Laissez-faire pszichiátria

„Gondolkodom, tehát vagyok.” – René Descartes így definiálta a legelőször a szubjektumot, illetve bizonyította a létezését az Értekezés a módszerről című művében, amit én is olvastam, de különösebben nagy hatást nem gyakorolt rám. Amúgy „nem rossz-nem rossz”, lehetne róla mondani, nem is túl hosszú, a Matúra Bölcselet sorozatban (is) olvasható, Friedrich Nietzsche Az értékek átértékelése című munkájával együtt. (Mármint nem egy kötetben, hanem külön-külön). A filozófiát azért szeretem ilyen könyvekből olvasni, mert a lapszéli jegyzetek általában megvilágítják a homályos részeket. Szóval, eképpen felvértezve és feltöltekezve filozófiával, most valami teljesen másról akarok írni. Amúgy, nem kizárt, hogy még ezekről is szó esik majd.

Akkor gondolkodjunk, tehát legyünk. Gondolkodjunk el például azon a három vezetési stíluson, amit Kurt Lewin nevéhez szoktak kötni, pontosabban egy általa 1938-ban végzett kísérlethez. Hogy mi volt a kísérlet, arra már nem emlékszem, de minden bizonnyal sikerrel járt, legalábbis annak a tekintetében, hogy mára az elmélete annyira elterjedt a háromféle vezetői stílusról, hogy a felsőoktatásban (de akár a középiskolában is) nem ússza meg senki, hogy ne tanuljon, vagy legalábbis ne halljon róla. Bár az is igaz, hogy egy csecsemősnek minden vicc új, szóval fel is sorolom szépen a három vezetési stílust név szerint. Szóval létezik:

  • autokratikus (tekintélyelvű)

  • demokratikus

  • laissez faire (ráhagyó)

Demokratikus pszichiátria

Oké, akkor próbálkozzunk meg azzal, hogy a tanultakat alkalmazzuk a pszichiátriára, ha elfogadjuk azt, hogy a pszichoterápia azt jelenti, hogy egyfajta lelki vezetést nyújtunk a páciensnek/kliensnek (anélkül persze, hogy mi magunk különösebben hinnénk a lélek fogalmában). A legtöbb pszichoterápiában, ha jól tudom, Carl Rogers módszerét alkalmazzák, ami abból áll, hogy a kliens hadovál össze-vissza, és ha megakad, irányított (vagy inkább irányító?) kérdéseket teszünk fel neki, oda illő, de semleges témáról rizsázunk, hátha úgy jobban felveszi az illető a fonalat. Mármint a gyakorlatban ezt tapasztaltam. Elméletben azonban a Rogers-i módszer abban áll, hogy tanácsadó-ügyfél rendszerben dolgozunk, autokratikus, azaz tekintélyelvű módszereknek nem lenne szabad helyet kapnia a terápiában, a tanácsadónak át kellene élnie „a feltétel nélküli elfogadás” segítségével a kliens világát. Persze az képtelenség, hogy a TB által támogatott 5-10 percben az orvos átélje a páciens világát, viszont legalább a demokratikus attitűdhöz ragaszkodni kellett volna. Még az olyan kliensközpontú terápiákban is, mint amit az Ébredések Alapítványnál próbálnak folytatni, kilóg a lóláb, a tanácsadó-orvos minduntalan kiesik a szerepéből, autokratikus vezetési stílust alkalmaz, minősíti a klienst, és (főleg családterápiánál) durván beavatkozik az ügyfél autonómiájába. Ezzel mindössze azt kívántam bizonyítani, vagy legalábbis elmondani, elmesélni, hogy a pszichiátriában a demokratikus vezetési stílus nagyon nehezen juttatható érvényre.

Autokratikus pszichiátria

A legtöbb pszichiátrián persze nyíltan tekintélyelvű, autokratikus stílust alkalmaznak, a fekvőbeteg ellátásban ez például az egyeduralkodó (és még finoman fogalmaztam), de ambuláns kezelés keretein belül is találkozni ilyesmivel. Ezt egyébként a hagyományos orvos-beteg modell is erősíti, sokszor beszélünk ezzel kapcsolatban „az orvosi utasítások betartásáról”, és ahol utasítások vannak, ott bizony nem játszik szerepet semmiféle demokratikus, vagy laissez-faire modell. A legtöbb pszichiátrián van 1-2 verőember alkatú ápoló is, gondolom, nem a demokratikus célok megfogalmazásában segédkeznek. Mindegy, hosszas megfontolás után arra jutottam, hogy a legtöbb pszichiátria igyekszik a minél demokratikusabb látszatot megőrizve minél autokratikusabb módszerekkel dolgozni, mintegy rátelepedni a betegre, és a fehérköpeny-effektus és egyéb nyomasztó dolgok segítségével egy áldemokratikus, autoriter módon az előírt gyógyszermennyiség bevitelére ösztönözni a klienst.

Laissez-faire pszichiátria

Láthattuk tehát, hogy a pszichiátrián mindkét vezetési stílus csődöt mond, illetve egyes elemei összekeverednek, a gyakorlatban a pszichiátria mindig a kétféle vezetési stílus keverékét alkalmazza. Ennek a kivédésére egyetlen járható út van, mégpedig a laissez-faire pszichiátria, ami igazából jelenleg még nem létezik, laissez-faire stílusú pszichiáterek vannak, eléggé elenyésző számban, de létezik ilyen. Az egésznek abból a megfontolásból kellene létrejönnie, hogy minden ilyen intézményben lennie kellene legalább egy laissez-faire vezetési stílusú pszichiáternek, a „terápia rezisztens” klienseket nem „megtörni” kellene még nagyobb dózisú, még gyilkosabb szerekkel, hanem hagyni, hogy szabadon éljenek, a gyógyszerezést és a formális kontrollt betartva. Gondoljunk csak bele: egy pszichiáter milyen jogon ad nekünk kéretlen életvezetési, pénzügyi, és bármilyen más jellegű tippeket, tanácsokat, sokszor egyenesen már utasításokat? Semmi joga nincs a partvonalról bekiabálni a kliens életébe. A gyógyszer beállításához van joga egyedül és kizárólag. De hogy ide menjek, vagy oda, ezt vagy azt csináljam, ez méltatlan, megalázó, és már-már perverz dolog. A gyógyszerfelírási jog sajnos összekeveredett a beteg feletti bábáskodási-, atyáskodási-, és anyáskodási joggal. Kevés pszichiáter látja át jelenleg, ha nem is a jog nyelvén szólunk, hanem az előző két stílus csődjéből indulunk ki, hogy szükség van a laissez-faire típusú pszichiáterre, pszichiátriára. Úgy vettem észre, hogy egy pszichiátert csak sok évtizedes pszichiátriai gyakorlat tud rábírni csak arra, hogy ne csináljon semmi olyasmit, amihez sem joga, sem hatásköre nincsen, ha jobban megnézzük. A XXI. században senki nem kötelezhet senkit arra, hogy egy másik ember hülyeségeit hallgassa, receptre felírva. A pszichoterápia – ahogy a gyógyszer is – visszautasítható. Nem tudom, melyiknek van rombolóbb hatása, de szerintem a pszichoterápiának. Szép szóval még soha nem akadályoztak meg pszichózist, a gyógyszernek ennyiben érzem a létjogosultságát, a pszichoterápia szerintem maradjon meg történelmi érdekességnek. Szeretném, ha az orvosnak gyógyszerfelírási, illetve tájékoztatási joga lenne, semmi több. Remélhetőleg ebbe az irányba fog elmozdulni a jövőben a pszichiátria, de ez szerintem hiú ábránd.