Így lettem én “celebskizó”

“You know I hate every popstar that I ever met!” – Chumbawamba

A “celebskizó” kifejezést nem én találtam ki magamra, hanem egy volt osztálytársam rám. A celebeket amúgy nagyjából ismerem, de nem igazán szeretem. A Susogós Mackókban így határozzák meg őket: “Attól leszel híres, hogy lófaszt sem csinálsz.” Mondjuk kicsit így érzem magam én is; vannak ezzel a diagnózissal olyanok is sokan, akik sokkal többet elértek már az életben, mint én, aztán persze bőven olyanok is, akik pedig nem, sőt, lecsúsztak, magukba roskadtak, Csipkerózsika álmukat alusszák, elvesztették hitüket az életben, az emberekben, de leginkább magukban. Ha valakinek szól a blog, leginkább nekik, ők viszont nyilván nem is olvasnak ilyesmit. Sőt, általában semmit.

“Drágám, te kettős életet élsz.” – Albert Einstein Bizottság

Én valahol középen helyezkedek el a skizofrének hierarchiájában, ha van ilyen egyáltalán (most tételezzük fel, hogy van). Reggel kézműveskedek, amihez keveset konyítok, és nagyon lefáraszt, 5 órából azért kértem magam vissza 4-be. Klasszikus értelemben véve nem vagyok a munka hőse: monoton, előkészítő-kisegítő feladatokat bíznak rám, amiket több-kevesebb sikerrel ellátok, a rehabilitációs elbeszélgetésen el is mondtam, hogy fizikai munkában egyetlen előnyös tulajdonságom van: hogy monotonitástűrő vagyok, sőt, igénylem is a monoton (munka)folyamatokat, mégpedig azért, hogy kitöltsem valahogy hasznosan a munkaidőt, holott legszívesebben egy szalmaszálat sem tennék keresztbe. A társasági élet dolgában sem jeleskedek, ha szólnak hozzám, válaszolok, de ebben nagyjából ki is merült a dolog.

“De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám…” – Ismerős Arcok

Szóval szabadidőmben leszek az igazi önmagam. Írogatok ide-oda, blogokba és fórumokba főleg. Persze valamiért ez a legnagyobb látogatottságú blogom, talán azért, mert őszintén szól a skizofrénia árnyoldalairól is (persze, mert csak árnyoldalai vannak…). Amúgy régóta tervezem, hogy amennyire csak lehet, elszakadok a skizó-tematikától, de sokszor a legkisebb ellenállás urányába mozdulok el, kicsit nem figyelek, és püff, már meg is van a legújabb skizó-poszt. Talán innen a celebskizó titulus, persze nem jelent többet, mint ami, eddig én írtam a legtöbbet a skizofréniáról, és a skizofrén állapotban írt posztjaim száma is megragadó, és egyben meggyőző, hogy nem vagyok műskizó (legalább az nem). Aztán az is van, hogy a legtöbb betegtársam leginkább elfelejteni igyekszik a betegségét, engem pedig mindig érdekelt maga a jelenség, már attól kezdve, hogy megtudtam, mi az. (Akkor tudtam meg, amikor kitört rajtam.)

“Son, When you grow up, Would you be The saviour of the broken, The beaten and the damned?”- My Chemical Romance

Ezt a sort valahogy nagyon a magaménak érzem. Ahhoz képest, hogy elsősorban bloggernek érzem magam, egyfajta küldetéstudat is munkál bennem (néha akaratom ellenére), hogy tudósítsak a világnak az “eltört”, “megvert” és “rohadt” oldaláról. Mert megértem én a hozzátartozók oldaláról is a problémát, a zavart, a szégyent, a frusztrációt, néha talán a félelmet is, de aki végigjárja ezt a passiót, az leginkább mégiscsak maga a páciens, én úgy gondolom. Mégis hogy jutottam el idáig, hogy van egy skizó, akinek a mondanivalója többeket érdekel, mint az eddigi skizó blogok többsége, amik szép csendesen eltűntek a süllyesztőben? Sok munkával. Álhatatosággal, következetességgel, és azzal, hogy nem adtam fel. Jóllehet ezen a blogon az első bejegyzés 2015 januárjára datálható, blogot már jó 10 éve vezetek viszonylag rendszeresen. Jó móka lett volna beimportálni a freeblogba “bedolgozott” 5-6 évemet is, de mára már nem bánom, hogy így alakult.

A sors iróniája, hogy igazából akkortól lettem “celebskizó”, amikor részletesen beszámoltam a beteg gondolataimról a blogon. Bejutás a pszichiátriára, és bejutás a postr-en keresztül egy(-két-három) Origo címoldalra. Sokan figyeltek fel akkor a történetemre, mert ez volt az első eset, amikor valaki viszonylag egybefüggően ontotta magából egy alternatív valóságból érkező tudósításokat, de annyit mégis érzékeltem a valóságból is, amennyi ahhoz kellett, hogy nehogy bejussak egy elfekvőbe is, kis mellékszál volt a helyi pszichiátria oligarchájával vívott egyenlőtlen küzdelmem, aminek mai napig iszom a levét, és kihatással van az életemre. Végülis felülkerekedett bennem is a hétköznapi valóság, a normalitás világa, és azóta folyamatosan bizonyítom, hogy nem beszélek félre, sőt, egész tűrhető blogerré nőttem ki magam, később már a reblogon. Végezetül pár szót a gondnoksági ügyemről: most ott tart a folyamat, hogy éppen meg van akadva, mert nincs pszichiáter, aki szakvéleményt írna rólam, ezért meg kell kérnem a gyámhivatalt, hogy keressék meg hivatalos levélben a mostani kezelőorvosomat, és ő, amennyiben teljesítem a feltételeit az életvitelemmel kapcsolatban, esetleg hajlandó pozitív véleményt írni rólam. Ezzel kapcsolatos reflexióim egy fórumon vannak leírva, most nem sorolnám fel mind, így is hosszúra nyúlt ez a bejegyzés.

De, akit bővebben érdekel, itt van: https://bura.hu/forum/bajok/skizofrenia-35