Téma: dipszománia napjainkban

Hogy valami apropó is legyen arra, hogy írok. A mentális rendellenességek témáját folytatva, újabb témát próbálnék körüljárni, mégpedig a dipszomániát. Talán azt gondolhatnánk, hogy ez is csak egy régies fogalom egy idéját múlt jelenségre, én viszont úgy vettem észre mindennapi kalandjaim során, hogy nem az. Mit is jelent pontosan maga a fogalom? A Pallas Nagylexikon szerint:

“Dipszománia: (gör.), időnként ki-kiujuló kóros hajlam szeszes italok élvezésére, mely semmiképen nem azonos a részegeskedéssel és nem is abból ered, hogy az illető tényleg élvezetet találna a szeszes italokban. Inkább ismétlődő és muló belső nyugtalanságban, szorongási érzésekben van oka, mely szorongási érzések kábult öntudattal is járnak és melynek befolyása alatt a betegek megközelíthetetlenek, ingerlékenyek és rendesen elzárkózva, magukban a teljes öntudatlanságig folytatják az ivási excesszust. A dipszomanikus roham elmultával (a roham ritkán tart egy hétnél tovább) a betegek mintegy nehéz álomból magukhoz térnek és rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat.”

Erre a fogalomra újabb keletű szócikk nem is található az interneten, a keresőben is csak valami skizofrén csávóra hoz találatot, aki holmi grapefruitos sörökről hadovál, és rendesen a világát se tudja ebben az időszakában. Na, most ez a fentebb idézett fogalommagyarázat szerintem már eléggé idejét múlt, a múlt-múlt században talán még bemesélhették valakinek a dipszomániások, hogy “rohammentes idejükben rendesen utálják a szeszes italokat”, ma már ez a magyarázat aligha állja meg a helyét. Erről az a példa jut eszembe, hogy valaki hm… örömlányokhoz jár, de “rohammentes” időszakában rendesen utálja magát ezért. Ezekbe az úgynevezett rohamokba talán az illetőnek is van némi ráhatása, nekem ne mesélje el senki, hogy gyanútlanul beszerzi a piát, rohammentes időszakában, holott “rendesen utálja”, tárolgatja, őrizgeti, majd ha alkalma nyílik rá, vagyis “tiszta a terep”, vagyishogy kevés az esélye, hogy beleszólnak a tevékenységébe, a roham is hirtelen rátör.

Ennyi volna a lexikoncikk kritikája, és akkor nézzük, hogy alakul a “betegség” napjainkban. Hogy ne menjünk messzire, vegyük például a fesztiválokat. Ha megnézzük, ezeken a zenei fesztiválokon rengeteg éppen rohamozó ember szokott részt venni, mintegy teljesen véletlenül. Talán összefüggésben van a zenei hallással, talán nem. Alkalom van, roham is van. Napokig inni. Vagy vegyük például az én esetemet. Hol voltam pl. az érettségit megelőző napokban? A Fhr Egérben. Az addig oké, hogy az elviselhetetlenné váló szorongásérzés váltja ki az ivási rohamot, egyes pszichiáterek szerint a páciens “nem is tehet másként”, minthogy italhoz folyamodik, ugyanis annyira magas a belső feszültség, ami más módon immár levezethetetlen. Én persze a Fhr Egérbe szigorúan szociografikus alapon mentem le inni, csak sajnos ez már nálam is fesztiválméretet öltött egy idő után. De annyi megfigyelést még sikerült tennem, hogy ezzel mások is így vannak. Mindig is mondták, hogy többféle alkoholista van. Tinódi Sebestyénnek például ismert a Sokféle részögöről című költeménye, amiben a korabeli állapotokat ecsetelte.

Ma is van egy pár féle. Például vannak a hétvégi ivók, az állandóan piáló, masszív alkeszek (egy ilyen csávóról hallottam egy megjegyzést: “Jimmy? Ő is csak egyszer ivott életében!”), aztán vannak, akik alapjáraton működnek, sohasem igazán részegek, viszont az utánpótlás folyamatos, és valóban, vannak a modern kori dipszomániások, én is ebbe az irányba mozdultam el. Vajon mi lehet a fiziológiai gyökere ennek? Természetesen a másnap. A “kutyaharapást szörével”, a “gyógysör”. A dipszománia valóban szorongással indul, amit az egy napos piálás elfojt ugyan, de másnap ott a még nagyobb szorongás, és amivel kezelendő (a homeopátiás elvek szerint is), az alkohol. Aztán a harmadnap, negyednap, és így tovább. Az is igaz, hogy nekik/nekünk nem szükséges a napi alkoholbevitel, nincs kézremegés, nincs masszív fizikai tünet, mert az “aszályos”, száraz időszakokban a szervezet regenerálódik.

Szóval az olyan kocsmákban is, mint az Egér, megfigyelhető a jelenség, nem kell ahhoz fesztiválra járni, lakáskocsmák mélyére, zugpiáldákba (amiknek létéről Miskolcon szereztem először tudomást), itt is előfordul az olyasmi, hogy valaki már “egy hete elindult dolgozni”, mondjuk közmunkára, de nem igazán érkezett meg. A “telekre indultam” tipikus esete, amit bejegyzésem záróakkordjaként az alábbi vlogbejegyzéssel illusztrálnék

(Dobány Sándor egy statiszta-kisnyugdíjas vlogger, aki gyakran indul el a telekre, de ritkán érkezik is meg, na vajon miért?):