meguntam félni, kockacukor

Oké, ezért most senki nem hibás. Az ember hajlamos bedőlni az írott szó hatalmának, hajlamos engem a végletekig hülyének nézni például az ambuláns lapon leírt státuszom alapján. A pszichiáter is ember. A tévedés joga, és a műsorváltoztatás joga is mindenkit megillet. Nem tarom magam különleges embernek, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, velem így nem lehet viselkedni. (Mondjuk a hiúságomnak jót tett volna, ha úgy viszonyulnak hozzám.) Mindegy. Tegyünk úgy, mintha nem tudnának semmit. Vegyük úgy, hogy nem vagyok kivételes helyzetben, egy névtelen sikzofrén ember vagyok a 100000-ből. Még akkor sem lehet velem így viselkedni. Az a baj. És hogy már nem 10 évvel ezelőtt van, az is baj. És hogy a Sötét Szabolcs megyei pszichiátria első embere a kezelőorvosom (illetve volt eddig), az nem baj, de nem is különösebben érdekel. Az, hogy a leggyorsabb a felfogása az összes pszichiáter közül, akihez eddig volt szerencsém, az sem különösebben zavar, és hogy nem csinálták meg mostanában, hát nem az én dolgom. (Úgy tudom.) De, amit tudok, hogy a kedves megyei pszichiátria embereire a dolgaim közül a Halál a pszichiátrián című játékom volt a legnagyobb hatással. Azt is tudom még, hogy ismerem annyira a viselt dolgaikat, illetve az időközben eltelt 4 év alatt van annyi rálátásom a folyamatokra, ami bőven lehetővé teszi, hogy elkészüljön a játék következő része. Bizonyos előjáték-féle már kész is van hozzá, igaz, talonban tartottam volna örökre, ha együtt lehetett volna működni velük, legálább élni és élni hagyni szinten. De, ugye, ez nem így működik. Játsszuk le, játsszuk le végig. Játék az élet – szokták mondani. Vagy: Buli az élet – ezt is valaki.

Senki ne gondolja, hogy ez szócséplés, blöff, pókerezés, vagy üres fenyegetőzés – az ilyesmi távol áll tőlem. Azt se gondolja senki, hogy a játék első része pusztán a véletlenek valami különös összjátéka folytán lett ismert, és lett úgy megírva, ahogy, a scriptnyelv, a grafika, a szöveg varázsütésre született meg, terjedt el maga a játék, és lett elhallgatott, kínos szégyenfoltja a megyei pszichiátriai ellátásnak. Összetett, és átgondolt koncepció volt, bő fél év alatt készült el, már amennyire egy debil képes ilyesmire, és a debilkénk a megírást követően nem csinált semmit, csak várt és várakozott. Az úgynevezett szakma napirendre tért fölötte – hm, hm, ilyen is van, és tegyünk róla, hogy ez egyedi eset legyen, talán lecseng az egész történet idővel. Hiszen a világ is véletlenszerűen alakult ki, benne a Föld és az egész naprendszer, miért ne lehetne véletlen, hogy ez így történt? Megvan! Dugjuk inkább a homokba a fejünket, mint a strucc, hiszen a struccok sem véletlenül fejlődtek ki, tőlük is lehet mit tanulni! Debilkének meg, akihez ez az egész köthető, duplázzuk meg először a gyógyszerét, aztán emeljük szép fokozatosan, hálózzuk be, hogy ne tudjon tovább ugrálni, hiszen olyan jól bevált már ez a módszer az évek alatt.

Ennyi bevezető maszlag után van szerencsém felkonferálni magamat, hogy belefogtam a a második rész megírásába, és a kedves kis munkám, meg tanulásom mellett gőzerővel csinálom, és magas fokú prioritást élvez a projekt. Online lesz elérhető éjjel-nappal, nem kell majd hozzá telepíteni semmit, egy webes felületen fognak szaladgálni a pixelhősök, és fura dolgokat mondanak majd, és néha meggyilkolják egymást, amiből összetevődik a nagy hm-hm, és lehet, hogy az is elköltözik majd a telephelyről, mint a kedves kis nypszch csak nehogy annak is én legyek az oka. Persze lehet, hogy nem. Annyi bizonyos, hogy egy kis demó már készen áll a projektből. Hát, úgy gondolom, ilyen felvezetője, vagy beharangozója sem volt még egyetlen játéknak sem, de ez speciális eset, és én is az vagyok, hiába viselkedem általában hétköznapi ember, illetve kultúrember módjára (és ezt a kettőt váltogatom). Szóval, röviden, ennyike: