kortársi problémák

Azt hiszem, most az emelt szintű érettségi kapcsán viszonylag sokat foglalkozom irodalommal. Az írásbeliről annyit mondanék, hogy könnyű volt, csak én voltam túl hülye hozzá. Csak remélni tudom, hogy nem lesz talpas egyes, és az ámokfutásom tovább folytatódhat majd a szóbelin. Mindenesetre sikerült kirángatnom magam abból az informatikai útvesztőből, amiben az utóbbi időben bolyongtam. Úgy érzem, nincs már semmi keresnivalóm benne. Kezdek rájönni, hogy ezek a netes publikálási lehetőségek csak azért voltak, hogy megkerüljenek egyfajta cenzúrát, ami nélkül a gondolataimat nem tudtam volna közölni. Ennyire szabadon semmiképpen. Ez jó is, meg rossz is. Mindent összevetve úgy érzem, hogy jól sült el végül. Valamennyire helyt álltam benne. Sőt, még felesleges köröket is futottam, amit az íráshoz már nem kellett volna, konkrétan hasznos informatikai tudásnak viszont nem mondanám. Természetesen nem ezt akartam leírni, pontosabban nem csak ezt…

Szóbelire első körben Mihail Bulgakov A Mester és Margarita című regényét olvastam el és Kosztolányi Dezső Esti Kornél című novellafüzérét. Mindig beleválasztok. A szóbelin például Babits Mihálynál ragadtam le, akit verstani értelemben a legképzettebb, legfelkészültebb költőnek tartok a magyar irodalomban. Persze erre is most kellett rácsodálkozni egy felvételi kapcsán. Na, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy A Mester és Margarita és az Esti Kornél kapcsán az irodalom funkcióváltozásán gondolkodtam. Nem tudok szabadulni a gondolattol, hogy a mai magyar irodalmi élet egy belterj. Mégpedig egy művi belterj. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg még csúnyábban, hogy már régóta egy olyan miliőről van szó, ahol ismeretlen alkotókról elnevezett díjakat adnak át ismeretlen művészeti alapítványok ismeretlen alkotóknak. Az írás funkciója öncél lett, l’art pour l’art, ahogy mondják.

Már az avantgárd korában úgy érezték, hogy nagyjából mindent megírtak, amit érdemes volt. Sőt, már az ókorban is. Új témákat maximum a társadalom fejlődése dob fel, amit én inkább úgy mondanék, hogy haladása, de leginkább úgy, hogy változása. Amikor az alkesz Gyurika azon dühöng a buszon, hogy kinyírná, aki feltalálta az okostelefont, a saját szemszögéből nézve igaza van. Mert, hogy az megöli a kommunikációt. Az övét biztosan. Senki nem találja már viccesnek a részeg performanszait, mindenki a telót nyomkodja. Egyáltalán mindenki a kommunikációért van oda, hatásosan szeretne kommunikálni, vagyis szerintem inkább neki megfelelő, őt kielégítő módon. Ha a kortárs irodalmat vesszük, az sem több, mint egy – minden lazasága ellenére erősen klasszicizáló – megszólalási mód egy bizonyos körnek. Akik valamiféleképpen a kultúra letéteményeseinek gondolják magukat, talán még a tankönyvek meghosszabbításának is, de rosszul gondolják, szerintem.

Na, mindegy, hagyjuk is őket békén, mert ez volt mindig a lesújtó véleményem a kortársról, már az egyetemen is. A kortárs irodalom lazán kapcsolódó, kis helyi hobbikörök, érdekcsoportok mentén szerveződik, általában totálisan figyelmen kívül hagyva a valódi, mindennapi élet realitását. A mondanivaló már régen kikopott belőle, nyelvművelő funkciója tökéletesen megszűnt. Kosztolányi korában, a XX. század első felében az irodalmi élet a mindennapi élet szerves része volt, a kávéházaival, az utcai performanszokkal és városi csavargásokkal együtt járó munka, a pincérek kéziratért fizettek, illetve hiteleztek, ma már ennek nyoma sincs. Sőt, eléggé visszatetsző lenne már manapság, ha olyan éhenkórászok formálnák a közízlést, mint akkoriban. Még a Bulgakov korabeli, központosított szocialista írótársaságnak, a regénybeli TÖMEGÍR-nek is több létjogosultságát látom, mint a mai viszonyoknak. Én úgy tartom, hogy egy írás értékét a gondalati, tartalmi újdonsága inkább meghatározza, mint a formai követelmények, és általában is fasza lenne, ha az írna inkább, akinek van mit mondania, ellentétben a hobbistákkal. Végülis megint sikerült nem arról írni, amiről szerettem volna, mert a mentális betegség megjelenéséről akartam írni a fent említett művekben.

Meglehet, hogy elfogult vagyok a netes műfajokkal kapcsolatban, és szeretem, ha valaki – rajtam kívül is – túlértékeli ezek jelentősségét, mármint az általánosan bevett gondolkodási sémákhoz képest. Talán egyes megállapításaim túlzónak tűnhetnek, és egyeseknél esetleg kiütik a biztosítékot, ez a kortárs irodalom finom kritikája szeretett volna lenni, szigorúan külső szemlélő szemén keresztül, ez talán abból is látszik, hogy nem mentem bele abba a nagyon is divatos, viszont kevésbé irodalmias diskurzusba, hogy iksz alapítvány miért kap több pénzt ipszilon gittegyletnél, mert ahogy láttam, mostanában erről szól leginkább a fáma, ezek között a korunbeli, XXI. századi kultúrhéroszok között. Aztán az is lehet, hogy némiképp már a történelem végét járjuk bizonyos szempontból, amint arra Francis Fukuyama rámutatott tanulmányában, és az irodalomnak is, meg a bölcsészetnek is harangoztak, én kételyeim ellenére mégis bíznék az ellenkezőjében.