ennyi év után nem fér ebbe bele, sajnálatos.

A skizofrénia társadalmi modellje

Az előző bejegyzésemben néhány homályos sejtéssel hozakodtam elő, ez viszont teljesen konkrét

Az előbbi bejegyzés nagyjából eddig visszhang nélkül maradt, viszont annyi haszna talán volt, hogy az azt következő beszélgetés elvezethet minket a skizofrénia társadalmi modelljéhez, amivel mindjárt duplázunk is a mai bejegyzések számának a tekintetében. Mivel úgy gondoljuk, hogy a skizofrénia orvosi-anatómiai megközelítése szinte csak lótusz és esti fény, megpróbáljuk itt felvázolni a magunk hevenyészett társadalmi-szociológiai modelljét. Azért beszélek többes számban, mert többünk hasonló élményének a feldolgozásáról lesz szó ebben az írásban.

Az orvosi modellről annyit érdemes tudni, hogy lassan egy évszázada mismásolnak a dopaminnal és a szerotoninnal, kétségbeesetten próbálnak valamiféle egyensúlyi helyzetet teremteni az agyban, ami szép és dicséretes. Ami viszont kevésbe, hogy a skizofréniára igyekeznek ráerőltetni a „betegség” jelzőt, ami kevésbé illik rá. Mivel sem vírus, sem baktérium nem okozza (bár vannak ilyen elméletek), csak a hirtelen és megmagyarázhatatlan kémiai egyensúly felborulása az agyban. A skizofréniát, persze, betegséghez méltón kórházi ágyban kezelik, mint a lázat, vagy a megfázást, csak nem lázcsillapítókkal, hanem szedatívumokkal, SSRI-gátlókkal és nyugtatókkal. Tiszta sor. Egy kaptafa. Most viszont inkább azt néznénk meg, mi történik „a beteggel” a társadalomban!

Orvosaink és pszichológusaink is megfigyelték és leírták, hogy a betegre egyfajta társadalmi visszahúzódás, izolálódás jellemző a betegség korai szakaszában. Vagy pedig pont fordítva: mindenféle előjel nélkül alakul ki a betegen. Eddig jó. Tehát visszahúzódás: vagy igen, vagy nem. Jellemző egyébként az egész kórlefolyásra, hogy vagy igaz az orvosi állítás a betegségre és a tüneteire, vagy az ellenkezője igaz, vagy éppen az arany középút. Ha okával megvizsgáljuk a skizofrénia kórlefolyásáról állítottakat, azt találjuk, hogy azok eléggé légbőlkapottak, nem fedik a valóságot (vagy túlságosan is lefedik), illetve nagyrészt gyógyszermellékhatások belűllítása a betegség (negatív) tüneteiként.

Jó, de akkor mi a valóság, mi a helyzet a betegség társadalmi modelljével? Azt az orvosok is pedzegetik, hogy a skizofrénia általában „a húszas években” kezdődik, tehát fiatalkori betegség. Egyesek arra esküsznek, hogy jóval korábban alakul ki, tehát még a gyerekkorban valamikor. Egy főorvos, az ágyamnál, a fülem hallatára diktálta, hogy „betegsége 8-9 éves korában kezdődött”, holott erről szó sem volt. Miről volt tehát szó? Arról, hogy az orvosok a hozzátartozó elmondása alapján rekonstruálják a történetet, amivel stigmatizálnak, és ami nem is kórtörténet már, hanem gyászbeszéd a beteg ágyánál, ami ellen fellebbezésnek helye nincs. Az orvos teljesen tisztában van, mit okoz a diagnózis kimondásával, a beteg még csak esetleg homályosan sejti.

Valójában arról van szó, hogy a skizofrének a családban már mind fekete bárányok a családban „a végzetes betegség” kitörése előtt, és ezt az orvostudomány igyekszik is a maga latin szavakkal teletűzdelt, ám mégis tudománytalan jelentéseivel, megfigyeléseivel alátámasztani. Mi is volt a „beteg” bűne? Deviáns magatartás, visszabeszélés, nem megfelelés a szülőknek. Egyértelmű skizofrén tünet. Az ellentét a beteg és a család értékrendje között a beteg fiatal felnőtt koráig mindvégig fennállt, a kórlefolyás ismertetése és a diagnózis mintegy szentesíti, ami a „beteggel” a későbbiekben történni fog, a beteg eltávoltítása előbb a családból, majd a társadalomból, és végül az életből. A „betegség” első fellángolása idején a beteg már izolált a környezetében, sokszor a családban, társadalomban egyaránt, a tünetek ekkor kezdenek hirtelen jelentkezni.

Ekkor lép színre a pszichiátria, sokszor a megmentő szerepében tetszelegve, valójában inkább az ítéletvégrehajtó vagy gyilkos feladatkörét ellátva. Segítő kezer nyújt a páciensnek, helyre hozza, igaz alacsonyabb szinten, és visszailleszti ugyanabba a családi-társadalmi háttérbe, amiből jött. Itt törést jelent már maga a kezelés is a beteg életében, de az is, hogy ugyanabba a megbetegítő környezetbe kell visszailleszkedni, immár gyógyszerekkel teletömve, megfelelő ejnye-bejnyével útravalóul ellátva. Mi történik? A beteg nem javul, ide-oda küldözgetik a családból a pszichiátriára és vissza (forgóajtós pszichiáttria), az állapota romlik, ameddig nem sikerül tartósan intézeti ellátásba juttatni, ahol általában (ki tudja, miért) ritkán élnek meg túlságosan magas kort az emberek. Ha érdemes a skizofrén emberek életútját végigkövetni, szerintem ez a bevált recept, vagyis ez volt eddig. Kapaszkodni a családba, a pszichiátria férőhelyekbe, ilyen-olyan ellátásba, amíg el nem nyel a skizofrének számára működő „kihalásos alapon üzemelő” elfekvő.

A skizofrén embereknek jellemzően rehabilitációs munkahely jut, a párválasztásnál skizofrén társ (vagy semmilyen), az élet minden területén hátrányok, megkülönböztetések érik őket, mindenért sokszorosan meg kell(ene) dolgozniuk, sokszoros energiabefektetést várnak tőlük egy gyógyszeresen leszedállt állapotban, ami eleve képtelenség. Szóval eljutottunk oda, hogy a pecsét a kórházban a diagnózisra, egyben pecsét, ha nem is a halálos ítéletre, de egy szenvedésekkel és nélkülözésekkel teli életre. Lényegében úgy élsz a társadalomban, hogy folyamatosan fuldokolsz, az egészségeseknek megfelelni akkor sem fogsz, ha megfeszülsz, holott te magad is egészséges vagy, csak ezt nem ismerik el, hanem „fogyatékos”-ként kezelnek, bezárnak és gyógyszereznek.

Ennyi lenne röviden a skizofrénia társadalmi modellje. Erre az egész áldatlan állapotra lenne való a családterápia, de ott is jellemzően a szülők szempontjai érvényesülnek egy idő után, a családterápiában is úgyanúgy magára marad a páciens a végén, a különbségeire, amikre rásütik az „elmebetegség” bélyegét végül. Tudom, mert végigcsináltam ezt is, mint oly sok mindent. Úgy látszik, a kör bezárul, a skizofréniából nincs menekvés (eddig legalábbis nem volt) össztársadalmi szinten, ez a skizofrén életút kivétel nélkül minden betegnél kitapintható, végigkövethető. Mégis mit szeretnénk akkor? Azt, hogy mindezek elkerülhetők legyenek, mert elég gáz ennek tudatában végiglamentálni egy életet. Hogy gondolkodjanak el az illetékesek is, hogy helyénvaló-e ez így. Amikor vacsoráznak, whisky-t kortyolnak, szexelnek, állásokra, tanulmányi ösztöndíjakra pályáznak gond és kétségek nélkül, nem gondolkodnak-e el azon, hogy mi mindezekből ki vagyunk zárva/rekesztve? Nem, mert ez nekik így pont megfelelő, akik kapja, marja minden csoport képviselje a saját érdekeit. Pont ezt próbáljuk mi is elérni, vagy közülünk néhányan, csókolom.

Skizofrén kérdések – tavaszi bezsongás

“Just because you’re paranoid doesn’t mean they aren’t after you.” ― Joseph Heller, Catch-22

Anyám a múltkor azt találta mondani nekem, hogy „ne írjak már abba a skizofrén izébe”, ugyanis teljesen normális vagyok. Egyre többen gondolják ezt így, de mindig van valaki, aki segít „helyrerakni”, „megmutatni, hol a helyem a dolgok rendszerében”. Most például egy olyan pszichiáternél vagyok, akivel a kommunikáció szinte 0, mindenki tudja, hogy csak a gyógyszerért megyek, a pszichoterápia nekem eddig többet ártott, mint használt, szóval nem kérek belőle. Mindig van, aki meg akar javítani, „gyógyítsuk meg, ha beledöglik is” felkiáltással látnak hozzá a munkához. A pszichiáterek megnevelni akartak, minden tulajdonságomat kifogásolták (számos rossz tulajdonságom van), a betegség jelének tekintették, azonnal gyógyítani, kezelni akarták. Hol az étrendemet reformálták volna, hol a házimunkát, rendrakást forszírozták nálam, hol a pénzügyeimbe szóltak bele drasztikusan, mondván, hogy „minek a skizónak pénz, ossza be, amije van”. A jelenlegi pszichiáterem nem nagyon akar tőlem semmit, „Hogy tetszik lenni?”, „Van-e változás?”, talán leginkább erre szorítkozik a kommunikáció. A Válasz minden esetben a „jól” és a „nincs”, természetesen. Bár, hogy ne legyen minden fenékig tejfel, az igazsághoz hozzátartozik, hogy van egy gyógyszeres nővér, aki mindig beledumál a pszichiáter rendelésébe, a gyógyszerezésemről érdeklődik, és mindenben beleüti az orrát, ami nem rá tartozik. Igazság szerint még ilyen pszichiátriai rendelést sem láttam: egy gyógyszeres maca instruálja a pszichiátert, hogy mit csináljon és mit ne.

Valójában nemcsak ezért írok, hanem azért is, mert időközben kérdések merültek fel bennem. Kérdések a diszkriminációról, kérdések magáról a skizofrének kérdésfeltevéseiről is, amennyiben szabad nekik egyáltalán. A diszkriminációról csak annyi a véleményem mostanában, hogy gyakran a segítség és a konstruktív kritika álarcát öltve magára, örökké ott lebeg a kis társadalmunk valóságában, tehát a legritkább esetben utasítanak el olyasmivel, hogy direkt utalást tesznek a mentális betegségére az embernek, elég az, ha hiányosságokat, hibákat keresnek az emberben, erények és készségek helyett, és legtöbbször valami más kifogással utasítanak el, tanácsolnak el az „egészséges világból”. Persze, egy kis rafkóért nem kell az ilyen döntések hozóinak sem a szomszédba menni, ebben van tapasztalatuk bőven. A LEGO gyár üzemorvosa sem azért utasított el, mert skizofrén vagyok, hanem azért, mert a bizottság nem javasolja a leszázalékolásomat, a szoftverfejlesztés tanár se a skizofréniámba kötött bele, hanem leszólta a záródolgozati projektemet. Előre kíváncsi vagyok, hogy az egyetemen gördülnek-e majd elém ilyen jellegű akadályok, bár, szerencsére, erre itt még nem nagyon volt példa. Nemsokára megkezdődik a második vizsgaidőszak, a tavalyi 4,78-as átlagomnak akár már startból is búcsút mondhatok, ugyanis 3-as lett a protokollból tett elővizsgám, gyakjegyem, vagy mit tudom én micsodám. Mondjuk, szerintem eddig nem sok példa akadt arra, hogy valaki mackóalsóban menjen be protokollból vizsgázni, szóval ebben is úttörő vagyok. Tapasztalatból mondom, hogy az ilyesmit az idő dönti el mindig, hogy az eset poénná szelidűl majd, vagy megmarad botránynak. Amúgy tényleg nem szokás mackóalsóban járni az egyetemre, az nem Oscar-gála, valóban.

 Na, mindegy. A másik kérdésem a skizofrének világra vonatkozó tapogatódzásaira, kérdésfeltevéseire vonatkoznak. Vajon meddig mehet el egy skizofrén? Onnantól kezdve, hogy 2006-ban (ezt első kézből mondom) a skizofrénia terápiája még az altatás volt, az osztályról elbocsátás után pedig a kemény szedálás, Haloperidollal például, hogy még véletlenül se tudjak tanulni, befejezni az egyetemet. Hálistennek, „az orvostudmány fejlődött”, nem altatnak már a pszichiátriákon, csak hébe-hóba sokkolgatnak, elvileg csak saját beleegyezéssel, a gyógyszerek mellékhatása is kevesebb, állítólag az ENSZ nyomására jogilag lazítottak a skizofrénekre nehezedő embertelen rendszeren, nem viszik el őket lépten-nyomon mentővel. A kérdésem az lenne, hogy mennyire számít egy skizofrén szabadnak, mit szabad neki és mit nem? Mikor koppintanak az orrára, ha elkezd kérdezősködni? Ha például annak az értelmét kezdi el firtatni, hogy miért tartották ennyire korlátozva ezeket az embereket? Van még olyan ember, akit kielégít az orvostudománynak és a pszichitrának az a magyarázata, hogy a skizofrének hangjait, amit hallanak, “a saját agyuk generálja”? És ezzel a kérdés el van intézve? Miért “generálna” az agy ilyeneket? Másoknak miért nem “generál csak úgy” dolgokat? Mondjuk szagokat, látványt? Miért csak a hangok vannak?

Felvetődött a kérdés a CIA MK-Ultra projektjével kapcsolatosan, hogy annyira összeesküvés-elméletnek tűnik, hogy a CIA a lakosságon teszteli a hangfegyvereit, annyira gagyinak, hogy az igazság akár szem előtt is lehet, úgysem hiszi el senki. CIA? Hangfegyver? Nem éppen akkora hülyeség. A napokban olyan agyi implantátumot mutattak be, ami a gondolatokat hangokká alakítja. Nagyszerű. Bravó. Csak egy a kérdés: kin kísérletezték ki és mikor? Médián azt tanultuk, hogy amikor valamilyen találmányt polgári célokra használnak, akkor annak körülbelül már az összes katonai célú alkalmazását kimerítették, a technika a hadsereg számára elavulttá vált. Szakértők szerint az első világháború óta küldenek üzeneteket az emberek fejébe, a technika adott. És valóban, fura módon, akkoriban jelent meg a skizofrénia, illetve vált “divatbetegséggé”. Szóval egy skizofrén számára meddig tehetőek fel ilyen és ehhez hasonló kérdések, anélkül, hogy lököttnek bélyegezzék? Semeddig? Más viszont nem foglalkozik vele. Csak a gyógyításával. Mert betegségnek nevezik. Akkor kérdeznék még egyet: Egészen az újkorig miért nem volt betegség? Aki hangokat hallott, próféta volt, varázsló, szent, kivétel nélkül róluk szólnak a feljegyzések. Most, aki hangokat hall, miért automatikusan bolond? Mert esetleg új adalékokkal bővülne a vallás, a tudomány, az egész, világról alkotott kép? Ezért kell a skizofrének hangjait elhallgattatni? Ezért kell gyógyszerezni, elzárni őket? Szabad-e nekem ilyen kérdéseket feltenni a nagy nyilvánosság előtt, vagy nem annyira? Anélkül, hogy őrültnek néznének, anélkül, hogy engem is elhallgattatnának, diszkriminálnának, bagatellizálnák a kérdéseket? És vajon kapok rájuk érdemben választ? Biztosan. Ha mástól nem, a hangjaimtól. 🙂

UPDATE: Ha valakinek nem volt még elege a paranoid elméletekből, álljon it egy friss ötletem, a Twitterre akartam, de ide írom: a pszichiátria igazából nem a szorongás, depresszió és hasonlók kezelésére szolgál, ez csak a fedőtevékenysége, az igazi profilja a skizofrének elhallgattatása. Na, ezt most már mindenki beoszthatja magának, hello, tavasz, hello romantika! 🙂