Mentőöv: önsegítő kézikönyv skizofréneknek

Meglehetősen öncenzúrázott vélemény a könyvről, erősen tekintetbe véve a szerzőpáros lelkivilágát. Underground könyvkritika. Ha kollaborálsz, Antistigma-díj, ha undergound blogger vagy, dupla adag injekció.

Annyi sokmindent hallottam már erről a könyvről, hogy ez sem maradhat ki a jóból, hogy itt témába tegyük. Persze, amit hallottam, mind hülyeség volt, egy pszichiáter mi mást is mondhatna egy önsegítő kézikönyvről, mint hülyeségeket, amelett, hogy ajánlja. Szerintem egy pszichiáter nem képes rávenni magát, hogy egy beteg gondolataival foglalkozzon, mert ahhoz le kellene szállnia arról a magaslatról, amelyen tartózkodik, és akkor egy csapásra meg is szűnne pszichiáternek lenni. Így van ez esetünkben is, avagy ezzel a Mentőöv című kiadvánnyal. Ez az első ilyen mű, amit egy skizofréniában szenvedő beteg írt, vagy inkább gondolt írni, azzal a szándékkal, hogy segítsen betegtársain. Sajnos a pszichiátriai szakmai gyámkodás eléggé tönkre tette.

A koncepció alapvetően nem rossz: egy mentális beteg vall betegségéről (Oravetz Dániel), majd egy általa kidolgozott módszert ajánl segítségként, végül egy hozzátartozó (tt: feleség, Kulcsár Teodóra) mondja el a betegséggel kapcsolatos tapasztalatait, tanácsait. A kézikönyv sokat nyert és sokat vesztett azáltal, hogy szakmabelieket, pszichiátereket is bevontak az összeállításába. Elnyerte például azt a sajátos, fontoskodó bikkfanyelvet, ami a pszichiátriai tankönyvek sajátja, és lépten-nyomon visszhangozza a hivatalos pszichiátriai dogmákat. Elvesztette viszont a spontaneitást, a kreativitás jó részét és az érzelmeket. Igen, ez egy érzelemmentes könyv. Ráadásul laikusoknak a könyv nem mond semmit. Sok a balladai homály benne, és olyan zsargont használ, ami csak bennfentesek számára értelmezhető. A könyv ideális olvasója tehát egy skizofrén. Szomorú tapasztalatból mondom, hogy a célközönség elenyésző százalékban foglalkozik ilyesmivel. Igazából bosszantó azt látni, hogy a szakmai lektorálás ürügyén a beteg szájába (tollába, kezébe) adnak olyasmit, amit nem gondol(hat). Nem egyszer erős csúsztatásokat olvashatunk a pszichiátriák lélekemelő légköréről, a kezelés nagyszerűségéről és a szakemberek hozzáértéséről. Valójában az embernek néha az az érzése támad, hogy egy pszichiátria tankönyvet ültettek át egyes szám első személybe. Egyet azonban készséggel hajlandó vagyok elismerni: hogy a könyv megírását jó szándék vezérelhette. A hasznát mégis eléggé kétségesnek találom. A pszichiátriai elképzelések megerősítésével és propagálásával egy időben eltereli a figyelmet az igazán időszerű kérdésekről. A pszichiátria monopolizálta a saját tárgyát és témáját, és az a törekvése, hogy ne lehessen diskurzust folytatni az előfeltevéseik nélkül, ezzel a könyvvel tovább szilárdult.

Ez az ismertető most azért lett ilyen általános, mert érzésem szerint maga a könyv is ilyen. Egyetlen soványka újdonság benne, hogy a betegségnek 5 fázisát írja le, eléggé önkényesen, egyébként. Ezek a fázisok valójában nem léteznek, illetve mindenkinél másképp szerveződnek. Kissé erős azt állítani, hogy általánosságban erre a sémára alapozódik a betegség lefolyásának a folyamata. Bár részigazságok nyomokban fellelhetők benne, nekem úgy tűnik ez az egész, mintha egy beteg szájába adnának egy nem igazolódott – mert nem is igazolható – elméletet, aztán, ha nem jön be, az írója úgyis bolond, nincs kin számon kérni semmit. A könyv középső részén tárgyalt lelki gyakorlatokról meg már nem is írok semmit. Próbált már valaki pszichotikus shubban lévő embert olvasásra, vagy feladatok megoldására rávenni? Csak annyit mondok, hogy több eredményt ér el például, ha elkezd bolhacirkuszt idomítani… Annak ellenére, hogy nekem ennyire negatív a véleményem, nem is inkább magáról a könyvről, hanem a hasznáról… Remélem, valakinek azért segít.

Ui.: A könyvet a tavalyelőtti (2016-os) kiadása után tavaly Antistigma-díjjal tüntette ki az Ébredések Alapítvány prominense, engem pedig idén egy másik vezető pszichiáterük dupla adag injekcióval a p*csámba. Én a kitüntetésemet nem vettem át, hanem gondosan elsuvasztottam a legutolsó ambuláns lapomat, és maradt a fél amp. Abilify és az ambivalens emlékek az Ébredésekről. Oké, megértem, részesüljön díjban ki-ki érdemei szerint. :/ Minderre csak annyit tudok mondani: erről az egészről az utókor fog majd értékítéletet mondani… az én világom nem a felolvasások, mikrofonok és az önfényezés világa, felőlem addig díjazhatjátok egymást, meg veregethetitek egymás vállát, ameddig jólesik, engem pedig lehet szégyellni, titkolni, agyonhallgatni, attól még csendben itt vagyok, és teszem a dolgom…